A Batthyány tér 4-es számú ház nála nagyobb épületek árnyékában szerényen húzódik meg a tér nyugati oldalán. Egyemeletes homlokzata olyan ezen a forgalmas téren, mintha egy nyüzsgő hangyaboly közepébe egy ékszerdobozt ejtettek volna. Földszintje a mai utcaszint alól indul, hiszen a területet az 1876-os nagy budai árvíz után feltöltötték, így ódon házainak kapui az új utcaszint alá kerültek. A kiemelkedő középrészén három félköríves ablak nyílik, ezek felett pedig ovális ablakok láthatók. Az ablakokat rokokó stukkódíszek keretezik, amelyek a falat függőlegesen tagoló sávokon is megtalálhatók. Az oldalsó homlokzatszakaszokon kovácsoltvas rácsos erkélyek: a jobb oldalin barokk, a bal oldalin pedig rokokó ráccsal. Az íves kapu a középrész jobb oldalán nyílik.

Belépve szinte varázsütésre egy másik világba csöppenünk: itt félhomály és csend honol.

Lépteink hangosan koppannak a kövezeten, míg az árnyas, boltozott kapualjból kiérünk az épület tágas udvarára, ahol festői látvány fogad. Különféle magasságú épületszárnyak vesznek körül megkapó összevisszaságban. Tovább haladva zömök árkádok alá jutunk, ahonnan felsejlik egy hasonló hátsó udvar.

 Víziváros egyik legrégibb házában járunk. Az épületet két házból egyesítették 1770 körül, amikor a Falk család tulajdona volt. A XVIII. században „Fehérkereszt fogadó” névre hallgatott. Az akkori Felső vásártér, a mai Batthyány tér már évszázadokkal ezelőtt is a környék egyik legfontosabb gócpontja volt, így nem csoda, hogy a város egyik legfontosabb fogadóépületét itt rendezték be.

Hiszen az előtte elhaladó Fő utca évezredek óta főútvonal, már a római kori út is ezen a nyomvonalon vezetett.

De az épület nem csupán vendégfogadásra szolgált. Buda városa bálokat és színi előadásokat is tartott benne. Vendégei között pedig maga az uralkodó is megfordult, a történelmünkbe kalapos királyként bevonuló, hírhedten szerény és egyszerű II. József császár (1780–1790), aki 1783-ban és 1784-ben is megszállt az épületben.

Bár, amit ma látunk, nem csupán XVIII. századi – a házat később is bővítették, így több XIX. században épült részlete is van – lépcsői, függőfolyosói, félhomályos sarkai mind a múltról beszélnek. A figyelmes szemlélő Buda történelmének immár két és fél évszázadát olvashatja le róla.

A cikk a Képmás magazin 2012. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Szekszárdtól Párizsig

Geiger Valéria 1879-ben látta meg a napvilágot Szekszárdon. Családja Babits Mihály famíliájával rokonságban és barátságban állt. Édesapja újságíró, édesanyja tanítónő volt, akik tehetséges lányukat is tanulásra biztatták. Az elemi iskola után tanító-, majd tanárképzőt végzett Pápán és Győrben, a polgári iskolai tanári képesítést pedig a magánúton letett gimnáziumi érettségivel együtt 1900-ban, Budapesten szerezte.

Az első női hallgatók egyikeként beiratkozott a pesti egyetemre matematika, fizika, filozófia és esztétika szakokra. Sokoldalúságát mutatja, hogy stúdiumai mellett szenvedélyesen érdekelte a pszichológia és a pedagógia is. A zene iránti vonzalmának engedve pedig az egyetem mellett elvégezte zongora és zeneszerzés szakon a Zeneakadémiát.

Az egyetemen 1905-ben, huszonhat évesen diplomázott, és ekkor ment férjhez Dienes Pál matematikushoz, akinek a családnevét, bár az 1920-as évek elején elváltak, élete végéig viselte. Házasságuk első éveiben két fiúnak adott életet; az egyik a mozgásművészetben, a másik a matematikában és a pedagógiában követte a szülői példát. Vallásos neveltetése dacára ekkoriban szabadgondolkodónak vallotta magát, a Galilei Körhöz, Jászi Oszkár és Szabó Ervin szocialista holdudvarához tartozott, matematikai témák foglalkoztatták, és ekkor készült első filozófiai fordítása, George Berkeley értekezéseinek magyar kiadása.

Döntő fordulatot hozott életében, hogy egy ösztöndíj birtokosaként 1908-ban férjével Párizsba költözhetett, ahol a Sorbonne-on négy éven keresztül filozófiát hallgatott. Ezekben az években Franciaországban a filozófiai élet meghatározó alakja Henri Bergson volt, aki megújította a szellemfilozófiát, új tudat-, fejlődés- és időelméletet dolgozott ki, és a kor katolikus gondolkodóira is mély hatást gyakorolt. Valéria a tanítványa, egy életen át a követője lett. Lelkesen hallgatta a mester előadásait, részt vett szemináriumain, magyarra fordította „Nevetés” című briliáns esszéjét.

Dienes Valéria

De Párizsban egy másik életre szóló élményben is része volt.

1910-11 telén látta először a kor híres és formabontó táncosát, mozgásművészét, Isadora Duncant, akinek hatására az emberi test mozgásának szépségét kifejező új táncforma, az orkesztika mellett egy életre elkötelezte magát. Felismerte, hogy a mozgásművészet egyszerre tánc, balett, pantomim, némajáték, ugyanakkor a zene, a filozófia és a matematika kifejezési formája is. Nem pusztán torna, sport vagy tánc, hanem tudomány, művészet, szabadság és életforma.

1911-ben Raymond Duncannak, Isadora testvérének szabadtánc-iskolájában tanulta ezt a csodálatos mozgásművészetet, és az orkesztika mestereként tért haza 1912-ben.

Az emigráció és az Orkesztikai Iskola

1915-ben alapította meg első orkesztikai, szabadtánc-iskoláját, amely két évre rá az Uránia színpadán már a nagyközönség előtt is bemutatkozott. Táncolt és tanította a táncot, a művészi mozgást, megteremtette az orkesztikus mozgásművészet lejegyzésének technikáját. Művészet és testedzés című tanulmányában összefoglalta a hazai orkesztikus szemlélet elméleti alapjait. Dienes Valéria munkájának lendületét 1919, a kommün, majd az ellenforradalmi rendszer győzelme törte meg. A hatóságok ennek az esztendőnek a végén az Orkesztikus Iskolát betiltották, mivel pedig Dienes Pál egyetemi szerepet vállalt a proletárdiktatúra idején, a házaspár az emigráció mellett döntött. Bécsbe, majd Nizzába mentek, ahol Valéria Raymond Duncan művészeti kommunájában élt, Henri Bergson műveinek magyar fordításán dolgozott, míg férje, végleg elhagyva őt és a gyerekeket, Angliába utazott és a matematikusi karriert választotta.

