– Lehet-e egy rajz alapján következtetéseket levonni a gyermek személyiségéről?
– Sokan azt gondolják, bármit meg lehet jósolni a gyerekrajzokból, de ez nem igaz. Pszichológusként sok mindenre használjuk a rajzot, egyrészt diagnosztikus folyamatokban, amikor először találkozunk egy gyermekkel, és szeretnénk föltérképezni, milyen a lelke, a személyisége, mi zajlik a tudatában és a tudattalanjában. Ilyenkor sztenderdizált rajzteszteket használunk: meghatározott instrukciók alapján tesszük le a papírt, ajánljuk fel a rajzeszközöket. Külön rajzteszteket alkalmazunk arra, amikor a gyermek intellektusára vagy kognitív képességeire vagyunk kíváncsiak: hogyan gondolkodik, milyen a térlátása, figyelme, vizuális készsége.

Másrészt terápia során is használjuk a rajzolást, ez sokkal szabadabb, rábízzuk a gyermekre, milyen eszközökkel és hogyan alkot. A rajzolás a játékhoz hasonlóan abban segít bennünket, hogy bizonyos pszichés folyamatokra jobban következtetni tudjunk. A rajz, a mese, a játék arra is jó, hogy a gyerekek ki tudják fejezni saját belső feszültségüket. Ha két felnőttnek gondja van a világgal vagy egymással, leülnek és megbeszélik, a kicsiknek nincsenek ennyire kifinomult verbális és érzelmi eszközeik, hogy megoldják problémáikat.

– Felejtsük el, hogy egy-két rajz bármit is elárul a gyermek lelkéről?
– Veszélyesnek tartom, hogy kiragadjuk a rajz egyes elemeit, és konkrét dologhoz kössük, majd abból következtetéseket vonjunk le. Azt sem tartom jónak, hogy csak önmagából a rajzból, kontextus nélkül állapítsunk meg bármit. A rajzokból körülbelül azt tudjuk meg, mi foglalkoztatja a gyermeket. Ha egy kisfiú sok autót rajzol, akkor nyilván szereti; ha kiskutyát, akkor vágyhat rá. De nem lehet azt mondani egy óvodásra, hogy depressziós, mert feketével rajzol: minden gyerek szereti a feketét, mert hangsúlyos szín, jól látszódik a lapon. Azt se lehet kijelenteni, hogy iszik az anyuka vagy az apuka, ha a gyerek alkoholos üveget rajzol. A rajz egy eszköz a sok közül, hogy szakemberként közelebb kerüljünk a gyermek pszichéjéhez.

Sok szülő már azzal érkezik el hozzánk pszichológiai beszélgetésre, hogy hozza a gyerek rajzát – de ez nem kávézacc, amiből jósolni tudunk!

Mindig fontos, hogy milyen körülmények között született egy alkotás, és akkor épp mi volt a gyerek lelkében.

 

– Szakemberként azért biztosan sok mindent látsz néhány rajzból…
– Nálunk sem mindegy, milyen helyzetben és mire használjuk a gyerekrajzokat. A diagnosztikai folyamat során alkalmazott rajztesztekből elég sok információt megtudunk a gyermek lelkéről, nemcsak azért, mert papírunk van róla, hanem azért is, mert már elég nagy a gyakorlatunk, rengeteg rajzot láttunk a munkánk során.

– Milyen korú gyerekek rajzai alkalmasak arra, hogy elemezd?
– A rajzolásnak van érési menete: firkákkal kezdődik, majd ebből lengő firkák, körvonalak lesznek. Először csak részben sematikus a rajz és esetleges a jelentése, majd idővel a gyerek egyre jobban törekszik a realitás ábrázolására. Fontos mérföldkő a kicsi fejlődésében, amikor már konkrét elemeket tud rajzolni. Körülbelül 10-12 éves korra kialakul a rajztudás alapja. Sokan meg is rekednek ezen a szinten, míg mások képessége tovább finomodik. Ebben az életkorban általában már megmutatkozik a tehetség.

Tudjuk, hogy egy 3, 5, 8, 12 évesnek milyenek a rajzai, milyen az emberábrázolása. Ennek alapján meg tudjuk nézni, hogy az életkorához képest milyen szintet mutat a rajza.

– A lányok általában ügyesebben rajzolnak. Milyen egyéb nemi különbségek láthatók a lányok és fiúk alkotásaiban?
– Tény, hogy vannak nemi különbségek. A lányoknak inkább kifejezőeszközük a rajz, többet és jobban is rajzolnak, de természetesen vannak olyan fiúk, akikről ez szintén elmondható. Témában és színhasználatban is akadnak különbségek: a lányok családot, állatokat, hercegnőt ábrázolnak, élénken, sok színnel, míg a fiúk autókat, katonákat, harcot, és kevesebb színt használnak.

– Milyen jellegű információkat tudsz meg a rajzokból?
– Jó néhány dologra figyelünk. Például a színhasználatra. Nyilván egy kiegyensúlyozott gyermek szívesebben használ színes ceruzákat, mint egy befelé forduló, zárkózott. Kamaszoknál más a helyzet, ők ugyanis szeretnek tollal vagy egy színnel rajzolni, szóval ezt megint fenntartásokkal kell kezelni. Az impulzívabb, önérvényesítőbb gyerekek nagyobb nyomatékkal, lendületesen rajzolnak, jobban rányomják a ceruzát, satíroznak.

 

A szorongó gyerekek sokszor pici elemeket rajzolnak, szaggatott, szálkás, alig látható vonalakat.

Ahhoz, hogy ezt értelmezni tudjuk, kell ismerni hozzá a családi kontextust. Sok mindent elárul, hol helyezik el a papíron a rajzot, középen vagy valamelyik sarokban, esetleg betölti az egész teret vagy lelóg a papírról. Ez utalhat arra, hogyan reprezentálja magát a családban, osztályban, kitölt-e minden teret vagy alig látszódik. Itt figyelnünk kell, mert a szorongó és gátlásos gyerekek hasonlóan helyezik el a rajzukat a lapon, mint a passzívan agresszívek. Nézzük azt is, hogy a papír melyik oldalára kerül a rajz. Az anyai a bal, az apai a jobb oldal. Az oldalak használata utalhat neurológiai problémára, de a szülői szerepekről is árulkodhat.

Figyeljük azt is, mennyire részletgazdag a rajz. Aki harmóniában van önmagával és családjával, annak sokkal kidolgozottabb a munkája, mint annak, aki nélkülöző családban, ingerszegény környezetben növekszik. Bár a nagyon részletes rajz túlzott precizitásra is enged következtetni. Kisebb gyereknél azt is nézem, mennyire tud egyenes vonalakat húzni, hogyan másol, látja-e a méretarányokat.

Szimbólumokra is figyelünk, de ezeket megint csak fenntartásokkal kezeljük.

– Mit szoktál kérni, mit rajzoljanak a gyerekek?
– Amikor először találkozom a gyermekkel, megkérdezem, van-e kedve rajzolni. Ha igen, akkor megkérem, alkosson valamit. Ebből már látom, mennyire szeret rajzolni. Sokan azért nem rajzolnak szívesen, mert nem tudnak jól, és nem akarnak kudarcot átélni. Nagyon informatív értékű, mit, kit rajzolnak le, amikor nem határozok meg semmit: tájképet, családot, állatot, anyukájukat vagy apukájukat. A kórházban, ahol dolgozom sok bántalmazott, traumatizált gyerekkel találkozom. Azok, akiknek a családjában nagy egzisztenciális szorongások vannak, gyakrabban rajzolnak házat.

 

Szoktam azt is kérni, hogy rajzoljanak egy családot. Vannak, akik a sajátot ábrázolják ilyenkor, míg mások a vágyottat. Súlyos családi tragédiákat elszenvedő gyerekektől ilyet nem is lehet kérni, annyira mélyen érinti őket, feszültté válnak. Gyakran kérek embert az esőben, amikor arra vagyok kíváncsi, stresszhelyzetben milyen a megküzdési mechanizmusuk, vannak-e védekező stratégiáik.

– Van-e kedvenc rajzteszted?
– Szeretem azt a rajztesztet, amikor egy házat, egy embert és egy fát kell rajzolni, ebből sok mindent látok.

Nagyon izgalmas a négy fa-teszt is, amely során fákat kell alkotni meghatározott körülmények között, például beteg fát. Ezt is bizonyos sztenderdek alapján elemezzük.

Meghatározott kérdéseket teszek fel azok alapján, amit már előzetesen tudok a gyermekről, és így vonok le következtetéseket. Fontos tényező az is, hogy maga a rajz két ember (alkotó és pszichológus) viszonyában jön létre.

– A szülők, óvó nénik, tanárok előszeretettel elemzik a családrajzokat. Ki ki mellett áll? Fogják-e egymás kezét? Ki mekkora? Ki hiányzik a képről? De mire figyelnek a szakemberek?
– Például ha valaki nem rajzolja le újszülött testvérét, az szólhat saját bizonytalanságáról a családban, vagy jelentheti azt is, hogy indulatai vannak ezzel kapcsolatban, amelyeket nem tud kifejezni. A testvér születése minden gyereknek bizonytalansági tényező, pszichésen nem könnyű élethelyzet. Bármit kiragadni a kontextusból ugyanakkor veszélyes. Nem tartom jónak, hogy az óvó nénik, tanárok olyan rajzteszteket végeztessenek a gyerekekkel, amelyekhez nincs kellő tudásuk. Vannak persze árulkodó jelek itt is.

 

– Mondanál néhány példát?
– Ahol bizonytalanság van a nemi szerepekben, ott például találkozunk szoknyás apukákkal a rajzokon. Traumatizált gyerekek, akiknek iszik vagy kábítószerezik a szülőjük, gyakran ezek kellékeit is lerajzolják. A képeken nézzük, hogyan kapcsolódnak egymáshoz a családtagok, ez utalhat arra is, hogyan viszonyulnak a világhoz. Figyeljük, mennyire rajzolják egybe a családot, résnyi levegő sincsen, vagy mindenkinek van elég tere. Fogják-e egymás kezét? Ha nem, nem jelenti feltétlenül azt, hogy rossz a kapcsolat, lehet, hogy csak nem kap hangsúlyt. Nézzük, hogy kinek milyen a keze. Sokszor indulatot fejez ki, ha a gyerekek hegyes ujjakkal, karmokkal ábrázolnak valakit, de azt is jelentheti, hogy elakadás van a kapcsolatukban.

