A friss lapban olvashatunk az emberi szervek nyomtatása felé mutató tudományos eredményekről, a gyermekkori diabéteszről, a függőségben élők számára nyújtott családterápiás segítségről és örömváros megálmodójáról, Sztehlo Gáborról.

Válaszokat kaphatunk a gyereket nevelők gyakori dilemmájára, hogy miért sír a gyerek, szó esik a származási titkok súlyáról és a „tuti fogyókúrák” kudarcának okairól.

A júniusi szám pünkösdi útravalóval is ellát, Lackfi János Humorgyógyászati szakrendelés című írásával erősít és szórakoztat minket, több személyes írás pedig a kifejezetten a pedagógusokat köszönti.

Május 31-től már megtalálhatja a Képmást az újságárusoknál.

Lapozzon bele, és keresse a fenti árusítóhelyeken vagy fizesse elő! 

Idén már másodszor szervezte meg ezt a rapid sakkversenyt a Magyar Asszonyok Érdekszövetsége. A rendezvény célja, hogy a határon túli magyar sakkozó nőket is bevonja hazai versenytársaik sportéletébe. 2019-ben összesen harmincnyolc hölgy ült Budapesten asztalhoz, amely annak tükrében különösen magas szám, hogy az év többi sakkversenyén ők jellemzően a férfiakkal közös mezőnyben indulnak, és általában a létszám legfeljebb néhány százalékát teszik ki (ide pedig jóformán csak a terem befogadóképessége miatt nem jöttek el még többen).

A nők sakkbéli alulreprezentáltságát illetően számos tanulmány született már, amelyek közös megállapítása, hogy a nők minden bizonnyal – ha elkezdik is – rövidebb életszakaszukban űzik ezt a sportágat, mint a férfiak, hosszú távon kevésbé tudják és akarják összeegyeztetni egyéb teendőikkel, ezért előbb-utóbb abbahagyják.

Márpedig a sakkozás sikeréhez (is) elképesztő idő- és energiabefektetésre, jó értelemben vett megszállottságra van szükség. Jobbára csak az jut el a világversenyekig, aki minden mást háttérbe szorítva állhatatosan kitart mellette.

„A sakknak ráadásul nagyobb az irodalma, mint a zenének és a matematikának” – mondja Juhász Béla sakkmester, a mostani verseny lebonyolítását szakmai oldalról támogató Sirály Életmód SE elnöke. –

Ha valaki a legjobbak közé szeretne kerülni, annak napi hat-nyolc órát kell foglalkoznia vele, amekkora erővel akár három diplomát is megszerezhet.

És sokan a diplomát választják. Igaz, mások meg a diplomát és a sakkot együtt, sőt még három-négy világnyelvet is, amelyeknek az elsajátítása szintén elengedhetetlen. Akárcsak a magas szintű önmenedzselésé, s ha mindez megvan, jöhet cserébe egy látszólag szabadabb élet sok utazással, felkészülésekkel, edzőtáborokkal a profiknak. Jóval nehezebben megszerezhető támogatásokkal, mint más sportágakban, például akár egy NB III-as futballcsapatnál…”

Terbe Julianna, a győztes - Kép: jochapress.hu

Így pedig már érthetőbb, miért választanak a sakk helyett sokan más hivatást vagy éppen a családalapítást egy bizonyos korba érve. Akiknek azonban nőként is sikerül megmaradnia a sportágban – Magyarországon körülbelül ezren vannak –, szinte kivétel nélkül figyelemre méltó személyiségek. Ők találkoztak egymással az NSKI elegáns termében tartott Kárpát-medencei seregszemlén, gyerekektől a legidősebb korosztályig. Az esemény fővédnöke Szász Jenő NSKI-elnök, levezénylője pedig Orsó Miklós nemzetközi versenybíró volt. Elindult például a mindössze tizenkét esztendős tehetség, az ajkai Gaál Zsóka, aki három és fél éves kora óta sakkozik, és már most kétszeres Európa-bajnok, világbajnoki második helyezett. De elfogadta a meghívást a riói olimpián ötödik helyen végzett magyar női válogatott egyik tagja, Terbe Julianna is; nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy végül meg is nyerte a versenyt. És üdvözölhettek a szervezők egy igazi korelnöknőt, a 77 éves Katusák-Huzsvár Rezsőnét.

„Hogy mióta versenyzem? Öregkorom óta” – jelenti ki nevetve a Judit keresztnevű hölgy. – Nyugdíjba vonulva el akartam kerülni az elbutulást, és ez volt a legkézenfekvőbb módja. Ahová csak tudok, megyek, és minden versenyen én vagyok a legidősebb, pláne a nők között. Hiszen van, ahol ötven indulóból hárman, máshol százhatvan közül egyedül én vagyok hölgy. És már negyven-ötvenéveseket sem nagyon látok, nemhogy hetven felettieket! Korábban pénzügyi-számviteli területen dolgoztam, és a kockás füzetem most is mindig velem van. Abba jegyzetelem lépésről lépésre a kisorsolt ellenfeleim játszmáit, és – ha éppen Csehországban vagy Németországban van a verseny – egy üveg jó barnasört elkortyolva memorizálom őket. Kerültem már szembe ilyen nemzetközi szeniorversenyen az egykori szovjet világbajnok Nona Gaprindasvilivel is, és nem is értem el rossz eredményt! De játszottam olyan nyolcéves gyerek ellen is, aki végig a plafont nézegette, mintha oda sem figyelne, majd amikor léptem, lenézett a táblára, és a másodperc törtrésze alatt meglepett a zseniális válaszlépésével. Na, ők az igazi talentumok, belőlük lehet nagy sakkozó, ha elég áldozatot hoznak, és kellőképp szorgalmasak.”

A sakk ugyanis állandó tréninget, továbbképzést igényel, a később karriert befutó ifjak – párhuzamosan akár három mesteredzővel is dolgozva – sokszor magántanulónak állnak, hogy időbeosztásukat is a folyamatos fejlődésnek rendelhessék alá.

Kombinációs készség, logika, stratégiai gondolkozás és vizuális memória: e képességek elengedhetetlenek az eredményességhez.

Minden bizonnyal rendelkeznek ezekkel a tulajdonságokkal a Kárpát-medenceiek versenyére Budapestről nevezett – 10, 14, illetve 21 éves – Tóth-testvérek, akik egy családból hárman is remekül szerepeltek. Ugyanígy az Ausztriából érkezett két Vicze-lány, akik révén a tőlünk nyugatra élő magyarok is képviseltették magukat a seregszemlén, a Felvidék vagy a Délvidék magyarjai mellett. A 15 éves Vicze Zsófia és a 13 esztendős Vicze Kata röviden meséltek magukról.

Vicze Zsófia és Kata - Kép: jochapress.hu

„Ötéves voltam, amikor Ausztriába költöztünk, és a szüleim nyelvgyakorlás céljából írattak be az óvodai sakk-szakkörbe” – kezdi Zsófi. – Pár év múlva egy magyarországi nyári táborban ismerkedtünk meg a két későbbi edzőnkkel, Molnár Bélával és Taskovics Istvánnal. Azóta Katával együtt velük készülünk és járjuk a nemzetközi versenyeket. Szeretnék majd női FIDE-mester lenni, de a fő célom, hogy gyermekorvos legyek, és felnőttként csak mellette sakkoznék.”

„Én már háromévesen elkezdtem – folytatja Kata. – Azóta országos versenyeket nyertem, indultam Európa- és világbajnokságon is. Napi két-három órát tréningezünk, sokat hiányzunk a versenyek miatt a suliból, de otthon a szüleink segítségével mindent pótolunk, ezt egyelőre elfogadják az iskolában. Szeretnék majd magyar bajnok és női nagymester lenni, hosszú távon vissza is költöznénk a családdal együtt Magyarországra, ez néhány év múlva megvalósulhat.”

S hogy a lányok mit szeretnek igazán a sakkban? Zsófi azt, hogy összehozza a nemzeteket, és kortól és nemtől függetlenül űzhető. Kata pedig úgy érzi magát a tábla előtt, mintha egy középkori csata részese lenne, sokszor olyan ellenféllel szemben, akivel aztán a játszma után ugyanúgy jó barátok, mint előtte voltak.

A női sakkozók között – a természetes rivalizálás mellett, kinek-kinek a saját karakterétől függően persze – egyébként is köttetnek maradandó ismeretségek, miután a kevés sorstárs összetart.

