Tizenegy éves volt legkisebb gyermekünk, amikor legidősebb lányunk első gyermeke megszületett. Hét lányunk között tizenhárom év volt a korkülönbség, kislányunk és legnagyobb unokánk között csak tizenegy év.

Még bennem volt a kisgyermekes lét minden mozdulata, de már vágytam unokára.

Tökéletes időzítésnek mondható, hogy ilyen folyamatosan érkeztek az unokák. (Hét gyerek után hat unoka – eddig…)

Milyen is, amikor unoka születik?

Az izgalom nagy volt, főleg azért, mert a kisunoka tőlünk 120 km-re látta meg a napvilágot. Épp nagycsütörtök volt, s a szentmise alatt kikapcsolt telefonjainkra így csak „késve” érkezett meg a hír: megszületett a kis Kinga! Másnap reggel robogott az egész család a kórházba, csodát látni. Hihetetlen nagy volt az örömünk, kézről kézre járt a kis „félnapos”.

Hat unokánk mindegyikének nem írom le a születési történetét, mindegyik egyedülállóan nagy élmény és ajándék volt. Három közülük otthon született. Kinga adta hírül, hogy „Nagymama, megszületett a kis Lilla!” S ez épp a szülinapomon történt… Igazi ajándék!

De voltak mélypontok is, amikor például sírva fakadtam, mert ahhoz, hogy láthassam az unoká(i)mat, két órát kell vonatoznom, s mindez egy halom pénzbe kerül ráadásul.

De a nagymamaság kreatívvá teszi az embert: fölfedeztem a telekocsit, s ez kis rugalmasságot kölcsönöz életemnek, ráadásul minden utazás külön kaland.

Közben többen figyelmeztettek, inkább adjak hálát, hogy határainkon belül lakik minden gyermekem. Előfordult az is, hogy „tömbösített nagymama” voltam, például amikor vőmnek több napra kiküldetésbe kellett mennie.

Így növekedtem bele a nagymamaságba. Lányos anyaként mindig kaptam rá lehetőséget, hogy az első héten segíthessek, ilyenkor nagy szükség is volt erre. Pelenkázni, dajkálgatni, a háztartást rendben tartani, főzni, vásárolni... De ha egy mód volt rá, amikor hazaért a férjük, átadtam a pályát, mert a családdá érés fontos folyamat, annak minden nehézségével. Legtöbbször tehát estére hazajöttem.

Segíteni, de hogyan?

A segítő szándék tombolt bennem, de szent elhatározásom, miszerint minden héten egy napot szeretnék ajándékozni azoknak a lányaimnak, ahol már unokám van, hamar „kudarcot vallott”.

Hisz még az otthon lévő gyerekek is hatan, majd öten, majd egyre kevesebben, de mégis figyelmet igénylően jelen voltak, miközben természetesen és jogosan férjem is örült, ha látott, s közben szüleink 85–90 éves korukra szintén több gondoskodást igényeltek, a házról, kertről nem beszélve - hamar megtapasztaltam tehát a korlátaimat.

Pedig én tudatosan választottam azt az utat, hogy hét gyermekem után nem mentem vissza dolgozni. A családnak akartam élni, a férjem ezt támogatta. De még így is kevés az idő, sokszor ütköznek a programok. Most épp azon vagyunk, hogy sikerüljön felszabadítani a hétvégéinket, hogy több jusson családi együttlétekre.

 

Amikor egyik házas lányunk lakhatása még nem oldódott meg teljesen, több mint egy évig nálunk laktak egy kis szobában. Együtt zajlott az élet, s nagy öröm van a szívemben, hogy ezt az időt is békében, szeretetben, vita nélkül, kölcsönös alkalmazkodásban töltöttük el. Mert akkor nekik ez volt a segítség.

Azóta saját házukban élnek, s most az az öröm, amikor hetente egyszer eljöhet a kis unokám, s akkor csak a játéknak, együttlétnek, beszélgetésnek élünk. Külön kis történeteink vannak, közösen félünk az „üvöltő farkastól”, közösen bújunk az asztal alá, mert jön a fekete párduc… Tudom, örül, ha itt lehet.

Talán az idő az, amit unokáinknak osztatlan figyelemmel adhatunk, a minőségi idő, a legfontosabb nagyszülői ajándék!

A nagyobbakat már síelni visszük, ahol kicsit megélik, hogy ez csak nekik jutott, a kicsiknek nem! A versengés tárgya, ki jöhet el egyedül a nagymamáékhoz. Ilyenkor madarat lehet velem fogatni, de az itt lévő unoka is hasonlóképp érez.

S mindezzel időt, szabadságot ajándékozhatunk lányainknak, ha közösségi munkát végezne házon kívül, ha kóruspróbára akarna menni, ha egy továbbképzésen venne részt, vagy épp le akarna diplomázni, így egy picit könnyebben megteheti. (Volt már alkalmam az ELTE-n és a Zeneakadémián is babát ringatni.)

Nagyszülői jelenlétünk páratlan kincs, nélkülözhetetlen ajándék gyermekeinknek

Egy vicces kis példa erre:

December 12-én van Máté unokám születésnapja, Győrben. 13-ára volt kiírva másik lányom szülése Martonvásáron. Elindultam telekocsival, hogy Mátét még szülés előtt gyorsan megköszöntsem, mert ezt is nagyon fontosnak érzem, hogy ünnepeiken vagy amikor szereplésük van, ott legyek. Győr határában voltunk csak, amikor várandós lányom férje telefonált, hol vagyok éppen, mert elment a magzatvíz… Várjatok, visszafordulok, sietek! El kellett hozni a nagyobbik gyereket. Csodák csodája, bő egy óra múlva ott voltam, fölnyaláboltam a kicsit, hogy együtt köszöntsük meg Győrben Mátét. Sikerült, s mire visszaértünk, már a kistesó is ott szuszogott. Tapintatosan, rövid ideig, de tanúja lehettem ezzel a kis család első találkozásának... Szép volt! De gyorsan hagytam őket egymásnak örülni.

Ahogy visszagondolok, sokféle módon nyilvánulhatott meg az új család segítése. Volt, hogy a régi ház felújításában, takarításában tudtunk segíteni, előfordult, hogy a kerítés festésében, szigeteltünk is családi összefogással, kertrendezésben is voltak közös élményeink, egy hatalmas fa gyökerét például csak a mikrobuszunk segítségével tudtuk kirángatni a földből.

Szép élmény az is, amikor immár tizennyolcan eredünk útnak nagycsaládként, hogy néhány napot közösen töltsünk.

Ez a segítségnek más, zajosabb formája, de a nagycsalád légköre mindenkit vonz. Nekünk így szép az élet!

Ábel kisfilmjével márciusban a Magyar Telefonfilmes Fesztiválon ért el szép eredményt, ezt követően kapott meghívást a VIII. World Peace and Tolerance Institute Awards-ra, ahol a mezőny legfiatalabbjaként, egyedüli kamaszként szállt versenybe. A hétfős, többek közt hollywoodi, bollywoodi és nollywoodi (vagyis az indiai és a nigériai filmiparban dolgozó) szakemberekből álló zsűriben olyan személyek foglaltak helyet, mint Lawrence David Foldes, aki a Diák Oscar-díj bizottságának vezetője.

„Nagyon izgultam, mielőtt átvettem a díjat, és az érzés utána sem múlt el, de természetesen örülök, hogy én kaptam” – emlékezett vissza az eredményhirdetés utáni percekre Ábel, aki öccsével együtt sétált ki a színpadra. A tízesztendős Olivér játssza ugyanis a kisfilm főszereplőjét, aki az ablakpárkányról a mélybe veti magát.

Ábel sokat olvasott az öngyilkosságról az interneten, és felkavarta, hogy a tavalyi évben közel 2000 magyar menekült problémái elől a halálba.

A téma választásakor nem az önmegvalósítás volt a célja, hanem hogy szembesítse az embereket a megrázó tényekkel, ugyanakkor jobban örülne, ha nem lenne szükség erre: a jövőben szívesebben készítene ennél könnyedebb filmeket, például thrillert és akciót.

