A jódozott só már régóta belopta magát a konyhákba, ez hivatott biztosítani, hogy egyebek mellett elkerülhető legyen a golyva, amit a jód hiánya okoz. Ezt a megoldást 1831-ben javasolta Jean-Baptiste Boussingault francia vegyész, de a módszert csak 1923-ban kezdték el alkalmazni Svájcban, majd 1924-ben az Amerikai Egyesült Államokban. A jód pótlására ilyen módon azért van szükség, mert a mikroelemet kellő mennyiségben gyakorlatilag lehetetlen táplálékkal bevinni a szervezetbe: ugyan a növények föl tudják venni a talajból, viszont Magyarország területének négyötöde jódszegény, emiatt pedig jód sem jut be zöldségékbe és a gyümölcsökbe, majd onnan a táplálékláncba. A mikroelemben csak az Alföld középső része gazdag, a táplálékkal egyedül ott nincs gond ebből a szempontból.

A jódhiány az egész világot érinti, pótlásáról sok helyen gondoskodnak valahogy: hazánk mellett például Ausztriában és Németországban jódozott sóval, de vannak országok, ahol a vizet vagy a kenyeret jódozzák.

Elillan vagy nem illan?

A jóddal dúsított sóval kapcsolatban élnek tévhitek, mi például orvostól is hallottunk olyan rémhírt, hogy a sóban lévő jód a doboz felbontása után hamar eltűnik. Ez nem igaz, mert a jódozott só kálium-jodidot tartalmaz, ami egy stabil, szervetlen vegyület.

„Ez az anyag nem illékony, vízben jól oldódik, hő hatására sem bomlik el. Emiatt a sóban lévő jód megmarad a doboz kibontása után is, egyáltalán nem károsodik. Belőle csak akkor tűnhetne el, ha a dúsítás valamilyen szerves jódvegyülettel történne” – mondja dr. Csupor Dezső farmakognóziai szakgyógyszerész. A Szegedi Tudományegyetem docense kiemeli, hogy elemi jód nem is kerülhetne a sóba, mert az mérgező, ellentétben az olyan sóival, mint a kálium-jodid. Abban a koncentrációban, amivel az étkezési sóba kerül, semmiképpen nem ártalmas. Ugyanezt a szervetlen vegyületet használják akkor is, ha jóddal a kenyeret vagy a vizet dúsítják.

Ha gyengébb a helyettesítő anyag

Az értékes anyagok élelmiszerekhez adására amiatt is szükség lehet, mert azokból az eredeti tápanyag elveszik a feldolgozás – például a malomipari műveletek – során. Emiatt lehet szükség a sima lisztek vitaminozására. Dúsítás végezhető a helyettesítő élelmiszerek tápanyagértékének biztosítása érdekében is. Ilyen például a vajat pótló margarinok javítása A- és D-vitaminnal (A-vitaminnal dúsítást először Angliában végeztek 1927-ben).

Hasonló a helyzet a kalciummal, amelynek megfelelő bevitele a csontritkulás megelőzése érdekében elengedhetetlen. Emiatt adják ezt a mikroelemet egyebek mellett szójaitalokhoz vagy más növényi tejekhez, illetve olyan élelmiszerekhez, amelyeket tejtermékek helyettesítésére használnak. Azokból ugyanis – ellentétben a valódi tejjel – hiányzik a csontok számára is nélkülözhetetlen ásványi anyag.

A margarint az A- és D-vitamin mellett szterinekkel (a legfőbb fitoszterinforrások a növényi magvak, a növényi olajok, az olajos magvak és a gabonafélék, hüvelyesek) is dúsíthatják. Ez a vegyület azért hasznos, mert csökkenti a koleszterinszintet: az emésztés során versenyre kel a koleszterinnel, és azt kiszorítva megakadályozza, hogy a bélrendszerből felszívódjon, majd a véráramba kerüljön. Ezáltal a koleszterinmolekulák egyszerűen kiürülnek a szervezetből, a vér koleszterinszintje pedig csökken.

Amikor hiányzik a tápanyag

A dúsításnak lehet célja a tápértéknövelés is, amelynek során az élelmiszerek természetes vitamin- és ásványi­anyag‑szintjét növelik, vagy olyan vitaminokat és ásványi anyagokat adnak a termékekhez, amelyeket azok amúgy nem, vagy csak elenyésző mennyiségben tartalmaznak. Ilyen mondjuk, amikor a gyümölcsleveket, gabonapelyheket B-vitaminnal vagy kalciummal dúsítják, de hasonló példa az is, hogy az Egyesült Államokban a liszteket dúsítják B-vitaminokkal és vassal. Az ebből készült kenyér a hozzáadott B1-, B2-, B6-vitamin, niacin és folsav 70–95 százalékát, míg a dúsított lisztből előállított tészta a szárítást és főzést követően e vitaminok nagyjából 70 százalékát őrzi meg. A tengerentúlon a módszer használata már nem is újdonság: az USA-ban, valamint Kanadában már az ezredforduló előtt is használták a folsavat a kenyerek, gabonafélék, a kukoricás ételek, a száraz tészták, a rizs és egyéb magvas termékek dúsítására.

Sőt, az Egyesült Államokban az idegcsőzáródási rendellenesség kialakulásának megelőzése érdekében ezt kötelezővé is tették 1998-ban. Nálunk is próbálkoztak a kenyér folsavas dúsításával, de az eljárás nem terjedt el.

 

 

Szeléntől a rostokig

Élelmiszereket itthon gyakran dúsítanak szelénnel, például lisztből is kapható ilyen. „Ez az anyag egy antioxidáns, nagyon sok enzim működéséhez szükséges, hiánya súlyos betegséget okoz. Magyarországon ez nem jellemző, mert nálunk a bevitel általában megfelelő, Kína iparilag nagyon szennyezett területein viszont gyakori a szelénhiány” – mondja Csupor Dezső.

Használnak dúsításra rostokat is, sok üdítőbe ilyesmi kerül. „A rostosnak tűnő narancslé is koncentrátumból készül, a rostot pedig jótékony hatása miatt adják hozzá. Egyebek mellett csökkenti ugyanis az emésztőrendszeri daganatok kockázatát, de szerepe van a koleszterinszint és a vércukorszint csökkentésében is” – emeli ki a gyógyszerész.

Ezért kaphatók olyan kenyerek és lisztek is, amelyekhez szintén emiatt adnak rostot. „Pont a mi egyetemünkről származik az ötlet, amely alapján kenyérlisztekhez adhatnak guarbablisztet. Annak rostja nem nagyon alakul át cukorrá és nem is szívódik fel, sőt, meg is köt más cukrokat. Emiatt cukorbeteg embereknek kifejezetten javasolható, mert sokkal kisebb a glikémiás indexe” – mondja a gyógyszerész.  

Színezék helyett vitamin

Az élelmiszerek dúsítása vitaminokkal történhet technológiai célból is, amikor a vitaminok az adalékanyagok szerepét töltik be. A C-vitamin lehet például savanyításra használt ízesítőanyag, míg a béta-karotin használható narancsos, az A-karotin (az A-vitamin előanyaga) pedig sárgásbarnás színezésre.

Kevés nem lehet

A dúsítható élelmiszerek körét az Európai Parlament rendelete határozza meg. E szerint vitaminok és ásványi anyagok nem adhatók feldolgozatlan élelmiszerekhez, beleértve a gyümölcsöket, zöldségeket, húsféléket és halakat. A szabályok szerint a dúsított élelmiszerekben a vitaminoknak és ásványi anyagoknak jelentős mennyiségben kell jelen lenni. Ez azt jelenti, hogy a termék 100 grammjának vagy 100 milliliterének (ha a fogyasztási mennyiség ennél kevesebb, akkor a készítmény adagjának) tartalmaznia kell az ajánlott napi bevitel legalább 15 százalékát, míg italok esetében 7,5 százalékát. Az egyadagos termékekben az elvárt mennyiség szintén a napi javasolt bevitel 15 százaléka.

Minden mindennel összefügg

Az élelmiszerekhez adott vitaminok stabilitására és biológiai hasznosulására több dolog is hatással lehet, az egyes komponensek pedig kölcsönhatásba is léphetnek. Például a fémionok (vas, réz) fölgyorsítják a C- és a B12-vitamin bomlását.

