A lány PayPass-szal akart fizetni, az eladó a telefonról fel se pillantva vetette oda, hogy náluk ötszáz forint alatt nem lehet bankkártyával fizetni. Kiborította hát a pénztárcája tartalmát a pultra, kiszámolt a maréknyi apró közül kettőszázkilencvenöt forintot, és kisétált a pékségből. Még mindig vörös volt az arca. Szégyellte, hogy ilyen zavarba hozta ez a nemtörődöm eladó, aki egész nap a Facebookon lóg. Erről eszébe jutott, hogy megnézze a Messenger-üzeneteit. Mivel nem írt senki, végigpörgette a hírfolyamát, hátha történt valami. Frissítette párszor, aztán elindult az egyetem felé. Széthúzta a zacskót, beleharapott a csigába. Az első pár harapás után kivette a zacskóból, mert zavarta, hogy csörög a szája körül, és kidobta az első kukába, ami mellett elsétált.

A villamosmegálló menetrendet tartó oszlopára szerelt kuka annyira tele volt tömve, hogy a lány még el se tűnt a sarkon, amikor a zacskót a tavaszi szél gyöngéden elemelte a kávéfoltos elviteles pohár és az elbarnult húsú alma tetejéről, s a sínekre sodorta. Szélcsend állt be, a zacskó meglapult a sínek között, aztán egyszer csak egy gumitalpú csizma taposott rá. Valaki átrohant a túloldalra, talán nem idevalósi, és nem tudja, melyik oldalon is kellene felszállnia a villamosra. Egy ekkora egyetemi városban sokan vannak, akik nem tudják, merre menjenek és hova tartanak.

– Ne haragudjon, fiatalember, valami ráragadt a talpára! – bökte oldalba a villamoson egy fehér hajú hölgy a gumicsizmás fiút, aki mérgelődve húzta ki a talpára ragadt rágóból a zacskót, majd amikor a néni leszállt, a két ülés közé tömte. A zacskó egy egész hétig villamosozott, amíg egy nap törpe ujjak ráncigálták ki a két ülés közül, közben el is szakadt, egy darabkája beszorulva maradt a sárga fém üléskeretek között.

– Fúj, Boti! Ki tudja, milyen bacik vannak rajta, add ide azonnal a kezed!

A kis ujjak erősen szorították a zacskót, a vörösre lakkozott körmöknek mégis sikerült kitépni közülük. A zacskó egy bokor aljában landolt, elakadt egy hegyes ágon. Több mint négy szépséges évig maradtak együtt összekapaszkodva a dús zöld levelű ágakkal. Egy igazán forró nyár után, amikor a bukszus napégette leveleit apró kártevő bogarak támadták meg, és a paneltömbben lakók már nem akarták tovább nézni a haldokló bokrot, sárgamellényes vékony, magas férfi érkezett, és ásóval kifordította a földből. A zacskót lehúzta az ágról, ugyanis nem szerette a szemetelést, a zsebébe dugta, hogy majd később kidobja. Ám a kocsma felé biciklizve megszökött a zsebéből, talán nem látott még eleget a világból.

Hagyta, hogy az őszi fuvallatok magukkal vigyék a télbe. Kukásautóval és kamionszélben is utazott, városról városra, országról országra repült. Egyszer újra meg is állapodott, terebélyes japánakác rózsaszín puha virágai csábították el. A zacskó kitartott mellette akkor is, amikor a fa megkopaszodott, de hat szép hónap után a kegyetlen téli jeges szél eltépte tőle.

Hosszú utat tett meg, kétszázhetven évig tartott, mire eljutott a tengerhez. Háromszáz évvel azután, hogy az egykor pirulós egyetemista lány hosszan tartó, méltósággal viselt betegség után távozott az élők sorából, a zacskó a vízen lebegő társaival, az öblítős flakonokkal, a vattavégüket vesztett fülpiszkálókkal és szívószálakkal összekapaszkodva egész szigetet alkotott. Akkor először úgy tűnt, végre megérkezett.

Nőként, anyaként egyedi hatalmunk van: „…a kéz, amely a bölcsőt ringatja, az egész világot igazgatja.”* Tudnunk kell, hogyan és miért formáljuk a világot, és nem lenne-e máshogy jobb. És tudnunk kell mindenekelőtt azt, hogy kivel tudjuk és akarjuk céljainkat megvalósítani.

Nem arról szól a konzervativizmus, hogy „legyen úgy, mint régen volt” (amíg például harcolva kiirtjuk egymást, addig nem hiszem, hogy nem lehetne a dolgokat jobb irányba továbbgondolni), hanem arról, hogy ami kiállta az évszázadok próbáját, azt őrizzük meg úgy, ahogy ma lehet. Nem az életmódot kell copy paste-tel átmentenünk a jövőnek, hanem az értékeket.

Erről beszél Sir Roger Scruton is, amikor a 18. századi Edmund Burke-re hivatkozva azt mondja: meg kell újulni ahhoz, hogy meg tudjuk őrizni az értékeket.

Isten, család, haza

Konzervatív közösségekben sokan szempárásodásig elérzékenyülnek ezen a trión (az eredeti sorrendet önkényesen én magam változtattam meg, mert ezzel tudok csak azonosulni), és szánakoznak azokon a megátalkodottakon (megtévesztetteken / istenteleneken / hazátlanokon), akik ezt a szent hármasságot nem értik. Ha annyira komolyan vennénk ezt a három értéket, amennyire el vagyunk telve magunktól, amiért értéknek tartjuk azokat, akkor megőrzésük módját 2019-hez igazítanánk – pont azért, hogy megőrizhessük. Akkor kevés szükség lenne a népszerűsítésükre, hiszen a mi életünk maga lenne a reklám:

– Ha Istennel, vagyis magával az ÉLETTEL tökéletes egységben élnénk, akkor a mellettünk élők is éreznék a flow-t, és egyszerűen jólesne nekik a környezetünkben lenni – akár hullámhegyen, akár hullámvölgyben vagyunk éppen, Isten vezetésével örömben és bánatban.

– Az álmok netovábbja az ilyen állapotban kötött és megélt házasság – ahol szeretet alatt azt értjük, hogy azt keresem, ami jó a másiknak – és az ebből születő (mit születő: egyenesen potyogó) gyerekekkel kiegészülő család.

Kép: Unsplash

– Téreyt, Aranyt, Lisztet, Aba-Novákot szeretni, mi több, élvezni, mint ahogy túrós csuszát, a rizlinget és a Badacsony látványát is; piros-fehér-zöldre festett arccal visítani a vízilabdás fiúk góljai után – ezt értem azalatt, hogy jó magyarnak lenni. Ezért vigyázok a hazámra, nem pedig azért, hogy nehogy másoké legyen. Szeretem, és határtalanul jó nekem itt, itt vagyok itthon, itt vagyok szabad, és itt szeretek felelősséget vállalni.

Sokkol az élménypedagógia?

Sajnos éppen az igazán jövőbe mutató dolgok, a család és gyerekeink jövője kapcsán hallok olykor aggasztó kijelentéseket befolyásos konzervatív emberektől, és ez végtelenül elszomorít. Hadd vegyek sorra néhány elszomorító tévedést.

1. A jól működő család jó dolog, ezt tudjuk. Az emberi nemzedékek sorát úgy mentették át az elődeink, hogy a férfi a testi erejével védte a családot, és ő hozta a fontos döntéseket. Nem azért vadászott (vagyis „ment el otthonról”) a férfi, és nem azért nevelte a kicsinyeket („maradt otthon”) a nő, mert ez volt számukra a kizárólagos érték, hanem ezzel a munkamegosztással tudott életben maradni az emberiség. Vagyis ez a munkamegosztás mentette át nekünk az embert és a családot mint értéket. Szeretünk sopánkodni azon, hogy válságban van ma a család és a házasság intézménye, pedig lehet, hogy csak nem jól csináljuk, nem jól őrizzük. Nem a hagyományos férfi-női szerepleosztás az érték, hanem a két praktikusan együttműködő, egészséges ember és az általuk alapított, jól működő család.

Ha ezeket összekeverjük, vagyis a jó családot a hagyományos nemi szerepekkel azonosítjuk, olyan káoszt rittyentünk, amilyet a genderfetisiszták legmerészebb álmaikban sem tudnának, viszont a család válsága nem fog megszűnni.

Soha ennyi lehetőségünk nem volt tudatosan átgondolni, hogyan lehet szépen élni: mamut sem kerget már minket, és éhínségtől sem kell tartanunk. Élhetnénk végre azzal a sok tudással, amit a mentális egészség kapcsán már az ókori görögök is kutattak, és amit a mi Kopp Máriánk összegzett nekünk: nem jóléti nyávogás, nem liberális ármány, egyszerűen csak útmutató hőn féltett értékeink megőrzésére. Kicsit mást, többet kíván ugyan, mint harcolni a vélt vagy valós támadók ellen, szájkaratézni a mételyezőkkel és gyűlölni őket – de több gyümölcsöt hoz.

