Csilla nem akadt ki a férje véleményén, egyrészt, mert van humorérzéke, másrészt neki se kell a szomszédba menni egy kis beszólásért. Vele együtt mindenki jót nevetett az asztaltársaságban, mivel tudtuk, hogy a férje mire gondolt: három kicsi gyereke kitölti annyira az életét, hogy ha megadatik napi egy vagy két óra csend alvásidőben, akkor – a kisiskolásoknak tartott heti két kosáredzésen kívül – nem akarja magát a társadalom által is elismerten hasznossá tenni. Amúgy már az anyukája is ilyen volt: diplomásként otthon maradt vele és négy testvérével, amíg az édesapjuk a vállalkozását építette. Csilla más oldalról is kapja az ívet rendesen: a kozmetikus például jelezte neki, hogy ő úgy tudja, négy gyerek az ideális. Ez egy ilyen környék…

Mielőtt megsajnálnánk Csillát mint a gyermekei, egy vicces férj, a kotnyeles kozmetikus és egyáltalán, az egész begyöpösödött, patriarchális, konzervatív magyar modell áldozatát, gyorsan leszögezem: a férje otthonról dolgozik rugalmas munkaidőben, és elég tevékenyen részt vesz a gyerekei – és így a felesége – életében. (Talán ezért is mer ilyenekkel viccelődni.)

Mielőtt pedig az apa családi munkájában mélykonzervatív testvéreim a lopakodó liberális-feminista összeesküvés egy, már a konzervatív családmodellt is mételyező (a világot felforgató, férfi-és női szerepeket elmosó, stb., stb.) jelét sejtenék, előjövök a farbával: ez a környék egyike a legkonzervatívabb budai területeknek, ahol egy masszív keresztény, nagycsaládos, középosztálybeli, értelmiségi réteg alkotja a lakosság meghatározó részét, amelynek önazonosságában és önmeghatározásában, így életvitelében is szubsztanciális az első két jelző.

Komolyan veszik a házastársi eskü szövegét: szeretik egymást és kiveszik a részüket egymás életéből, jóban-rosszban.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden rózsaszín: pusztán arról van szó, hogy a keresztény értékrend és életérzés – és az, hogy ezek beváltak – meghatározó szervezőerő ezen a környéken. Egymást érik a házaspári közösségek, templomi családos közösségek, ministráns közösségek, lelkiségi mozgalmak csoportjai, cserkészcsapatok; fontos érintkezési pont a katolikus óvoda, az ökumenikus iskola, az asszony-imaközösség – amely a rendszeres közös imák és beszélgetések mellett gondoskodik a gyermekágyas kismamáknak ebédről – és a férfi-imaközösség.

A humánerőforrás itt nagy érték; a pénzkereset célja általában nem a dubaji szelfi, hanem egy a jövőért is felelősséget vállaló életmód finanszírozása.

Mindenki máshogy csinálja

Persze a hétköznapokban mindenkinek más az útja. A legtöbb anya itt abban hisz, hogy összességében úgy a legjobb mindenkinek – beleértve saját magát is –, ha otthon van a gyerekekkel, és mivel az egyik szoptatás befejezése után nagyjából rögtön újra szülni fog, nem a tanult hivatására összpontosít a kisgyermekes korszakban. Ehhez persze hozzátartozik, hogy sokan tanárok, vagy segítő hivatást választottak annak idején, így ha nagyon akarnak, tudnak heti néhány órát a végzettségüknek megfelelő dolgokkal foglalkozni. Persze nem mindenkinek megy ez bűntudat nélkül, de a beidegződések (tudniillik, hogy a család mellett másra is vágyni nem illik) kevésbé tapasztalhatók itt, mint olykor más típusú keresztény közösségekben, ahol az anya mindent is elbír (mert már az anyja is elbírt, a nagyanyjáról nem is beszélve), természetesen mosolyogva.

Kép: Goodfreephotos

Vannak apák, akik a munkájuk jellege miatt megtehetik, hogy jelentékenyen részt vesznek a család életében (nem takaróznak a „férfi-szereppel”, pont azért, mert igazi férfiak), és vannak, akiknek erre nincs lehetőségük. Vannak édesanyák, akik ezt elfogadják, és vannak, akik változtatnának rajta, mert nehéz egyedül vinni a családi élet oroszlánrészét.

Mégsem alternatíva a könnyebb élet kevesebb gyerekkel. Ez egy olyan réteg, ahol tényleg nem alternatíva, mert a gyerek ajándék, nemcsak a családnak, hanem az egész közösségnek. A világ pedig miattuk lehet jobb, nem az elméleti szakemberek okoskodásaitól.

Lestrapált keresztény anyák – és a sárga turbán

„Cucukám, nézzen rám. Ez így nem mehet tovább, úgy festek, mint egy négygyerekes, lestrapált, keresztény anya” – kérlelte Esterházy Péter édesanyja a „befejeződött” labdarúgó karrierje után kalapszalont nyitó Bozsik Imrét, hogy adjon már neki valami nagyon extrát. Legalábbis az író így tolmácsolta a Semmi művészetben. Egy sárga turbán lett a megoldás, de most nem is ez a lényeg, bár akárhányszor eszembe jut ez a rész a könyvből (és gyakran eszembe jut, valószínűleg azért, mert nagyon is tudok azonosulni vele), mindig elkezdek sóvárogni egy kis bátorság után, ami nélkülözhetetlen lenne egy kanárisárga turbánhoz.

Persze attól még lestrapált, keresztény anya maradnék, és semmi pénzért meg nem válnék ettől az áhított és végül elért státusztól.

Három, négy, öt vagy éppen hat gyereket valódi szeretetben nevelni nyelvekkel, zenével, sporttal, és még a házasságot is szinten tartani, bizony strapás. Már nem emlékszem, hogy pontosan hol és ki, de egy női szerző rettentően kiakadt az „Egy nap” című magyar filmen, amely egy háromgyermekes anya egy napját mutatta be. Merthogy ő is fáradt, pedig nincs gyereke, viszont sokat dolgozik, meg tanul, vizsgázik, miegymás, írta a kritikájában. Talán maga sem tudja, valójában miért zavarja, hogy kismillió másik mellett született egy film az anyaságról is – ezzel senki nem vitatta, hogy gyerekek nélkül is el lehet fáradni, le lehet strapálódni. Mégis, minőségében más lestrapáltság az anyáké, hiszen évekig napi huszonnégy órás szolgálattal jár, nem feltétlenül tudnak elmenni szabadságra, ha kifáradtak, vagy kilépni a gangra elszívni egy cigit, ha felhúzták magukat egy ilyen „Egy nap”-típusú filmen.

Ezek a „lestrapált keresztény anyák” – minden politikai ambíció és megnyilatkozás nélkül – megfogható módon formálják a társadalmat: generációk óta „sok” gyereket nevelnek, akik bizony újratermelik magukat, miközben kultúrát – vele közösségi öntudatot és felelősségérzetet – szívnak magukba.

Sárga turbánnal vagy anélkül, a társadalomnak egyfajta kovászát etetik nap mint nap. Persze eközben nincs idejük és energiájuk felháborodni princípium-kinyilatkoztatásokon, meg nem biztos, hogy eljut hozzájuk a tenyészkancázás, jellemzően középületek falát sem dobálják meg festékbombával, hogy felhívják a figyelmet az „élhetetlen” magyar viszonyokra.

Hozzáállás kérdése, hogy kinek mi éri meg. Ennek a területileg elszórtan élő, de egymással mégis intenzív kapcsolatban álló közösségnek megéri áldozatokat vállalni a nagycsaládért, és ezzel elég sokat dobnak be a közösbe.