Dienes Valéria 1923-ban költözött haza a fiaival, és az Új Iskola keretei között lehetőséget kapott egy szabadtánc‑tanfolyam megindítására.

A következő években az orkesztika hivatalos elismertetéséért és iskolája újraalapításáért kellett küzdenie, hiszen érték politikai, de szakmai támadások is, például a Testnevelési Főiskola részéről és a hagyományos balettművészet oldaláról. Így csak 1929-re sikerült legalizálnia iskoláját, később elérte, hogy az intézmény diploma kiadására is jogosult legyen, ahonnan a következő évtizedekben jeles táncosok és koreográfusok indulhattak el a pályán.

Siker és mellőzöttség

Az emigrációt követően világnézete is változott. Ismét hívő, gyakorló katolikus lett, a keresztény szellemi élet közegében talált új otthonra. 1924-től barátságot kötött Prohászka Ottokár fehérvári püspökkel, a modern katolicizmus hazai vezéralakjával, 1927-ben aktív tagja lett az Aquinói Szent Tamás Társaságnak. Sorra jelentek meg többségében Bergson műveit tolmácsoló filozófiai fordításai, ezt a munkát 1934-ben a Baumgarten-díj elnyerésével jutalmazta a hazai értelmiség.

De egyre több sikere adódott a szabadtánc világában is. Így sorra kerültek a közönség elé a zene, a tánc és a szöveg művészi kombinációjából építkező, sokszereplős táncjátékai: 1924-ben a „Hajnalvárás” nyitotta a sort, amit a „Csipkerózsika”, a „Hamupipőke”, a magyar szentek legendáinak táncdráma-feldolgozásai követtek, ezekhez a darabokhoz pedig zeneszerzőként Bárdos Lajosban talált munkatársra. „A nyolc boldogság” címet viselő mozgás-misztériumjátékához halála előtt nem sokkal Prohászka püspök írt ajánlást, és 1935-ben szabad téren mutathatta be tanítványaival, munkatársaival „A gyermek útja” című sok száz szereplős tánc-mozgásjátékát. Az Orkesztikai Iskola évzáró előadásai az 1930-as évek derekától már komoly művészeti eseménynek számítottak.

Ezeknek a sikereknek a drámai 1944-es esztendő vetett véget: egy nappal az ország német megszállása után az iskola megszűnt. Bátortalan próbálkozások után nem sikerült az újraindulás a háború után sem. Az új, kommunista vezetés alatt álló kormányzat és annak kultúrpolitikája kárhozatos polgári törekvéseket látott az orkesztikában, amúgy meg a művészeti élet központosításához ragaszkodva amúgy sem nézte jó szemmel a magániskolák, a magánművészet kezdeményezéseit.

1948-re világossá vált, hogy Dienes Valériának és mozgásművészetének nincs helye többé a kultúra világában, és filozófusként is tiltólistára került a polgári, katolikus bölcselet művelőinek egész táborával együtt.

Mivel ekkor már hetvenhez közeledett, visszavonult a magánéletbe, néhány tanítványa azonban tovább éltette azt a mozgáskultúrát, amelynek ő volt a hazai megteremtője. Mint filozófus is eltűnt a szellemi életből, ahová csak az 1960-as években, néhány új fordítása és régebbi fordításainak újbóli kiadása révén nyert némi bebocsátást.

Egészsége, szellemi frissessége idős korában is töretlen maradt; a ’70-es évektől többször utazhatott külföldre, ismerősökkel, barátokkal levelezett, egy-egy előadás megtartására is felkérést kapott. A személye körüli sokéves hallgatást a Vatikáni Rádió, majd a Vigília törte meg, amikor 1974-ben írást közölt tőle, ezt egy interjú követte 1977-ben. Újra reflektorfénybe került, amikor 1975-ben Vitányi Iván hosszú televíziós portréműsort készített vele mint a magyar orkesztika hajdani nagyasszonyával. Végül csaknem százesztendősen, 1978. június 8-án távozott az élők sorából.  

Ez a cikk Horváth Pál „Magyar példaképtár” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>

Nagy bátorságra és végtelen optimizmusra vall 2019-ben egy online felületet „kinyomtatni”, majd ezt kiállításként a nagyközönség elé tárni. A nemsokára tízéves Fortepan – amely „szabad felhasználású, közösségi fotóarchívum”-ként határozza meg magát – idén tavasszal mégis arra vállalkozott, hogy a honlapjukon megtalálható százezernyi fénykép közül kiválogasson bő háromszázat, és ezeket a Magyar Nemzeti Galéria falai között, átgondolt koncepció mentén mutassa be az érdeklődőknek.

Ez a megközelítés minden trenddel szembe megy, egyrészt azért, mert hasonló privát fotókat bárki találhat ősei fényképei és diái között, másrészt azért, mert a számítógép kényelméből is elérhető képekből állít össze egy ekkora tárlatot.

A képek keletkezésének kronológiája helyett Virágvölgyi István kurátor az emberi élet négy korszakát (gyerekkor, fiatalkor, felnőttkor, időskor) választotta vezérfonal gyanánt, és amennyire banális ez az ötlet, annyira jól működik ebben az esetben. Mivel száz év fotóanyagából válogattak, a teljes huszadik századról képe(ke)t kapunk, mégpedig úgy, hogy egymás mellé kerültek a századfordulón fodros ruhában pózoló arisztokrata gyerekek a büszke és fiatal ötvenhatos hősökkel, valamint a nyolcvanas évek kórházi ágyán gubbasztó cigány kisfiúval. Őket csak a fiatalságuk köti össze, no meg az, hogy fotójuk bekerült a Fortepan gyűjteményébe, így most tömegek vehetik szemügyre a róluk készült, keresetlen felvételeket. A tárlat képei lazán kapcsolódnak egymáshoz, ezért ki-ki elmerülhet a neki tetsző részletekben.

Hogy mégse csak fotókat nézegessünk hosszú termeken keresztül, a szervezők olyan interaktív elemekkel tették élvezetessé a kiállítást, mint a shopba vezető átjáró falára rögzített hatalmas dia-tabló vagy a tizenkét kibontott, tárgyakkal is szemléltetett történet.

Persze, mindegyik fénykép mögött ott lapul egy-egy sztori, ám ezeket többnyire csak a saját fantáziánkban tudjuk rekonstruálni. Tényegesen megismerhetjük viszont Hegedűs István egykori öttusa-világbajnok izgalmas és tragikus életútját, és kiderül, hogyan került éppen az ő alakja az 1946-ben kiadott húszforintosra. Vagy ott vannak Lőw Márton képei, aki fiatal geológusként került orosz hadifogságba az első világháborúban, és aki végtelen eleganciával kapta el a hadifogolytáborban töltött hat év profán eseményeit – legyen az reggeli torna, focimeccs vagy patikai jelenet. A háborús krónikásnak nemcsak a felvételeit, de a kalandos úton hazajuttatott fotófelszerelését is kiállították, amelynek fogságban készített darabjai kimagasló kreativitásról tesznek tanúbizonyságot.

