– Kifejezetten magyar ásványvizet kért a pincértől a beszélgetéshez, pedig évtizedek óta a tengerentúlon él, amerikai állampolgár is. A Golden Globe kikötés nélküli, egyszemélyes, szóló földkerülő vitorlásversenyt is amerikai lobogó alatt futotta végig. Miért olyan fontos akkor, hogy az ásványvíz magyar legyen?
– Amikor csak tehetem, magyar terméket választok. Végtére is magyar vagyok! Célba érkezésemkor is a magyar zászlót fogtam a kezemben. Futottam volna én magyar lobogó alatt, csakhogy nem kaptam hozzá támogatást. Támogatott a kisnyugdíjas és a 17 éves középiskolás, de egyetlen cég, sem az állam nem állt mellém. 1994-ben hagytam el egyébként az országot, mert visszaszavazták a szocialistákat.

– Édesapja hamvait magával vitte a földkörüli útjára, és a Horn-foknál vett végső búcsút tőle. Második generációs tengerész tehát?
– Édesapám fél-, én pedig negyed évszázadot szolgáltam a MAHART-nál. A hajózás minden szeletébe belekóstoltam, hiszen még a kétéves katonai szolgálatomat is a flottillánál töltöttem. A Helkát, a Balaton legöregebb hajóját, amely sokáig partra vetetten állt, édesapám tett újra vízre. És mivel két részre osztottam a hamvait, egyik részét a Horn-foknál, a többit pedig a Balatonon, a Helka fedélzetéről bocsátottam utolsó útjára – a viharos keszthelyi öbölben. Én mindaddig tengerész voltam, amíg csak létezett magyar tengerhajózás – illetve, egy kicsivel előbb abba kellett hagynom egy családi tragédia miatt.

Hazarepültem Szingapúrból, és létrehoztam az első cégszerűen bejegyzett vitorlásiskolát a Balatonon. Mindez még bőven a vasfüggöny mögött történt.

Egy osztrák partnerrel alapítottunk egy charter-céget, Franciaországból importáltunk vitorlásokat, így aztán a nyugatnémetek a keletnémet rokonokkal a mi hajóinkon találkoztak a Balaton közepén. Beindult az üzlet, ami persze a veszprémi pártbizottságnak nem tetszett. A telefonomat lehallgatták, a kocsimat követték, házkutatást rendeltek el, az osztrák partnerem nem hagyhatta el Balatonalmádit. Le akarták foglalni a hajóinkat. Aztán ejtették az ügyet, amikor látták, hogy mindent legálisan csináltunk. Viszont tönkrevágták az üzletet, hiszen mindez a szezon kellős közepén zajlott, haza kellett utaztatni a hajóbérlőket. Ekkor fogtam bele az első földkerülés előkészületeibe, ami 1991-ben realizálódott.

 

– Mi volt az első földkerülés tanulsága?
– Miután hazatértem, elveszett embernek éreztem magam. Kétszer négy hónap kikötés nélkül, magányosan, folyamatos küzdelem az életben maradásért – átalakul az ember. Úgy voltam, mint a háborús veteránok, akik nehezen tudnak visszailleszkedni a normális életbe. Az egész értékrendünk átrendeződik. Egyébként egy kicsit most is ezt tapasztaltam meg, csak most már számítottam rá.

– Hogyan sikerült visszailleszkedni a civil életbe?
– Amikor 1991-ben visszaérkeztem, mínuszban voltam anyagilag. Én, aki nemrég még a Horn-fokot kerültem, bikinimodelleket furikáztam reklámfilmek forgatására a Balatonon, meg németeket sétavitorláztattam, hogy az adósságaimat rendezni tudjam.

– 1994-ben pedig már Amerikában kezdett új életet. Hogyan?
– Egy vietnami hajóhegesztő segédjeként, tizenkét dolláros órabérért, mivel nem ismerték el a diplomáimat. Aztán hamar megtaláltam a helyemet a hajógyárban, ahol vagy négyszázan dolgoztunk, és szépen araszoltam fölfelé. Két éven belül már egy négy-ötszáz hajóból álló flottának voltam a felelőse.

Aztán legális kalóz lettem: az Amerikai Egyesült Államok legnagyobb hajólikvidáló cégéhez kerültem, amelyik a banki kölcsönre vásárolt hajókat vette vissza a nem fizető adósoktól.

A mi ügynöki hálózatunk derítette fel a hajó hollétét, és hozta el az éjszaka leple alatt. Én ezekben az akciókban csak speciális esetekben vettem részt. Egyszer például hét magyar tengerészt szerződtettem egy orosz jégtörő üzemeltetésére, amit földkerülő luxusjachttá alakítottak át. Ennek a hajóflottának voltam a menedzsere mintegy tíz évig. A Golden Globe előtti öt évben pedig egy patinás New-York-i yachtklub vitorlás igazgatója voltam, ám fel kellett adnom ezt a pozíciómat, mivel nem lehetett egy évig tartani. 2018. április végén hagytam el ugyanis New York-ot, és habár 2019. március 21-én lett vége a versenynek, a díjkiosztót április 22-én tartották, tehát kerek egy évet vett igénybe csak a verseny, nem is beszélve az előkészületekről. Mintegy háromezer munkaórát dolgoztam a hajón a két kezemmel.

– A történet legszebb része viszont a feleségével kapcsolatos. Igaz, hogy ő kezdeményezte, hogy adják el a házukat annak érdekében, hogy indulhasson a versenyen?
– Mondtam Évinek, hogy én ugyan meg tudok jelenni a versenyen, de nem tudok benevezni, csak a versennyel párhuzamosan vitorlázni, annyira magasak a verseny költségei. Erre mondta, hogy akkor adjuk el a házat, amit meg is tettünk. Ebben nemcsak az volt kihívás, hogy el kellett adni és jóval kisebbe költözni, hanem az is, hogy mindez időt és energiát vett el a felkészüléstől. Eladni, másikat találni, közben raktárban élni… a korábbi versenyeimre fizikailag és mentálisan is fel tudtam készülni, most viszont hulla fáradtan estem be a rajthoz.

– Egy talált hajóval, a Puffinnal, ugye?
– Ez a hajó volt elérhető, úgy anyagi, mint földrajzi szempontból. Az első tulajdonosa nevezte el Puffinnak egy kedves kis tengeri madár után, és én nem szeretek nevet változtatni. Mind a tizenhárom hajó, amelyik nevet változtatott, kiesett a Golden Globe versenyből.

– Ez valami tengerészbabona?
– Hogyne. Van néhány. Pénteken például soha nem hagyjuk el a kikötőt.

– A Golden Globe retro, vagyis historizáló verseny volt, de mennyiben kellett rekonstruálni az 1968-as állapotokat? Mi lehetett a hajón, és mi nem?
– Mivel rádió volt már ’68-ban is, a rövidhullámú rádiót engedélyezték. Nem lehetett viszont a fedélzeten GPS, radar, robotkormány és vízkészítő berendezés sem. Egy kézi vízkészítőt lehetett éppen vinni végszükség esetére, de elvben nem volt szabad használni. Nem használhattunk karbon árbocot, sem mai, korszerű vitorlaanyagokat, amelyek már nem is vásznak. Még CD-lejátszó sem lehetett a hajón, csak kazettás magnó. Eleinte úgy volt, hogy digitális kamerát sem vihetünk, a szupernyolcas filmhez kellett volna visszatérni, de ebből aztán engedtek. Go-prot is lehetett vinni – ám én sajnos nem tudtam használni, hiszen folyamatos javításokkal voltam elfoglalva, mert a pénzszűke azt eredményezte, hogy nem tudtam úgy felszerelni a hajót, amint azt szeretetem volna. A szólóvitorlázásnál a legfontosabb alkatrész talán a szélkormány, és pont ebben kötöttem kompromisszumot, belementettem egy szponzori ügyletbe. A szélkormány aztán folyamatosan gondot okozott – ennek köszönhető a negyedik helyem. Soha nem lett volna esélyem az első két helyre, mert ők olyan gyors hajókkal versenyeztek, amelyek naponta 24 mérföldnyi előnyre tettek szert a Puffinhoz képest.

Csak annyi volt a célom, hogy célba érjek, és nem hiszem, rajtam kívül bárki be tudott volna futni ilyen körülmények között. Posztolták is egypáran azt a pillanatot, amikor a verseny rendezője engem fogadott: „Itt jön a bajnok” – mondta, meg lehet nézni, a felvétel fent van a Facebookon.

