Eszter: Bea, a művészetedben nagyon gyorsan teret kap, ami aktuálisan a magánéletedben foglalkoztat. Amikor gyereket vártál, rögtön dalba kéredzkedett a várandósság; amikor Lili kicsi volt, született egy „Altatok” című lemez; most, hogy válsz, még abban az évben koncertanyaggá vált a válás…

Bea: Én már annyira rég vártam és készültem az anyaságra, hogy elöntötték az agyamat a szavak meg a dallamok, úgy, hogy nem tudtam aludni, csak dőlt belőlem kifelé. Nemrég a gyerekekkel újrahallgattuk, összebújva, és annyira jó volt visszarepülni öt évvel ezelőttre, érezni azt az erőteret, amiből azok a dalok születtek! Most, a válásnál nagyon más energia hatott.

Eszter: Nekem sokkal több idő kell ahhoz, hogy kívülről tudjak ránézni a történetemre és színpadra vigyem. Van például egy fontos téma, ami öt éve foglalkoztat, de nem tudok hozzákezdeni, amíg nincs meg a megfelelő távolság.

Bea: Én az alkotói folyamatot használom ennek a távolságnak a megteremtésére. Akkor kell megcsinálni valamit, amikor érzed.

Ha egy téma helyet kér bennem, nem gondolkodom rajta, hogy meg kell-e írni, mert előfordul, hogy testi tünetekkel jelentkezik: remegés, hőérzet, emelt pulzus, nemalvás... És akkor ki kell adni magamból.

Én a világnak ezt tudom adni. Néha ilyen, néha olyan, kicsit tökéletlen – de nagyon sok embert tud táplálni. És persze ott van a saját gyógyulásom is mint tét. Két gyereket nevelek egyedül, minél hamarabb meggyógyulok a válásból, annál jobb. A művészet terápia is: nekem gyógyító és másoknak is.

Eszter: Vannak, akik erősen elválasztják a színpadi, közönségnek szánt létezésüket a magánéletüktől. És vannak, akik a magánéleti élményeiket dolgozzák művekké. Beán látszik, hogy amikor dolga van valamivel az életben, akkor a művészeten keresztül megy a mélyére, fogalmazza meg, és az alkotás segítségével dolgozza fel. Dani, nálad a hétköznapi valóság nem érhető tetten ilyen azonnalian az írásaidban.

Dani: Pedig azért de. Szerelmes verseskötetem, a „Szívdesszert” úgy született, hogy egy nagy szerelmi csalódás után kiírtam terápiásan magamból. El is múlt ettől minden, mintha elvágták volna. Neked is így működik, Bea?

Bea: Persze. Elmúlik a fájás, ha kiírom. De aztán előfordul, hogy hirtelen visszamosolyog az egész történet. Például a „Hálaének volt szeretőmnek” dalnál éreztem, hogy ehhez kicsit még korán van, de akkor is meg kell csinálnom, mert magamat akarom ezzel terelni. A dal visszamosolygott előbb rám, és csak aztán kezdtem a melegségét ténylegesen is érezni, segített nekem a lépést a valóságban is megtennia feldolgozás felé.

Dani: Én sokáig csak jókedvemben tudtam írni. Ha valami bántott, egyáltalán nem volt kedvem leírni. Mostanában viszont az indulatok nagyon inspirálnak, a dühösen írt verseim általában jók lesznek. Nem érdekel különösebben, hogy az aktuális érzéseimet papírra vessem, sokkal jobban foglalkoztat, hogy például a gyerekeket szórakoztassam.

Egyszer azt mondta a magyartanárom, hogy „a költészet nyilvános sztriptíz” – pláne, ha az ember alanyi költő, akkor a pucér lelkét mutogatja. De én egyre kevésbé rakom ki magam szívesen, egyre kevésbé hiszem, hogy ez mást érdekelne.

Bea: Érdekes, amit mondasz, mert most, amikor a válásról írtam a dalokat, ilyen pőrén még sosem álltam ott a dalokban –, mégis, közben azt éreztem, hogy sokkal jobban tartom a határokat, mint valaha. Az elmúlt hónapjaim leginkább az új határaim megszilárdulásáról szóltak, a válás miatt pedig a másik határait is tartani kellett. Kicsit olyan volt az egész alkotási folyamat – a te hasonlatoddal élve –, mintha azt próbálgatnám, hogyan tudok úgy sztriptízelni, hogy közben nem sztriptízelek.

Eszter: Foglalkoztok írás közben azzal, hogy ami megjelenik, annak milyen emberi következményei lesznek, esetleg megbánt-e valakit?

Dani: A „lírai én” és a „versbéli kedves” mögé el lehet bújni – de én pont azt a költészetet szeretem nagyon, ami ennek a határait feszegeti. Nagy kedvencem például Somlyó Zoltán, aki annyira alanyi költő, hogy már-már kínosan kitárulkozó. Amikor megbántva ír például arról, hogy nem kapott meg valami díjat, az szerintem rendkívül bájos és csodálatos. Engem nagyon érdekel, hogy hol van ennek az önkitárulkozásnak a határa.

Kárász Eszter, Varró Dániel, Palya Bea – Képek: Páczai Tamás

Bea: Szerintem ott van, ahol te érzed.

Eszter: Szerintetek hol a határ egy művésznél az öncélú magamutogatás és a valódi művészet között? Hol válik a „ki akarom írni magamból, mert az nekem jó” egy másoknak is segítő, őket is építő művészeti alkotássá?

Dani: Én szeretem, ha a műalkotás formája kapcsolódik hagyományokhoz, visszautal és párbeszédben van régi versekkel.

Bea: Szerintem is attól függ a különbség, hogy formailag mennyire van kidolgozva a mű. Igaz, én nem költő vagyok, hanem dalszerző. Amikor a „Ribizliálom” könyvem írtam, akkor jobban dolgozott bennem ez a kérdés, ott tanultam meg határt tartani, hogy mit mondok el magamról és mit nem. Másodszor pedig most, a válás-albummal.

Bár úgy tűnhet, hogy teljesen kiadom magam, de valójában rengeteg titkom van. A közönségnek nem is kell ismernie az én pontos történetemet, mert csak a mondanivalója és hatása a fontos.

Dani: Te nem szoktál régi szövegeidre mai szemeddel ránézni és átírni, hogy jobb legyen? Én alakítgatom, átírom a verseimet. Régen megírtam fél óra alatt, és úgy éreztem, készen van. Aztán ez egyre inkább tolódott, alszom rá egyet, még átírom, még javítom. Egyre nehezebben engedem el a szövegeimet.

Bea: Én nagyon szeretem a régi lemezeimet, úgy, ahogy akkor kigurultak, és eszembe se jutna az akkor és ott komponáltat újraírni. Tudom szeretni az akkori esetlenségeimet, tökéletlenségeimet. A mostani lemezeimen viszont van sok rájátszás, a „Hazatalálok” dalom például egyértelműen egy „Szabadon”-parafrázis. Ugyanazokat a témákat viszik tovább, de már egy másik életfázisban.

Eszter: Példaképek, mai szóval „influencerek” vagytok. Ez inkább inspirál vagy inkább gátol? Cél, hogy hassatok, vagy csak akaratlan velejárója annak, hogy kiírjátok magatokból, ami kikívánkozik?

Bea: Az alkotás során a saját érzeteim vezetnek, azután van egy pont, amin túl már számít a külvilág. Én egy komplexusos falusi lányként indultam, és sokáig nem tudtam, hogy amiket írok, egyáltalán valakit érdekelhet. Egy ideig csak nyomott sokminden belülről, amit lávaszerűen kiengedtem. Aztán egyszer csak épült körém egy közösség, akik elkezdték megosztani a saját történeteiket is velem, aztán elkezdtek egymás között is beszélgetni, egymásnak segíteni. Azt láttam, hogy ők most olyasmit élnek át, mint amikor én anno mondjuk Weörest olvastam, ugyanúgy hatok rájuk és megmozdítom őket, változtatok az életükön, mint rajtam egykor például a Psyché. És ha én ilyen hatást érek el, akkor ez egy szolgálat is. Egy idő után mindegy lesz, hogy mi az én pontos történetem. A lényeg abban a rétegben van, ahol az én élményem és hallgatóé összeér. Persze mindezzel magamat is gyógyítom, de az egész végülis egy közösséget szolgál. Hosszú évek alatt alakult ez így.

Eszter: Hol fordult át a falusi kislány „lehet-e ezt nekem”-érzése oda, hogy ez egy szolgálat?