A Fortepan-kiállítás nemcsak generációkról, hanem generációkhoz is szól, ezért korosztályokat összekovácsoló, családi csapatépítő programnak is kiváló.

A képek ugyanis valószínűleg megindítják a szülők és nagyszülők történeteinek áradatát, és jó esély van rá, hogy a gyerekek ezúttal megérintődve meg is hallgassák azokat. Érdemes tehát néhány órát a tárlatra szánni, hiszen hatalmas anyagról van szó. A fényképeket nézegetve, azok részleteibe merülve és azokon kapaszkodókat, ismerős helyszíneket vagy egyenesen ismerősöket keresve észrevétlenül telik az idő. A Fortepan kiállítás arra hív, hogy vegyük szemügyre, vizsgáljuk meg a válogatott fotókat, és fedezzük fel azt a momentumot, ami számunkra megteremti a közvetlen kapcsolatot a saját múltunkkal. Ahogy a kiállítás címét is adó vers szerzője, Rakovszky Zsuzsa fogalmaz „Négy évtized” című költeményében:

Minden múlt a múltam – Magyar Nemzeti Galéria A épület, látogatható augusztus 25-ig.

– Hogyan találtál rá a kavicsra, mi fogott meg benne?
– A kavicsok iránti érdeklődés gyermekkoromban kezdődött. A kertvárosrész, ahol laktunk, folyamatosan fejlődött, rengeteg ház előtt volt sóderkupac. Ezek voltak számomra az igazi kincsesbányák! Hazafele az iskolából leguggoltam a kavicsokhoz, és megszűnt az időérzékem. Nem tudtam betelni a színekkel, a formákkal és a változatosságukkal. A kezemben forgatva őket, mindegyikben felfedeztem valami érdekeset. Ez a rajongás hol elhalványult, hol fellobbant, de sohasem múlt el. Rengeteg kreatív alkotást készítettem már különféle technikákkal (ékszerkészítés, dekupázs), a kavics újra és újra „kapcsolódni akart” a változatos területekhez. Mivel szinte állandóan kapcsolatban álltam velük, gyűjteményem nőttön-nőtt, néha kőképeket is kirakosgattam, csak úgy „mellékesen”. Akkor még nem ragasztottam le a kész alkotást, csak játék volt... Pár évvel ezelőtt viszont teljesen magával ragadott a kavicsképkészítés világa. Azóta úgy érzem: hazaértem.

– Honnan gyűjtöd a kavicsokat, hol és hogyan dolgozol velük?
Szó szerint úton-útfélen gyűjtöm őket. Nagykanizsán élek, hozzánk közel van a Mura, partján szebbnél szebb kavicsokkal. De gyűjtöttem már tengernél is, vagy kirándulások alkalmával hegyek lábainál, ösvények mellől. A kavicsokat csak természetes formájukban használom fel.

Hagyni a természet munkájának gyönyörű „ecsetvonásait” a köveken, és így megtalálni az egymáshoz illő darabokat - ez a szép az egészben, ez a „kavicsművészet”.

Festék csak kivételes esetekben kerülhet rájuk, például a néptáncos képeknél.

Van egy nagy nappalink, annak sarkából „csíptem le” a „kreatív sarkomat”. Viszont amikor a kavicsozás miatt be kellett hozni jópár kiló mosott kavicsot a nappaliba, a család kissé kezdte nehezményezni az egyre nagyobb „területfoglalást”. Végül az egyik szobát műhellyé alakítottuk át, ahol úgy maradhat minden, ahogy éppen félkész állapotban abbahagyom az alkotást, nem kell állandóan elpakolni. A bútorokat én terveztem; a kavicsok bútorlapból kialakított többszintű rekeszekben vannak, így nagyon kényelmesen hozzáférek.

– Képeid egyszerűek, letisztultak, könnyedek és derűsek - igazi békebeli hangulatot árasztanak. Te magad is ilyen vagy, esetleg így szeretnél üzenni velük? 
– Azt gondolom, minden alkotás magán hordoz nemcsak láthatatlan ujjlenyomatokat, hanem láthatatlan „léleklenyomatokat” is. Az alkotási folyamat közben átélt érzésvilág és üzenet szinte „átitatódik” a képekbe. Szeretnék egyszerű, letisztult, könnyed és derűs lenni, így a képeken ezek a megélt tulajdonságok vagy vágyak tükröződnek. Ez attól függ, éppen milyen az az útszakasz, amelyen abban a pillanatban haladok.

Ringató – Kép: Szilajka Erzsébet

A harmónia és a béke belül van, bármi is vegyen körül. Többek között ezt szeretném üzenni a képeimmel. A másik üzenetem: minden emberben kódolva van az „igazra, a szépre, és a jóra” való vágyakozás. Az, hogy milyen mértékben engedjük hatni ezt a vágyat, befolyásolja, milyen emberekké formálódunk.

Minél egyszerűbb és tisztább az ember, annál jobban „átereszti” a fényt. Minél több minden rakódik rá erre a veleszületett ártatlanságra, annál több az árnyék. Úgy érzem, alkotásaim segítenek visszaemlékezni a tudatalattinak erre az eredeti állapotára, ami ott „porosodik” mindannyiunkban.

Amihez jó vissza-visszatérni – ez a megújulás. Istenhívő emberként mindig is fontosnak tartottam, hogy közel maradjak az eredeti létforráshoz.

– Képeid egyszerre statikusak és dinamikusak, alakjaid olyan élethűek, hogy szinte megmozdulnak, és a végeredmény olyan, mint egy  jó pillanatban elkapott fénykép. Ezt hogyan éred el?
– Szinte magától adódik a lendület, amit beleviszek az alkotásokba. A kő statikus szerepet tölt be a képen. A dinamikája abból fakad, hogy át tudom adni általa azt a mozdulatsort és érzésvilágot, amitől a kavicskép „élővé válik”. Maga a technika ehhez leírhatatlan, hiszen teljesen spontán ráérzéssel alakítom a műveket. Annak nagyon örülök, hogy a művek gondolkodásra késztetnek. Sokan jelzik ezt vissza, ahogy te is. Mivel a kavicsoknak nincs arcuk, bárki „beléphet” egy képbe, és megengedheti, hogy azt hozza elő belőle az alkotás, ami a maga történetévé alakítja. Ez nagyon érdekes és pozitív folyamat.