 

– Ezért mondta, hogy úgy érezte, ön volt az egyetlen hagyományos értelemben vett szólóvitorlázó a mezőnyben? Egyszer talán borult is, ugye?
– Majdnem mindenki borult. Általában nagyobb sebességnél történik az ilyesmi, úgy csapódik a hajó a vízbe, mint a betonba. Ilyenkor többnyire rudazatot veszítenek vagy elsüllyednek. Körülbelül négyszáz liter víz került a kabinom belsejébe, ami tönkrevágta a rövidhullámú és az ultrarövid hullámú rádiót, az akkumulátort és az ellenőrző műszereket, a rádió-iránymérő készüléket is. Ami mindvégig működött, az a műholdas nyomkövető. A déli üvöltő negyvenesek és hatvanasok uralta övezetben, szüntelen viharzónában pedig nem lehetett a hajót kiszárítani, erre legközelebb csak az Egyenlítő felé araszolva volt esély. Mindenen megtelepedett a penészgomba, ami persze átvándorol az emberre is.

– Hogyan tájékozódott?
– Csillagászati navigáció segítségével, szextánssal, kronométerrel. Rádióamatőr barátom Debrecenből szolgáltatta nekem a pontos időt egy negyvenöt méteres antenna segítségével, amely a kronométer beállításához, a hosszúsági fokok számításához nélkülözhetetlen volt. Egyáltalán nem tudtam az útvonalamat meteo-taktika segítségével úgy megtervezni, mint például Fa Nándor a Vendée Globe-on, vagy az előttem haladó francia és holland versenyzők, akik megkapták ezeket az előrejelzéseket.

– Váltsunk kicsit témát: a szemetet nem volt szabad az óceánba dobni, vissza kellett hozni a szárazföldre.
– Még le is mérték: nekem 120 kilogramm jött össze. Ha most állnék az út előtt, mindenképpen vinnék magammal szemétösszenyomó prést is.

– Élelemben szenvedett hiányt? Az ön előtt hajózó észt a hírek szerint majdnem éhen halt.
– Élelemből rengeteg van a hajón még most is, még egyszer meg tudnám kerülni vele a Földet. Szívesen átadtam volna belőle az éhező észtnek… jobban tette volna, ha megvár!

– Látta a globális felmelegedés jeleit? Úszó szemétszigeteket, olvadó jéghegyeket?

– Nem hiszek a globális felmelegedésben, szerintem ez csak politikai fogás. Vannak földtörténeti ciklusok: melegebb időszakok és jégkorszakok váltakoznak – a vikingek az életben nem mentek volna át Amerikába, ha Grönland egy időben nem lett volna zöld.

A környezetszennyezés viszont elképesztő mértékű, olyannyira, hogy a tengeri vitorlázás többé már nem vonzó számomra, mert rossz érzés egyvégtében szemétben hajózni.

– Összevetve az első földkerülésével?
– Óriási a különbség e tekintetben sajnos! A műanyagszemét mindenütt jelen van. Cápát sem láttam egyáltalán, és a bálna is lényegesen kevesebb volt. Az időjárás sokkal kiszámíthatatlanabb, az úgymond uralkodó szélrendszerekben a viharok sokkal rövidebbek és gyakoribbak, mint régen, ráadásul sűrűn váltják egymást a szélcsendekkel, ami hajózási szempontból nagyon megterhelő.

– Üljön föl valaki 263 napra egy hullámvasútra, gyűjtsön esővizet – tényleg így lehet összefoglalni az útját?
– A képzeletbeli hullámvasút mehet akár Budapesten is. A négy évszak váltakozásával képzelje el valaki, hogy 263 napig a hullámvasútban, egy kétrózsás gáztűzhelyen főzi meg az ételét, ott intézi el a személyi higiéniáját, miközben esetleg még a sebességet és irányt is neki kell szabályoznia.

– Nekifutna még egyszer?
– Nem. Befejeztem. Jönnek az újabb kihívások.

Most a magyar tenger megmentéséért küzdök.

– Miért kell megmenteni a Balatont?
– Mert megszűnik tónak lenni. A tónak ugyanis van egy természetes feltöltődése, tehát folyamatosan kotorni kell – csakhogy hová tesszük a hordalékot? Közúton gazdaságosan nem szállítható el. Az édesapám befejezetlen projektje a Sió egész éves hajózhatóvá tétele volt, és én ezt megörököltem.

 

A Sión jelenleg két zsilip van. Amikor még működött a füredi hajógyár, és törökországi exportra építették a hajókat, magas vízállásnál feltöltötték a Sió medrét, és miután kihajózott az összes exportos hajó, lezárták Siófoknál a zsilipet, a Dunánál pedig megnyitották, és kisiklottak a hajók a folyóra. Ez működött, igaz, azon az áron, hogy 122 kilométer hosszan fel kellett tölteni a Sió-csatornát. Azért, hogy elkerüljük az ezzel járó tetemes vízveszteséget, még négy zsilipet kellene építeni, s akkor egész évben hajózható lenne a Sió. Uszállyal el lehetne szállítani a hordalékot, amit jól lehetne hasznosítani a mezőgazdaságban. Csatornahálózatot lehetne ráépíteni, amely termékenyebbé tenné Somogy, Tolna es Baranya megyét, és még az evezős sport is több teret kapna, ami aztán a turizmust is fellendítené: épülhetnének vendégházak, nyithatnának éttermek.

Erre sokan szívesen ráharapnának persze, a zsilipet viszont nem akarja senki megépíteni, mint ahogy a medret sem kotorni, mert a zsilip nem térül meg egy generáció alatt, és senki nem gondolkodik az unokák életében. Vannak, akik ehelyett szigetet képzelnek el a Balatonban, mások pedig hidat akarnak építeni Szántód és a Tihany-rév között. Édesapám 2001-től a haláláig küzdött ezért az ügyért, megszervezte a Sió-menti települések szövetségét is, de a „tűzfalon” soha nem jutott át. Most én keresem a bejutást Orbán Viktorhoz, mert ha nem tudom neki röviden elmondani, hogy Széchenyiként tudna egy nemzeti ügyet szolgálni, a dolog elveszett. A földkerülés adta népszerűséget arra szeretném fölhasználni, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy a Sió-csatorna kiépítése nemzeti ügy.

 

Nemcsak feltűnt, hanem berobbant a köztudatba dr. Jordan B. Peterson több milliós nézettségű YouTube-előadásaival, valamint könyveivel és vitáival. Néhány napja a Brain Bar meghívására Budapesten, a Bazilika előtt tartott előadást, zömében fiatalokból álló nagyközönség számára. A pszichológus professzor akkor vált ismertté, amikor kijelentette, hogy nem engedelmeskedik annak az új kormányrendeletnek, amely szabályozza a transznemű emberek újfajta megszólítását hazájában, Kanadában. Tiltakozását azzal indokolta, hogy szerinte az államnak nem kellene előírnia az emberek szóhasználatát.

A híres és megosztó előadót Böszörményi Nagy Gergely, a Brain Bar alapítója egyenesen Mr. Exceptionnek, vagyis Kivétel(es) úrnak nevezte, és feltette a nagy kérdést: „Hogyan lehet, hogy most, a Tinder, a transzneműség, a dizájnerdrogok és a militáns ateizmus korában egy őszes hajú, fehér, észak-amerikai, konzervatív világnézetű, erkölcsi rendről és vallásról beszélő egyetemi oktató egyszeriben a YouTube kiemelkedő történetmesélőjévé és korunk egyik legbefolyásosabb gondolkodójává lépjen elő? Ki látta, hogy ez bekövetkezik?”

Kíváncsian vártam, hogy az előadás közelebb vigyen annak megértéséhez, miért is oly népszerű Peterson a millenniumi generáció körében, amely kiábrándult a posztmodern eszmékből, és válaszokat keres az élet értelmére.

Az előadást moderáló 18 éves Kohán Mátyás, győri bencés diák hibátlanul vezette az angol nyelvű beszélgetést. Kérdésére, hogy milyen érzés Magyarországon lenni, Peterson úgy fogalmazott: nagyszerű látni, ahogy az ország egyre emelkedik ki a 20. század borzalmas katasztrófáiból, és újjáéled a szabadság. Majd így folytatta: „Most van egy második esélyetek, Istennek hála. Csodálatos fővárossal, lenyűgöző történelemmel, egyedi kultúrával, tanult, intelligens emberekkel és reményteljes jövővel rendelkeztek, amit, remélem, a legjobban ki is használtok majd. Én szurkolok nektek!(...)Egy kaland hív benneteket, ami lehetővé teszi, hogy építsetek, újjáépítsetek valami csodálatosat. Remélem, részt vesztek ebben teljes szívvel, és elértek valamit, ami nemcsak a ti sikeretek, hanem kihatással lehet az egész világra.”

A magyar közönség hatalmas ovációval köszönte meg a méltató szavakat. Közülük többen az előadó hazánkban is megjelent könyvét, a 12 szabály az élethez című bestsellerét szorongatták a kezükben. Azonban Petersont nem mindenki fogadja ilyen pozitívan, sokan megbotránkoztak markánsan konzervatív elméletein – olyannyira, hogy megkapta már a „rasszista”, „nőgyűlölő”, sőt, még az „alt-right” bélyeget is. A Peterson-pártiak viszont küzdenek az ellen, hogy a baloldali hangadók verbálisan a jobbszélre szorítsák őt.

