– Az Ádám-díj, amelyre Pétert te jelölted, olyan férjek díja, akik segítik feleségüket a női szerep, az anyaság és a szakmai élet kiteljesedésében. Egy ilyen díj létezése azt sugallja, hogy ez a férjszerep Magyarországon nem általános.

Noémi: Magyarország a kutatások szerint a hagyományos családmodellben gondolkodik, ami azt jelenti, hogy a nőknek jóval nehezebb elhelyezkedniük egy magasabb szakmai pozícióban, nagyjából docensi szintnél megállnak, mert a hétvégi szakmai feladatok, pl. cikkírások, konferenciák idején már nem nagyon számíthatnak a hasonló pozícióban levő férjük támogatására. Azokon a területeken, ahol a tudományos előmenetel nem olyan fontos, elsősorban az a kérdés, hogy a feleség számíthat-e mindennapi szinten a házimunkában és a gyereknevelésben a férjére. A férfiak számára is nagy átok az az attitűdmodell, hogy ő csak akkor számít, ha van karrierje. Ez – prof. dr. Kopp Máriát idézve – életveszélyeztető faktor, hiszen onnantól kezdve, hogy egy férfi mondjuk egy évre elveszíti a munkáját, már nem érzi magát értékesnek. Nem mondhatja, hogy akkor én maradok a gyerekekkel, és majd családapaként teljesedek ki, egy olyan szerepben, amelyben a babagondozás vagy a szülői értekezletre járás is érték. Ezen a téren Péter különleges.

Nálunk mindig az volt a szempont, kinek van inkább szüksége a karrierépítésre, addig ugyanis a másik volt otthon a gyerekekkel.

– Péter, te mivel foglalkozol?

Péter: Építőmérnök vagyok, de az építészet csak hobbim immár. Van egy közös informatikai cégünk, ahol adatközpontok építésével foglalkozunk.

Noémi: Vezérigazgató vagy.

– Hát, igen, hogy is mondta Bagdy Emőke? A királylány nem párja a mosogatófiúnak?

Noémi: Nálunk nagyon fontos kapocs, hogy tiszteljük egymás diszciplínáját. Érdekes, hogy ahol nem ilyen szabad világ van, mint nálunk, és nem szerelmi, hanem értékalapon házasodnak, tartósabbak a párkapcsolatok, mert nem csak addig tartanak, amíg a lángoló szerelem.

Nálunk a családi közegünk értékei nagyon különbözőek voltak, ezért meg kellett szőnünk a közös értékeket. Én egy pesti lány vagyok, polgári családból, az ablakaink a Szent István körútra néztek, csak akkor láttam fát, ha kimentünk a Margit-szigetre. Még virágot sem lehetett kirakni a gangra, mert a viceházmester nem értékelte. Péter egy nyíregyházi értelmiségi családból származik, háztájival, borospincével, mindennel, ami a vidéki élethez hozzátartozik.

Ebben nagy kulturális különbség volt köztünk. Péter ma is nagyon szeretne egy családi házat, kilenc éve építkezünk, talán most, hogy kirepülnek a gyerekeink… négyen már el is költöztek, még egyet kistafírozunk, és talán végre a házat is befejezhetjük. Bár én nem tudom elképzelni, miért jó, ha van az embernek egy saját kertje, de ez nálunk az egymáshoz alkalmazkodás körébe tartozik. Péternek például nagyon fontos a konyha, ezért – bár én nem így nőttem föl – ebben nagyon igyekszem.

Péter: Fantasztikusan főz. Noémi számára meg a dolgozószobája lesz a szentély, a sok könyvvel.

Noémi: Persze most még a konyhaasztalon dolgozom, de a házunkban majd lesz.

Az értékközösség a hosszú házasság alapja, amelyet az ember kialakít, és ezen folyamatosan dolgozni is kell. Ami nem fejlődik, az csak romlik.

Péter: Locsolni kell, mint a kertet.

– Nem tartottál attól, hogy elvedd egy neves pszichológus lányát, aki maga is pszichológus? Sok férfi nem szereti, ha analizálják, pláne családon belül.

Péter: Mély beszélgetéseink vannak, napi egy óra biztosan, de Noémi mindig nőként, anyaként, feleségként beszélget velem. Persze, néha lelki szemetes is vagyok…

Noémi: Nem teszem le a hivatásomat, mint egy köpenyt, hiszen már magzatként is édesanyám hasában, majd gyermekként a Lipóton nőttünk föl az ikertestvéremmel; aztán pszichológusként megszoktam, hogy nem én vagyok az első, a zsigereimben van a segítségnyújtás. Persze, hogy a beszélgetéseinkben szempont a pszichológia is. Egyébként is van egy transzparencia köztünk, általában látjuk a telefonon is, hol a másik, ám ez nem azt jelenti, hogy nyitva van az a bizonyos „hetedik ajtó”. Hiszen mindenkinek lehetnek titkai, például Péter sosem látja, ahogy sminkelek, vagy hogy mi lesz a szülinapi ajándéka. De a családi életet érintő dolgok nyitottak.