A másik filmfesztiválra, a IV. Global Short Film Awards-ra a már említett hazai telefonos verseny döntőseként jutott tovább, ahol hét ország hetven képviselője közül ő vehette át a Legfiatalabb tehetséges filmes díjat. A zsűri elnöke, Karl Bardosh filmrendező, a New York-i Egyetem professzora több okból is jelentősnek tartja a videót. „Figyelemre méltó, hogy Ábel tizenhárom évesen forgatta a kisfilmet, amely nemcsak fontos üzenetet közvetít, de technikailag is rendben van: a fekete-fehér képekkel még erősebb hatást gyakorol a nézőre.”

Cannes-ban idén először rendeztek mobillal készített filmeknek fesztivált, amely a szakma változását vetíti előre: ma már nem szükséges beruházni sokmilliós kamerára, a zsebünkben lapuló készülékek mindenki számára lehetővé teszik a filmgyártást. „Az okostelefonok technológiája olyan fejlett, hogy az azokkal felvett videók a szélesvásznon is megállják a helyüket, egészestés mozit is forgattak már mobillal. Sőt, a filmtörténet kezdetén használt kamerákkal ellentétben nem 2K-ban, hanem 4K-ban rögzítik a képeket” – mutat rá Bardosh.

Mobiltelefonnal szeret dolgozni Ábel is, aki díjnyertes videóját egy délután alatt rögzítette a tanulmányi ösztöndíjából vett Samsung telefonnal, ahogyan az utómunkálatokat is azon végezte.

Bár rendezőnek készül, egyelőre nem tervezi, hogy komolyabb gépre vált. „Jobban kedvelem a telefont, mint a kamerát, mert kompakt és bárhová magammal tudom vinni, emellett gyorsabban is lehet vele dolgozni.”

 

Ábel három évvel ezelőtt döntötte el, hogy rendező lesz. A filmkészítés alapjait autodidakta módon, idegen nyelvű YouTube-videókat nézve sajátította el, emellett olyan alkotók műveiből inspirálódott, mint Martin Scorsese, Quentin Tarantino és Lars von Trier. A filmeket tekintve a vígjátékok kivételével mindenevő, kedvenc műfajai pedig a thriller, az életrajzi film, a dráma és az akció. Nyáron újabb filmet forgat néhány barátjával, illetve függetlenfilmesként is dolgozó nagybátyja készülő projektjében is részt vesz. „Amikor pár hónappal ezelőtt megkérdezte, segíthet-e az új filmem felvételeiben, viccesen azt válaszoltam neki, persze, majd hozhatod nekünk a kávét. Most viszont azt kell mondanom, mi érezzük megtiszteltetésnek, hogy mobiloperatőrként megosztja velünk az elképzeléseit. Tizennégy évesen előrébb jár, mint amiről kollégáimmal valaha is álmodtunk” – méltatta unokaöccsét Százados Miklós, aki úgy véli, a fiatal generáció egyszerű eszközökkel megvalósított kreatív ötletei nagymértékben átírhatják a filmkészítés szabályait.

Ábelnek talán a két díjnál is többet jelentett, hogy eljuthatott Cannes-ba, ahol egy karnyújtásnyira került példaképeitől, akik az esemény ideje alatt tartott 72. Cannes-i Filmfesztiválra érkeztek a városba.

Édesanyja egyedül neveli őt és testvérét, ezért nagy összefogásra volt szükség, hogy kiutazhassanak Franciaországba.

„Szuper érzés volt hallani, hogy Tarantino nevét kiabálják. Szívesen találkoznék vele vagy Brad Pitt-tel, Leonardo DiCaprióval és Sylvester Stallone-val, de nehéz összefutni a hírességekkel, mert csak végisétálnak a vörös szőnyegen, aztán már pattannak is be az autóba.”

A dupla siker ellenére Ábel családja egyelőre a tanulást tartja a fiú legfontosabb feladatának. Ahogy nagybátyja mondja: „A Cannes-ban szerzett élményeket higgadtsággal és önkritikával kell kezelnie, és nem szabad azt hinnie, hogy ezentúl minden alanyi jogon jár neki. A két díj önmagában nem fogja megváltoztatni a jövőjét; csak akkor juthat még közelebb az álmaihoz, ha tovább képezi magát”

Nekem a bodza hozza el az igazi nyarat, illatos fehér virágtányérjáról valahogy visszakacsint az élet. A bodza virágtányérja nem hivalkodó, inkább valahogy otthonos, vázába nemigen kerül, de hordoz valami mélyen nőieset: gyógyító, oltalmazó, szomjat oltó, s ha egyszer megízleli valaki, az soha többé nem felejti.

Az én drága nagyapám annak idején szörpöt és ivólevet készített belőle minden koranyáron, unokáinak stampedlivel mérte a vágyott hűs, halványsárga italt. Illata konyhájukban a közelgő nyári szünetet jelezte nekünk, kisiskolásoknak.

Amikor megvettük kertes házunkat, épp ősz volt, egyenként örvendeztem a kócos törzsű diófa méretes terméseinek, s közben észre se vettem a garázs mögött szerényen meghúzódó, fácskává öregedett bodzabokrot. Aztán eljött az első tavasz, s az ősszel szedett dió mellé felsorakozott a kert második hasznos növénye: a bodza. Repesve vártam a betakarítást, az első igazán saját szörpöt. Pedig ekkor még nem sejtettem, mennyiszer kell majd hozzá fordulnom, telente teát főzni szárított virágzatából ugatva köhögő, gyakran beteg gyerekeinknek. Idén tizennegyedik alaklommal láttam neki a bodzaszüretnek – jövőre már középiskolás fokon fogom a szörpöt készí-teni.

A bodzaszörp kotyvasztása egyébként igazán hálás dolog, a befőzések gyerekjátéka. A folyamatból talán az üvegmosás és -töltés a legundokabb (és legragacsosabb). A sűrű cukorszirup készítése (amelynek egy részét előzetesen karamellizálom, hogy a szörp szép, aranyszínű legyen), a citrom karikázása, a virágok öblítése (ami nem is feltétlenül muszáj) cseppet sem megerőltető tevékenység. Ahogy az áztatás sem, hisz napjában egyszer-kétszer ellátogatni egy méretes fakanállal a nagy szörpös bödönig, azt megkevergetni, s közben magunkban megveregetni vállunkat, hogy milyen jó gazdasszonyok is vagyunk – nos, ez kimondottan élvezetes dolog!

A bodza mellé az elmúlt évek folyamán egy társutas is belépett, Bodza Asszonyság állhatatos udvarlója, hűsítő Menta Úr. A nyár másik nagy íze minálunk vitathatatlanul az övé, így a terasz alatti kis ficakba be is telepítettem, és kiirthatatlanul terjedt el az alig négyzetméternyi kis földdarabon. Egy ideig csak zöld leveleivel kísérte az italokat és fagyikat, aztán önállósult, s maga is önálló, nagyon finom szörpalapanyaggá lett.

 

Aztán elérkezett a házasítás ideje, az egynemű bodza- és mentaszörpök mellett elkészült a várva-várt bodza-menta koprodukció, idén mézes társításban is. (Ha már frigy, legyenek mézeshetek, nemde?!)

Ezután már jöhet a kánikula: ha jég is van, nem érhet minket meglepetés!

Végezetül álljon itt a bodzaszörpnek a fentieknél kicsit értelmezhetőbb receptje is:

 

Az első, meghatározó lépés a szörpkészítésnél a bodzaszüret. Bár kényelmes lenne, de kerüljük az autópálya menti hívogató bokrokat. Caplassunk csak ki a faluszélre, ahol legfeljebb csak a madár jár, autó nem, hiszen a növény megköti a benzingőzből származó káros anyagokat. Ráadásul a bodzát nem jó nagyon megmosni, hiszen a tisztítással könnyen elveszíti jellegzetes aromáját. Vigyázzunk arra is, hogy ne a lágyszárú gyalogbodzát, hanem magasabbra növő, fává terebélyesedő rokonát, a fekete bodzát szüreteljük! Fontos, hogy a bimbós vagy elvirágzott fejeket ne tegyük bele a szörpbe, és az is, hogy ne hagyjuk sokáig senyvedni a leszedett virágokat!