Bea: Egyszer csak azt éreztem, hogy ezt nekem csinálni kell. Én egy szélsőséges és rebellis ember vagyok, a dalszerzés és éneklés művészetterápiás kiút is volt a forrongó személyiségemből. Az alkotás adott az életemnek struktúrát és határokat.

Dani:

Engem nagyon megijeszt, ha kiderül, hogy amit írok, az hatással van a másik ember életére.

Volt, aki azt mesélte, hogy a barátnője az én versemmel szakított vele. Tudok olyan kislányról, aki Maszat Janka-figurám miatt kapta a Janka nevet. Nekem ijesztő, hogy a verses mesekönyvem hatására egész életében így fogják hívni; hogy amikor én az asztalnál rímeket fabrikálok, annak mások életére ekkora hatása van. Persze tudom, hogy ez hozzátartozik az alkotáshoz, de nem tudom megszokni.

Képek: Páczai Tamás

Alapvetően szorongó alkat vagyok, régebben nem szerettem a nyilvános megjelenéseket. Sokszor elmondtam már, viccesen: azért lettem író, hogy ne kelljen szerepelnem. De mostanában ez sokat változott: amióta gyerekeim vannak, egyre jobban élvezem a szerepléseket. És egyre jobban tudok örülni annak, ha valaki odajön azzal például, hogy belőlem érettségizett.

Bea: Régen sokszor éreztem magam egyedül, kívülállónak, kilógónak. Másmilyennek. Soknak. Amikor tapasztaltam, hogy hatok, és jól hatok, akkor kicsit megszűnt ez a kívülállóság. Azt éreztem, hogy végre értenek, és én is tartozom valahova.

Dani: Amikor elkezdtem verset írni, csak az volt a célom, hogy megmutassam, milyen csodálatos a költészet. Sokáig rejtőzködtem, például műfordítások mögé. Azt gondoltam, hogy bennem nincs sok érdekesség, de amit valaki már megírt, az jól tudom magyarítani. Ma már jobban merek olyat írni, amiben igazán benne vagyok.

Bea:

Végeredményben a művészet, az alkotás a kapcsolódásról szól: fölfelé, egymáshoz vagy magunkhoz.

A kapcsolódás adja azt a megnyugtató érzést, hogy van helyem a világban, nem vagyok egyedül. Kicsit olyanok vagyunk, mint az énekes a törzsi társadalmakban: bár személyes, lelki szűrőjén át énekel, de az valójában egy közösségért szól.

Kellemetlen következmények

Ha egy kilogramm ruha mesélni tudna, elmondaná, hogy az előállítása 23 kg üvegházhatású gáz kibocsátásával és egy kilogramm vegyszer, valamint több ezer liter víz felhasználásával jár. Döbbenetes számok, ugye? A meghökkentő tények itt viszont még nem érnek véget.

Azokban az országokban, amelyekben virágzik a textilipar, a gyárak kezeletlenül engedik szennyvizeiket a folyókba. Az ólom, a higany vagy az arzén nemcsak a vízi élőlényekre káros, hanem arra a több millió emberre is, akik szennyezett folyók, tengerek partján élnek.

Apropó, víz! A divatipar évente 1,5 trillió liter vizet emészt fel.

Maga a gyapot is rendkívül vízigényes növény. Egyetlen kilogramm gyapot megtermeléséhez 20.000 liter vízre van szükség. Felvetődik hát a kérdés, hogy mennyire etikus mindenféle tudatosság nélkül ruhaneműket vásárolnunk, majd kihajigálnunk, amikor a világon 750 millió ember nem jut tiszta ivóvízhez. Pontosabban fogalmazva, aránylag tiszta vízhez.

Merthogy a szintetikus anyagokból, mint a poliészter vagy a nylon, minden egyes mosás során kb. 1.900 mikroszál oldódik ki. Éves szinten ez 190.000 tonna mikroszálat jelent, amely egytől egyig az óceánokban végzi. Mivel a tengeri élőlények ezeket tápláléknak nézik, a műanyag megállíthatatlanul kerül be a táplálékláncunkba.

Ráadásul a textilipart jellemző pazarlás az élelmiszeriparra is rányomja a bélyegét. Mivel a kasmírkecskék és a gyapjukért tartott juhok tövig legelik a legelőket, a vegyszerek pedig tönkreteszik a talajt, húsz év múlva 30 százalékkal csökkenhet a megtermelt élelmiszerek mértéke.

Félelmetes adatok ezek, és a ruhaiparban dolgozók munkakörülményeiről még nem is beszéltünk.

Használt ruháké a jövő

Mielőtt új ruhadarabokat vásárolnánk, gondoljuk végig, valóban szükséges-e gardróbunk bővítése! Ha a válaszunk igen, döntsünk a legkézenfekvőbb megoldás mellett, és fedezzük fel, mennyi kincset rejt a saját ruhásszekrényünk! Kísérletezzünk bátran különböző szettek, kombinációk összeállításával!

Ha a saját holmijaink közül már mindent mindennel variáltunk, családon belüli vagy munkahelyi ruhacseréken, garázsvásárokon, bolhapiacokon, secondhand üzletekben tegyünk szert új darabokra! Ne riadjunk meg attól, hogy más levetett holmijába bújjunk!

Amikor ugyanis használt ruhaneműt választunk, elkerülhetjük, hogy új termékek előállítására kelljen pazarolni az ivóvizet, a tiszta levegőt vagy a termőföldeket.

Bár a magyarok egy része viszolyog attól, hogy turkálókban vásároljon, világviszonylatban egyre inkább feljövőben van ez a szektor. A világ legnagyobb, használt ruhákkal kereskedő piactere, a Thredup jelentése szerint 2008-ban gardróbjaink három százalékát tették ki a másodkézből származó ruhák, 2033-ra viszont ez a szám el fogja érni a 30 százalékot. Bár a használt ruha leginkább az Y-generáció és a baby boomerek számára vonzó, a prognózisok szerint idén minden harmadik Z-generációs vesz majd secondhand ruhákat, hiszen ezekkel hetente új ruhadarabokhoz juthat, valamint vásárlásai során előnyben részesítheti a fenntartható, környezettudatos márkákat.

Kép: Pixabay

A Thredup arra az eredményre jutott, hogy ha évente egyszer mindenki vásárolna használt terméket, jelentős energetikai és anyagi megtakarításokra tehetnénk szert. Egész pontosan ez annyit tenne, mintha félmillió autót kivonnánk a forgalomból, 141 évig kivilágítanánk az Eiffel-tornyot, valamint megelőznénk, hogy 203 ezer tonna hulladék keletkezzen és elpazaroljunk 94 milliárd liter vizet.

A használt ruha-biznisz egyetlen szépséghibája csak az, hogy hazánkban a hagyományos turkálók kínálata szinte kivétel nélkül külföldről, elsősorban Angliából származik.

Mivel a ruhák országokon keresztül utaznak, jelentős szénlábnyommal rendelkeznek. Üdítő kivételek azonban mindig akadnak.

„Lassú vásárlási élmény” magyar módra

Hazánkban is találunk olyan üzleteket, amelyek nem a fastfashion márkáktól megszokott, meggondolatlan költekezésekbe hajszolnak minket, hanem lassú vásárlási élményt nyújtanak, miközben körforgásban tartják a magyar fogyasztók használt ruháit. Ezekben a kiskereskedésekben a divat szeretetén túl a zöld gondolkodás is összeköti a vevőket és a tulajdonosokat.

Lendvai Lilla stylist például tavaly októberben olyan üzletet és webshopot hívott életre, ahol ő maga is aktívan tehet a divatipar környezetromboló hatása ellen. Amikor Nagykovácsiban létrehozta a RUHÁ-t, vagyis a RecycledFashionStore-t, lehetőséget teremtett arra, hogy megvalósuljon a gardróbok közötti adás-vétel anélkül, hogy új darabok kerülnének a rendszerbe. Mindenkinek vannak szép, de kihasználatlan ruhái, cipői, kiegészítői. A RUHÁ-ban ezeket fogadják és adják tovább új tulajdonosaiknak.

Így valósul meg a körforgásos divat, a közösségi gardrób.

Lilla üzletében azonban nemcsak a környezettudatosság kap kiemelt szerepet, hanem egymás megismerése is. Amikor vevők és eladók egy kávé vagy egy tea mellett ráérősen igyekeznek megismerni egymást, garantáltan mindenki megtalálhatja a számára legmegfelelőbb darabokat.

Hasonló élményben lehet részünk Fritzson-Bajdor Tünde használtruha-cserével foglalkozó üzletében, a Swappis-Ruhaforgóban is, amelynek története 2014-ben Svédországban kezdődött. Akkoriban Tünde még a skandináv országban élt. Vásárlói zöme a húszas-harmincas korosztályból került ki.