– A magad örömére alkotsz vagy megrendelésre? Előre megtervezed vagy spontán alakul a kép?
– Elsősorban a magam örömére alkotok, de megrendeléseket is vállalok. Megrendelőim minden alkalomra szívesen ajándékoznak kavicsképeket, legyen az eljegyzés, esküvő, házassági évforduló, keresztelő, születésnap, névnap, anyák napja, ballagás vagy bármilyen jeles ünnep. Gyakori az is, hogy csak úgy, maguknak rendelnek, mivel nagyon megérinti őket egy-egy alkotásom. A témát több esetben készen kapom, de mielőtt elkezdek foglalkozni a képpel, ráhangolódok, és hagyom „átfolyni” magamon a témát, meghagyva a művészi szabadságot. Ettől válnak hitelessé a kavicsképek akkor is, ha a megrendelő elképzelése szerint alakulnak. Természetesen a magam ötletei alapján is készítek képeket, amelyeket szintén meg lehet vásárolni.

És bármilyen meglepő, az egyik legnépszerűbb képem az egyik legvéletlenszerűbb: semmilyen előzetes tervem nem volt azon kívül, hogy a csíkos kavicsokat összerendezzem. Egyébként sem szoktam vázlatot készíteni az alkotásaimhoz. A spontaneitás az egyik legfontosabb ismérvem.

Egység a különbözőségben, különbözőség az egységben – Kép: Szilajka Erzsébet

– Ez az „Egység a különbözőségben, különbözőség az egységben” című képed, amelyről készült fotó bejárta a világot. Milyen ihletből, üzenettel készült ez a kép, és mitől lett ekkora sikere?
– Ehhez a képhez eleve olyan köveket használtam, amelyek egyedülállóak, ritkák és különlegesek. „Egy lapra tettem fel” gyűjteményem legértékesebb csíkos, fekete-fehér darabjait, ezért nemcsak szép kövek, hanem a lelkem egy része is rákerült a képre. A kavicsok tökéletes harmóniában vannak egymással és a háttérrel. Könnyeddé teszi a képet, hogy mindez teljesen spontán alakult. Őszintén szólva, én is meglepődtem a végeredményen. Rengeteg apróságból áll össze a komplett harmónia… Csak egy példa: a kép közepétől balra tekintve, a hölgy (balról a harmadik személy), akinek a szoknyáján és a felsőtestén is csak egy csík van, ezek a csíkok mértani párhuzamban vannak a sárga és szürke háttérre festett ívekkel. Az emberi szem és agy a harmóniára van kódolva. Ez a kép valószínűleg azért lett olyan híres, mert a kész kompozíció – minden apró részletet beleértve – nem mindennapos harmóniát sugároz. Ha nemcsak az alkotást nézzük, hanem az előhívott, közvetített érzéseket, akkor a meghittség, a szeretet, az összetartozás árad a képről. Ez a másik „kód” az emberek lelkében. Ebből is látszik, hogy a világon bárhol is találkoznak ezzel az alkotással, bármilyen személyiségű, életvitelű emberek, mindenkit mélyen megérint, mindenkiből ugyanazt hívja elő. 

– Nem nehéz megválnod az alkotásaidtól? Néha viszontlátod őket?
– Érdekes kettősség van ebben. Ha megtartom, egy idő után „rám nehezedik” - valóságosan is, a sok kép súlya miatt, de lelki értelemben is. A megtartás bezárja az örömöt, a továbbadás megsokszorozza. Így minden megválás nehéz is és könnyű is egyszerre. Jó érzés, hogy szívesen visszakölcsönzik kiállításokra a képeimet.

– Nemrég zárult kiállításod a Duna Palotában. Mikor és hol láthatjuk legközelebb a képeidet?
– Legközelebb Budapesten, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban lesz kiállításom, amelynek megnyitójára 2019. szeptember 6-án, 18 órakor kerül sor, majd a hó végéig megtekinthető lesz naponta 10-20 óráig, szombatonként 10-18 óráig.

További információ: https://kavicskepek.com 

A támogatott tartalom a Képmás Natív Stúdió közreműködésével készült.

Már jó ideje nyilvánvaló, hogy az egymással legélesebben szemben álló két fél: egyrészt a magukat szuverén nemzetállamokként, továbbá keresztény berendezkedésű és értékrendű, családban és közösségben gondolkodóként definiáló tagállamok; másrészről pedig a liberális, szekuláris, globális szemléletet valló, nemzetek fölötti szorosabb együttműködést szorgalmazó tagállamok.

Ez a törésvonal pedig nem csupán Nyugat és Kelet között húzódik, hanem egybeesik az Unió gazdaságilag fejlett és kevésbé fejlett térségei közötti választóvonallal is.

Azt is látni kell, hogy az előző csoport jelentős részben megegyezik a XX. század nagy gyarmatosítóinak körével, a világháborúk győzteseivel, és akik az elmúlt évtizedekben több millió embert fogadtak be volt gyarmataikról. Az értékrendről és belügyekről szóló uniós vitákban a pénz (itt: Kohéziós Alapok) is egyre gyakrabban válik politikai gumibottá: „álljatok be a sorba, különben nincs több pénz” – mondják a másként gondolkodóknak. Holott a gazdaságilag kevésbé fejlett tagállamok éppúgy megnyitották piacaikat az anyagilag tehetősebbek előtt, gyakran a hazai termelés kárára, miként azt az előzőek tették. Hasonlóan faramuci érvelés lenne, ha a gazdaságilag kevésbé acélos tagállamok részéről olyan érvelések hangoznának el, miszerint „fizessetek nekünk többet, mert elárasztottátok a kontinenst irreguláris migránsokkal és veszélyes iszlamistákkal, akikből mi nem kértünk”.

A „náci kártya”

A szociáldemokrácia – és általában a baloldali pártok – jelentős, szavazatcsökkenésben is mérhető válsága a nyugati országokban részben a szükséges ideológiai megújulás elmaradásával és a tömeges bevándorlás okozta súlyos társadalmi feszültségekkel magyarázható. Mintha egyre nőne az űr a politika által adott válaszok és a valóság között – hallottuk már számtalanszor. Ezt természetesen a politikusok is érzékelik, amikor a politikájuk által előidézett, teljesen jogos népharaggal szembesülnek. Ezért is érezhetik szükségét annak, hogy mind pszichológiai, mind pedig retorikai szinten sokkal hevesebb érzelmek kiváltására törekedjenek a kialakult helyzetre adott válaszaikban, ezért alkalmazzák a fasizmust, nácizmust idéző párhuzamokat.

Ilyen párhuzamokat vonni nem csupán durva relativizálása a történelemnek, hanem az említett időszakok áldozatainak politikai célokra történő cinikus felhasználása is egyben.

Emellett megsérti mindazon országok méltóságát is, akik mind a mai napig bőrükön érzik a világháború(k) következményeit.

