Nő és édesanya a biztonságpolitika világában: Horváth-Sántha Hanga

– Miért vezetett Magyarországra az utad ennyi év és ennyi külföld után?
– Mindig is vágytam az anyanyelvi közösségre. A Kárpát-medence a hazám, itt szeretném hasznosítani a külföldön megszerzett tudást és tapasztalatokat – és itt szeretném elképzelni családom jövőjét. A költözés is egyféle próbatétel volt: kihívás annak bizonyítására, hogy milyen meghozni egy ilyen horderejű döntést, ahhoz ragaszkodni, és nem visszarettenni azoktól a kellemetlenebb tapasztalatoktól, amiket egy néhány hetes nyaralás alatt nyílván nem lehet megtapasztalni.

Más szóval: milyen küzdeni egy olyan álomért, amit már gyermekkorod óta dédelgetsz.

– Szeretsz Vietnamban élni?
– Őszintén szólva nagyon nehéz terep kisgyermekkel. Az Európában megszokott, hétköznapi életet megkönnyítő dolgok jelentős része hiányzik, a tömegközlekedéstől kezdve olyan alapvető igényekig, mint a járda, ahol lehet tolni a babakocsit. A nem szűnő kultúrsokk a legnehezebb, bár ez valószínűleg kölcsönös. De az itteni létre is az a képlet érvényes, mint az élet számtalan területére: az lesz, amit te magad kihozol belőle – és nemes feladat még ilyen körülmények közt is tudatosan azon igyekezni, hogy minden helyzetben próbáld meglátni a szépet, a pozitívat, az esetleges tanulnivalót.

– Mi az, amit pozitívnak vagy tanulnivalónak látsz a vietnami társadalomban?
– A gyermek- és családközpontú szemléletet, azt a (látszólagos?) lazaságot, amivel az akadályokat kezelik, és azt, ahogyan összezár a közösség konfliktus esetén.

A közösség érdeke felülírja az egyének közti nézeteltéréseket, viszályokat. Ezt a tulajdonságot nagyon tisztelem a vietnamiakban.

– Nagy bátorság is kellett ahhoz, hogy egy kisgyermekkel együtt költözz a világ másik végére…
– Azt tapasztalom, hogy erő, hit és minél több „otthonról hozott” tartalék kell hozzá – és természetesen a társadba vetett rendületlen bizalom. Elfogadás is kell hozzá, mivel egy fejlődő országban magától értetődő, hogy minden máshogy működik, mint amit megszoktál. Ez alaposan próbára teszi az embert. Engem is: édesanyaként, feleségként, emberként, magyarként és a helyi nemzetközi közösség tagjaként egyaránt.

– Nagyon izgalmas egy ilyen, minden szempontból távoli országban élni. De most beszéljünk kicsit rólad! Mit csináltál korábban, és hogyan lett belőled újságíró vagy inkább „újságba író” ember?
– Nem vagyok újságíró, csak egy közéleti kérdések iránt nagyon érdeklődő, véleményt szívesen formáló személy. Jogot végeztem, később biztonságpolitikára szakosodtam egy honvédelmi főiskolán. Leginkább ez utóbbival foglalkoztam az elmúlt tíz év alatt.

– A biztonságpolitikáról sok embernek a fekete öltönyös férfiak jutnak eszébe…
– Ez az esetek többségére igaz is.

Fontos tanulságom ezzel kapcsolatosan, hogy nőként nem kell ilyen közegben úgy viselkedni, mint egy férfi, ahhoz, hogy valaki érvényesüljön. Viszont nem is kell feltétlenül felvenni a munkahelyen a gyakran „hagyományosnak” nevezett női szerepet:

nem kell mindenkiről gondoskodni, süteményt sütni minden pénteken, a szociális aktivitásokért mindenkor felelősséget vállalni. Elég, hogyha az ember úgy viselkedik, mint egy felnőtt nő, hiszen akkor ekként is fognak bánni vele. Nőként soha nem éreztem, hogy a nemem miatt hátrányos megkülönböztetésben lett volna részem, sem korábban, sem most, amikor civil nőként doktorálok a jellemzően férfi többségű hadtudományi karon. Sőt, a katonákat nagyon szeretem, úgy érzem, hogy köreikben még lehet tanulni „emberségtől példát, vitézségről formát” (Balassi).