Sokan kerestek nála ruhákat beöltözős bulikhoz, a svédek ugyanis bolondulnak a tematikus partykért. Itthon leginkább a harmincas-negyvenes korosztály vásárol náluk.

Törzsvásárlóik számára – svédeknek és magyaroknak egyaránt – fontos a környezettudatosság, a sokszínű kínálat, a Swappis-hoz társuló közösségi érzés és a közvetlen hangulat. Tünde szeretné a használt ruhát szorosabban összekapcsolni a tudatosság és a környezeti hatás fogalmával. Ennek érdekében egyfajta pontrendszert vezetett be. A leadott ruhákért pontokat adnak cserébe, amelyeket felhasználva a vásárlók feleannyiért vásárolhatnak az üzlet kínálatából, mint a pontokkal nem rendelkező vevők.

Stílus és zöld szemlélet tehát nem zárják ki egymást.

Ha ruhatárunkat szívesen gazdagítanánk egyéni, személyre szabott darabokkal, csupán némi utánajárásra és tudatoságra van szükségünk. Ezt a csekélyke fáradozást pedig vállalnunk kell, hogy elkerülhessük az eljövendő nemzedékek szemrehányását, amiért nem vigyáztunk eléggé mindannyiunk otthonára, a Föld nevű bolygóra.

– Miért látta fontosnak a kathTreff.org létrehozását?
– Sok olyan okos, szép és céltudatos embert láttam a környezetemben, akinek kihívást jelentett párt találni, olyan társat, akivel később összekötheti az életét. Beszélgetéseim során egyre inkább azt tapasztaltam, hogy ez szélesebb körben is nagy probléma. A társadalmunk egyre sokszínűbb, ebből fakadóan az élet fontos kérdéseire is nagyon eltérő válaszok születnek. Nem könnyű olyan emberekkel találkozni, akikkel hasonló vágyaink és elképzeléseink vannak a jövőről, a családról.

Azt gondolom, hogy a hit a legfontosabb közös alap egy párkapcsolatban. Ha ez jelen van, akkor könnyebb más különbségeket áthidalni, például egy kulturális különbséget, amennyiben a pár tagjai különböző országokból származnak.

A cathTreff.org-ot azért hoztuk létre 2005-ben Németországban, hogy egy olyan online találkozási felületet biztosítsunk katolikusoknak, ahol hasonló gondolkodású emberekkel ismerkedhetnek. Később ennek mintájára jött létre a magyarországi párKatt is.

– Jelenleg hány felhasználójuk van?
– Németországban jelenleg több mint háromezer. Ez a szám nem magas, ám ehhez képest jelentős az ebből házasságot is kötők aránya. Az oldal jelenleg tíz különböző nyelven érhető el.

– Mik lehetnek az előnyei és hátrányai az itteni megismerkedéseknek?
– Három előnyt szeretnék kiemelni: az első, hogy az internet a radikális esélyegyenlőség világa. Például egy nyitott lelkületű, kapcsolatokat könnyebben kialakító lánynak vagy fiúnak ugyanannyi esélye van, mint egy visszahúzódó, félénk embernek, mert e-mailen keresztül kommunikálnak.

A második a rugalmasság, időben és térben egyaránt. Mindenki szabadon eldöntheti, hogy mikor használja. Amikor egy esős, hideg téli estén az embernek nincs kedve kimozdulni otthonról, távol is lakik a várostól – mégis lehetősége van arra, hogy másokkal beszélgessen. Áthidalja a távolságot. A harmadik az információszerzés lehetősége arról, hogy megvan-e a másik emberrel a közös alapunk – anélkül, hogy furcsának tartsanak bennünket.

Egy párkapcsolat nemcsak a kölcsönös vonzalomra épül, hanem fontos az is, hogy a pár tagjai egyirányba nézzenek és haladjanak.

Például amikor elmegyünk egy klubba, nehéz kitalálni, hogy ki az, akivel hasonlóan gondolkodunk, kivel van meg az a közös alap, amire később a kapcsolatunkat építhetjük. Ha egy ilyen találkozásból később randi lesz, akkor is több időre van szükségünk, hogy erre a kérdésre választ találjunk. Senki sem teszi fel a legelső randin azt a kérdést, hogy például hány gyermeket szeretne a másik. Ez nevetséges lenne. De amikor rendelkezésre áll egy online profil, akkor elsőre sok mindent megtudhatunk a másik emberről: Hogyan képzeli el az életét öt év múlva? Mi az, ami fontos számára egy házasságban? Mi fontos neki egy családban?

Martin Kugler - Kép: Profimedia

A hátrányok pedig nem kifejezetten a cathTreff.org-ra, hanem összességében az internetes ismerkedésre vonatkoznak. A leggyakoribbat említeném: megvan az esélye annak, hogy a levelezéseken keresztül valaki szerelmes lesz, pedig még csak képeken látta a másik embert. Különösen fennáll ez a veszély, amikor két ember messze lakik egymástól, és csak hosszabb idő után tudnak személyesen találkozni. Amikor pedig találkoznak, annak ellenére, hogy nagyon jó embernek tartják egymást, nem éreznek vonzalmat. Ilyenkor nagyon csalódottak tudnak lenni. Éppen ezért mi azt tanácsoljuk azoknak, akik az oldalunkon keresztül ismerkednek, hogy mielőbb találkozzanak egymással. Amennyiben erre valamilyen okból nincs lehetőségük, az is sokat segíthet, ha telefonon vagy Skype-on keresztül beszélnek. Az már egy fokkal személyesebb. Egyébként igyekszünk sok hasznos tanácsot adni még az ismerkedni vágyóknak a weboldalon.

– A kathTreff.org tevékenysége másra is kiterjed?

– A weboldalunkat nemcsak párkeresők számára ajánljuk, hanem azoknak is, akik szeretnék jobban megérteni a keresztény értékrendre épülő párkapcsolatot, családot. Ami egyébként semmiben tér el attól, ahogyan ezekről a kérdésekről felmenőink vagy akár Arisztotelész is gondolkodott.

Ennek érdekében különféle tartalmakat ajánlunk az oldalra látogatónak. Ugyanakkor ahelyett, hogy odacsábítanánk őket, inkább arra biztatunk mindenkit, hogy ne töltsön el sok időt az oldalon. Ez persze üzleti szempontból nem jó, de nem ez motivál minket.

– Itt, nálunk azt tapasztalom az egyetemisták körében, hogy az online társkeresőkre mint utolsó esélyre tekintenek. Ön mit gondol erről?
– Sajnos ezzel a jelenséggel már én is találkoztam, nem könnyű megváltoztatni ezt a fajta gondolkodást.

A szabadidőnk 30 százalékát az interneten töltjük – ebből az időből kizárni életünk egyik legfontosabb projektjét,a párválasztást, azt gondolom, hiba.

Miért ne használhatnánk az internetet ismerkedésre is? Kevésbé véletlenszerű, mint bármely másik program, ahol lehetőségünk nyílhat az ismerkedésre. Úgyis lehetne rá tekinteni, mint egy helyre, ahol hasonló gondolkodású emberekkel ismerkedhetünk. Szerencsére sokan így gondolják és élnek is a lehetőséggel: az elmúlt évtizedek statisztikái azt mutatják, hogy a netes ismerkedés élre tört a megismerkedési módok és helyszínek között.

A helyzetet nem javítja, hogy kevés a visszajelzés és a jó élmények továbbadása. Amikor elmegyünk egy jó étterembe, akkor megosztjuk az ismerőseinkkel, hogy milyen fantasztikus helyet találtunk. Az online felületeken keresztül értékelünk, megosztunk olyan dolgokat, amiket jónak tartunk. Ha a barátnőnket vagy barátunkat társkereső oldalon ismertük meg, azt valószínűleg nem fogjuk megosztani a közösségi médiafelületeken. Nem hirdetjük, így kevesebb esély van arra, hogy népszerűvé váljanak a társkereső oldalak.

– Hogy látja, mi az, ami segíthet a párválasztás folyamatában?
– Ma a fiatalok az internet által nyújtott korlátlan lehetőségek ellenére sokkal magányosabbnak érzik magukat, mint szüleik generációja. A magány pedig, azt gondolom, az énközpontú hozzáállásból fakad.

Ami a leginkább segíthet, ha nem akarunk elszigetelten élni, azaz, ha túljutunk ezen és ki merünk lépni a magányunkból.