Önmagát a kanadai professzor olyan klasszikus angolszász liberálisként definiálja, akibe keveredik némi konzervatív attitűd is. Az előadás meggyőzhetett mindenkit arról, hogy nem is kevés.

A moderátor már a legelején nekiszögezte a kérdést: „Hogyan kezeli a gyűlöletet?” Peterson nem tagadta, hogy mint „nem politikailag korrekt nézeteket valló embert” támadják. Mi több, karrierjét és hírnevét is tönkre akarták tenni, de ő igyekszik ezt távol tartani magától. Más szempontból az élete elképzelhetetlenül pozitív és sikeres: csak az elmúlt évben 150 várost látogatott meg feleségével, ami nagy kaland volt, mindenhol több ezres vagy több tízezres tömeg előtt beszélt, és az emberek többsége pozitívan fogadta, odafigyeltek a mondanivalójára, mint itt, Budapesten is.

Az erkölcsi kötelességekre is felhívta a figyelmet, hangsúlyozva, hogy van társadalmi és egyéni felelősségünk. „Ha nem csinálod azt, amit tenned kellene, az belül kínoz téged, mert nem cselekszel a legbelső éneddel összhangban. Azt szeretném megértetni, hogy ha nem állsz fel és teszed azt, amit a felelősségvállalás diktál neked, akkor a világ kevesebb és kegyetlenebb lesz. Ha nem élsz önzően, akkor a dolgok működnek, nemcsak a magánéletünkben, hanem a családunkban és az országunkban is.” Majd a Bazilikára mutatva az igazságról kezdett beszélni: az nem egy metafizikai dolog, hanem amit előttünk már sokan megláttak, felfedeztek. „Az igazság az, ami fenntartja a világot” – emelte ki.

 

Isten nagyságáról is úgy beszélt, mint ami teremtő, igazságos szóként, beszédként nyilvánult meg a világ teremtésében, amelyben az ember Isten képmását viseli. Bár magát nem vallja hívőnek, de nem ez volt az első alkalom, hogy előadásában a Bibliát mint a nyugati civilizáció alapdokumentumát pszichológiai-filozófiai szempontok alapján feldolgozza.

Peterson szerint tehát az embernek van képessége arra, hogy jobbá tegye a világot, ha kimondja az igazságot és felvállalja személyes felelősségét is ebben. Ha viszont ezt elszalasztja, akkor a dolgok rosszabbra fordulhatnak:

„Lyukat ütünk a valóság szövetén, és valami pokoli dolog fogja betölteni ezt az űrt. Fontos elmondanunk és meg is tenni azt, amiről azt gondoljuk, igaz. Ha ezt nem értitek meg az elmúlt 100 év történelmi tapasztalatai után, akkor nem értitek az egész történelmet. Ha helyes etikai döntéseket hozunk, akkor a világot jobbá tehetjük. És nektek ezt kell megtennetek! Ez az életetek értelme, törekedjetek erre a lehető legszorgalmasabban!”

Mint elmondta, ő maga is sok időt tölt a 20. század eseményeinek tanulmányozásával, és sohasem az áldozat vagy a hős szerepébe helyezkedve olvas a történelemről, hanem az elkövető szemszögéből. Azt javasolja, így érdemes a történelmet megérteni: „Azon gondolkodtam, lehetséges-e úgy élni az életünket, hogy amikor eljön a kísértés arra, hogy elkövetővé váljunk, elegendő erkölcsi tartásunk legyen a visszautasításához.”

A mai korban kisebb, hétköznapi erkölcsi döntéshelyzetek formájában kell megvívnunk saját csatáinkat.

Peterson reménykedik, hogy nem ismételjük meg a 20. század bűneit, és egyre jobb jövő felé haladunk. Figyelmeztetett arra, hogy ma még nem tudjuk megjövendölni, jó vagy rossz irányú lesz-e a technológiai változások rohamos áradata, ezért tudatosnak és bölcsnek kell lennünk ezzel kapcsolatban is.

Ő volt az első férfi az életemben.

Olajosan fénylő barnás bőre volt, tavasszal hamar megkapta a nap, barna szeme, dús szemöldöke. Egyenes szálú fekete haját hátrafésülte, szépen metszett szája fölött bajuszt hagyott. Nem emlékszem, hogy borotválatlanul láttam volna. De. Idősebb korában. Reggelente. Idegen volt arcán a szürke borosta. Karja, mellkasa nem volt csupasz, talán ezért volt furcsa, amikor később szőrtelen férfiakkal találkoztam.

Mindig meleg volt a keze. A kézfogása erős.

Tanított, lagymatag módon nem fog az ember kezet soha. Nézz szembe mindenkivel és legyen fogása a kezednek, mondta.

Emlékszem, a tenyere mindig puha meleg. Hogy szerettem kislány koromban kézen fogva menni vele.

Mennyire szerettem, hogy férfias, hogy mutatós férfi. Nem hiszem, hogy a kislány, aki voltam, ezt valaha is megfogalmazta. De a biztonságon túl, olyan jó, büszke érzés volt vele lenni.

És ha bicikliztünk! Szórakozásból, sportból, ahogy mostanában – soha. Mindig valami dolog szülte a bicikli-utakat.

Egy tizenhatos női kerékpárunk volt, egyszer elmesélte, hogyan szerezte vissza egy orosz katonától. Ő maga is meglepődött, hogy rá mert kiabálni, ez az enyém! Az meg visszaadta. Apu gyorsan felült rá és hazatekert.

Erre a biciklire a váz helyére faragott egy keskeny deszkát.

Maga elé emelt és arra ültetett. Mint valami fészekben, úgy utaztam az ölelésében.

 

Egyszer, sose felejtem el, a falutól messzi biciklizett, anyanyulat venni ment. Elvitt magával.

Nyár volt, délután. Még nem jártam iskolába, elöl ültem a biciklin és olyan boldog voltam, amilyen csak egy nyitott szívű kislány tud lenni.

Izzadt kézzel szorongattam a kormányt. Apám beleszuszogott a hajamba, én néztem, hogy szaladnak mellettünk az eperfák. Hallgattam aput. Lassan beszélt, mintha csak magának mondaná. Milyen szép a kukorica. Látod, a Jakusék már kaszáltak. Hány boglyát raktak, meg tudod számolni? Nemsokára cséplés lesz, hallod-e. Jól ülsz, gyerekem…?

Az árnyékok már megnyúltak, és én soha nem ültem jobban.

Mohón szívtam magamba a ritka délutánt, benne apámat, a hangját, ismerős dohányszagát, a poros eperfákat, a bicikli kattogó küllőinek hangját, szinte el is felejtettem, amiért indultunk, a nyulat.

De ott volt, és kiválasztottuk. Én egy fehérnek jobban örültem, volna, de hát mindegy, apám azt mondta, kisnyulai lesznek és a vadasbarna az nem olyan kényes.

Már alkonyatba hajlott a délután, mire visszaindultunk. A lekaszált rét fölött finom nyáresti ködök ültek, egy gondosan összekötözött szatyorban lapult az anyanyúl, nemsokára gyerekei lesznek. Arra gondoltam, egyet oda kell majd adni a Magdi néniéknek, hallottam, amikor apu megígérte. Ha rajtam múlik, nem adok egyet sem. De elterelte a gondolataimat az utazás, apámnak jó kedve volt, dúdolgatott, amikor egyszer csak furcsa zötykölődést éreztem, mintha macskaköveken döcögnénk. Apám megállt, leszálltunk, megnézte a gumikat. Hát ez kilyukadt, mondta bosszúsan, szerelünk, gyerekem!

Jaj de jó, mondtam, ennyi váratlan kalandról nem is álmodtam. Mi ebben a jó, dörmögött apu, a nyergére fordította a biciklit, fogtam a csavarokat, tartottam a belsőt, ő meggyújtotta a sallert, a folt megragadt, visszarakta a kereket, rendben volt minden.

Amikor készen lettünk, törölte a kezét, én másztam az árokba, ahová a szatyrot tettem a nyúllal. Jaj, a vadasbarna anya, jaj!

Belereszkettem az ijedtsége. Üres volt a szatyor. Kucorogtam az árok mélyén, nem volt erőm visszamászni. Jó sokára apám hangját hallom. Ne sirasd már, mondta. A vadasbarna elél a mezőn, a kisnyulai meg vadnyulak lesznek. Szabadok. Látod, mégiscsak jó, hogy nem fehéret hoztunk…

Fölemelt a deszkára, fölém hajolt megint, úgy tekerte a kilométereket.