Elvált családok gyerekeinek rajzában azt is figyeljük, hogyan van a válás folyamata a fejükben. Egyben ábrázolják-e még a családot, vagy eljutottak-e már abba a fázisba, hogy külön rajzolják le anyát és apát, esetleg az új családdal. Ezek mind fontos információkkal szolgálhatnak a gyerekek lelkéről, de nem kizárólagosak.

– Gondolom, az is informatív, milyen tevékenység közben ábrázolják a családtagokat.
– Kinetikus családrajz-tesztnek hívjuk, amikor arra kérjük a gyerekeket, hogy úgy rajzolják le a családtagokat, ahogyan általában látják őket, vagy abban a tevékenységben, amelyet jellemzően csinálnak.

Sok mindent elárul, ha a rajzon az egész család a számítógép köré kerül, és ha az anya a konyhába, a kályha mellé, vagy teljesen mást csinál.

Elvarázsolt családrajzot is szoktunk kérni: ha jönne egy varázsló, kit mivé varázsolna. Sokszor könnyebben jelenítik meg így a gyerekek azt, akivel nehéz a viszonyuk, akihez nem tudnak kapcsolódni.

– Hogyan folytatódik rajzolás után a terápia? Rákérdezel a rajz minden egyes elemére?
– A rajzolási folyamatba nem szólok bele. Vannak, akik bizonytalanok, kérdéseket tesznek fel, például hogy használhatnak-e radírt. Van olyan protokoll, amely ezt tiltja, de én meg szoktam engedni. Jelzés értékű, ha valaki mindent kiradíroz és 125-ször rajzol le valamit. A diagnosztikai folyamatban vannak sztenderd kérdések, amelyeket fel kell tennünk: megbeszéljük, milyen érzéseik vannak a rajzzal kapcsolatban, mennyire elégedettek vele, mit miért csináltak, mennyire érdekes ez vagy az benne.

 

A rajz tulajdonképpen ismerkedési eszköz, amely abban segít, hogy közelebb kerüljünk kis pácienseinkhez és jobban megértsük őket.

– Változik-e a gyerekek rajza a terápia során?
– Olyan gyerekekkel, akiknek a rajz, a festés a terápiás eszköze, a kezelés végén együtt végignézzük a műveket: óriási különbségeket szoktunk tapasztalni. Ha egy gyerek krízisben van, az visszaköszön a rajzán. A terápia végére megkönnyebbül, és egészen más típusú rajzokat kezd rajzolni.

Például egy kamaszlánytól, akinek súlyos skizofrén tünetei voltak, minden egyes alkalommal kértem, hogy rajzoljon egy fát. Első találkozásunkkor külön volt a fa törzse, az ágak, egészen érthetetlen volt a képe. Ahogyan haladtunk előre a közös munkával és kapta a gyógyszert, egyre jobban lett. A végén már nagyon szép fát rajzolt. Egyértelműen végig lehet követni a rajzokon a lelki változást.

– Rajzoltassuk-e gyermekeinket?
– Úgy semmiképp, hogy gyere kisfiam, ülj le és rajzolj! Legyen otthon színes ceruza, zsírkréta, festék, különböző méretű papír, és ha van kedve, rajzoljon!

Szerettessük meg a gyerekekkel az alkotást, ugyanis kiváló fejlesztő, önkifejező és feszültséglevezető eszköz.

Nem hiába firkálgatunk mi is például telefonbeszélgetés közben. A felnőtt színezők is ezt a célt szolgálják: kikapcsolnak, feltöltenek, megnyugtatnak és sikerélményt adnak.

Fiú- és lányszerep

A gyermek első osztály végére, második osztály elejére kezdi megtanulni az önálló gondolkodást és a tetteiért való felelősségvállalást, megtapasztalja, hogy viselkedésének, szavainak, mulasztásainak következményei vannak hosszabb-rövidebb távon. Nem az alapján fogják megítélni, hogy mi történik vele, hanem hogy ő hogyan reagált. Ha például valaki „lehülyézi” és erre ő visszavág és hisztizik, akkor esélyesebb, hogy valóban „kis hülyének” fogják tartani, míg ha lepereg róla a gyalázkodás és komolyan, nyugodtan kikéri magának ezt a hangnemet, akkor valószínű, hogy a sértegető fog megsemmisülni.

Ha kis dolgokban tud nemet mondani, önuralmat gyakorolni és felelősen dönteni, például nem szalad át a piros lámpánál vagy le tud mondani róla, hogy ebéd előtt megegyen egy tábla csokit, akkor sokkal nagyobb az esély, hogy ellen tud majd állni, ha a barátok meggondolatlan dolgokra csábítják.

A kisiskoláskori gyerekközösségben betöltött „rangsora”, a kis csoportokba tartozása vagy éppen a kirekesztettség élménye is hozzájárul ahhoz, hogy mennyire tudja pozitívan vagy éppen negatívan megélni ezt a korszakot, mennyire érzi jól magát a társai között a saját neműekkel vagy a más nemű gyerekekkel.

A kiskamasz korszak fontos a nemi identitás alakulásában.

Teljesen természetes ebben a korban ha „eljátssza”, hogy fiúként lány – ez leginkább az anyához való ragaszkodásból eredhet; vagy ha lányként fiúszerepeket vállal a szerepjátékban, hiszen egy csak lányokból álló csoport játéka közben is kell apa, nagypapa, „udvarló” vagy fiútestvér. Erősítsük meg, hogy ez játék, szerep, és a valóságban ő egy csodálatos fiú/kislány. Ha nem érzi jól magát a közösségben, és ez akár a tanulásra vagy az egészségére is kihat, akkor ne habozzunk szakemberhez fordulni és segítséget kérni!

Testi átalakulás

A lelki és kapcsolati változásokkal párhuzamosan a test is átalakul. A növekedés mellett kívül és belül is felkészül a test a felnőtté válásra, a termékeny időszakra. Átalakulnak a külső és belső nemi szervek és elkezdenek gyakorlatozni, hogy felnőttként képesek legyenek az életet továbbadni. Két-három évig is eltarthat ez az előkészület, mire a kislányoknál megérkezik az első menstruáció, a fiúknál pedig megkezdődik a hímivarsejtek termelődése, amit az első „nedves álom” jelez. Bár már képes a test a szaporodásra, de még közel sincsenek a külső-belső nemi szervek, illetve a test és a személyiség felkészülve a párkapcsolatra vagy egy új élet vállalására.

Bár egyénileg nagy különbség van a gyerekek között, az általános iskola felsősei már elkezdenek érdeklődni a másik nem iránt.

Először a filmekben, együttesekben látható és hallható idősebb ideálokért kezdenek rajongani. A lányoknál ez jellemzően inkább érzelmi, lelki töltéssel bír, míg a fiúk, gyakran már saját testi változásaik előtt járva, a vizuális tartalmakat tartják izgatónak, és sokszor élnek vele, hogy testileg is kielégítsék vágyaikat. Természetesen az önkielégítésnek is megvan a helye a nemi érés folyamatában, de az agyban keletkező hormonok hatására könnyen függőség alakulhat ki, ami elvonhatja a gyermek figyelmét akár hétköznapi teendőiről is.

Ezért igyekezzünk a gyermekünket érdekes, sok mozgással és agymunkával járó cselekvésekre bírni. Legyen otthoni feladata, amivel a családi életben segít, járjon edzésre vagy általa szívesen látogatott különórákra, ahol elfoglalja magát.

Maradjunk kapcsolatban!

Igyekezzünk mindennap megteremteni a lehetőségét, hogy közösen beszélgessünk az aznap történtekről. Nevessünk, bosszankodjunk, drukkoljunk együtt vele, hogy érezze: szívesen hallgatjuk a történeteit.

Biztosítsuk arról, hogy hozzánk mindig bizalommal fordulhat. Nem azért, mert nem fogjuk leszidni vagy rosszallani, hanem mert mi azért lettünk a szülei, hogy vigyázzunk rá és megvédjük a rossz dolgoktól.

Ha tudjuk, hogy mi történt, akkor tudjuk, hogyan segítsünk neki, hogyan hozza rendbe a dolgokat. Ilyenkor ugyanis a legtöbb tini elkezd titkolózni otthon.

Ha mindez működik gyerek és szülő között, jól haladnak a dolgok, annak ellenére, hogy a kamasz a hormonális változások hatására néha kibírhatatlanul hisztis vagy szemtelen, lusta vagy ápolatlan, esetleg extrém sok időt tölt a külseje szépítésével.

Sok gyereknek nehéz magáról beszélnie.

Érzik, hogy ingoványos területre tévednek, és bár nem akarnak rossz következményeket, néha nem tudják, hogy mely tettüknek milyen utóhatásai lehetnek. Szégyellik az érzéseiket, és inkább a kortársaiktól kérdeznek meg dolgokat vagy a neten keresnek rá a válaszokra. Ezért életbevágó, hogy az önálló gondolkodást és a tetteikért való felelősségvállalást mostanra már elsajátítsák. Ilyenkor is kezdeményezzünk beszélgetést, kérdezzünk a többiekről, volt-e valami vicces, ciki, izgalmas szituáció napközben.

Önuralom, pornográfia, privát szféra

Az élet egyéb területein begyakorolt önuralom nagy segítség a szülőnek, amikor arra kell hivatkozni, hogy miért nem jó például felnőtt website-ot megnyitni a neten. A könnyen elérhető pornográf tartalmak a lelket, a vizuális memóriát megterhelő látvánnyal és a valóságos párkapcsolattól messze eső kreált tartalmakkal kárt okoznak a gyerekekben. Az általuk közösségi hálóra feltett képek és írások is visszavonhatatlanul önálló életre kelhetnek, és beláthatatlan következményeket okozhatnak.

Meg kell tanulniuk felelősen kezelni a személyes adataikat, a róluk készült és az általuk másokról készített képeket, írásokat, posztokat.