– Mire utal a kutatás neve, és milyen előzményei vannak?
– A kohorsz szó emberek olyan csoportjára utal, akik egyidőben élnek meg egy-egy életeseményt; a mi esetünkben ez az egy évben született gyermekeket jelöli. A vizsgálat tehát nemcsak egy pillanatnyi állapotot, hanem időbeli változásokatis vizsgál, magzati kortól a felnövekedésig, több szakaszban. Európában az első nagymintás, multidiszciplináris kohorszvizsgálat 1958-ban indult Nagy-Britanniában, és még ma is folyamatban van. Ezt számos kutatás követte Európa-szerte, de legtöbbjük ma is Angliához köthető. Minden ország mást helyez a fókuszba: Dániában inkább az egészségügyi helyzetet, Ausztráliában a szocializációt, Új-Zélandon a kulturális hátteret vizsgálják kiemelten.

A magyar kutatás alapvető kérdése átfogó: milyen ma felnőni Magyarországon?

Sok szempontot vizsgálunk: hogyan alakul a baba állapota fizikailag, mentálisan és pszichésen, és ennek milyen pszichológiai, társadalmi, demográfiai és gazdasági háttértényezői vannak; milyen ellátásokat tudnak igénybe venni a szülők, mennyiben segíti őket a képzési-egészségügyi rendszer, milyen értékeik vannak. Célunk egy olyan kutatás, amely összevethető a külföldi eredményekkel is, ugyanakkor magyar sajátosságokat is vizsgál, mint például a koraszülést, válást.

– Hogyan zajlanak a vizsgálatok?
– Az első szakasz 2018. január 1-jén indult és nemrég zárult. 8.500 körüli, 7. hónapban járó várandós kismama válaszolt, így minden tízedik babáról tudni fogjuk, hova várták a szülei, hogyan zajlott a születése, milyen korai hatások érték, és hogyan fejlődik hároméves koráig. Közben az első babák félévesek lettek, így elindult a második szakasz. Az utolsó két szakasz másfél és hároméves korban méri fel őket, és közben végzünk kiegészítő kutatásokat is. Most indul például az egyévesek vizsgálata a Dél-Dunántúlon: néhány száz babát vizsgálunk, hogy még pontosabb képet kapjunk a gyermekek érzelmi és megismerő képességeinek fejlődéséről, és az ezekre hatást gyakorló tényezőkről. A későbbiekben vizsgáljuk majd az apákat is.

Már most is sokat tudunk róluk az anyák révén, de szeretnénk ezt kibővíteni: a másfél évesek édesapját is megkérdezzük, hogyan élték meg a baba születését és az azt követő időszakot, hogyan tudják összeegyeztetni a munkát és magánéletet, hogyan látják a családon belüli munkamegosztást.

Az első szakaszban 650 védőnő segítségével kérdeztük ki a várandósokat egy 45 perces kérdőívben, amihez társult egy önkitöltős füzet is. Ez nagy munka volt, óriási gesztus, amit azzal köszönünk meg a válaszadóknak, hogy gyakran közöljük a friss eredményeket, hogy mielőbb kapjanak visszajelzést, és érezzék: volt értelme. A vizsgálat jellege miatt nagyon fontos „mintában tartani” őket; ha idővel jelentősen lecsökken a számuk, a kutatás sokat veszít értékéből: nem lesz elég információnk a tervek megvalósulásáról. Várandós és kisbabás anyákat kérdezgetni érzékeny dolog, ezért nagyon fontos a védőnők szerepe: nekik bizalommal válaszolnak, és csak ők tudják, kik várandósok. Leterheltségük ellenére kiváló munkát végeztek, nagyon jó adatbázist tudtunk létrehozni, jól tudunk együtt dolgozni. A féléves vizsgálatokat is velük, a másfél és hároméveseket pedig kérdezőbiztosokkal bonyolítjuk le.

– Az előzetes eredményeket folyamatosan közlik a honlapjukon és a Facebook-oldalukon. Mennyire megbízhatóak ezek a számok?
– A kutatás egy lassú műfaj, ezért közlünk a közvélemény és az érintett anyák számára érdekes előzetes eredményeket az első 1000, majd 5000 válasz beérkezése után. Az első szakasz végleges eredményei idén ősszel várhatóak. Mivel ezek az anyukák statisztikailag csak abban különböznek egymástól, hogy máskor szülnek, elég jól tudunk dolgozni az előzetes adatokból is.

Kép: Kohorsz ’18

A publikált eredmények csak kis részét jelentik annak a rengeteg témakörnek, amit vizsgálunk, és amivel kutatóként még sokat fogunk foglalkozni a későbbiekben.

De igyekszünk a válaszadó kismamákat és a közönséget minél gyakrabban és „emészthetőbb” formában tájékoztatni a legfontosabb, számukra legérdekesebb eredményekről.

– Ön mit tart a legmeglepőbb eredménynek?
– Meglepő volt a táppénzes várandósok magas aránya: egyharmaduk már az első trimeszterben otthon maradt, további egyharmaduk a várandóság félideje előtt, a többiek a 21. hetet követően ment táppénzre. Nem meglepő módon, a későbbi munkavégzéstől és az anya háttérkörülményeitől (hányadik gyermek, életkor, iskolázottság) erősen függ a bölcsődei tervek alakulása: a várandósok közel fele (45%) tervezi, hogy gyermekét bölcsődébe adja, jellemzően a gyermek kétéves kora körül. A szülők egy része nem tart a bölcsődétől, de nem kevés azok aránya (26%), akik külső, jellemzően anyagi, munkahelyi kényszerből tervezik annak igénybevételét.

Figyelemre méltó a lakhatási kérdések és a várandósgondozás alakulása. A várandós anyák 44%-a saját ingatlanban, 36%-uk lakik partner vagy rokon ingatlanában, 14%-uk bérelt ingatlanban él. A sajátlakás mögött azonban sok esetben hitel is áll: közel felük vett fel ingatlanfedezetű jelzáloghitelt.

A várandósgondozásban meglepően magas az egészségügyi magánellátások igénybevétele: a várandósok 36%-a kizárólag társadalombiztosítás által finanszírozott, 34%-uk csak magánrendelést, 30%-ukmindkettőt vett igénybe.

A laborvizsgálatok döntő részét (82%) a társadalombiztosítás finanszírozta, az ultrahang-vizsgálatok nagy részét viszont magán ellátórendszerben végeztetik a kismamák.

– A féléves előzetes eredményeket már össze tudták vetni az előzőekkel. Mire jutottak?
– A várandósok és a féléves babával rendelkezők partnerkapcsolatai közötti összkép nem változott, a nők nagyobb része házastársával él együtt: a várandósság 7. hónapjában 54%, a gyermek féléves korában 57%; míg élettársával a várandósok 42%-a élt, a baba születése után fél évvel pedig 39%-uk. A partnerként, de külön élők (látogató kapcsolat) és az egyedülálló nők aránya mindkét felméréskor 2% volt. A kapcsolatok tehát a gyermek születése utáni időszakban elmozdultak kissé a házasságkötés felé.

Az egyszülős gyermekvállalás alacsony számú, az egyszülős családok többsége csak később alakul ki.

A szoptatási tervek többnyire megvalósultak. A várandósok 92%-a tervezte a kizárólagos szoptatást, további 6% szintén szoptatni akart, de a tápszer használatát sem zárta ki; csak 0,5% volt az, aki nem tervezett szoptatni. A félévesek táplálásának vizsgálata során kiderült, hogy a terveknél kicsit magasabb (6%) azon babák aránya, akik egyáltalán nem kaptak anyatejet, viszont még így is magas a szoptatott csecsemők aránya: 90%-ukat szoptatták, 4%-uk más módon kapott anyatejet. A tervektől eltérően viszont a babák 15%-a már születése óta kap tápszert (is).

– Győzz meg, kérlek, engem, aki alapvetően nem érdeklődik a foci iránt, hogy szombat este leüljek a TV elé!
– Nem vagyok az a győzködős típus. De annak, aki nyitott rá, szombaton egyértelművé fog válni, hogy a női foci létezik, színvonalas és élvezetes. Az lett volna a legjobb egyébként, ha a stadionba jössz ki, hiszen az élmény a helyszínen, testközelből az igazi.

– Lehet még jegyet venni? 
– Nem, minden jegy elkelt a szombati Lyon–Barcelona döntőre. A Lyon ugyebár a címvédő, ott játszik a magyar származású Marozsán Dzsenifer, aki bár Németországban nőtt fel, Budapesten született, ezért a szívének nagyon kedves, hogy itt játszhatja a döntő mérkőzést. Miatta, bevallom, én is a Lyonnak szurkolok egy kicsit, de külön elismerésre méltó a Barcelona teljesítménye is, hisz először jutottak be a döntőbe.