 

Emlékszem, mintha ma lett volna. Arcomon a könnyeket hűvösre szárította a sebesség, szorítottam a kormányt, kezemmel hozzáértem a szép férfikézhez, a fejemet finoman odanyomtam apám erős mellkasának. Egyetlen vágyam volt. Hogy soha ne érjen véget a poros úton az utazásunk.

Ez volt a mi szerelmes időnk. Felnéztem apura, minden férfiembert hozzá viszonyítottam, tökéletes volt előttem, hiba nélkül való.

Esténként a közös szobában hallgattam a szuszogását, követtem lélegzetvételének ritmusát, míg el nem aludtam.

Tragédiákkal, gondokkal, ritka, halk örömökkel vágtattak az évek. Apuval már nem bicikliztünk, a hozzám intézett beszédeit prédikációnak éreztem.

A figyelő, rajongó kislány szótlan, kritikus kamasz lett. Ekkoriban egy átíró tömböt adott, indigóval. Arra kért, írjak egy naplót, melynek első oldalát kitépi, az az övé lesz, így ismerni fogja a gondolataimat, és szavak nélkül is tudunk majd beszélgetni. Két oldalt írtam, csupa érdektelen történést. Utána üres maradt az átíró tömb.

Elveszítettük egymást.

Hosszú-hosszú évekig minden férfiben őt kerestem. Az elsőt, az igazit, az életre szólót… Azt mondják, minden lány így van az édesapjával. Nem tudom… Amikor újra megtaláltam, fájt minden. A hiány, az emlék, a sáncaim, amiket építettem.

Miért mentél el olyan hamar apu…? Olyan váratlanul? Miért nem vártad meg, hogy benőjön a fejem lágya, és beszélgetni tudjunk. Senkivel sem vágytam beszélgetni, csak veled. Ültünk volna a fehér padon a konyhában, emlékszel? Föl lehetett hajtani a fedelét, a szennyest tartottuk benne. Amikor szombatonként megjöttél a vasútállomásról, leültél a fehér padra, én fölmásztam az öledbe, aztán mögéd álltam, és elkezdtem fésülni a hajadat. Beleszagoltam a Kossuth cigaretta, a vonatszag, és a bőröd kipárolgásának elegyébe, és tudtam, egyszer újra megtalállak. És kérni foglak, hadd üljek melléd…

Már nem kérdezem, miért nem vártad meg, hogy beszélgethessünk. Jó lett volna, elég, csak hogy hallgathassalak.

Már nem csökönyös szótlanságban, hanem újra a kinyílt szívemmel. Nem, mint egy gyerek, hanem mint egy felnőtt. Egy nő, aki egyáltalán nem véletlenül, a te lányod…

Volt nemrég egy álmom. Boldog ébredést hozott. Soha nem álmodtam még veled, soha. De most ott álltál napsütötte barnán, fehér ingben. Néztél melegen és azt mondtad: Visszajöttem…

Az interjú a Képmás magazin 2013. májusi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt>>

Eredeti tartalmuk szerint ezek a szentelmények a hivőknek a lelki hatás kifejtésében segítenek, nem pedig tárgyaink és viszonyaink átalakításának vagy oltalmazásának technikái. Aki keresztet vet, harangot kongat, rózsafűzért perget vagy éppen szerzetesi fogadalmat tesz, nem a külső valóságot, hanem saját belső világát alakítja át rövidebb vagy hosszabb időre; hitét idézi fel, erősíti vagy vallja meg a hétköznapok múló pillanataiban.

De a tárgyait megszentelő ember, a szentelést végző pap akkor sem varázsol, amikor lakást, autót, ételt szentel, hiszen ezekben az aktusokban nem a jármű, az otthon vagy a táplálék, hanem az autós, az egy fedél alatt élő család vagy az ünnepi asztal öröme az, ami megváltozik.

Alapvetően téved az, aki azt hiszi, hogy a házszentelés nem más, mint valamilyen mágikus lakásbiztosítás; igazi értelme szerint nem a falaknak, hanem a közöttük élőknek, a családnak szól, nekik ad lelki feltöltődést, azt erősíti meg bennük, hogy ott nem csupán laknak, hanem valóban otthon vannak, a szentelés nem a tulajdont védő óvintézkedés, hanem lelki otthonteremtés.

Csúfot is lehet űzni belőle, hiszen ha január elejétől, amint az régi szokás, az ajtófélfán ott virítanak a szentelés szimbólumai – az évszám által közrefogott C, M és B betűk, alattuk azonban a perpatvar, a szeretetlenség az úr, babonáról és képmutatásról beszélhetünk, lelki hatásról azonban aligha. Modern időkben szokás szentelni autót is, de ennek sem valami lelki Casco megkötése, baleset vagy trafipax elleni bűbájos óvintézkedés a lényege, hanem az, hogy aki ezek után a volán mögé ül, nagyobb lelki nyugalommal, magabiztossággal és józan felelősséggel járja a maga útját. Ha ezek után csak őrült módjára száguld, akkor a középtükrön fityegő rózsafüzér lelki hatások híján csak díszlet.

Sokak fantáziáját, a média világát is élénken foglalkoztatja az ördögűzés, az exorcizmus rítusa, amely az őskereszténység idejétől maga is a szentelmények körébe tartozik. Jobb, ha beletörődnek a horror vagy az okkult titkok után sóvárgók is, hogy itt sem másról, mint lelki megerősítésről és kegyelmi adománykérésről van szó, ami a megszállottságot, a lelki-szellemi rendellenességet elhárítani segíthet, de nem helyettesítheti azt, amit az orvos vagy a pszichológus dolga hozzátenni a gyógyulás folyamatához.

 Az ismert katolikus hittudós, Herbert Vorgrimler írja: „A szentelmények értelmes és alapjában véve hiteles vallási cselekmények, amelyek felértékelik a tárgyi és a testi valóságot, ezért az egyház tanítása szerint nem elvetendők, használatukról azonban – amely nem kockázatmentes: babonás és mágikus elképzeléseken is alapulhat – az egyén és a személyes hit dönt.”

Ezek a példák is azt bizonyítják, hogy

a kereszténység a maga szentelményeivel, áldásaival és szenteléseivel nem valamiféle varázsvilágot kínál az embereknek, hanem olyan, meggyőződése szerint isteni eredetű vagy rá hagyatkozó lelki impulzusokat, amelyek a szentelményekkel élő ember belső világában, nem pedig a dolgok őt körülvevő külső rendjében fejtik ki a maguk hatását.

Ezek a hétköznapok népi vallásosságában különös bőséggel felbukkanó jelek, ha helyesen értjük őket, olyan eszközök, amelyeket nem arra kapunk, hogy a külvilágot rendezzék át helyettünk a mi kényünk-kedvünk szerint, hanem hogy hitet és erőt meríthessünk általuk életünk kis és nagy dolgainak szebb, jobb, boldogabb megéléséhez.

Az áldásaiban és szenteléseiben az ember arra képes, hogy kérjen és megköszönjön, miközben néha már-már úgy tűnik, hogy ez a két alapvető emberi tett szinte már kiveszett a világból.  

A cikk a Képmás magazin 2012. januári számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt>>

Hasonlóan tökéletes apákról olvashatunk az újságokban is: ők a napi gürcölés után fürdetésre mindig hazaérnek, nem mulasztják el a mesélést, és hétvégén megtanítják a fiuknak, miképpen lehet uszadékfából és acéldrótból kutyaólat eszkábálni. Közben pihenésképpen zongorán gyakorolnak a lányukkal a karácsonyi koncertre.

Engem ezek a történetek mindig módfelett nyomasztottak, mert ugyan igazán sok időt töltök a gyerekeimmel (ha csak az óvodába-iskolába elvitel-elhozatalt összeadnánk, valószínűleg évek jönnének ki), de ezt az irigylésre méltó, jófej apát sohasem tudtam prezentálni. Külön fájdalmam, hogy íróemberként keveset meséltem nekik, főleg a kisebbeknek.

Szerencsére ők talán mégsem a hollywoodi minta alapján ítélnek meg, és az együtt töltött percek vízesés, biciklitúra és a helyszínen megtekintett Barca-Real meccs híján is kapcsolatépítőnek bizonyulnak.

A múltkor például Zsombi (aki lassan hároméves, vagyis eléri azt az életkort, amikor megfigyeléseim szerint legaranyosabbak a gyerekek) rákérdezett, mi az az egyirányú utca. Mint élő KRESZ tankönyv, jobb kezem előre mozgatásával (mintha csak parolázni készülnék) megmutattam, hogy csak „ebbe az irányba lehet haladni”. Ha szembe jönnének, akkor összeütköznének az autók. „És milyen táblát tesznek ki?”, kérdi. Mondom, egyirányú utca táblát, ami kék alapon fehér nyíl. És a másik oldalra, hogy onnan senki se hajtson be, mit gondolsz, milyen táblát tesznek ki? Nem tudta. Mondom, behajtani tilost. Nagyjából ennyi a történet. Azóta azonban minden este, elalvás előtt el kell mesélnem az egyirányú utcát. Pontosan bemutatva jobb és bal kezem szembeállításával, mi lenne, ha valaki betévedne a tiltás ellenére.