Ezeket a rokon lelkeket hozta még közelebb egymáshoz idén már másodszor Szőnyi Kinga, a Magyar Asszonyok Érdekszövetségének elnöke, aki szerető gondoskodással szervezte meg a Kárpát-medencei találkozót. A remek partik mellett itt arra is adódott lehetőség, hogy az idősebbek anekdotázzanak például Sinka Brigitta egykori gyönyörű kontyáról, amely állítólag őrületbe kergette a férfiakat. A mesterek pedig árgus szemekkel keresték a fiatalok között a reménybeli következő Polgár Juditot, akiből pedig – akárcsak a futballban Puskásból – jó, ha (fél) évszázadonként egy születik…

– Manapság divat a családfakutatás. Mi motiválja az embereket saját családjuk megismerésében?
– Elsősorban a kíváncsiság. 1945 és 1990 között nem volt ildomos arról beszélni, ki honnan jött, kik a szülei, nagyszülei, főleg, ha a család a rendszer áldozata volt vallása, vagyona vagy a rendszerhez való viszonyulása miatt. Ennek következtében egy-két generáció egyáltalán nem mesélt gyerekeinek, unokáinak a család múltjáról.

A rendszerváltás után tíz évvel, a 2000-es évek elején azonban megnőtt az érdeklődés a múltunk iránt.

Az internet korában pedig még inkább, amikor könnyebben találkozunk ismerős családnevekkel. Ekkor fogalmazódnak meg olyan kérdések, hogy „Kik vagyunk?”, „Honnan származunk?” Sokan pedig akkor kezdenek el érdeklődni a múlt iránt, amikor meghal a nagymama vagy a dédapa, és a család elkezdi átnézni a hagyatékot: megsárgult iratokat, régi fotókat találnak, amelyekről nem tudnak semmit.

– Kik keresnek fel hivatásos családfakutatót?
– Sokakat érdekel nemtől, kortól függetlenül. Leginkább azokból lesznek ügyfelek, akiket komolyan foglalkoztat, és vállalni tudják a családfakutatás több százezer forintos költségét.

– Milyen adatokra van szüksége az elinduláshoz, mit kér az ügyfelektől?
– Az adatvédelmi törvények a személyiségi jogokra hivatkozva nem teszik lehetővé, hogy a hozzánk közel eső időszakot kutassuk, ezért arra szoktuk kérni ügyfeleinket, hogy legalább a huszadik század elejéig próbálják meg összeszedni a nagyszülők, dédszülők pontos születési helyét, idejét. Ezek az adatok elengedhetetlenek ahhoz, hogy el tudjunk indulni.

– Milyen forrásokat használnak a kutatások során?
– Állami és felekezeti anyakönyveket. A történelmi Magyarország területén 1895-ben vezették be a kötelező állami anyakönyvezést, onnantól kezdve ezt tekintjük elsődleges forrásnak. A korábbi időkre vonatkozóan az egyházi anyakönyvekre támaszkodunk, amelyeket Magyarországon az 1700-as évektől vezetnek annak ellenére, hogy a Tridenti Zsinat már korábban kötelezővé tette. Ennek oka, hogy a török uralom miatt csak később nyílt lehetőség a határozat végrehajtására.

Az egyházi anyakönyvezés során még nem a személy volt fontos, hanem a szentségek kiszolgáltatásának rögzítése: hány keresztelő, esküvő, temetés volt.

Sokszor előfordult, hogy a papok, lelkészek csak napokkal később jegyezték fel a keresztelt nevét, így fordulhatott elő többször, hogy egy fiút például Mihálynak kereszteltek, Mátyásként nősült és Mátéként halt meg.

– Miért tartották szükségesnek az állami anyakönyvezés bevezetését?
– Az 1867-es kiegyezés után újoncokat kellett küldenünk a közös hadseregbe. A magyar kormány rájött arra, hogy egyedül az anyakönyvekből tudhatják meg, ki hadköteles. Ám az egyháziak elzárkóztak az együttműködéstől, és nem szívesen bocsátották az állam rendelkezésére az adatokat. Ezért az állam is elkezdte vezetni az anyakönyveket. Az egyházi anyakönyvvezetés is mindmáig él, ám csak az állami tekinthető hivatalosnak. Nekünk kutatóknak nagy szerencsénk, hogy két helyen is utána tudunk nézni az adatoknak.

– Az anyakönyvek alapján az 1700-as évek elejéig tudják visszavezetni a felmenőket?
– Általában igen, nemesi családok esetében még korábbra, akár Szent Istvánig is, de nem anyakönyvi, hanem egyéb levéltári források – nemességi összeírások, nemességigazolási perek, vagyonmegosztási rendelkezések, peres iratok, jogbiztosító intézkedések, adománylevelek – alapján. Egészen addig tudunk visszavezetni egy családot, amikor annak első tagja megkapta a nemesi rangot. Azt megelőzően a famíliát teljes homály fedi. A zsidó családoknál megint kicsit más a helyzet, náluk a családtörténet a XIX. század közepéig kutatható, mert a zsidó vallás csak a szabadságharc után lett hivatalosan is bejegyzett felekezet hazánkban. Előtte nem vezették az anyakönyveket.

– Mit várnak a megbízók? Kész családfarajzot vagy más információkat, történeteket is szeretnének mellé?
– Nemesi vagy polgári családoknál lehet külső eseményeket találni, de nem konkrét történeteket. Én a családkutatás gerincét adom, a családfát anyakönyvi adatokkal, ki hol született, hol halt meg, melyik felekezethez tartozott, mi volt a foglalkozása, hol lakott. Ezek alapján a család megpróbálhat további információkat gyűjteni a felmenőktől, rokonoktól. Olykor településtörténeti anyagokkal is kiegészítem a családfát, főleg betelepített falu vagy város esetén, mert ha nincs is konkrét információ a családról, a közösség története rájuk is vonatkozik.

– Mekkora területre terjed ki a családfakutatás?
– A történelmi Magyarországtól kezdve egészen az osztrák örökös tartományokig nyúlik. Hozzáteszem, eltérő kutatási lehetőségekkel attól függően, milyen rendelkezések voltak vagy vannak érvényben a magyar anyakönyvekkel kapcsolatban. A környező országokban – a volt Jugoszláviát leszámítva – valamennyi egyházi anyakönyvet bevitték a területileg illetékes regionális levéltárba. Ha Szlovéniában kutatok, az állami és az egyházi levéltárat is fel kell keresnem. Ausztriában a régi anyakönyveket a püspökségi levéltárak őrzik, a korábbiakat pedig a plébániák.

Kárpátalján nagyon nehéz kutatni, mert a legtöbb anyakönyvet megsemmisítették. Erdélyben is hasonló a helyzet, ugyanis Trianont követően elpusztítottak minden iratot, amely a magyarok jelenlétét igazolta.

Az 1960-as, 1970-es években az egyházi anyakönyveket is begyűjtötték, amelyek aztán levéltárakba kerültek. Az Európai Unióhoz való csatlakozásuk óta már ott is könnyebb hozzáférni a szükséges adatokhoz. Legjobban a szlovákok bánnak a magyar örökséggel, sok anyakönyvet beszkenneltek, jó állapotban vannak és elérhetők.

– Mennyire nehéz kiigazodni a régi anyakönyvek között?
– A reformkorig latinul vezették az anyakönyveket, utána kezdték el nemzeti nyelven rögzíteni az adatokat. Sokszor nem könnyű olvasni és megérteni mondjuk a cseh nyelvezetű vagy sváb nyelven, gót betűkkel írt anyakönyveket. Túl kell jutni ezen az időszakon, a latinnal már egyszerűbb dolgunk van.

– Milyen egyéb nehézségek adódhatnak?
– Nem elég, hogy latinul, németül írták az anyakönyveket, sokszor olvashatatlanok a bejegyzések. Aki először lát ilyet, nem igazán tudja kisilabizálni a cirkalmas írást. Az amatőr kutatók sokszor elakadnak ilyenkor. De az is előfordul, hogy azért nem tudnak tovább haladni a kutatásban, mert nem találják a következő felmenőt, és nem tudják, hol keressék. A családfakutatónak olyan alapvető dolgokkal is tisztában kell lennie, hogy például a házasságkötés általában a menyasszony lakóhelyén történt, vagyis, ha nem találjuk, hol született a mama, körbe kell nézni a környező településeken, hogy hol házasodott, mert akkor valószínűleg ott is született. Arra is érdemes figyelni, hogy a német vagy szláv hangzású vezetéknevek módosulhatnak egy-egy betűvel, mert elírják vagy félrehallják, így lehet a sváb Berger vezetéknévből Perger.