– Nálunk milyen a női foci megítélése?
– A foci itthon eddig egyet jelentett a férfi labdarúgással. Elindultunk egy úton, de a női szakág a férfihoz képest még gyermekcipőben jár.

Az lenne egyébként a szerencsés, ha a női csapatokat, legyen szó kézilabdáról, kosár- vagy vízilabdáról, nem a férfiakhoz viszonyítanánk, hanem önmagukban értékelnénk.

A férfi labdarúgás hagyományai több mint egy évszázadosak. Ehhez képest a női foci bő három évtizeddel ezelőtt jelent meg, és az utóbbi időszakban indult csak el a professzionalizálódása. Valójában az elmúlt éveket érzem igazán meghatározónak, előtte ez a szakág itthon szinte láthatatlan volt. A Bajnokok Ligája döntő viszont egy kiváló alkalom arra, hogy a szélesebb közönség is megismerkedhessen vele, és megtapasztalja, hogy a lányok játéka mögött is micsoda teljesítmény áll. A nézettségi adatok is egyébként azt mutatják, hogy folyamatosan növekszik az érdeklődés: egy Fradi–MTK meccs miatt már akkor is sokan leülnek a tévé elé, ha történetesen nők játszanak.

– Mit jelent számodra, hogy te lehetsz a női BL döntő nagykövete? Milyen feladataid vannak?
– Hatalmas megtiszteltetés. Eleinte picit furcsa volt, hogy átkerültem a mikrofon másik oldalára, és most engem kérdeznek, de élvezem nagyon ezt a feladatot is. Egyrészt meg kell ismertetnem a külföldi érdeklődőket a magyar női labdarúgás helyzetével, a BL döntő helyszínével, Budapesttel. Egy picit tehát Magyarországot is képviselem, ez a kommunikációs feladatok egyik része, a másik pedig, hogy itthon népszerűsítsem az eseményt, a csapatokat. A szervezési feladatokból is kiveszem a részem valamelyest. Szombaton is sok kísérőprogram lesz a döntőt megelőzően, a meccs előtt pedig bemutatjuk a BL trófeát is a nézőknek. Azért nem tudok teljesen kibújni az „M4 sportos bőrömből” sem: valamilyen formában bekapcsolódom majd a közvetítésbe is.

Berkesi Judit

– Honnan ered ez a szenvedélyes fociszereteted?
– Édesapám nagy focidrukker. Három lánya született, de ez őt egyáltalán nem fogta vissza, rendszeresen vitt minket is a mérkőzésekre.

Gyerekkoromban babáztam és fociztam is, a kettő szerintem nem zárja ki egymást.

Az általános iskolában sem néztek rám ferde szemmel, ha együtt rúgtam a bőrt a fiúkkal az udvaron, a gimnáziumban pedig már lett egy női csapatunk. A kerületek közti teremfoci-bajnokságban nagyon szép eredményeket értünk el. Már akkor érlelődött bennem, hogy nagypályán is szeretném kipróbálni magam. Aztán nyolc évig játszottam NBI-ben, majd NBII-ben. Az egyetem alatt is aktívan sportoltam, de munka mellett már egyre nehezebben ment.

Többször abbahagytam, majd újrakezdtem, állandóan hívogatott a gyep.

Még múlt ősszel is voltam edzeni, de versenyszerűen sportolni csak úgy lehet, ha az ember rendszeresen ott tud lenni, és a meccseken is stabilan lehet rá számítani. Az utolsó időszakban többször kérdéses volt, hogy munka után vajon be tudok-e esni egy adott meccsre. Ezt így, félgőzzel nem akartam és nem is lehetett folytatni.

– Ahogy a női focinak is egy hosszú utat kell bejárnia az elfogadásig, nőként a sportriporteri pályán boldogulni sem lehetett egyszerű. Mit tapasztaltál?
– Az eleje talán tényleg nehezebb volt.

Először azon kell sokaknak túllépniük velünk kapcsolatban, hogy nők vagyunk, és csak ezt követően jön az, hogy mit is tudunk. Egy férfinél rögtön az a kérdés, hogy mit tud.

Nem akarok persze mártírt csinálni magunkból, pláne azért, mert ma már abszolút előnyét is érzem annak a munkámban, hogy nő vagyok. A női empátiának, megközelítési módnak szerintem ebben a szakmában is vannak előnyei. Ha például fiatal sportolók jönnek a stúdióba, akik még soha nem ültek kamera előtt és meg vannak szeppenve, igyekszem mindig segíteni őket abban, hogy minél kevésbé feszengjenek. A pályaszéli interjúknál pedig egy edzővel vagy egy sportolóval verseny után, meccs végén, sokszor nagyon szélsőséges hangulatban, lelkiállapotban kell tudni beszélgetni.

Berkesi Judit

A kapcsolatfelvételben is lehet előny, ha valaki nő, de csak akkor, ha ez felkészültséggel, hitelességgel társul.

Ma már tudom azt is, hogy nem lehet mindenkinek megfelelni, ezért elsősorban a szakmai kritikákra figyelek, nagyon fontosak számomra egyes kollégák visszajelzései. Hálás vagyok, hogy végigjárhattam a ranglétrát. Kezdtem gyakornokként, interjúkat vágtam, figyeltem a forgatásokat. Ez adott egyfajta magabiztosságot, és bízom benne, hogy a nézők is elsősorban a felkészültségemért, a stílusomért jegyeznek meg. Nekem egyébként a közvetítés a legkeményebb pálya, borzasztó nehéz egy egész meccset végigbeszélni jó ritmusban, élvezetesen. Rengeteg még a tanulnivalóm ezen a téren, de épp ez a kihívás is inspirál.

– A stílusodon változtattál a kezdetekhez képest?
– Eleinte rettenetesen görcsös voltam, nagyon akartam szakmailag bizonyítani. Már sokat finomodtam ezen a téren, de továbbra is egy karakán karakter vagyok, azt hiszem, nem pedig egy negédes, bratyizós típus. Persze a bizalom és hitelesség megszerzéséhez mégiscsak kell egyfajta közelség az adott sportághoz, sportolókhoz.

– Ki tudsz kapcsolni a nap végén?
– Sportesemény mindig van. Ezt nem lehet befejezni, csak félretenni, ha pl. tudatosan azt mondom, hogy na jó, ezt a mai meccset most már tényleg nem fogom megnézni, menjünk inkább végre el egy színházba. Csak így lehet.

Egy időben mindent a munka mögé helyeztem, de ma már nem így csinálom. A család sok mindent felülír.

– Amikor felkértek nagykövetnek, már lehetett tudni, hogy gyermeket vársz?
– Én tudtam. (nevet) Szerencsére nagyon pozitívan állt hozzá mindenki a csatornánál és a BL-döntő szervezői körében is. Amikor kiderült, hogy kislányom lesz, sokan viccesen meg is jegyezték, hogy ennek milyen jó üzenete van. Aztán persze megértették, hogy direktben nem szeretném „reklámozni” a várandósságomat. Sokkal szívesebben beszélek szakmai érdekességekről, mint a magánéletemről. Ez utóbbi nem is hiszem, hogy a családomon kívül bárkinek is izgalmas lehet.

– Hogy vagy? Második trimeszterben jársz, jól saccolok?

– Igen, teljesen jól vagyok, köszönöm, a 26. héten járunk. Igyekszem kímélni magamat, amennyire lehet, de elég nehezen engedem el a munkát. Június elején lesz a női labdarúgó bajnoki döntő, azt még szeretném megcsinálni. Pontosan tudom, hogy egy merőben más, de csodálatos időszaka következik az életemnek, az agyamat viszont még nem tudtam teljesen átprogramozni. (nevet) Amikor megtudtuk, hogy jön a baba, kiszámoltam, hogy a nyári vizes világbajnokságra már nem fogok tudok kiutazni, a 2020-as olimpiára viszont szeretnék visszatérni.

Berkesi Judit

– A férjed, nem szakmabéliként, el tudja fogadni a sokszor hektikus időbeosztásodat?
– Mindenben támogat. A kapcsolatunk elején különösen sokat voltunk távol egymástól. 2016-ban egy hónapot a férfi labdarúgó EB miatt töltöttem külföldön, aztán újabb egy hónapot az olimpia miatt. Kis túlzással egész nyáron nem találkoztunk. Akkora könnyebbséget jelentett, hogy bízott bennem, hogy nem nyaggatott, hogy miért nem vagyunk többet együtt, hanem átérezte, hogy ezek a feladatok nekem most nagyon fontosak, mondhatni mérföldkövek! Kifejezetten büszke arra, ha pozitív visszajelzéseket kapok szakmai berkekből vagy a szurkolóktól.