A kamaszok nagyon vágynak a nemiségüket érintő változások pozitív megerősítésére. Nagyon jó, ha ennek nagy részét otthon is folyamatosan megkapják, hiszen akkor kevésbé keresik a külső visszaigazolásokat. Egy kislánynak önbizalmat adhat, ha édesapja elismerően felköszönti egy szál virággal annak örömére, hogy nagylány lett belőle. Megdicséri a haját, a vacsorát, amit esetleg önállóan készített. Egy fiúgyermek erejéről, segítségnyújtásáról pedig jó, ha mások előtt is büszkén nyilatkozik az édesanyja, kiemelve, hogy szinte már kész férfi, mint az apukája.

Kényes témák

Sok szülő nehezen beszél a nemiségről, és maga is tudatlan vagy bizonytalan sok kérdésben. Aggódnak, hogyan védhetnék meg gyermeküket a nemi éréssel és a szexualitással együttjáró veszélyektől. A feladat sokkal komplexebb, mint beadatni egy védőoltást, becsúsztatni egy doboz óvszert a táborba induló csomagjába, vagy felíratni egy még fejlődésben lévő kamasznak a fogamzását meggátló tablettát. Sokkal hatásosabb pozitívan tájékoztatni a fiatalt arról, hogy mekkora érték az éppen kialakuló termékenysége; a testében történő változások teljesen természetesek és egyéniek, éppen olyan ütemben zajlanak majd le, ami neki megfelelő. Arról beszélni, hogy micsoda öröm megvárni és az igazinak ajándékozni az első szexuális együttlétet, ahelyett, hogy elvennék vagy elveszítenék azt; vagy milyen fontos gavallérnak, udvariasnak, szemérmesnek lenni, tisztelni a saját testünket és elvárni ugyanezt az ellenkező neműektől is.

Lehet beszélni a nemiségről szépen, obszcén szavak nélkül, pozitívan, tabuk nélkül is. Sok szülőnek, gyereknek, pedagógusnak ilyenkor jól jön a külső segítség.

A Kiskamasz Felvilágosítás Munkacsoport képzett szakemberekkel segíti a szülőket, hogy (újra) megtalálják a közös hangot gyermekükkel, hiszen ők az első számú nevelők, és még sok éven keresztül kell kísérniük a fiatalokat, amíg valóban önállóak lesznek. Szülői beszélgetéseik általában egy-egy osztály meghívására szerveződnek, és előkészítik a gyerekekkel való foglalkozást. A kiskamasz, kamaszkorú fiúkkal és lányokkal nemenkénti bontásban dolgoznak. Nagyon fontos, hogy a pubertáskorú gyermekeket felkészítsük a változásokra, hogy ne érje őket váratlanul, ne féljenek, hanem megértsék és elfogadják a testükben és lelkükben zajló folyamatokat. Élménypedagógiai módszerekkel magyarázzák el a testi és lelki változásokat a tiniknek, életkoruknak megfelelő módszerekkel végigvezetik őket a bennük zajló folyamatokon. Így értékelik majd saját testüket, termékenységüket, és ezért vigyáznak majd rá sokkal tudatosabban. A pedagógusok és gyermekekkel foglalkozó szakemberek is kaphatnak itt segítséget. Kiskamasz Felvilágosítás Munkacsoport: www.kiskamasz-felvilagositas.hu

Ez a cikk a Képmás magazin 2018. decemberi számában jelent meg. Fizessen elő a lapra ITT!

A Tusványos ennél nyilvánvalóan jóval több – ezért is van az, hogy rengeteg programjával és sajátos hangulatával évről évre több embert vonz.

De mi a jó ebben az egészben?

Először is: miután megérkeztünk, körülbelül három percen belül két ismerősbe is belefutottunk.

Az egyik már minket keresett, pont törzshelyemről, a Csíki Anyák Sátrából jött. A Tusványoson nem tudsz úgy végigmenni egy folyosón, hogy ne találkozz ismerőssel – általában olyannal, akinek nagyon örülsz.

Mert a meggyőződés, hogy Székelyföldön fesztiválozni jó, a medve pedig nem játék, meglehetősen erős közösségképző. Szóval itt örülnek neked, és ettől jókedved lesz.

Másodszor: ha viszed a gyerekeidet, nem hátrányba kerülsz, hanem kifejezetten előnybe.

Sokak szemében lehetetlen küldetésnek tűnik három kicsi gyereket végighúzni a fél Kárpát-medencén, pláne egy szabadegyetemre – amiről ugye „az újság” megírta, miről szól minden évben. Nyilván mindenhol gondoskodnunk kell róluk, de még ha pontosan ugyanazt is csinálnánk a Tusványoson, mint Budapesten, az otthonunkban, akkor is ebben a formációban mennénk, hiszen teljesen másfajta ingerek érnek minket itt, mint otthon. A gyerekek nem a politikai vitákon sínylődnek, hanem jellemzően kézműveskednek – törzshelyük a Hagyományok Házának standja, biztonsági bázisuk pedig a Csíki Anyák sátra –, játszanak, bandáznak a helyiekkel, és esténként nem akarnak hazajönni.

Tusványoson mindenki megtalálja a számítását, aki egy kicsit is akarja, a gyerekek egyszerűen imádják, és a Székelyföldre akarnak költözni – de ehhez mi, pestiek nem vagyunk elég vagányak, ezt mindig megállapítjuk.

A gyerekek révén is rengeteg embert ismerhetsz meg. Ma például megtudtam Emeséről, akinél a lányaim étlen-szomjan nemezeltek négy napon keresztül (elláttuk volna őket, tényleg, csak nem voltak hajlandók eljönni onnan enni sem), hogy néhány hónap budapesti, majd egy év svédországi („mert azért mégiscsak lássunk világot!”) kitérő után jöttek vissza a Székelyföldre, mert „haza kell jönni”. Na, ez a valami, gondoltam magamban.

 

Harmadszor: Itt tényleg jó enni, ami nálunk kardinális kérdés. Isteni étkek és borok voltak az idén debütáló Krúdy-udvarban, ahol mindig akad társaságod.

Olyan magyarországi éttermek települtek ki ide a Magyar Turisztikai Ügynökség jóvoltából, amelyek nemcsak kifogástalan ízvilágot alkotnak, hanem elhivatottak a magyar gasztrokultúra és az ezt feltételező vidék iránt is. (A gasztroudvar egyik főszervezője, Bánffy Farkas neve hallatán kisebbik lányom eufóriába került – mint kiderült, azt hitte, a medve után már a farkasok is bejárkálnak a táborba.) A sátrak túloldalán pazar szendvicseket, sült krumplit és hot dogot is lehetett vásárolni, a bejárathoz közelebb eső részen pedig kürtőskalácsot és lángost is.

A szervezők nem engedtek abból, hogy a fesztiválra látogatók a (kevesebb vagy több) pénzükért vitán felüli minőséget kapjanak.

Na jó, volt jégkása is, piros, hupikék és neonzöld színekben – efelett szemet hunytam, amikor észleltem, hogy végre van Csíki Sör is, nem csak Ursus.

Negyedszer: olyan előadók jöttek el a Tusványosra, akiknek a munkássága a politikai szekértáborok felett álló értékmentés – XXI. századi módra! Akikről politikai hovatartozásra való tekintet nélkül elmondhatjuk, hogy tanítanak minket szépen élni.

Itt volt Kádár Annamária, Léder László, Böjte Csaba, Pál István Szalonna, Barabási Albert-László, Urbán Erik OFM, csak hogy az én személyes kedvenceimet említsem.

Ötödször: Székelyek közt járva-kelve úgy érzed, hogy még a levegőnek is íze van. A székelyek józanok, jóindulatúak és életigenlők – és szeretik a gyerekeket. Ezek szerintem határozottan feltételezik egymást, legalábbis itt kereknek tűnik ez a rendszer.

És nyitottak: a családról szóló témákon legalább annyi férfi volt, mint nő. Progresszívek a székely apák, úgy tűnik!

A tábor résztvevőinek jelentős része egyetemista – ők jellemzően éjszaka buliznak, ezért a magamfajta öregasszonyok nappal csak a sátrukból éppen kikecmeregve, kávéért sorban állva vagy a mosdóban találkozhatnak velük. Soha, egyszer nem tudtam úgy elvinni a kislányomat a mosdóba, hogy ne legyen hozzá ezeknek a bulizástól megfáradt fiatal lányoknak egy kedves szavuk, de legalább egy nyitott tekintetű, tényleg szeretetteljes mosolyuk. A tizen-huszonéves pultos fiúk is kértek általában legalább egy pacsit a kisfiamtól, viccelődtek vele. Amikor feltartotta a sort egy kijáratnál, és a mögöttem lévő apuka észlelte, hogy készülök megemelni és szabaddá tenni neki az utat, rám szólt, hogy

„csak nyugodtan, itt senki nem siet sehova, hadd intézze a dolgot a kisfiú maga”.

Előfordult, hogy a kicsik szimultán elkezdtek visítani egy szabadtéri kerekasztal mellett a délutáni alvás helyett, próbáltam őket külön-külön arrébb vinni meg csitítani, míg a férjem odaér. Kicsit ciki is volt már, mit szépítsem – nem az, hogy sírtak, hanem hogy nem tudtam hirtelen kivinni őket és biztosítani a hallgatóságnak a teljes nyugalmat. Egy rosszalló pillantást sem vetettek felém, inkább együttérző tekintettel néztek rám és a gyerekekre is. Az volt a légkörben, hogy ez teljesen természetes, hiszen a gyerek néha sír, ilyen ez a popszakma, a felnőttek meg kibírják azt a fél percet, amíg kicsit jobban kell fülelniük, hogy értsék az előadót.

 

Hatodszor: a tusványosozók nem szemetelnek, a mellékhelyiségeket pedig majdhogynem kifogástalan állapotban hagyják maguk után.

Nem éppen emelkedett téma, tudom, ám vállalom, hogy számomra fontos, és az ilyesmiből messzemenő következtetéseket szoktam levonni.

Hetedszer: a Székelyföld álomszép! Egy ékszerdoboz a Kárpátok kanyarulatában.

Egyébként évről évre több holland és brit turistát látunk, akik nagy lelkesedéssel keresik fel a hazatérő erdélyi arisztokrata családok által üzemeltetett kúriákat, és láthatóan élvezik ezt a varázslatos világot. Budapestről kilenc óra alatt ide lehet érni autóval, itt az ideje felfedezni, igaz-e?