– Mi a helyzet az örökbefogadással?
– Az örökbefogadással családfakutatáskor mindig gond van.

A XIX. század végén még többnyire beírták az adatokat az anyakönyvekbe, de a XX. században már csak titkosított örökbefogadást végeztek, hogy soha senki ne tudja meg, ki volt a vér szerinti szülő.

Ilyenkor sokszor más néven és más születési dátummal anyakönyvezték az illetőt. Sajnos, ha valamelyik felmenőről kiderül, hogy örökbe fogadták, nem tudunk tovább nyomozni.

– Fájdalmas vajon szembenézni a múlttal? Mekkora különbségek vannak az ügyfelek feltételezései és a kutatás végeredményei között?
– Vannak, akik irreális elvárásokkal keresnek fel: vezessük vissza a földműves családot Szent Istvánig, vagy találjuk meg a királylányt a felmenők között, mert a családi anekdota szerint volt. Többnyire minden családban vannak legendák, elképzelések az ősökről, amelyeknek sokszor nincs alapja. Például vannak, akik nemesi családnak gondolták magukat a nevük hangzása miatt, vagy azért, mert valaki kutyabőrt látott a nagypapánál. Ha kiderül, hogy mégsem nemes a család, sokan csalódnak. Általában azért a több generáción át továbbadott történeteknek van némi igazságtartalma. Ahol pedig nincsenek elvárások, ott sokszor kiderül, van egy-két nemes az ősök között.

– Van-e egyáltalán olyan, akinek csak magyar ősei vannak?
– Már Czeizel Endre is bebizonyította, nem létezik színmagyar, ugyanis kezdetektől fogva keveredünk a Kárpát-medencében. A legtöbb családban biztosan találunk szlovák, szerb, német, horvát felmenőket.

– Czeizel Endrével közös kutatást is végeztek. Mi volt ennek a tárgya?
– Professzor úrnak volt egy sorozata: Nobel-díjasok, híres matematikusok, költők, festők családfáját kutatta, ki mennyi ideig élt, miben halt meg, és ezekből vont le következtetéseket. Azt is vizsgálta, hogyan és miképpen tűnik fel a családban a tehetség, illetve öröklődik-e. Én a források feltárásában, levéltári anyakönyvek értelmezésében, illetve a családfák összeállításában, kiegészítésében segédkeztem. Sok leszármazottat felkutatott, beszélgetett velük, családi történeteket tárt fel. Manapság, ha egy pár elmegy orvoshoz, mert nem születik gyermekük, akkor megnézik a családot, milyen betegségek fordultak elő, ki mire hajlamos, illetve ha öröklődő betegségek vannak a családban, akkor azt vizsgálják meg, mekkora a valószínűsége, hogy esetleg beteg lesz az utódjuk.

A genetika és a családfakutatás kéz a kézben jár.

– Mindezek ellenére mégis azt mondja, lenézett tudomány a genealógia...
– A genealógia a történettudomány segédtudománya, amelyet sehol se tanítanak, az egyetemen is csupán egy-két előadás szól róla. A levéltárosok sem tartják túl sokra a családfakutatást, pedig legtöbben családfakutatás miatt járnak levéltárba, legyen szó profikról vagy lelkes amatőrökről. Talán a rossz emlékű '40-es években gyökeredzik a családfakutatással kapcsolatos negatív érzés. Amikor azért kellett kutatni az ősöket, hogy az állami alkalmazottak, a vasutastól a katonatisztig igazolni tudják, hogy három íziglen nincs zsidó felmenő a családban.

1945 után úri passziónak számított a családfakutatás, de még az 1980-as évekből is találtam olyan újságcikket, amelyben pellengérre állították azokat, akik ezzel foglalkoztak.

Pedig egy nemzet történelme a családok történetében rejlik. Ha megismerjük saját családunk történetét, sok mindent megértünk a múltból, szélesebb látókörrel tudjuk szemlélni a jelent, és toleránsabbakká válunk.

Tudtad, hogy az Eiffel-torony 1898-ban épült és a maga 300 méterével a kor legmagasabb épülete volt? Imádod az autókat és vágynál egy Citroën DS19-re? De vajon tudod-e, mitől volt olyan különleges ez a harcsaszájú, cápa istennő? És tudod-e, hogy hány filmklasszikusban játszott szinte főszerepet?

Ezeket a titkokat fedi fel a most induló www.okosmozi.hu oldal. A filmben Milorad Krstic rendező által újraértelmezett több mint 300 művészeti alkotásról és azok eredetijeiről hét kategóriába osztva -  Festmények, Szobrok, Filmek, Dizájn, Építészet, Zene, Cirkuszművészet  -  izgalmas tényeket és ismereteket közöl, melyeknek segítségével nemcsak a Ruben Brandt, a gyűjtő című filmet lehet jobban érteni, de a diákok kíváncsiságát is felkelti a művészet iránt.

– Mi ihlette a Brain Bar fesztivál ötletét?
– A kíváncsiság, mert szerettem volna találkozni azokkal az emberekkel, akiknek az üzleti teljesítményei, politikai meglátásai vagy éppen tudományos munkái régóta inspirálnak. Másrészt egyfajta közösségi buzgalom, hogy létrehozzunk egy olyan eseményt, ami tudást, kapcsolatokat és perspektívát ad a magyar fiataloknak.

– Országimázs szempontjából is igencsak sikeresnek mondható a Brain Bar. „Magyarországért”, írtad szerényen a legutóbbi Brain Bar elsöprő sikerét mutató képek alá Facebook-oldaladon. Több Brain Bar és kevesebb aktuálpolitikai üzenet kellene?
– Tudom, hogy sokan feszültséget látnak a kettő között. Én inkább összefüggést. Ha Magyarország amúgy is az erős mondások és provokatív ötletek piactere, miért ne lehetne Budapesten Európa legnagyobb jövőfesztiválja? 

– Személyes találkozásaink alkalmával az aktuálpolitikáról mindig higgadtan beszéltél. Miként lehetne átültetni a higgadtságnak eme kultúráját a hazai közbeszédbe?
– Ha a közeli barátaim hallanák, hogy éppen közéleti ügyekben valaki higgadtnak nevez, szerintem jót derülnének. Nem is hiszek benne, hogy valamiféle Benelux-típusú vitakultúra ezen az égövön meghonosítható vagy feltétlenül üdvös lenne. A mi világunk sajátos habarcs, félúton nemcsak Nyugat és Kelet, de Észak és Dél között. Meg kell tanulnunk szeretni magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, a sírva vigadó ünnepeinkkel és a hangos vitáinkkal együtt.

Ami fontos, hogy egymás legitimitását eközben ne vonjuk kétségbe. A Brain Bar koncepciója maga is azon alapszik, hogy az egymástól legtávolabb eső nézőpontok ütköztetéséből is kerekedhet konstruktív beszélgetés, értékes tartalom és inspiráló élmény.

– Csakhogy a mai közbeszéd és politikai vita szerves része a karaktergyilkosság, ami óhatatlanul a vita halálát eredményezi.
– A karaktergyilkosság nem mai és még kevésbé magyar találmány, de a szerepében egyetértünk. A közösségi média ráadásul sokat rontott a helyzeten, hiszen néhány óra leforgása alatt virtuális lincselés áldozatává válhat bárki, pusztán a valós vagy látszólagos többségnek ellentmondó véleménye miatt. Okkal feltételezhetjük, hogy ez sok értelmes fiatalt tántorít el a közéleti szerepvállalástól, miközben ezer és egy helyen szükség lenne rájuk. Más okok mellett ezért is indokolt felvetni a Facebookhoz hasonló cégek működési elveinek felülvizsgálatát és szigorúbb ellenőrzését.

Kép: Brain Bar

– Hívő és gyakorló református vagy. Miként lehet összeegyeztetni a hitet a mesterséges intelligencia iránti érdeklődéssel, a jövőkutatással és a technológiában való elmerüléssel?
– A hitben gyökerező megnyugvás szerintem segíti a tájékozódást.

Reformátusként az ember hiszi, hogy létezik egy eredeti terv, saját szerepünket így a helyén kezeljük.