Az egyik anyatársam, akinek a férje a saját vállalkozása mellett komoly társadalmi és tudományos feladatokat is vállal (szóval az asszony viszi a hátán a nagycsaládot, amelynek tagja egy tüneményes downos kisgyerek is), azt mondta, hogy pillanatnyilag teljesen jól van ez így – és tudja, hogy ha nem lenne jó neki, akkor megoldanák a férjével, hogy máshogy legyen.

Befejezés

Igen, én is láttam már olyan nagycsaládból érkező fiatalt, aki azt mondta, hogy rossz élmény volt az egész, és eszébe sincs gyereket szülni – de még ennél is több egykét, akik azt mondták, ők meg akarják adni a gyereküknek azt, amit ők nem kaptak meg: a testvéreket. Persze vannak boldog és elégedett egykék is, tudom, a variációk száma korlátlan – én azonban most a magát évtizedek óta tudatosan és viszonylag derűsen újratermelő, bővülő észak-budai keresztény nagycsaládos rétegről írtam.

Aki nem hiszi, járjon utána!

Mivé lettél, bogárkám?

Bár minden családi életciklus krízissel és átalakulással, így veszteséggel jár, az elmúlás miatti fájdalom igazán a serdülőkor beálltával érinti meg a szülőket. A korábban édes csecsemő bájos aprósággá, később talpraesett ovissá, majd komoly kisiskolássá érik, ami a veszteség élménye mellett jelentős sikerélményekkel jutalmazza az odaadó szülőket. De mit ad nekünk egy langaléta, hebehurgya, lusta, szemtelen kamasz, aki olykor felülírja minden korábbi reménységünket?

Valójában rengeteget kaphatunk serdülő gyermekeinktől, ha vesszük a bátorságot bepillantani a forrongó jellem küzdelmeibe. Láttál már bábból kirepülő pillangót? A folyamat hosszú és viszontagságos, de a metamorfózis csodája kárpótolja a türelmes szemlélődőt.

Tükör által görbén

A kamaszok nagyon is értenek hozzá, miként ébresszék rá szüleiket saját életük fonákságaira. Megharagudhatunk rájuk ezért, ám okulhatunk is eltúlzott, olykor bántó és igazságtalan visszajelzéseikből. A kamaszkor elején az efféle szembesítések hirtelen és durván csapnak le a gyanútlan szülőkre: „Hogyan beszélgessek veled, apa, ha egész nap dolgozol, este meg a számítógép előtt ülsz?” Szegény Péter alig kap levegőt: miért is dolgozik egész nap, miért is hozza haza a munkát? Régebben megbecsülést, sőt tiszteletet kapott mindezért, ma meg Tamás a fejéhez vágja még azt is, hogy miért tartja el. Amikor meg ő közelítene, csukott ajtók, üvöltő zene, hangot át nem eresztő fejhallgató jelzi számára: „Magánterület, tilos az átjárás!”

Ostromzár alatt

A harc az autonómia és a kontroll megszerzéséért folyik, ami fájdalmas élményt jelenthet, különösen a korábban jól szervezetten működő családoknál. Az apák az általuk felépített világ megtámadásaként élhetik meg gyermekük határfeszegető törekvéseit.

Az anyák az érzelmi odafordulás elveszítése miatt bánkódhatnak leginkább. Ugyanakkor a családfő tekintélye jelentősen csorbulhat, az anyának pedig teljesen hátat fordíthat a kamasz, ha merev ellenállásba ütközik. Bizony, a család értékrendjét fenyegető eszközök bevetésére is sor kerülhet, amikor a serdülő falakat akar dönteni. Még súlyosabb a helyzet, ha a kamasz rohamai rendre kudarcba fulladnak. Ilyenkor a családot ostromzár alá helyezve megadásra is kényszerítheti.

Eleinte a családi rituálék bomlasztására tesz kísérletet, majd a szabályokat próbálja kikezdeni: nem jelenik meg a családi vacsoránál, rászervez a közös programra, később ér haza, mint ígérte, nem vesz részt a szentmisén, istentiszteleten. Ha nem vagyunk elég ügyesek az egyezkedésben, tekintélyünket megtépázó manőverekbe kezdhet: nyilvánosan visszabeszél, leéget, engedetlenné válik, gyenge pontjainkat ismerve tőrt döf a szívünkbe. Ha minderre szülőként durva büntetésekkel reagálunk, várfogságra (nem mehet kortárs közösségbe), vagyontárgyai elkobzására (letiltjuk a wifit, elvesszük a telefont, laptopot) szabadságvesztésre (nem szervezhet programot), kényszermunkára (egész hétvégén tanulnia kell) ítéljük, válaszként beveti nehézfegyvereit.

Kép: Pixabay

Katapultok és ágyúk

A teljesítmény hosszú távú és jelentős romlása aggodalomra ad okot, ilyenkor magunkba szállva kell elgondolkodnunk azon, mennyire vagyunk kíméletlen várurak és fondorlatos várúrnők. Szintén fel kell figyelnünk arra, ha szemünk fénye komoly, visszatérő konfliktusokba keveredik tekintélyszemélyekkel.

Néha a serdülő önmaga ellen fordul. Az önsértő magatartás (saját test vagdosása, cigivel égetése, túlzott piercingviselés, tetkóvarratás), szerhasználat, felelőtlen szexualitás patthelyzethez vezet, tanácsos ilyenkor külső segítség kérése. Szükség lehet egy pártatlan segítő (lelki atya, tiszteletes, lelki gondozó, pszichológus) bevonására a helyzet kezeléséhez.

Mindezek a kísérletek átmenetileg és rövid ideig számos serdülőnél előfordulhatnak, így pszichiátriai megbetegedésre a fenti tünetek tartós fennállása esetén kell csak gondolnunk, ami haladéktalan orvosi segítséget igényel. Utóbbi kategóriába tartozik az evészavar is (vagyis jelentős testsúlyveszteség testképzavarral és kóros soványsággal, illetve normál mértéket meghaladó súlygyarapodás).

Békeszerződések és paktumok

A tinédzserkor jó esetben az alkudozások és kompromisszumkészség idejét hozza el a családba. „Édes fiam, amint elvégezted a házimunkát, bekapcsolom a wifit, és ahogy elkészültél a tanulással, rögtön indulhatsz is bulizni a haverokkal. Ha pedig leteszed a nyelvvizsgát, még a cserediák-programon is elgondolkodhatunk. Persze, csak ha a tegnapi beszólásod után apa hajlandó lesz újabb pluszmunkát vállalni, hogy előteremtse számodra a beugró összeget” – mondja mosolyogva Zsófi, miközben Tomi, a fia morogva kezdi kipakolni a mosogatógépet.

A cikk a Képmás magazin 2018. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A boszorkánycica ugyanis valóban ellenállhatatlan történet és ellenállhatatlan szöveg. A verses mese műfaja kiválóan alkalmas arra, hogy a kisebb korosztályt elvezesse a koncentráltabb mesehallgatáshoz, a mondókázástól és a rövidebb meséktől az egybefüggő prózai szövegek figyelemmel kíséréséhez. Ugyanakkor nem lehet kinőni abból a játékosságból, amit ez az ütemes-rímes szöveg kínál a gyerekeknek.