A kérdésre pedig, hogy az utca másik végén milyen tábla van, már nem magamnak kell felelnem, mert rövid hatásszünet és pajkos mosoly után ő kiáltja a megfejtést: „Behajtani piros!”

Próbálom magam abba az illúzióba ringatni, hogy szép gyerekkoruk lesz így is, hiszen a szeretet, a harmonikus kapcsolat nem a külső csillogáson múlik. Az egyirányú utca méltán népszerű története nem vetekedhet a vadvízi evezéssel, de talán szép emlékeket hagy a fiamban. S ha majd a saját csemetéi kérdik tőle, megtanultad apu a nagypapától, hogyan lehet varsával csukát fogni, vagy hogy miképpen készíthetünk uszadékfából és acéldrótból kutyaólat, mosolyogva azt feleli: nem, fogalmam sincs róla, de szívesen elmesélem nektek, mi az az egyirányú utca. 

Az interjú a Képmás magazin 2012. júniusi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt>>

Reggel negyed nyolc van, amikor megérkezem az iskolába. Finom kávéillat lengi be az előteret, az ügyeletes Timi néni meglepetése. A sorban érkező gyermekek lassított felvételként érkeznek. Van, akitől megkapom a szokott ölelést, ezek egyre elnyújtottabbak, mert van, aki sokáig marad, és megjegyzi: „De jó puha vagy, Gabi néni!” Most beindul a mosolyautomata. A tanévből csak napok vannak hátra.

Tanulás? Az meg mi?

Mi, tanítók és az alsós gyermekek szimbiózisban élünk, ezért kéréseik, kívánságaik és a hozzájuk kötődő javaslatok hasonlóak.

Lássunk néhányat!

Tanácsok tanulóknak

1. Jobban jársz, ha hagyod, hogy a tanító néni reggel lepakolja a holmiját!
A táskák, hátizsákok, kijavított füzetekkel teli szatyrok, szemléltetők, otthonról hozott társasjátékok, esőkabát és más terjedelmes holmik cipelése gátolja tanítódat abban, hogy igazságot tegyen két torzsalkodó gyermek közt, akik valószínűleg egy ceruzahegyező méretű tárgyon vesztek össze (tapasztalat).

2. Engedd, hogy osztályfőnököd a 7.15-től a 7.19-ig terjedő időben elkortyolja kávéját!
Megéri!

3. Különleges kéréseiddel még a jelzőcsengő előtt jelentkezz!
Ha ritka típusú kipihent gyermek vagy, akkor néhány alagúttá összetolható szék, dominók, építőkockák használatának engedélyezése lehetséges. (Utána becsszóra elpakolás.) Ha vonalnyira kinyitható szemmel érkeztél, akkor a tornazsákod párnaként való alkalmazásához nem kell engedély.

4. Ne bosszantsd fel a tanító nénit addig, amíg beállítja az asztali számítógépet és a vetítőt!
Neked minden bizonnyal nagyobb gyakorlatod van a gép használatában, szerezz neki örömöt azzal, hogy nem is említed!

5. Tanév vége felé közeledve már megengedhető pár poén.
Például a hátralevő tanítási napok említése a hetesek jelentésébe szőve. Ezek a csökkenő számok izgalmasan hangzanak a tanítók számára is.

6. Az utolsó előtti tanítási napon is mutass egy kis érdeklődést a vidámnak szánt, rejtvényes feladatlap rejtelmei iránt!
Ennyit igazán megérdemel szegény tanítód. Légy elnéző gyengeségei iránt! Annyit dolgozott vele! Hidd el, tudja, hogy a díszítésnek szánt katicának nem hét lába van!

7. Az osztálykirándulás napján ne jól felpakolt iskolatáskával gyere!
Tíz perc kevés arra, hogy anyukád lecserélje az egész rakományt.

8. Az utolsó előtti napon eljött az alkukötések ideje, a „csak most, és soha többet” pillanata!
Egy nyugalmas, játékos matekóra jutalma lehet például egy szabad játékkal eltöltött tornaóra. Vágyakozó tekintettel vagy sűrű szempillaverdeséssel a hatás fokozható!

9. Fogadd elnéző mosollyal a fáradtságodat meg nem értők beszólásait.
Például a szomszéd bácsi epés megjegyzéseit arról, hogy a diák nem fárad el, mert egész nap ül.

10. Ha az utolsó tanítási héten eltűnik…
…a matematikafüzeted, amelyben az elkészített házi feladatod van, azt egészen biztosan egy űrlény ragadta el. Vagy egy megvadult lámacsorda. Valamelyik variáció biztosan bejön.

+1. Az utolsó tanítási napon sem tanácsos
- letekerni minden tekercs vécépapírt a mosdókban,
- halálos ellenséggé tenni a szomszédot a labdák átrugdosásával,
- eltüntetni a lányok hajcsatjait,
- a rajzlapok mögé dobálni a rugós foci golyóit,
- hintának használni a sötétítőfüggönyt.

Tanácsok tanítóknak

1. Kávét! Bocsánat… Kávét kérünk!
Ez a mindent megelőző kérés kizárólag a tantestület tagjaira érvényes, közülük is csak arra, aki nem ügyeletes. Ő ugyanis már kerek szemmel várja a bejáratnál a lomhán érkező, tudásra kevéssé szomjazó ifjúságot.

2. Eljött az alkukötés ideje, a „csak most, és soha többet” pillanata! (tanítói variáció)
Egy szabad játékkal kecsegtető testnevelés óra megér egy fegyelmezett matekos tanév végi összefoglalást!

3. Próbálj jó arcot vágni…
…a júniusban még a fogason csüngő télikabát, bundás nadrág, kötött sapka látványához! Soha nem lesz meg a gazdájuk.

4. Ne légy türelmetlen tanítványoddal az utolsó napokban sem!
Akkor se, ha káosz van a tolltartójában, és a radírját is sasok ragadták el! Az órarend szabad értelmezése is tanév végéhez köthető életkori sajátosság.

5. A fénymásológép is érzi a tanév végét, kizárólag ezért szorul bele a színező másolt példánya.
Egy tapasztalt tanító képes ilyenkor is rögtönözni, például… Na, mindjárt eszembe jut!

6. Ha eltűnik egy nagy kupac gondosan kijavított, ám az elektronikus naplóban nem rögzített témazáró az asztalodról…
…az nagy valószínűséggel valami marslakó műve, vagy teleportálás útján kerül kolléganőd asztalára. Bizonyítható tény.

7. Ha azt olvasod este tízkor egy kitűnő tanuló környezetismeret témazárójában, hogy a madárnak két pár összetett csőre van, az csak a véletlen műve.
Olvasd újra, biztosan te láttad rosszul, vagy nem vetted észre, hogy a tudomány fejlődik.

8. Minden tizenegy számjegyű oktatási azonosító helyes bejegyzése a bizonyítványokba jutalmat érdemel.
Jogod van pacsizni a kollégákkal, ez mindennél többet ér!

9. Fontold meg egy kódexmásoló tanfolyam elvégzését, ha huszonöt tanítványodnak kézzel írod meg jutalomkönyveit, okleveleit!

Mindenkinek:
Az eső nem a tanulóifjúság és a pedagógustársadalom büntetése, tekintsük kihívásnak!

– Az Ádám-díj, amelyre Pétert te jelölted, olyan férjek díja, akik segítik feleségüket a női szerep, az anyaság és a szakmai élet kiteljesedésében. Egy ilyen díj létezése azt sugallja, hogy ez a férjszerep Magyarországon nem általános.

Noémi: Magyarország a kutatások szerint a hagyományos családmodellben gondolkodik, ami azt jelenti, hogy a nőknek jóval nehezebb elhelyezkedniük egy magasabb szakmai pozícióban, nagyjából docensi szintnél megállnak, mert a hétvégi szakmai feladatok, pl. cikkírások, konferenciák idején már nem nagyon számíthatnak a hasonló pozícióban levő férjük támogatására. Azokon a területeken, ahol a tudományos előmenetel nem olyan fontos, elsősorban az a kérdés, hogy a feleség számíthat-e mindennapi szinten a házimunkában és a gyereknevelésben a férjére. A férfiak számára is nagy átok az az attitűdmodell, hogy ő csak akkor számít, ha van karrierje. Ez – prof. dr. Kopp Máriát idézve – életveszélyeztető faktor, hiszen onnantól kezdve, hogy egy férfi mondjuk egy évre elveszíti a munkáját, már nem érzi magát értékesnek. Nem mondhatja, hogy akkor én maradok a gyerekekkel, és majd családapaként teljesedek ki, egy olyan szerepben, amelyben a babagondozás vagy a szülői értekezletre járás is érték. Ezen a téren Péter különleges.

