Kizökkent a Téreydő

Térey János 48 évesen hagyott itt a Földön egy feleséget, két gyermeket és egy egész nemzetet. Megállt a szíve harmincadik érettségi találkozója után két nappal.

Az ember meghalt, de tudjuk, a magyar olvasó igazán ekkor kezdi el becsülni a szerzőt, ekkor kapja föl a fejét, ekkor figyel oda rá, veszi meg, lopja el vagy tölti le könyveit.

Térey János azon kevés költők egyike volt, akiket a magyar irodalom, a Szakma életében is megbecsült, díjak sokasága bizonyítja ezt. Az az alkotó volt, aki egyszerre érezte a korszellemet, és tudta, mit érdemes megelevenítenie a hagyományból. Akkor kezdett el verses regényt írni, amikor az teljesen idejétmúlt vállalkozásnak tűnt, de megmutatta, hogyan lehet megmenteni ezt a műfajt, hogyan tölthető meg ez az avítt keret 21. századi tartalommal.

Egyetemistaként egy nyarat szántam arra, hogy elolvassam és megértsem a Protokollt, Térey János egyik fontos művét. Azóta máshogy nézem a politikát, máshogy sétálok Budapesten, és máshogy értékelem a kortárs irodalmat. Mond-e nekem valamit a korról az, amit olvasok? – ezt a kérdést szegezem minden frissen megjelenő műnek Téreyn nevelkedve.

Itt értettem meg azt, hogy János hozzánk, mai, gondolkodó magyarokhoz beszél, nem csak valami ködös művészközeghez, akikkel gyakran találkozott írótáborokban, esteken, bemutatókon.

Mégis fontos az az irodalmi szakmai jelenlét, amit ő képviselt. Egyszerre volt ő semmilyen- és mindenoldali. Elment a sokat támadott íróakadémiára, hogy tanuljanak tőle a fiatalok. Beszélt a hangosan hőbörgőkkel is, hogy megértse őket, és elmondja a saját érveit. János láthatóan emberekben gondolkodott, nem táborokban. Visszalátogatott Debrecenbe, szülővárosába, megnyitotta ott az egykori könyvhetet, de az idei könyvhét már nála nélkül nyílik meg.

A kép forrása: Európa Pont Flickr / Dudás Szabolcs

Térey János gondolkodó volt, én inkább így nevezném. Gondolkodó, aki provokatív hangjával, merész ötleteivel másokat gondolkodtatott. Eszembe jutnak esszéi, amelyek egyike-másika nagy port kavart, hosszas vitáknak ágyazott meg, és irányt mutatott a többieknek, hogyan vetíthető egymásra a múlt és a jelen. Térey szépirodalmi műveiben simán megfér egymás mellett egy pesti hacker és Dante, Paulus német tábornok és Puskin. Téreyhez azonban ismerni kell a magyar és az európai kultúrát – és újrafelfedezni rajta keresztül. Jánoshoz fel kell nőni, de aki képes követni őt, az már mai magyarnak érezheti magát. Olyan magyarnak, aki tudja a politika, a bulvár és a művészet helyét az életében.

Térey rendbe rakja az ember agyát, ha átadja magát neki.

Irodalomtanárként Verlainnel együtt csempésztem be az órámra, amikor arról beszéltünk a diákokkal, kinek az Őszi chanson fordítása sikerült a legjobban. Évenként folyamatosan lépett előre, lehagyva először Szabó Lőrincet, majd Tóth Árpádot a diákok irányította szavazáson. Olyan kortársnak érezték őt néhány sor alapján a tizenévesek, aki maivá szelídíti számukra a klasszikust. Most pedig ő is elkezdett klasszikussá szelídülni A Nibelung-lakóparkkal és az olvasók által kevésbé megbecsült remekművel, a Paulusszal.

Térey az olvasó számára hamarosan elkezd igazán élni.

A családapát, az embert, a média- és a közösségi oldal-teremtette figurát eltemetjük, meggyászoljuk. De a szerzővel még igen sok dolgunk van. A fájdalmon túl új téreydőszámítás kezdődik.