Viszont utóbbi nem jelenti azt, hogy ilyen esetekben a C-vitamin kárba vész, az ugyanis éppen azért bomlik gyorsabban, mert segíti a vas felszívódását. Nem mellesleg javítja az A-vitamin stabilitását is. Előnyös az is, ha egy terméket egyszerre dúsítanak kalciummal és D-vitaminnal, a kettő ugyanis együtt hasznosul a legjobban. Persze vannak negatív összefüggések is. Például a növényekben lévő oxálsav (paraj, sóska, rebarbara, zellergumó) és fitinsav (hüvelyesek, búzakorpa) oldhatatlan komplexet képez a kalciummal, így csökkenti annak felszívódását. Emiatt teljesen értelmetlen lenne például parajpürét kalciummal dúsítani.

Nem telt még el nyár anélkül, hogy a Balatonon ne lettem volna legalább egy hetet, de inkább egy hónapot, hála nagyszüleimnek, akik nyaralót vettek, akkor, amikor még nem is nagyon lehetett szó nyaralásról, csak nyári szünetről. Nem arra gondoltak, hogy a strandon lesznek egész nap, hanem hogy a teraszon „a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár“: gyümölcs legyen, szőlő, kicsi édenkert, család.

Ha a Balatonra gondolok, mindig a víz jelenik meg a szemem előtt, de sosem a strand zaja és tömege: a nádas susogó csendje, a tó illata a fullasztó hőségben, a vihar hangjai, az ég kékje, a magány.

Sok egyedüllét a szabad ég alatt. És persze a tágabb családdal: unokatestvérekkel, nagynénikkel-nagybácsikkal együtt töltött hosszú, víg esték a teraszon, a közös élmények, kártyázások, nevetések. Sok együttlét a szabad ég alatt.

Itt tanultam meg úszni és bármiyen vízben biztonságban érezni magam. Számomra a „lemenni a Balatonra“ már régóta ezt jelenti, hogy egyes-egyedül beúszok olyan messzire, hogy „csak alig hallom a vígság lármáit", csupán a víz ölel körbe, felettem feszül a tágas ég. Amikor megismertem a flow fogalmát, rögtön ez ugrott be: a tó közepén ezt élem át. Nem lehet leírni és átadni szavakkal, és ez számomra elég biztos jele annak, hogy ott valami különleges történik velem. Nagy tanítómester a Balaton: nem lehet nem jelen lenni, ha ott vagyok a közepén, és legfőképpen – szerencsére – a mindenféle gondolataimnak nincs hely. Nincs más, csak az úszás és a légzés ritmusa; köröttem a víz, „fölöttem az ég, bennem a létra“. És kint a család.

A mély lélegzetvétel után visszatérek a hétköznapokba, a partra, amely színhelye az ember–ember közötti párbeszédnek, félreértéseknek, drámáknak, kibéküléseknek, egymásra találásnak.

A víz mindig más arcát mutatja. Ha csendes, könnyen szót lehet érteni vele, de ha hullámzik, akkor minden alkalommal belátom, hogy jobb, ha én alkalmazkodom. Megszabja a testem mozdulatait, az irányt, amerre úszom, a lélegzetvételemet, sőt azt is, hogy meddig mehetek be. Ha nem hallgatnék rá, magamra vessek. Megadja a ritmust, és mint valami karmester, le is vezényli. Megtanultam azt is, mikor mondja a testem: elég, most már fordulj vissza. Hideg a víz? Ragacsos lesz a hajam? Ezek az apróságok az önfegyelmemet erősítik: ha a Balatonnal – vagy önmagammal – van randim, akkor annak ára van. Megtanultam azt is, hogy van, amikor szó szerint fel kell ülni a hullámra, ráhagyatkozni és fogadni a változást.

Aztán ott van a tó ikertársa, az ég: előre jelzi, mi fog történni, csak legyen szemünk és fülünk rá. A nádasbeli élőlények zümmögése, hápogása, susogása szintén elárulja, hogy vihar közeleg-e vagy hőség. Alázatra és figyelemre vezet, ha nyitott szemmel vagyok jelen.

A Balaton mellett bármely divatos mindfulness-módszernél hatékonyabban megtanulom, hogy minden összefügg mindennel: a tó az éggel, a szél a fákkal, a rovarok a madarakkal, s mindez velem.

Közöm van hozzá, hogy mekkora a nádas, hogy mennyi a fecske, és hogy milyen meleg van.

 

Ha valami fáj, valami nem jó, akkor képes arra, hogy megmutassa: a testem jól működik, a lelkem pedig ép és egész. Egyszer, amikor testileg-lelkileg nagyon fájt valami, beúsztam mélyre, és egyszerre eltöltött az a tudat, hogy a dolgok mélyén akkor is rendben van minden, ha valami most éppen eltörött. A testem működik, én működöm. Balaton-terápia.

Szó se róla, alaposan kimerít egy nagy úszás, fáradt és farkaséhes leszek utána. De ez is csak arra vezet, hogy még jobban jelen legyek: rendesen egyek, jól aludjak, és a bor vérré váljon bennem. Hogy akivel beszélgetek, azzal száz százalékosan ott legyek. Ezek az alkalmak egész évre feltöltenek, s már tavasztól alig várom, hogy újra mehessek.

Vajon hogy lehet az, hogy akár egyetlen órányi balatoni úszásból egy egész évre kapok energiát?

Azt hiszem, azért, mert több van benne, mint a hozzávalók összessége. A víz, az ég, a szél és a nap nem hoz automatikusan békét sem a lelkembe, sem a világnak. Kellek hozzá én is teljes valómban, és valami olyan hatalmas nyitottság részemről, ami lehetővé tesz bármit. Azt is, hogy elkapjon a vihar, azt is, hogy felhasítsa a lábam a kagyló, azt is, hogy pénzt találjak a talpammal. Azt is, hogy elengedjem a saját magamról alkotott képet. Azt is, hogy az Örökkévalóval találkozzam a tó közepén. És ez az, amelyben olyan energia van, hogy ha csak rágondolok a balatoni magányos úszásomra, akkor is megkapom az erőt ahhoz, amit éppen tennem kell.

A Balaton a teljes jelenlétre figyelmeztet pusztán a létével, de emellett örülni is megtanít: gyönyörködésre a színek kavalkádjában, spontánnak lenni egy-egy őrült ötletre. És hálára, hogy ott lehetek, hogy nyár van, hogy van kivel lemennem a tóra, hogy van két karom, két lábam, van tüdőm, szívem, szemem. Hogy a világ nem tökéletes, s hogy egyszer élünk – de akkor örökké.

Palacsinta tej és tojás nélkül, fruktózmentes diétában is

Ez a recept akkor is jól jön majd, ha a kicsi nem érzékeny a tojásra, de éppen nincsen otthon a hűtőben, ám a ennek ellenére rágja a fülünket a népszerű édességért.

Hozzávalók (kb. 20 db):

• 400 g fehér tönkölyliszt (lehet búza- is)
• 450 ml szénsavas víz
• 450 ml növényi tej (én natúr zabitalt használok, az édeskésebb íze miatt jó választás a sütikhez)
• 4 evőkanál olaj
• csipet só
• 1 teáskanál xilit vagy olyan édesítő, amelyet a kicsi tolerál

A hozzávalókat keverőtálba tesszük: először a lisztet, az édesítőt, a sót, majd a vizet, a tejet és az olajat, végül csomómentesre keverjük. (Lehet gépi habverővel is dolgozni.) Érdemes fél órát pihentetni a tésztát. A palacsintasütőt kicsit megkenjük olajjal az első sütés előtt (utána már nem kell), és indulhat a palacsintasütés. Mi fahéjjal és natúr kakaóval töltöttük meg a strandra a palacsintákat, de később már mentes lekvárral, dióval is kísérleteztünk. Öröm az ürömben, hogy ez a változat jóval egészségesebb, és kevésbé tocsog az olajban, mint a kifőzdében árult társaik. Ráadásul gluténmentes változatban is elkészíthető gluténmentes liszttel.

Vaníliás, zabpelyhes gofri a fruktóz-, tej-, laktóz-, tojás- és gluténmentes diétában

Hozzávalók:

• 2 csésze zabpehely (nagyszemű! – ez nagyon fontos)
• 2 csésze növényi tej (natúr rizs- vagy zabital)
• 1 evőkanál xilit vagy olyan édesítő, amelyet a kicsi tolerál
• 1 vaníliarúd kikapart belseje
• 1 csipet só

A hozzávalókat egy turmixgépbe tesszük és jól összeturmixoljuk. Nem árt neki, ha kicsit állni hagyjuk, mert olyankor a zab felszívja a nedvességet. A gofrisütőt kis olajjal átkenjük, majd beleöntjük a tésztát. Pár perc alatt készre sül. Nálunk a kicsi korábban így, magában ette, de persze megszórhatjuk fahéjjal vagy kakaóval, készíthetünk hozzá mentes csokipudingot (már sok helyen lehet ilyen pudingport kapni, és növényi tejjel tényleg jól működnek), vagy mentes lekvárral is megkenhetjük.