Nálunk mindig az volt a szempont, kinek van inkább szüksége a karrierépítésre, addig ugyanis a másik volt otthon a gyerekekkel.

– Péter, te mivel foglalkozol?

Péter: Építőmérnök vagyok, de az építészet csak hobbim immár. Van egy közös informatikai cégünk, ahol adatközpontok építésével foglalkozunk.

Noémi: Vezérigazgató vagy.

– Hát, igen, hogy is mondta Bagdy Emőke? A királylány nem párja a mosogatófiúnak?

Noémi: Nálunk nagyon fontos kapocs, hogy tiszteljük egymás diszciplínáját. Érdekes, hogy ahol nem ilyen szabad világ van, mint nálunk, és nem szerelmi, hanem értékalapon házasodnak, tartósabbak a párkapcsolatok, mert nem csak addig tartanak, amíg a lángoló szerelem.

Nálunk a családi közegünk értékei nagyon különbözőek voltak, ezért meg kellett szőnünk a közös értékeket. Én egy pesti lány vagyok, polgári családból, az ablakaink a Szent István körútra néztek, csak akkor láttam fát, ha kimentünk a Margit-szigetre. Még virágot sem lehetett kirakni a gangra, mert a viceházmester nem értékelte. Péter egy nyíregyházi értelmiségi családból származik, háztájival, borospincével, mindennel, ami a vidéki élethez hozzátartozik.

Ebben nagy kulturális különbség volt köztünk. Péter ma is nagyon szeretne egy családi házat, kilenc éve építkezünk, talán most, hogy kirepülnek a gyerekeink… négyen már el is költöztek, még egyet kistafírozunk, és talán végre a házat is befejezhetjük. Bár én nem tudom elképzelni, miért jó, ha van az embernek egy saját kertje, de ez nálunk az egymáshoz alkalmazkodás körébe tartozik. Péternek például nagyon fontos a konyha, ezért – bár én nem így nőttem föl – ebben nagyon igyekszem.

Péter: Fantasztikusan főz. Noémi számára meg a dolgozószobája lesz a szentély, a sok könyvvel.

Noémi: Persze most még a konyhaasztalon dolgozom, de a házunkban majd lesz.

Az értékközösség a hosszú házasság alapja, amelyet az ember kialakít, és ezen folyamatosan dolgozni is kell. Ami nem fejlődik, az csak romlik.

Péter: Locsolni kell, mint a kertet.

– Nem tartottál attól, hogy elvedd egy neves pszichológus lányát, aki maga is pszichológus? Sok férfi nem szereti, ha analizálják, pláne családon belül.

Péter: Mély beszélgetéseink vannak, napi egy óra biztosan, de Noémi mindig nőként, anyaként, feleségként beszélget velem. Persze, néha lelki szemetes is vagyok…

Noémi: Nem teszem le a hivatásomat, mint egy köpenyt, hiszen már magzatként is édesanyám hasában, majd gyermekként a Lipóton nőttünk föl az ikertestvéremmel; aztán pszichológusként megszoktam, hogy nem én vagyok az első, a zsigereimben van a segítségnyújtás. Persze, hogy a beszélgetéseinkben szempont a pszichológia is. Egyébként is van egy transzparencia köztünk, általában látjuk a telefonon is, hol a másik, ám ez nem azt jelenti, hogy nyitva van az a bizonyos „hetedik ajtó”. Hiszen mindenkinek lehetnek titkai, például Péter sosem látja, ahogy sminkelek, vagy hogy mi lesz a szülinapi ajándéka. De a családi életet érintő dolgok nyitottak.

– Mikor van különösen szükségetek a házastársatok véleményére, támogatására?

Noémi: Nálunk a családi minta az volt, hogy mindenki állandóan tanul, és ennek sosincs vége. Soha nem elsárgult papírokból tartunk előadást, hanem mindig próbálunk valami újat adni. Ilyenkor azért mindig izgulok, sokszor kérem Pétert, hogy hallgassa meg, mondja el a véleményét. De sokat segít a férfias stratégiák kidolgozásában, a tárgyalástechnikában is, meg abban, hogy bizonyos helyzetekben visszavonuljak-e vagy bevállaljak-e egy konfliktust. Jó vezető és döntéshozó, nagyon szeretik a munkatársai, és messze elismertebb is a szakmájában, mint én az enyémben.

Péter: Na, ez enyhe túlzás. A cégünkben Noémié a HR- divízió, az emberek kiválasztása az ő lelkiismeretességétől és profizmusától függ. Évente 300 interjú, és ebből két embert tudunk fölvenni, mert a szűrőjén megakad a 99 százalék! Erkölcs, tehetség és felelősségvállalás – ezek az elsődleges szempontok, és ha ezek megvannak, akkor a jó szakembert inkább kiképezzük. A személyiség sokkal fontosabb.

– A profizmus és a szakma irányába tartunk, pedig egy párkapcsolatról beszélünk…

Péter: Nagyon feszes az életünk, tele vannak a naptárak, öt gyerek és a cégek – kevés helye van a váratlanságnak.

– Pihenés, lehetőség a lazulásra?

Noémi: Én ki tudok kapcsolódni egy sétával, az alkotással, a hivatalos munkán felüli írással. Például nyuszit varrtam húsvétra. Péter is így van ezzel, örül, ha rajzolgathatja és tervezgetheti a házunkat. Nem azok a típusok vagyunk, akik jobbra-balra gördülnek a heverőn.

– A gyerekek sosem lógtak ki ebből a fegyelmezett rendből?

Péter: Viharos serdülőkor után nyugodt ifjúkor. Értelmesek, okosak, átvették az értékeinket, amelyeket 14–18 éves korukban még totál megtagadtak.

– Milyen viharok dúltak?

Noémi: „Minek tanulni”, „nem megyek egyetemre”…

– És ilyenkor mi volt a stratégia?

Noémi: Beszélgettünk. Egy-két nyelvvizsga kell. Egyetemre menni kell. Fontos az edzés, az önismeret. A gyerekek is járnak terapeutához, mert van, amit az ember nem haza visz, és az ugyanúgy szakemberre tartozik – mint ahogy teniszezni is edzőhöz járunk, hogy ne rosszul fogjuk a teniszütőt, mert akkor megfájdul a könyökünk. A mentális hamutartó tisztán tartása ugyanolyan fontos, mint a fogmosás. A gyerekek párjai is megtanulták, hogy a lelkünk tisztán tartása és izmosítása is napi feladat. Akkor nem az elemi indulat kerül haza, amivel megsebzem a kapcsolatot, hanem az, ami tényleg a másikra tartozik.

– És akkor indulatok nincsenek is otthon?

Noémi: Előfordul, hogy úgy érezzük, megremeg a bizalmunk, mert a másik elkésik vagy elfelejt valamit, de ha erős a szövetség, akkor abból vissza lehet építeni. Sosem hoznék olyan döntést, amivel Péter mélyen nem ért egyet.

Péter: Noémi persze nagyon ügyes a konfliktusok előhúzásában, olyankor van veszekedés, vitatkozás, eszmecsere…

Noémi: Olyankor addig ülünk az asztalnál, amíg ez nincs kibeszélve, és én csak kérdezek, kérdezek… Péter nagyon konfliktuskerülő, de én előbb-utóbb kihozom belőle, mert akkor legalább nem kap infarktust.

– Neked ez könnyű, hiszen szakember vagy, de egy ilyen szempontból laikus párkapcsolatban elég ehhez a szeretet és a tisztelet?

Noémi: Szerintem egy nagy kötényes, egyszerű, vidéki asszony is tudja, hogy az urának lehetőség kell a feszültsége kiadására, és jó, ha ez nem a kocsma. Számít a szakma, de az is nagyon fontos, hogy a másiknak legyen erre befogadókészsége. Minden kapcsolatban van törésvonal, de fontos, hogy abba nem verünk ékeket. Én hűség- és becsületpárti vagyok, mert azt szeretném, hogy velem is így bánjanak. Ezt Péter tudja és tiszteletben tartja. Ő pedig nagyon szereti, ha vele vagyok, ha egy légtérben tartózkodunk, most is egy irodaházban vagyunk, öt percre egymástól. És a gyerekek is nagyon közel vannak hozzánk.

Péter: Valahogy „véletlenül” mindenki olyan munkahelyet választott, hogy közel legyen.

– Van arra mód a hétköznapokban is, hogy kifejezzétek a tiszteletet, a másik fontosságát, a megbecsülést?