– Édesapád református lelkipásztor. Neked milyen a kapcsolatod Istennel?
– Hálás vagyok a jó Istennek az ajándékaiért.

Hálás vagyok a munkámért, a feladataimért, az egészségért és természetesen a családomért. Mindig mellettem állnak. Ez egyáltalán nem egy magától értetődő dolog.

A neveltetésem, a gondolkodásmódom, hozzáállásom a munkához, az élethez a szüleim és testvéreim érdeme, ők szolgálnak mintául a saját életükkel, és én is a tőlük kapott értékeket szeretném majd továbbadni.

A főváros, a galéria és a Fortepan közös kiállításának megnyitóján Szalay-Bobrovniczky Alexandra főpolgármester-helyettes kiemelte, hogy ezen a helyszínen sport témájú kiállítás még nem volt, ám mivel Budapest idén Európa sportfővárosa, az eseménysorozatba illik a múlt sportéletét felidéző tárlat.

„A képeket elnézve megállapítható, hogy régen is olyan izgalmakat éltek meg az emberek egy-egy sporteseményen, mint napjainkban. Ezeken a fotókon a város olyan arcát, pillanatait láthatjuk, melyeket tévéműsorokban nem" - mondta a főpolgármester-helyettes.

Török András, a Fortepan menedzsere hangsúlyozta, ezek a képek a sportnál többről szólnak: korhű dokumentumok, amelyek ábrázolják az adott időszak divatját is. A kiállított képeken látható például az atlétikai eseményeken és labdarúgó-mérkőzéseken telt házas Népstadion, a Csepel Vas- és Fémművek gyereknapi sportrendezvénye, az augusztus 20-i víziparádé dunai kajakosai, vagy a kilencedik kerület egyik terén sakkozó férfiak.

A kiállítás július 15-ig, keddtől szombatig 12 és 18 óra között ingyenesen látogatható.

Az Unió 2008-ban döntött úgy, hogy a rossz energiafelhasználású fényforrásokat folyamatosan kivezeti a piacról, ami érthető törekvés, ma már a mozdonyokat sem 12 százalékos hatékonyságú gőzgépekkel hajtják. „A halogénlámpák kivezetése alapvetően pozitív, hiszen korszerűbb, kevesebb energiát igénylő technológiára állunk át, a dolognak azonban több vetülete is van. Számít a piac egésze, a gyártók érdeke, a vevők igényessége, a színvisszaadás, a Föld energiamérlege és a felhasználók pénztárcája mind az energiafogyasztást, mind az izzók beszerzési árát tekintve” – sorolja a szempontokat dr. Ábrahám György, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Gépészmérnöki Karának professzora, az MTA doktora. Hozzáteszi, hogy ha valaki a technikailag legkorszerűbb dolgokat preferálja, akkor az a LED mellett dönt. A legkorszerűbb viszont nem jelenti azt, hogy minden szempontból a legjobb.

„Az energiafogyasztásbeli különbségek valóban a LED mellett szólnak, de naiv, aki azt hiszi, hogy az átállás pusztán magasztos zöld gondolatok miatt történt. Több olyan terület is van, amelyhez a környezet védelme érdekében hozzá kellene nyúlni, de nem teszik, mert nincs mögötte olyan erős lobbi, mint az izzóknál.

A helyzet környezetterhelési szempontból sem egyértelmű, mert a fényforrások közt érdemi különbség nincs, ha begyűjtik őket, valamennyit újra lehet hasznosítani” – mondja szakértőnk. Ha nézzük a különböző fényforrások árát és élettartamát, élettani hatását, a dolog még bonyolultabb.

Egy kis történelem

140 évvel ezelőtt jöttek rá, hogy ha áramot vezetnek át egy volfrám vagy szén izzószálon, akkor az fölmelegedik és fölizzik, színe pedig annál fehérebb, minél melegebbre izzítják. Edison 1879 karácsonyán bemutatta az első szénszálas izzót. Mivel a fényforrás rengeteg hőt is termelt, a levegő oxigénje miatt pedig hamarabb kiégett, az izzószálakat kis üveggömbbe kellett helyezni. Idővel a szén- vagy volfrámszálat körülvevő üveggömbbe gáz is került. Bródy Imre például az 1930-as években fejlesztett ki kriptontöltésű izzólámpát, amelynek a fénye sokkal szebb volt, és az élettartama is megnőtt.

A következő lépést a halogénizzók jelentették, amelyekben a vékony izzószálat a jobb hatásfok és a hosszabb élettartam érdekében halogénnel töltött pici üvegburkolatba foglalták, később pedig az egységesség kedvéért az egész bekerült egy hagyományos villanykörtébe. Ezek azért adnak a régi villanykörtéknél szebb színt, mert magasabb hőmérsékletre izzították őket: a volfrámot 2700 fokosra melegítik, a halogén 3200 fokos. Energiafelhasználása ennek ellenére az utóbbinak jobb, 20–30 százalékkal gazdaságosabb a volfrámnál. Ugyanis a hagyományos villanykörte elsősorban hőt fejleszt, és csak másodlagosan, az energia 5 százalékából jön létre fény. Noha a hatékonyság a halogéneknél jobb, a hagyományos technológia a fogyasztók számára így is nagyon olcsóvá vált: a kínaiak már 300 forint alatti áron árulják ezeket az izzókat.

Az európai gyártók nem bírták a versenyt, kevésbé tudták eladni magasabb árú halogénjeiket, ezért elkezdtek lobbizni a hagyományos izzók európai betiltásáért, fő érvük pedig az energiapazarlás elkerülése volt.

Viszlát volfrám

Hagyományos volfrámizzók már évek óta nem kaphatók, az uniós határozat nyomán 2009-ben abbahagyták a gyártásukat. Először a 100 wattnál nagyobb teljesítményűeknek intettünk búcsút, majd eltűnt a 60 és a 40 wattos is: 2012-től már utóbbit sem volt szabad gyártani, csak a már meglévő készleteket lehetett eladni. A lakásokból lassan minden ilyesmi kikopott, maradtak a halogénizzók és a fénycsövek. „Az persze látszott, hogy a folyamat itt nem áll meg, hiszen Kína is elkezdett halogénizzókat gyártani, nagyon leverve az árakat: ma már 400 forintnál olcsóbban is lehet ilyen fényforrást kapni.

Hogy mi ilyenkor a következő lépés a gyártók részéről? Lobbizni, és átállni olyan technológiára, amelyben Kína még nem versenyképes, így még nem töri le az árakat” – folytatja szakértőnk. Ez lett a LED-lámpa, amelynek darabja 1800–2000 forinttól indul.

Ezekhez drága alapanyagokat, galliumot, foszfort, indiumot használnak, a diódákhoz ezekre van szükség. A korszerűtlenebb, nem mellesleg kevésbé megtérülő, Kínával már nem versenyképes halogénizzók gyártását idén szeptemberben abba is hagyták, már csak a raktáron lévő készletet szabad eladni.

Pénzt vagy éveket?

Persze a halogéneket kiszorító LED-ek valóban hatékonyabbak, előrefelé például már nem adnak le hőt, csak látható fényt. Egyedül hátsó részük melegedik, tokjukat azért kell bordákkal hűteni, hogy a lámpatest ne károsodjon. Viszont a felvett energiának már így is 14 százalékából állítanak elő fényt, áramfogyasztásuk pedig ötször jobb a halogénekénél. Ugyanakkor ebben sok újdonság nincs, ilyen fényforrás már korábban is létezett: a fénycső, amiből van energiatakarékos is, és amelynek szintén ötször jobb az áramfelhasználása, mint a hagyományos halogénizzóké. Fogyasztásban ez tulajdonképpen a LED versenytársa, a halogént e tekintetben mindkettő lekörözi. A halogén viszont színvisszaadásban veri mind a LED-et, mind a fénycsöveket.

Kép: Unsplash

Amiben a LED egyértelműen a jobb, az az élettartam, hiszen akár 50 ezer órát garantálnak rájuk, míg a halogének esetében 1–2 ezer, a fénycsöveknél pedig általában 5–15 ezer óra a maximum. Ez nagy különbség, viszont egyetlen LED árából rengeteg izzót, illetve fénycsövet lehet venni. Anyagi szempontból tehát nem feltétlen ez a jobb.

Minden relatív

„Mondhatnánk, hogy a drágább LED-eket ritkábban kell megvenni, viszont ez a szegényebb embereket vásárláskor jobban megterheli. Másrészt a gyártóknak az aktuális bevétel számít, pláne, hogy Kína zárkózik fel, előbb-utóbb pedig ismét letöri az árakat. Már készítenek is LED-eket, csak a minőségük még nem megfelelő: élettartamuk nem éri el az 50 ezer órát, fényerejük hamarabb csökken. Előbb-utóbb viszont ezen a téren is felzárkóznak, a nyugati gyártók pedig bajba kerülnek” – jósolja szakértőnk. És hogy mi a jövő?