A mese alapsztorija meglehetősen komoly, sőt, szomorú: a főhőst, Pindur cicát a gazdája kihajítja addigi lakhelyéről egy sötét erdőbe, mert nem egerészett, nem volt szófogadó. Pindur sorsa rosszra fordultában sem veszti el derűlátását. Amikor rátalál egy erdőmélyi mohos fa törzsére szegezett hirdetésre, ami szerint Banyaguff, rémkastélyi lakos keres maga mellé cicasegédet, azonnal útnak indul. Banyaguffhoz, a boszorkányhoz nemcsak Pindur igyekszik, rajta kívül hetven másik kóbor macska is vágyik a cicasegédi poszttal járó állandó szállásra és vacsorára. Egész kóbor macskahad élén érkezik tehát Pindur a Rémkastélyhoz, ami nevéhez méltón félelmetes, sötét, pókhálós, s ahova a többi hetven macska csak kiszolgáltatottságában vágyakozik. Ők ugyanis mind tisztában vannak vele, hogy egy legkevésbé sem kedves boszorkányhoz érkeztek az elvarázsolt kastélyba. Pindur lelkesedése ezzel szemben törhetetlen, mintha rózsaszín szemüvegen át nézné a világot: a kastélyt otthonos laknak, Banyaguffot pedig szép hölgynek, a legmegfelelőbb gazdijelöltnek látja.

Harcos Bálint: A boszorkánycica

Az illusztrációk képi világa meglehetősen komor, nagy hangsúlyt kap az árnyékok ábrázolása, ami kiemeli a mese helyszínének kísértetkastély-jellegét. Ezt a légkört oldja Pindur végtelen optimizmusa, és a hetven macska közül kiemelkedő kétbalkezes macskapáros, Masni és Csimbók alakja. Masni és Csimbók minden próbatételként teljesítendő varázslatot elrontanak, amivel a boszorkát nevetséges és váratlan helyzetekbe hozzák, minket, olvasókat pedig jó alaposan megnevettetnek. A mese végül kedves és fontos, akár három-, négyéves gyermekek számára is egyértelmű mondanivalóval zárul: mindenkiben és minden helyzetben megláthatjuk a jót, a kiutat, és ha pozitívan viszonyulunk a minket körülvevő világhoz és az utunkba kerülő emberekhez, akkor a dolgok jóra fordulhatnak. A történet végére Pindur nemcsak megszelídíti Banyaguffot, de mind a hetven kóbor macskának is fedelet szerez a feje fölé, mintha tudomást se venne arról, hogy azok egészen addig kiközösítették, kinevették, gúnyolódtak rajta.

„A macskák meg mintha holnap nem is volna,
onnantól esténte nyávogtak a holdra,
bajszukat-fülüket csikizte kalaptoll,
jósgömbbel fociztak minden este hattól,
fagyit csináltak, ha égtek a csillagok…”

Tizenháromszori olvasás után a kiadó korosztályi besorolásán (5–8 éves kor) így javítanék: 3–99 éves korig ajánlom.

Harcos Bálint: A boszorkánycica. Illusztráció: Bognár Éva Katinka. Kiadó: Pozsonyi Pagony Kft. 48 oldal.

Hogy lehet az, hogy az állatvilágban annyira magától értetődő, hogy a kicsinyek születés után rögtön enni akarnak, sőt, több testvér esetén egyenesen küzdeniük kell azért, hogy táplálékhoz jussanak – az embercsecsemő viszont ennyire tétlen? Hova tűnt belőlünk az életösztön? Kezdetben természetesnek vettem, hogy a testem megszületése után is képes lesz gondoskodni arról a kis lényről, akit kilenc hónapig ellátott mindenfajta erőfeszítés nélkül. Aztán amikor a szülés témakörében kezdtem olvasgatni, és egyre több cikk és tanulmány jött szembe – a szoptatás fontosságát, folyamatát, nehézségeit és különféle pózait taglalva –, akkor jöttem rá, hogy ez nem is olyan egyszerű.

Lelkiismeretes kismamaként kutakodni kezdtem, hogyan is kell ezt jól csinálni.

Az ismerősi körömből sokféle verziót hallottam, az igény szerinti szoptatástól kezdve – ez nem összekeverendő a „nyikkanásra cicit a szájába” módszerrel – a háromóránkénti etetésig (ez utóbbit főleg szüleink generációja preferálja). A tejtermelés beindulásának elmaradásáért többen hibáztatták a kórházban töltött napokat, az ott sürgő-forgó nővérek hozzáállását, mások a sok pihenésnek és a segítő közegnek tulajdonították a sikereres szoptatást. Ijesztgettek mellgyulladással, kisebesedéssel, hogy azért nem szabad sokáig szoptatni a babát, mert felázhat a mellbimbó, és azzal is, hogy ha nem szoptatom elég sokszor és sokáig, nem lesz elég a tej.

Ember legyen a talpán, aki össze tudja egyeztetni mindezt azzal, amit a saját kis porontya szeretne.

Néhány hete került a kezembe az én egykori védőnőm által kiállított babakönyvem, amelyben egy hozzátáplálási útmutató-betétlapot találtam. Azt javasolja – és anyukám bevallása szerint ez több volt puszta javaslatnál, mert a védőnő kíméletlenül számonkérte –, hogy a hat hetes(!) csecsemőnek citromlevet, almalevet és narancslevet kell adni. És ez még csak a kezdet, mert hathónapos korára – amikor a mai szoptatott babák még csak az anyatej kellemesen édeskés melegét ismerik – az én korosztályom már vígan szürcsölte az őszibaracklevet, a paradicsomlevet, sőt a tehéntejből főzött kakaót is; majszolta a sajtot, túrót, májat, húst, kelkáposztát, sóskát, és még sorolhatnám. (Lásd a táblázatot 1992-ből.) Feltéve, ha az anyuka betartotta az ajánlást.

Kép forrása: Rácz-Lakatos Lilla

Amióta rábukkantam erre a 27 éves dokumentumra, kevésbé rágódom azon, vajon jól csinálom-e. Az embergyerekek táplálásáról meglehetősen mást gondolnak ma, mint a mi gyerekkorunkban vagy még korábban. Ma a WHO ajánlása szerint a szoptatott csecsemőknek kizárólag anyatejet kell adni hathónapos korig, és amíg így szépen gyarapodik, nagy baj nem lehet, a többin pedig még ráérek aggódni. Addig van még legalább két hónapom, egy hetem és három nyugodt napom. Legalábbis, ami az etetést illeti.

Kutakodásom dr. Tóth Mónika Dittához vezetett, aki a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének munkatársa. Doktori értekezését is ebből a témából írta, azóta ennek a területnek a szakértője.

– Minden egyes öngyilkosság sok embert érint. „Vajon nem én voltam a hibás?” – kérdezzük magunktól. Egész önvádhullám söpör végig az öngyilkosságok partján.
– Igen, a bűntudat nagyon megnehezíti ilyenkor a gyászt. Angliában, ha öngyilkosság történt, azonnal egy segítő füzetet adnak minden érintett kezébe, és elmehetnek segítő csoportokba sorstársaikkal együtt, ahol ezzel a gyászfolyamattal foglalkoznak. Nagyon sok éven át kíséri az embert egy ilyen trauma. Hasznos ilyenkor beszélni pszichológussal.

– Lelkész ismerőseim között is több öngyilkosság történt az utóbbi években. Talán azért is, mert ezen a pályán sok a külső elvárás, aminek mindig meg kell felelni. A férfiakat ezek a szerepszemélyiségből adódó maszkok különösen kísértik.  
– Vannak olyan szakmai csoportok, amelyekben gyakrabban követnek el öngyilkosságot. Ők az átlagosnál még több nehézséggel küzdenek, még kevesebb idejük marad saját magukra. Ha szakmai szempontból nézzük, akkor a lelkész segítő. Ezekben a hivatásokban az emberek gyakran megfeledkeznek saját magukról, az „én időm” ilyen esetben megszűnik. Így szól a belső parancs: mindenkinek segíteni kell! Ugyanakkor a saját lelki békéjük nem kap szerepet.

A megfelelés az elvárásoknak folyamatos nyomást okoz, és ez a depresszió melegágya.