Főtt kukorica

A főtt kukoricától otthon nem kell tartani, hiszen egy nagy fazékban csak vízzel és sóval tesszük fel főni. Ám a tapasztalataink azt mutatták, hogy máshol néha cukrot is raknak a főzővizébe, és van, hogy nem figyelnek egy konyhán arra, hogy a kukorica vagy a főzővíz mivel érintkezett előtte. Ez egy ételallergiás vagy ételérzékeny számára komoly problémákat is okozhat. Ezért mi biztonsági okokból a főtt kukoricát is otthon készítettük, otthonról vittük. A fruktózérzékenyek azért óvatosan fogyasszák ezt a zöldséget, mert fruktóztartalma a középmezőnyben van: 75 gramm nyers zöldség tartalmaz 1 gramm fruktózt.

 

A főtt kukoricát egyébként elég nehéz elrontani, de pár hasznos tippet azért érdemes megfogadni a tökéletes, ropogós főtt kukorica elkészítéséhez. Például, hogy minden a vásárlásnál kezdődik: a levelek frissessége sok mindent megmutat, ha a kukorica külső levelei fonnyadtak, megsárgultak, nem érdemes megvenni. Ez igaz akkor is, ha a szemek túl sűrűn ülnek egymás mellett, vagy ha már behorpadtak. Ha megvan a jó alapanyag, akkor már csak arra érdemes figyelni, hogy minden levéltől és bajusztól megszabadítsuk a csöveket, a végét az utolsó kukoricaszemek alatt vágjuk le, majd alaposan mossuk meg, ahogy a leveleket is. A friss, ropogós kukoricához nem kell más, csak só és víz.

A fazék aljára teszünk a levelekből, aztán rá a kukoricákat, és végül annyi (minimálisan sós) vizet, ami teljesen elfedi. A tetejére is helyezhetünk még leveleket, majd fedővel letakarva puhára főzzük. Ha felforrt a víz, akkor inkább közepes lángon főzzük tovább 10-15 percig. (Nem javasolt tovább főzni, mert csak megkeményedik!) Ha kivesszük, még ízlés szerint megsózhatjuk, a legkisebbeknek azonban nincs erre szüksége, ők élvezni fogják a szemek ízét anélkül is. Ez az az étel, amelyet érdemes a strand mellett enni, mert amikor a kicsi végzett, és úszik a kukoricalében, jöhet a nagy pancsolás!

Bár a kőszínházak, koncerttermek zárva tartanak, az ősszel beinduló szezon szinte befogadhatatlanul gazdag programkínálata még várat magára, és egyébként is, valljuk be, nyáron a vízpart simán letaszítja a dobogóról a művészetet – sokunknak elemi igénye a testi mellett a szellemi töltekezés is. Akár családosként, gyerekekkel, akár egyedül, a barátainkkal vagy a kedvesünkkel töltjük a vakációt, akár utazunk, akár nem, három alapszabályt érdemes fejben tartanunk (és nem csak nyáron):

 

Ha ezeket az irányelveket magunkévá tesszük, már nem érhet bennünket olyan nagy baj, de azért néhány gyakorlati tippel is szolgálunk, hogy igazán „művészi” legyen a nyár.

Újrafelfedezés

A nyaralás sokaknak az utazást, a környezetváltozást jelenti, új helyen pedig könnyű lépten-nyomon rácsodálkozni akár a leghétköznapibb dolgokra is. De mi a helyzet a saját otthonunkkal? Megnéztük-e már a templomot belülről, ami mellett mindig elmegyünk? Kit ábrázol az a szobor az épület homlokzatán vagy a két megállóra lévő kis téren, a szökőkút közepén? Kinek van emléktáblája a szomszéd lépcsőház bejáratánál?

Járjuk be az utcát, városrészt, kerületet, ahol élünk, próbáljuk más szemmel nézni azt, és észre fogjuk venni, milyen pompa rejlik a megszokás fóliája alatt.

Ha mi magunk ráleltünk a régi-új kincsekre, ismételjük meg a túrát a gyerekekkel, és…

…tobzódjunk a történetekben!

Gyerekkoromban az egyik kedvenc könyvem Mikszáth Kálmán „Magyar várak regéi” című gyűjteménye volt. Az épített hadállások (illetve azok romjai) sosem nyűgöztek le különösebben, de a hozzájuk kapcsolódó történetekkel nem tudtam betenni. A kultúra szerves egységet alkot az azt létrehozók történetével, és minket is a történetek kovácsolnak közösséggé: akár úgy, hogy közösen megéljük azokat, akár úgy, hogy meghallgatjuk, kicseréljük és újrameséljük egymáséit. A nyár rengeteg lehetőséget kínál arra, hogy történetek nyomába eredjünk: bárhova is menjünk, kutassuk fel az általunk meglátogatott helyekről szóló anekdotákat, legendákat, keressünk képeket akár a Fortepanon, ismerkedjünk a nyelvvel (belföldön is, gondoljunk a nyelvjárásokra!), beszéljünk minél többet a helyiekkel.

 

Telefonos alkalmazások helyett vértezzük fel magunkat útikönyvekkel, akár szépirodalmi igényűekkel, idézzünk fel vagy keressünk olyan olvasmányokat, amelyek az adott várossal, községgel kapcsolatosak! És egy pillanatig se tagadjuk, hogy az „Ezt a falszakaszt XY építtette ezernégyszázvalahányban…” kezdetű mondatoknál minket is jobban érdekel az, hogy „A vár védői forró szurokkal öntötték nyakon a felkapaszkodó törököket…”

Olvasni, olvasni, olvasni!

Évközben még csak-csak megáll a lábán a „nincs időm olvasni” kifogás érv, de ahogy kitör a szünet, érvényessége gyorsabban olvad el, mint a jégkocka a limonádénkban. Hosszabbak a napok, nyugodtabb a tempó még akkor is, ha nincs túl sok szabadnapunk: igazán csak döntés kérdése, hogy felüssünk egy jó regényt, és belefeledkezzünk néhány órára akár egy kávézó teraszán, a kertben, egy fesztiválnap „chill”-idejében, a strandon vagy akár a vonaton.

Használjuk ki az időt, vegyük kézbe azokat a köteteket, amelyek már régóta áhítoznak figyelmünkre a polcon, ismerkedjünk új szerzőkkel vagy elevenítsünk fel régi kedvenceket – tényleg mindegy, csak olvassunk!

Járulékos kedvező hatásai: egyrészt, ha tényleg egy remekmű akad a kezünkbe, még az esős napok miatt sem bosszankodunk majd annyit, másrészt ha mi olvasunk, a csemeténket is könnyebben rávehetjük a kötelező (vagy nem kötelező) olvasmányok elolvasására.

A természet múzeumai

A nyári múzeumlátogatás határozott előnye, hogy rengeteg gyerekbarát, interaktív tárlatot találhatunk, ráadásul a legtöbb épületben kellemes, hűvös idő van. Ám ha csak a tűző napról menekülvén térünk be egy-egy tárlatra, megeshet, hogy csak fél szemmel figyelünk majd a kiállítási tárgyakra, másik szemünk a hűtött italokat és a nyári üzemmódban működő, tehát borítékolhatóan rohangáló gyerekeket, következésképpen a teremőr nénik rosszalló tekintetét fürkészi majd.

Sokkal jobb a helyzet akkor, ha a teremtett környezetünkben megtalálható „múzeumokat” célozzuk meg: látogassuk meg a barlangokat, tanösvényeket, kilátókat, csillagvizsgálókat, vadasparkokat, túraútvonalakat!

Sok helyen kiváló idegenvezetésben részesülhetünk, de ha nem szívesen alkalmazkodunk csoportokhoz, némi előzetes készüléssel magunkat is elkalauzolhatjuk erdőn-mezőn.