Hasonlóképp ilyen, a jelenséget relativizáló megnyilvánulás az antiszemitizmus vádjának cinikus és szelektív alkalmazása, mivel aktuális felmérések szerint az európai antiszemiták jelentős része muzulmán hátterű, vagyis nem elhanyagolható arányban olyanok is érintettek, akiket Európa befogadott a liberális bevándorlási politikának köszönhetően. Tavaly decemberben jelent meg az Európai Unió Alapjogi Ügynökségének második felmérése az Európai Unió tagállamaiban érzékelhető antiszemitizmusról: a felmérés alapját 12 tagállam 15,500 lakosa képezte.

A felmérés megerősíti, amit sokan tudnak, de kevesen mernek kimondani: az európai antiszemitizmus főként muzulmán hátterű személyek körében erős, őket kevéssel lemaradva egyes baloldali beállítottságú körök követik.

Azon válaszadók szerint, akik az elmúlt öt év során valamilyen antiszemita zaklatást tapasztaltak, az „elkövetők 30 százaléka muzulmán volt, 21 százalékuk baloldali nézetet vallott, és 13 százaléka jobboldali szemléletű volt.”

A jobboldali szellem

A kampány hangulatát már év elején megalapozva és remekül időzítve (január 27-én, a holokauszt nemzetközi emléknapján), harminc európai baloldali és liberális beállítottságú közéleti értelmiségi írt alá és tett közzé egy nyilvános petíciót „Már ég a ház!” címmel, amelyben az európaiakat arra szólítják fel, hogy egy toleráns, befogadó, multikulturális és egyesült Európáért küzdjenek, szemben a „kontinens sírásóinak” kikiáltott, nemzetállamokban gondolkodó országokkal. Az aláírók közt található több Nobel-díjas író (Mario Vargas Llosa, Milan Kundera, Elfride Jelenik, Herta Müller), magyar vonatkozású aláírói Heller Ágnes és Konrád György.

Kép: Wikipédia

A szinte kivétel nélkül mind baloldali eszméket valló aláírók disztopikus és drámaian fekete képet festenek Európa jövőjéről, amennyiben tovább erősödnek a számukra „emelkedő, habzó, piszkos áramlatot” jelentő, nemzetben gondolkodó (és a korlátlan bevándorlást ellenző, a liberalizmus jelenlegi műfaját elutasító és a keresztény értékek szerint élni kívánó) áramlatok a kontinensen. Említik az immár szinte kötelező párhuzamot az 1930-as éves fasizmusával és totalitarianizmusával, amit a szövegkörnyezetben használt erőteljes kifejezések („elpusztulunk”, „megfulladunk”) hivatottak erősíteni.

Azóta Európa-szerte egyre csak inflálódtak az ehhez hasonló jelzők és érvelésnek csúfolt szavak a politikai kampányokban. „Az idei EP-választás a demokrácia vagy a szélsőjobboldal közötti választásról szól” – nyilatkozta a svéd szociáldemokrata párt legesélyesebb jelöltje, Heléne Fritzon. Egy másik interjúban hozzátette azt is, hogy az „olyan” országoknak, mint Magyarország és Lengyelország nem kellene kapniuk „egy fityinget sem” az Unió költségvetéséből. Korábban a svéd szociális ügyekért felelős miniszter hasonlította a magyar kormány által beharagozott családpolitika újabb lépéseit a „harmincas évekhez” (értsd: Náci-Németország). Ez csak két példa, akadna több is.

A „jobboldali szellem” egyre kreatívabb és színesebb alkalmazása nem más, mint annak a burkolt beismerése, hogy nincs több megalapozott érv, ami az adott politika folytatása mellett szólna.

Hogy nem maradt más hátra, mint egy heves érzelmekre apelláló riogatással szőnyeg alá seperni dilettáns politikai erők által okozott egyre nyilvánvalóbb társadalmi feszültségeket és elégedetlenséget.

Ki az európai hazafi?

Európai történelmünk során többször megtapasztalhattuk a kudarcba fulladt birodalomépítési törekvéseket, amikor a túlerőben levők érezték magukat kompetensebbnek a kisebb államoknál a döntésekben – egy ilyesfajta magatartás köszön vissza most is. Részben a kiskorúsítás, részben a be nem vallott lenézés ötvözete. Ezért az EP-kampány egyik gyakran elhangzó érve, hogy majd egy adott párt védi meg az európai demokráciát a „szélsőjobbtól”. A fent említett petícióban is azt állítják magukról az aláírók, hogy ők „az európai hazafiak”, akik majd megmentik a kontinenst a jobboldali szellemtől.

Én úgy gondolom, hogy azok a hazafiak, akik a – nem jó irányba ható ideológiai elképzelések és politikák miatt – idáig jutott Európát, ezen belül pedig a saját közösségeiket próbálják megmenteni, támogatni, erősíteni, felvirágoztatni. Amíg még lehet, amíg még bírjuk. A szavazás ezért mindannyiunk felelőssége.

A látásunk, amiben annyira megbízunk a hétköznapokban, különös tréfákat űzhet velünk. Optikai illúziók sora bizonyítja, hogy még a fizikai környezetet sem olyannak látjuk, mint amilyen valójában, hanem sokszor olyannak, amilyennek hisszük, vagy amilyennek szeretnénk látni. A valóságnak hitt látvány egy jelentős része a szemünkben és a fejünkben van – és alig van köze a külső valósághoz. De hogyan jön mindez a boldogsághoz?

Kapcsolataink alakulása szempontjából különösen fontos, hogy hogyan látjuk a másikat.

Jóindulatúnak vagy ellenségesnek? Elbűvölőnek vagy unalmasnak? Szeretetteljesnek vagy közömbösnek? Kapcsolataink alakulása pedig alapvetően befolyásolja az érzéseinket, hangulatunkat, közérzetünket. Persze tudjuk ezt mi is, ezért gyakran hosszú listát készítünk magunkban arról, hogy milyennek kellene lennie a másiknak ahhoz, hogy mi magunk boldogok és elégedettek lehessünk – hogyan kellene megváltoznia, mit kellene másképp tennie, és így tovább.

De mi van akkor, ha ennek a látásnak a jelentős része is a mi szemünkben és fejünkben van csak meg?

Mit jelentene, ha kiderülne, hogy saját félelmeink, elvárásaink, elfogult véleményeink és hiányos tapasztalataink foglyai vagyunk, és néhány problémánkért mi is felelősek vagyunk?

Boldogabbak lehetnénk a kapcsolatainkban, ha jobban látnánk egymást. Az idealizálás rózsaszín szemüvegének az ellentéte valójában nem a csalódás sötét lencséje, hanem az, ha lehetőleg nem is veszünk fel semmilyen szemüveget.

Tipp: Dobd el a szemüveget!