A hozzávalók előkészítése után körülbelül fél kiló cukrot és egy kis maradék barna cukrot karamellizáljunk, majd hozzáadva a többi cukrot (elképesztő ennyit egy rakáson látni!) egy méretes lábasban vízzel engedjük föl, és folytonos kevergetés mellett egyszer csak megrottyan a főzet, felolvadnak az utolsó dermedt karamelldarabkák is.

Amikor a szirup langyosra hűlt (érdemes állandó, hűvös helyére szállítani, mert néhány napig egy helyben kell állomásoznia a főzetnek) beleöntjük a másfél kiló citrom felének facsart levét, a citromsavat és egy csipetnyi nátrium-benzoátot, majd egy villámgyors öblítés után belehelyezzük a bodzavirágokat és a csokor mentát. Ezután már csak a szépséges citromkarikák belehelyezése van hátra.

Még néhány nap (én öt napon át szoktam érlelni, naponta két-három keveréssel), és üvegekbe/flakonokba szűrhető a nyár.

Váljék kedves egészségetekre!

Fekete Ágnest nem lehet műfajokba, kategóriákba szorítani. Lelki éhsége folyton új és újabb szellemi felfedezőutakra indítja, és mindig képes friss tekintettel nézni a világ dolgait, dicsőíteni Isten teremtményeit. Ennek a friss, szokatlan látószögnek az egyik eredménye ez a könyv. 

Egyszerre komoly és játékos.

Már az előszóban is játszik a számolok szóval, kihasználja többes jelentését. A fejezetek 1-től 15-ig (majd előre ugrálva a számsorban 144 000-ig) az adott számhoz kötődő bibliai történésekből idéznek fel néhányat szubjektív válogatás szerint és személyes gondolatmenetekkel kiegészítve.

A számok – Fekete Ágnes tudatában – nem misztikus dolgok, nem babonák alanyai, hanem inkább következmények: a történetek rendezőelveivel állnak kapcsolatban. A szerző a számok számosságát akarja megérteni, azt, hogy miért van valamiből éppen annyi a Bibliában. Számol persze a számok jelképes jelentéseivel is, amelyek az ókortól máig hatnak. A könyv magán viseli egy nyitott lelkű református személyiségjegyeit, aki a sola scriptura elvét egy tág szellemi és kulturális környezetben alkalmazza és értelmezi, amely a Biblia korának hétköznapjaitól a mi hétköznapjainkig ível.

Mennyi apró, ám jelentős, figyelmünket mégis elkerülő mozzanatra nyitja fel szemünket Fekete Ágnes!

A 12-es szám például a teljesség, tökéletesség jelképe. A Jelenések könyvében tizenkét alapja és kapuja van a mennyei Jeruzsálemnek, falait tizenkét drágakő alkotja és ugyanennyi angyal vigyáz rá – de felfigyelünk-e ezek mellett arra is, hogy a mennyei városban az Élet Fájának levelei a pogányok, a távollevők gyógyítására valók? Meghökkentő az is, ahogy – a 70-es és 72-es számok kapcsán – rávilágít Jézus olthatatlan vágyára, hogy mind több és több tanítványa legyen, ezért szervezi meg hetven (más bibliai kézirat szerint hetvenkét) tanítványa missziós körútját. Jézus sohasem szűkülő, hanem egyre táguló koncentrikus körökben gondolkodott: hívott a tanítványi létre, és kérte, hogy tanítványai hívjanak másokat is. S mi jut még erről eszébe Fekete Ágnesnek? Hogy szembeötlő a tanítványok számának párossága. Valami egész más volt ezzel a célja Jézusnak, mint manapság a páratlan számú tagokkal felállított vezető testületeknél, ahol vita esetén ez segíti a döntést. Az ő célja az lehetett, hogy a kiküldött 35 vagy 36 pár egymást támogatni tudja.

Ilyen és hasonló meglátások sora kíséri a bibliai számokról írt fejezeteket. Aki szívesen hagyja magát rendhagyó, új felfedezésekkel kecsegtető utakra csábítani, bízzon Fekete Ágnes „Számolok Istennel” című könyvében, és merítsen kincseiből! 

A magánkiadású könyvecske, amelynek borítóját Orosz István, Kossuth-díjas grafikusművész tervezte, megrendelhető a szerzőtől a [email protected] címen vagy a Libri Könyvkiadótól.

 

Babáztam, rajzoltam, verseket írtam, matricát gyűjtöttem. A biciklivel óvatosan mentem, nehogy elessek, a ruháimra vigyáztam, hogy tiszták maradjanak, a sarat messziről elkerültem. Sosem ismertem közelről korombeli fiúkat, a családunkban csak lányok éltek. Ezért lepődtem meg nagyon, amikor megszületett Balázs fiam.

Hűha, hiszen én azt sem tudom, mit lehet egy fiúval kezdeni!

Mindig koszos lesz, meg sötétkék-ruhás, kiabálós és durva! És egyáltalán, mi érdekes lehet egy fiúban? Két év múlva aztán megszületett Jakab, majd nem sokkal később Áron. Három fiú – nekem. Naponta hallottam a kérdést: Mind fiú? Ejha! Akkor kell még egy lány is! – Régóta nem tudok mit kezdeni ezzel a felkiáltással. Mit lehet erre válaszolni? Igen, persze hogy szeretnénk lányt… Vagy inkább jó nekünk a három fiú is, mert ők három különálló gyerek, egyik sem olyan, mint a másik, saját nevük van és különböző lelkük. Aztán kaptunk egy negyedik Lelkecskét is, Gellértet. Menthetetlenül – vagy irigylésre méltóan? – fiús anyuka lettem…

Pörgős szoknya és hajcsatok

– Mindegy, hogy fiú- vagy lány, a harmonikus család titka az egyéni bánásmód a gyerekekkel és a jó kapcsolat a férjjel, a folyamatos kommunikáció. – A törékeny, finom, kellemes megjelenésű Harasztiné Tomka Éva (37) hat lányt nevel férjével. – Egy lányos anyuka lelkizősebb, beszélgetősebb, a fiúsnak viszont szerintem nagyobb hangsúlyt kell fektetni a sportra, a mozgásra, így ezeknél az anyukáknál nagyobb dinamizmus szükséges a hétköznapokhoz. Bár azt sem mondanám, hogy nálunk olyan csöndes, nyugodt a légkör, ha mindenki otthon van.

A lányaim – 10, 8 és fél, 7, 5 és 3 évesek, köztük egy ikerpár – együtt elég hangosak, kurjongatnak, énekelnek, balettoznak, persze kizárólag pörgős szoknyában és az alkalomhoz illő frizurában, amit millió hajcsattal, hajpánttal készítenek.

 

Szeretem, hogy ilyen vidám család vagyunk. Mivel közel lakunk egymáshoz, napi szinten kapcsolatban állunk a fiú unokatestvérekkel, akik mutatják a fiús tempót is. A fúrás-faragásnál a lányaink szívesen segítenek a férjemnek, de valószínűleg más lenne egy vagy két „férfikéz” segítségével. A lányokkal viszont sokféle aprólékos kézműves-dolgot lehet csinálni, rendszerint gyönyörű dolgok születnek.

Kifárasztás és udvarlás

– Nem lennének ilyen jó csapat, ha akár egyikük is lány, sőt, akkor szegény középső fiú örök középső maradt volna – fogad nevetve Mészáros Tímea (38), négy eleven kisfiú (9 és fél, 8, 6 és 3 évesek) anyukája. – A férjem sokat segít, például a gyerekek szállításában, és a sportos vonalat is nagyon erősíti a családban. Hétvégén például a három naggyal elmentek Badacsonyba pár napra biciklizni. Egyszerű ételeket főztek, és kirándultak.

Apának nagyon nagy a tekintélye a fiúk előtt, és vigyáz, hogy velem is tisztelettel viselkedjenek.