Saját vakáció, saját soundtrack

A legbiztosabb módja annak, hogy a kultúrát testközelben tartsuk, nem más, mint a zene. No, ne a köztereken dübörgőre gondoljunk elsősorban. A muzsika „nyári kiadása” jellemzően szabadtéri koncertek és fesztiválok keretében érhető el, én azonban még ennél is többet ajánlok: készítsünk „filmzenét” a nyarunkhoz. Válogassunk autózós/vonatozós zeneszámot, fagyizósat, napozósat, olyat, amit az irodában vagy a strandröpipályás izzadáshoz képzelünk el, legyen a listán vízpartos zene, kirándulós, esti fröccsös, nagymama-látogatós, esőnapos, biciklizős. Tegyünk a listára régi nyarakat felidéző dalokat, és ha új tájakra utazunk, akkor egy-egy melódiát a helyi zenekincsből. Böngésszünk egy kicsit a lemezgyűjteményünkben vagy a zenemegosztón, és ne feledkezzünk meg a klasszikusokról sem.

Törekedjünk arra, hogy minél több stílusból szemezgessünk, és csakis olyan dallam maradjon a listán, ami tényleg tetszik!

Családosoknak egy gyerekcédé elkészítése is erősen ajánlott: mehetnek rá az ismert gyerekzenekarok legtutibb nyári, vagyis nyárral valamilyen módon kapcsolatos slágerei. A siker garantált.

Egy méltatlanul keveset emlegetett, kiváló magyar tudósnőről van szó, akinek tudományos munkássága és szabadalmai a mai napig hatást gyakorolnak a világ energiatermelésére.
1934-ben a The New York Times összeállításában, amely a korabeli Amerika tizenegy legsikeresebb hölgyéről szólt, egyetlen tudósnő szerepelt, aki nem más volt, mint a magyar származású Telkes Mária.

2012-ben posztumusz választották be Steve Jobs-szal és Gábor Dénes fizikussal egyidőben a Feltalálók Nemzeti Dicsőségcsarnokába (National Inventors Hall of Fame), amely az emberiség javát szolgáló újítások elismerését, bemutatását és bátorítását szolgálja.

A világ tehát számontartja, mi magyarok mégis alig tudunk róla valamit. De vajon ki is volt ez a kedves mosolyú tudósnő?

1900. december 12-én született Budapesten, egy bankigazgató nyolc gyermeke közül a legidősebbként. Az Angolkisasszonyok után a Sophianum katolikus leánygimnáziumba járt, majd 1920-ban kezdte meg tanulmányait a budapesti Tudományegyetemen, matematika-fizika szakon. Érdekesség, hogy az egyetemre ekkor még csak alig negyedszázada, 1895 óta iratkozhattak be nők is.  

A diploma megszerzése után az ifjú kutatónő Ribáry István fizikus professzor mellett dolgozott asszisztensként és szerzett doktori fokozatot fizikai kémia területen, majd 1924-ben a Clevelandban élő nagybátyja, az ottani konzulként tevékenykedő Ludwig Ernő hívására Amerikába költözött.

Egy év múlva a clevelandi Biofizikai Intézet laborjában kezdett dolgozni, ahol az agysejtek sugárzását kutatták. Komoly eredményeket ért el kutatócsoportjával: többek között egy általa készített elektromos fényképezőgéppel meg tudta mérni az agysejtek infravörös sugarait.

1939-ben Bostonba költözött, ahol a Massachusetts Institute of Technology tanáraként és kutatójaként folytatta pályafutását.

Innentől kezdve munkássága leginkább a napenergia felhasználása köré összpontosult.

A modern kori napenergia-hasznosítást célzó kutatások és kísérletezések már az ipari forradalomtól kezdve felélénkültek Európában és Amerikában, a XX. század derekára pedig egyre inkább fontossá vált ezek hatékonyságának fokozása. A kutatások finanszírozására egyre komolyabb összegeket fordított az állami és az amerikai üzleti szféra is.

Ez volt az első, kizárólag napenergia hasznosításával fűtött kísérleti lakóház.

Egy ilyen, magántőkéből finanszírozott csoport tagja, majd 1940-től vezetője lett Telkes Mária, akinek fő feladata a napenergia-átalakítás lehetőségeinek kutatása volt. Legnagyobb problémáját a hőtárolás kérdése jelentette, erre talált megoldást a magyar tudósnő a kémiai hőtárolás segítségével, glaubersó használatával. Ő tervezte – az amerikai sajtó nagy érdeklődése mellett – a világ első napházának fűtésrendszerét is a Boston melletti Doverben.

A házba egy magyar család költözött, s igaz ugyan, hogy az 1948-as hideg telet nem bírta a kevés napsütés mellett a ház, ezért kiegészítő fűtést kellett hozzá tervezni, megépítése mégis óriási jelentőségű volt.

Telkes Mária a napenergia hasznosítására vonatkozóan számos szabadalmat jelentett be. Egyik legsikeresebb találmánya a második világháború amerikai pilótái számára kifejlesztett, napenergiát hasznosító tengervíz-sótalanító berendezés volt. Komoly problémát jelentett ugyanis, hogy a háborúban szerencsétlenül járt, tengerre lezuhanó repülőgépek pilótáinak, ha sikerült is túlélniük a szerencsétlenséget, az ivóvízhiánnyal is meg kellett küzdeniük.

Telkes szabadalmaztatott egy saját maga által tesztelt, felfújható, napenergiával működő berendezést, amely naponta körülbelül 1 liter tengervíz lepárlására volt alkalmas.

A műanyag, átlátszó focilabdára emlékeztető eszköz belsejében volt elhelyezve egy fekete filcpárna, amelyet a sós vízbe kellett mártani, és a hő hatására a gömb belső felületén csapódott le az édesvíz. A szabadalmat sorozatgyártás követte, és a háborúban minden pilóta felszerelésében elhelyeztek egy ilyen berendezést.

Tervezett ezenkívül egy napenergiával működő hússütőt is (a tudósnőből is kitör a praktikus háziasszony), amely Indiában vált elterjedtté, ahol a magas napsütéses órák száma garantálta a háziasszonyoknak, hogy az ételeik kellőképpen átsüljenek a berendezés segítségével. A találmány nagy sikerét itt is az egyszerű elven alapuló működés és a könnyű hétköznapi használat, valamint a készülék alacsony fogyasztói ára jelentette.

Telkes Mária munkásságát és sikerességét jelzi húsz szabadalma, több mint száz tudományos publikációja és az általa elnyert tizenkét nemzetközi kitüntetés (köztük az Amerikai Tudományos és Kutatás-fejlesztési Hivatal díja).

Egyetemi oktatóként, majd később nagyvállalatok tanácsadójaként is dolgozott, részt vett több tengerészeti és űrkutatási programban is. Kutatási eredményeinek jelentősége – a napenergia hasznosításának továbbfejlesztése – az 1970-es évek olajválságával tovább fokozódott, ezért további napházak építésén dolgoztak a korábbi tervek és eredmények felhasználásával.

Nem alapított családot. Az amerikai karrier mellett is megőrizte magyarságát, élete végén hazahívta az a bizonyos édes „rög".  Kilencvenöt évesen – hetven év után – tért haza, s még abban az évben, 1995-ben el is hunyt Budapesten.

Először próbáltam kiskapukat keresni, hogy megússzam: még nem vagyok 40, ráadásul a kosárméretem sem hatalmas, B-s, vagyis idén még bőven elég, ha csak ultrahanggal nézetem meg, van-e valami kórosnak tűnő elváltozás a melleimben. Ha nincs, elég, ha majd csak jövőre megyek mammóra – jutottam dűlőre saját magammal.

Barátnőimet, családtagjaimat is kifaggattam előzetesen a témáról, titkon továbbra is abban bíztam, hogy majd megerősítik az UH-vizsgálattal kapcsolatos teóriámat, de csak nagyobb lett a káosz a fejemben, mint korábban volt.

 

Mivel hasi ultrahangra már volt időpontom egy fizetős helyen, végül úgy döntöttem, hogy egyúttal bejelentkezem mellultrahangra is, legalább az legyen meg, a mammográfia-kérdést pedig továbbra is nyitva hagytam. A rendelőben aztán, legnagyobb megdöbbenésemre, a doktornő nem akarta megcsinálni a vizsgálatot. Elmondta, hogy 35 éves kor felett csak a kettő – a mammográfia és az UH – együtt adhatja a legmegbízhatóbb eredményt, így ő ezt javasolja. Ahelyett tehát, hogy megvizsgálta volna 15 ezerért ultrahanggal a melleimet a magánrendelőjében, inkább behívott a kórházi rendelésére tb-alapon, hogy ott teljes körűen megvizsgálhasson.

Lelkiismeretessége, és a kérdéseimre adott válaszai végül meggyőztek, vettem egy nagy levegőt, és igent mondtam. A háziorvosomtól kellett beutalót kérnem.