2. Konzervatívként szabad persze sokkot kapni például az élménypedagógia szótól: csak ne mondjuk, hogy a konzervativizmus nevében tesszük azt! Nem azt jelenti az élménypedagógia, hogy a gyermekek befüvezett állapotban reggae-t hallgatnak, mert nincs kedvük matekozni, vagy hogy mindig csak azt csinálják, ami élmény számukra! Azt jelenti, hogy a tanár megpróbálja érdekesen eléjük tárni a tananyagot, és legalább esélyt ad arra, hogy megérezzék: a tanulás, a teremtett világ megértése élmény. Ettől még lehet rendet tartani egy osztályban és követelményeket támasztani, senki nem vitatja, hogy értelmes kihívásra szüksége van gyereknek és felnőttnek egyaránt.

A konzervativizmusnak pontosan a tudást mint értéket kell átmentenie a jövőbe – de nem a hagyományos iskolarendszer és a korábbi tanítási módszer az érték, hanem a tudás.

A „mi is kibírtuk, nektek is jó lesz ez az iskolarendszer” – olyan érzéketlenségről tanúskodó, öncélú sallang, amelyet nem lehet a konzervativizmus nevében puffogtatni, mert semmi köze a valódi értékmegőrzéshez.

Kép: Unsplash

3. Nem lehet konzervatív érv, hogy #csaknekünklehetigazunk a módszereket és célokat illetően, és rajtunk kívül mindenki a világ romlására tör, de legalábbis áruló, ezért még csak részigazsága sem lehet. Előfordulhat, hogy pont egy ilyen inkriminált személy fogja felhívni a figyelmünket valamilyen szempontra, amelynek segítségével jobban tudunk vigyázni az értékeinkre.

A politika és a hálószoba

A politikának még a közéleti blogoknál, cikkeknél, sőt, politikai fórumok pulpitusainál is sokkal fontosabb terepe a hálószoba!

Ha nem produkálunk gyerekeket, akkor ugyanis nem tudjuk majd lemosni magunkról, hogy csak az ideológiai vitában akartunk felülkerekedni, és igazából nem is olyan nagy buli számunkra ez az „Isten, család, haza” dolog, hogy érdemes legyen továbbadni.

Úgyhogy make love, not war! Mindenkinek jobb lesz.

* „Azt mondják, a férfi hatalmas,
Ha uralja a földet s a tengert,
Magasztos jogart szorít kezébe,
S kormányoz számos embert.
Pedig létezik nagyobb hatalom,
Mely a férfit trónjáról letaszítja,
Mert a kéz, mely a bölcsőt ringatja,
Az egész világot igazgatja.”

(William Ross Wallace)

– Ha szimbólumértékű és a „nosztalgiakerekeket” lendületbe hozó évszámot kellene keresni, a rendszerváltás événél aligha választhatott volna erőteljesebbet.

– Az identitását kereső országgal együtt a regény építészhallgató főszereplője is keresi az origóját, mindazt, amihez igazodhat. A peregi majorságból elszármazott Vitus István a szülőföldje valós és képzeletbeli múltjának megalkotásával együtt saját identitását is megteremti. A könyvet ezért is nevezném identitásregénynek.

– Nem volt kockázatos egy olyan korszak megírása, amelynek a tanúi a mai napig élnek?

– Nem, mert a történetet egy meseszerű világba ültettem át. A könyv amellett, hogy körülírja a rendszerváltás Magyarországát, fantáziakönyv is, kalandregényekre jellemző motívumokkal. Ha az olvasó elfogadja a regény játékszabályait, nem lepődik meg azon, hogy a szöveg elbillen a valóságtól.

Noha a történetben megelevenedő 46-os major környéke valóban történelmi táj, hiszen Magyarország későbbi sorsát meghatározó események színhelye volt, ettől még nagyon sok a regényben a meseszerű elem.

– Személyes élményekből és levéltárban gyűjtött dokumentumokból állt össze a könyv. Mindebből azt olvasta ki, hogy a rendszerváltás a mindannyiunk által ismert, nem épp legtökéletesebb módon mehetett csak végbe?

– A rendszerváltás – mint az közismert – nagyhatalmi játszmák része volt, a kommunista pártelit átmentette a hatalmát, majd alkalmazkodott a megváltozott politikai éghajlathoz, és mivel „nem tetszettünk forradalmat csinálni”, és „egy halk pardon sem hangzott el” az egykori uralkodó osztály szereplőitől, így nem is volt erkölcsi fedezete 1990-nek.

– Maradjunk még ’89-nél. 1989. október 23-án, tizenkilenc éves korában készült egy fotó Bartis Attila jóvoltából: Szirmay Ágnes, Kemény István, Kun Árpád és ön látható rajta a Parlament lépcsőjén. Magánéleti szempontból milyen hangulatban teltek azok a napok?

– Október 22-én a Vörös István és Kun Árpád költők szerkesztésében megjelenő „A tó” című lap irodalmi estjén én is bemutatkozhattam az Egyetemi Színpadon, számomra tehát a rendszerváltás ideje egybeesett életem első nyilvános irodalmi szereplésével, és alig telt el néhány hónap, az újraszerveződött Cserépfalvi Kiadó elfogadta az első verseskötetem anyagát.

Abban az időben jellemzően negyvenéves koruk környékén jelent meg a szerzők első könyve, én épphogy elmúltam húsz. Eldöntöttem, hogy író leszek.

Poós Zoltán: Étvágy az imákra

– A magyar társadalom életében a kiábrándulás a vártnál hamarabb következett be. Ön is átesett rajta?

– A rendszerváltást követő enerváltság és csalódottság érzése számomra a taxisblokádhoz kötődik. Amikor azon a bizonyos reggelen kiléptem a debreceni Műszaki Főiskola kollégiumának tízemeletes épületéből, szembesültem a taxisblokád okozta káosszal. Minden túlzás nélkül mondom: háborús pszichózisként éltem meg, azonnal megszűnt a szocializmus akolmelegéből átmentett hamis biztonságérzetem. Aznap volt Budapesten a Mission-koncert, és egyetlen vonat indult Pestre, azt sem tudtuk, hogy lesz-e vonat visszafelé, de húszévesek voltunk, bennünk volt a lendület.

– Utólag nem bánja, hogy akkoriban nem hagyta el végleg az országot?

– Soha nem bántam meg.

Élhettem volna külföldön, többször jártam az Egyesült Államokban a kilencvenes évek közepén, de magyar író akartam lenni Magyarországon.

Különben is, már egy hét külföldön tartózkodás után honvágyam van, sőt, néhány nap után a Balatonon is rám tör a honvágy, mert alapvetően csak a szülővárosomban, Battonyán, illetve Budapesten – ahol huszonhat éve élek – érzem magam otthon. Persze szívesen kiugrom egy-egy napra Bécsbe vagy egy hosszú hétvégére Párizsba, ha ez megadatik, de a külföldi városokban is Budapest kontúrjait keresem.

– A Kádár-korszak nosztalgiakultusza a mai napig tartja magát. A magyar társadalom soha nem nő ki az idealizált apaképeiből?

– Magyarországnak sosem volt erős polgársága, ráadásul az első világháború után az erdélyi és felvidéki polgárság sem tudott már közvetlen mintát adni az anyaországnak, és ahol nincs öntudatos és független polgárság, ott erősebb lehet ez a bizonyos apakép.

– A „Táskarádió” vagy „Azok a régi csibészek” című kötetei a rockzene területét járják körül. Minden eseményhez tud zenét társítani?

– Olyannyira, hogy az elmúlt harminc év hazautazásaihoz is tudok kötni felvételeket, és amikor újra hallom az adott dalokat, sokszor beugrik egy-egy utazás és az évszámok. Nemrég a Battonya határában helyreállított útszéli feszületről először a Cocteau Twins „Beatrix” című dala jutott eszembe. Amikor 1988 körül hazafelé, a busz ablakából megláttam ezt a bizonyos dombegyházi úti keresztet, többször elképzeltem hozzá egy klipet. Ha meghallom a dalt, magam előtt látom az 1988-ban fejben összevágott videót is. Egy-egy dal afféle tájékozódási pont is lehet, kijelölheti a tér–idő koordinátáinkat.

– A zene iránti rajongásán túl a helykultusz is meghatározta az életét.

– Nekem mindig is fontos volt, hogy egy-egy könyvet hol és mikor olvastam el. Pilinszky összes versét például otthon, a padláson olvastam.

A ma már nem létező Lukács Cukrászdában a leveleimet, míg a New York Kávéházban a verseimet írtam, például a második kötetem legtöbb verse a New York egyik márványasztalán született.

– A regény visszatérő motívuma az ima. Magánéletében is jelentőséget kap a keresztény identitás?

– Számomra a battonyai római katolikus templom a szülői ház mellett az identitásom egyik legfontosabb építménye.

A gyerekkorom jelentős részét töltöttem a templomban, de persze többet lógtam a focipályán és horgászni is szerettem, majd egyszer csak, mint egy meteorit, becsapódott életembe a rockzene.