Nem mondom, hogy a fiúkkal nehezebb egy anyukának, hiszen eddig még egyetlen lányos barátnőm sem állt elém, hogy „hű, de könnyű a lányokat nevelni!”, de egy fiús család jóval mozgékonyabb, energikusabb kell hogy legyen. A fiúk energiáit levezetni nem könnyű feladat, sokszor életveszélyesen vakmerőek. Ezért gondolom, hogy egy fiús anyuka merészebb, bevállalósabb. Viszont a fiúk mindig tudják, mikor és hogyan kell udvarolni: ahogy például mindegyik a maga nyelvén megjegyzi, hogy szép az új blúzom vagy tetszik neki a hajam, attól elolvadok. Az energiákkal meg elboldogulunk, én is élvezem az aktív órákat.

A lényeg a kifárasztás, ha ez megvan, nem is nagyon kell őket fegyelmezni. Igazi mozgékony család vagyunk.

Vegyes csapatban

– Mindig arról álmodtam, hogy fiam és lányom is lesz, sőt, úgy szerettem volna, ha két nagyobb fiú egy kishúgot „oltalmaz” – kezdi Schreiberné Wisniewski Zita (37). – A 10 és 7 éves fiaim nagyon jó bátyjai a 4 éves kislányomnak, neki sohasem mondanak nemet, folyamatosan figyelnek rá, gyakorlatilag ők a testőrei. Nem tudok elképzelni ennél ideálisabb családi összetételt. – Zita szerint az anyukák mások, ha csak fiaik vannak, kissé merevek, nehezen engedik el a fiaikat, de ha van lány is a csapatban, az már más. Ez gyerekkorban már ugyanúgy meglátszik, mint párválasztáskor, amikor a fiús anyósok szinte rátelepednek a fiaikra. – Sosem gondoltam volna, hogy a fiús játékokban ennyire részt tudok venni, az autópálya-építéstől kezdve a focizásig sokat játszom együtt a fiúkkal. A lányom egészen más világot hozott: a babák, a frizura, a gyönyörű ruhák – bármennyire is odavagyok a fiaimért – nagyon hiányoztak.

De nem hiszem, hogy igaz az, hogy a fiúk után a lányok nyugodtabbak, nálunk a kislány nagyon kihasználja a helyzetét, hisztisebb, izgágább, mint a nagyok valaha is voltak.

Igaz, rendesebb és ügyesebb az öltözködésben, a maga körüli rendtartásban, mint korábban a bátyjai. – Zita szerint a lányos anyukák jobban adnak magukra, ahol fiúk vannak, ott kevesebb az idő ilyesmire, mert folyamatos a pluszmunka. – Talán keményebbek, sarkosabbak is a fiús anyukák, mert jobban kell a szigor, szinte csak fekete-fehér kategória van.

 

Fiús, lányos vagy vegyes?

Nincs ráírva az anyákra, hogy fiúkat vagy lányokat nevelnek. Látunk vagány, sportos lányos és nőies, finom lelkű fiús mamákat is – kezdi Bánfai Beáta gyermekpszichológus. – A fiúk és a lányok számára is vannak időszakok, amikor inkább az anyjuk vagy inkább az apjuk közelségére van szükségük. Ha a szülők rugalmasan reagálnak ezekre az életkori igényekre, az nemcsak a gyereknek tesz jót, hanem a nőnek is, hogy ne csak anyának érezze magát, és tudja ellensúlyozni a gyerek-hatást, például nehogy „elfiúsodjon”.

Aki mindkét nemű gyermekkel megélheti az anyaságot, az tapasztalja igazán, hogy a fia más érzéseket válthat ki belőle, más feladatokat ad és más készségeket fejleszt ki benne, mint a lánya.

Több egynemű gyerek után nehéz lehet átállni; az addig fiús mama manipulatívnak láthatja kislányát, pedig az csak lányosan „kapcsolatorientált”. A lányos mama agresszívnek érezheti a temperamentumos kisfiút vagy éppen kevésbé okosnak a lányainál, mert nehezebben tanul írni az iskolában.

Nagyon sok rétege van az anya–fia, anya–lánya kapcsolatnak! Mélyebb szinten a gyerek nemcsak a mi gyerekünk, hanem ősök egész sorát képviseli és hívja elő, nemcsak a génjeivel, hanem családi minták, történetek tovább élésével: a fiamban nemcsak az apját, hanem a saját apámat, ükapámat, öcsémet, bátyámat is láthatom. A velem azonos nemű gyermekem pedig minden olyan érzést megmozgat bennem, ami önmagam, mindenekelőtt a saját nemem elfogadásával kapcsolatos. Szerintem jó, ha előre tudjuk születendő gyermekünk nemét, mert sok mindenre felkészülhetünk…

Kopogós cipő és sár

Megmosolyogtat, amikor a kislánybarátok a kerti játékra kopogós cipőben hajlandóak csak kimenni. Ők már kicsi korukban is tagadhatatlanul hölgyek. A fiúk viszont – bár rendetlenek és sokszor reménytelenül harcosak – belebújnak az ember szívébe. A fiús anyukáéba is, aki sokszor nem is olyan kemény, mint ahogy az látszik. Áron fiam egyik pulóverén ez a felirat olvasható: Szeretem a sarat, a rendetlenséget és az anyukámat!

A cikk a Képmás magazin 2013. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Attila: Mariann kilenc évet várt rám. 1986-ban szerettem meg, és 1995-ben lett a feleségem. Sokkal több volt a konfliktus köztünk akkor, amikor nem voltunk együtt. Minden veszekedés után kicsit távolodtunk, majd újra közeledtünk.

Mariann: Azóta is hol távolabb, hol közelebb vagyunk egymáshoz, de ez egyáltalán nem rossz, így sokszor érezhetjük újra, hogy vissza kell szereznünk, meg kell hódítanunk a másikat. Nem kell azt hinni egyből, hogy máris szakítani, válni kell, ha veszekedünk, ha konfliktus van a kapcsolatban, ha nem értünk egyet, ha éppen nem azonosak a nézeteink.

Attila: 1986 augusztusában, egy meleg nyári estén láttam meg őt, egy hangulatos tóparti buliban, ahova teljesen cél nélkül, puszta szórakozásból mentem el. Akkoriban ez egy felkapott szórakozóhely volt, ahova gyakran lejártunk és hatalmasakat táncoltunk, Mariannt mégsem láttam sosem, kivéve ezen a bizonyos estén. A barátommal figyeltünk fel rá és a barátnőjére.

Láthatóan nagyon jól érezték magukat, nem nézelődtek, nem flörtöltek, egyszerűen csak élvezték az estét. Ami először megtetszett benne, az a szája és a nagy mosolya volt.

Mariann: 15 éves voltam ekkor, Attila pedig 17. Itthon volt az egyik legjobb barátnőm Németországból. Amikor hazajött, mindig kihasználtuk a közösen töltött időt. A barátnőm nem beszélt magyarul, ezért Attila azt hitte, disszidens vagyok, ezért tudom a nyelvet. Amikor mondtam, hogy én Tatán lakom, akkor jött a csajozós duma, hogy ő bizony minden lányt ismer Tatán… hát engem nem ismert. (nevet)

Attila: Másnapra meg is beszéltünk egy találkozót, ahova végül egyikünk sem ment el.

Mariann: Este viszont a buliban váratlanul ismét összefutottunk.

Attila: Elnézést kértem, hogy nem mentem el a megbeszélt randevúra, majd közölte, hogy ne aggódjak, ő sem volt ott. Meglepett. Egyrészt az, hogy milyen lazán és vidáman kezelte a helyzetet, másrészt nem értettem, hogy miért nem volt neki fontos a találka. Ha egy férfit visszautasítanak, elkezd agyalni… (nevet) Nem hagytam magam. Újabb randevút kértem, érzékeltetve, hogy ez fontos, hogy én biztosan ott leszek. A randevú helyszíne: vasárnap este hat óra, az ő házuk előtt, a kapunál. Ott voltam, pontban hatkor. Nagyon izgultam, hogy vajon most tényleg lejön-e hozzám.