A vizsgálat előtti éjszakán álmatlanul forgolódtam az ágyamban. Cikáztak a gondolatok a fejemben: Mi van, ha nem fogom kibírni a fájdalmat? Ó, hiszen túl vagyok már egy szülésen, mi lesz ez ahhoz képest? Semmi! – nyugtattam magam. De mi van, ha találnak valamit? A rák nem válogat. Keresztanyám is mesélte, hogy tele volt az onkológia harmincas fiatalokkal… Lőttek a nyaralásunknak, a terveinknek, az életemnek, ha…mi lesz a családommal, a kisfiammal?

Na, ezen a ponton kikeltem az ágyból, főztem magamnak egy orbáncfűteát, elkortyolgattam, aztán végre sikerült álomba szenderülnöm.

 

Másnap reggel, ahogy ott ültem a kórházban, és vártam, hogy szólítsanak, eszembe jutott egy ismerősöm korábbi élménybeszámolója. Kriszti csomót talált a mellében, így került életében másodszorra a mammográfiára. Először magától ment, elővigyázatosságból, de megbánta, borzasztó élményben volt része. „Olyan volt, mintha a vágóhídon lettem volna – mesélte. – Bár a vizsgálóban jeleztem, hogy eléggé félek, empátia helyett azt éreztem, hogy egy darab húsként kezelnek. Ridegen, gorombán utasított a vizsgálatot végző nő(!), hogy mit hogyan csináljak, ráadásul iszonyatosan fájt, ahogy összenyomták a mellemet.” Ha Kriszti nem találja azt a csomót, talán soha többé nem ment volna vissza, így viszont nem volt mit tennie. Másodszorra azonban kellemesen csalódott: kedvesen fogadták, ráadásul a vizsgálat is inkább kellemetlen, mint fájdalmas volt (talán mert most egy jóval modernebb géppel csinálták!), és végül a csomócska is jóindulatúnak bizonyult hál’ Istennek.

Ahogy ott álltam, a szerencsére hipermodernnek tűnő gép előtt félmeztelenül, igyekeztem az utóbbi történetet mantrázni magamban: „Alig fog fájni, ki fogom bírni, és minden rendben lesz!”

A vizsgálat, sajnos nincs mit szépíteni a dolgon, valóban elég kellemetlen, de közel sem annyira fájdalmas, mint amilyennek gondoltam. Ráadásul nagyon rövid ideig tart.

Két-két szögből készült felvétel mindkét mellemről, egyenként kb. 10 másodpercig voltak prés alatt a kebleim. Nem sokkoltam magam a látvánnyal, nem néztem lefelé, inkább becsuktam a szemem. A teljes vizsgálat nagyjából három percig tartott. Az eredmény is hamar megvolt, szerencsére mindent rendben találtak. Az ultrahang egy-két ártalmatlan cisztát mutatott csak. Óriási kő esett le a szívemről. Először a férjemet, aztán a keresztanyukámat hívtam a jó hírrel.

Miközben hazafelé vezettem, záporoztak a fejemben a kérdések: vajon hogy fogadják majd a barátnőim, ha elmesélem nekik, hogy túl vagyok a rettegett mammón? Hogy lehet, hogy ennyire sok, egymásnak ellentmondó felfogás létezik a mammográfiával kapcsolatban? Bár sok nőgyógyásznál megfordultam már, hogy létezik, hogy csak egyikük vizsgálta meg a mellemet, de semelyikük sem tartotta fontosnak, hogy beszéljen velem az emlőszűrésről? Talán már középiskolában jó lett volna, ha hallok erről… Vajon mennyien vannak tisztában azzal, hogy egy időben elcsípett mellrákból jó eséllyel teljesen fel lehet épülni? Ha mi, nők sokszor elbagatellizáljuk a szervezetünk jelzéseit, vajon mi a helyzet a férfiakkal? Nemrég még azt gondoltam, hogy semmi nem lehet nehezebb annál, mint hogy rávegyem magam a mammográfiára, de tévedtem… Vajon a férjemnél hogy tudnám elérni, hogy legyőzze ő is a saját félelmeit, és elmenjen rákszűrésre? Folytatása következik…

Egyik legjobb koncertélményem az amerikai rapper, DMX budapesti fellépése volt, amikor az előkelő első sorban ugráltam a slágereire. A felhőtlen szórakozást azonban kétszer is megzavarta, hogy tőlünk nem messze páran dulakodni kezdtek, mire a rapper a védjegyévé vált „kutyamorgással” intette le őket. A hasonló rendezvényeken nem ritka, hogy a felhevült tömegben verekedés tör ki, néha akkor is, amikor az ember a legkevésbé számít rá.

„Dua Lipa Szigetfesztiválon adott koncertjén egy ‒ egyébként meleg ‒ lány rasszista és homofób megjegyzéseket kezdett üvölteni egy csókot váltó spanyol leszbikus párra. A szóváltásból dulakodás lett, és nekünk kellett beavatkoznunk a barátnőmmel” ‒ meséli Tamara, akinek nem ez az egyetlen negatív tapasztalata: egy másik alkalommal két fiú kezdte inzultálni a tömeget, és őt is megütötték.

 

 

Zsuzsi a főleg esténként balhézó részegek miatt bérlet helyett inkább csak napijegyet vesz. „Minden fesztiválon számítani kell rá, hogy estére sokan leisszák magukat, én pedig szeretném elkerülni a lehetséges incidenseket.”

„Jegyvásárlás előtt kikérdezem az ismerőseimet a rendezvényről, bár ha jók a meghívott előadók, a rémtörténetek sem tartanak vissza.”

Benis Dániel, a Sziget, a Balaton Sound és a VOLT műszaki vezetője a rendbontókkal kapcsolatban azt tanácsolja, az esetek elszenvedői forduljanak az illetékesekhez. „A fesztiváljainkon 100–150 méterenként találni egyenruhás biztonsági őrt, aki a helyzetnek megfelelő protokoll szerint lép fel” – mondja.

Az elmúlt évek több száz életet követelő terrortámadásai szintén aggodalomra adhatnak okot, gondoljunk csak a 2018-as manchesteri Ariana Grande-koncertre, ahol egy merénylő 22 emberrel végzett. Benis Dániel szerint azonban a fesztiválok terrorfenyegetetettség szempontjából lényegesen biztonságosabbak, mint egy hazai szórakozóhely vagy egy kisebb rendezvény, például egy karácsonyi vásár, mivel méretük és látógatószámuk miatt a szervezők nagyobb hangsúlyt fektetnek az esetleges támadások megelőzésére.

A biztonságról fedett és egyenruhás nyomozók, rendőrségi állomány, terrorelhárítási munkatársak és forgalomtechnikai segítség gondoskodik. Munkájukat különböző eszközök, például behajtásgátló és kamerarendszerek teszik még hatékonyabbá.

Legfontosabb a józan ész!

A fesztiválokon a látogatók gyakran szorulnak támogatásra egészségügyi problémák miatt. Nemrég körülbelül száz, a Fishing on Orfű fesztiválon bulizó embert szállítottak kórházba hasmenés és hányás miatt, miután ittak egy bejárat melletti, szennyezett forrásvízből. „Elég csúnya tünetek jelentkeztek nálam, de a helyszíni mentőszolgálat munkatársai perceken belül elláttak, és elszállítottak a pécsi sürgősségi osztályra” ‒ meséli Edina.

A legjellemzőbb problémák egyébként a dehidratáltság és a végtagsérülések ‒ a Balaton Sound tavaly debütált, Safety First nevű telefonos alkalmazását túlnyomórészt ezek miatt vették igénybe.

Az applikációt használva a bajbajutottak telefonon vagy üzenetben kérhetnek segítséget, az idei évtől pedig térképen is megnézhetik, hol található a hozzájuk legközelebb eső biztonsági pont.

Benis Dániel a kellemetlenségek megelőzése érdekében azt tanácsolja a fesztiválozóknak, hogy legyen náluk hideg és meleg ruha, naptej, szúnyog- illetve kullancsriasztó és sapka. A legfontosabb azonban a józan ész, a balesetek ugyanis általában a bulizók könnyelműsége miatt történnek. „Gyakran az okoz problémát, hogy nem isznak elég folyadékot, elfelejtik bevenni a gyógyszerüket vagy nem pihenik ki magukat. Ezért is fejeződnek be a zenei programjaink hajnalban, hogy senki se táncoljon 24 órán keresztül egy helyszínen”.  Az sem ritka, hogy zárt cipő helyett papucsban indulnak a természetben megrendezett fesztiválra, holott kiránduláshoz sem azt húznának a lábukra.