Kép forrása: Horváth-Sántha Hanga

– Miért pont a biztonságpolitikát választottad?
– Szeptember 11. (2001. szeptember 11., a New York-i terrortámadások időpontja – a szerk.) számomra meghatározó élmény volt, akkor is, ha csak képernyőn követhettem a szörnyű eseményeket.

Ekkor kezdett el érdekelni a terrorizmus kérdése. Kíváncsi voltam a mögöttes okokra, arra a személyes indíttatásra, ami arra késztet egy embert, hogy más emberek életét oltsa ki egy ideológia, egy politikai cél, vagy akár egy vallási köntösbe burkolt előírás nevében.

Ezért szakosodtam aszimmetrikus fenyegetésekre, vagyis terrorizmusra, ezen belül különösen a szalafita-dzsihádista indíttatású radikalizálódásra, és ennek – elsősorban európai – vetületeire.

– Érdekes, hogy milyen sok embernek volt sorsfordító szeptember 11. Emlékszem, az egyetemen voltunk, és az egyik folyosói tévé előtt verődtünk össze. Akkor már tanultam külpolitikai újságírást, de onnantól kezdtem komolyan is venni.
– Ez meg Ceauşescu kivégzése a generációnknak olyan meghatározó élmény, hogy szinte mindenki tudja, hol volt és mit csinált éppen akkor, amikor a hír eljutott hozzá. Utóbbiról csak arra emlékszem – és ez az első svédországi emlékem –, hogy a család néz egy nagy, mozgó képekkel teli dobozt, amiben egy bácsit meg egy nénit agyonlőnek, és mindenki nagyon boldog…

– Itt pedig elérkeztünk a svédországi élethez, ahol 25 évig éltél, erdélyi családban.
– Egy önkéntelen kisebbségből egy önkéntes kisebbségbe kerülni tapasztalatom szerint olykor küzdelmesebb lehet, hiszen a nagy nyugati szabadságban nem feltétlenül érvényesül a közösség ösztönző ereje (vagy a külső, kényszerítő körülmények), hogy valaki megőrizhesse a nemzeti identitását. Az elnyomás – bár természetesen nem kívánom senkinek a jogtiprást és az állami üldözést – arra kényszerít, hogy még jobban őrizzük meg azt, akik vagyunk: hitünket, anyanyelvünket, kultúránkat. Svédországban éles ellentétben volt a két világ, a magyar és a svéd, de ezt megfelelő eszközökkel és akarattal teljes mértékben össze lehetett hangolni. Egyrészt a hagyományőrző, családközpontú, erős református hitű család, ahol értéknek számított (és számít!) a szülőföld, a gyökerek, a felmenők, az anyanyelv és a kultúra. Másrészt pedig egy olyan társadalom, ahol természetes helye már mintha nem is lenne az említett értékeknek, és ahol minden határ elmosódni látszik.

Itt csak csendesen jegyzem meg, hogy pont emiatt is rettenetesen nehéz a messziről jött bevándorlók integrálása a nyugati társadalmakba. Ha nincsenek korlátok és kapaszkodók, nincs is iránytű és stabilitás.

– Igen, bár szerintem olyan országokban is egyre nehezebb az integráció, ahol alkalmasint vannak korlátok. Elég, ha a németországi török párhuzamos társadalmak problémájára gondolunk.
– Ott is szerintem hasonló tőről fakadnak a gondok. A németeknél nemigen érzékelem, hogy elfogadott lenne egy egészséges nemzeti identitás, aminek mondjuk része a nyitottság és a befogadás. Ott az identitás inkább az identitás hiánya. A történelmi múltból fakadó és mindmáig tartó (és fenntartott!) bűntudat miatt nem igazán mertek következetes és világos követelményeket állítani a bevándorlókkal szemben – sem a török vendégmunkásokkal szemben, sem pedig azokkal, akik az elmúlt évek folyamán érkeztek.