 

Mariann: Egy tömbházban laktam, a kilencedik emeleten. Csak akkor mentem le a ház elé, amikor láttam, hogy megérkezett. Sétálni mentünk a Cseke-tó partjára, ahol életemben először megcsókolt.

A csók egy padon történt, ahova gyakran visszajárunk, akkor is, ha épp elakadunk. Kedves számunkra az a pad, ott éreztük először azt a valamit, ami felforgatta és meghatározta az életünket.

Attila: Az érzelmek teljes kavalkádja volt ez a nyár. Nem létezett más, csak ő meg én. (mosolyog) De mivel még csak középiskolások voltunk, az ősz beköszöntével mindez megváltozott. Szeptemberben visszaköltöztem a kollégiumba, Esztergomba, Mariann pedig Tatán folytatta az iskolát. Innentől kezdve csak pénteken és szombaton tudtunk találkozni. Ebben az időben, mobiltelefon hiányában, sokszor csak levélben tudtunk érintkezni, de mire egy-egy levél eljutott Mariannhoz vagy hozzám, a levél tartalma már idejétmúlt lett.

Mariann: A középiskola elvégzése után Attila főiskolára jelentkezett, de előtte elvitték katonának. Előfelvételisként két év helyett csak egy évet kellett szolgálatban töltenie, utána mehetett továbbtanulni. A katonai éve alatt alig volt itthon, csak néhány alkalommal láthattam, akkor is egy meghatározott, rövid időre.

Ekkor ismertem meg azt az érzést, amikor valakinek a hiánya gyötör.

Voltak napok, amikor azt se tudtam mit kezdjek magammal, mert csak rá tudtam gondolni, hogy vele milyen jó, és sajnáltam magam, hogy nekem így, nélküle milyen rossz. (nevet) Emiatt már tizenévesen elkezdtem megtanulni az önuralmat, hogy hogyan kössem le a gondolataimat, hogyan legyek úrrá a kétségeimen.

Attila: Én is sok mindent megtanultam a katonaság alatt. A fegyelmet, a pszichés és a fizikai erőnlétet, hogy ne egy gyenge, hanem egy kemény, erős férfi legyek, aki túlél, akire támaszkodni lehet, aki kibírja, bármi is várjon rá. Olyan feladatokat kaptunk sokszor a leghidegebb télben, amire visszagondolva most is jó érzéssel tölt el, hogy kibírtam, hogy meg tudtam csinálni. Azt hiszem, ott váltam férfivá.  

Mariann: Igaz, nem ugyanazt az embert kaptam vissza, mint akit megismertem. Komolyabb lettél.

Mi nem hasonlítunk egymásra, inkább kiegészítjük egymást. Attila megfontolt, én lobbanékony vagyok, ő konfliktuskerülő, én keresem a konfliktust. (nevet)

A lányunk születése előtt amikor csak tehettük, utaztunk, kirándultunk, élveztük a szerelmet, egymást, a fiatalságot, a közös világunkat. Szó szerint forrt a vérünk, megállíthatatlannak éreztük magunkat együtt. Szerintem nagyon klassz dolog a házasságkötés után egy kicsit kiélvezni azt, hogy csak ketten vagytok, csak egymásra figyeltek, csak mint nő és férfi, mint férj és feleség vagytok együtt. A házasságunk harmadik évében érkezett meg hozzánk Julcsi. A gyerekvállalás után elkezdtünk lecsillapodni, megnyugodni. Végre nem éreztük azt, hogy elfogy az időnk, és gyorsan mindent, amit csak lehet, meg kell élnünk.

 

Attila: A legnagyobb próbatételek a szürke hétköznapok, de a kapcsolatunk egyik legdurvább mélypontja Mariann édesapjának a halála után történt.

Mariann: Apukám hirtelen, szó szerint a kezeim között halt meg. Előtte egy évvel édesanyám egy sztrókon esett át, ami után állandó felügyeletre szorult, apukám ebben hatalmas segítség volt a számomra. Egyáltalán nem számítottunk az ő rosszullétére, halálára. Amikor elvesztettem, sokkot kaptam, kifutott belőlem minden erő, és hirtelen mázsás súlyokat éreztem magamon. Ő volt az egyik legdrágább ember az életemben, egy betölthetetlen, örök űrt hagyott maga után a lelkemben. Most, hogy beszélek róla rögtön könnyek is gyűlnek a szemembe.

A halála után sokáig nem voltam önmagam, kimerültem, gyenge és üres voltam. Úgy éreztem, nem tudom feldolgozni, képtelen vagyok elviselni, hogy ő nincs többé. Kibírhatatlan és elutasító voltam, ingerülten beszéltem mindenkivel, főleg a szeretteimmel.

Ebben az időszakban Attila mérhetetlen türelemmel, alázattal és szeretettel fordult felém. Még jobban megszerettem őt, és ez a szeretet kezdte visszahozni belém az életet és tüntette el bennem az ürességet.

Amikor Attila szüleit veszítettük el, már tudtam, milyen érzés. Tudtam, hogyan szeressem, hogyan támogassam őt.

Attila: Annyira hirtelen történt az egész! Eldöntöttem, hogy amit csak tudok, megteszek, mellette leszek, akármilyen utálatos és elutasító is volt éppen.

Mariann: Pedig tényleg szörnyű voltam, és minél inkább szeretett, annál inkább dühöngtem, mert úgy éreztem, nem érdemlem meg.

Attila: Nem egy nagy bölcsesség, de az egész közös élet arról szól, hogy evickélünk a jó és rossz napok között. (mosolyog)

Mariann: Ezek után édesanyámra idősek otthonában vigyáztak, gyakran látogattam őt, de valahányszor ott voltam vele, egy kicsit mindig megszakadt a szívem. Amikor megkérdezte, hogy miért kell neki ott lennie, és nem tudtam neki elmagyarázni, mert szegény már nem értette… Iszonyú nehéz volt. Majd rájöttem, hogy nem szakadhatok mindig össze, nem lehetek csak árnyéka egy anyának, egy feleségnek. Felelősséggel tartozom a saját családom iránt, most már ők az elsők. Sőt, onnantól kezdve, hogy férjed/ feleséged lesz, már ő az első, ezt a szülőknek is el kell fogadniuk.

Ha nem a társad az első, hanem a szüleid, arra is rámehet egy kapcsolat.

Attila: Tíz évvel ezelőtt együtt kezdtünk el futni. Én most karatézom, ő zumbázik. Ha versenyem van, vagy edzőtáborba kell mennem, Mariann elkísér, én pedig megnézem az ő zumba fellépéseit. Elmondjuk egymásnak, hogy mi a fontos a számunkra, mit szeretnénk, hogy várjuk-e, hogy a másik ott legyen. Ha épp nincs kedvünk elmenni, nem muszáj, de a lényeg, hogy figyelünk egymás igényeire, és úgy alakítjuk az időnket, hogy akkor ott tudjunk lenni azon az eseményen, ami a másiknak fontos.

Mariann: Három éve van egy főzőklubom, amivel még nagy terveim vannak. Minden új alkotásnál Attilát kérem meg, hogy mondjon véleményt, legyen kritikus. Tudnom kell, hogy az új étel milyen… Ezeken mindig jókat nevetünk, főleg, ha valami ehetetlent készítek. (nevetnek)

Attila: A vacsorakészítés viszont mindig az én reszortom. Igaz, ez kimerül egy guszta szendvics elkészítésében.

Mariann: Azért még egy fontos momentuma van a házasságunknak: a repülőmodellezés. (nevetnek) Igaz én csak nézem és fényképezem, ahogyan Attila repteti a gépeket, de ez alatt az idő alatt is egyszerűen csak jó együtt lenni. (összemosolyognak)

A 19-20. századi balatoni fürdőkultúra történetét hétköznapi apróságok gyöngyszemeiből fűzi össze a szerző. A kötet címéhez híven – „Balatoni impressziók” – a lapokon megjelenített történetek olyan benyomások, hangulatképek, amelyek felnyitják a szemünket a minket körülvevő értékekre. Filmbe illő jelenetek közé csöppenünk, és megint csak beigazolódik, hogy az élet a legnagyobb forgatókönyvíró. A történetek szálai olykor a 21. századba is átnyúlnak, és mivel Kovács Emőke tartja a kapcsolatot a kiadványban megemlített személyek leszármazottaival, a Jókai Anna-szalonban megtartott könyvbemutatón jelen volt a francia származású híres siófoki kertész, Flament Lajos unokája is.