Jó mókának tűnhet, ha egymás nyakába ülnek a koncerten, de ha valaki meglöki az alul állót, a felső könnyen a tömegbe zuhanhat, ezzel mások testi épségét is veszélyeztetve.

A nyári rendezvényeken a hőség tömegben állva még elviselhetetlenebb.  „Egyik koncert előtt rosszul lett a barátnőm. Nagyon meleg volt, ő pedig alacsony termete miatt ki se látott az őt körülvevők közül. Tőlünk három méterre volt egy kordon, biztonsági őrrel, gondoltuk, megkérjük, engedjen ki minket, ám nem tudtuk megközelíteni, mert néhány előttünk álló tinilány hisztizni kezdett, hogy biztosan csak a helyüket akarjuk elfoglalni” – idézi fel egy tavalyi szigetes emlékét Dorka. Benis Dániel szerint ilyenkor a legcélravezetőbb, ha a fesztiválozók egyértelmű verbális vagy nonverbális jelekkel, például kézfeltartással jelzik, hogy segítségre van szükségük. „Rendezvényeinknél az összes tömegtartózkodási helyszínen van biztonsági őrzés, és akár száz ember is figyeli a tömeget, továbbá mentőautó és vízosztó egészségügyi személyzet is tartózkodik a közelben” – mondja.  Az esetek többségében az is hasznos, ha az érintettek szólnak a mellettük állóknak – Dorka barátnőjét például vízzel és csokoládéval kínálta pár külföldi fiatal, így végül nem volt szüksége orvosi ellátásra.

A tikkasztó napsütés meglepetésszerűen csaphat át mennydörgésbe.

A szakértő arra hívja fel a fesztiválozók figyelmét, hasonló meteorológiai jelenségek esetén ne kezdjenek pánikszerűen menekülni, hanem kövessék a szervezők utasításait. „A viharfenyegetettség mértékétől függetlenül audiovizuális eszközökön, kivetítőkön kommunikáljuk a látogatókkal, mit csináljanak: kisebb eső esetén elegendő, ha megerősítik sátraikat, de az is előfordulhat, hogy a biztonsági szolgálat a teljes evakuálás mellett dönt.”

 

 

A szülők is felelősek

A megkérdezett szülők zöme nem aggódik a fesztiválok kockázatai miatt, mivel felkészíti a fiatalokat a problémás helyzetekre, Hajnalka és Anikó például megtanították gyerekeiknek az elsősegély alapjait, Adrienn pedig a nagy tömeg miatt előforduló balesetekre hívta fel lánya figyelmét. A szülőknek az adja a legnagyobb megnyugvást, ha tudják, valaki vigyáz a gyerekükre. „14 éves lányomat az első fesztiváljára a nagybátyjával engedtem el, idén már a barátaival megy, akik közül többet személyesen is ismerek. A legjobb, ha fiúk-lányok vegyesen vannak a csapatban” – mondja Anikó. „Egyszer egy rovarcsípés miatt allergiás rohamot kapott a lányom, és a rohammentőben kötött ki. Szerencsére talpraesetten kezelték a helyzetet a barátaival, engem is értesítettek, így folyamatos volt köztünk a kommunikáció” – emlékezik vissza Hajnalka.

Néhány szülő maga is elkíséri elsőfesztiválozó gyerekét, sokan közös programként tekintenek az ilyen jellegű rendezvényekre, Solyáék például idén a Campus fesztiválon töltik a családi nyaralást, Adrienn pedig 14 éves lányával vesz részt a VOLT-on, aki vele éli át első koncertélményét. „Egy ilyen program erősítheti az anya-lánya kapcsolatot” – vallja.

Nem jó ötlet kisgyerekeket vinni a nagy koncertekre

Meglepő módon többen már kisiskolás vagy annál is fiatalabb gyerekükkel együtt mennek bulizni. „A fiam tizedik születésnapjára Punnany Massif koncert volt az ajándék, semmilyen problémát nem tapasztaltunk. Két év múlva az EFOTT-ra is elmentünk” – számol be emlékeiről Barbi, aki szerint lazábban kellene hozzáállni ehhez a kérdéshez. Osztja a véleményét Krisztina, akinek kisfia és kislánya 2 és 3 és fél évesen, az Alsóörsi Sörfesztiválon kezdik fesztiválos pályafutásukat. „Szerintem ha már kiskorukban megismerik a fesztiválok szabályait és hangulatát, később sem lesz gond” – véli az anya. Benis Dániel viszont nem tartja jó ötletnek, ha a szülők a kisgyereküket is elviszik a koncertre.

„A zenei fesztiválok célcsoportja elsősorban a14+-os korosztály. Igaz, délutánig gyerekprogramok is várják az érdeklődőket, az esti koncertek viszont nem ideálisak a kisebbeknek, mivel ott nem az életvitelüknek megfelelőek a körülmények.”

Ami a szülőnek szórakozás, az a gyereknek rémálom lehet, a Scooter Budapest Parkban adott koncertjén például a mögöttem álló apa kisfia fülét befogva hallgatta a hangszórókból áradó dübörgést.

A Sziget, a Balaton Sound és a VOLT biztonsági személyzete speciális gyerekfülvédőt biztosít a zajterhelés csökkentésére, de a szülőknek is érdemes a hátizsákba tenniük egy füldugót. Arra sem árt felkészülni, ha a családtagok a nagy tömegben szem elől tévesztenék egymást. „A szülők jelöljenek ki egy jól azonosítható és könnyen megközelíthető találkozási pontot, kisebb gyerek esetén pedig írják rá egy karszalagra vagy egy pólóra ragasztható cetlire az elérhetőségeiket” – tanácsolja Benis Dániel.

A lányok veszélyeztetettebbek?

Bár a megkérdezett szülők lazán állnak a fesztiválokhoz, a lányok elleni támadások szorongással töltik el őket: az az általános vélekedés, hogy a lányok nagyobb veszélynek vannak kitéve fesztiválozás közben, mint a fiúk, amit Tamara tapasztalatai is megerősítenek. A fiatal többször is szemtanúja volt, hogy egy koncert alatt részeg vagy bedrogozott férfiak a lányok szoknyája alá nyúltak, és a felszólítás ellenére sem moderálták magukat. „Egyedül nem érezném biztonságban magam egy ilyen rendezvényen, ezért csakis másokkal együtt veszek részt ezeken a programokon” – osztja meg aggályait Zsuzsi.  Egy összetartó társasággal kivédhetők a szexuális bűncselekmények Benis Dániel szerint is.

Jó ötlet, ha a barátok kineveznek valakit, aki az este során nem fogyaszt alkoholt, és vigyáz a többiekre.

A Sziget műszaki vezetője azzal viszont nem ért egyet, hogy a lányok számára kockázatosabb egy fesztivál. „Ha egy fiatal megfelelő öntudattal rendelkezik, nincs oka félni.”

A tinédzserek felvértezése felelősségteljes gondolkodással azonban már a szülők feladata.  Az előrelátó Mirjam még azelőtt megtanítja lányának az alapvető szabályokat, hogy aktuálissá válna számára a fesztiválozás. „Az értékek átadása lezárul 12 éves korban, utána már csak a remény marad, hogy megragadt valami a gyerekben.”

Arisztotelész óta vita tárgya a hátborzongatás művészete – megszámlálhatatlan pszichológiai és esztétikai elemzés készült már a témában. Miért élvezik a nézők, olvasók, befogadók a saját félelmüket? Élvezik-e vagy csak függnek tőle? Mamutvadászatok izgalmának hiányától szenvedő ösztönlények lennénk, akik az adrenalinhinta után epedezve mesterségesen gerjesztik a stresszt?

A mai horror-thriller katarzis egyik kulcsa az az ellentét, amely a képernyőn látottakra adott szimpatikus idegrendszeri válaszreakció (a közelgő veszélyérzetre beinduló biokémiai változások: növekvő adrenalinszint, emelkedő pulzus, szapora lélegzet) és a nyugalmas tudat (valójában nem fenyeget semmilyen veszély, ez csak becsapás) között feszül.