Péter: Szerelmes üzenetek…

Noémi: Naponta többször szívecske, szeretlek, dicséret…

De mi az egész családban gyakran dicsérjük egymást, a családi üzenetcsoportban egész nap megy az üzenet, hogy valaki hozott egy jó jegyet, sütött egy sütit. Közös családi társasozás, tévézés, nyaralás, síelés. Közös étkezések. A nagyok hozzák a feleségüket, jegyesüket is. Ezekbe sok energiát teszünk.

Voltak nehéz szakaszok, a szakvizsgák, a doktorim írása, Péter nehéz döntései vagy amikor a gyerekek vagy a párjaik betegek lettek. Ilyenkor kell az összekapaszkodás. Mintha belefújnának egy sípba, mindenki azonnal ott van, hogy segítsen. A gyerekek között is kialakult egy nagyon erős szövetség, egymáshoz járnak játszani, főzni. Ehhez mi már nem kellünk. Ők jobb családdá váltak.

Péter: De azért most is azt kérik karácsonyi ajándékba, hogy együtt menjünk nyaralni.

Noémi: Tizenketten vagyunk, már vannak házastársak, párok, és gyakran anyukámat is visszük, megyünk konvojban.

– Nem fájdalmas, amikor egy ilyen összetartó családból kirepülnek a gyerekek?

Noémi: Ha valaki föladja a személyes vágyait, akkor nagyon nehéz az üresfészek-szindróma, de nekünk sok félretett tervünk van, nem gondolom, hogy ez fenyegetne. Szeretnénk nevelőszülők is lenni, elvégeztem egy nevelőszülői tanfolyamot, átmentünk az alkalmasságin. Ha kész a ház, jöhetnek, de megbeszéltük, hogy egyszerre csak egy újabb gyermeket vállalunk.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az 1530-as évek elején Szapolyai I. János király parancsára az elsők között épült fel az Erdélyi bástya is, mely kulcsfontosságú szerepet töltött be a magyarországi várvédelemben.

A 2018-ban a BTM Vármúzeuma által végzett ásatás során feltárt falakat és az előkerült leletanyagot, használati tárgyakat, töredékeket a Múzeum és a Várkapitányság Nonprofit Zrt. közös szervezésében két helyszínen egymással érintkező és kiegészítő kiállítás mutatja be.
A látogató visszarepülve az időben a 16. századi Buda várfalainak tövében sétálhat. A Budapesti Történeti Múzeum kiállítása a változatos leletanyag között talált aranypénzeket, török pénzérméket mutat be, ezzel párhuzamosan pedig az érdeklődők Táncsics u. 9. szám alatt található örökségvédelmi helyszínen testközelből szemlélhetik meg az egykori bástya falait. Mind a két helyszín megismertet az Erdélyi bástya rekonstruált alakjával, igazi élménnyé alakítva a kiállítás és a régészeti helyszín meglátogatását.

A minden nap induló vezetett túrákon testközelből tekinthetők meg az egykori, Erdélyi bástya falai, a Lőportár épületében pedig a látogatók megtudhatják mit is jelentett több száz évvel ezelőtt a kor hadászati kihívásainak eleget tenni.

Nyitva tartás: minden nap 10 és 18 óra között.

Online jegyek magyar nyelvű idegenvezetésekre ide kattintva vásárolhatók.

Egyre jobban benne van a levegőben a tudatosság az élet minden területén, az öltözködés szintjén is.

A minimalizmus és a kapszulagardrób mint vágyott cél, a természetes alapanyagok és a fenntartható, etikus divat mint vezérelv. És persze, saját és egyedi stílusban.

De mennyire nehéz a gyakorlatban mindezt úgy megvalósítani, hogy ne gyarapodjon a szemét se a szekrényben, se az óceánban, se a légkörben!

Ruhagyomlálás

Nagy munka a tudatosság az öltözködésben, mert gyakorlatilag abba nőttünk bele, hogy a ruhák a boltban „nőnek“, a fogason, és ha nem jó, veszünk másikat. Figyeljük csak meg – az ember tulajdonképpen ösztönösen ugyanazt a tizenöt (húsz, harminc stb.) kedvenc darabját viseli folyton. Nagy dolog ez a fajta ruhagyomlálás: mert nem a szekrényt kell átalakítani, hanem azt a gondolkodást, amelyben szocializálódtunk. Ritkán gondolunk bele abba is, hogy ki fizeti meg a gondtalan és olcsó öltözködésünk árát: az éhbérért rabszolgaként dolgozó délkelet-ázsiai nők és gyermekek.

Ki emlékszik a Kisvakond nadrágjára, akinek szép sorban mindenki segít, hogy a lenből szép színes vászonnadrágja legyen? Talán nem én vagyok az egyetlen, akinek onnan van némi fogalma arról, hogyan lesz a lenből, a kenderből vagy a gyapotból öltözet. Nemrég belefutottam egy angol emberbe, aki csalánrostokból készít fonalat, majd azt megszőve ruhát, tarisznyát. Elképesztő munka. Míg a növényből ruha lesz, hihetetlen sok átalakuláson megy át az anyag: a szárból rost,  a rostból szálak, a szálakból fonal, színes fonal, szőttes, majd megszabott, megvarrt ruha lesz. Lenből is, gyapjúból is hatalmas és hosszú munka – csalánból pedig még inkább.

Nem véletlen, hogy a viszonylag archaikusnak megmaradt, félig-meddig önfenntartó társadalmakban, ahol az asszonyok maguk készítették a ruhákat (közeli példánál maradva pl. gyimesi vagy moldvai csángók, Fekete-Körös-völgyi magyarok) az öltözet színe is, szabása is nagyon egyszerű.

Népviseletek: kézzel készültek, praktikusak és gyönyörűek

A nők szoknyája sokszor gyakorlatilag egy darab téglalap, körbetekerve. Az alapszínek: fekete, fehér, piros, természetes alapanyagú festékkel festve, finoman kihímezve. Vastag? Praktikus? Különös? Igen. Gyönyörű? De még mennyire. Kézzel készült? Minden négyzetcentimétere. Nem is kellett mosni mindennap, mert az ilyen ingekbe nem úgy izzad bele az ember, mint a műszállal kevertbe. Az akkori társadalmakban, életformában jelentése volt a színeknek, a mintáknak, a fejfedőnek: az illető asszony vagy férfi életállapotát úgy le lehetett olvasni a megjelenésből, mint egy nyitott könyvből.

 

Magyarország belsőbb vidékeinek népcsoportjai aztán a 19. században piacra dobott olcsó, bolti színes fonallal és üveggyöngyökkel túlszárnyalták látványosságban az egyszerű ruhákat, és megkezdődött a hétköznapi öltözetek cifrává válása; jó példák erre a díszes kalotaszegi, a matyó vagy kalocsai minták, amelyek nemrég világszerte híressé tették a magyar népviseletet.

Az öltözködés a praktikum mellett státusszimbólum is lett, vagyont vagy tekintélyt hangsúlyosabban kezdtek el kifejezni.

Hogy ez a mostani öltözködési kultúránkban hogyan maradt meg, arról a márkanevek tudnának mesélni, amelyekké a díszes öltözékek alakultak – amióta az időnkkel fizetünk a pénzért, amellyel megvesszük azt a ruhát, amely (márkával vagy anélkül) beszél rólunk.

Külső önkifejezés: szabadabb is, nehezebb is

A hagyományos társadalmak felbomlásával az egyes tájegységek népviseletét már nem hordták hétköznapi viseletként (szerencsésebb esetben ünneplőként megmaradt). Azóta más szempontból is nehezebb dolgunk van a külső önkifejezéssel. Nincsenek jól körülhatárolt szabályok, amelyeken belül szabadon lehetett mozogni, s amely pontosan azt mondta el, ami volt. Most már mindenki azt visel, amit akar, annyi pénzt ad ki érte, amennyit nem szégyell, ott tárolja (akár a saját házát raktárnak használva), ahol akarja.

A stílus és az önismeret viszont sok esetben elveszett, mint ahogy a közös viselet egymáshoz tartozást erősítő minősége is.

Itt lép képbe például egy modern foglalkozás, hiszen a világ változása folytán a kihaló foglalkozások helyébe újak lépnek: a színtanácsadó és a stílustanácsadó. A színtanácsadó az, akivel az ember megnézi, hogy az ő bőréhez-szeméhez-hajához ezerszínű világunknak pontosan melyik árnyalatai illenek, hogy a megfelelő viselet éppen azt fejezze ki, ami bennünk ragyogó. Amíg nem volt végtelen választási lehetőség a viseletek színei és formái között, addig ezzel nem volt gond. A korlátlan öltözködési szabadság és a divat nagyágyúi által diktált fogyasztói tempó azonban könnyen belesodornak valamennyiünket a nem-tudatos öltözködésbe. Esetleg csak az évtizedeken át tudatosan csiszolt ízlés menthet meg attól, hogy olyan ruhákban éljük le az életünket, amelyekhez semmi közünk.