Ezt datálni is tudom: 1977 nyarán a tévében megláttam a Metronóm ’77 című versenyen a Piramis együttest. Voltak hangsúlyeltolódások, kár lenne tagadnom, de a keresztény identitásom fontosabb, mint a rock and roll, már ha egyáltalán szembe kell állítani a kettőt. Kamaszkoromban az esti misék előtt Adyt olvastam, később a debreceni Szent Anna-templomban a Vigília folyóiratot, Lovass Gyulától Esterházy Péterig. E templom előtti lépcső fontos találkahelye is volt az életemnek, innen indultunk punkkoncertekre is, és ebben nem éreztem semmi ellentmondást.

Ez a cikk a Képmás magazin 2018. novemberi számában jelent meg. Fizesse elő a lapot ITT. 

A legnagyobb gond a szóval van: kötelező. Elhiteti velünk, hogy egyféle magyar kultúra van, és csak az a képzett állampolgár, akinek megvan a Bánk bán oda s vissza. Ha nem ismered a történetet, akkor te nem vagy birtokában annak a műveltségnek, amivel kerek, egész nemzetalkotó tényezőnek érezheted magad. Akkor csak félmagyar vagy. Mint ahogy Az ember tragédiája vagy a János vitéz nélkül.

Sokkal szimpatikusabb számomra, ha a diák választhatja meg, mitől érezze magát egészmagyarnak.

Ezért igyekeztem a kötelezők listájába becsempészni a választás lehetőségét. A nyári szünet elején összeállítottam egy digitális kérdőívet, amelyben szerepelnek a következő tanév olvasmányai. A hat–tíz könyv közül évfolyamtól függően két-három darabot kell kiválasztani, amelynek elolvasására ígéretet tesz a diák. A szavazás eredménye név szerint befut hozzám. Mivel ő dönt, érdekeltté válik a dologban, kénytelen utánanézni az olvasmányoknak. Felméri, melyik a legrövidebb, melyik áll a személyiségéhez közel. Hagyok azonban nekik egy kis mozgásteret.

Az egyik olvasmány helyett javasolhatnak egy sajátot, és ha sikerült érveikkel meggyőzni, akkor le is cserélhetjük az egyik listában szereplő művet az övékére.

Így még inkább belevonódnak a munkába, és még tartanak is nekem egy digitális tanári továbbképzést arról, mit olvasnak. Ilyenkor derül ki, mennyire lemaradtam a tinédzserek kedvenceiről.  

A kérdőívek segítségével könnyen csoportokba sorolhatók a diákok a beszámolók szempontjából. Lesznek olyanok, akik a Hamlet, mások a Tartuffe Projekten dolgoznak. Az elmúlt években fotósorozatot vagy kisfilmet készítettek a csoportok többek között az Odüsszeiához kapcsolódóan, de ez néha elég komoly szervezést igényelt. Egyszerűbbnek tűnik egy plakát vagy egy könyvreklám szabadon választható technikával, három-négy fős csoportokban. Az sem árt, ha távolabbról közelítjük meg az adott művet, mert így azok is labdába rúghatnak, akik túlvállalták magukat az ígéretükkel. A Hamlet kapcsán például lehet a bosszú a téma, amelyről plakátot készítenek. Ez a fogalom bemozdíthatja bennük a Trónok harcát, a Bosszúállókat és sok más filmet, olvasmányt, amelyekről nem is hitték volna, hogy irodalomórán hasznukat veszik.

Sok a trükk, de jelentős lehet a haszon. Ha a diák nem retteg a kötelezőtől, ha nem rándul össze a gyomra a rossz jegy lehetőségétől, akkor esély van arra, hogy tudását a kultúra részének érezze, magát pedig legalább háromnegyedmagyarnak.

De ez a módszer sem működik mindig, hiszen senki nem szeret úgy érettségire engedni diákot, hogy ne olvasta volna a Bánk bánt. Mert akkor ő csak félmagyartanár lesz, pedig mindenki szeretne legalább négyötödig az lenni. Így aztán bele kell vésni a fejekbe a hevítő port, az intrikát, a bosszút és Tiborc panaszát. Hát akkor véssük!

Kép: Pixabay

Itt segíthet rajtunk néhány drámapedagógiai feladat. Ilyen lehet például az, amikor a cselekmény különböző részeit állóképek formájában jelenítik meg az egyes csoportok, a többieknek pedig az a feladatuk, hogy kitalálják, mit látnak. Fontos figyelnünk arra, hogy minden csoportba kerüljön olyan ember, aki biztosan olvasta a művet. Őket megkínálhatjuk óra végén egy-egy ötössel, hogy legközelebb már a jutalomra számítva olvassanak, ne pedig a büntetéstől félve. Az állóképes feladatok elkészítése során a beavatottak bevezetik a mű világába azokat, akik passzolták az olvasás lehetőségét.

Az osztály előtt bemutatott jelenetek felvázolják a cselekmény egy-egy fontos részletét. Így mindenkinek esélye van arra, hogy minimálisan képbe kerüljön.

Vannak azonban olyan kollégák, akik „a kevesebb néha több” elvét vallják. Néha én is ezt alkalmazom, amikor látom, hogy egy tesióra vagy egy témazáró teljesen kiszipolyozta a diákokat. Ilyenkor együtt olvasom velük a művek egy-egy meghatározó részletét, a többit pedig hozzábeszélgetjük. A bekezdésről bekezdésre haladó olvasás fejleszti a szövegértést, de negyvenöt percen keresztül elég unalmas tud lenni. Viszont ennél alaposabb elmélyülés nehezen képzelhető el, hiszen itt szóról szóra haladok a diákokkal, ki tudunk térni arra, mit jelent a vérnősző barom vagy az átkos csalmatok levével.

Mit kezdenek más országban a kötelezőkkel? Ahol tökélyre fejlesztették a választás szabadságát, az Németország.

Ott előfordulhat, hogy két hónap alatt 26 könyvvel ismerkednek meg a diákok (erről lásd bővebben egy anyuka beszámolóját). A gyerekek a választott könyvekhez kapcsolódó projekteket és egy prezentációt mutatnak be páros munkában vagy nagyobb csoportokban. A beszámoló után az osztály tagjai feliratkozhatnak azon könyvekre, amelyek felkeltették az érdeklődésüket, így tulajdonképpen a hangsúly a saját élmény bemutatására és a választott művön keresztül az olvasás népszerűsítésére helyeződik.

Angliában közösségi könyvespolcokkal bátorítják az általános iskolásokat arra, hogy otthoni olvasmányt válasszanak maguknak.

Aki sok művel ismerkedik meg, az a „free reader” kategóriájába kerül, és kedvére szemezgethet bármiből, nem csak az ajánlott, kikészített olvasmányok közül. Az évek előrehaladtával elérkeznek nagy kötelezőjükhöz: Shakespeare-hez. Ezt a tanár olvassa fel az órán, és a diákokkal közösen elemzik szinte szóról szóra. A tanulóknak van saját példányuk, de tilos hazavinniük, mert az anyanyelvtanítás egyik elve, hogy ne hagyják a diákot egyedül a régi, nehéz szöveggel. A műben való közös megmerítkezés során mindenki hozzáteheti saját gondolatait az olvasottakhoz, a tanár pedig olyanná válik, mint a beszélgetés egyik irányítója, aki a lábjegyzet szerepét is betölti. (Aki erről bővebben szeretné olvasni egy egyébként magyar szakot végzett anya tapasztalatait, itt megteheti.)

Bármelyik módszert is választjuk a felsoroltak közül, nem döntünk rosszul. Mert annál semmi sem veszélyesebb, mintha egy nehéz kényszerolvasmánnyal magára hagyjuk a diákot. Ott sok minden történhet, de félő, hogy az élmény, a megértés – tehát maga az olvasás – elmarad.

Nagy mesterségbeli tudással megírt könyv a Piros, a hollywoodi filmek forgatókönyveinek profizmusa jutott róla eszembe. Nem véletlenül használom a „mesterség” szót: a szépirodalmi alkotást is lehet tanulni, szakmai fogásait elsajátítani, hiszen a figyelem lebilincselése tudást igényel. Mesterien kell egymásra építeni okot és okozatot, megalkotni a szereplők karakterét, kibontani a cselekedeteik mögötti indítékokat, adagolni a feszültséget, a fordulatokat, a derűt és a feloldást. Steinbach Annamária könyve megfelel ezeknek az elvárásoknak, mondhatni, „biztosra megy”: szereplőinek érdekes (és néha kóros) jellemrajzai a pszichológia iránt érdeklődők figyelmét köthetik le; a szerelmi szál a romantikus történetek kedvelőinek népes táborát vonzhatja be; a thriller-vonal pedig a krimikedvelők nem kisebb csapatának okozhat élvezetes perceket-órákat.

A regény szereplői mai, sikeres fiatalok: tanultak, jó szakmával rendelkeznek, jómódúak, jó családból származnak – vagyis ez utóbbi csak látszólag igaz. A történet során kiderül, hogy ezek a sikeres fiatalok családi traumák és szeretethiányok lelki következményeit viselik, amelyektől nagyon nehezen szabadulnak.