– Mikor van különösen szükségetek a házastársatok véleményére, támogatására?

Noémi: Nálunk a családi minta az volt, hogy mindenki állandóan tanul, és ennek sosincs vége. Soha nem elsárgult papírokból tartunk előadást, hanem mindig próbálunk valami újat adni. Ilyenkor azért mindig izgulok, sokszor kérem Pétert, hogy hallgassa meg, mondja el a véleményét. De sokat segít a férfias stratégiák kidolgozásában, a tárgyalástechnikában is, meg abban, hogy bizonyos helyzetekben visszavonuljak-e vagy bevállaljak-e egy konfliktust. Jó vezető és döntéshozó, nagyon szeretik a munkatársai, és messze elismertebb is a szakmájában, mint én az enyémben.

Péter: Na, ez enyhe túlzás. A cégünkben Noémié a HR- divízió, az emberek kiválasztása az ő lelkiismeretességétől és profizmusától függ. Évente 300 interjú, és ebből két embert tudunk fölvenni, mert a szűrőjén megakad a 99 százalék! Erkölcs, tehetség és felelősségvállalás – ezek az elsődleges szempontok, és ha ezek megvannak, akkor a jó szakembert inkább kiképezzük. A személyiség sokkal fontosabb.

– A profizmus és a szakma irányába tartunk, pedig egy párkapcsolatról beszélünk…

Péter: Nagyon feszes az életünk, tele vannak a naptárak, öt gyerek és a cégek – kevés helye van a váratlanságnak.

– Pihenés, lehetőség a lazulásra?

Noémi: Én ki tudok kapcsolódni egy sétával, az alkotással, a hivatalos munkán felüli írással. Például nyuszit varrtam húsvétra. Péter is így van ezzel, örül, ha rajzolgathatja és tervezgetheti a házunkat. Nem azok a típusok vagyunk, akik jobbra-balra gördülnek a heverőn.

– A gyerekek sosem lógtak ki ebből a fegyelmezett rendből?

Péter: Viharos serdülőkor után nyugodt ifjúkor. Értelmesek, okosak, átvették az értékeinket, amelyeket 14–18 éves korukban még totál megtagadtak.

– Milyen viharok dúltak?

Noémi: „Minek tanulni”, „nem megyek egyetemre”…

– És ilyenkor mi volt a stratégia?

Noémi: Beszélgettünk. Egy-két nyelvvizsga kell. Egyetemre menni kell. Fontos az edzés, az önismeret. A gyerekek is járnak terapeutához, mert van, amit az ember nem haza visz, és az ugyanúgy szakemberre tartozik – mint ahogy teniszezni is edzőhöz járunk, hogy ne rosszul fogjuk a teniszütőt, mert akkor megfájdul a könyökünk. A mentális hamutartó tisztán tartása ugyanolyan fontos, mint a fogmosás. A gyerekek párjai is megtanulták, hogy a lelkünk tisztán tartása és izmosítása is napi feladat. Akkor nem az elemi indulat kerül haza, amivel megsebzem a kapcsolatot, hanem az, ami tényleg a másikra tartozik.

– És akkor indulatok nincsenek is otthon?

Noémi: Előfordul, hogy úgy érezzük, megremeg a bizalmunk, mert a másik elkésik vagy elfelejt valamit, de ha erős a szövetség, akkor abból vissza lehet építeni. Sosem hoznék olyan döntést, amivel Péter mélyen nem ért egyet.

Péter: Noémi persze nagyon ügyes a konfliktusok előhúzásában, olyankor van veszekedés, vitatkozás, eszmecsere…

Noémi: Olyankor addig ülünk az asztalnál, amíg ez nincs kibeszélve, és én csak kérdezek, kérdezek… Péter nagyon konfliktuskerülő, de én előbb-utóbb kihozom belőle, mert akkor legalább nem kap infarktust.

– Neked ez könnyű, hiszen szakember vagy, de egy ilyen szempontból laikus párkapcsolatban elég ehhez a szeretet és a tisztelet?

Noémi: Szerintem egy nagy kötényes, egyszerű, vidéki asszony is tudja, hogy az urának lehetőség kell a feszültsége kiadására, és jó, ha ez nem a kocsma. Számít a szakma, de az is nagyon fontos, hogy a másiknak legyen erre befogadókészsége. Minden kapcsolatban van törésvonal, de fontos, hogy abba nem verünk ékeket. Én hűség- és becsületpárti vagyok, mert azt szeretném, hogy velem is így bánjanak. Ezt Péter tudja és tiszteletben tartja. Ő pedig nagyon szereti, ha vele vagyok, ha egy légtérben tartózkodunk, most is egy irodaházban vagyunk, öt percre egymástól. És a gyerekek is nagyon közel vannak hozzánk.

Péter: Valahogy „véletlenül” mindenki olyan munkahelyet választott, hogy közel legyen.

– Van arra mód a hétköznapokban is, hogy kifejezzétek a tiszteletet, a másik fontosságát, a megbecsülést?