Legyen az egy multi vállalat vagy az egyház, a folyamatos teljesítménykényszer belehajtja az embert egy olyan állapotba, amikor elfeledkezik saját magáról. Aki segítő, vajon kitől kérhet maga is segítséget? Ha egy lelkésznek nincs olyan támogató családi háttere, ahol el tudja mondani a problémáit, akkor nagyon egyedül maradhat. Fontos, hogy legyen saját támasza annak, aki a közössége többi tagjáért sokat tesz. A pszichológusnak például van lehetősége arra, hogy szupervíziót kapjon a többi kollégájától. De a lelkész kihez menjen? Ráadásul a titoktartás őt is köti.

A fennálló problémára terhelődik rá egy életnehézség, például munkahelyi vagy párkapcsolati probléma, esetleg egy veszteség, amit már nem tud feldolgozni a meglévő megoldási stratégiáival.

– Nem mindig a depresszió áll az öngyilkosság hátterében?
– Nem mindig ez az ok. A depressziósok nagy százaléka soha nem lesz öngyilkos, viszont az öngyilkosok nagy százaléka depressziós. Az öngyilkosságok hátterében 90 százalékban valamilyen nem jól kezelt vagy kezeletlen betegség, pszichiátriai kórkép áll. Ezt az alapállapotot nehezítik még meg az úgynevezett pszichoszociális történések. Az is lehetséges, hogy valaki a családjában tanulta meg, hogy így is megoldhatja a nehéz helyzetet. Gyakori az öngyilkossági kísérletek esetében a családi halmozódás. Mindenképpen a megküzdési képesség elvesztése a gócpont. A kulturális és az eltanulás hátterét is kutatjuk, mégis az orvosi segítség elégtelensége az első, amit említenünk kell.

Egyszer ezt olvastam egy címlapon: Elhagyta a felesége, ezért öngyilkos lett. Ha mindenki öngyilkos lenne, akit elhagyott a felesége, akkor jóval magasabb lenne az öngyilkosságok száma. Ha azt nézem, hogy mennyi személyközti konfliktus van – sajnos több, mint amennyi régebben volt –, akkor sokkal több tragédiának kellene történnie.

Azonban az öngyilkosságok száma 2010 óta 30 százalékkal csökkent Magyarországon.

Akkor még 4330 ember döntött így, 2016-ban 1763 fő, 2017-ben 1634 volt a „szándékos önártalomban” elhunytak száma.

– Mi a csökkenés oka?
– Sokak szerint az, hogy a szakemberek egyre több mentális betegséget felismernek, bár ez még mindig nem elegendő. Esetleg a foglalkoztatottság növekedése is belejátszhat, de a Magyar Lelki Elsősegély Telefonszolgálatot (116-123) is egyre többen hívják ilyen jellegű problémával. Nehéz a pontos okokat megmagyarázni, európai szintű jelenségről van szó. Az a nagy stigma megszűnni látszik, amely eddig az öngyilkosság és a depresszió velejárója volt.

Kép: Pixabay

Kis falvakban viszont még nem tartunk itt, még a körzeti orvosnak sem nagyon mesélik el, ha valamilyen pszichés zavarral küzdenek, hiszen esetleg kiderülhet a dolog. Nagy tehertétel az, ha valaki nem meri elmondani, hogy nem alszik jól éjszakákon át, hajnalban rendszeresen felébred, és nem tud visszaaludni… Amit érez, az már nemcsak egy sima rosszkedv, hanem annál mélyebb, de nem mondja el, mert még a végén bolondnak tartják.

– Még ezzel a csökkenő számmal is a statisztikák élén vagyunk, az 1980-as évek óta magas Magyarországon az öngyilkosságok száma.
– Erre keresik a szakemberek a választ.

Például a művészek öngyilkosságát sajnos egyfajta nimbusz övezi.

József Attila nevéhez kötődik a költészet napja, egyfajta heroikus küzdelem eredményének tűnik az, hogy ő öngyilkos lett. Ugyanúgy Latinovits Zoltán halálát is romantizálták. Japánban például kimondva-kimondatlanul el is várják, hogy ha valaki nagy hibát követ el, akkor vessen véget az életének. Cipruson viszont szinte nincs öngyilkosság, ott a legalacsonyabb az egész világon. Görögországra is ez igaz: egyszerűen nem opció az öngyilkosság. Litvániában ezzel ellentétben a világon a legmagasabb az öngyilkosságok száma. De azt az összefüggést is látjuk, hogy a kiemelt országokban az alkoholizmus által érintettek száma is nagyon magas. Az öngyilkosságok nagy részét alkohol vagy drog befolyása alatt követik el!

– Előttünk fekszik egy hatalmas táblázat, a Központi Statisztikai Hivatal kimutatása. Megdöbbentő látvány az adatok által kirajzolt képen az az olló, amely egyre szélesebbre nyílik a férfiak és a nők között.
– Ezt hívják gender-paradoxonnak. Mindenhol a világon, kivéve Kínát, a férfiak között háromszor-négyszer több befejezett öngyilkosság történik, mint a nők esetében. Viszont az öngyilkossági kísérletek tekintetében az ellenkezője az igaz. Magyarországon különösen nagy ez az eltérés évről évre. Az egyik magyarázat az lehet, hogy a férfiak gyakrabban választanak kegyetlen módszert.

– Lehet, hogy ez csupán az én intuícióm, de benne látom ebben azt a társadalmi jelenséget, amit így szoktak nevezni: „apátlan társadalom”.
– Ez is lehetséges, de az is, hogy a férfiak között több a kezeletlen pszichés beteg. A férfiak kevésbé mernek segítséghez folyamodni, mint a nők. Magukban hordozzák a fájdalmat, a krízist, a veszteséget, és gyakran a legtragikusabb megoldást választják.

Magyarországon a 60 év feletti férfiak körében a legmagasabb az öngyilkosok aránya.

Azt mondhatjuk, hogy a reménytelenség nagyobb rizikótényező, mint a depresszió.

– Mi a különbség aközött, hogy valaki depressziós vagy reménytelen?
– A reménytelenség a jövőre vonatkozó pesszimista gondolatokat, kilátástalanságot jelenti. Tünete is lehet a depressziónak. Az energiátlanság, önvád, örömtelenség, alvászavarok mind tünetei lehetnek a depressziónak. Megjelenik az öngyilkosság késztetése is, amire rá kell kérdezni – bár ezt nem szoktunk meg.

– Rendszerszintű tragédia az öngyilkosság jelensége?
– Ezt így nem mondhatjuk. Az öngyilkosság mégis csak elsősorban az egyén döntése. Mindent nem lehet a környezetre fogni: a baráti kapcsolatok ápolása, a támogató családi kapcsolatok fenntartása egyéni döntés is. Hiába akarja bárki azt, hogy mi állandóan dolgozzunk, nekünk kell meghoznunk azt az egyéni döntést, hogy mégis építünk kapcsolati hálót. Az egyén döntése, hogy a munka végeztével elmegy inni, mert annyira szorong, vagy hazamegy a családjához, esetleg a barátaival beszélget vagy orvoshoz fordul.

– Tehát az öngyilkosság esetében sok körülmény együttes hatásával számolhatunk.
– Igen, ezért mondjuk, hogy ez egy multikauzális, azaz sok okkal bíró jelenség.

Társadalmi, szociális, biológiai, kulturális, családi, személyiségi háttere is van annak, hogy valaki elveti magától az életet.

Ez egy folyamat, amelynek a vége az, hogy az utolsó szál is elszakad. Ha ezt senki sem veszi észre – pedig legtöbbször hosszan gondolkodnak ezen az emberek –, ha senki sincs, aki a kezét nyújtsa, akkor következhet be ilyen tragikus végeredmény.

Tavaly a „Csíksomlyói passió” című előadást vitte a Nemzeti Színház a csíksomlyói nyeregbe, idén pedig Berecz András énekes, mesemondó legújabb előadásának bemutatóját tartják a pápalátogatás és a csíksomlyói búcsú ünnepéhez kapcsolódóan Erdélyben.