Molnár-Bánffy Kata best of listája az idei Tusványosról:
– a völgyre ereszkedő ködben felsejlő fenyőborította hegycsúcsok az első délutánon
– hogy olyan barátok is felbukkantak, akik még sosem, és persze olyanok is, akik mindig
– a Gulyás–Schiffer vita a rendszerváltás kapcsán; a Liu fiúk humora („én szépen korcsolyázom, a tesóm komolyan”); az úzvölgyi anyakönyvi kivonatok, s hogy néha három embernek is érdemes volt beszélgetést tartani, mert ott volt a legszemélyesebb a tartalom
– hogy a harmadik Képmás-délután közepén a Budapestről szürke öltönyben megérkező Gianni elsírta magát, ahogy hallgatta a csíkmadarasi molnár unokájának, Gáll Tímeának a valóban megindító meséjét nélkülöző gyerekkorról, a nagymama receptjéről, az élet igazi ízeiről és értékeiről
– hogy a tízéves lányom két napot segített az ELTE Karrierpont standjánál. Látni, ahogy okosan, buzgón, kötelességtudóan csinálja, de mindenekelőtt ÉLVEZI a munkát, hogy hasznos, amit tesz
– hogy a fiaim nem családi programként, hanem „saját jogon" vettek részt (ők éjjel, mi nappal) a saját Tusványosukon, csinos csíki lányok gyűrűjében, újabb és újabb barátokat szerezve
– hogy az idén debütáló gasztro- és borudvarban (Krúdy-udvar) volt Carassia pezsgő, a kedvencem – és amikor elfogyott a teljes készlet, és azt hittem, másnap nem lesz, feltöltötték
– hogy a lányom utolsó este, félálomban még azt mondta, sose felejti el azt a hangsúlyt, ahogy egy székely kislány megkérdezte tőle a medencében vele pancsoló keresztfiunkra mutatva: „Testvérkéd-e a fiúcska?”

Ildi: A mi történetünk egy fotóval kezdődött. Tízéves lehettem, amikor elmentünk a komondortenyésztőhöz, ahonnan a mi kutyánk is származott. A baráti viszony miatt mindig ott ragadtunk egy kicsit. A tenyésztő szeretett beszélni, lelkesen mesélte nekem és az apukámnak, hogy neki már a világ több pontján is élnek kutyái, például Amerikában is. Egyszer csak elővett egy képet, amin egy szép, mosolygós nő ült, mellette egy hatalmas, fehér komondor. A kutya a képen körülbelül akkora volt, mint a gazdája. Tetszett a fotó, a hangulata, a színei, a szereplői. Majd 15 év múlva ismét találkoztam ugyanezzel a felvétellel.

Gábor: A szüleim válása után édesanyám jó messzire menekült, kiköltözött Amerikába. Róla és az ő díjnyertes komondorjáról készült ez a bizonyos kép. Amikor megmutattam Ildinek, és láttam a döbbenetet az arcán, nem értettem, hogy mi a baj. Majd közölte, hogy ő már látta ezt a képet. Libabőrös lettem. Utána egész nap azon gondolkodtam, hogy hogyan lehet ez. Puszta véletlen, vagy annál több?

Ildi:

Ez annak a jele, kérlek, hogy megvan az igazi! (nevet)

Gábor: Nekem fiatalon nagy baráti társaságom volt, a motorosoknak hála most is. Rengeteget buliztunk, alig aludtunk, nem is tudom, hogy bírtuk. (nevet) Az egyik legjobb barátom házibulit szervezett, és az ő barátnőjének volt az ismerőse Ildi. Mondták nekem, hogy meghívják őt is, hogy minél többen legyünk, ismerkedjünk. El is mentek, hogy személyesen hívják meg őt.

Ildi: Én borzasztó állapotban voltam, mert három hónappal azelőtt leestem a lóról. Eltört három csigolyám. Hónapokig feküdtem deszkán az ágyban. Annyi erőm sem volt, hogy hajat mossak. Amikor megérkeztek hozzám, hogy meghívjanak, örültem, de zavarban is voltam. Épphogy kikeltem az ágyból, pizsamában, gyűrötten, lelassulva, féloldalasan közlekedve – rendkívül csábító jelenség lehettem. (nevet) Mondtam nekik, hogy ha össze tudom szedni magam addigra, ott leszek, és köszönöm.

Gábor: Másnap kérdeztem a barátomat, hogy „na, milyen lány az Ildi?” A barátom közömbösen, lemondóan reagált. Annyi volt a válasza, hogy aranyos, de egyáltalán nem lelkesített. Nem is foglalkoztunk tovább a témával. Majd a buli napján, ahova egy másik lánnyal érkeztem, megláttam őt. Hosszú, szőke haj, karcsú derék – amit egy egészen apró kis övvel hangsúlyozott –, formás idomok, szűk ruha és egy elegáns ing.

Amikor megláttam, megtorpantam, mondhatni filmszakadás történt az életemben. Csak álltam és néztem, mint egy kisfiú, aki még sosem látott szebbet.

Majd amikor feleszméltem, kerestem a szememmel a barátomat, hogy „hé, gyere csak be a konyhába, beszélgessünk csak el!” (nevet)

Ildi: A baleset, a több hónapos szobafogság után annyira jó volt újra felöltözni, csinosnak lenni, tetszeni! Alig vártam, hogy kimozdulhassak, szóval igyekeztem a legjobb formámat hozni.

Gábor: A barátom döbbenten közölte, hogy ne haragudjak, két héttel ezelőtt még nem így nézett ki ez a lány. (nevetnek) Számomra az egész este róla szólt, és azóta 32 éve róla szól. (mosolyog)

Ildi: A buli estéjén rögtön randevút kért tőlem. Hétfő este találkoztunk is, vacsorázni vitt. Az este végén kihozták a számlát, Gábor rám néz, az arcán teljes rémület: „Ildi, én nem hoztam el a pénztárcám, nem tudunk fizetni!”

Gábor: Már a randevú előtt éreztem, hogy baj van. Olyan ideges voltam, hogy szinte dübörgött a szívem a mellkasomban. Ötször öltöztem át, és a nagy ruhaváltások közepette az egyik nadrágom zsebében felejtettem a tárcám. Annyira már ismertem magam, hogy tudtam, ha ilyen nagy energiákat fektetek abba, hogy mit vegyek fel, hova vigyem, hogy ő jól érezze magát, akkor én már teljesen elvesztem. Korábban sosem csináltam ilyet, sokkal lazább srác voltam.

Egy férfi számára is hatalmas stressz az első randevú, sőt a második is, ha odavan. (nevet)

De ahogy így visszagondolok ezekre az időkre, ez a fajta stressz annyira jó: olyan, mintha teljes homály fedné az agyat, a józan gondolkodást; mintha ki tudnál futni a világból.

Ildi: Én 21 éves voltam, ő 22. Láttam rajta, hogy meg akar felelni nekem, és nagyon bántja és zavarja, hogy nem tud fizetni – gondolatban ekkor öleltem meg először. Igyekeztem megnyugtatni, hogy ebből ne csináljon problémát, majd én kifizetem. Kedves számomra ez a jelenet, mert annyira küzdött azért, hogy tetsszen nekem. Nem tudta, hogy ha fele ennyit tesz, akkor is szeretnivaló. (mosolyog)

Gábor: Ahogy egyre jobban megismertem, éreztem, hogy most először nem kell kényszer kompromisszumot kötnöm, mert benne minden megvan.

Ildi: Amikor felkértél minket interjúzni, napokig gondolkodtam rajta, hogy mit is tudnánk mesélni. A mi életünk egyszerű, hétköznapi.

32 éve szeretjük egymást, de ez annyira természetes a számunkra, annyira alapvető, hogy nem gondoljuk azt, hogy ezzel mi kitűnünk a többiek közül. Ám a lányom azt mondta, hogy „de igen, nagy dolog”. De miért?

Mi egyszer elhatároztuk magunkat, és azóta arra figyelünk, hogy a másiknak jó legyen. Én rá, ő rám.

Gábor: Az első randevúnk után három hét múlva kértem meg a kezét. Teljesen spontán történt. Ildiéknél voltunk, az ölébe hajtottam a fejem, és ennyit mondtam: „Figyelj, én le tudnám élni veled az életem!”

 

Ildi: Nem ezt mondtad! Szó szerint emlékszem a mondatra! „Bogárka, ha te ilyen vagy, amilyen, márpedig kétlem, hogy meg tudnád játszani magad, akkor én veled akarom leélni az életem!” Én pedig mondtam, hogy jó! (nevetnek) Látom, ahogy őszül, ahogy ráncosodik a bőre, ahogy átalakul a teste. Ő is látja rajtam azt, ahogyan változom, de ez szép, mert azt jelenti, egyre inkább egymás lelkét látjuk – telik az idő, de együtt telik. (mosolyog)

Gábor: Az én szüleim elváltak, apukámmal nőttem fel. Ildi szülei pedig egy romboló házasságban éltek. Nem láttunk jó példákat, de megtanultuk, hogy hogyan nem akarjuk csinálni, mik azok a hibák, amiket nem akarunk elkövetni.

Ildi: Sokszor mondtam a szüleimnek, hogy el kellene válniuk, mert így nemcsak ők, hanem én is szenvedek, ha látom, hogy rosszul vannak együtt, egymással, az élettel.  

Gábor: Én villamosmérnökként végeztem, a reptéren dolgoztam, Ildi pedig a munkája mellett levelezőn tanult a közgázon. Az eljegyzés után egy évvel házasodtunk össze, azért egy évvel később, mert vártuk az édesanyámat, hogy ő is jelen lehessen. Ildi már állapotos volt, amikor nagy pocakkal államvizsgázott. A gyerekek születése után minden megváltozott. Ilyenkor minden felborul a nőben, aggódik, fáradt. Figyeltem, hogy hol, miben tudnám segíteni őt.

Tanultam a türelmet, akárcsak a pelenkázást. Egész hamar belejöttem, hajtogattam rendesen. (mosolyog)

Esténként pedig én meséltem, sosem könyvből, hanem fejből találtam ki a meséket, a főszereplő Kukac Karcsi volt. A gyerekek ma is emlékeznek a meséimre, és ez mindig meghat. Amikor a kislányunk másfél éves volt, akkor jött egy krízis.