Mindennap ezernyi impulzus ér bennünket, „csak most, csak nekünk” szóló lehetőségek, a hiúságunkat legyező reklámajánlatok, miszerint a Föld az egyéniségünk körül forog: a Heidelbergi Káté ezt a helyes kontextusba helyezi. Másrészt a hozzám legközelebb álló zsidó-keresztény megközelítésben: amit az ember teremt, Isten teremtése is, ezzel része a természetnek. Ennek a tételnek nemcsak az erdőkre és a folyóinkra, de a mesterséges intelligenciára is igaznak kell lennie.

– Ha már említetted az erdőket és folyókat… Közösségi oldaladon látható fényképeid a hazai tájakról lenyűgözően szépek; az embernek az az érzése támad, hogy amint időd engedi, igyekszel az ország minden csücskét bejárni, megismerni. Édesapádat idézted egyszer, aki azt mondta, hogy „barangolás nélkül nincs hazaszeretet”.
– Kisgyerekkoromban apám elvitt a zengővárkonyi szelídgesztenyésbe, Rockenbauer Pál nyughelyéhez. Sorozata, a „Másfél millió lépés Magyarországon” a családunk számára meghatározó élmény, a kéktúra az identitásom része. Tavaly nyáron, amikor barátaimmal a nyírségi homokpusztáktól a csongrádi Kőrös-torokig átszeltük az Alföldet, ismét bebizonyosodott számomra, hogy Magyarország csak a térképen tűnik kicsinek. Ha gyalogolni kezdesz benne, hamar belátod, hogy az életed éppen csak elég lesz ahhoz, hogy minden izgalmas pontjára eljuss.

– Mit gondolsz, a hazaszeretetet elsősorban a szüleinktől örököljük?
– Szerintem igen. Nem állítom, hogy kamaszként ez volt a legfontosabb téma számomra, de amikor életemben eljött a megérkezés ideje, volt mihez visszanyúlni.

– „Ne feledjétek. Magyarországnak már holnaptól szüksége van rátok. Tegyetek érte valamit – legyetek bajnokok, legyetek hazafiak!” – mondtad alma matered, a Corvinus Egyetem végzős diákjainak tartott beszéded alkalmával. Hogyan és mivel lehetne megszólítani, itthon tartani (netalántán hazacsalogatni…) az életüket véglegesen külföldön elképzelő fiatalokat, családokat?
– Értelmes feladattal kell megkínálni őket. Kihívás akad elég, a magyar kis- és középvállalkozásoknak például biztosan szüksége lesz nyelveket beszélő felsővezetőkre, ha belső növekedésünket a határainkon átnyúló terjeszkedésbe akarjuk fordítani. A közszféra is roskadozik a „Mikor, ha nem most?” feladatoktól, a településfejlesztéstől a digitalizációig. A Design Terminal a kezdő vállalkozások felkarolásával, a Brain Bar korszerű ismeretterjesztéssel igyekszik tenni ezért, és nem vagyunk egyedül: a tehetséggondozás területén egyre több a kiváló kezdeményezés, a Mathias Corvinus Collegiumtól a nemrég útjára indított Tanítsunk Magyarországért! mozgalomig.

Kép: Brain Bar

– Pedig napjainkban mintha egyre kevesebb tényező ösztönözné a fiatalokat és a felnőtteket is a közösségi, felelősségteljes gondolkodásra.
– A történelem egyik leghosszabb békeperiódusában élünk, ami kétségkívül elkényelmesíti az embert.

Az X, Y és Z generációk nem tapasztaltak fegyveres konfliktust, véráldozatot, nem mentek keresztül a létüket fenyegető, kollektív megpróbáltatáson. Ezért hálát adhatunk, de a dolognak az is következménye, hogy a felelősségérzet nem erősségünk.

Háborút nem kívánhatunk magunknak, tehát más eszközökkel kell kísérletezni.

– Ha már a harciasság témáját érintettük, a Reformátusok Szárszói Konferenciáján a keresztyénség 21. századi feladatairól, kihívásairól vezettél egy kerekasztal-beszélgetést. Azt a kérdést tetted fel a partnereidnek, hogy nem lenne-e szükség egy harciasabb kereszténységre napjainkban. Te miként válaszolnál erre a kérdésre?
– Élmény és csalódás volt egyszerre az említett beszélgetés. A színpadon helyet foglaló, általam sokra tartott vezetőkön egyfajta agóniát éreztem, amivel gyakorlatilag nyugtázták a hit visszaszorulását, a keresztény közösség vonzerejének tovatűnését a nyugati féltekén. Ezzel nem tudok egyetérteni. A mi közösségünknek ma is, sőt, ma legfőképp öntudatos, optimista formát kellene öltenie, kapaszkodót kínálva és bátran különbséget téve jó és rossz között.

Ha kisebbségbe szorulunk, ha mi leszünk az underground, szerintem csak növeli a szabadságunkat!

– A népzenét más környezetben szoktuk elképzelni – nem liturgikus keretben, s főleg nem a főváros legnagyobb templomában. Hogy jön oda mégis?
– Mindenekelőtt Halmos Béla ötlete révén, akivel annak idején együtt dolgoztam a Táncház Archívumban. Béla mindig is missziójának tekintette, hogy ahol csak lehet, terjessze a magyar népzenét. De érdekes módon a könnyűzene hatása is közrejátszott az ötletben, mégpedig az 1968-ban éledező  „beat-misék” mozgalma révén. A beat- és a táncházmozgalom egyaránt afféle ifjúsági ellenkultúra volt, a „tűrt” és a „tiltott” kategória határán.

Béla néhány barátjával azon kezdett gondolkodni, miért ne lehetne „folkmise” is, hiszen vannak szép egyházi népénekeink – bár akkor még jóval kevésbé ismertük ezeket. A 2000-es millenniumi ünnepekre el is készítettünk egy forgatókönyvet, de a pályázatunk nem nyert. Legközelebb már csak Béla halála után került a kezembe a terv. Rögtön éreztem: nekem ezzel feladatom van. Mellém álltak olyan hozzáértő barátaim, mint Medgyesy S. Norbert zenetörténész, vagy Vakler Anna zenetanár, aztán olyan rangos intézmények is, mint a Hagyományok Háza vagy a Zeneakadémia Népzene és Egyházzene Tanszéke.

Így szerveztük meg 2017. május 30-án, a Szent Jobb megtalálásának ünnepén az első gregorián és népénekes misét, Halmos Béla emlékére.

Az ő neve nagyon sokakat megszólított, hiszen mindenkivel igyekezett jó barátságban lenni. Sohasem szított ellentéteket, senkiről sem mondott rosszat – arra törekedett, hogy a táncházmozgalom egységes maradjon. Június 4-én van a születésnapja, tehát a misére a Halmos Béla-emléknapok részeként is lehetett tekinteni.

– Azért a népzene és a gregorián mégis két eléggé különböző világ, nem?
– Nem gondolnám. A gregorián világhírű magyar kutatói, például Dobszay László vagy Szendrey Janka népzenekutatók is voltak, és mindig is szerves egységként tekintettek az írott forrásokra és a néphagyományban megőrzött egyházzenére. Gregorián énekes iskolában tanuló legkisebb fiunk révén már korábban megnyílt előttem a „gregorián mozgalom” világa, amely nagyjából ugyancsak a táncházmozgalommal egyidőben bontakozott ki. A maguk csöndesebb módján ők is a mai gyakorlatban hasznosítják a régi korokból megmaradt értékeket.

Kép: Dusa Gábor

Ma már elég sok szkóla – gregorián énekes iskola – működik az országban, s az ő tanrendjükben is fontos a népdalok, népénekek megismerése. Ezt a szemléletet testesíti meg az Éneklő Egyház énekeskönyv is, amelyben gregorián és népi variánsok együtt szerepelnek. Persze, mindkét „iskola” követőiben lehet távolságtartás a szokatlan dolgokkal szemben, de a lelkesedés megvan, és így elég könnyen megtaláljuk a közös hangot.  

– A misében hangszeres népzenészek is szerepelnek. Ez a sok forrásból táplálkozó koncepció valami réginek a rekonstrukciója, vagy inkább egyfajta modern mix?
– A Magyar Tekerőzenekar kezdettől fogva a mise egyik oszlopa, mellettük duda, furulya, tárogató és vonósok is megszólaltak. A hitelesség kérdése mindig felvetődik. Vannak, akik úgy gondolkodnak, hogy a nagybetűs „hagyományt” meg kell őrizni úgy, ahogy van, változatlanul. Ez azonban lehetetlen, hiszen maga a hagyomány is változott az idők folyamán. Azzal is tisztában vagyunk, hogy ebben a formában – tekerő- és dudakísérettel – talán sohasem hangzottak el a misére kiválasztott Szent István-énekek.