Persze nem az igazit, hanem azt, amelyiken keresztül a fontos kapcsolataidat látod. Gondolj valakire, aki fontos neked, de a kapcsolatotokban vannak feszültségek. Próbáld meg most úgy látni őt, mintha először látnád. Ehhez képzeletben lassan ereszd el, tedd le azokat a szemüvegeket, amelyek a mindennapokban befolyásolhatják a látásodat. Néhány lehetőség:

Ha saját torzító lencséid nélkül, szabadabban látod őt, több esélyed lesz észrevenni a benne rejlő lehetőségeket, jóságot, kreativitást, de a fájdalmakat vagy negatív indulatokat is. Végre őt látod, nem saját magadat őbenne. Ez lehet zavarba ejtő, lehet felszabadító. Arra biztosan esélyt ad, hogy valódi kapcsolatotok legyen. És ez sokat megér.

A boldogságcseppek: bárki által gyakorolható, egyszerű lépések, amelyekkel javíthatjuk a magunk és környezetünk közérzetét. Csodavárás és panaszkodás helyett. Kockázatok és mellékhatások nélkül. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Zsombor, ti hatan vagytok testvérek – három lány, három fiú –, te vagy az ötödik a sorban. Kisgyerekkorodtól vitorlásversenyzőnek készültél?

Zsombor: Édesapám, bátyám, később pedig Zsófi húgom is vitorlázott. Egyik nyáron beírattak egy kezdő vitorlás táborba, Agárdra, és ott megszerettem ezt a sportot.

– Nóri, te hogyan ismerkedtél meg a vitorlázással?

Nóri: Ha jól emlékszem, nekem is egy gyermekkori táborban tetszett meg. Persze a szüleim azért írattak be oda, mert mindketten vitorláztak hobbiszinten.

– Ezek szerint ti sem beszélnétek le a gyerekeiteket, ha érdeklődnének a vitorlázás iránt?

Nóri: Ha hobbiszinten, akkor nem.

Zsombor: Nem tudom. Én inkább annak örülnék, ha nem vitorláznának.

– Érdekes, nem nagyon találkoztam még olyan emberrel, aki a maga hivatásában szerette volna látni felnőttként a gyerekeit. Talán azért, mert mindenki nagyon kiismeri a szakmája árnyoldalait?

Nóri: Látjuk, hogy ha egy gyerek elkezd vitorlázni, és ráadásul jól is megy neki, akkor ez nagyon komoly anyagi áldozat a család részéről. Legalábbis az első jónéhány év, amíg a versenyeken nem ér el jó eredményeket.

Zsombor: A szüleim sok versenyre vittek, de viszonylag korán elengedték a kezemet, mert szerencsésen alakult a sorsom: húszéves koromban már sikerült olimpiai szintet futnom, onnantól nem kellett rám pénzt költeniük. De még akkor is nagy szerencsének számított, hogy találtam olyan szponzort, aki támogatta és a mai napig támogatja a vitorlázásomat.

Berecz Zsombor feleségével, Nórával és Anna lányukkal​​​​​​​

– Zsombor, ahhoz, hogy te a versenyekre készülhess, Nórinak kell fenntartani a családi hátországot. Vannak olyan élsportolók, akik nem alapítanak családot, mert úgy gondolják, nem fér bele az életükbe.

Zsombor: Nem családot nem akarnak, hanem olyan rendes párt nem találnak, aki felvállalja ezt az életformát.

– Nóri, sosem mondtad azt Zsombornak, hogy „vagy én, vagy az élsport”?

Nóri: Nem, mi így rendeztük be az életünket.

– Te is vitorláztál. Mikor engedted el azt a vágyat, hogy élsportoló legyél?

Nóri: Amikor jött az egyetem, akkor dönteni kellett. A kettőt együtt ugyanis nem lehet százszázalékosan csinálni. Zsombor feladta az egyetemet a sportért, de neki érdemes volt. Én mindig kétszemélyes hajóval vitorláztam, de én nem voltam annyira tehetséges, hogy a junior kategóriából kilépve felnőttversenyeken is részt vehessek. És sajnos számított a pénz is, ugyanis ez egy nagyon drága sport, amíg nincsenek jó eredmények, és nem sikerül szponzort találni. Én tehát a Budapesti Gazdasági Főiskola gazdálkodás szakát választottam. Apukám közgazdász egyébként. Egyetem után egy hajógyártó cégnél, a Style Jachtnál kaptam állást, a pénzügyeiket intéztem – itt mindkét területen, a vitorlázásban és a pénzügyek terén szerzett tapasztalataimat is hasznosítottam, két nyelven, németül és angolul is. Most az alsóörsi „Balatoni Yacht Club 1912” működtetését fogom segíteni, amennyire a két óvodás mellett az időmbe belefér.

– Nagycsaládot szeretnétek?

Nóri: Nekem csak egy testvérem van, de én még szeretnék gyereket, Zsombor viszont azt mondta, hogy egy kicsit pihenjünk, mert nagyon gyorsan, tizenöt hónapra érkezett Botond után Nusi, aki alaposan megdolgoztat minket.

Zsombornak se könnyű itt hagyni a családot, amikor külföldre kell mennie. Amikor skype-olunk, és a képernyőn lát minket, fáj a szíve, hogy nem lehet velünk. „Na jó, ennyi elég lesz, mert nagyon hiányoztok” – mondja időnként.

– Sokan úgy értelmezik a hozzátok hasonló házaspárok helyzetét, hogy a férfi szabadon utazgat, „éli világát”, építi a karrierjét, miközben a felesége kényszerűen otthon van, „röghöz kötve”.

Zsombor: Rosszul gondolja, aki azt hiszi, hogy nekem szórakozás a sok edzés és távollét. Mindamellett nem cserélnék Nórival, mert az ő sok munkája a gyerekekkel talán nehezebb, mint az enyém. Amikor távol kell lennem, igazából nincs más választásom, és ezt őértük is teszem, a szeretteimért, a családomért. Nekem ez a munkám, attól függetlenül, hogy szeretem. Nórival tudtuk, hogy ezt az életformát vállaljuk, és ebben jól érezzük magunkat.

Nóri: Mindennek van jó és rossz oldala. Rossz, ha sokáig van távol, de az jó, hogy egyben több hetet tölt itthon. Mindketten nagyra értékeljük az egymással töltött időt, éppen azért, mert sokszor vagyunk távol egymástól, amikor nem alszunk együtt, nem tudunk együtt reggelizni vagy vacsorázni. A hosszabb itthonlétei idején jut idő arra, hogy újra összehangolódjunk, és ő többet foglalkozhasson a családdal. Néha az is előfordul, hogy kiutazom hozzá külföldre, ha a nagyszülők vállalják a gyerekeket.

Ha ma választhatnék a sportoló Zsombor és egy átlagos foglalkozású Zsombor között, én a vitorlázó hivatással választanám őt, mert a hosszú itthonlétei értékesebbek számomra, mint ha naponta reggel elmenne munkába és késő este jönne haza. Ki az, aki háromhetes szabadságokat kivehet egyben? Szinte senki.