Ildi: Miattam. Elkezdtem beszorulva, válságban érezni magam, egy darabig szégyelltem bevallani, de aztán rájöttem, sokkal jobb, ha elmondom, mit érzek, mi nem jó, mert csak akkor tudunk változtatni. Alapvetően mindig van valami, ami nyomhatja a lelkünket, és ezt megosztani egymással felszabadító.

Soroksáron éltünk, és a pici gyerekkel otthon egy idő után kezdtem azt érezni, hogy nem tudok senkivel sem beszélni. Átmentem a szomszédhoz, de ott is az volt a téma, hogy a gyerek mit eszik, hogyan alszik. Akár szégyen, akár nem, bevallom, másra is vágytam. Elkezdtük bevezetni a heti egy délutános énidőt, és ez jó hatással volt rám, megnyugodtam. De azért azt megjegyezném, hogy jó lenne, ha több bababarát munkahely lenne.

Gábor: A gyakoribb krízist az én rendetlenségem okozza. (nevet)

Ildi: Jaj, azt kérlek, fel se hozd! (nevet) Mondtam egy ismerősünknek, hogy egyszerű család vagyunk, akik szeretik egymást, persze félévente egyszer biztos, hogy összeveszünk. Erre a kisfiunk közbevág: „Anya, ne mondj butaságot, ti ilyen sűrűn nem szoktatok veszekedni!”  

Gábor:

32 éve mind a mai napig beszélgetünk, és szeretünk egymással beszélni. Felkelünk, kávézunk és mesélünk.

Többször előfordult, hogy reggelente ránéztünk az órára, és kapkodva megállapítottuk, hogy te jó ég, mindjárt kilenc óra, elkésünk.

 

Ildi: Biztos sok olyan dolog van, amit nem velem beszélsz meg, mert mindig is sok barátod volt.

Gábor: Nincs olyan! A legjobb barátom te vagy!

Tavaly ilyenkor Siófokon jártunk a barátainkkal, hogy a hosszú munkahetek, a véget nem érő túlórák után kiengedjük egy kicsit a fáradt gőzt. Aki végigment nyáron a Petőfi-sétányon, az tudja, hogy éjszaka majdnem minden pulton táncol egy lány, akinek a neonszínű bugyijából gyűrött rojtokként lóg ki egy havi minimálbérnek megfelelő összeg. Amikor italt kértem egy szórakozóhelyen, megláttam egy mosolygós szőke lányt, aki éppen egy izzadt, középkorú, mackónadrágos pasasnak rázta a fenekét. A fickó mohón csüngött a lány hátsóján, ásítást imitált és lobogtatta a pénzét, mondván, unja a műsort, „valami villantásra” vágyik. Én a táncos fintorgó arcát néztem, majd odaléptem hozzá. Éreztem, hogy ez jó alkalom a terepmunkára, egy „mini interjúra” így hát meglobogtattam a címletet, majd bedugtam a cérnavékony pánt alá a pénzt, és megkértem, hogy forduljon felém, mert én most nem a riszát kérem, csak beszélgetni szeretnék. Bemutatkozott, majd mesélni kezdett. Elmondta, hogy ő sosem vetkőzött, tehát nem sztriptízes, hanem „erotikus táncos”.  Bár voltak durva sztorijai, de alapvetően élvezi, amit csinál, jól keres vele, és nem akarja, hogy „megmentsék.”

Tudja, hogy amit csinál, az erkölcstelen, ugyanakkor a testi kontaktust nem vállalja, mert az neki túl durva. Éppen ezért nagyon zavarja, hogy rendszeresen összekeverik a prostituáltakkal, és megérintik vagy erőszakoskodnak vele.

„Mindent a szemnek, semmit a kéznek” – mondogatta, aztán lejárt az időm, úgyhogy mindenki ment a maga dolgára.

Ennek tükrében egyáltalán nem csodálkoztam azon, hogy Kenderesi Tamás fenékfogdosásából a helyi táncos lány problémát csinált. A legtöbb táncos, akivel valaha beszéltem, kifejezetten allergiás a „műsor” és az „akció” egybemosására (nyilván van, aki mindkettőt csinálja, a feltételezés tehát nem alaptalan, de aki meghúzza azt a bizonyos határt, annál ez érzékeny téma). Ez állandó konfliktusforrás az iparban, minden nap megtörténik, persze nem olimpikonokkal, így általában nincs hírértéke.

A hír alatti hozzászólások viszont hol riasztóak, hol nevetségesek. A legtöbben már a sportoló nyilatkozata előtt jobban képben voltak az üggyel, mint a dél-koreai hatóságok. Volt, aki „hableányos bosszúhadjáratnak” vélte a dolgot, mások úgy bizonygatták Kenderesi ártatlanságát, mintha ott lettek volna.

A legdurvább számomra mégis az volt, hogy mennyi hozzászólás nosztalgiázott azon, hogy régen bezzeg nem volt gond a nőknek, hogy megfogdossák őket, csak most, hogy van ez a „mítú”.

Idézek: „Nemrég még elment, hogy egy férfi rácsapott a kolléganője fenekére, és a nőnek jó képet kellett hozzá vágni, akkor is, ha kellemetlen volt neki.” Elárulok egy titkot: SOHA nem ment el, hogy egy férfi kéretlenül rácsapott egy nő fenekére, és soha nem kellett jó képet vágnunk hozzá, ha kellemetlen volt.

Számomra a feminizmus azt is jelenti, hogy az életem nem a férfiak körül forog, ugyanúgy, ahogy a férfiak sem függnek tőlünk. Nem azért veszek fel egy csinos ruhát, hogy a férfiaknak tetsszen, nem azért táncolok, hogy a férfiakat elcsábítsam, és nem azért beszélgetek valakivel egy bárban, mert le akarok vele feküdni.

Ezzel szemben sokan félreértik, kinevetik a feminizmust, és azt hiszik, hogy az egész csak annyi, hogy frusztrált, fiús kinézetű nők férfigyűlölő kiáltványokat fogalmaznak meg, és metoo-t kiáltanak, ha egy férfi megdicséri a ruhájukat.

Sajnos ezen nincs mit csodálkozni, egy csomó önmagát büszke feministának kategorizáló „szabadságharcos” nőtársunk tényleg ezt csinálja, és ezzel befeketítenek egy olyan mozgalmat, amelynek köszönhetően szavazhatunk, tanulhatunk, lehetünk tudósok, űrhajósok vagy bármik, amik csak lenni szeretnénk. Függetlenek lehetünk és szabadon dönthetünk arról, hogy dolgozni akarunk vagy szülni, vagy esetleg mindkettőt.

És lehet az is feminista, aki kilenc gyereket szült és otthon maradt, mert úgy akarta megélni a benne lévő nőt, hogy hivatásos anya lett.

Legyen szabad ezt is kimondani, és azt is, hogy egy igazi feminista szereti és tiszteli a férfiakat, hiszen a mozgalom, amit képvisel, az egyenjogúságról szól.

Szerintem fontos lenne, hogy a férfi-női egyenjogúságra (nem egyformaságra!) ne liberális maszlagként, hanem egy jobb- és baloldaltól független, nemzeti minimumként tekintsünk.

Ha azt a címet adtuk volna e cikknek, hogy „Magyarország Magyarország ellen”, feltehetően mindenki politikai tartalomra gondolt volna. Pedig csak egy Mathis Wackernagellel készült osztrák interjú címét fordítottuk volna szabadon: „Österreich zerstört Österreich”. Ám most nem a túlbeszélt migránshelyzetre vagy a néha bohózatba illő belső és EU-s politikai harcokra kell gondolnunk, hanem arra, amiről a média gyakran megfeledkezik a kisebb jelentőségű hírek miatt: bolygónk közeljövőjére.

 

Sokan – beleértve vezető döntéshozókat és tudósokat – átesnek a ló egyik oldaláról a másikra: jó ideig nem vettek tudomást a nyilvánvaló tényekről, most pedig már reménytelennek tartják az emberiség jövőjét: sötét korszakot, összeomlást prognosztizálnak. Ezt jól kifejezi egy másik német interjúcím: „Egy háború közepén találtuk magunkat – ahol mi vagyunk az ellenség”.

Ám a lónak van közepe is: tehetünk, sőt sokat tehetünk a fenntartható jövőért, mind egyéni cselekvéssel, mind a fenntarthatatlan struktúrák átalakításával.

Ebben a cikkben e törekvésnek egyik leghitelesebb vezetőjét és szervezetét mutatjuk be: a Global Footprint Network-öt (GFN), valamint annak alapítóját és jelenlegi vezetőjét: Mathis Wackernagelt.

Cikkünk apropóját a túllövés napja adja, amely idén július 29-re esik. Ezzel a nappal bezárólag globálisan hét hónap alatt (ökológiai lábnyomban mérve) elfogyasztottuk az egyéves szükségleteinket biztosító, rendelkezésünkre álló természeti erőforráskészleteket (az ún. biokapacitást).

A túllövés napja 1970 óta kalkulálható, és sajnos évről évre hamarabb következik be. Ettől a naptól kezdve ökológiai hitelből élünk, s a leghalványabb fogalmunk sincs, mennyi a hitelkeret!

Az ökolábnyom retorikája és a GFN minden anyaga sallangoktól és ijesztgetéstől mentes, pozitív utat választ egyszerű üzenetekkel. Ám erről sokat lehet olvasni, illetve érdemes regisztrálni a szervezet ingyenes hírmondójára, ezért a cikk további részében inkább a személyes és szervezeti történetre fókuszálunk. A GFN témájához képest humorosan is tud kommunikálni: egyik friss cikkének címe pl. „Mathis vs. Malthus – Ki tudnak menekülni az országok az erőforrás-csapdából?”

 

Mathis Wackernagel 1962-ben született Svájcban, Bázelben. A hírneves ETH Zürich-en gépészmérnöki diplomát szerzett, majd közösségi és regionális tervezés PhD-fokozatot a University of British Columbián, Vancouverben.

Itt a fenntarthatósági körökben szintén magasan elismert William Rees professzor volt a témavezetője, akivel közösen fejlesztették ki az ökológiai lábnyom koncepcióját.

Dolgozatát Mathis 1994-ben sikeresen megvédte, egy év múlva pedig közösen publikálták munkájukat egy könnyen érthető kézikönyv formájában („Our Ecological Footprint: Reducing Human Impact on the Earth”). A könyv Magyarországon 2001-ben jelent meg a Föld Napja Alapítvány gondozásában („Ökológiai lábnyomunk – Hogyan mérsékeljük az ember hatását a Földön?”).