– A középkorban még templomi hangszer volt a tekerő…
– Ez könyen lehet, de nem állíthatjuk épp erről az általunk játszott formáról, hogy valaha már létezett volna. Ugyanakkor az összes népéneket az archív felvételeken megőrzött stílusban interpretáljuk, és a zenészek is a hagyományos játékmóddal muzsikálnak.

Tehát valamiképpen mégis csak autentikus hagyományt elevenítünk fel, ráadásul eredeti funkciójában, hiszen a maguk helyén, a liturgiában énekeljük őket, nem koncertszerű előadásban, hanem mindenkit bevonva az éneklésbe.

Azt mindenképpen mondhatjuk, hogy mindez a hagyomány szerves folytatásának tekinthető. A résztvevők ezt nyilván különféleképpen élik meg, de az biztos, hogy nagyon mélyen hat az emberekre. És ez a legfontosabb. Eddig mindkét misén tele volt a bazilika, és a résztvevők lelkendeztek, hogy felemelő élmény részesei lehettek.

– Mi lehet ennek a titka? Mi olyan felemelő abban, hogy ezeket az egyszerű dallamokat bevisszük a Bazilikába, ahol egyébként az egyházzene csúcsteljesítményei szólalnak meg?
– A néprajzosok jól tudják, hogy a közösségi rítusok megerősítik az embert identitásában, ami ma különösen fontos. Túl gyorsan változnak körülöttünk a dolgok, túl nagy a választék a tekintetben is, hogy hová tartozzunk. Így könnyen elveszítjük a talajt a lábunk alól.

Kép: Dusa Gábor

Ilyenkor megélhetjük az összetartozásunkat, és megérezhetünk valamit abból is, hogy a történelem mélyrétegeibe kapaszkodnak a gyökereink.

A Szent István-kultusz pedig még mindig elég erős Magyarországon. Sokan ismernek Szent István-énekeket, még ha csak színpadról is. A korábbi folkmisékben éppen az volt a legszebb, hogy mindenki együtt énekelhette ezeket az énekeket, még a kevésbé ismerteket is, hiszen segített a tömeg. A hívők ezt szakrális élményként élték meg, de akik csak úgy voltak jelen, mint egy koncerten, azok is a hatása alá kerültek. Én magam is olyan összhangot éreztem, hogy azt csak a Szentlélek jelenlétének tulajdoníthatom. És persze Béla is ott volt köztünk. Éreztük: ezt meg kell ismételni!

– Mennyiben lesz más az idei mise?
– Az idén nem számíthatunk olyan erős intézményi támogatásra, mint eddig, de jót fog tenni, hogy most erősebb az önkéntes jelleg. Egyedül végzem a szervezést, de a sok-sok pozitív visszajelzés naponta megerősít. Részben ki is cserélődött a csapat. Most a Ward Mária Zeneművészeti Szakgimnázium egyházzene és népzene tanszaka csatlakozott Szabó Ágnes és Rudolf Krisztina vezetésével, ők viszik a prímet. A Szent Angéla iskolából Várföldi László tanítványai egészítik ki a gregorián énekes csapatot. Nap mint nap jelentkeznek újabb népi énekesek, és persze itt lesznek a tekerősök és a fúvósok is. Tehát lassan megint megtöltjük az első padsorokat.

Kezdésként, 17.45-től egy-egy népdallal tisztelgünk Halmos Béla és Kallós Zoltán emléke előtt.

A Bazilika vezetése továbbra is nagyon támogat. Nagy örömmel fogadják az óriási érdeklődést, ami először talán váratlanul jött. A Szent Jobb ünnepe általunk kapott olyan fényt és jelentőséget, amilyet korábban soha. Ez tehát egy alulról szerveződő új hagyomány. Úgy érzem, most már nincs visszaút: ezt mindenképp meg kell tartani.

Inkluzív, nem exkluzív – hirdeti a szentendrei MANK Galéria Érzékeny terek című tárlata, amelyegy évek óta az érdeklődés homlokterében álló témára reflektál. A sokszínűség felismerése, a különbözőségek elfogadása és az ebben rejlő lehetőségek kiaknázása: nem más ez, mint szellemi-lelki akadálymentesítés. A kiállítás legfőbb érdeme azonban az, hogy megpróbálja kimozdítani a nézőt a megszokott, sablonos gondolkodásból.

A két teremben elrendezett kiállítási tárgyak leginkább a látássérültek és a megértési nehézségekkell küzdők érzésvilágát tükrözik, az ő hétköznapjaikhoz kerülhet közelebb a látogató – például egy osztályközösség. Jó ideje része már a különböző tanterveknek az integrált oktatás, a fogyatékkal élők és ép társaik közös nevelése. De talán az ilyen kiállítások és a hozzájuk kapcsolódó, speciálisan iskoláknak kitalált tárlatvezetések is hozzátehetenek ahhoz, hogy ne csak papírízű tananyag legyen a mássággal élők elfogadása.

A tárlatot egyébként Szinetár Dóra nyitotta meg, aki maga is Down-szindrómás kisgyermeknek adott életet.

Ha pont a Down-szindrómával nem is talállkozhatunk a MANK kiállitásán, más, értelmi jellegű fogyatékkal élők tapasztalataiból kínál ízelítőt a tárlat, amely néhány figyelemre méltó fejlesztést is bemutat: a figyelemzavaros gyerekek (ADHD) speciális képességeihez alkalmazkodó társasjáték vagy a vakok és látók által egyaránt, és akár együtt is használható memóriajáték a boltok polcain is megférne. Az autisták speciális érintési ingerküszöbéhez alkalmazkodó, egyedi tervezésű ruhák pedig arra hívják fel a figyelmet, hogy értő és érző odafigyeléssel minden akadály leküzdhető.

A második terem nem a konkrétumok, hanem a reflexió, a művészet és az installációk terepe. Itt leginkább a látás vagy annak hiánya áll a központban, illetve a befogadás, a megismerés gyakran töredékes és általában viszonylagos jellege. A legérdekesebb talán a Benti bútor elnevezésű műtárgy, amely nem más, mint egy apró, töredezett képekből összerakott paraván.

Az átlagos néző számára összevisszaságnak ható elegy tulajdonképpen egy látását folyamatosan veszítő fiatal lány világészlelése.

Részképek és emlékek, ahogy újraformálódnak bennünk – ezt mutatja meg a tárlat, más és más köntösben.

Az „Érzékeny terek” kiállítás június 3-ig megtekinthető a szentendrei MANK Galériában, a Régi Művésztelepen.

– Ismert zenész, 46 éve a Muzsikás együttes vezetője, emellett geofizikus-űrkutatóként dolgozik. Honnan indult a vonzódása a keleti kultúrához, és azon belül Indiához?
– Még kisgyerek voltam, amikor három könyv is elvarázsolt, az egyik a „Dzsungel könyve” volt, a másik a „Riki-tiki-tévi” és Verne „Nyolcvan nap alatt a Föld körül” című klasszikusából az indiai rész. Vonzódtam az országhoz, és óriási dolog volt, amikor a Muzsikás együttest először hívták meg Indiába egy fesztiválra, amelynek fővédnöke a híres szitárművész, Ravi Shankar volt, aki a Beatles együttessel közösen is zenélt. Hihetetlen élmény volt, amikor a delhii repülőtérről taxival a szállodába menet elefántokkal találkoztunk az autópályán. Akkor éreztük, hogy „gyerekek, ez tényleg India”!

Később mint űrkutató kaptam meghívást Varanasiba, a Banaras Hindu Tudományegyetemre, majd rendszeresen visszatértem, előbb a két ország közötti tudományos együttműködés okán, ma pedig már magánúton utazom ki szinte minden évben.

– Milyen miliő fogadta ott? Hogyan festené le azok számára, akik még sosem jártak arrafelé?
– Indiával nem lehetsz semleges. Vagy nagyon szereted, vagy nagyon taszít. Az ellentmondások és a szélsőségek sok embert riasztanak. A felnőtt indiaiak közel negyede még ma is írástudatlan, miközben 24 űrkutatási központjuk van. A vonaton hét osztály van, a luxusszálloda falának tövében pedig ott a nyomornegyed. A hindu hit szerint, ha valaki szegénységbe születik, az a feladta, hogy fogadja el, békéljen meg a sorsával. Hisznek a reinkarnációban, abban, hogy majd a következő életük jobb lesz. Mindez konzerválja a társadalmi ellentéteket.