Kik varrják a ruháinkat?

A ruhakészítésnél maradva: vajon hányszor gondolkodtunk el azon, hogy ki készíti most a ruháinkat, ha már nem mi vagy a nagyanyáink; kinek a keze varrja a pólókat, ingeket, nadrágokat, szoknyákat, amelyeket könnyű szívvel megveszünk, felveszünk egyszer-kétszer, majd elkallódik a szekrény mélyén, s végül kidobjuk? Vajon gyerekmunkások, akik éhbérért, borzasztó körülmények között dolgoznak Délkelet-Ázsia sűrűn lakott vidékein? Vagy helyi, magyar varrónők és magyar tervezők? Ez utóbbi nyilván drágább. Vagy éppen a fast fashion az, ami túl olcsó?

Micsoda értéke van annak a darabnak, amit már rongyosra hordtunk, mégsincs szívünk kidobni, mert tengernyi emlékkel kapcsolódunk hozzá! Mert a nagymama kötötte, mert a dédapa ezzel jött haza a háborúból, mert anya készítette még lánykorában. Pénzzel bizonyára megfizethetetlen.

Nem mindegy, mit viselünk, és az a ruhadarab milyen érzeteket, nyomokat hagy a testünkön.

Nagyon nehéz manapság olyat találni, amely csak természetes alapanyagból van, semmiféle toxikus vegyület nincs benne; olyat meg még inkább, amelyet etikus módon állítottak elő, és léte semelyik stádiumában nem károsítja sem a földet, sem azt, aki viseli. Ha pedig megtaláljuk, mert szerencsére léteznek ilyenek, akkor több pénzt kell egyszerre kiadni érte. De bőségesen megéri: az egyén szintjén, a kisközösség és  az emberiség szintjén egyaránt, nem beszélve a tartósságról. Érdemes az ilyen hétköznapi dolgokban is olykor kipillantanunk a megszokott gondolkodási sémáink közül, hogy tájékozódjunk, hogy mi döntsünk, kinek adjuk a pénzünket – és lássuk a távlatokat is. 

A húgyúti rendszer a vesékből, a vesevezetékekből, a húgyhólyagból és a húgycsőből áll, amelynek bármelyik részében előfordulhat gyulladás.

Ezek baktériumok vagy ritkábban vírusok, paraziták, gombák által okozott megbetegedését nevezzük húgyúti fertőzésnek. A húgyúti fertőzéseket leggyakrabban az Escherichia coli nevű, normálisan a székletben is meglévő baktérium okozza.

A húgyúti fertőzések csecsemőkorban kisfiúknál gyakrabban fordulnak elő. Ebben szerepet játszik az is hogy ebben az életkorban a fityma még le van tapadva, a külső húgycsőnyílás nehezebben tartható tisztán, ezért a kórokozók könnyebben megtelepedhetnek. A későbbi életkorban a lányoknál fordul gyakrabban elő a betegség, mivel a húgycső rövidebb, tágabb, így  a kórokozók felszálló fertőzés révén könnyebben feljuthatnak a húgycsőbe és a felsőbb húgyutakba.

Tünetek

Csecsemőkorban a tünetek nem specifikusak, nem utalnak egyértelműen húgyúti fertőzésre. Leggyakrabban hőemelkedés vagy láz mellett bágyadtság, ingerlékenység, sápadtság, étvágytalanság és hányás jelentkezhet, a vizelet szúrós szagúvá válik.

Gyerekeknél húgyhólyaggyulladás esetén a már kialakult szobatisztaság után újbóli bevizelések jelentkezhetnek. Mindemellett gyakori, fájdalmas vizelési inger van, és sokszor csak pár csepp vizeletet tud üríteni a gyermek. A vesemedence gyulladása esetén a gyermeknek magas láza van, bágyadt, elesett, sápadt, az érintett oldalon a derék fájdalmas, a vizelet zavaros.

Diagnózis

A diagnózis felállításában mindenek előtt a gyermek vizsgálata és a szülő gondos kikérdezése az elsődleges. A has vizsgálatakor húgyhólyag gyulladás esetén a hólyagtájék, a szeméremtest feletti terület nyomásra érzékeny, míg vesemedence gyulladásakor a vesetájék ütögetésre fájdalmas.

A diagnózis pontosításában a vizeletvizsgálat nyújt segítséget, amely a reggeli első vizeletből történik.

Reggel felkelés után a gyermek húgycsőnyílását alaposan szappanos vízzel le kell mosni, majd egy kifertőtlenített üvegbe kell a gyermeknek vizeletét ürítenie. Ennek a vizeletnek a laboratóriumi, üledék illetve bakteriológiai vizsgálata segít a betegség okának a feltárásában.

A vizelet üledékben húgyúti fertőzés esetén sok baktérium, fehérvérsejt, vörösvértest látható. Az antibiotikus kezelés megkezdése előtt a vizeletet bakteriológiai vizsgálatra is el kell küldeni. Az antibiotikumok ugyanis a bakteriológiai tenyésztést jelentősen befolyásolják, az így kapott, főleg negatív lelet értékelhetetlen.

Vesemedence gyulladás gyanúja esetén vérvétel során emelkedett gyulladást jelző értékek észlelhetők. Ha a hasi ultrahang vizsgálat a vesék érintettségét igazolja, a továbbiakban egyéb kiegészítő képalkotó vizsgálatokra is sor kerülhet az esetleges szövődmények felderítése érdekében.

Kezelés

A húgyhólyaggyulladás otthoni kezeléssel megoldható, melynek során 5-7 napos antibiotikus kezelés, bő folyadékfogyasztás, gyakori vizeletürítés javasolt. Ezt követően az antibiotikus kezelés befejezése után ismét vizelet vizsgálat javasolt.

A vesemedence-gyulladás kezelése mindig kórházban történik, mivel ebben az esetben vénásan adott antibiotikum szükséges, általában 7-10 napig. Nagyon fontos az ágynyugalom illetve a bő folyadékfogyasztás és a gyakori vizeletürítés, melynek segítségével meg lehet akadályozni, hogy a húgyutakban lévő baktériumok tovább szaporodjanak. A kórházból történő elbocsátást követően az antibiotikus kezelést szájon át kapja további 4-6 héten keresztül. A hosszan tartó antibiotikus kezelés azért szükséges, hogy a húgyutakat sterilen tartsuk, és megakadályozzuk az ismételt fertőzést.

Vesemedence-gyulladáson átesett gyermekek nefrológiai gondozása a lehetséges szövődmények elkerülése miatt fontos.

A gondozás során rendszeresen történik vizelet ellenőrzés, vizelettenyésztés illetve egyéb kiegészítő vizsgálatok (vérnyomásmérés, a vesék izotópos vizsgálata, hólyagfeltöltéses vizsgálat).

Szövődmények

A legtöbb húgyúti fertőzés szerencsére gyorsan és nyomtalanul gyógyul. Néha azonban a fertőzés krónikussá válik, melynek következménye lehet a vesék károsodása, veseelégtelenség, magas vérnyomás, főleg, ha a felső húgyutak gyulladását elégtelenül kezelik.

Megelőzés

Fontos a gyermek megfelelő mennyiségű folyadékfogyasztása, vizelési inger esetén minél gyorsabb vizelet ürítés.

Higiénés rendszabályok oktatása és betartása. A kislányok a vizelés alatt a lábakat tartsák minél nagyobb terpeszben tartsák, és székelés után a végbél területének gondos tisztítása szükséges (elölről hátrafelé). Kisfiúknál az előbőr hátrahúzása vizelés előtt, csökkenti a fertőzés veszélyét.

A székrekedés is hajlamosító tényező, ezért ennek megelőzése, kezelése is javasolt.

A hideg nem oka a fertőzésnek, de a lehűlés segíti a kórokozók elszaporodását, ezért a gyermekek öltözéke mindig az időjárásnak megfelelő legyen. A természetes anyagú alsóneműk viselése javasolt, illetve a szoros ruhadarabok kerülése fontos.

Strandolás után célszerű a vizes fürdőruhát - alapos mosakodás után-, szárazra cserélni.

Visszatérő húgyúti fertőzések esetében a habos meleg vizes fürdés helyett a lezuhanyozást válasszuk. A serdülőkorú lányoknál a szexuális felvilágosításba kell belecsempészni a nemi aktus higiénés vonatkozásait, hogy minden aktus előtt és után tisztálkodással egybekötve, menjenek el pisilni.

Visszatérő húgyúti fertőzések esetén mindenképpen ki kell vizsgálni a gyermeket, hogy milyen hajlamosító tényező (például fejlődési rendellenesség, bélférgesség, lányoknál például hüvelygyulladás stb.) húzódik meg a háttérben.

A cikk a Képmás magazin 2013. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>