A történet kezdetén belecseppenünk az izgalom kellős közepébe: egy fiatal lányt egy csuklyás alak követ már egy ideje, ám most közvetlen testi fenyegetést is jelent számára. Az erőszak vagy gyilkosság előtt azonban visszaugrunk a közelmúltba, és megismerjük a tetőponthoz vezető utat. A regény főszereplője Emma, a huszonéves szinkrontolmács, aki egy vakoknak rendezett konferenciára, Hannoverbe utazik tolmácsolni. Itt ismerkedik meg egy nemzetközi cég helyettes vezetőjével, a magyar felmenőkkel is rendelkező Daniellel. Lassan alakuló szerelmük alkotja a regény romantikus szálát. Emma a múltban azonban egyszer erőszak áldozata volt, amit nem tudott igazán elmondani a családjának. Most pedig újra szorul körülötte a hurok: veszélyt jelentő emberek tűnnek fel a környezetében. Daniel vonzó tökéletessége mögött is lelki traumák feszülnek: képtelen a párkapcsolati kötődésre, mert ezt erősítik benne a családi minták.

Steinbach Annamáriának minden adottsága megvan ahhoz, hogy remek pszichothrillert írjon: neurobiológus és viselkedéselemző. Párkapcsolati mediátor képzettsége pedig a szerelem, a párkapcsolatok dinamikájának szakértőjévé is teszi. Már a regény címe is pszichológiai utalás, mert a szerző nagy jelentőséget tulajdonít a színeknek, mint a bennünk dúló érzelmek és vágyak kifejeződésének. A piros szín az élet szeretetének, a szenvedélynek, erőnek és küzdeni tudásnak a jelképe. Az írónő segítő hivatása eszközének tekinti az írást, mert úgy véli, az önismereti munka, a múltbeli sérelmek gyógyításának útja lehet. Egy olyan regénysorozatot tervez, amely három nővér történetét meséli el. Ennek első része Emma története, kilépése az áldozati szerepből. S hogy a „3 nővér és 1 fiú” történetében ki az „1 fiú”, majd később derül ki.

Steinbach Annamária: 3 nővér és 1 fiú – Piros. K.u.K. Kiadó, 2019. 312 oldal.

„Aki kisebbségi sorban nő fel, mindig kevesebbnek érzi magát. Pedig attól, hogy valaki erdélyi, felvidéki vagy délvidéki magyar, még éppolyan értékes, mint a többségi nemzet tagjai. Fontos, hogy ez tudatosuljon a táborozó fiatalokban. Az a mi feladatunk, hogy feltárjuk a kollektív fájdalmakat, és szemléletváltozást indítsunk el.”

„Azt erősítjük bennük, hogy a szülőföldjükön maradva magyarként is lehet érvényesülni, illetve, hogy az ő gondolataik is ugyanolyan fontosak, mint másoké”

– mondja Csadi Zoltán, a II. Rákóczi Ferenc Alapítvány a Kárpát-medencei Fiatalokért ügyvezetője, aki egyben a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház igazgatóhelyettese. Zoltán egy kis felvidéki faluban, Feketenyéken nőtt fel, tizenhét éve él Budapesten, a 2000-es évek elején csatlakozott először a Mozgótáborhoz. Ezt követően önkéntesként és (segéd)vezetőként is szerepet vállalt a Mozgótáborban, majd csoportvezető és kuratóriumi tag lett, 2009 óta pedig a Rákóczi Alapítvány magyarországi ügyvezetője. Mint mondja, a tábor fontos kapocs a szülőföldjéhez, a magyarságához. „Ugyan eljöttem a szülőföldemről, de talán a Rákóczi Alapítványnál végzett munkám által vissza tudok adni valamit a Felvidéken élő magyar fiataloknak is.”

A pályázat alapján kiválasztott száz, Felvidék, Kárpátalja, Erdély, Délvidék különböző tájairól érkező, tehetséges magyar anyanyelvű tizenéves tizennégy napot töltött Magyarországon (idén június 27. és július 8. között), ez idő alatt lehetőséget kaptak a magyarság és a régió történelmének mélyebb megismerésére, találkoztak hasonló sorsú társaikkal, és életre szóló emlékeket, barátságokat szerezhettek. A Délvidékről érkezett Horváth Ervin számára is – aki pályázatában az elvándorlás és a szülőföldön maradás témáját boncolgatta – nagy ajándék volt megismerni más országokból jött magyarokat.

Kép: Rákóczi Alapítvány

Szintén így érezte Csürös Arnold is, aki az erdélyi Kovászna megyéből, egy Sepsiszentgyörgyhöz közeli kis faluból érkezett a táborba. Ő a magyar iskolák, azon belül is saját iskolája helyzetét, történetét, jelenlegi állapotát mutatta be pályázatában, s arra kereste a válaszokat, hogy mi lehet a magyar nyelvű oktatás jövője a régióban, s hogyan lehetne biztosítani az intézmény fennmaradását.

Énekszó, workshop és kultúrkalandok

A diákok két ötvenfős csoportra váltak szét rögtön a tábor első napján. A Bethlen csapat Pécsre, a tudomány, a művészet és a szakralitás kincseskamrája felé indult: megtekintették a pécsi Szent Péter és Szent Pál-székesegyházat, valamint a múzeumokat, a Kodály Központot és a Zsolnay Kulturális Negyedet. A város igazi ékszerdoboz, mediterrán hangulatot áraszt. Itt egy workshop keretében próbálták feldolgozni azokat a problémákat, amelyek a táborozókat határon túli magyarként foglalkoztatják.

A Zrínyi csapat útja először a Hortobágyra vitt, onnan Miskolcra, ahol aztán történelmi előadások, valamint filmek segítségével foglalkoztak az ötvenhatos eseményekkel és a kanadai magyar emigrációval. A tömény történelem után némi lazítás következett Tállyán (ahol a fiatalok bort kóstoltak és részletes felvilágosítást kaptak a borkészítés rejtelmeiről). Újabb tudás megszerzésének reményében indultak tovább Vizsolyra, az első teljes magyar nyelvű Biblia szülőhelyére, Kassán pedig lehetőségük nyílt megtekinteni II. Rákóczi Ferenc rodostói lakásának „másolatát”, a Szent Erzsébet-székesegyházban pedig a fejedelem kriptáját.

Mindennap izgatottság, jókedv és kíváncsiság ült ki az arcokra, a buszon gyakran szórakoztatták egymást dalokkal a táborozók, de előfordult, hogy a magyarság jelenéhez és múltjához kapcsoló játékos feladatokat is meg kellett oldaniuk, némi jutalomért cserébe. Időnként előkerültek az okostelefonok és a szelfibotok is, készültek a csoportképek az utókornak. Az utolsó négy nap helyszíne Budapest volt – e programrész most is, mint minden évben az esztergomi bazilika és a vár meglátogatásával indul, ahol újra találkozott a két csapat, hogy innen továbbindulva Budapesten már együtt fedezzék fel többek között az Országházat, a Budai Várat és a Citadellát. Az eseményekre a vasárnap délutáni dunai hajókirándulás teszi fel a koronát, stílusosan a Rákóczi hajón.

Kell az innováció és a változatosság!

„»A szálláson lesz wifi?« - kérdés már-már gyakoribb, mint az, hogy »Mikor állunk meg vécézni?«, de a tapasztalat szerencsére azt mutatja, hogy mára egyre tudatosabban mellőzik a fiatalok a tábor idején az okoseszközöket. Az Alapítvány Facebook- és Instagram-oldala, valamint egy blog, amit a tábor ideje alatt a táborozók töltenek meg tartalommal, a bizonyítékok arra, hogy a program hasznára is fordíthatjuk a modern technikát és a fiatalok digitális kütyük iránti »éhségét«” – mondta Bokor Csongor miskolci vezető, amikor azt kérdeztem, hogy milyen az okostelefonoktól egyébként nehezen elrángatható generációval foglalkozni két héten keresztül. Tőle tudtam meg azt is, hogy az ókeresztény emlékeket bemutató Cella Septichora Látogatóközpontban épp egy telefonos applikációnak köszönhetően tágítható a táborozók tudása: multimédiás anyagok és kvízkérdések segítségével ismerhetik meg az ókeresztény sírkamrák izgalmas világát.

Kép: Rákóczi Alapítvány

„Egyedülálló és rendkívül motiváló élmény ennyi gondolkodó és tehetséges fiatallal foglalkozni” – állította Korom Mária pécsi táborvezető, délvidéki referens és Huszár Ágnes csoportvezető, akik számos kedves emléket őriznek a táborokról, és gyakran jut eszükbe egy-egy csodálatos énekhangú fiatal, történelmi vagy közéleti vita, amit a buszon ülve két programpont között folytattak a résztvevők az évek folyamán.

A táborokban több mint 3500 Kárpát-medencei magyar fiatal vett részt a huszonhat év alatt.

Hangsúlyozzák, hogy bizony a tábornak is haladni kell a korral, ugyanis 2019-ben már sokkal több ingerre van szüksége a fiataloknak, mint pár évvel korábban – kezdenek perifériára szorulni az „átlagos” történelmi előadások, kell az innováció és a változatosság.