A fenntarthatóság területén dolgozott Európában, Latin-Amerikában, Észak-Amerikában, Ázsiában és Ausztráliában. Az (En)Rich List és John Elkington besorolása szerint annak az 50 vezető személyiségnek egyike, akiknek munkája elvezethet minket a fenntartható jövő felé. Mathis számos nemzetközi díj nyertese, ilyenek pl. a Zayed International Prize for Environment (2011), az Asahi Glass Foundation Kék bolygó díja, a Binding-Prize for Nature Conservation (2012), vagy a Fenntarthatósági Világdíj (2018).

Az alábbiakban az osztrák OOOM interjújából idézünk rövidítve, amelyet Georg Kindel készített:

– Túl nagy lábon élünk. Mennyi időnk lehet még bolygónk összeomlásáig?

– Az első célunk az, hogy kitoljuk a dátumot, ami alatt elhasználjuk a Föld egész évre való erőforrásait. Ez tavaly augusztus 1-re esett, idén július 29-re. Első célunknak annak kell lennie, hogy ezt a dátumot minél hátrébb toljuk. Olyan ez, mint a pilótáknál: meg kell mutatnunk, hol vannak a hegyek, a biztonságos repülés érdekében.

– Mit kell ehhez tennünk?

– Azonnal meg kell kezdenünk a teljes lemondást a fosszilis energiahordozókról, s jóval 2050 előtt be kell fejeznünk azt. Minden 1985 után született ember 2050-ig a munkapiacon marad. Az ő életükben bekövetkezik ez a változás.

Amilyen gyorsan átálltunk a mobiltelefonról az okoseszközökre, ugyanolyan gyorsan át kell állítanunk a teljes gazdaságot is a fenntartható működésre.

– Lehetséges ez egyáltalán?

– Technikailag lehetséges, pénzügyileg előnyös. De az akarat nem látszik erősnek.

– Mi a politikusok szerepe? Donald Trump valóban katasztrófa a világ számára?

– Ő valóban egy katasztrófa, ez nem kérdés. Azt hiszem, a kínaiak megértették ezt. Nem hagyják, hogy Trump határozza meg őket. De minden politikus katasztrófa, aki azt gondolja, a fenntarthatóság csupán morális kérdés.

– Mely országok értették meg, hogy most már a cselekvésen a sor?

– Skócia felismerte, hogy az erőforrás-biztonság alapkérdés. Ezt a jövőre szóló belépőjegyüknek tartják, s ma az áramszükségletüket 60%-kal kevesebb CO2-vel állítják elő, mint 1990-ben. Costa Ricában és más országokban a fenntarthatóság a nemzeti stratégia része. Portugália is Európa legaktívabb országai közé tartozik. Svájc kissé lemaradt, mivel a pénzügyminisztérium még mindig erkölcsi kérdésnek tartja a fenntarthatóságot.

– Mit tehetünk egyénként?

– A legfontosabb, hogy másképp beszéljünk. Ne azt mondjuk: „meg kéne tenni”, hanem „megteszem”. Ha nem akarod, ne mondj semmit. De ne mondd, hogy „meg kéne tenni”. Így változtassuk meg a hozzáállásunkat! 

– Koppány az ősi hit szerint él, gondolkodik. Milyen források alapján sikerült megismerni a korabeli hitvilágot?

– Sajnos ez a hitvilág ma már nehezen rekonstruálható, töredékek töredékei maradtak csak meg, egy kirakós játék, amiből pár darab van csak meg, és nem is biztos, hogy mindegyik darab ugyanabba a kirakósba tartozott. Népmesei, népköltészeti-népzenei elemek, népszokások archaikus töredékei segítettek, korabeli, más helyekről fennmaradt szokások, persze ezeket nem lehet egy az egyben ráhúzni Koppány korára. Segített az is, hogy teológia tanulmányaim keretében tanultam vallástörténetet, vallásfenomenológiát, így a szabályszerűségeket, közös motívumokat is fel tudtam használni, illetve a korabeli kereszténység jobban dokumentált, így ezek a részek – például Koppány megkeresztelésének menete – hitelesebbek.

Nem is próbáltam a korabeli hitrendszer részletes leírását adni, inkább azt mutattam meg, hogy aki benne élt, hogyan mozgott, gondolkozott ebben a közegben, azzal a tudattal, hogy a világ több annál, mint amit a szemével lát az ember.

– Sarolt és Koppány kapcsolata különleges. Az asszony néha mint csábító, máskor mint számító ellenség tűnik fel, olykor a kettő egyszerre. Figurája rendkívül izgalmas. Mi segített a megformálásában?

– Sarolt eleinte nem játszott ilyen fontos szerepet, amikor a regényt terveztem, egy másik, fiktív női alakot szántam Koppány vezér mellé. Amikor elkezdtem összeállítani egy hozzávetőleges születési táblázatot a szereplőknek, úgy alakult, hogy Sarolt és Koppány szinte egykorúak lettek. Majd egy újabb kirakós darabként jött az az információ, hogy Koppány fejedelemségre szóló igényének nem volt feltétlenül velejáró része az özvegyen maradt fejedelemasszony, Sarolt feleségül vétele – bár rendkívüli dolog sem volt akkoriban. Így kezdtem gondolkodni a két erős karakterről.

Végül Koppány és Sarolt elkezdte formálni a történetet, és a regény valahol az ő – nevezzük így – viszonyuk történetévé is vált.

Koppányról szinte semmit sem tudunk, Saroltról egy kicsit többet. Semmiképp nem akartam Saroltot gonosz karakterré formálni, ő egyszerűen azokkal a lapokkal játszik, amiket osztottak neki, ahogy Koppány is. Egy másik korban, világban ez a két karakter talán másra jutott volna egymással.

 

– Miért kínozza Koppányt időről-időre kézremegés?

– Koppányról – nem csak a rockopera miatt – kialakult egy kép, miszerint ő a pogány, lázadó őserő, valahogy úgy, ahogy a nagyon találó, jól sikerült borítón is láthatjuk. Ezzel a képpel nem akartam szembemenni, hiszen ennek az erőnek mindenképp ott kellett lennie benne, de ugyanakkor kicsit árnyalni is akartam, mélyíteni a karaktert, ellenpontozni. A regényben a kézremegés akkor kezdődik, amikor Koppány apját megölik – talán megöletik? – és szinte gyerekként a vállára szakad a felelősség. Az erős kar a vezér, az uralkodás jelképe, és ő valóban ilyen figura, ugyanakkor pont saját tagjai fölött nem mindig úr teljesen, kicsit előrevetítve a későbbi sorsát: azt, hogy nem csak ő alakítja az eseményeket.

– Koppány kezéből fájdalmasan lassan csúszik ki a hatalom. Nem a jól ismert lázadót, inkább az egyenes gerincű vezért látjuk benne. Mennyire volt szándékos a hagyományos Koppány-kép megváltoztatása?

– A hagyományos Koppány-kép szinte csak egy felvillanás: lendületes ősi jog, odacsapás, elbukás. Erre nem lehet egy nagyregényt felépíteni, ez egy regény dramaturgiai ívének csak a teteje.

Jogi értelemben egyébként sem volt lázadó. Ha lázadót kell választani a történetben, az Géza volt, és később Sarolt és Vajk, akik nem követték a régi öröklési rendet, hanem nyugati mintára újat alapítottak, és fegyverrel, hadi szerencsével szentesítették. Koppány pedig nem volt jó reálpolitikus, ami a bukásához is hozzájárulhatott. A regényben talán kicsit naiv is, amivel többen vissza is élnek.

– Melyik rész a személyes kedvence a regényben?

– A nézőpont-karakteres részek, ahol nem Koppányt követjük, hanem a vele szembenálló család tagjait: Gézát, Gizellát, Saroltot, Istvánt. Talán a két női szereplőt követő fejezetet szeretem a legjobban. Ezt férfiként nagyobb kihívás volt megírni.

Gizella, a gyereklány apácajelölt fejezetét éles kontrasztnak szántam a Koppány körül gomolygó világgal.

Kicsit olyan hangulatban írtam ezt a részt, mint amit a Luther-regényem kolostorokban játszódó fejezeteinél éreztem. Sarolt pedig Gizella ellenpontja mindenben, és az ő fejezetében fellebben a fátyol arról, hogy mit gondol Koppányról. Addig csak azt ábrázoltam, Koppány hogyan látja a nagyasszonyt.

– Mennyire állnak közel önhöz a bemutatott helyszínek?

– Somogyban életem néhány fontos évét töltöttem, ismerem és szeretem azt a vidéket. Esztergom itt van a szomszédban, heti rendszerességgel fordulok meg benne, és a regény helyszíneit bejártam, időben is utazva: igyekeztem azt látni, amit Koppány korában láthatott az ember a Dunából, a Várhegyből. Veszprém várába, a sólyi csatamezőre külön elmentem, hogy körbejárjam íróként, gondolatban lebontva a korban nem oda illő dolgokat. Mindig érzek egy komoly többletet, ha személyesen is ismerem a helyszínt, és igyekszem, ha lehet, ilyen helyeket találni.

 

– Sarolt sárkánynézőbe csalja Koppányt. A népmesei elem valóságos félelmeket, vágyakat mutat meg. Honnan ered a motívum ötlete?

– Szeretem a sárkányokat, és a magyar sárkányok másmilyenek, mint amit a népszerű fantasy filmekből ismerünk, ezzel is akartam kicsit játszani.

A mi sárkányaink lehetnek emberalakúak, ölthetik időjárási jelenségek képét (forgószél, zivatar), más síkon mozognak, de időnként érintkeznek az emberekkel. Sárkányformában meg inkább kígyószerűek. Egészen a modern időkig tradíciónak számítottak, voltak „tudományos” emberek, akik állították, találkoztak sárkánnyal, és kaptak tőlük valami sebet, és persze titkos tudást, képességet. A sárkányos fejezet motívuma egy környékbeli barlanghoz fűződő legendából indult.

– Tervezi-e a regény folytatását, vagy esetleg valami egészen másba fogott bele?