Berecz András ugyanis időközben kerek egész előadást kerekített a Jézus sarkában járó vándor szerepéből, amelyet a Csíksomlyói passióban alakít. A mesemondó bizony hosszú utat tett meg a ’80-as évek erdélyi gyűjtőútjaitól a csíksomlyói előadásig. Erről az útról meséli történeteit találkozásokról és kalandokról, a piacon elbábozott evangéliumról és a Lenin utca 13. lakójáról, Shakespeare-ről és bölcsekről meg bolondokról, régi búcsúkról.

Berecz András háromszor lép fel Erdélyben:

A Hargita Megyei Tanács, Amfiteátrumban (Csíkszereda, Szabadság tér 5.) június 1-jén, 17 óra 30 perckor;

A Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium, Kollégium dísztermében (Csíkszereda, Mihai Eminescu 3.) június 2-án és 3-án, 17 óra 30 perckor.

Az előadások ingyenesek, de előzetes bejelentkezés szükséges az alábbi e-mail címen: [email protected]

Közreadjuk az előadó szavait új estjéről, mintegy ízelítő gyanánt:

Számot adni

– Mekkorát lépett a világ, milyen tréfákat űz velem az idő! Azért jöttem valamikor – s még most is –, hogy kérdezzek, hallgassak, gyűjtsek, merítsek, és most tessék, gyűjtsetek a gyűjtőtől, pohár vizecskémet töltsem a kútba, forrásba! Jó harminc évvel ezelőtt kezdtem Erdélybe járni. A moldvai csángók közé, Gyimesbe, a Háromszéki-havasok csángó telepeire, aztán a somlyói búcsúra, amikor még több volt a megfigyelő, mint a búcsús. Akkoriban figyeltek, bujkálnom is kellett, s tessék, most egyszer csak ott állok a nyeregben, a színpaddá lett hármasoltár előtt, hogy kedves, boldogító hánykódásaim értelméről számot adjak.

Bölcsek és bolondok

– Shakespeare a bolondban bölcset lát, és sokszor éppen a bölccsel állítja szembe. Alig van drámája, amelyikben ne magasztalná fel az udvari bolondot, bohócot. Sok ember meghökkentő, kíméletlen igazságát a bolond szájára adja. Ő az, aki nem tud másképp, csak szőr ellenében simogatni. Nem a vidámsága kacagtat. Pontos ítéletei, váratlan szúrásai nevettetnek előbb, később, amikor a színpadon már csak a hűlt helye van, és ő már rég az öltözőben vetkezik, szavai akkor ejtenek gondolkozóba. Úgy, mint az „okosbolond” Barát Jóska sziporkái nehéz időkben, Gyergyóalfalun. Egyszer a milicista ráförmedt, hogy ha nem adja bé a szamarát a kollektivbe, akkor ő azt elveszi. De jó nekem! – így Jóska bá. – Há az métt jó magának? – Met lesz egy ilyen csinos milicista vejem, mint maga. A milicista se rögtön nevetett. Talán később se. Még az is lehet, hogy elgondolkozott, de ez már az utókornak nem érdekes. Ellenben Jóska bának nagyon hálás ezért a vakmerő tréfáért. A Passió vándor-alakja sokban hasonlít a klasszikus bolond figurához és ehhez az okosbolond Jóska bácsihoz. Előbb, látszólag nem tudja hová keveredett, aztán próféták közé emelkedik, vándorbotjából pásztorbot lesz. Hűsége a Lear király udvari bolondjáéhoz és Jóska bácsiéhoz hasonló, csak ő az Úr bolondja.

Piaci evangélium

– A középkori risus paschalis, vagyis a „húsvéti nevetés”. Mesemondókat hívtak a templomba, báboztak is, hogy a sok böjt és vezeklés után megvidámodjon a gyülekezet, úgy találták, hogy ez illik a húsvéti ünnepkörhöz! A spanyol szerzetestemplomokban ez sokáig szokás volt. Megjegyzem Csongrád megyében, Nagymágocson is volt egy ferences szerzetes, akit az ávósok eltiltottak a misézéstől, ezért a piacon bábozta el az evangéliumot. „Ne tegyétek Atyám házát kereskedés házává!” – a templomból kufárokat kikergető Jézus szavai, ismerjük. De hogy Nagymágocson, a kereskedés házában templom épült, paravánból, és hogy a róka, farkas és a bárányka igét hirdetett, ezt vajon tudjuk-e elegen? Felícián volt a szerzetes neve, a Lenin utca 13-ban lakott. Fürdőruhás könyvtáros lányok közt fényképeztem le őt. Nekem még bábozott.

Jézus sarkában

– A Nemzeti Színház Csíksomlyói passiójában az én figurám, hivatalos nevén, a vándor, mai csángó emberként valóságosan Jézus sarkában van, lába nyomát követi, fel egészen a Koponyák hegyére, a kereszt alá. Figyelje az egykori eseményeket, de azért szóljon is bele az eseményekbe, legyen jelen. Tehát legyek néző is és cselekvő is, mában és a múltban, ott és itt. Nahát, így kezdtem én a vándorlást.

Berecz András lesz a Képmás-est vendége június 12-én. Lapunk interjúját Berecz Andrással és fiával, Istvánnal itt olvashatják.

Slachta Margit – „az egyetlen férfi a Parlamentben”

Az Árpád híd és a Margit híd közötti budai rakpart Slachta Margit (1885–1974), az első magyar országgyűlési képviselőnő nevét őrzi. De ki is volt ő pontosan?

1885-ben született, tanári diplomája megszerzése után csatlakozott a korabeli katolikus nőmozgalomhoz, majd 1920-ban az első magyar képviselőnőként a nők választási és tanulási jogaiért küzdött, tüntetéseket is szervezett. 1923-ban egyik alapítója volt a Szociális Testvérek Társulatának, amely egyházközösségi és szociális feladatokat látott el. A II. világháború alatt beadványt írt a munkaszolgálatosok érdekében, majd 1943-ban egy pápai meghallgatás során személyesen kérte a pápát, hogy tiltakozzon a szlovákiai zsidók deportálása miatt. Budapesten is közel ezer zsidó üldözöttet bújtatott rendtársaival, köztük Heltai Jenő írót és Gyarmati Fannit is.

A világháború után képviselőként többször is felszólalt a jogállamiság és a Vatikánnal való diplomáciai kapcsolat helyreállítása érdekében, ami miatt a kommunista párt hazaárulással vádolta. Amikor az egyházi iskolák államosításáról szóló törvény elfogadását a kommunista képviselők a Himnusz eléneklésével ünnepelték, ő tiltakozásul végig ülve maradt, ami végül politikai pályája végét jelentette, de az ellenzéki képviselők így méltatták: „Az egyetlen férfi a Parlamentben!” Végül az emigráció mellett döntött, az Egyesült Államokban hunyt el 90 évesen.

Kép

Slachta Margit

Az általa alapított Szociális Testvérek Társasága azóta nemzetközi szervezetté nőtt, és 1995-ben Margit testvér megkapta a Magyar Köztársaság Bátorság-érdemjelét is. „Minden munkánk, minden erőfeszítésünk végeredményben azért van, hogy az emberek lelkében megvalósuljon Isten országa, vagyis odaköltözzék a mennyország” – vallotta Slachta Margit. Sajnos nincs még szobra az Országházban, de reméljük, legalább megígért köztéri szobra minél hamarabb elkészül.

Karig Sára – az embermentő hősnő

A budai rakparton továbbsétálva, a Halász utcáról közelíthetjük meg a hangulatos Ponty utcát, ahol a 14-es számú házon emléktábla jelzi, hogy valaha itt élt Karig Sára (1914–1999).