Számos sorsot, élethelyzetet, no meg persze dialektust ismerhet meg az ember a Magyarságismereti Mozgótábor során. Az együtt töltött idő láthatóan pozitív hatást gyakorol a személyiségfejlődésre, és öröm tölti el az embert, amikor a tábor végére a résztvevő fiatalok csapattá formálódva énekelnek, ölelkeznek és szorongatják egymás kezét.

„Fontos, hogy legyenek a táborhoz hasonló támpontok a fiatalok életében, főleg manapság, amikor a digitalizált-globalizált világban egyre több tizen- és huszonéves keresi tanácstalanul az identitását” – vélte az ügyvezető, aki arra a kérdésre, hogy megtalálta-e a tábor a maga modern, 21. századi útját, azt felelte: igen, de a megújulás lehetősége igazából a fiatalokban van. Az ő nézőpontjuk és világlátásuk újítólag, megtermékenyítőleg hat a szervezőkre és a Rákóczi Alapítványra is. „Nem hagynak eltávolodni bennünket a jelentől, mert hozzák a maguk új problémáit, új kérdéseit. Állandó lelki, szellemi frissességben tartjuk egymást, s óriási energiák cserélődnek köztünk”.

A családok közti kulturális különbségek, az eltérő gyereknevelési értékek és a másféle szocializáció egyaránt nehezítik a vegyes párok mindennapjait, és még ha sikerül is minden akadályt leküzdeni, a kezdet akkor is nehéz. Viszont mindez magától értetődő. „Kisebbséghez tartozóként mindig nehezebb nevelkedni, ez már önmagában más hozzáállást ad a világhoz, a társadalom többségi tagjaihoz. Ilyenkor eleve nagyobb eséllyel alakul ki olyan személyiség, aki megszokta, hogy sokkal többet kell küzdenie a dolgokért, mint másoknak. Az egyéni hozzáállás mellett komoly kérdés az is, hogy a szülők hogyan tudják tolerálni, ha gyerekük más származású párt választ” − mondja Faludi Viktória tanácsadó szakpszichológus.

Hozzáteszi, hogy a kapcsolatok könnyen elbuknak amiatt is, mert neveltetéstől függően mások a megküzdési stratégiák is. A romáknál például nagyon erős a családi összezárás, amit fészekrakáskor, új család alapításakor nehéz átugrani. Nem könnyű ugyanis megállni, hogy egy roma fiú vagy lány ne a családjához szaladjon vissza nehéz helyzetekben, hanem fogadja el párja segítségét.

Adódhatnak nézeteltérések gyereknevelési kérdésekben is, illetve abból adódóan, hogy különböznek a nemi szerepek. A pszichológus kiemeli: emiatt van az, hogy a más származású pároknál az együttélés állandó alkufolyamat, szemben azokkal, akik azonos kulturális háttérrel rendelkeznek.

Bennünk élő előítéletek

A közös élet kihívásairól párokat is kérdeztünk, tapasztalataikat ők is megosztották velünk. Horváth Diána például 11 éve él együtt párjával, cigány származású, de mint mondja, a köztük lévő 25 éves korkülönbségen mindenki jobban meglepődik, mint azon, hogy hátterük különböző.

„Én nemrég lettem 27 éves, ő pedig hamarosan 52 lesz. Megismerkedésünk története nagyon mókás: párom az országot járta, és olyan nagy tornácos parasztházat keresett, amelynek a hálószobája elég magas ahhoz, hogy búbos kemencét tudjon építeni bele. Így jutott el hozzánk, a dél-somogyi Kálmáncsára is.

A falubeli lányok oda-vissza voltak tőle, komoly beszédtéma volt, hogy ideköltözött egy fővárosi fiatalember. Nekem viszont ellenszenves volt, hogy mindenki róla áradozott” – meséli Diána.

Amikor a faluban összefutottak, nem is igazán kommunikáltak, de végül úgy alakult, hogy egy rendezvényen egymásra találtak. Azóta a búbos kemence megépült, párja végleg vidékre költözött, már van egy hatéves kislányuk és egy ötéves kisfiuk is. Az indulás viszont nem volt könnyű, a családok már eleve a korkülönbséget is nehezen fogadták. „Én 16 éves voltam, így a szüleim kiborultak azon, hogy még nagykorú sem vagyok. Eközben párom családja azt feltételezte, hogy én csak az anyagi javak miatt vagyok mellette. Nem tetszett nekik az sem, hogy cigány vagyok. Ebből adódóan mindkettőnknek bizonyítania kellett, ami nehéz feladat volt. Viszont azóta a párom családja mindenhol velem példálózik” – mondja Diána. Hozzáteszi, hogy a beilleszkedés mindkettőjüknek jól sikerült, ma már semmilyen problémájuk nincs. Pedig párjának komoly előítéletei is voltak a cigányokkal kapcsolatban a fővárosi rossz tapasztalati miatt, egy banda ugyanis kirabolta. Kezdetben emiatt a gyerekeknek sem szívesen beszéltek származásukról, soha nem volt náluk téma a cigányság kérdése. Ez viszont a közelmúltban megváltozott.

Horváth Diána és párja – kép: Páczai Tamás

Gyerekszemmel minden más

„Ez érdekes történet, mert a kislányom rám hasonlít, kreol bőrű, barna hajú, barna szemű. A kisfiam szőke és kék szemű, bőre hófehér. Arról viszont fogalmuk sem volt, hogy én cigánynak születtem. A fordulatot az hozta, hogy a kislányom, nem tudom, miért, de elkezdett rettegni a színesbőrű emberektől.

Próbáltunk ezzel nem foglalkozni, de egyszer nagyon betegek lettek a gyerekek, és olyan orvos látta el őket, akin látszott, hogy nem magyar származású. A kislányomon pánik uralkodott el, iszonyatosan elkezdett félni, nagyon előítéletes volt.

Emiatt kezdtünk el barátkozni a cigányság témájával is, méghozzá úgy, hogy lejátszottuk nekik a Szaffit, majd az annak kapcsán előkerülő kérdésekre válaszoltunk. Nemrég elkezdtünk cigányzenét is hallgatni, pedig a párom nem igazán szereti. Viszont ráébredtünk arra, mennyire fontos, hogy a gyerekek mindkét kultúrát megismerjék, hogy rájöjjenek arra, nem a bőrszíntől függ az, hogy valaki milyen ember és mennyire tehetséges” − emeli ki Diána. Hozzáteszi, hogy minderre annak ellenére is szükség van, hogy kislánya óvodájában a gyerekek 90 százaléka cigány, édesanyja és a nagyszülei is kreol bőrűek. Náluk ezt nem tartja zavarónak a kislány, mert mellettük nőtt fel, megszokta őket – viszont a barna bőrű idegenektől félt, és úgy tűnik, hogy ezt a félelmet sikerül most csillapítani.

Lényeg az elfogadás

Másik példánk szintén jól mutatja, milyen helyzetekkel találkozhatnak a vegyes párok. Ez esetben a férj, Balogh Elemér az, aki a kisebbséghez tartozik. A cigány származású zenész főleg a populáris jazz és a folk területén mozog, kedvesével pedig 13 éve van együtt. Megismerkedésük az asszony keresztlányának köszönhető. „Gyöngyi őt kísérte el az egyik koncertünkre, így történt, hogy találkoztunk. Szimpatikusak voltunk egymásnak, mindketten függetlenek. Megindult a randizás, majd szerelem lett belőle” − mondja Elemér. Hozzáteszi, hogy családja már eléggé beilleszkedett a társadalomba, édesapja, sőt nagypapája is mesterember volt, nagymamája szakácsnőként dolgozott. „Ebből adóan az én cigányságom – miközben ismerem a tradíciókat és beszélem is a nyelvet – nem olyan mély gyökerű, hogy komolyabban nehezítette volna kettőnk kapcsolatát. De azért megjelentek azok a kulturális különbségek, amelyeket kezelni kellett. A másik családjának megismerésétől mindketten tartottunk picit, nem tudtuk, hogy fognak minket fogadni.

Bennem viszonylag erős félelem volt amiatt, hogy a gádzsók – ahogy mi a nem cigányokat hívjuk – mit szólnak majd hozzám, hiszen a rasszjegyeket, ha a viselkedésemben nem is, de az arcomon hordozom” – mondja Elemér.

Gyöngyi szerint alapvető különbségek azért nem voltak köztük, mert mindketten kispolgári családból származnak.

Balogh Elemér és párja – kép: Páczai Tamás

Már a szülők is számítanak

„Engem a szüleim mindig arra tanítottak, hogy elfogadónak kell lennünk: soha nem volt kérdés, hogy valaki cigány vagy nem cigány. Az osztálytársaim barátai közt már gyerekkoromban is voltak cigányok, ez soha nem okozott gondot” – mondja Gyöngyi. Elemér hozzáteszi, hogy ezt a problémát a romák érzelmi oldalról mindenképpen erősebben élik meg. „Mi vagyunk a kisebbség, így én is, amióta megszülettem, akarva-akaratlanul, de találkozom a megkülönböztetéssel, szembesülök a másságommal. Emiatt mi vagyunk a kétkedőbbek, bennünk nagyobb a kérdés, hogy miként fogadnak majd el” – mondja. Félelmei annak ellenére is voltak, hogy családjában sok vegyes pár van.