A Csernobil-sorozat azonban nemcsak a klasszikus thriller-pszichológiával él, hanem további lélektani eszközöket is használ, a sajtóban sokat emlegetett „hiperrealisztikus dokumentaritással” kelt elképesztően valóságos hatást: a szereplők és a valós résztvevők közötti félelmetes hasonlóság, a forrásokban elbeszélt események óramű-pontosságú megjelenítése azt az illúziót kelti, hogy „ez nem becsapás, hanem a húsbavágó valóság”. Ugyancsak nem mai találmány a nyomasztó rettegés gerjesztése egy láthatatlan, megfoghatatlan, titokzatos ellenségtől (ez esetben a radioaktivitástól).

A recept adott, az összetevők garantálnak. A letaglózó végeredmény titka azonban abban a nem kevés „fűszerben” rejlik, amellyel és ahogyan a produkciót létrehozták.

A következő leírás spoilereket nem tartalmazhat, miután a történet és végkifejlete ismert.

Személyes történetek

Azokat a nézőket, akiket sem a pszichothriller, sem pedig a történelmi dokumentfilm műfaja nem vonz, a sorozat gerincét alkotó rendkívül személyes, drámai történetszálak fogják meg. Craig Mazin forgatókönyvíró többször is megerősítette, hogy őt a robbanás a legkevésbé sem érdekelte – ne várjunk tehát szikrázó-füstölgő akciófilmet. Nyilatkozatai alapján őt elsősorban a történet morális és aktuálpolitikai vetülete érdekelte. A Csernobil sokkal inkább oral historykon, azaz személyesen elbeszélt történeteken alapul, fő forrásaként Szvetlána Alekszijevics Nobel-díjas írónő „Csernobili ima” című interjúkönyvét jelölik meg. Az ötletadó Mazin portfóliójában amúgy kisebb egyenetlenséget okoz a Csernobil-film, miután a nevéhez fűződő korábbi alkotások (pl. a Másnaposok 2-3, Horrora akadva 3-4, Mars a Marsra) inkább a komédia és a horror-komédia műfajába sorolhatók, távol esnek a dokumentarista pszichodrámától.

 

Skandináv mágikus realizmus

A svéd származású rendező, Johan Renck mögött dominánsan skandináv képalkotó gárda sorakozott fel. A Csernobil látványvilágát életre hívó csapat – a kimeríthetetlen ziccerként működő kommunista tárgyi retró romantikán túllépve – rendkívül hatásos és egyedi vizuális univerzumot alkotott. Az énekesként és reklámvideók készítőjeként induló Johan „Stakka Bo” Rencknek ugyan az egyik legnevesebb teljesítménye egy ’90-es évek elején toplistás slágerdal volt, az elmúlt időszakban azonban több hasonló tárgyú és hatásmechanizmusú mű alkotójaként tűnt fel. Az amúgy békés, négygyermekes családapaként Brooklynban élő rendezőről (feleségének blogja itt olvasható) nem feltételeznénk, hogy David Bowie utolsó, baljós videoklipjeit rendezte (Lazarus, Black Star), és hogy többek között ő jegyzi a brutális-misztikusnak titulált Vikingeket és a The Walking Dead című zombi-sorozatot is.

Az atomhasadás színpalettája

Johan Renck elmondása szerint szerzőtársaival a skandináv minimalizmus hatása alatt alkotta meg a Csernobil képi világát. Valóságos iskolaként hirdeti ki a film mágikus realizmusát (igaz, ő nem pont így nevezi).

Renck régi barátja és alkotótársa, Jakob Ihre operatőr sem először dolgozik a Csernobil-filmre jellemző palakék árnyalatokkal – korábbi filmjeinek is (Thelma, Hétköznapi titkaink) visszatérő motívuma. Ez a paletta – kombinálva a kültéri reaktorjeleneteket jellemző opálosan vibráló izzással (pl. az ominózus tetőjelenetben) – rendkívül hatásosan érzékelteti a levegőben zizegő atomhasadást. 

 

A Csernobilban a kommmunista retró romantika sem a jól ismert, elkoptatott formájában vonul fel: a későszovjet „kulőr lokál” díszletei, a rombuszmintákkal kitapétázott terek szinte David Lynch-i geometrikus labirintussá burjánzanak – kripli orosz mikiegerekkel megszakítva. Ikonikus színtér a Kreml gigászi kommunista barokk fogadóterme, hatalmas festményével, amely kivételesen nem a dokumentarizmus jegyében került a falra, hanem Luke Hull látványtervező allegorikus utalásaként (Repin Rettenetes Ivánt ábrázoló festménye egy uralkodódinasztia kihalását idézi, ebben a minőségében pedig – egyes nézetek szerint – a Szovjetunió felbomlását okozó Csernobilt jelképezi).  

Reaktorfúga és Geiger-metronóm

A sorozat fiatal zeneszerzőnője, Hildur Guðnadóttir egy poadcastban mesélt arról, hogy heteket töltöttek hangmérnökkollégájával a csernobili reaktor testvérintézményében, a litvániai Ignalinában (ahol egyébként a film javát is forgatták), tengernyi mintát véve az atomreaktor zörejeiről és hangjairól. A sorozat „főcímzenéjeként” állandósuló sugárzásmérő-recsegés metronómszerű alapritmust ad a filmnek. A zenévé komponált hanghatások, vegyítve az ortodox egyházi kórusművekkel, egyedi szimfonikus költeményt alkotnak – a méltán népszerű Csernobil-sorozat tömör és hatásos kivonataként.

Pályázati témakör:

Olyan férfiak és nők, házaspárok valós élettörténeteit várják, amelyek alkalmasak arra, hogy az olvasók megismerhessék és megérthessék a meddőség lelki oldalát (az önmagukra és párkapcsolatukra gyakorolt hatásokat), valamint az utat, amelyet a gyermekért végigjártak.

Pályázók köre:

Korosztálytól függetlenül azon természetes személyek, férfiak és nők, házaspárok (közös, vagy külön-külön megírt) pályázatait várják, akik szembe kellett nézzenek a meddőséggel, a gyermektelenséggel. Azok élettörténeteit is várják, akik sikerrel jártak, s végül örülhettek gyermekük megérkezésének, s azokét is, akiknek más megoldást kellett keresniük, és az örökbefogadás mellett döntöttek.

(Nem csak a NOE tagjai pályázhatnak!)

Beadható pályázatok száma:

Pályázónként egy pályázat (egy családból többen is pályázhatnak).

Beadás módja:

Elektronikusan a [email protected] e-mail címre várják a pályázatokat. A tárgymezőbe kérjük írják be: „Pályázat – Küzdelem a gyermekért”. Postai úton nem fogadnak be pályázatot!

Formátum:

Géppel írt dokumentum esetén maximum 12 A/4-es oldal, 12-es betűméret, 1,5-es sorköz formátumban. (Kézzel írt pályázatokat nem fogadnak el!)

Beadási határidő: 2019. augusztus 21. (szerda) éjfél

További tudnivalók:

A beérkezett műveket szakmai Bíráló Bizottság bírálja el. A pályázat tartalma nem sérthet személyiségi és adatvédelmi jogokat. A Pályázó kérheti, hogy ne eredeti, hanem az általa megjelölt néven jelenjen meg írása a nyilvánosság előtt. A Pályázó dönthet arról is, hogy szereplői ne eredeti nevükön szerepeljenek a szövegben. Az ezzel kapcsolatos döntés és felelősség teljes egészében a Pályázót terheli.

A legjobb három mű díjazása:

1. helyezett: bruttó 400 000 Ft 2. helyezett: bruttó 250 000 Ft 3. helyezett: bruttó 150 000 Ft.

A legjobb pályaművek közlésre kerülnek a NOE Levelek című magazinban.

A pályamű kizárólag a Pályázó (szerző) saját alkotása, szellemi terméke lehet. A Pályázó tudomásul veszi, hogy pályázata benyújtásával a pályamű felhasználási jogát automatikusan átadja a Kiírónak, azt a Kiíró a Pályázó külön, további engedélye nélkül nyilvánosságra hozhatja (terjesztés), a nyilvánosság számára bármilyen módon hozzáférhetővé teheti, illetve a szerző nevének feltüntetése mellett átdolgozhatja (fordítás, színpadi feldolgozás).

– Évek óta dolgozik a filmek világában, leginkább az üzleti területén, ami a filmforgalmazással indult. Mi az, ami megragadta Önt ebben a feladatban?
– A forgalmazó köti össze a filmet a közönséggel, így ez egy nagyon izgalmas szegmense a filmes világnak, hiszen a legtöbb kulturális termékhez hasonlóan a film esetében is nehéz megjósolni, hogyan fogadja majd a közönség. Persze vannak bevált technikák arra, mitől is lesz sikeres az adott mozifilm, nehéz azonban biztosra menni, így nem csoda, ha ragaszkodnak a nagy stúdiók a már jól működő receptekhez.