Németországi és angliai iskolákban tanult, így már fiatalon több nyelven folyékonyan beszélt. Amikor szembesült a zsidókkal szembeni kegyetlenségekkel, megfogalmazódott benne, hogy ha a törvények embertelenek, akkor azokat nem szabad betartani. Így kezdett bele dokumentumok hamisításába. Csupán 25 évesen, saját jövedelemigazolása bemutatásával tíz különböző kerületben sikerült bérlakást igényelnie lengyel zsidók számára. Kihasználva a háború alatti központi nyilvántartás hiányát, nyolc különböző anyakönyvvezető előtt saját néven házasságot kötött a menekülőkkel, így juttatva őket legális papírokhoz. Érdekes azonban, hogy számos udvarlója ellenére sohasem tudott megállapodni egy férfi mellett sem. Azt vallotta, hogy a házasságot nem neki találták ki.

Lakásában illegális műhelyt tartott fent, ahol biankó keresztleveleket és igazolványokat állított ki, illetve ő segített Raoul Wallenbergnek, a Svéd Vöröskereszt diplomatájának több mint ezer gyermeket elhelyezni biztonságos körülmények közé. Az angol hadifoglyok mentéséért később felajánlották neki az angol állampolgárságot, de az akkori politikai megosztottság miatt nem fogadta el. Erről az időszakról úgy nyilatkozott: „Nem a haláltól féltem, hanem attól, hogy testileg-lelkileg eltorzulok.”

A háború után, 1947-ben, az egyik választási bizottság tagjaként le akarta leplezni a híres kékcédulás választási csalást, emiatt a hatalomra került kommunisták hat évre munkatáborba, agyag- és szénbányába küldték. Ott tanult meg oroszul és ukránul. Esténként történetekkel szórakoztatta fogolytársait, ezzel tartva bennük a lelket az embertelen körülmények között. Csak Sztálin halála után, 1953-ban térhetett haza, ekkor kellett életét a semmiből újrakezdenie műfordítóként, irodalmi szerkesztőként. Több Bulgakov- és Agatha Christie-művet fordított, majd élete végén megkapta a József Attila-díjat irodalmi és a Világ Igaza-kitüntetést embermentő tevékenységéért. 1999-ben, 85 évesen hunyt el, ránk hagyva egy nagyon fontos üzenetet: „Én már tudom azt, hogy a börtön és a láger nem a legszörnyűbb, ami az emberrel történhet. Az egyetlen szörnyű, ami az emberrel történhet, az, ha nem tud sem tükörbe, sem önmagába nézni.”

Feszty Masa – A vallásos festészet női alakja

A Budai Várba felérve, a Tóth Árpád sétány hangulatos fái alatt, a 6. számmal jelzett épületen emléktábla őrzi Feszty Masa (1895–1979) emlékét. A festőnő ebben a házban élt és alkotott, itt lehetett őt látni jellegzetes fehér köpenyében, repdeső galambokkal körülvéve, akiket otthonába is befogadott.

Kép

Feszty Árpád festő és Jókai Róza – Jókai Mór fogadott lánya – gyermeke volt. (Édesanyja származása körül sok volt a botrány, Róza valójában gróf Andrássy Gyula törvénytelen lánya volt, akit Jókai Mór nevelt fel. Feszty Árpáddal egymásba szerettek, szintén nagy botrányt kavarva, mivel Feszty akkoriban Jászai Mari színésznő élettársa volt.)

Masa művészi tehetsége firenzei tanulmányai idején bontakozott ki. Életének két meghatározó, tragikus élménye volt, amikor élete nagy szerelme, a firenzei Guido Bellegni szerzetesi pályára lépett, és amikor anyját elveszítette egy halálos tűzbalesetben. A lelki felépülését végül a hitben és a Slachta Margit által alapított Szociális Testvérek Társaságában találta meg. Ezek után képein egyre meghatározóbbá vált az isteni gondviselés témája. Az 1950-es, 1960-as évek vallást üldöző rendszerében is bátran festett több száz szent- és oltárképet az ország templomai számára, éhbérért vagy ingyen is.

Brunszvik Teréz – a magyar óvodarendszer megteremtője

Továbbsétálva lefelé, a Logodi utca felé, a lépcsők alján megtaláljuk Brunszvik Teréz (1775–1861) mellszobrát, aki egészen közel ide, az Attila út és a Mikó utca sarkán alapította 1828-ban Közép-Európa első óvodáját, Angyalkert néven.

Kép

Brunszvik Teréz

Az arisztokrata családban született Teréz a martonvásári kastélyban nőtt fel. (Érdekesség, hogy Teréz ebben a kastélyban állította fel az ország első karácsonyfáját 1824-ben!) Az életteli, fiatal lányban hamar kibontakozott hatalmas tudásvágya, sokoldalú tehetsége. Bécsben személyesen Beethoventől vett zongoraórákat, ahol a két fiatal között barátság alakult ki. Saját családja nem lett, a legnagyobb örömet Teréz számára nővére gyermekeinek nevelése jelentette. Találkozása a híres olasz pedagógussal, Pestalozzival arra indította, hogy a világon az elsők között hangsúlyozza a kisgyermekkorban megkezdett nevelés fontosságát. A képességek korai fejlesztése és a világ élményszerű megismerése ugyanis egész életen át meghatározó alapot jelent.

A hivatása iránti valódi elköteleződését 34 éves korában – ahogy azt naplójában írja – Istennel való találkozása erősítette meg. Egy olyan korban, amikor a gyermekeket kis felnőttnek tekintették, nem volt könnyű támogatókat szereznie az óvodaalapításhoz a gúnyos kritikák közepette, de egész életén át tartó kitartó munkásságának köszönhetően, szinte mindenét eladva, saját vagyonából összesen 12 óvodát alapított. 82 éves korában bekövetkezett haláláig fáradhatatlanul tevékenykedett, mert ezt vallotta: „Másoknak hasznára lenni, másokat boldogítani, ez még mindig életem, gondolkodásom középpontja”.

– „Ó, mit ér élni, ha nem tudom, mi az: félni?” – ismétli újra és újra a strófát a narrátor A Félhetetlen című zenés mesejátékban. Miért pont a gyerekhorrorok legborzasztóbbika foglalkoztatta, amikor alapanyagot keresett egy zenés mesejátékhoz, rádiójátékhoz vagy hangjátékhoz – minek is nevezzük?
– „A Félelemkereső” című Grimm-mesének sokáig nem volt magyar fordítása, és amikor lett, nem sikerült valami jól, így aztán ez nem tartozik a legismertebb Grimm-mesék közé. Pedig szerintem „A Félelemkereső” az egyik legizgalmasabb mese, tele horrorisztikus elemekkel, amiket javarészt megtartottam – persze, átdolgoztam egy kicsit. Nálunk a családi hagyományok részévé vált ez a történet, az édesapámtól hallottam először, ez lett a kedvencem, hetente legalább egyszer elmeséltettem. 

Amikor az édesapám az unokáinak mesélte, ők is annyira féltek, hogy nem tudtak éjszaka elaludni, mégis újból ezt kérték. Így vált hagyománnyá. 

– De miért volt ez olyan érdekes zenei alapanyag?
– Megláttam benne a szellemi kihívást: úgy megírni, mint ahogy Ránki György megírta a Két bors ökröcskét vagy a Pomádé király új ruháját. Nekem két kanapésoromba került a Két bors ökröcske, mindkettőt rommá ugrálták a gyerekeim, miközben azt a lemezt hallgatták naponta kétszer-háromszor, olyan ritmusos volt. Akkoriban kezdett bennem motoszkálni, hogy olyasmit kellene írni, ami gyereknek és a felnőttnek is nyújt valamit. Ezekben a művekben ugyanis a gyerekek éppúgy találnak szellemi kalandot, mint a szüleik vagy a nagyszüleik.