Életükben főképp a tradíciókból adódtak nehéz helyzetek. Elemérnek például Lakatos Menyhért cigány származású, József Attila-díjas író a nagybátyja volt, viszont ő maga hatéves koráig olyan cigánytelepen élt, ahol alig beszéltek magyarul. Emiatt kialakultak olyan berögzültségei, amelyek a családi háttérnek köszönhetők.

Például nehezen engedte el Gyöngyit olyan helyekre, ahol más férfiakkal is találkozhatott – ez ugyanis a roma kultúrában nem szokás. Viszont megbirkózott ezzel is, megadja párjának azt a szabadságot, amit korábban megszokott.

De ez nem volt egyszerű. „Mondok erre egy példát: a feleségem néptáncol, tánc közben pedig más férfi öleli át. Ezt nagyon nehéz volt megemésztenem, még annak ellenére is, hogy nekem már édesanyám is dolgozott. Az ugyanakkor nem volt szokás, hogy egyedül eljárjon otthonról. De ma már nincs gondom azzal, hogy Gyöngyi táncol, hiszen tudom, hogy ez őt boldoggá teszi” – emeli ki Elemér. Mint mondja, a legfontosabb, hogy a pár tagjai megértsék és jól kezeljék egymást. Ezzel a társadalomban is képezhetnek egyfajta hidat, ami fontos, a közösségekben ugyanis még ők is sokszor érzik az előítéleteket, legyen szó akár cigány, akár magyar társaságokról.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2018. novemberi számában jelent meg. Fizessen elő a lapra ITT.

Három közvetett abortuszélményem van. Az egyik, amikor tizenévesen nálam alig idősebb, de többet megélt tábori szobatársam így szólt: „Nekem biztosan több abortuszom is lesz; csak akkor fogok vállalni gyerekeket, amikor a körülményeim megfelelőek lesznek hozzá.” Istenkereső, naiv tiniként sokkoltak szavai. A másik emlékem, hogy harmadik gyermekemet várva, egy képzés szünetében a padtársnőm szendvicsmajszolás közben közölte: a következő órán nem lesz itt, mert elmegy abortuszra. Döbbent arcomra nézve egy vállrándítással kísért, rövid magyarázatot adott: nagylányuk nem szeretne kistesót, és férjével amúgy is azt érzik, már öregek egy babához.

A harmadik alkalommal egy nőgyógyászati műtét miatt három abortusz előtt álló nő között várakoztam, ugyanarra az orvosra.

Az egyik nőnek állítólag túl korán, a másiknak túl későn jött a baba, a harmadiknál lelépett az apa, és ő nem akarta egyedül felnevelni a babát. Ugyanúgy jártam, mint korábban: annyira lebénított a hír és a közönyösség, hogy nem tudtam mondani semmit, pedig vadul kattogott az agyam, utólag pedig hónapokig ostoroztam magam: meg kellett volna próbálnom lebeszélni őket, hiszen lehet, hogy babájuk élete éppen ezen, vagyis rajtam múlott. A nők arca már elhalványult, de sosem felejtem el őket, azóta is imádkozom értük és a babákért, és amikor csak tudok, írok a témáról.

Ági története: egy gyermekkori abúzus, két abortusz és egy autoimmun-betegség

Ági (nem saját név) pedagógus, de nem sokáig tanított, sok mindennel foglalkozik; alkotónak tartja magát. Két felnőtt gyermeke van. A lelkigyakorlatra egyedül érkezett, de néhai gyermekei közös búcsúztatására elment vele a lánya is.

Amikor mesélni kezd, megtudom: nem az abortusz az első nehéz története. Ötéves korától tizenkét éves koráig egy közeli férfirokon szexuálisan zaklatta, amit nem árult el senkinek, az édesanyjának sem. A zaklatásnak akkor lett vége, amikor ez a férfi bemutatta neki menyasszonyát, ami miatt a hozzá ambivalens érzelmi szálakkal kapcsolódó tizenéves lányban egy világ omlott össze, és hirtelen nem tudta: ha az a nő a menyasszony, akkor ő kicsoda?

Tizennyolc éves korában gyors egymásutánban két férfi is ágyába vitte – az egyik, az akkori párja ittas állapotban, a másik egy idősebb férfikollégája volt, és ő egyiknek sem állt ellen – hiszen gyermekkorában megtanulta: a férfinek engedelmeskedni kell.

A váratlan terhességeket elmondta a férfiaknak és az édesanyjának, akik abortuszra küldték – amit ő is, mint annyi nő, egyedül csinált végig, még anyja sem kísérte el, nehogy az ügy kitudódjon. Ági sokáig senkinek sem beszélt erről, és úgy élte meg a történteket: „ügyes” volt, hiszen az egészet egyedül intézte el. Tulajdonképpen 35 évig nem is ébredt tudatára, hogy „titkai” vannak.

Később megismerte férjét, aki ugyan jelezte szándékának komolyságát, de Ági nem hitt neki, így amikor állapotos lett, elhatározta: nem vállalja a babát. A férfival közölte döntését és azt is, hogy abba neki nincs beleszólása. Utólag – sok önismereti munka révén – egyértelművé vált számára: ehhez a döntéshez a korábbi tapasztalatai alapján kialakult bizalmatlansága vezetett. A férfi feleségül vette, és két gyermekük született, később viszont útjaik – Ági szerint valószínűleg az abortusz miatt is – elváltak. Ezt követően Áginak egy nagyon súlyos, elvileg gyógyíthatatlan autoimmun-betegsége alakult ki, amiből két év alatt, nagyon fegyelmezetten követett orvosi és pszichológiai segítséggel kigyógyult. Elmondása szerint közben ismerte fel és szabadult meg nehéz élményeitől, a bűntudattól és a szégyenérzettől. Később eljutott a NANE-hoz, akiknek a segítségével sikerült feldolgoznia gyermekkori abúzusát. Közben egyre aktívabb istenkereső lett, és Puskás Antal pálos atya felhívására kapcsolatba lépett Anettékkel, bejelentkezett a lelkigyakorlatra.

Ági nagyon békésen beszélt életének nehézségeiről és arról, hogyan szeretne a jövőben a lelkigyakorlaton megtapasztaltakból másoknak is átadni. Beszélgetésünk alatt többször hangsúlyozta: a korábbi sokféle, részben ezoterikus önismereti munka mindegyike hasznos volt ugyan, de egyik sem adott végleges megnyugvást számára, ezt csakis az istenhit, a sok imádság, a rendszeres gyónás és a lelkigyakorlat hozta el.

Judit története: 26 év némaság

Judit (nem saját név) szintén pedagógus, három felnőtt édesanyja, és három kisgyermek nagymamája. Először résztvevőként, majd segítőként vett részt a lelkigyakorlatokon. Gyermekük közös búcsúztatására elment vele volt férje. 26 évig cipelte egyedül az abortusz terhét.

Amikor megfogant, harmadik gyermeke még csak hat hónapos volt, ezért az újabb baba érkezésének híre félelemmel töltöttel el őt és férjét.

Férje nyomására beleegyezett az abortuszba, azzal, hogy ha rendeződnek párkapcsolati nehézségeik, és ha a testvérek nagyobbak lesznek, akkor lesz „helyette” másik gyermekük. Az abortuszt ő is egyedül csinálta végig. Tudta, hogy amit tenni készül, helytelen, hogy még kijöhetne a kórházból, de nem volt bátorsága ellentmondani a közös döntésnek. Nem merte elmondani senkinek, pedig tudta: szülei biztosan segítenének. Férjével se beszéltek erről többet. A hétköznapok feledtették a dolgot, de az évfordulók napja mindig fájdalmasan telt. Az ígéret egy újabb babára nem vált valóra, Judit és férje elváltak, és ő azt érezte: tette belülről felemészti. Sokáig nem merte meggyónni, amikor végül megtette, nem tudta elhinni, hogy Jézus valóban megbocsátott neki.

Kép: Ulrike Mai / pixabay.com

Az első enyhülést egy zarándoklat hozta el számára, ahol a babáért is gyalogolt, és utána úgy érezte: le tudja tenni Jézus elé terhét. Óriási megkönnyebbülést jelentett számára, de a teljes béke érdekében volt férjével együtt is szerette volna elbúcsúztatni. Az abortusz 25. évfordulóján szeretett volna leülni vele erről beszélni, de nem volt hozzá bátorsága. Épp egy évvel később, első unokája érkezésének híre adott erőt ehhez. Akkor szembesült azzal, hogyan is fejlődik egy kisbaba hétről hétre, és azzal, hogy 12 hetes korára már mindene megvan.

Az önvád és a fájdalom erőt adtak, hogy végre leüljön beszélni volt férjével.