Berecz Zsombor feleségével, Nórával és lányukkal, Annával

– Zsombornak idén egy biciklis balesetben eltört az ujja, emiatt több mint három hónapos kényszerpihenőre szorult, de ezt az időt is a világbajnoki felkészülés javára tudta fordítani. Úgy tudom, Nóri, nagy szereped volt ebben, mert te biztattad, hogy vegye igénybe pszichológus segítségét.

Nóri: Újra csak arra példa, hogy minden rosszban van valami jó. Nem volt ez könnyű, egy közös barátunk is segített a meggyőzésében. Fizikai edzést csak a lábával tudott végezni. Mi maradt? A szellemi edzés, ami hozzájárult a sikeres szerepléséhez a világbajnokságon.

– Van-e csak kettőtökre fordítható időtök?

Nóri: Anyukám segít a gyerekvigyázásban. A világbajnokság előtti edzőtáborban is kint voltam Zsombornál öt napot. A világbajnokság hosszú, mindennap két futam, és ha összegyűlik a tíz, következik az éremfutam. A döntő napra is kiutaztam hozzá, és maradtam négy napot, azután együtt vezettünk haza. Ha elmegyünk valahová vacsorázni, akkor is megkérhetem Anyát, ő átjön és vigyáz a gyerekekre, elaltatja őket.

– Hogyan képzelitek el a közös életeteket, amikor a gyerekek már nagyok lesznek?

Zsombor: A versenyzésből visszavonulva elsősorban nem külföldi munkában gondolkodom, hanem inkább az itthoni utánpótlásnak szeretnék segíteni. Úgy vélem, hogy azt a szakmai utat, amit én az olimpiáig bejártam, le lehet rövidíteni a jövőbeli versenyzők számára, meg lehet könnyíteni a gyerekek és a családok helyzetét.

Egy vitorlásakadémiát szeretnék majd alapítani, ennek érdekében vállaltam fel társaimmal a „Balatoni Yacht Club 1912” működtetését is.

Nóri: Remélem, hogy Zsombor megvalósítja a terveit, és én is szívesen bekapcsolódom majd ebbe, segítek neki, amiben csak tudok. A Balaton mellett fogunk élni akkor is, bár én szívesen töltenék néhány évet külföldön is.

– Az utazási vágyad abból fakad, hogy te ritkábban mentél külföldre?

Nóri: Valószínűleg igen, de itthon is nagyon jól érzem magam.

– Tudnátok egymás mellett dolgozni?

Zsombor: Nóri most is sokat segít nekem, intézi az utazásokkal kapcsolatos szervezést, a repülőjegyeket, a szállást.

Nóri: Azt csinálom, amit Zsombor nem szeret. (Nevet.) A papírmunkát például, az adminisztrációt, amíg ő a konditeremben húzogatja a súlyokat.

Magyarországon évente több ezer ember hal meg hirtelen szívmegállás következtében utcán, közterületen. A szívhalálban elhunytak többsége megmenthető lenne, ha valaki perceken belül megkezdené az újraélesztést, azaz a mellkasi nyomásokat.

„A mentők által évente észlelt mintegy hatezer hirtelen vérkeringés-megállás esetében csak akkor van igazi esélyünk az újraélesztésre, ha a mentő megérkezéséig valaki elkezdi a mellkasnyomásokat”

– mondja a kepmas.hu-nak Győrfi Pál, az Országos Mentőszolgálat kommunikációs és PR-vezetője. Az OMSZ az elmúlt időszakban számos kampányt indított annak érdekében, hogy minél többekkel megismertesse, pontosan mi a teendő az életmentés során. A mentőállomásokon Hősképzést indítottak, ahol az életmentéshez kedvet és bátorságot érző laikusok minden hónapban ingyenes újraélesztés-oktatáson, gyakorláson vehetnek részt. Ezeken túl fiatalokat tanítanak újraéleszteni iskolákban, fesztiválokon, valamint közterületi plakátokon is népszerűsítik az életmentő ismereteket. Élet Mentő Pont néven pedig egy társadalmi felelősségvállalást tükröző márkát alapítottak, amelyhez cégek, vendéglátóhelyek, üzletek, sportlétesítmények, szolgáltatók csatlakozhatnak annak fejében, hogy megteremtik az azonnali életmentés feltételeit.

Telefonos segítség

„Egy rádióműsorban hallottam a Szív City alkalmazásról, és még akkor, azon nyomban le is töltöttem” – meséli Szerdahelyi Roland, aki az alkalmazást már éles helyzetben is használta. „Ültem az irodában, és egyszer csak jött egy riasztás. Mivel előtte nem találkoztam efféle jelzéssel, először fel sem fogtam, mit kell tennem. Majd a navigációs térkép segítségével gyorsan kirohantam a tőlem pár száz méterre lévő helyszínre, ahol akkor már nagyon sokan állták körbe a földön fekvő, egyébként a közeli építkezésen dolgozó munkást – de senki nem tudta, mit csináljon. Letéptem az ingét, majd elkezdtem újraéleszteni, amíg a mentők meg nem érkeztek”.

A Szív City életmentő applikáció segítségével eddig már 24 életet sikerült megmenteni.

Az alkalmazás lényege, hogy a felhasználó azonnali riasztást kap mobiltelefonjára, ha a közelében közterületi újraélesztésre van szükség. Az applikáció összeköttetésben áll a mentők irányítórendszerével, így az oda beérkező segélyhívás alapján a mentésirányító nem csak a mentőautót indítja a helyszínre, hanem egy gombnyomással riasztja a legközelebbi Szív City elsősegélynyújtókat is, így a mentők kiérkezése előtt már megkezdődhet az újraélesztés, esélyt adva a betegnek a túlélésre.

Kép: Országos Mentőszolgálat

Roland azt is hozzáfűzi, hogy az emberek nagy része egyfajta varázslásként tekint az újraélesztésre, pedig szerinte egyáltalán nem az. „Sokan attól félnek, hogy a segítségnyújtás során bajt okozhatnak, közben ha egyszer részt vennének egy újraélesztés-oktatáson, azonnal látnák, hogy egyáltalán nem egy ördöngősség. Ugyanakkor elismerem, hogy az életmentés lelkileg valóban megterheli az embert, még a mentőket is, nem hogy egy laikust, aki a hétköznapi életben teljesen mással foglalkozik” – teszi hozzá az alkalmazást a telefonján azóta is futtató fiatalember. 

Az applikáció egyébként 2017. október 16-tól érhető el Android és iOS operációs rendszereken, és eddig több mint 21 000-en töltötték le. Az ötlet pedig egy akkor végzős orvostanhallgató, Fejes Marianna fejéből pattant ki.

ÉletMentő app: megkönnyíti a mentőhívást

Újdonság, hogy idén ősztől elérhető lesz a mentőhívást megkönnyítő új applikáció, az ÉletMentő is, amely egyben számos hasznos egészségügyi információt és szolgáltatást tartalmaz majd.

