„Egy kockacukor is életre kel a kezében” – a folyton változó bábművészetről
Az elmúlt évtizedekben rengeteget változott, megújult a bábművészet, elemeit egyre inkább használják klasszikus színházi és táncelőadások alkotói is. Ellinger Edinával, a Budapest Bábszínház igazgatóhelyettesével erről is beszélgettünk.
– Egy világszinten is zajló folyamat aktív részese a Budapest Bábszínház mint Közép-Európa legnagyobb és Magyarország legrégebbi professzionális bábszínháza. Az elmúlt negyedszázadban ugyanis
paradigmaváltás zajlott az európai és a magyar bábművészetben, amely egyre inkább integrálja a társművészeteket, és ezzel párhuzamosan egyre gyakoribb, hogy klasszikus színházi és táncelőadások alkotói is használnak bábos elemeket.
A Budapest Bábszínház megújulása Meczner János igazgatóságával kezdődött. Először a társulatot újította meg, folyamatosan frissítve a Színház- és Filmművészeti Egyetemről.
– Ezzel párhuzamosan zajlott, zajlik a repertoár megújulása is.
– Játszunk klasszikusokat, például a Csillagszemű juhászt, a Bambit, a Nyúl Pétert vagy a 80 nap alatt a Föld körült, amelyet 2019-ben mutatunk be. Ugyanakkor egyre több a kortárs darabunk, például a Boribon és Annipanni, a Csomótündér, a Gengszter nagyi vagy a mostani évadbeli Coreline. És egyre több az ifjúsági és a felnőtteknek szóló előadásunk is, például a Semmi vagy a „befalazva” – In memoriam Ország Lili, a Képzelt beteg vagy a szeptember végén bemutatott A vihar. A korosztályi kínálat bővítése egyébként izgalmas szakmai kérdés: miért szükségesek a korhatárok, kell-e külön gyermek és ifjúsági, illetve ifjúsági és a felnőtt előadás, van-e létjogosultsága a felnőtt bábelőadásoknak.
– Mi a Budapest Bábszínház álláspontja ebben a kérdésben?
– Ezt világosan tükrözi a szlogenünk: A báb nem korosztály, hanem műfaj. Hiszünk abban, hogy a báb műfaja minden korosztálynak különleges élményt nyújt. A jó bábszínház egyszerre szórakoztat és nevel, és az igazán jó gyerekelőadások a szülőket és pedagógusokat is képesek megszólítani. A repertoár összeállításánál az irodalmi és művészeti értékeken túl pedagógiai és gyermeklélektani szempontokat is figyelembe veszünk. Különböző korosztálynak szóló produkcióink vannak, ezért is nagyon fontos a korosztályi besorolás. Minden előadásunk esetében körültekintően alakítjuk ki, kinek ajánljuk, és ezt jelezzük a műsorfüzetünkben és a honlapon.
– A korhatárok egyszerűsítése ellenére még mindig legalább hat besorolás van. Nem sok ez?
– Egyáltalán nem.
Tudjuk, hogy egy többgyermekes család esetében nem mindig megoldható a besorolások betartása, ugyanakkor nagyon szeretnénk, ha minél több szülő és nagyszülő figyelembe venné azokat, hiszen a különböző korosztályoknak egészen más a befogadó rendszerük.
A háromévesek számára nem lehet bonyolult történetet mesélni, nem szeretik a sötétséget, sem az erős fény- és hanghatásokat, és nem tudnak sokáig egy helyben ülni. A hatévesek már edzettebbek, de náluk is vigyázni kell, hiszen még ők is elég kicsik. A korosztályok szerint nemcsak a történetmesélési, előadási módok változnak, hanem a választott téma is. Ahogy nőnek, lehet bonyolultabb, feldolgozást igénylő témákat is előhozni, mint például a válás, a kirekesztés, a halál. Nézőink mintegy 80 százaléka óvodába, általános vagy középiskolába jár, azaz közönségünk döntő többsége tőlünk kapja első színházi élményét, itt éli át először a színház által nyújtott közösségi érzés varázsát, itt szocializálódik a színházra. Legfontosabb feladatunknak ezért a gyerekek színházi érdeklődésének felkeltését, a műfaj megszerettetését, valamint színházi ízlésük kialakítását érezzük.
– Az igazán jó gyerekelőadások a szülőket és pedagógusokat is képesek megszólítani – állítod. Hogyan éritek ezt el?