A közös búcsúzás módját keresték, amikor először hallott a lelkigyakorlatról. Miután részt vett rajta, Judit elhatározta: aktívan segíteni fog Anettnek hasonló hétvégék szervezésében, mert a lelkigyakorlat folyamán teljesen meggyógyult, és nagyon fontosnak tartja, hogy másoknak ne kelljen 20-30 évet várnia erre.

Ráhel Szőlőskertje

Anettől megtudom: Theresa Burke amerikai pszichológusnő anyagcsere-zavarról szóló diplomamunkájának írásakor felfigyelt arra, hogy mindegyik érintett nőnek volt abortusza. Elkezdte kutatni, majd szakmailag leírni a poszt abortusz-szindrómát (PAS), amelynek létezését az Amerikai Pszichológiai Társaság még mindig tagadja. Férjével együtt kidolgozták a lelkigyakorlat módszertanát, amelynek védnökségét Teréz anya vállalta.  

„A legnagyobb hazugság, hogy nincs PAS. Sok abortuszon átesett nő távozik megkönnyebbüléssel a kórházból, és azt hiszi, nincs semmi baja.”

„A PAS később, hat-nyolc év múlva alakul ki, és ezek a nők sokáig nem is értik, mitől vannak rosszul. Csak akkor tudnak meggyógyulni, amikor erre rájönnek” – állítja Anett. Ezért nem is fogadnak „friss” abortuszosokat. Kétszer megtették, de tapasztalták, hogy nem jó ötlet.

A módszer sok országban elterjedt, Magyarországra egy magyar pszichológus révén került, aki külföldön felfigyelt rá, majd megkereste Anettet. A 2014-ben útjára indult Ráhel Szőlőskertje egy változó helyszínen, csöndes, eldugott lelkigyakorlatos házakban zajló közös hétvége, ahol a résztvevők, akik közül sokan a magukkal vagy másokkal szemben táplált harag foglyai, megtapasztalják a megbocsátást; békére találnak, lelkileg újjászületnek. Ezek a nők és férfiak – gyakran életükben először – megoszthatják abortusszal kapcsolatos legmélyebb érzéseiket, biztonságos lelki környezetben tárhatják fel legfájdalmasabb titkaikat.

Anett szerint a módszernek része a hit és a tudomány is. Isten feltétlen szeretetének és együttérzésének megélését számos evangéliumi történet bibliodramatikus feldolgozásával segítik. A gyászfeldolgozás azonban kifejezetten tudományos alapokon nyugszik. Eleinte kevesen jöttek, de most már egyre több a jelentkező. Évente két alkalmat tartanak, de szeretnének többet is, amihez önkéntesek (civil segítők és papok) jelentkezését várják. Egy alkalmon nyolcan-tízen vannak, eddig összesen mintegy hatvan fő vett részt. Párokat várnak, de bármilyen gyógyító ereje is van a közös részvételnek, ez még nagyon ritka: eddig összesen három férfi jött el a párjával – egyedül egy sem.

Kárpátalja, nemzetünk leghányatottabb sorsú része

Kárpátalját sem kímélték a történelem viharai – a térség aktuálpolitikája és gazdasági helyzete pedig csak tovább nehezíti ott élő honfitársaink életét. A Trianon előtti években Kárpátalja lakosságának 30 százaléka volt magyar (mintegy 185 ezer ember), a legfrissebb felmérések szerint mostanra ez a szám mintegy harmadával csökkent – csak 2001 óta 21 ezer fővel. A legnagyobb kivándorlási hullám a 2014-es évet követte. Oroszország ekkor kebelezte be a Krím-félszigetet, ami mindmáig egy fagyos háborús feszültségben tartja az egész térséget. Az elfoglalt területekért folyó harcokban az ukrán fegyveres erők a kárpátaljai magyar férfiakat is kényszerűen besorozták és bevetették.

Soha nem fogom elfelejteni azt a torokszorongató felvételt egy Donyeckben elesett magyar fiúról, akinek hazaszállított holttestét szülőfalujában, Fancsikán, emberek százai fogadták térden állva.

Sorozatos csapások érik az Ukrajna déli részén fekvő Kárpátalján élő magyar közösséget: a kilátástalan gazdasági helyzet okozta, családok százait érintő mindennapi anyagi gondok; a fiatal magyar férfiak – már említett – kényszersorozása az orosz-ukrán fegyveres konfliktusban; vagy akár a (szinte mindenkori) ukrán kormány következetesen jogtipró kisebbségpolitikája; és hosszasan lehetne még folytatni a felsorolást. Néhány éve a kárpátaljai átlagbér – az országos ukrán átlagbér alatt – 34 ezer forintnak megfelelő összeg (hrivnya) körül mozgott, egy átlagos nyugdíj pedig ennek az egyharmada körül. Ilyen kontextusban kell elképzelni a kárpátaljai kórházakban hagyott gyermekeket, s az őket körülvevő világot.

Az „elfelejtett” gyerekek

Néhány évvel ezelőtt Sipos József tiszaújlaki református lelkész egy pár perces videót tett közzé az interneten, hogy ezzel igyekezzen a világ szemét rányitni az egyre növekvő számú kórházban hátrahagyott gyermekre. A gyermekek közül többen betegek, rendellenességgel születtek, vagy egyszerűen sokadik gyermekként, illetve egy olyan élethelyzetben, ahol a szülőknek az időzítés „nem volt alkalmas”. Ezért is válhatott szomorú gyakorlattá a kórházban hagyásuk. A jogi helyzetet sokszor megnehezíti, hogy a szülők az esetek többségében nem mondtak le róluk. Ez részben azzal magyarázható, hogy amíg fennáll a szülői jogviszony, a gyermek után jár a szociális támogatás, vajmi kevés legyen is az. Ezért, dacára az örökbefogadásra váró párok növekvő számának, fel sem vetődhet, hogy miként kerülhetnének ezek a gyermekek egy másik, szerető otthonba. Itt szeretnék ugyanakkor mindenkit óvva inteni az ítélkezéstől és elhamarkodott következtetések levonásától, mert számtalan árnyalata lehet a kétségbeesett helyzetből fakadó személyes indíttatásnak, amik arra késztethetnek egy szülőt, hogy édes gyermeküket egy intézményben hátrahagyják.

Kép: KEGYES közösségi oldala

A videó – amit több figyelemfelkeltő megmozdulás követett – emberek ezreinek szívét nyitotta meg és késztette cselekvésre.

Az anyaországból kiinduló adománygyűjtés egyik lánglelkű szervezője Darvas-Tanácsné Novák Eszter, ercsi református lelkésznő, aki szintén lelkész férjével együtt maga is kilenc gyermeket nevel. „Úgy hiszem, egy édesanya sem mehet el szó nélkül a kárpátaljai ’elfelejtett’ gyermekekről készült képsorok mellett – mondta a képmás.hu-nak Eszter. – Isten arra indít, hogy édeskevés szörnyülködnöm, sajnálkoznom, együttéreznem, itt cselekednem kell. Minden ilyen szolgálatba férjem is, gyermekeink is bekapcsolódtak. Fontosnak érzem, hogy lássák, megéljék az őket körülvevő világ nyomorúságait, s hogy kézzelfogható legyen számukra, mit jelent az elhagyatottság, a nincs, a nyomor; és hogy mit jelent a szolgáló, odaadó, ajándékozó élet.”

A nagyszabású adománygyűjtés megszervezése, lebonyolítása

Darvas-Tanácsné Novák Eszter elsőként a közösségi média nyújtotta lehetőségekhez fordult. Még 2017-ben létrehozott egy Facebook-csoportot a legelső gyűjtés összefogására, ami időközben – újságcikkeknek, kisfilmeknek és egyéb ismertető műfajoknak hála – óriásivá nőtte ki magát. A csoportnak jelenleg közel ötezer tagja van a világ minden tájáról. „Nagyszerű, nagyszívű emberek találtak itt egymásra. Nem volt olyan kérés, amire pár órán belül ne született volna megoldás – mondja Eszter. Tényleg felemelő érzés volt – a Facebook-csoport tagjaként is – látni, amint nap mint nap szó szerint özönlenek a felajánlások, egyik csodálatosabb, mint a másik. A gyermekgondozáshoz nélkülözhetetlen fogyócikkek (pelenka, tápszer, tejpép, bébiétel, nedves törlőkendők) mellett érkeztek babatextíliák, méretre készíttetett matracok, különböző életkornak megfelelő játékok, készségfejlesztő eszközök. De érkeztek vitaminok, lázmérők és sterilizálók, valamint mosógép, porszívó, klímaberendezés, okostelevízió, CD-lejátszók, rengeteg tisztítószer és mosószer is. Orvostechnikai eszközök és kórházi ágyak kijuttatása is folyamatban van.