A balatoni értékmentést megvalósító kötet sorsok, helyek és történetek alappilléreire támaszkodik. A „Sorsok” című fejezetben találkozhatunk például olyan ismert emberek történeteivel, mint a számos nyarat a Balatonnál töltő Karinthy Frigyes, a magyar tengerről többször író Krúdy Gyula, vagy éppen az Indiában nagy tiszteletnek örvendő magyar anya-lánya festőpáros, Sass Brunner Erzsébet és Brunner Erzsébet. A második nagy fejezet elkalauzol a híres tihanyi levendulásba, a siófoki fürdőtelepre, sőt, elvezet a szőlőhegyi kápolnákhoz is. A harmadik fejezet a középosztálybeli családok és híres művészek emlékeiből szemezget. Megtudhatjuk, hogy miként is zajlott a gardahalászat, és még egy balatonföldvári szerelemre is fény derül.

A kötetet Fekti Vera festőművész tíz év munkájából válogatott akvarellképei illusztrálják, megidézve a tó türkizből azúrba vagy éppen higany-ezüstbe hajló árnyalatait.

Dr. Kovács Emőke: Balatoni impressziók. Magánkiadás, 2019, 187 oldal. Beszerezhető Budapesten, a Litea könyvesboltban, illetve online a szerző hivatalos Facebook-oldalán.

– Nemrég volt anyák napja, hány műsort hallgattál meg?
– Idén csak három műsoron voltam, a legkisebbünk 19 hónapos, jelenleg Nyolcaska, Heteske és Hatoska vannak abban az életszakaszban, amikor még szerveznek anyák napját, felsőben megszakad ez a szokás. De persze mindenkitől megkaptam az anyák napi puszijaimat, aki még vagy már nincs abban a korban, hogy ciki legyen az ilyesmi…

– Milyenek a gyerekek, hasonlítanak egymásra?
– Azt hiszem, igen, temperamentumban legalábbis. Szegény Kinga lányomat sajnálom, mert ő nemcsak pont úgy néz ki, mint én, de azonos a nevünk is, ráadásul még a születésnapomon is született. Jól kiszúrtunk vele, nincs olyan ünnepe, ami csak az övé lenne, ezen is osztoznia kell.

– És vajon nagycsaládos anyuka lesz belőle?
– Azt nem tudom, de én például fiatal koromban azt gondoltam, hogy nekem biztos nem lesz gyerekem, mert kilencgyerekes családban a nyolcadikként nőttem fel, és nem ugyanígy terveztem az életemet. Más világ is volt, kommunizmus, szűkölködés, a vallásos családok nem mindenkinek voltak szimpatikusak – gyerekként ezt nem volt könnyű megélni, ahogy azt sem, hogy mindig csak egy kocka csoki jutott a táblából... Mi sem vagyunk gazdagok, de ma jóval több lehetőségünk van: kocsival tudom vinni a gyerekeket különórára, van, ahol a testvérek száma miatt nem is kell fizetnem, sokat számít, ha ingyen van a foci vagy a zenetanulás.

Az én anyukámnak még nem volt autója, a harmadik emeletre lift nélkül kellett felcipelnie a bevásárlószatyrokat, nem volt arra ideje, energiája, hogy jobban odafigyeljen ránk. Én már tudok azzal is foglalkozni, ha például valamelyik gyereknek nem megy valami, ilyenkor különtanárhoz viszem – nem azért, mintha azt gondolnám, hogy az az élet értelme, hogy valaki mindenből ötös legyen, inkább amiatt, hogy ne legyenek kisebbségi komplexusai.

– Gyerekként piszkáltak a sok testvér miatt?
– Sokszor éreztem általános iskolás koromban, hogy furcsán néznek rám a vallásosság és a sok testvér miatt, főképp a tanáraim részéről tapasztaltam ezt. Anyukám nem vett részt a szülői munkaközösségekben, iskolai programok előkészítésében, amit nem néztek jó szemmel. Aki megértéssel volt irányunkban, értette, hogy van elég dolga, de a rosszindulatú emberek nem mulasztották el megjegyezni, hogy miért kell akkor ennyi gyerek…

– Te mit tapasztalsz, hogy fogadják az emberek, ha végigmentek az utcán?
– Sokféle reakció van. A Fehérvári úti piacra rendszeresen jártam úgy, hogy egy gyerek lógott a hasamon, a kenguruban, egyet toltam a babakocsiban, kettő a két kezemet fogta, a bevásárolt holmi pedig egy hátizsákban volt. Sokszor mondták, hogy nem vagyok normális, de a kedves csodálkozást is gyakran megéltem annak kapcsán, hogy mindegyik gyerek a sajátom.

Összességében azt hiszem, tetszik az embereknek a sok gyerek, de teljes irrealitásnak tartják az életünket…

– Mi az a lelki alap, amire a férjeddel építkeztek az életetekben?
– Mindketten vallásos nagycsaládban nőttünk fel, családjaink a Neokatekumenális Utat járják, ami egy katolikus lelkiségi mozgalom. Ez volt a közös alap, ami kinyitotta a lelkünket az Isten – gyermekáldásban is megmutatkozó – kegyelmének elfogadása előtt. De persze, vannak pillanatok, amikor az ember elbizonytalanodik, hogy szabad-e még egy gyerekkel tovább feszíteni a határainkat? Mi az ilyen kétkedést azonban kísértésként fogjuk fel, aminek érdemesebb ellene mondani. Ha nem járnánk a közösségbe és nem figyelnénk Isten szavára, biztos, hogy már nem lennénk házasok, és gyerekünk se lenne ennyi, hisz ugyanolyan esendő emberek vagyunk, mint bárki más.

Mi is küzdünk a házasságunkban, az életünk egyáltalán nem rózsaszín festmény. Vannak problémáink, ugyanúgy, mint azoknak, akik elválnak, és mi nem azért nem válunk el, mert jól megneveltek bennünket, hanem mert kapjuk föntről a kegyelmet. Sokáig kísértett a gondolat, hogy mi lett volna, ha nem így alakul az életem.

Voltak mélypontjaink, de az Isten végül mindig megmentett bennünket, sokszor saját magunktól. Visszatekintve pedig összeáll a kép, hogy minden így történt jól.

– Hogy ismerkedtél meg a férjeddel?
– Szinte gyerekként indult a kapcsolatunk, egy plébániára jártunk, ő is nyolcgyerekes nagycsaládban nőtt fel. 14 évesen már teljesen odavoltam érte. Egyébként nem voltam jó kislány, kamaszként cigiztem, csúnyán beszéltem, lázadtam a szigorú katolikus nevelés ellen. Mi sem voltunk mintapár, igazi kutya-macska kapcsolat volt, többször szakítottunk, a házasságot is későbbre terveztük, de Petink beköszöntött, így aztán elindult a mi közös életünk is…

 

– Hány éves voltál ekkor?
– Alig 18, az érettségin már nagy hasam volt. 

– Akkor Peti életkorából következtetve most 38 leszel.
– Igen, bár ezen mindig gondolkoznom kell, mert valahogy 18 évesen megállt az idő. Éveken át 28 évesnek mondtam magam.

– Miért?
– Nem is tudom, nem akartam elfogadni, hogy már nem vagyok 18, és múlik el az életem.

Talán kisgyerekes anyukák értik, ha azt mondom, úgy tűnt, hiábavaló dolgokat csinálok mindennap, ugyanaz a 45 mozdulat a házimunka, a gyerekek körül…

Amikor még nem voltak iskolásaink, tényleg azt sem tudtam, milyen nap van. Mostanra, hogy felnőttek, egész más dimenzióban látjuk a világot ezzel a szemmel nézve, máshogy viszonyulok a jelenlegi kicsikhez és a mindennapi teendőkhöz. A család hosszútávú befektetés.