– Gyerekeknek szóló előadásaink „dupla fenekű” előadások. A kicsiknek szólnak, de benne van a felnőtteknek szóló mondanivaló, humor is. Ezért egész másképp működik egy előadás hétvégén, amikor családosan jönnek a gyerekek, és hétközben, amikor csak gyerekek jönnek néhány pedagógussal, és pontosan tudjuk, hol fognak felnevetni a gyerekek és hol a felnőttek.
Érdekes egyébként, hogy a gyerekek sokkal visszafogottabbak, amikor szüleikkel vannak, és sokkal erősebben reagálnak, amikor csoportban jönnek; ilyenkor valódi energiabombát kapunk tőlük.
Célunk az is, hogy a gyerekeket kísérő felnőttek előadás közben ne nyomkodják a telefonjaikat. Látjuk, hogy sok esetben már kezdés előtt előveszik, aztán örömmel észleljük, hogy elteszik, mert felfedezik: az előadásnak van egy olyan szintje is, ami nekik szól.
– Új az arculat, és van egy új játszóhely is. Miért volt ezekre szükség?
– A régi arculat nem tükrözte a változásokat. Friss és lendületes külsőt akartunk, és azt, hogy aki belép az előcsarnokunkba, kézbe veszi a kiadványainkat vagy körülnéz a honlapunkon, egységesnek lásson bennünket. A hajdani Vörösmarty utcai bábraktárt pedig olyan helyiséggé alakítottuk át, ami kifejezetten az intimitást igénylő, legfeljebb negyvenfős előadásoknak tud helyet adni. Ez a terem a Csomótündér című, válásról szóló egyszemélyes előadással nyílt meg. Erre az érzékeny témájú és intim hangvételű produkcióra és annak feldolgozására – az előadás után mindig van drámapedagógiai foglalkozás – kitűnően megfelel az új színtér. A második bemutatónk a három év alattiaknak szóló Pipp és Polli volt. A négyszáz fős színpadtermünk nem egy-másfél éveseknek való, a Kemény Henrik‑teremben viszont ők is nagyon otthonosan érzik magukat.
– Az idei évad kulcsszavai: hagyomány és kísérletezés. Hogy fér össze a kettő?
– A báb szerintem az egyik legősibb műfaj, és közben elképesztő frissesség van benne. Több száz vagy ezer éves technikákra építve is felveszi a versenyt a XXI. század vizuális ingereivel. Olyan kettősséget és megújulási lehetőséget hordoz magában, ami izgalmassá és intenzívé teszi a szakmát. Nagyon szeretjük a klasszikus paravános játékokat, de legalább annyira szeretünk előbújni a paraván mögül. Például a már kultikussá vált Semmi című darabban a fiatalokat formázó bábfigurákat a nézők számára látható színészek mozgatják, akik a bábok idősebb énjét képviselik, és ez rettentő izgalmas tartalmi mondanivalót hordoz magában.
Vagy például ott vannak a tárgyjátékok: a Csomótündér című előadásban két tornacipővel játszom el a válást.
Tizenhat éve vagyok a pályán – bábszínészként kezdtem, egy ideje rendezek, tanítok és igazgatok, szóval sok mindent láttam már –, de még mindig meg tud hatni, amikor valaki úgy tud egy kockacukrot megfogni, hogy az életre kel a kezében. A holt anyag megemelése, hogy annak lelke és egyénisége legyen, még mindig csodálattal tölt el; ezért is szenvedélyem ez a szakma.
– A bábszínésznek ezek szerint több lehetősége van, mint egy színésznek?
– A bábműfaj akkor is képes újabb színpadi kifejezésmódokra, amikor az élőszínház már megreked. A színész és a báb viszonya rengeteg pluszlehetőséget ad akár dramaturgiailag, akár mondanivalójában. A bábszínészeknek pedig helyt kell állniuk színészként és bábmozgatóként is. Az egyetemi képzés ezért is játszik nagyon fontos szerepet a bábszínház megújulásában. Huszonhárom éve van ilyen képzés, ami a Színház-és Filmművészeti Egyetem több mint százötven évéhez képest kevésnek tűnik, de nem az. A magyarországi bábszínházi igazgatók szerint nagy az igény a végzett bábszínészekre és bábrendezőkre, tehát arra, hogy ne csak ötévenként induljon új évfolyam. Nagy közös álmunk válna valóra, ha lenne egy önálló bábművésztanszék Magyarországon.
A cikk a Képmás magazin 2018. októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