Országosan 83 gyűjtőpont létesült. Eszter példaként említi, hogy Bécsből, Grazból, Felvidék számos településéről (Dunaszerdahely, Rimaszombat, Keszegfalva, Komárom és Ipolyság), illetve Nagykárolyból is sok felajánlás futott be. Emellett postai úton, futárszolgálattal is naponta érkeztek csomagok belföldi települések mellett Angliából, Németországból, Svájcból és – legtávolabbi pontként – az amerikai New Jerseyből. Az ercsi református gyülekezet volt a kiszállítás előtti végső gyűjtőpont, itt a legutóbbi gyűjtéskor 120 köbméternyi adomány gyűlt össze. Maga a kiszállítás is egyféle adománynak tekinthető: a Kühne & Nagel nevű cég egy 24 tonnás kamiont, illetve egy 12 tonnás teherautót ajánlott fel e célra. Kárpátalján pedig Sipos József lelkipásztor és az önkéntes csapat már előkészülve, raktárral várta az adományokat.

Összefogás, amikor a legcsodálatosabban működik

„Számomra a legváratlanabb az egésznek a lefolyása volt: maga az összefogás és az érkező adományok mennyisége – mondja Eszter. – Sok a megindító és hálára késztető történet. Ilyen például a sarkadi mentőállomás, az Uzsoki utcai szülészet vagy az OTP Bank dolgozóinak a gyűjtése.

Darvas Tanácsné Novák Eszter - Kép: Darvas-Tanács Erik

De leginkább azé az édesapáé, aki hatodik gyermeke születése után veszítette el feleségét, és mivel a babakorból már a legkisebb is kinőtt, felajánlott mindent, ami az övé volt.

Vagy eszembe jut az az édesanya, aki hosszú éveket várt kisbabájára, de születésekor elveszítette, és a már meglévő pelenkázót, légzésfigyelőt az ’elfelejtett’ gyermekeknek küldte el. Illetve egy zalaegerszegi testvérpár, akik rajzoltak a nagyszőlősi gyermekeknek, szerető családot kívánva” – emlékezik vissza Eszter.

Bármikor lehet csatlakozni!

A kárpátaljai – immár nem „elfelejtett” – gyermekek javára továbbra is érkeznek felajánlások, csomagok. A fáradhatatlan összefogás eredményeként létrejöhetett a nagyszőlősi kórházban egy európai színvonalú, játszó-fejlesztő szoba is, a kárpátaljai és anyaországi kezdeményezők pedig most azon munkálkodnak, hogy a segítő programból jótékonysági alapítvány lehessen (Kárpátaljai Elfelejtett GYErmekek Segítése, vagyis KEGYES). A gyermekfoglalkozásban a helyi erők mellett még holland önkéntesek is részt vesznek. „Úgy hiszem, merhetünk nagyot álmodni, mert Isten velünk” – mondja Eszter. – Valami olyasmit álmodunk, mint az erdélyi Csaba testvér nevével fémjelzett családi-otthonok; hogy együtt legyen a hit, a cselekvő szeretet, és hogy világossá váljon: Isten nem felejtette el ezeket a gyerekeket. A KEGYES vezérigéje is erre utal: »Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad! Íme, tenyerembe véstelek be, szüntelen előttem vannak falaid.« (Ézsaiás 49:15-16).”

Csatlakozzunk hát minél többen, ki-ki ideje, ereje, s lehetősége szerint, hogy ezek a gyermekek biztonságban, szeretetben és a nélkülözés fogalmától minél távolabb kerülve nőhessenek fel és élhessenek teljes életet.”

Petra éppen a vacsoraasztalt szedi le, miközben Laci a kiterített újságba merül. Petra egy ideig szótlanul tesz-vesz, majd enyhe ingerültséggel a hangjában megszólal:

– Muszáj volt olvasnod az asztalnál? A gyerekeknek sem szoktuk megengedni, hogy vacsora közben tévézzenek, vagy a mobilon játsszanak.
– Reggel óta nem volt időm elolvasni. Nem hiszem, hogy szükség volt rám a „melyik szoknyát vegyem fel az oviba” témakörnél…
– Bocs, de azt hittem, hogy a szabályok mindenkire vonatkoznak.

Mi történik a határvonalakon? Kapcsolódás lesz vagy front nyílik? A kiindulás a maga némaságában is beszédes: Laci egyértelműen jelzi aktuális határait. Az újság képszerűen is megmutatja, hol van a fal, ami őt most körbeveszi. Információfüggönyt von maga köré. Bármi miatt legyen is erre szüksége, a jelzés egyértelmű: magam akarok lenni. Petrának – már a néma pakolgatásból is érződhet – ez nem tetszik, sok asszonytársához hasonlóan ő a család kapcsolat-felelőse. Saját feladatának érzi, hogy egyben tartsa és tudja a családot, kicsiket, nagyokat együtt egy közös burokban, az otthon falai között: ott különösen. Az önálló határok kinyilvánítását ezért sértésnek érezheti, saját törekvései megcsúfolásának. Formálisan valószínűleg igaza van Petrának, igen, a szabályok mindenkire vonatkoznak. Azonban a gyerekeknél alkalmazott módszerrel szeretne áttörni Laci védővonalain is: a normákra hivatkozik, mint egy szülő és nem társként figyel a társra, nem kapcsolódást keres. Laci csak behódolhat vagy erős védekezéssel reagálhat.

– Na, ez tisztára olyan volt, mintha anyukádat hallanám!
– És ez most hogyan jön ide? Egyébként te meg az apádra hasonlítasz. Folyton szerteszét hagyod a holmidat…

Abban, ahogy Laci reagál, minden bizonnyal van egy nagy adag túlzás. Túlságosan is félti saját felnőtt, önálló énjét, amit most támadva érez. Támadás helyett persze láthatna Petra gesztusában segélykérést, a dörömbölés helyett hallhatna hívást. Félretehetné az újságot, és megkérdezhetné: „Mi az, ami bánt?” Ez nem lenne sem behódolás, sem harcos védekezés, hanem esélyt adna a kapcsolódásra. Ehelyett a frontot a maga részéről is megnyitja. Tulajdonképpen igaza van: Petra tényleg olyan volt, mint egy szigorú anyuka a kisfiával. De ez az igazság éppúgy bezárja őket a saját falaik, határaik közé, mint az előbb Petra mondata. Ráadásul új frontot nyit: a családi kapcsolatok frontját, itt már családok ütköznek össze. Te és anyád – te és apád! Amiből a front másik oldalán (öntudatlanul is akár) hamar kialakulhat egy új közösségvállalás: igen, én és az apám – én és az anyám.

– Nem hagyom szét, csak nem teszem el azt, amire hamarosan szükségem lehet. Vedd tudomásul, hogy itthon nem vagyok hajlandó állandóan pakolgatni. Nem várunk vendégeket!
– Ez is tiszta apád pedig én nem apukádhoz mentem hozzá! Annak idején még együtt mosolyogtunk az ő gyengéin – az most hol van?

Úgy tűnik, Petra észleli a bajt: ebből az állóháborúból így soha nem lesz az, amit tulajdonképpen szeretett volna. Megpróbálja a (szinte) lehetetlent: egy gyors fordulattal, a múlt tapasztalataira való hivatkozással megpróbál közös határt húzni önmaguk, és a szülői generáció közé, sőt közös frontot nyitni feléjük. Hiszen a közös „ellenség” összeköti a szövetségeseket is (ideig-óráig). De a mondat második felébe csomagolt számonkérés már rombolja is a megajánlott szövetséget. És Laci vajon mennyire lesz hajlandó elfogadni, hogy hirtelen mégiscsak ellenfelet lásson apjában, akire hasonlít?

– És te nem hasonlítasz egyre jobban a szüleidre? Szőrszálhasogató és házsártos lettél. És eltűnt belőled a tolerancia legalábbis irányomban.
– De hát mégis kitől várhatnám, hogy a kedvemért változtasson a rossz szokásain, ha nem az életem párjától?
– Mondjuk, kezdhetnéd magadon!

Laci tehát nem vált. Petra kétségbeesett felkiáltásában pedig benne feszül a helyzettel kapcsolatos egész ambivalenciája: egyszerre jelenik meg benne a felnőtt közösségvállalás igénye („te vagy életem párja”), a szülősködő kritika („rossz szokásaid vannak!”), és egy kisgyerek magárahagyatottsága („de akkor ki segít nekem?”). Ennyi minden egyszerre, egy mondatban, egy szuszra – kezelhetetlen. Kezelhetetlen Petra számára is, ez nyilvánvaló, és kezelhetetlen Laci számára is, aki most már másodszor mondhatná, hogy „na akkor most miről is van szó?”, de az egész eddigi helyzetből ez sajnos nem következik. A maga szempontjából logikus, ha egyértelműen jelzi a határvonalat közte és Petra között, lezárja a vitát. Mondjuk, elvonul a fürdőszobába (és egy újabb, nagyon is konkrét falat tesz kettőjük közé), ahol befejezheti végre a cikket.

Saját falainkra szükségünk van énünk épségéhez – mivel azonban egymásra is szükségünk van, meg kell tanulnunk tisztelettel és óvatosan közeledni egymás határvonalaihoz ettől nyílhatnak ki a kapuk egymás felé.

A cikk a Képmás magazin 2012. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>