– Egy deka súlyfelesleg nincs rajtad, csinosan öltözködsz, irigylésre méltóan nézel ki. Fontos a külsőd?
– Igen, elég hiú is vagyok! Ugyanakkor nagyon szeretem az édességet, a mostani terhességem elején mondtam is a férjemnek, lehet, hogy kéne kérnem egy kis terhességi cukorbetegséget a Jóistentől. Hát, megkaptam… úgyhogy most nincs mese, kordában kell tartanom magam. De van még egy szépészeti hobbim is, géllakkozni szoktam idehaza. Azért tanultam meg, mert túl sokba került eljárnom, aztán egyre többen ideszoktak. Tudják, hogy érkezhetnek hozzánk gyerekekkel is, iszunk egy kávét, beszélgetünk.

– Milyen ritmusban születtek a gyerekek?
– Átlagban kétévente, bár az első kettő között csak tizenhat hónap volt. Ahogy abbahagytam a szoptatást, jött is a következő.

– Hogy érzed, benne van a pakliban még három-négy gyerek?
– Igen, bár egyáltalán nem gondolom a termékenységet magától értetődőnek, sokkal inkább kegyelemként fogom fel, és szeretnék ebben is Istenre hagyatkozni, úgyhogy nincs katolikus fogamzásgátlás, naptármódszer, ilyesmi...

Tudom, hogy amit Ő akar, az jó, még akkor is, ha néha nem a legszebb csomagolásban küldi.

– A közösségetekben van versengés, hogy kinek van több gyereke?
– Emberileg ez létező kísértés, mert a sátán a jót is megpróbálja megfúrni, de igyekszünk nem beleesni ebbe a verembe. Vannak köztünk, akiknek nincs gyermeke, nem jön össze a baba. Előfordulhat, hogy ebben az élethelyzetben én zavarom őket, de egyikünk sem áll meg ezen az emberi ponton.

– Tényleg, ha nektek nem lehetett volna gyermeketek, örökbefogadás is szóba jöhetett volna?
– Nem hiszem, valahogy nem tudnám elképzelni. Nem is vagyok gyerek-őrült, az a típus, aki óvó néninek készül hároméves kora óta.

– Hogy bírod idegileg, hogy ennyi emberre kell figyelned?
– Imádnivalók – amikor alszanak, de közben persze nagyon tudnak idegesíteni is. Igyekszem figyelni mindenkire, de van, hogy elfogy a türelmem és kiborulok, ordítok is. Ismernek a gyerekeim, van az a bizonyos frekvencia, amin ha megszólalok, tudják, hogy elértek a határig. És persze, hibázok is.

 

– Gyötrődsz a hibáidon?
– Igen. Ilyenkor a férjem szokott észhez téríteni, hogy ne vádoljam magam, hisz tökéletlen emberek vagyunk, sok mindent elrontunk.

Szoktunk is a gyerekektől bocsánatot kérni.

– Nagyon szép az otthonotok, dél van, a sütőben ínycsiklandó étel, a kert virul, és te is tip-top vagy. Na, ezt hogyan csinálod?
– Végül is, ez a munkám, ezt csinálom napi 16 órában. 6.20-kor kelünk, elmondjuk a reggeli dicséretet a férjemmel, ami fontos fegyver a kezünkben a napi kísértések ellen. Négyen a szomszéd utcába járnak iskolába, a nagyobbak Budapestre mennek suliba.

Három éve lakunk ebben a családi házban, úgy kerestünk otthont is, hogy a keresztény családi élet szempontjából fontos feltételeknek megfeleljen: például, hogy a szülők ágya nem a nappaliban egy kihúzható kanapé, ahogy az korábban volt nekünk, hanem hogy legyen külön szülői háló; a lányok lehessenek külön a fiúktól; legyen nappali, ahol össze tudunk ülni közösen. Ezek fontos részei a házasságunk megőrzésének.

Például nem tudok azonosulni azzal a gondolkodással sem, hogy a gyerek az első.

– Segít valaki a háztartásban?
– Nincs szigorú beosztás, de a nagyok segítenek, a felső szint takarítása az ő dolguk, a mosogatógépet is ők pakolják ki – naponta kétszer lefut egy program. Kéthetente jön egy segítségem, egyébként hétfőn van nagymosás, ilyenkor ötször is mosok, csütörtök-pénteken pedig bevásárolok, takarítok, főzök, így a hétvégén jobban tudunk egymásra figyelni. Vasárnap van egy családi liturgiánk, a reggeli dicséret, ami a hit átadására szolgál, ilyenkor tudjuk megbeszélni a problémáinkat is.

– Hogyan közlekedtek?
– Leginkább tömegközlekedéssel, de a hetedik gyerek születésekor vettünk egy kilencszemélyes buszt, most pedig még egy kocsit, ha mind utazunk, a két autóval együtt tudunk utazni.

– Nyaralni jártok?
– A férjem ragaszkodik hozzá, hogy minden évben elmenjünk közösen valahova, ez alól a nagyok sem bújhatnak ki. Idén a Balatonra megyünk az Erzsébet-program keretében, nagyon jutányos áron, ott főznek is, nekem ez az igazi pihenés. Oda például három-négy nagyobb gyerek lemegy majd vonattal, a többivel meg beférünk a buszba, és odalenn találkozunk.

– És mikor születik a kicsi X?
– Júliusra vagyok kiírva, az orvosommal ez lesz a nyolcadik közös szülésünk. Mindig megkérem, hogy négy napot maradhassak a kórházban, ott tudok kicsit pihenni, ilyenkor nem is szeretem, ha látogatnak. Nem értek egyet az igény szerinti szoptatással, én gyorsan leszoktatom a gyerekeket az éjszakai evésről, egy hét alatt be is áll a kis gyomruk erre.

– Végezetül áruld el, hányadik unokája lesz a kicsi a szüleidnek?

– A negyvenhetedik, ha jól számolom. Az Isten sokszorosan megáldotta a házasságukat.

Azzal, amit gyermekünk viselkedésében pozitívan megerősítünk, énképének, önbecsülésének alapköveit rakjuk le, ezért hát nem mindegy, hogyan tesszük mindezt. Tegyük hozzá, hogy jellemzően kevesebbet dicsérünk, mint amennyit lehetne. Míg kisgyermekkorban minden az önállóság felé tett lépést nagy örömmel, és sok dicsérettel fogadunk, idővel az elvárások növekedésével valahogy természetessé válik, hogy minden úgy legyen, ahogy lennie kell, és nem dicsérünk az elvégzett feladatokért. Pedig sokkal jobb lenne, ha megtennénk, ha gyakrabban dicsérnénk, és kevesebb időt szánnánk az el nem végzett dolgok feletti hangos méltatlankodásra.

Általában azt látjuk, halljuk, hogy dicsérni mindenki tud, az a legkönnyebb. Pedig van, hogy a legjobb szándékkal elhangzó dicséret is más reakciót vált ki, mint szeretnénk. Kételkedhetünk például a dicséret őszinteségében, ha csekély erőfeszítést igénylő cselekvésünket magasztalja, esetleg ijesztőnek érezhetjük, vagy valami hátsó szándékot feltételezhetünk a dicsérő szavak mögött. Ilyenkor kétségkívül mellétalál a dicséret „feladója”, ez pedig a gyerek-szülő viszonyban is okozhat nehéz perceket.

A dicséreteink általában jelzők, amelyek minősítenek. Nem azt, ami történt, amit a gyerekünk tett – vagy épp nem tett –, hanem leginkább őt magát, gondolván, abból épül, ha ő kapja a dicsérő szavakat. Nem igaz? Így nem!