Jelenleg a Digic Pictures üzletfejlesztési igazgatójaként az animációs filmek világába látok bele a legjobban: a tapasztalt tendencia nem a véletlen eredménye, például hogy a Disney 2023-ig többnyire folytatásokat vagy korábban animációban készült mesék élőszereplős változatait készíti el. Gondoljunk csak a Toy Story negyedik részére, a Jégvarázs második részére, vagy a színészek által újjáéledő, nemrégen bemutatott Aladdinra. Nem mindegy ugyanis, mit hoz majd vissza a kasszákba egy-egy százmillió dolláros költségvetésű film.

– Mégis mindig akadnak meglepetések. Hogyan készülnek egyáltalán a nagy stúdiók filmjei? Patikamérlegen állítják össze a filmeket a bevált receptek szerinti összetevőkkel, vagy engednek teret az egyedi hozzávalóknak is?
– Pontosan így, ezek egyvelegeként; érdemes azonban néha változtatni a jól bevált módszereken. Ezt bizonyítja az idei Oscar-eső: nagyon örülök például annak, hogy a rasszizmus témakörét körbejáró Zöld könyv elhozta az eredeti forgatókönyvnek járó elismerést, vagy hogy a Bao is (a Pixar Animációs Stúdió első, női rendező által rendezett kisfilmje, részletei láthatók itt – a szerk.) szobrocskát nyert az animációs rövidfilmek kategóriájában. Ez utóbbi egyébként ráadásul egy belső fejlesztésű projekt részeként valósult meg.

 

Hasonló ötletpályázatot hirdettünk mi is a Digic-nél, remek lehetőséget adnak ezek a saját dolgozói ötletek megvalósítására, a rövidfilmek kis költségvetése miatt pedig könnyebben is finanszírozhatóak ezek a projektek.

– Egyre nagyobb sikereket érnek el a magyar filmek, és most már nemcsak a játékfilmjeink, hanem az animációs és a rövidfilmjeink is.

– Az elmúlt években 130-nál is több díjat nyertek a magyar szakemberek, ami feltette hazánkat a jelenkori filmes világtérképre. Ennek köszönhetően pedig egyre több szervízprodukció jelenik meg nálunk, amikor a jogtulajdonos producerek a filmgyártás egy részét adják át hazai filmeseknek.

A magyar animációs kisfilmek is tarolnak a fesztiválokon, de nemcsak a már kész filmek, hanem a filmötletek is. Az idei Annecy animációs filmfesztiválon két magyar kisfilmötlet is a legjobbak közé került: Kreif Zsuzsanna Forró helyzet a hüllők bolygóján, valamint Daniel Gray francia–magyar–kanadai koprodukcióban készülő Hide című kisfilmötlete. Komoly szakmai sikereket ért el az animációk területén a Ruben Brandt, a gyűjtő is, amelyet közel 50 ezer néző látott Magyarországon. Értékelhető eredmény ez egy szerzői film, különösen egy felnőtteket megszólító animáció esetében.

Persze nem lehet összehasonlítani ezeket a nézőszámokat az amerikai nagy produkciók eredményeivel, ahogy hiába próbálnák melléjük állítani az itthon is bemutatott izraeli–német–francia animációs filmet, a Libanoni keringőt, vagy a francia-amerikai Persepolist, vagy az idei Annecy közönség- és szakmai nagydíjas I lost my body című, elképesztően sajátos, egészestés animációs filmet. A mérleg nyelve akkor is könnyedén elbillenne, ha a hazánkban is többszázezres nézőszámot hozó pl. Így neveld a sárkányod 3. filmhez mérnénk a művészfilmeket. Semmi értelme, mert az „értékük” egyáltalán nem hasonlítható össze a nézőszámok alapján.

– Minél nagyobb egy film költségvetése, annál többen nézik meg a moziban?
– A nagy gyártók, mint a Disney, a Sony vagy a Pixar nyilván pontosan tudják, hogy a nagyobb költségvetéssel nagyobb kockázat is jár. Jól meg kell gondolniuk, mire költenek, az Így neveld a sárkányodat 3. részének forgatása például 175 millió dollárba került, és még legalább ennyit elköltöttek a stúdiónál a marketingre is. A költségvetés és a mozijegy-eladásból származó bevétel azért közel sem mindig arányosak. Az Aranyhaj például 260 millió dolláros forgatással zárult, a Jégvarázs 150 milliós költségvetésből valósult meg, míg azonban az előbbi csak 600 ezer dollár mozibevételt, az utóbbi viszont 1,2 milliárd dolláros bevételt generált a világon. Bátor vállalkozás volt a Jégvarázs esetében, hogy nem egy szerelmi történetet állított a középpontba, hanem a nővérek kapcsolatát.

Ügyes húzásokkal azonban el lehet érni, hogy ne csak a kislányokat vonzza a film a mozikba. Olaf, a hóember karaktere például abszolút a kisfiúknak szólt, de az sem véletlen, hogy a „fiús” Transformers-filmek egyik legújabbika, az Űrdongó című film főszereplője egy kislány lett.

– Folyamatos a fejlődés a Digic Pictures-nél is, ahol üzletfejlesztési igazgatóként segíti a csapat munkáját, és ahol most érkeztek a következő mérföldkőhöz.
– Nagyon tetszik az a maximalizmus, ahogy tizenhét éve dolgozik 3D-s animációkon és CGI jeleneteken a Digic Pictures. Ezen a folyamatosan fejlődő területen mindig is a vezető amerikai, angol vagy német cégek által nyújtott minőség volt a célja. Örülök annak is, hogy a Digic-nél a tudatos, fokozatos növekedést választotta az alapító Rabb S. Alex, és csak most kezdtünk bele a saját tartalom gyártásába, holott korábban is megvolt erre a cég lehetősége, kapacitása.

Mára viszont elértünk egy olyan érettségi fokra több mint 300 munkatársunkkal, hogy élni tudunk a felkínálkozó lehetőségekkel. Hatalmas előrelépés volt ebben a folyamatban, hogy részt vettünk a Netflix animációs sorozatának, a Love, deaths and robots antológiának a gyártásában. A The Secret War című filmet teljes egészben a Digic készítette el, míg az Ice Age című film esetében pedig a CG jelenetek nagy részét mi készítettük el. Ennek a projektnek a megszerzése mögött ott áll a Digic elmúlt 17 éves tapasztalata, ezzel elismerték a magas minőségű animációs munkánkat és azt a fajta történetmesélést, amit igyekeztünk eddig is becsempészni a számítógépes játékok animációs filmjeibe.

– Pályája elején került közel a filmes világhoz. Hogyan fűződött ilyen szorosra a kapcsolat?
– Már jogi egyetemistaként is nagyon sok minden érdekelt, ahogy a kultúra területén is nehezen tudom meghatározni a számomra legkedvesebbeket. Imádom a filmeket, ráadásul igazi mindenevő vagyok: James Bondtól Bertolucci Oltalmazó ég című filmjéig, amely egyébként az egyik kedvencem, sok mindent fogyasztok. Korábban kortárstáncoltam Angelus Iván stúdiójában, így ez a fajta kifejezési forma is közel áll hozzám, ahogy például a fotózás és a design is. De hasonlóan fontos számomra az irodalom, a zene vagy a színház is, csak talán az előbbiek esetében eggyel többet dobban a szívem percenként.

Már joghallgatóként – annak ellenére, hogy a jogi diszciplína is tud elképesztően izgalmas és kreatív lenni – áthallgattam az esztétika szakra. Mivel azonban a kultúra gazdasági működtetése is nagyon érdekelt, eljutottam a filmekig, amelyeknek a kulturális területen belül talán a legerősebb az üzleti vetületük. A szerzői joggal kezdtem el foglalkozni az InterComnál, és onnan vándoroltam át filmesebb területre. Kezdetben televíziós filmek jogaival foglalkoztam a cégnél, majd kisebb kitérők után visszatértem az InterComhoz, de már a moziforgalmazás területére. Innen megint egy szélesebb kulturális spektrumban találtam magam, amikor öt évig a Londoni Magyar Kulturális Központot vezettem. Amikor hazajöttem, visszaszippantott a filmek világa, és egyszer csak az animációs területen találtam magam nagy örömmel.

Remélem, legközelebb már egy saját fejlesztésű és gyártású, egészestés animációs filmről beszélgethetünk majd.