A mobilalkalmazás magyarországi bevezetésére már megállapodást kötött az Országos Mentőszolgálat és a Vodafone Alapítvány. Ez a Csehországban és Ausztriában már működő rendszer magyar sajátosságokhoz igazodó fejlesztésével többek között lehetővé teszi, hogy az ellátásunkhoz szükséges fontos adatainkat (ismert betegség, kezelés, gyógyszerérzékenység, stb.) előre megadjuk, így azok egy gombnyomásra a segélyhívással egyidőben láthatók lesznek a mentésirányítóknál. „A mentők így nemcsak a bajbajutott személy pontos tartózkodási helyét, hanem egyebek mellett még telefonjának töltöttségi szintjét is látják majd, ami a készülék lemerülése esetén hasznos információt jelenthet. Az ingyenes alkalmazás letöltője ilyen módon gyorsan megtalálhatja a legközelebbi gyógyszertárat vagy fogorvosi rendelőt, sőt akár praktikus segítséget is kaphat az elsősegélynyújtáshoz is” – teszi hozzá Győrfi Pál, a mentők kommunikációs és PR-vezetője.

Az Országos Mentőszolgálat mindent megtesz, hogy vészhelyzetben bárki könnyen segíthessen.

A kérdés már csak az, vajon mi magunk megtesszük-e a szükséges lépést a másik felé? 

A festményt 1907-ben a Nemzeti Szalonban már láthatta kiállításon a magyar közönség, ám akkor a múzeum nem tudta megvásárolni.

A legünnepeltebb francia impresszionisták közé tartozó Pierre-Auguste Renoirt az életöröm festőjeként tartják számon. Derűs zsánerképein, tetszetős portréin az emberi alakot avatta művészete középpontjává; az akt műfaja végigkísérte életművét. A most megvásárolt csaknem életnagyságú, reprezentatív Fekvő női akt tisztelgés a műfaj nagymesterei, mindenekelőtt Tiziano és Ingres előtt, ugyanakkor Renoir saját érzéki megközelítését is kiválóan illusztrálja. Visszafogott ecsetkezelés, harmonikus színhasználat jellemzi a képet, amely a mester századfordulós, klasszicizáló időszakából való. A képen Gabrielle Renard, a festő egyik kedvenc modellje jelenik meg, aki számos kései remekművét ihlette. Renoir kisebb-nagyobb módosításokkal többször megismételte a kompozíciót, amelynek három verziója ismert: a most magyar tulajdonba került az első változat. A későbbieket a párizsi Muséed’Orsay és a Musée de l’Orangerie gyűjteményeiben őrzik. A remekművet a május 24-én nyíló kamarakiállításon a Szépművészeti Múzeum gyűjteményében őrzött, korábbi Renoir-festmény (Fiatal nő mellképe) és néhány modern francia műalkotás – Paul Gauguin, Paul Cézanne, Eugène Boudin, Maurice Denis, Charles-FrançoisDaubigny, Camille Pissarro és Pierre Puvis de Chavannes festményei – társágában láthatja a nagyközönség augusztus 20.-ig, a múzeum Michelangelo termében.

(forrás: Szépművészeti Múzeum)

Pierre-Auguste Renoir: Fekvő női akt (Gabrielle)
1903
Olaj, vászon
65,3 × 155,3 cm

Epres tortácska

Hozzávalók: 
1 kg eper, 1 zacskó gyümölcszselé. 
A töltelékhez: 25 dkg mascarpone sajt, 1 zacskó tejszínes pudingpor, 5 dl tej, 3 evőkanál cukor
A torta alaphoz: 25 dkg vaj, 15 dkg kristálycukor, 10 dkg méz, 30 dkg durvára aprított dió

Elkészítés:
Az epret tisztítsuk meg alaposan és szárítsuk meg. Osszuk el kis tálkákba, majd öntsük le gyümölcszselével, hogy éppen ellepje, hagyjuk megszilárdulni. Készítsük el a pudingot, ha kihűlt, keverjük a mascarponéhoz. Öntsük az eperre.

Készítsük el a mézes-diós lapot. Folyamatosan keverve kezdjük el megpirítani a cukrot, majd adjuk hozzá a mézet. Tegyük rá a vajat, hagyjuk, hogy elolvadjon, de vigyázzunk, nehogy megégjen, mert keserű lesz. Keverjük hozzá a diót. A masszát öntsük sütőpapírra, kenjük szét lapáttal egy centi vastagra és egy tálkával nyomjunk bele korongokat. Ha kihűlt és megszilárdult, egy kés segítségével szedjük fel a mézes-diós lapokat, tegyük tányérra és borítsuk rá az epres pudingos krémet.

Eperöntet

Ezt az öntetet hidegen készítjük, a citromlé még jobban kiemeli az eper aromáját, illatát.

Hozzávalók: 
2 kg eper, 5 dl víz, 0,5 kg cukor, 2 citrom leve, 1 kávéskanál citromsav vagy borkősav

Elkészítés: 
A megmosott, megtisztított epret botmixerrel összezúzzuk, és a citromlével együtt egy nagy edénybe tesszük. A vizet felforraljuk, kihűtjük, majd belekeverjük a citromsavat vagy a borkősavat és az eperre öntjük. Ha télire tartósítani akarjuk, fél kávéskanál tartósítószert keverjünk még hozzá. Adjuk hozzá a cukrot és hűtőszekrényben hagyjuk állni egy napig. Közben többször keverjük fel, hogy a cukor feloldódjon benne. Tartósítószer nélkül néhány napig a hűtőszekrényben eláll, vagy le is fagyaszthatjuk télire. Süteményekre, fagylaltra öntve fogyasszuk, friss menta vagy citromfű levelet, reszelt gyömbért adhatunk még hozzá. Ha valakit zavarnak az apró magok, szitán passzírozza át az epervelőt, de úgy, hogy a gyümölcs húsa az öntetbe kerüljön.

Epres babapiskóta-szívek

A babapiskóta-szívek finom és látványos kiegészítői a fagylalttal és tejszínhabbal tálalt epernek és eperöntetnek. A kompozíciót díszíthetjük mentalevéllel, megbolondíthatjuk egy kis alkohollal is.

Hozzávalók a babapiskótához: 
4 tojás, egy csomag szalakáli, 12 evőkanál porcukor, 4 evőkanál olvasztott vaj, 4 evőkanál tejszín, kb. 20 dkg liszt

Elkészítés:
A tojást, a vajat és a cukrot keverjük habosra. Adjuk hozzá a szalakálival elkevert tejszínt és a lisztet. Jól gyúrjuk össze, hogy könnyű tésztát kapjunk. Ha ragad, adjunk hozzá még lisztet. Vékonyra nyújtsuk ki és szív alakú formával szaggassuk ki. Sütőpapírral bélelt tepsiben, alacsony hőmérsékleten süssük világosra.

A recept a Képmás magazin 2012. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>