– Különlegessége a darabnak, hogy a szövegét is a zeneszerző írta, igaz?
– Ez az irodalom irányába tett első nyilvános próbálkozásom. Miközben a szövegkönyvön dolgoztam, már sejtettem, hogy milyen zene lesz alatta, így aztán minden sor pont olyan hosszú lett, amilyennek lennie kellett. Gyakorlatilag a szövegkönyv egyből készen volt.

– Nomen est omen: a Grimm testvéreknek már neve is azt jelenti, hogy zord, vad. Eredetileg nem is gyerekeknek szánták összegyűjtött történeteiket, amelyek közül némelyik igazán borzalmas. Nem keveset kellett finomítani rajtuk, amíg gyerekirodalommá szelídültek.
– Ez a mesejáték is legalább annyira szól felnőtteknek, mint gyerekeknek, és a végkifejlet sem egyértelműen pozitív: a főhőst, aki átmegy minden elképzelhető és elképzelhetetlen borzalmon, végül a felesége tanítja meg arra, hogy mi is a félelem. 

Ám szerintem ez a mese nem félelmetes. A vicces rímek ugyanis elveszik a borzalmas jelenetek élét.

– A gyerekek tátott szájjal hallgatták a mesejátékot a bemutatón, amit öt zenész és egy narrátor keltett életre a Bartók Rádió Napján, a 6-os stúdióban. Pedig ott csak annyi látnivaló volt, ahogy a zenészek a hangszereket megszólaltatták, a többit a képzelet vetítette eléjük. Ezek szerint ez a varázslat ma is működik?
– Sok zeneszerző ma már nem ír tizenöt percnél hosszabb darabot gyerekeknek sem, mondván, hogy ez a generáció képtelen arra, hogy negyed óránál tovább figyeljen. Ezzel a mesével én azt szerettem volna bebizonyítani, hogy ez nem így van:

Olyan kalanddal kell megkínálni a gyerekeket, ami valóban leköti őket, akár negyvenöt percen át, vagy még tovább is. 

– Ahhoz képest, hogy egy kortárs zeneműről beszélünk, meglepően dallamos, mondhatni, hallgatóbarát. Volt benne ugyan egy kis reszelgetés…
– Tele van kortárs zenei elemekkel. A 21. századi hangszeres játéktechnika teljes ismerete felfedezhető benne, a hangszereken pedig alkalomadtán a hagyományostól eltérő módon játszanak – a zongorát például néha marimbaverővel szólaltatják meg. A hegedűnek az a bizonyos reszelgetése tulajdonképpen egy Piazzolla-effektus. Amikor pedig megszólal egy bizonyos akkordsor, a hallgató egy idő után már tudja: megint éjszaka van, és benn vagyunk a kastélyban.

A Félhetetlen - Kép: Albert Weisgerber illusztrációja a meséhez, 1910

– Amikor kimondjuk, hogy kortárs zene, nem mindenki a fülnek kellemes muzsikára gondol.
– Azt a szót, hogy kortárs zene, el kellene felejteni, mert minden zene kortárs zene volt valamikor.

Az utóbbi két-három évtizedben olyan szabadság köszöntött ránk, zeneszerzőkre, amiben kezdünk elveszni. Lehet azon vitatkozni, hogy jót tett-e a „kortárs zenének” vagy nem, hogy most már mindent szabad.

Rádiós szerkesztőként azokra a jó darabokra irányítom a figyelmet, amelyekről talán kevesebbet beszélnek. Sajnos, ha egy név befut, egy idő után azt csinál, amit akar. Hallottam már nagy zeneszerző befejezetlen művének előadását – annyi dolga volt, hogy egyszerűen nem ért a darab végére, ennek ellenére előadták, és a kritika az egekbe magasztalta.

– A rádiójáték vagy hangjáték műfaja mennyire életképes ma, a podcastok és az online streaming világában?
– A hangjáték a lehetőségek végtelenül széles tárháza: a hangok jelölik ki a teret és írják le, hogy éppen mi történik. Olyan izgalmas világ teremtődik pusztán a hangok által, ami a fizikai valóságban nem is létezik! Én először 16-17 éves koromban találkoztam ezzel a műfajjal, amikor bejöttek a kísérleti sztereó adások. A Bartók adón kettőtől háromig adták az új hangjátékokat, én pedig szaladtam haza tanítás után, hogy le ne maradjak róluk.

Mert egy jó hangjáték éppúgy beszippant, mint egy jó könyv: amikor végére érünk, hirtelen nem is tudjuk, hol vagyunk, és hogyan tovább.

Nem értem a századunkat, azt hittem, az egész rádiózás ki fog nyílni, hiszen nagyon sok háztartásban már surrounddal hallgatják a filmeket – körbevesz bennünket a hang. Éppen ezért fáj az, hogy 2006-tól fokozatosan megszűnt a minőségi hangjátékok készítése, külső gyártásban készül csak néhány. Régebben a színészek délelőtt a színházban próbáltak, este játszottak, délután kettőkor pedig zajlottak a rádiófelvételek. Lehetett tudni, hogy háromnegyed kettőkor a pagodában megjelenik Törőcsik Mari, Haumann Péter, Darvas Iván, mi, rádiósok pedig direkt ilyenkor mentünk kávézni, csak hogy láthassuk őket. Régebben sok hangjátékpályázat is volt: emlékszem egyre, amelyet a Petőfi Rádió írt ki a nyolcvanas években. Annyi volt a megkötés, hogy szerepeljen benne egy csónak, egy puskalövés – a harmadik elemre már nem emlékszem.

Hasonló volt ez ahhoz, mint ahogyan mi otthon mesélünk: minden gyerek megnevezhet egy szereplőt, állatot vagy embert, medvét vagy herceget, és annak meg kell jelennie a mesében, addig nem lehet vége. Annál izgalmasabb ez, minél több gyereke van az embernek.

– Hol hallgathatják meg A Félhetetlent azok, akik lemaradtak a bemutatóról?
– A Bartók Rádió kortárs zenei műsorainak van gyereksávja, biztos elhangzik majd ott is a közeljövőben. Készült stúdiófelvétel az előadásból, de hogy lesz-e belőle hangoskönyv, azt nem tudom. Jött olyan észrevétel A Félelemkeresőhöz, hogy autópályán utazott a család, és félreálltak a parkolóba, hogy nyugodtabban hallgathassák. Mások pedig elindultak vásárolni, az apuka pedig nem szállt ki az autóból, mert nem akart kiszakadni az élményből – integessetek majd, ha fizetni kell, mondta. A legnagyobb dicséretet is ennek kapcsán kaptam: a darabot hallgatva valaki arra következtetett, hogy milyen jó apukája lehettem a négy gyerekemnek.

Számításaimat majdnem keresztülhúzta, hogy férjem előző nap – az akciót meglepetésnek szánva – a spájzból az összes befőttesüveget elvitte a nagymamához, hogy ne foglalja a helyet. Anyósom pedig küldött a gyerekeknek (akiket eperügyben néhány napja megfelelően kiéheztettem) két kiló epret, úgyhogy amikor este bejelentettem, hová is megyünk holnap, a lelkesedés nem volt éppen kitörő. Kisebbik lányom javasolta, hogy inkább dinnyét szedjünk, azt még nem lehet kapni a piacon, kisöccse pedig nagyvonalúan felajánlotta, hogy inkább a tányérján maradt öt szemből főzzek dzsemet. Férjem kijelentette, hogy a maga részéről nem is szereti a lekvárt. Kisfiam erre rövid kalkuláció után még egy szemet megevett. A lányokat azzal tudtam megnyerni, hogy segíthetnek a befőzésben, kisfiam elől közben az eperszemekkel együtt elfogytak az érvek is, férjemnek pedig elég volt egy szúrós pillantás.