Ezt egy európai kultúrából jött ember nehezen érti meg, mert mi hiszünk abban, hogy minden ember egyenlő, minden ember Istennek a gyermeke, és mindenki az én testvérem.

Goai halpiac; Bombay-ből érkezett elefántos zarándokok; kisgyerek hálóban a goai tengerparton; Sasi ayurvédikus rendelője előtt - Képek forrása: Hamar Dániel

Emellett India egy javakban gazdag ország, gondoljunk csak a fűszerekre, a selyemre, az aranyra, a drágakőre vagy Kolumbuszra, aki a mesésen gazdag Indiába vezető utat akarta megtalálni Amerika felfedezésekor. Egy békés vidék, hihetetlen örökséggel, tudással és bölcsességgel.

– Ennek a szellemi örökségnek része a mai napig autentikus formában fennmaradt ayurvédikus masszázs is. Meglepő lehet sokak számára, hogy ez iránt érdeklődik…
– A sokadik indiai utamon történt, hogy Goán, a tengerparton sétáltam a feleségemmel, és egy Indiában élő német orvossal szóba elegyedtünk. Ő beszélt rá az első ayurvédikus masszázsra. Elvitt engem egy gyógyítóhoz, aki Keralából jött, onnan, ahol szinte érintetlen formában maradt fent a legősibb indiai gyógyító hagyomány. A tengerparti dűnék sűrű pálmaerdejében volt egy kis kunyhó, oda kellett mennem. Lefeküdtem, forró olajjal végigöntött, elkezdett masszírozni. Bevallom, az elején kissé szorongtam, de néhány perc múlva már el voltam varázsolva. Szinte újjászülettem, másnap csak mosolyogni tudtam.

Később eljutottam egy másik fantasztikus gyógyítóhoz, aki fogalom volt a környéken. Ő volt Sasi, a guru. Azt mondta nekem, hogy „sok méreg van benned, megtisztítlak az elmúlt évek szennyétől”.  Ekkor elkezdett egy nagyon kemény masszázst, ami meglehetősen fájt, olyannyira, hogy egyszer meg is fogtam a kezét, hogy hagyja abba. Majd elkaptam a tekintetét, és azt mondta: „De hát érted csinálom.” Jó, akkor folytasd. Ekkor jött egy pont, a combomat mintha forró vassal érintette volna… Azt mondta: „Ez valami gyerekkori sérülés.” Ekkor eszembe jutott egy történet, amikor apám falujában, Mezőszilason foci közben egy gyerek heccből belerúgott a lábamba, összecsuklottam, annyira fájt, és még sokáig éreztem a helyét. No, Sasi ezt a sérülést 50 évvel később kiszedte belőlem. Soha többet nem fájt. És a további masszázsai sem fájtak.

– A tapasztalatai teljesen szembemennek a fizikusok természettudományos gondolkodásával.

– Az ember előbb-utóbb rájön – én is, űrkutatóként –, hogy minél többet tanulunk, tapasztalunk, annál rejtélyesebbnek látjuk a világot. Egyre kevésbé tudjuk a magyarázatokat egy olyan egyszerű dologra, hogy mi az a gravitáció, bár mindenki tapasztalja.

Akkor hogyan tudnánk megmagyarázni egy sokkal bonyolultabb dolgot: hogy mi az az élet? Az élet (ayur) ugyanis a tudás (védák) könyvében egy külön fejezet volt, és ezt hívták ayurvédának, vagyis az életről szóló tudásnak. Ha azt mondja nekem valaki, hogy megnyomom a kezeden azt a pontot, és elmúlik a fejfájásod, akkor kérdezem: „De hát miért?” Miért esik le a tárgy? Nem tudjuk ezt sem, és azt sem, csak azt, hogy így van és működik.

– Azért nem mindenkinek fordul meg a fejében, hogy meg is tanulja a masszázstechnikát, és maga is gyógyítóvá váljon.
– Egy idő után egyre jobban érdekelt, elkezdtem tanulni. Az ayurvéda az egyik legrégebbi, 5000 éves gyógyító tudás, amit ma is őriznek.

Nyugaton a betegségek jó részét nem tudják meggyógyítani, sokszor tüneti kezelés történik, olyan protokollok szerint, amiket a gyógyszergyárak és az orvosi egyetemek írnak elő. Indiában ez máshogy történt. Gyógyító csak az lehetett, akinek megvolt rá a veleszületett képessége.

Az ayurvéda egyik hatásos módszere a masszázs. Megfelelő gyógyhatású olajokkal, gyógynövényekkel kell végezni a kezelést, és ismerni kell a masszázs speciális mozdulatait. Ez a kettő tanulható, de a harmadik nem: érezni kell, hogy mikor milyen mozdulatot kell végezni, szinte azonosulni kell a vendéggel. Ennek a kölcsönös bizalom az alapja, hiszen aki eljön egy masszázsra, felhatalmaz, hogy megérintsd. Ezzel belelépsz másnak a legszentebb intim szférájába, de ezt a felhatalmazást csakis a javára használhatod. Mert vannak olyan pontok, amivel ártani lehet, sőt akár az életet is ki lehet oltani.  

– Ma sok sarlatán van, akik az emberek lelkiségre való éhségét kihasználva olyan módszereket használnak, amelyek mögött nincs tudás és tapasztalatokkal bizonyított hatás…
– Van sarlatán ayurvéda-gyógyító Indiában is. Nekem az volt a szerencsém, hogy a guruval rendszeres kapcsolatom alakult ki. Egyszer kaptam tőle egy üvegben egy különleges olajat, azt mondta, hogy ez a családomnak egy életre elég lesz.

A feleségemnek, Dórának a harmadik gyerekünk születése után volt egy visszatérő, súlyos hátfájása, amit évekig nem tudtak meggyógyítani. Itthon néhányszor alkalmaztam a tanult technikát a hátán ezzel az olajjal, és egy életre eltűnt a fájás.

Hamar Dóra és Dániel - Kép forrása: Hamar Dániel

Eddig tizenkét embertől tanultam az ayurvéda mesterséget, akárhányszor Indiában járok, elmegyek valakihez, hogy fejlődjek. Olyan ez, mint amikor az ember Erdélyben népzenét gyűjt, és tudjuk, ki az a prímás, akihez érdemes elmenni. Az adatközlő azt jelenti, hogy ősi tudást gyakorolnak, ami nemzedékről nemzedékre száll, beleszülettek a tudásba, ösztönösen és automatikusan csinálják, nem is tudják megmagyarázni, hogy miért. Ilyenek voltak az én tanítóim is.

– Ehhez kell egy nagy adag hit is, nem?
– A gyógyuláshoz nem feltétlenül, hiszen az ayurvéda módszereivel állatokat is gyógyítanak. Az indiaiak azt mondják, hogy 4000 betegsége van az embernek, 400 az állatnak, 40 a madárnak, 4 a hüllőknek és ez a 4444 betegség mind gyógyítható az ayurvédával. A testnek, a szervezetnek hatalmas öngyógyító képessége van, az ayurvéda ezt aktivizálja. A hit, vagyis hogy valami belső tudatalatti vagy tudatos lélektani támogatást kapsz, az segít, de nem kritérium.

– Nagy emberismeret is kell ehhez. Hogyan fog hozzá, amikor idejön valaki masszázsra, és még nem tud róla semmit?
– A masszázs mindig személyre szóló. A testünk mindent elárul, automatikusan nyúl oda az ember, ahova kell. Tudom, hogy milyen mozdulatok vannak, de hogy ezt ötször csinálom, vagy harmincszor, simítva, puhán vagy kőkeményen, azt ott az illetőnek a teste közli velem valamilyen módon. Segít az elmélyülésben, ha beteszek valamilyen meditatív zenét, olykor magyar népzenét, Muzsikást is, ami az agyat olyan állapotba tudja hozni, mint amikor imádkozunk.

A falusi parasztasszony, amikor magának énekelt, az is olyan volt, mint az imádság. A zene nemcsak mulatságra való, hanem gyógyításra is.