– A lendületet kihasználva már el is kezdtem írni a Koppány fiait is, de a nagy vállalkozás, amihez most anyagot gyűjtök, jegyzetelek, térképeket rajzolok, az a Vérszerződés, amiben eleven, hús-vér karaktereket szeretnék ábrázolni egy szintén ikonikussá és nehezen megfoghatóvá vált történelmi esemény köré fonva, abban a korban, amikor a honfoglalás még a jövőt jelentette. Nagyon nehéz és aknákkal teli terep, de a forrásokból, elemzésekből egy érdekes eseménysort lehet összerakni. De még magam is kíváncsi vagyok, mi jön ki belőle a végén.

Úgy élek én a Földön, mint egy csöndes isten:
Mindenem megvan, mégis semmim sincsen.
Meggyötörtem magam nagyon még ifjan
Rózsák közé hevertem, szerettem és ittam.

Virágim hervadásit de nehéz látnom,
De mert csak az igaz virágzik számon
Hallgatni hervadásról lehetetlen,
Öntudatlan is bűnös lehettem.

S most ez gyötör engem meg nagyon,
Rossz rekeszbe préselt égi hatalom.
Látom bűneim mik kicsik és nagyon,
S az ami voltam egykor – már nem vagyok.

(Úgy élek én a Földön – részlet)

Saját magát a csilitermelő szentendrei költőként határozza meg, bár végzettségét tekintve magyar nyelv és irodalom szakos sajtkészítő. Tőle hallottam például egy vonatút során, hogy margarint sosem szabad enni, mert az az élelmiszerkészítés legalja, a maradék maradékából készül.

 

Ehhez hasonló hasznos életvezetési tanácsokkal is nyugodtan fordulhatunk hozzá e-mailen és Messengeren, és biztosak lehetünk benne, hogy WST sohasem rántja elő ezekért a számlatömbjét, mégis hasznos tudással gazdagodunk.

Egykori tejipari technikumban szerzett oklevelét Szegeden váltotta diplomára, és déli tartózkodása idején máig maradandó nyomot hagyott a város kulturális életében. Szegeden írta Magyarország eddigi legzöldebb verseskötetét (Versek a kisházból), amelyért díj helyett egy üveg szekszárdi vörösbort kapott, több részletben.A szakma mégis arra az induló könyvére emlékszik igazán, amelyért egy balatoni kéknyelvű mellett Gérecz Attila-díjat is megítéltek, és amelynek kapcsán a kritikusok gyakran kifogásolták, hogy az egyszárnyú madarak (az ún. pihik) valójában nem is repülhetnének.

Azt mondtad Lydiám versemet olvasva
Távoli várban magányos herceget látsz
Tűnődök ezen hó szitál a gyep fölött
Elfagy a lég pedig ki sem hűlt az ágy
Vajon csak testünk melegíti föl a lélek
És egy-szem ember a világ?
(Lydiám versemet olvasva – részlet)

WST többszöri indonéziai kalandja után jelenleg Szentendréről irányítja a Drót című irodalmi-közéleti portált. De szerkesztői tevékenysége nem merül ki ennyiben, mert a Csillagszálló kulturális utcalap irodalmi részét is gondozza. Emellett a felsőoktatásban is megvetette a lábát, hiszen már évek óta a Rajk László Szakkollégium hallgatóival beszélget arról, hogyan érdemes enni a főtt sonkát, és hogyan olvassunk verset akkor, amikor az Adrián egy cukrászdában ülve ristrettót rendelünk kedvesünkkel, és éppen Fiume magyar múltjáról merengünk.

Weiner Sennyey Tibor az irodalom minden szeletébe belekóstolt már. Irodalomtörténészként ő mentette meg nekünk Békássy Ferenc életművét, aki angol és magyar nyelven alkotó költőként 1915-ben, 22 évesen esett el a keleti fronton, miután hazatért Angliából hazájáért harcolni. Annak idején még Babits is felfigyelt rá, és bár Cambridge-ben emléktáblája van Békássynak, a magyar irodalom eddig feledésre ítélte. Most azonban kezd visszaszivárogni a kánonba, egy-egy komoly szakmai munkában is előkerül a neve.

Tölts, fiú, isteni bort, 
Lángban köröttem az ég!
Tűz aranyozza a port,
Fény a sok venyigét! 

(Békássy Ferenc: Bacchus)

Békássy és Weiner Sennyey rokonlelkek. Mindketten zsennyeiek, és személyükkel összekapcsolják az antikvitást a kereszténységen át mai, ingadozó hitű korunkkal.

Egyesek el sem hiszik, hogy WST halandó. Úgy gondolják, a rómaiak idejében ragadt Pannonia provinciában, és valójában nemcsak ír olyan személyekről, mint Szapphó, Gül Baba, Tesla vagy Rilke, hanem személyes jó barátja volt nekik. Ki tudja?

Drámájában, elbeszéléseiben, novelláiban (A nagy eretnek, Az anakronista) olyan történeteket oszt meg róluk, amelyek alapján se cáfolni, se megerősíteni nem lehet ezt feltételezést.

 

A szentendrei csilitermelő sajtkészítő költő azoknak is tartogat meglepetést, akik inkább hallgatnák a verset, mert úgy érzik, az olvasás kezd kimenni a divatból, vagy csak egyszerűen kíváncsiak a poétikai kísérletekre. WST már évek óta fellép csodákra képes keverőpultjával az ország különböző pontjain, hogy a sampler poetryvel összehozza egymással Weöres, Pilinszky és még számos magyar költő hangját (aki nem tudja elképzelni, ez milyen lehet, itt meghallgathatja). Egyre több helyre hívják, így ha valahol összefutnának vele, ne felejtsék el megkérdezni tőle: milyen bort érdemes kóstolni rózsametszés mellé, miközben az ember a kutyájával beszélget? Mert erre egyedül ő tudja a költői és mindennapi választ.

tudod a leveleket sokat kell
nézni nem azokat amiket
te írsz és nem is azokat
amiket mások neked írnak
azokat a leveleket amik a
fákon nőnek és virágok
szárain azokat kell sokat
nézni azokat a leveleket
hátha előbb-utóbb már nem
csak nézed őket hanem
értőn olvasod is mit üzen ő

(a levelekről)

Ám ahogy végigtrappoltunk a bajor kisváros főutcáján, tapasztaltuk, hogy 2019 júliusában a Wagnerre épülő identitást szembeszökően letarolta egy, az egész belvároson áthúzódó afrikai kitelepülés: szenegáli konyha, nigériai divat, tam-tam dobok, aranyos, szurokfekete kisgyerekek sokasága, és persze az Amnesty International „nélkülözhetetlen” sátra adta a zavarba ejtő kulisszát az Ünnepi Játékok miatt idesereglők számára. (Tudni kell, hogy a Wagner-ünnepre jegyet vásárolni 5–10 évnyi várólistát és évenkénti rendelési megerősítést feltételez, sok rajongó szó szerint kihal a jegyigénylők közül, a főpróbákra pedig – ugyancsak többéves várakozás után – főképp csak a zenei szakemberek juthatnak be.) A német és az európai kultúra e szakrális tere ma – a Willkommenskultur jegyében – távoli kultúrákra fókuszál: Afrikává alakított főutcájával mintegy görbe tükröt tart az identitásválsággal küszködő európai civilizáció elé.

 

De most nem is erről szerettem volna írni, sőt, még csak nem is a Parsifal-előadásnak az identitásokon való túllépésre kihegyezett rendezéséről, vagy a zsidóüldözésre asszociáló, egyébként kiváló „A nürnbergi mesterdalnokok”-előadásról. Sokkal inkább Wagnerre mint zseniális üzletemberre fókuszálnék, aki műveire építkezve olyan családi vállalkozást indított el, amely a mai napig komoly befolyást és kiváló megélhetést ad az utódoknak.

A mester ugyanis a kompozícióira komponált színházzal és az odaálmodott, máig sikerrel működő Ünnepi Játékokkal nemcsak önmaga számára állított emlékművet, hanem leszármazói életét, anyagi biztonságát is jó időre elrendezte.

Wagner tűzön-vízen keresztül létrehozott egy olyan színházat, amely az ő tervei szerint, az ő műveinek hű bemutatására épül – a géniusz tiszteletére, közadakozásból és uralkodói adományokból. Feleségével – Liszt Ferenc lányával, Cosimával – adományokért végigjárta Európát, hogy megvalósíthassa grandiózus álmát: „A Nibelung gyűrűje” című, négy részből álló operasorozatának előadását a mű bemutatására alkotott színházban. A házaspár szívóssága eredménnyel járt, ahogy Wagner írta, a színház „minden köve kettejük vérétől volt vörös”. 1876. augusztus 13-án a tetralógia első darabja, „A Rajna kincse” premierjén gördült fel először az új teátrum függönye.

A magyar Richter János vezényletével előadott mű nézői között ott volt Friedrich Nietzsche, Liszt Ferenc, Csajkovszkij és Edvard Grieg is. (Meg Vilmos német-római és a Habsburg-ági brazil császár is, és még sokan mások…)

 

Bár az előadássorozat deficites volt, Wagnerék nem adták fel a vállalkozást. Először csak A Nibelung gyűrűjét, azaz a négyrészes Ringet adták elő nyaranta, de közben Wagner utolsó művét, a Parsifalt is már kifejezetten ehhez az akusztikához írta, ide teremtette. A zeneszerző 1883-as halála után Cosima, a Wagner-hagyaték akkurátus őrzője, „Bayreuth királynője” aztán szép fokozatosan színre vitte itt a legtöbb Wagner-operát és zenedrámát, és – bár sokan rossz szemmel nézték, ahogy férje kizárólagos szellemi örököseként lépett fel – felvirágoztatta a fesztivált.

A színház és a köré épülő vállalkozás azóta is a Wagner-család irányítása alatt működik.

Cosima 1907-es visszavonulása, majd 1930-as(!) halála után Wagner fia, Siegfried Wagner karmester-zeneszerző vezette a Fesztiválszínházat. Korai halála után felesége, Winifred Wagner, Siegfried szép angol özvegye vette át az irányítást. Kiváló nemzeti szocialista kapcsolatai és Hitlerrel való bizalmi viszonya miatt a második világháborút követően bíróság elé állították és eltiltották a színház igazgatásától, így őt fiai, a Wagner-unokák: Wieland és Wolfgang Wagner követték a sorban, akik merész újításokat vezettek be, és ennek köszönhetően a fesztivál, az „Új Bayreuth” feltámadt poraiból.