Másnap kosarakkal felszerelkezve érkeztünk az eperföldre. A termés igen ízletes volt, ám méretét tekintve nem túl biztató.

Három perc megfeszített munka után már férjem is úgy vélte, hogy a dinnyével jobban jártunk volna. Sejthető volt, hogy nem fogunk tetemes mennyiséget összeszedni (a csapadékszegény tavasz nem szerepelt elemzésem rizikófaktorai között), de kárpótolt, hogy a gyerekek legalább jóízűen belakmároznak (és őket még le sem kell mérni a kijáratnál). Csemetéim közben feltérképezték a környék állatvilágát. Nagylányom hisztirohamot kapott, mert a kezére szállt egy darázs, kishúga csigaversenyt rendezett, kisfiam pedig pártfogásába vett egy macskát, és könyörögni kezdett, hogy vigyük haza.

A mérlegelésnél büszkén láttam, hogy 17 kiló epret szedtünk, de amikor kiderült, hogy az egyik kosár alján a fiam által elrejtett macska is ott lapul, nem csupán az eperpiros állat csökkentette jelentősen a mennyiséget. Az általa előkezelt gyümölcstől is meg kellett válnunk, bár állaga tekintetében kiváló dzsemalapanyag lett volna, higiéniai szempontból aggályosnak bizonyult.

Az expedíció második fázisában a gyereksereg jelenléte nem kis kockázatot jelentett, a családi hagyomány szerint ugyanis befőzéskor egy morzsa sem lehet a konyhában.

Nem látszott tanácsosnak sem a kifőzött üvegek, sem a forró lekvár közelébe engedni őket, ezért gyerekmunkásokat kizárólag a tisztítás és aprítás fázisaiban alkalmaztam. Igaz, nem sikerült maradéktalanul szétválasztaniuk a zöld csumákat az epertől, kisfiam a maga részéről igazán alaposan beleaprította a zöldjét is az eper közé. A konyha lassan bíborba borult, aztán a tál epervelő is az asztalra, amelyet kisfiam (az eperföldön hagyott cirmost utánozva) nagy élvezettel kezdett fölnyalogatni. Nővére határozott munkafelügyelőként lépett közbe, mire öcsikéje sikítani kezdett. Ekkor csöngettek.

A villanyszámlást már a sikítás is elbizonytalanította, de amikor késsel a kezemben, vérvörös foltokkal a kötényemen ajtót nyitottam, bentről pedig azt kiabálták a gyerekek, hogy „Mit csináltál?”, már bánta, hogy becsöngetett. Nem fogadott el borravalót sem, jelezve, hogy mossa kezeit. Nekem sem ártott volna, most már nemcsak a konyha falfelületein és padlóján, hanem a táskámon, a pénztárcámon és a kilincsen is nyomott hagyott a vitaminokban, ásványi- és festékanyagokban gazdag eper.

A csemetéknek el is ment a kedvük a befőzőcske játéktól, és épp széledtek volna szét, hogy a lakás többi pontját is ellássák vitaminnal.

Lecsutakoltam, leültettem és egy nemes feladattal igyekeztem fixálni őket, hogy az üveg címkéire rajzoljanak epreket. „Nehogy összekeverjük majd a meggy- és az eperdzsemet.” Kár volt ok-okozati összefüggéssel magyarázni a feladatot, mert bár esztétikailag kifogástalan alkotások születtek, használati értéküket némileg csökkentette, hogy eper-meggy sorminták díszítették őket. Kisfiam remekeit egy-egy „roncsautó” is színesítette. Mivel írni még csak nagylányom tudott, a kicsiknek sebtiben megtanítottam a nagy E betűt, hogy ne érezzék magukat kirekesztve a további jelentőségteljes feladatból.

Mire férjem megérkezett, a csinos kis üvegek vérvörös tartalmukkal, a gyerekek pedig patyolat tisztán vártak az „eltevésre”. Azért az emberpróbáló munkához a család feje is hozzátette a magáét: a címkékre az E után ráírt egy-egy perjelet.

A cikk a Képmás magazin 2012. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A komikus – és korábban csupa vígjátékot készítő – Michael Herbig filmje igaz történet alapján készült:

1979 szeptemberében két család négy-négy tagja egy házi építésű hőlégballonon keletről átszökött Nyugat-Németországba.

A történetet 1982-ben már feldolgozta egy angol-amerikai koprodukció John Hurt főszereplésével, azonban a mostani film autentikusabb annyiban, hogy németek készítették, és a saját történelmüket dolgozzák fel benne. A nyitóképsorok három vágással meghatározzák, mire készüljön a néző: kék lufik, német zászló, szögesdrót. Habár a cselekmény bevált fordulatok sorából tevődik össze, jó ütemben fokozódik a feszültség, ahogy szorul a hurok a szökevények körül.

A történet szerint a két fiatal, baráti család nem bírja tovább az NDK-ban uralkodó nyomasztó légkört, gyerekeiknek és maguknak is szebb jövőt képzelnek el egy szabad világban. Tudatában vannak, hogy milyen következményekkel jár egy sikertelen szökési kísérlet, ahogy azt is pontosan tudják, hogy a „szárazföldön” – főleg a gyerekekkel együtt – gyakorlatilag lehetetlen észrevétlenül átjutni a határon. A hobbimérnök Günter Wetzel és az elektromérnök Peter Strelzyk ezért egy viszonylag biztonságos, azonban igencsak merész és grandiózus tervvel áll elő: hőlégballont építenének, hogy a levegőben tegyék meg a nyugatra vezető, néhány tízkilométeres utat.

A hőlégballon

Első, kudarcba fulladó próbálkozásukat rögtön a film elején láthatjuk, így aztán végig együtt izgulhatunk velük, hogy sikerül-e kijavítani a hibákat, másodjára sikerül-e meglógniuk a Stasi elől.

A feszültséget fokozza, hogy a sikertelen, ugyanakkor szemtelen próbálkozás felkelti a szökési kísérlet ügyében nyomozást vezető Seidel alezredes figyelmét is, aki ettől fogva vérre menő kihívásnak tekinti a fogócskát, és mindent megtesz, hogy felkutassa az elszánt dezertőröket. Seidel karaktere egyébként a film legizgalmasabb figurája: motivációja egyáltalán nem egyértelmű, és többször is úgy tűnik, hogy bár maximálisan eleget tesz kötelességének, titkon mégis csak megérti és tiszteli, sőt, talán még irigyli is a távozni akarókat.

A hőlégballon élvezetes és izgalmas történelemóraként tárja elénk ezt a nem mindennapi, valós eseményt.

A két család akcióját a kort hitelesen megidéző díszletek közé ágyazottan, tökéletesen komponált képekkel mutatja be a film. A csendes kisvárosban éppúgy ott lappang a besúgóktól való félelem, mint a kettéosztott Berlin forgalmas szállodájának aulájában. A szereplők tetteinek ugyanakkora súlya van akkor, amikor az amerikai nagykövetség előtt próbálnak titokban segítséget kérni, mint amikor egy méteráru boltban keltenek gyanút azzal, hogy irdatlan mennyiségű textilt szeretnének vásárolni.

Az a létbizonytalanság és az a félelem, ami akkoriban áthatotta az átlagember hétköznapjait, bizonyára sokaknak ismerős lesz. A hőlégballon így lehetőséget kínál arra, hogy a szülők, nagyszülők a látottak alapján megoszthassák saját tapasztalataikat és élményeiket. Hiszen aki átélte mindezt – ha csak gondolatban is, de – bizonyára megépítette a saját hőlégballonját.

A hőlégballon – német történelmi dráma, 120 perc. Rendező: Michael Herbig. Főbb szereplők: Friedrich Mücke, Karoline Schuch, David Kross