 

Mi a baj ezzel a dicsérettel? Mondhatjuk azt, hogy jól van így, ahogy van, de nehéz elképzelni, vajon Bence ezek után mi mást tud még mondani…

Az általános, jelzős dicséretek, mint a fenti, nem mindig szolgálják azt a célt, amelyet el szeretnénk vele érni – hogy a gyerekünk valóban olyan nagyszerűnek, ügyesnek és tehetségesnek érezze magát, amilyennek mi látjuk, amely jelzőkre minden kétséget kizáróan rászolgált.

Ezzel szemben a leíró dicséret, amelyben nem használunk jelzőket, másképpen támogatja gyermekünk önbizalmát. Leginkább úgy tudnám megfogalmazni, és szemléletessé tenni, ha azt mondom: élményt adunk vele a gyermekünknek.

 

Nem jelzőket aggatunk rá, amelyeknek néha az ellenkezőjét is átadjuk: Nagyon ügyes volt a focipályán, de hogy lehet olyan ügyetlen, hogy kiöntötte a tejet a reggelinél? Ellentétes jelzőket használunk, amelyek tárgya azonos: a gyerekünk. Csoda, ha zavar támad a rendszerben?

Lássuk, mit jelent az élmény:

 

A jó dicséret nem minősít vagy értékel. Nem a „fantasztikus” vagy a „nagyszerű” kifejezés okozza a nagyobb örömet, hanem a tény, hogy a szülő odafigyel az esetleges apró részletekre és leírja azokat. A leíró dicséret során kerüljük az általános jelzőket, és igyekezzünk egy vagy több olyan motívumot megragadni abban, amit tett, amely igazán felkeltette a figyelmünket, vagy tetszik nekünk. Írjuk le, amit látunk, vagy amit érzünk az adott dologgal kapcsolatban: „Nagyon tetszik, hogy a vár egyik bástyája csak zöld kockákból építetted.” „Milyen élethűen rajzoltad le a házat, a Mikulás így biztosan megtalálja!”

Amennyiben leírtuk, amit látunk, és azt, hogy ezt milyen nagyra értékeljük, gyermekünk vonja le a következtetést, és dicséri meg önmagát. „Remek várakat építek. Jól használom a színeket!” „Segítettem, hogy a Mikulás könnyebben megtalálja a házunkat!”

Hasznos lehet egy-két olyan szó is, amellyel összefoglaljuk a dicséretre méltó viselkedést.

„Azt ígérted, hogy este 6-ra itthon leszel, és 6. 00-ra itt is vagy. Ez aztán pontosság!” Ez nem kíván hatalmas energiát, de a pozitív magatartásnak ez a fajta megerősítése még inkább önbizalmat ad.

Ezekkel az élményekkel úgy erősítjük meg az önbizalmát, hogy közben megtöltjük az „érzelmi bankot”, komoly kezdőtőkét teremtve gyermekünk számára. Minden egyes alkalommal, amikor elbizonytalanodik, vagy kétségei támadnának önmaga értékeivel szemben, előveheti ezeket az emlékeket.

Elmondhatja magáról, hogy képes volt megnevettetni anyát, amikor szomorúan jött haza a munkahelyéről; örömet szerzett a húgának azzal, hogy megosztotta vele az utolsó kekszet vagy segített felépíteni az összedőlt babaházat. Elraktározta a szomszéd néni mosolyát, amikor előtte is összeszedte a faleveleket, és ma is melegséggel tölti el, amikor a nagymama könnyes szemmel ölelte meg a saját versének felolvasása után. Mivel nem jelzőket kapott, hanem élményeket, amelyek megerősítették a képességeiben, és az önmagába vetett hitében, azokon a napokon, amikor minden nehezebbnek tűnik, lesz miből erőt merítenie, mert elmondhatja magáról, hogy amire képes voltam egyszer, arra továbbra is, és bármikor képes vagyok, mert minden, amire szükségem van hozzá, továbbra is ott van, ahol akkor: bennem.

A cikk a Képmás magazin 2013. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Ferenc pápa holnap érkezik Csíksomlyóra. Ön mennyire vesz részt a szervezésben?

– Én a lelki készüléssel foglalkozom, a paptársaimmal együtt imádkozunk azért, hogy minden jól sikerüljön. Nagy öröm, hogy beteljesedik Márton Áron püspök reménysége, ő ugyanis hitt abban, hogy egyszer majd az itteni hívek a mindenkori pápát köszönthetik. Büszke vagyok, hogy ilyen nagyszerű főpapjaink vannak, és ilyen Szentatyánk, aki vállalja ezt a hosszú utat. Nemcsak az út fáradalmairól van szó, hanem a veszélyeiről is. Persze készülnek a hatóságok, de tudjuk, hogy ezen a földön nem járt pápa az elmúlt 2000 évben.

– Stoffán György újságíró nemrég kritikusan írt a pápalátogatásról, az ön reagálását tegnap olvashattuk. Milyen most a hangulat a székelység körében? Hogyan várják a pápát?

– A történelem folyamán sok minden megpróbálta a Rómához való hűségünket. Nemcsak a tatárjárásra vagy a reformációra gondolok, hanem a kommunizmusra is.

De mi itt a keleti végeken mindig is hűségesek voltunk Rómához, a mindenkori pápához, a hitünkhöz és mindenekelőtt Jézus Krisztushoz.

Az, hogy a hűségünket megpróbálják, csak erősíti a hitünket, hiszen az aranyat is tűzben edzik. A Jóisten megengedi, hogy az embert megkísértsék, de nem erején felül. Én biztos vagyok benne, hogy ez a találkozás Ferenc pápával nagy ajándék, nagy kegyelem. Ki kell tartani és a szeretet útján menni!

– Ez a pápalátogatás mindenképpen történelmi esemény az erdélyi katolikus közösség számára, amely az egyik legösszetartóbb a világon.

– A Szentírásban olvashatjuk, hogy a gonosz lélek nem hisz az Atya teremtő erejében. Sajnos a gonosz léleknek vannak hírnökei, akik azt terjesztik, hogy nem érdemes tartós tejet venni, mert globális felmelegedés van, és kimerítjük a Föld tartalékkészleteit, úgyhogy el fogunk pusztulni. Jézus viszont a remény embere volt, azt mondta, hogy „Ne féljetek!”, „Veletek vagyok!” és hogy „Bármit kértek, megadja nektek a Mennyei Atya!” Azt gondolom, hogy nekünk is a remény hordozóivá kell válnunk. Ferenc pápa is azzá vált.

Nyolcmilliárd ember él a Földön, gond van elég, de ha összefogunk és párbeszédet folytatunk, akkor meg lehet ezeket oldani.

Simone Weil mondta, hogy „ezen a Földön minden véges, egyedül Isten irgalma végtelen”. Ami pedig véges, annak a végére lehet járni. A problémáink biztos, hogy végesek; ha szépen türelmesen számba vesszük őket és nekiállunk, akkor meg tudjuk oldani.

Ferenc pápát sokan támadják azért, amit a migránsok befogadásáról mond. Pedig világosan beszél, azt mondja, hogy vannak olyan országok, akik nem képesek befogadni, mert az ő stabilitásuk fontosabb – akkor ők ne fogadják be. De aki megteheti, az igenis legyen nyitott. És szerintem logikus, amit még ezen kívül állít, egyet is értek vele: mindenki közlekedhet az utakon, de csak akkor, ha van jogosítványa, és betartja a szabályokat. Aki nem így tesz, annak elveszik a hajtásiját.

Európában szerintem az a probléma, hogy azt hisszük, kétféle hajtási engedély van: egy az őslakosoknak és egy a menekülteknek. Ferenc pápa szerint egyféle jogosítvány van, és csak az közlekedhet, aki rendelkezik azzal az eggyel.

Úgy gondolom, hogy az európai kereszténységre nagyon ráférne egy kis gyermeki vidámság, gyermeki lelkület. A nagy Isten gyermek lett, és azt mondja, hogy legyünk mi magunk is gyermekek. Én a mai és a holnapi szentmisét is, az 1000 gyermekünk látogatását, ennek minden anyagi és lelki terhét azért ajánlom fel, hogy a világegyház új ünnepet vezessen be: a gyermek Jézus ünnepét. Hogy az Isten gyermekarca ragyogjon fel mindannyiunknak!