– Milyen panasszal érkeznek legtöbben?
– Stressz és feszültség. Van lelkünk és tudatunk, ezt a Biblia is leírja, és mindkettő anyag nélküli. A lélek az ayurvéda szerint a Teremtővel van közvetlen kapcsolatban, mindig tudja, mi a jó nekünk. Az ember, amikor a lélek útját követi, igazán boldog. Sajnos a lélek hangja halk, nehéz meghallani, az életünket többnyire a tudatunk irányítja. A tudatban vannak a gondolataink, a vágyaink, félelmeink, a tanult dolgok és az átélt élményeink. És ott az egónk, a tudat anyagi világtól legfertőzöttebb része. A betegség is először a tudatunkban jelenik meg. Gondoljuk például, hogy azért fáj a hátunk, mert sokat ültünk a számítógépnél. Valójában nemcsak attól fáj a hátunk, hanem mert például le kell adni egy jelentést, ettől feszültek vagyunk. Van is a mondás: vállamra, hátamra veszem a dolgot… Ezeket a gondokat le kell tenni.

Az ayurvéda szerint három dolog sokat tud segíteni a helyes utunk megtalálásában: az imádkozás, az adakozás és a megbocsájtás. Az imádság csöndje segít meghallani a lélek hangját. Az adakozás, amikor szívből adsz, javakat vagy az idődet, odafigyelésedet. A megbocsájtás azért fontos, mert a harag mérgez. Fontos, hogy saját magunknak is képesek legyünk megbocsájtani. Ezek tudnak minket harmonikussá, egészségessé és békével élővé tenni, és ebben segít az ayurvédikus masszázs.

– Mi a helyzet ma a Muzsikás háza táján?
– Kiadás előtt van egy Amadinda–Muzsikás „bakelit”, azaz vinyl nagylemez. Készülünk Ausztriába, Lengyelországba, Norvégiába, Olaszországba, Portugáliába, Amerikába és a hazai fesztiválokra.

A Muzsikás a Taj Mahalnál - Kép forrása: Hamar Dániel

Bárhol járunk a világban, az a célunk, hogy a zenénkkel megmutassuk, kik vagyunk mi, magyarok.

Nemrég egy nagy indiai fesztiválon jártunk. Hatalmas élmény volt a bengáli baul zenészekkel együtt muzsikálni és megélni, ahogy a magyar népzenét fogadta a közönség. Több évtizede járjuk a világot, mindenütt megfordultunk már, ezért örültem, amikor az egyik zenésztársam azt mondta: „Tudod, Dani, hogy ez volt a Muzsikás legjobb útja?”  El is hívtuk a karácsonyi Müpa-koncertünkre a baul zenészeket. Ugyanazt éreztünk bennük, mint amit az erdélyi zenészekben, amikor gyűjtöttünk: az ő céljuk is az, hogy a zene segítségével eljussanak a lélekhez és vele a Teremtőhöz.

Robi szerelmes volt belé. A hajába, a mozdulataiba, az őzikeségébe. Robinak volt esélye, legalábbis úgy érezte. Senki mással nem üldögélt annyit, mint vele. Órák hosszat. Azért ez jelent valamit. Még ha nem is beszélgettek semmit, az ott nem szokás. Igaz, a többieket nem is érdekelte a pecázás. Robi ezt előnynek tekintette.

Robi tudta, hogy Gergő is szerelmes Kittibe. A füle, a füle tetszett neki leginkább, de ezt Robi nem sejtette, senki sem sejtette, hülyén hangzana. Csak nézte, és elképzelte, hogy megérintené. Ha valakinek, hát Gergőnek aztán volt esélye. Meg motorja. Épp ez volt az esélye. Senki más nem kerülhetett ennyire közel hozzá. Ő is csak a motor miatt. Kitti átkarolta őt, ült mögötte, és a visszapillantóból látszott, hogy mosolyog. Még ha nem is beszélgettek semmit, az ott nem hallatszik. A többiek nem rúghattak labdába. Nem volt motorjuk.

Robi is, Gergő is tudta, hogy Petya szerelmes Kittibe. Kitti hangját végtelen hosszan elhallgatta volna, pont mert kicsit fiúsan csengett, rekedtesen, de közben rettentő nőiesen is. A lány senkivel nem beszélgetett ennyit. Pontosabban a másik kettővel egyáltalán nem beszélgetett. És Petya, ha lehet, még közelebb került a lányhoz, mint Gergő. Mert Petya néha lopott pár szál cigit az apjától, és a járdaszegélyen ülve elszívta. Kittinek is adott egy-egy slukkot, és utána oda tette a száját Kitti szája helyére. A nyáluk elkeveredett. A többieknek nem volt cigije. Semmit se sejtettek az egészről.

Petya is tudta, hogy a többiek szerelmesek. Petya szeretett mindent elemezni, és csillagalakzatnak nevezte négyesüket, amelyben mindhárman a középpont, vagyis Kitti felé fordulnak, körötte keringnek. Atommagok. Kittit szórakoztatta az elmélet, de nem nyilatkozott róla.

Kitti szerette Robit. A csendességét, a zömökségét, a szakértelmét, ahogy összehúzott szemmel vizslatja és rendbe teszi a zsinegeket, feltűzi a csalit, ellenőrzi az úszót, figyeli a kapást. Ez tetszett benne a legjobban.

Kitti szerette Gergőt, a látszólagos vadsága mögötti ijedt kisfiút, vagánykodást az ócskavassal, melyen olyan menő dolog villogni. Kitti elszáguldozott volna Gergővel a világ végéig.
Kitti szerette Petyát, az okosságát, a dallamosan mutáló hangját, ahogy kanyarog a sötétben. Mikor a fú átnyújtotta neki a cigarettát, mindig elmosolyodott. Nem tudott nem elmosolyodni.

Kitti tudta, hogy Robi szerelmes belé, és azt is, hogy Robi talán soha másba nem lesz szerelmes. Nem az az ember volt. Azt is tudta, hogy Robi sose csalná meg, ha ő egyszer hozzámenne feleségül. Legfeljebb a halakkal.

Kitti tudta, hogy Gergő szerelmes belé, de nem vette nagyon komolyan, mert Gergő tekintete szinte bármelyik jó alakú, csinos arcú lány láttán felparázslott. Ha más ül majd mögé a motorra, két utcát se kell suhanni, Gergő máris fülig szerelmes lesz. Kérdés, meddig. A következő sarokig. A következő motoros-lánykáig. Gergő nem volt rossz lélek, mindannyiszor tényleg őrült szerelmes lett. Kizárólagosan az összes lányba.

Kitti tudta, hogy Petya szerelmes belé, ami nem izgatta különösebben. Petya ugyanis leginkább magába volt szerelmes, a dallamosan mutáló hangjába, a felette csillagosodó világegyetembe, a nagy beszélgetésekbe. Mellé tesznek egy tükröt, már jó neki.

Kitti tudta, hogy Robi tudja, hogy Gergő szerelmes belé. Hogy Gergő tudja, hogy Petya szerelmes belé. Hogy mindhárman tudják, hogy mindhárman szerelmesek belé. És azt is tudják, hogy szereti őket, csak azt nem, hogy mennyire. Mindegyik azt reméli, hogy őt a legjobban. Kitti tudta ezt, és nem akart belebocsátkozni a részletekbe. Neki megfelelt a csillagalakzat, és tudta, bárhol bolygatnák meg az erőteret, a banda szétrobbanna. Meglehet, engesztelhetetlen ellenségeskedés ütné fel a fejét. Verekedésig, gyűlölködésig fajulna. Soha többet szóba nem állássá. Messzi vidékre elutazássá.

Éppen ezért ha észrevette, hogy Robi hosszan bámulja őt, a botra mutatott:
– Kapás van!

Ha motorozás után Gergő levette a sisakot és ő is levette a sisakot, nem nézett mélyen a srác szemébe, nem maradt vele szemben állva, hanem sürgősen lehajolt bekötni a cipőjét.
És amikor Petya keze átadta vagy átvette azt a cigit, ő mindig fürgén kiszabadította ujjait, nem időzött az érintésben. De most osztálykirándulás lesz, és ez mindent eldönt.

A három fiú izgatottan készült, mindegyikük rosszallóan észlelte, hogy a másik kettő is készülődik. Robi, hogy előnyt biztosítson magának, szétszedett egy pecabotot, és a táskájába rejtette. Így éjszaka kiszökhetnek a kempingből a közeli tóhoz, és ki tudja, talán még a hajnal is ott éri őket.