Azóta újabb generációváltás következett be: a zeneszerző dédunokái vették át a családi stafétabotot. Némi kardcsörtetés után kiegyezett a két féltestvér, Eva és Katharina Wagner, és közösen vezették a bayreuth-i Fesztiválszínházat 2015-ig, amikortól már csak Katharina végzi a fesztivál irányításával járó feladatokat.

 

A Wagner-leszármazottak kulturális befolyása és az üzleti vállalkozás sikere törtetlen, ma is évente mintegy 58.000 jegyet adnak el a nyári fesztiválra, és a zenei élet kiválóságai láthatóak a színpadon.

A zeneszerző művei halhatatlanok; a Wagner-rajongók és a kultúrsznobok rendíthetetlenül állnak sorba a belépésért, a család pedig továbbra is kiválóan él a nagy ősből. Egy valami elől azonban – minden igyekezete és precizitása ellenére – még maga Wagner sem tudott kitérni: a rendezők minden korszakban a maguk képére formálják műveit. Napjaink Bayreuth-jában nyilvánvalóan egy nemzetek és vallások feletti elképzelés a meghatározó; a német összetartozás és a Parsifal keresztény áhítata helyett ez a globális, illetve a német nép háborús bűnösségét még mindig felemlegető világkép uralkodik.

De Wagner nem adja fel. Folytatás következik.

Mert Dél-Koreát magánemberként sem lehet csak úgy „félvállról venni”. Dél-Korea nyit, terjeszkedik, jelen van. Egy hozzávetőleg magyarországnyi területű ország – ötször annyi lakossal –, amelyik államilag, tudatosan felépített stratégia mentén, emberi energiát és pénzt nem kímélve dolgozik azon, hogy ismerjék, elfogadják és szeressék. Nemcsak diplomáciailag, hanem emberileg.

Korea alulról építkezik, voltaképpen rajongótábort épít. Sikeresen.

Bűvkörébe vonja az embert, megmutatja sokszínű, egzotikus arcát, megtanítja értékeit, hogy egyre többen értsék és érezzék, mit is jelent valójában ez a kis ázsiai félszigeten élő nemzet az őt körülvevő országóriások (Kína és Japán) között. Engem is beszippantott, amikor egy tudományos-kulturális program (Cultural Partnesrship Initiation) keretében öt hónapot tölthettem Szöulban, a Néprajzi Múzeum helyi testvérintézményében, a National Folk Museum of Korea falai között.

 

Kevés olyan ország van, amelyik ennyire fejlett és innovatív. Kevés olyan ország van, amelyik ennyire tradicionális, hagyományaihoz, gyökereihez, szokásrendszereihez hű.

És kevés olyan ország van, ahol ez a feszítő kettősség – tradíció és innováció – ennyire jól megférne egymás mellett, sőt kiegészítené egymást, lényegét adná a helynek. Még érdekesebb mindez annak fényében, hogy óriási az ugrás az 1940-es, 1950-es évek Koreája és a ma Koreája között. Ennek eredményeként pedig óriási a szakadék a generációk élettapasztalata között. A nagyszülők szocializációs tere az évekig tartó háború, szegénység, éhezés, nélkülözés világa volt, míg az unokáké, dédunokáké az importált amerikai kultúra és az élet szinte minden területén jelen lévő okoseszközök, a technika világa.

Meghatározó identitásőrző elemek élnek a koreai tudatban, ezek egyike a színesen variálható tradicionális viselet – a hanbok –, amelyet a mindennapokban már nem hordanak, mégis alapvetően koreai és a világ felé tudatosan kommunikált jelkép. Nemzetközi ismertségét nem csupán a magyarországi TV-csatornákon is egyszerre két-három, párhuzamosan futó koreai történelmi filmsorozat biztosítja, hanem az üzletileg is prosperáló hanbok-kölcsönző hálózat Szöul belvárosában. Ugyanis a még teljesebb „Korea-élmény” elérése érdekében az arra utazó turista bérelhet hanbokot néhány órára, fél vagy egy teljes napra, hogy abban járva a kevés megmaradt történelmi városrészt vagy a modern fővárosi utcákat, még mélyebben átérezze, milyen lehetett itt az élet évszázadokkal ezelőtt. Ez már önmagában is jó játék, de a rendszer még ennél is ügyesebben lett kitalálva, ugyanis ha valaki ilyen kölcsönzött hanbokban jelenik meg bizonyos nemzeti műemlékeknél, múzeumoknál, akkor kedvezményesen vagy teljesen ingyenesen tekintheti meg azt.

 

Így naponta több ezer turista különböző közösségi oldalak segítségével, szelfik sokaságán szórja szét világszerte és ismerteti meg ezt a jellegzetes viseletet a külvilággal. A turisták akaratukon kívül maguk is terjesztőivé válnak a tradicionális koreai kultúra egy szeletének – és még fizetnek is érte.

A látható külső jegyek mellett élnek azok az elemek is, amelyek évszázadok folyamán a keleti ember viselkedéskultúrájába tudat alatt beivódtak és tovább öröklődnek generációról generációra. Hiába változnak az idők, hiába lesznek a fiatalok egyre modernebbek és trendibbek, ezek a viselkedésformák, kulturális kódok megmaradnak. Meglepődik az európai, amikor gondolataiba mélyedve, elbambulva álldogál másodmagával, némán egy egyetemi kollégium liftjében, majd az ismeretlen fiatalember kiszállás előtt hirtelen derékig hajol köszönésképpen.

Persze feltételezhetnénk, hogy ez a férfitól szólt a nőnek, a helyitől az idegennek, a fiatalabbtól az idősebbnek – tehát mindez csupán udvariassági forma, magyarul formaság. De nem. Szertefoszlik ez a feltételezés, amikor néma szemtanúi leszünk a zsúfolt metróaluljáróban két vagány kiskamasz találkozásának, akik szemmel láthatóan a mai kor gyermekei hátracsapott baseball sapkában, rojtos, szaggatott farmerben, valamelyik K-pop együttes menő pólójában. Majd az elköszönéskor a két fiú kézfogás, pacsi vagy egyéb csoportidentitást jelző kézmozdulat helyett mélyen meghajol egymás előtt, és úgy indul tovább a maga útjára.

Apropó, lift. Sokáig azt hittem, hogy a kilencedik emeleten lakom, amíg rá nem ébredtem, hogy Koreában a számolás logikusan eggyel kezdődik, így az én kilencedik emeletem is csupán a nyolcadik.

De nemcsak az emeletek számánál van ez így, hanem az évek számánál is. Hiszen ki mondaná egy csecsemőre, hogy nullaéves? Így ha valaki életkora esik szóba, mindig elhangzik a koreai és a nemzetközi kora is, ami – lévén, hogy a váltás itt nem az illető születésnapján, hanem a naptári év fordulóján történik – akár két évvel is különbözhet egymástól.

Egy helyi muzeológus elmesélése szerint évekkel ezelőtt a szöuli Nemzeti Múzeum munkatársai felmérést végeztek koreai látogatóik körében, hogy mi fejezi ki számukra leginkább a „koreaiságukat”, nemzeti identitásukat, mire a legbüszkébbek, ha a nemzeti himnusz, zászló, térkép, emblematikus épületek stb. közül választhatnak. A nyertes egyértelműen a hangul, a koreai abc lett, amely egy nagyon tudatosan, átgondoltan megszerkesztett, tudományosan és szimbolikusan is többrétegű jelentéstartalommal bíró írásmód. Nagy Szedzsong király utasítására alkották meg koreai tudósok a 15. században. A kulturális vezetés egy önálló múzeum létrehozásával válaszolt a felmérés eredményére: 2014-ben nyitotta meg kapuit a koreai nyelv és írás tiszteletére a Nemzeti Hangul Múzeum, amely mind a hazai, mind a nemzetközi múzeumlátogató számára lebilincselően érdekes és látványos, emellett múzeumi szakmai szemmel is a főváros egyik legkiválóbb múzeuma.

 

Más ázsiai országokhoz hasonlóan Dél-Korea a születésszámok tekintetében is hasonult a nyugati mintához. Egy 2018-as statisztika szerint átlagban 1,33 gyermek jut egy koreai nőre (Magyarországon ez 1,4).

Talán ezzel is magyarázható, hogy az ország vezetése számos területen odafigyel a felnövekvő generációkra (pl. iskolán kívüli tanulás, oktatás, nevelés), valamint ezáltal a családokra, kellemes és hasznos programkínálatot tárva a gyerekes szülők elé.

Ennek egyik példája a gyerekmúzeumok gyakorisága és népszerűsége. Szinte minden múzeumnak van egy különálló, önálló szakembergárdával rendelkező, innovatív és meglehetősen interaktív gyerekmúzeuma, amely informál, oktat, nevel, érzékenyít az adott témakörben, és nem mellesleg – a szülők megkönnyebbülésére – órákig leköti a gyerekeket.

 

Már a gyerekmúzeumok szintjén is megjelennek bizonyos – az ország vezetése által folyamatosan napirenden tartott – politikai témák, amelyek közül a legismertebb: Észak- és Dél-Korea egyesítésének kérdése.

Kormányzati szinten egyértelmű az ügy melletti elköteleződés: ezt mutatja az Egyesítési Minisztérium léte, vagy például Dél-Korea legészakibb vasútállomása is, amely – mintha Csipkerózsika-álmát aludná – éppen úgy ki van építve, felszerelve és folyamatosan karbantartva, mint az ország bármely más vasútállomása, készen arra, hogy egy remélt határnyitás esetén azonnal kifuthasson onnan az első vonat észak felé.

 

Ha viszont a mindennapok emberét kérdezzük, már sokkalt differenciáltabb a kép. Vannak, akik emocionálisan vagy őszinte patriotizmussal közelítenek a témához, mások objektív, gazdasági szemlélettel. Akárhogyan is, valahogy mindenki állást foglal, mert ahogy az egész országot nem, úgy ezt a kérdést sem lehet félvállról venni.

Dél-Korea tehát folyamatosan nyit és terjeszkedik szellemi értelemben. Öt hónap nem elég Koreából, de hét másodperc elég, hogy beleszeressen bárki.