A fejlődés nem állt le, a Massachusetts Institute of Technology (MIT) mérnökei például már bejelentették, hogy ugyan a halogénlámpa kivonását megkezdték, de ők épp azon dolgoznak, hogy köré olyan különleges kristálycsövet tegyenek, amely visszatükrözi a meleget az izzószálba, és abból újra fényt csinál.

Már most folyik a fejlesztés. Kár lenne ugyanis a halogénlámpa napfényhez jobban hasonló, szebb színű fényéért, folyamatos, árnyalatokat jól visszaadó spektrumáért. A takarékos LED-ek ugyanis rosszabb minőségű fényt produkálnak.  

Elvesztett éjszakák

Ha a színvisszaadást nézzük, akkor azt látjuk, hogy az a halogénnél nagyon jó, az úgynevezett RGB LED-nél viszont nem az igazi. Ennek oka, hogy a LED-ek alapvetőn vörös, zöld és kék (erre utal az RGB jelző: red, green, blue) színből állítják elő a fehéret, becsapva az ember szemét. Létrehoztak fehér LED-et is (ma már világításra nem használnak RGB LED-et), amilyenből már kétféle is forgalomban van: az egyik a meleg fehér, a másik a hideg fehér. Ezek spektruma viszonylag folyamatos, mindenféle szín megtalálható benne, nem csak a három alapszín.

Ugyanakkor – noha nem vesszük észre – a fehér LED önállóan is tartalmazza a kék fényt. Ez a szemnek nem árt, amiatt viszont rossz, hogy aki este azzal világít, az nehezebben álmosodik el, mert a kék fény jobban ébren tartja az embereket.

Magyarán ilyen lámpák használatakor könnyen fölbillen a napszakokhoz igazodó biológiai ritmus. Emiatt a fehér LED-et nem szerencsés olvasólámpaként használni, jobb az energiatakarékos fénycső, vagy amíg még árulják, a halogénlámpa.

A cikk a Képmás magazin 2018. októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Míg másoknak klassz vidéki nagyszüleik voltak, az enyémek két-, illetve ötháznyira laktak ugyanabban a zuglói utcában, mint mi. Ennek ellenére (vagy éppen emiatt) nem volt igazán jó a kapcsolatunk, de erről más alkalommal, ugyanis még az okok megfejtésének folyamatában vagyok.

Apai nagyanyám huszonegy évesen házasodott: klasszikus múlt századi történet a harmincas évekből.

A vidékről feljött cselédlány férjhez megy, no nem a háziúr gazdag fiához, hanem a legalább olyan szegény nagyapámhoz, aki egy szoba-konyhában lakik szüleivel és két felnőtt testvérével. A folyóvizet összesen egy darab hidegvizes csap biztosítja, a fűtés egy kicsi vaskályha, vécé az udvaron.

Nagyapám állítólag okos volt; a Szent István Gimnáziumban érettségizett, ami akkoriban – 1925 táján – elég rangos dolognak számított. Mégsem tanulhatott tovább, mert dolgoznia kellett, így lett pincér. Negyvenöt évesen halt meg, a tizenkét éves kori skarlátból szerzett szervi szívbajától nem teljesen függetlenül. Özvegy nagyanyám még négy évig viselte elhalt ura nevét, majd – gondolom, afféle levezetésként – újra férjhez ment, és amint az abban az időben természetes volt, felvette második házastársa nevét. Negyvenhat évet éltek le együtt, míg nyolcvannyolc évesen el nem hunyt. Huszonegy évig hívták tehát Gálnak, ugyanennyi ideig Ungvárynak és negyvenhat esztendeig Zsuborinak.

Mégis, amikor haldoklott, és a kiérkező ügyeletes orvos megkérdezte a nevét, azt motyogta, szinte öntudatlanul: Ungváry… Vajon kiesett neki az utolsó fél század, vagy mindig is egyszem fia családjához tartozónak érezte magát, és a maradék negyvenhatra valóban csak „levezetésként” tekintett?

Nevelő nagyapámról én csak hat–nyolc évesen tudtam meg, hogy nem az igazi, de mindig annak tekintettem, ahogy ő is unokáinak tartott minket; ő vitt focimeccsekre, a Népstadion kettős rangadóira. Ő tanította meg öcsémet sakkozni, és egészen addig mindig türelmesen játszott vele, mígnem a hat–hét éves gyerek le nem győzte. Akkor lesöpörte a bábukat a tábláról, és többet nem játszottak. Nem tudom, jelen volt-e az orvos és a felesége közötti kérdés-válasznál, és ha igen, vajon rosszul esett-e neki, amikor negyvenhat évnyi házasság után megfeledkeztek róla. Tény, hogy három hónap elteltével követte nagyanyámat. Nem csoda, képtelen lett volna nélküle létezni. A ruházkodását, az étkezéseit nagyanyám felügyelte, a házimunkákat ő végezte, a kávét is ő tette nagyapám elé. Nem mintha az öreg lusta lett volna; nyolcvanévesen is három ház kertjének gondozását vállalta, ahol füvet nyírt, gereblyézett, sepregetett, locsolt.

De a hétköznapokat nem tudta egyedül megoldani. És hát negyvenhat év, bármennyire is zárójeles, „arra a kis időre” szolgáló megoldás, azért nagyon mély nyomot tud hagyni az emberben. 

A cikk a Képmás magazin 2018. októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>> 

Kétszer találkoztam vele személyesen, amikor egyik szervezője lehettem annak a lelkigyakorlatnak, amelyet ő tartott. Mackó termete ellenére soha nem tűnt úgy, hogy rá a magasba kell néznem. A beszéde is ilyen volt: teológiai absztrakciókra kiélesedett fülem számára finom és egészen újszerű. Például az, ahogyan elnevette magát, amikor körülírta Zákeus személyiségét: Jézus szeret beleállni nevetségesnek tűnő helyzeteinkbe. Nem rajtunk, hanem velünk kacag, amikor csimpaszkodunk egy fán.

A Bárkának, az általa alapított, fogyatékkal élőkkel életközösséget vállaló otthonnak a szíve a megbocsátás – vallotta, hiszen a sérült emberek a lelkünket szólítják meg. Eric, akivel Jean Vanier együtt élt, szorongott. Látszott tekintetén az a rémséges élmény, hogy őt eldobták. Nem volt jó senkinek, mert fogyatékos. Ezt az élményt akkor is cipelte magával, amikor szeretettel vették körül, hiszen az emberben mély gyökeret ver létének elutasítása. Vele élve a szorongás, mint valami sugárzó erő, mindenkire hatott. Volt, aki hiperaktív módon állandóan segíteni akart neki. Volt, aki agresszívvá vált, és elkezdett csapkodni. De Ericnek arra lett volna szüksége, hogy igazán jelen legyenek mellette.

Jean Vanier sokszor elmondta: a sérült emberek kincsek, ha készek vagyunk jelen lenni számukra, mert olyankor a mi sérültségünket gyógyítják. Akkor észrevesszük, hogy mindketten ugyanahhoz a megsebzett emberiséghez tartozunk.

De mindketten ezzel együtt növekedhetünk, mert bízunk, mert kapcsolódunk, mert Isten szeretete fényének kitesszük magunkat. Ezt mondta: „Saját szegénységem és sebeim felismerése arra kényszerít, hogy leszálljak a magas lóról. Nincs többé gondozó és gondozott. A falak kezdenek leomlani.”

Ebben a folyamatban napvilágra kerül a bennem élő gyermek: Ez vagyok igazán! Elkezdek játszani, és már nem kell elsőnek lennem! Ez a létállapot a megbocsátás tere. Ezen a téren kívül bármi baj történik az életben, a másik embert riválisnak tartjuk, aki elveszi az időnket, a kedvünket… Gépek mellett ülünk, elszigetelődünk, és félünk egymástól. De ha azt mondják: „Bár nem mozog a kezed és a lábad, bár nem teszed magad hasznossá, mert nem tudsz beszélni, de kincs vagy” – akkor ez a türelmes és erős szeretet engem, a vélt egészségest is igazán értékessé tesz. Akkor nem a siker, valamilyen képzelt pulpitus lesz az identitásom, hanem maga a bizalom.

Ez a Bárka Közösség kiváltságos ösvénye, ahol a fogyatékos emberekben saját emberségünket fedezhetjük fel!