Gergő kicsit kétségbe volt esve, mert egy csavarjaira szerelt motort mégse cipelhetett magával észrevétlenül. Kinézett viszont egy menő motoros kocsmát a környéken, addig elstoppolhatnának titokban, csak ketten. És akkor ott... Csak ahhoz beszélni kell, úgyhogy Gergő A4-es lapokat írt tele mindenféle szépnek szánt mondatokkal. Kérdés, egy motoros kocsma heavy metálja mennyire kedvez a gyengéd társalgásnak.

Petya tudta, hogy neki áll a zászló, mert bármi segédeszköz nélkül is ura a helyzetnek. Egyszerűen sétára indulnak kettesben vagy letelepszenek a tücsökszó kellős közepébe, és ő most nemcsak beszélni fog, hanem kérdéseket is feltesz majd, lényegre törő kérdéseket. Nemigen szokott kérdezni, de most majd erőt vesz magán, nem lehet olyan nehéz.

Kitti is izgatottan készült, mert az ofő az utolsó pillanatban megbetegedett, és Szókratész, a filosztanár kíséri helyette a diákokat. Filozófián senki nem figyelt az osztályból, csak Kitti. Hallgatta, hogy ha szeretsz egy tálat, mondd azt, hogy tálat szeretsz. Így, ha eltörik is, nem fogsz háborogni. Ha a gyermeked vagy a feleséged szereted, mondd azt, hogy csak egy embert szeretsz. Így, ha meghal, nem fogsz háborogni. Vagy pedig: kérdeztem a tengert s a tenger zúgó mélységét, az élő, tekergő lényeket, és azt felelték: nem vagyunk a te Istened, keresd őt felettünk.

Különleges lebegés volt hallgatni Szókratészt, válaszolni lebegő kérdéseire. Kitti úgy érezte, aki Szókratész társa lesz egyszer, az lábujjhegyen járja végig az életét, és mindenre óvatosan rákérdez: ez most mi? Harag vagy boldogság? Félelem vagy szégyen? Honnan ered, mi váltja ki, mi az értelme, mihez kezdünk vele?

Így kéne, nem csak élni bele a világba, bután, hanem mondjuk filozófiáról beszélgetni vörösbor mellett, a tó partján, alkonyatkor. És egyre közelebb is kerülhetne egymáshoz az a két filozófiáról beszélő száj. És Kitti arcát megcsiklandozná az őszes szakáll. Persze, Szókratésznek van családja, de Szókratész a börtönben is szabad. És Kittit nem zavarja az ilyesmi, megszokta, hogy apja is felbukkan időnként a családban, majd eltűnik. Ő tud várni. Ő türelmes.

A csillagalakzat valóban létezett, de a középpontja, amely felé a három fiú törekedett, igazából kifelé fordult, és Szókratészre irányult.

Lehet, hogy kissé sántít ez a példa, de azt mindenképpen tudnunk kell, hogy a hatékony kommunikáció az egyik legfontosabb alapköve a boldog házasságnak. Igen nehéz feladata ez a párnak, mert látszólag úgy tűnik, hogy két különböző nyelvet beszélünk, mégis érdemes ráhangolódnunk a másikra, mert sok veszekedést és problémát megelőzhetünk ezzel.

Fruzsi: Spagetti és gofri

Számunkra, nőknek a kommunikáció az összetartozás élményét adja, célja a kapcsolat. Mikor beszélgetünk, egy férfi hallgató számára sokszor érthetetlennek tűnhet egy-egy összefüggés, logikai manőver. Az egyik párkapcsolati modell szerint a nőknek spagetti agyuk van. Ha ránézünk egy tál spagettire, az látszólag egy szálból áll, ahogyan a mi gondolkodásunkban minden mindennel összefügg, kapcsolódik egymáshoz; ellentétben a férfiak gofri agyával, ahol kis cellákban, jól átláthatóan elkülönülnek a dolgok, ezért is esne nehezükre egyszerre telefonon csevegni és közben beprogramozni a mosógépet.

Mi nők, ha beülünk beszélgetni egy kávézóba, akkor igyekszünk olyan helyet választani, ahol szemben ülhetünk egymással, ahonnan figyelhetjük egymás rezdüléseit és képesek vagyunk akár órákon át csacsogni. S bár üres fecsegésnek tűnhet, mégsem az, hiszen épp azon igényünket elégíti ki, hogy a másikkal kapcsolatban legyünk.

Egy nő számára fontos, hogy egy házasságban meg tudják beszélni a problémákat. Ám ez mást jelent a nőnek, és mást a férfinak. Ha a nő azt érzi, hogy a férfi nem akar beszélgetni, vagy nem annyit és akkor szeretne, mint ő, akkor sokszor arra következtet ebből, hogy mivel nem kommunikálnak, a férfi nem is szereti őt, sőt, házasságuk krízisben van, hiszen a nő számára a kommunikáció magát a kapcsolatot jelenti.

Hasznos trükk lehet a nőknek, hogyha csak fecsegni szeretnének a férjükkel, vezessék be a beszélgetést úgy, hogy „most elmondok neked valamit a napomból, de kérlek, hogy majd ne akard megoldani, mert csak azért mondom el, hogy kibeszélhessem magamból”. Sok konfliktust megspórolhatunk ezzel, hiszen míg nálunk a beszélgetésnek sokszor a stressz elűzése a célja, a férfiaknak a beszédre azonnal beindul a „problémamegoldó üzemmód”, s minket, nőket ez gyakran bosszant. Egy jó beszélgetés reményében arra is érdemes ügyelni, hogy nem éhes-e vagy szomjas-e a férjünk, és akkor már csak azt kell figyelnünk, nem aludt-e el.

Zsolt: Pókhálóba gabalyodva

Mi, férfiak úgy vagyunk beprogramozva, hogy a kommunikációt elsősorban a problémák megoldására használjuk. Ha a problémát megoldottuk, tehát megvan a megoldás, fellélegzünk, a kommunikáció folytatása pedig -kis túlzással- feleslegessé válik. Számunkra sokszor nehézséget okoz és nagy energiát igényel, ha éppen munkából hazatérve, a küszöböt átlépve azonnal figyelemmel tudjuk követni a nő pókhálószerű gondolkodását, hogy mit mondott az alsó szomszéd a bevásárlás után, vagy hogy mit gondol a rég nem látott gimnáziumi barátnő a gyereknevelésről.

Kép: Unsplash

Egy nő képes arra, hogy látszólag teljesen különböző két témát egy gondolattal összekapcsoljon. Csodálatos képessége ez a nőknek, de ilyenkor általában zavarba jövünk, hogy most vajon segítséget kér, empátiára van szüksége, éppen korhol, vagy csak úgy mesél. Ha ezt azonnal nem tudjuk eldönteni, akkor inkább feladjuk a „kommunikációs harcot”, és visszavonulunk.

Nekünk, férfiaknak mást jelent a beszélgetés. Számunkra megfelel, ha sörözéssel egybekötött meccsnézés közben egy bárpultnál állva nagyritkán valamelyikünk megszólal (de egyszerre sosem többen, mert akkor már nem tudnánk figyelni), majd pár perc múlva valaki reagál rá, aztán a végén azt érezzük, hogy „hú, de jót beszélgettünk”. Még akkor is, ha nem derül ki más a többiekről azon kívül, hogy az egyik munkahelyén leépítés van, hogy érkezik a harmadik baba, vagy hogy a jövő hónapban költözik a családdal. Úgyis fognak szólni, mikor menjünk költöztetni, vagy ha nézzünk körül állásügyben. A nők viszont nem értik, hogyhogy nem tudjuk, hogy a cimbora felesége hányadik hónapban van, és lányt vagy fiút várnak-e.

Nálunk egy beszélgetés mindig szól valamiről. Milyen festékkel fessük ki a garázst tavasszal, kinek kéne játszania a kezdőcsapatban a válogatottnál, hol érdemes használt autót venni. „Csak úgy” beszélgetni, főleg a párkapcsolatunk részleteiről, egy férfitól sok energiát igényel, ha van valami megoldandó probléma, akkor megpróbáljuk megoldani ott is. Ám nagyon fontos tudni, amit mi, férfiak nehezen fogadunk el, hogy a párkapcsolatban ez nem elég... A párkapcsolatban ugyanis a kommunikációnak kitüntetett szerepe van, a legtöbb kapcsolati probléma a megfelelő párbeszéden áll, vagy bukik.