– Korábbi írásaidban a nemzeti identitás fontosságáról írtál. Miért van szüksége erre egy XXI. századi embernek?
– Az egyén mindig is része volt egy adott közösségnek, egy nagyobb körforgásnak. Alapvető emberi szükséglet, hogy tartozzunk valahova. Az egyént és a közösséget összekapcsoló, lelki stabilitást biztosító híd pedig éppen az identitás maga. Ha ez szilárd alapokon nyugszik, kevésbé vagyunk mi is – gyermekeinkkel együtt – kitéve napjaink egyre értékvesztettebb és kiüresedő társadalmi trendjének, amelynek célja az individualista, ám manipulálható egyének kitermelése.

Kép forrása: Horváth-Sántha Hanga 

Ez különösen fontos a globalizálódó világban, ahol egyre többen hangoztatják, hogy pont ezeknek az éltető és biztonságot nyújtó közösségeknek nincs már szerepe, hiszen már nem fontosak a határok. Sem a külső, sem a belső határok, sem a nemi, sem az egyéb határok.

– Mennyire látszik az életeden, a mindennapjaidon, a gondolkodásodon az, hogy több kultúrában is otthon vagy?
– Minden bizonnyal látszik, bár egy kívülálló ezt jobban meg tudná mondani. Akárhol jártam, mindig igyekeztem felfedezni, mi az, ami érték, és mi az, amit abból én is át tudok ültetni a saját életembe. A svédekben nagyon kedvelem a higgadt vitakultúrát, a konyhájukat, a természet iránti rajongásukat. A svájciak esetében a pragmatizmus és hagyományőrzés, emellett a kisebbségek iránti tisztelet volt számomra példaértékű. A nyugat-szaharai szaharavi etnikumú emberekben leginkább a végtelen szívósság fogott meg: annak ellenére, hogy a világ egyik legelfeledettebb konfliktusa zajlik ott (Marokkó 1975 óta tartja megszállás alatt a térséget – szerk.), mindig a továbbküzdést választották, és folyton keresték a lehetőségeket, hogy a nagyvilág tekintetét ráirányítsák a helyzetükre. A New Yorki-i ENSZ-központnál töltött időszak pedig arra tanított, hogy bár könnyű cinikusnak és reményvesztettnek lenni, amikor 193 ország képviselői folytatnak hónapokon át tartó, sokszor teljesen parttalan vitákat fontos kérdésekről – az is egy tudatos döntés, hogy ne legyek ilyen. Akkor is, ha ennek érdekében mindennap le kell küzdenem saját ellenérzéseimet. Ezek mind végigkísérnek a további utamon.

– Szükségszerű, hogy egy nőnek ma a család és karrier között választania kell?
– Attól függ, miként definiáljuk azt, hogy karrier. Számomra a szó nem rangot vagy munkahelyi beosztást jelent, hanem egyszerűen azt, hogy olyan helyen vagyok, ahol megbecsülik a munkámat, és ahol hasznos tagja vagyok a közösségnek. A kettő összeegyeztetéséhez kell a támogató munkahely, mellette pedig kell a támogató társ is. Szerencsés vagyok, mert férjem maximálisan támogatta, hogy gyermekünk mellett folytassam a doktori tanulmányaimat, sőt, kisfiunk első életévében – hála az ő munkahelye rugalmasságának – heti egy napot otthon is tudott tölteni vele. Ő az, aki minden írásomat, publikációmat, előadásomat végigolvassa, végighallgatja, véleményezi és konstruktívan segíti. Hálás vagyok annak az egyetemi tanáromnak is, aki néhány éve egy belvárosi kávézóban tartotta meg választott tantárgyam kötelező óráit úgy, hogy a kisfiam közben a mellkasomon aludt egy kendőben.

Szóval csak arra tudom bíztatni minden anyatársamat, hogy igyekezzenek keresni a lehetőségeit a család és a hivatás összehangolásának. Lehet, hogy ők is meglepődnek, milyen sok a támogatója ennek az elképzelésnek.