Jean Vanier és Kathy a trosly-i Bárkában

Most mi is együtt élünk egy lánnyal, Marcsival, akit a magyar szociális rendszer hálójából fogtunk ki. Ma éppen azzal kelt fel, hogy „márpedig én ebben az időben nem megyek sehova. Alszom, és kész!” Aztán mégis elment, kapott egy jó hallókészüléket, boldogan mutatta, és most éppen simogatja az ő kedvéért ideköltözött kiscicát. Valami különleges finomság és őszinteség költözött be hozzánk azzal együtt, hogy sokat nevetünk és idegeskedünk is. De vele azok vagyunk, akik igazán vagyunk, az biztos! Soha nem lenne itt Marcsi, ha Jean Vanier-től nem tanultam volna annyi mindent.

2019. május 16-án 18:00 órakor közös hálaadást tartanak a Párbeszéd Házában (Budapest, Horánszky utca 20.) a kereszténység meghatározó kortárs alakjának, a Bárka Közösség és a Hit és Fény alapítójának temetése napján, amely a franciaországi Trosly-Breuil-ban lesz. Szeretnék kifejezni hálájukat e közös együttléttel.

„A politikusok, akik a fegyverlobbi által pénzelt székekben ülnek, azt állítják, hogy nem lehetett volna megelőzni az iskolai lövöldözést. Szerintük egy fegyveres jófiú képes leszedni a fegyveres rosszfiúkat, és a lőfegyver egy ugyanolyan eszköz, mint a kés, de ez mind baromság. A gyilkos nem tudott volna ennyi gyereket bántani egy sima késsel” – mondta elkeseredetten Emma Gonzalez, akinek nem jutottak olyan nyugalmas gimis évek, mint nekünk, amikor óra előtt próbáltuk befejezni a házi feladatot, vagy amikor az ebédszünetben jóízűt csacsogtunk, miközben majszoltuk a kevéssé jó ízű menzás makarónit, és izgultunk a matek nagydolgozat miatt. Emma Gonzalez és kortársai, ahogy sok amerikai iskolás, mindennap fémdetektorokon mennek át becsengetés előtt. A tinédzsernek tavaly februárban azért kellett felszólalnia, mert a szeme láttára mészárolta le tizenhét társát egy tizennyolc éves fiú, egy félautomata fegyverrel. A gyerekek és a szülők nem ok nélkül félnek.

Tavaly volt a legtöbb iskolai lövöldözés Amerikában, összesen 113 ember veszítette életét vagy sérült meg iskolai fegyveres támadásokban. – írja a BBC.

A fegyvertartás az amerikai kultúra szerves része

Európaiként nehéz megérteni az amerikaiak fegyverekhez fűződő viszonyát, az USA-ban ugyanis a fegyverbirtoklás 1791 óta alapvető állampolgári jog. Abban az időben a fegyverviselés jogának alkotmányos garanciáját az élet, a tulajdon és a szabadság védelme indokolta. Az őslakosok meg akarták védeni területüket, ezért gyakran támadtak amerikai telepesekre, és az élelemszerzéshez is nélkülözhetetlen volt a puska vagy pisztoly. A 18. században ráadásul az USA-nak még nem volt hivatásos katonákból álló reguláris hadserege, ezt a szerepet akkor a fegyverforgató civilek töltötték be.

A fegyvertartással kapcsolatos kérdések ma már élesen megosztják a társadalmat. Az amerikai szavazók fegyverpárti része az egyre gyakrabban előforduló terrorcselekmények és lövöldözések miatt félnek, a fegyverlobbi pedig dollármilliókat fektet abba, hogy elhitesse velük, hogy a fegyver jelenti számukra a biztonságot. Az inkább demokrata szigorításpártiak ezzel szemben abból indulnak ki, hogy ha megfelelő lenne az ellenőrzés, és szigorúbb lenne a szabályozás, nem halna meg sok ártatlan ember lövöldözésben.

Az Amerikai Egyesült Államokban egyébként évente kétszer annyi kiskorú halálát okozzák fegyverek, mint a rák, nagyjából háromezer gyerek hal meg fegyvertűzben.  

Az ötvenmillió dolláros üzlet

A belföldi keresletből és a fegyverek exportjából származó bevételek a magas profit mellett hatalmat is adnak a fegyverlobbi kezébe. A legnagyobb és legbefolyásosabb szervezet a Nemzeti Lőfegyverszövetség, vagyis az NRA. A társulás vadászatokat és lőgyakorlatokat rendező hobbiszervezetnek indult az 1970-es években, mára azonban (saját bevallása szerint) több mint ötmillió tagja van, és az Egyesült Államok egyik legerősebb lobbista csoportjaként tartják számon.

Az NRA iskolai osztályzatokhoz hasonlóan, nyilvánosan A-tól F-ig értékeli a kongresszus tagjait annak fényében, hogy mennyire fegyverbarát a politikájuk. A legaktívabb támogatókat „A” minősítésben részesítik, a szigorúbb szabályozásért küzdő szenátorok pedig „F”-et kapnak (vagyis megbuknak). A Business Insider listázta azt a tíz politikust, akik egész karrierjük során a legtöbb pénzt kapták a kongresszusban a Lőfegyverszövetségtől.

A listát a tavaly elhunyt republikánus John McCain vezeti, összesen közel nyolcmillió dollárt adományozott neki a fegyverlobbi.

Válságban a Lőfegyverszövetség?

Az NRA 30,3 millió dollárt költött arra, hogy Donald Trump kerüljön hatalomra. Nem csoda, hogy a tavalyi konferenciájukon az elnök biztosította támogatásáról a szervezetet, és ígéretet tett arra, hogy amíg ő az elnök, megőrzi a fegyvertartás jogának jelenlegi formáját. Az NRA ügyvezető igazgatója, Wayne LaPierre egyenesen azzal hencegett 2017-ben, hogy Trump színrelépésével van nyolc évük arra, hogy mindent visszacsináljanak, amit az Obama- adminisztráció megváltoztatott az országban. Ennek tudatában nem meglepő, hogy az NRA idei indianapolisi konferenciáján Trump bejelentette, hogy az Egyesült Államok kilép az ENSZ fegyverkereskedelmi egyezményéből. A világ első olyan szerződését, amely szabályozza a hagyományos fegyverek globális kereskedelmét, még az előző amerikai elnök, Barack Obama írta alá, az amerikai szenátus azonban soha nem ratifikálta. Az NRA a kezdetektől fogva ellenezte a világszervezet egyezményét, amely nem csupán szabályozza a hagyományos fegyverek óriási üzletet jelentő világkereskedelmét, hanem egyúttal figyeli azt is, hogy ilyen fegyverek ne kerülhessenek emberi jogokkal visszaélők kezébe. A Lőfegyverszövetség álláspontja szerint azonban mindez aláássa a belföldi fegyverkereskedelmet és ezzel a szabad fegyverviselés alkotmányban rögzített jogát.

Hiába az elnöki támogatás, az NRA befolyását belső hatalmi harcok és pénzügyi problémák gyengítik. A Lőfegyverszövetség bevételei a közelmúltban sokat csökkentek a tömeges lövöldözések és a fegyvertartás szigorítása mellett kampányoló csoportok tevékenysége miatt. Furcsán hangzik, de amióta a Lőfegyverszövetség esküdt ellensége, a demokrata Barack Obama távozott az elnöki posztról, a fegyvereladás erősen megcsappant, mert a fegyverpártiak biztonságban érzik magukat a republikánus Donald Trump kormányzása alatt.

Ez azt jelenti, hogy mivel a fegyverviselésessel és -tartással kapcsolatos jogok Trump elnöksége alatt nincsenek veszélyben, a civilek kevesebb figyelmet szentelnek a fegyverkezésnek.

Tovább rontott az NRA helyzetén annak az orosz nőnek a tárgyalása is, akit idén áprilisban ítélték el azért, mert beavatkozott az amerikai választásokba. A vádirat szerint Marija Butyina szexet ajánlva próbált meg hálójába vonni republikánus politikusokat és közéleti szereplőket, köztük az NRA több tagját.

Oliver North, a Szövetség elnöke a napokban úgy nyilatkozott, hogy az NRA válságban van. A The Economist szakújságírója azonban óva int attól, hogy leírjuk a fegyverlobbit. Wayne LaPierre már 1990-ben szert tett egy befolyásos ellenségre, George H. W. Bush személyében és már akkor is azt rebesgették, hogy a Szövetségnek befellegzett. Akkor sem így történt, és szakértők szerint az NRA bőven tartogat még meglepetéseket. Hogy mekkora a tényleges hatalma a fegyverlobbinak, jövőre kiderül, amikor újra választások lesznek Amerikában.