Péter: Szerelmes üzenetek…

Noémi: Naponta többször szívecske, szeretlek, dicséret…

De mi az egész családban gyakran dicsérjük egymást, a családi üzenetcsoportban egész nap megy az üzenet, hogy valaki hozott egy jó jegyet, sütött egy sütit. Közös családi társasozás, tévézés, nyaralás, síelés. Közös étkezések. A nagyok hozzák a feleségüket, jegyesüket is. Ezekbe sok energiát teszünk.

Voltak nehéz szakaszok, a szakvizsgák, a doktorim írása, Péter nehéz döntései vagy amikor a gyerekek vagy a párjaik betegek lettek. Ilyenkor kell az összekapaszkodás. Mintha belefújnának egy sípba, mindenki azonnal ott van, hogy segítsen. A gyerekek között is kialakult egy nagyon erős szövetség, egymáshoz járnak játszani, főzni. Ehhez mi már nem kellünk. Ők jobb családdá váltak.

Péter: De azért most is azt kérik karácsonyi ajándékba, hogy együtt menjünk nyaralni.

Noémi: Tizenketten vagyunk, már vannak házastársak, párok, és gyakran anyukámat is visszük, megyünk konvojban.

– Nem fájdalmas, amikor egy ilyen összetartó családból kirepülnek a gyerekek?

Noémi: Ha valaki föladja a személyes vágyait, akkor nagyon nehéz az üresfészek-szindróma, de nekünk sok félretett tervünk van, nem gondolom, hogy ez fenyegetne. Szeretnénk nevelőszülők is lenni, elvégeztem egy nevelőszülői tanfolyamot, átmentünk az alkalmasságin. Ha kész a ház, jöhetnek, de megbeszéltük, hogy egyszerre csak egy újabb gyermeket vállalunk.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az 1530-as évek elején Szapolyai I. János király parancsára az elsők között épült fel az Erdélyi bástya is, mely kulcsfontosságú szerepet töltött be a magyarországi várvédelemben.

A 2018-ban a BTM Vármúzeuma által végzett ásatás során feltárt falakat és az előkerült leletanyagot, használati tárgyakat, töredékeket a Múzeum és a Várkapitányság Nonprofit Zrt. közös szervezésében két helyszínen egymással érintkező és kiegészítő kiállítás mutatja be.
A látogató visszarepülve az időben a 16. századi Buda várfalainak tövében sétálhat. A Budapesti Történeti Múzeum kiállítása a változatos leletanyag között talált aranypénzeket, török pénzérméket mutat be, ezzel párhuzamosan pedig az érdeklődők Táncsics u. 9. szám alatt található örökségvédelmi helyszínen testközelből szemlélhetik meg az egykori bástya falait. Mind a két helyszín megismertet az Erdélyi bástya rekonstruált alakjával, igazi élménnyé alakítva a kiállítás és a régészeti helyszín meglátogatását.

A minden nap induló vezetett túrákon testközelből tekinthetők meg az egykori, Erdélyi bástya falai, a Lőportár épületében pedig a látogatók megtudhatják mit is jelentett több száz évvel ezelőtt a kor hadászati kihívásainak eleget tenni.

Nyitva tartás: minden nap 10 és 18 óra között.

Online jegyek magyar nyelvű idegenvezetésekre ide kattintva vásárolhatók.

Egyre jobban benne van a levegőben a tudatosság az élet minden területén, az öltözködés szintjén is.

A minimalizmus és a kapszulagardrób mint vágyott cél, a természetes alapanyagok és a fenntartható, etikus divat mint vezérelv. És persze, saját és egyedi stílusban.

De mennyire nehéz a gyakorlatban mindezt úgy megvalósítani, hogy ne gyarapodjon a szemét se a szekrényben, se az óceánban, se a légkörben!

Ruhagyomlálás

Nagy munka a tudatosság az öltözködésben, mert gyakorlatilag abba nőttünk bele, hogy a ruhák a boltban „nőnek“, a fogason, és ha nem jó, veszünk másikat. Figyeljük csak meg – az ember tulajdonképpen ösztönösen ugyanazt a tizenöt (húsz, harminc stb.) kedvenc darabját viseli folyton. Nagy dolog ez a fajta ruhagyomlálás: mert nem a szekrényt kell átalakítani, hanem azt a gondolkodást, amelyben szocializálódtunk. Ritkán gondolunk bele abba is, hogy ki fizeti meg a gondtalan és olcsó öltözködésünk árát: az éhbérért rabszolgaként dolgozó délkelet-ázsiai nők és gyermekek.

Ki emlékszik a Kisvakond nadrágjára, akinek szép sorban mindenki segít, hogy a lenből szép színes vászonnadrágja legyen? Talán nem én vagyok az egyetlen, akinek onnan van némi fogalma arról, hogyan lesz a lenből, a kenderből vagy a gyapotból öltözet. Nemrég belefutottam egy angol emberbe, aki csalánrostokból készít fonalat, majd azt megszőve ruhát, tarisznyát. Elképesztő munka. Míg a növényből ruha lesz, hihetetlen sok átalakuláson megy át az anyag: a szárból rost,  a rostból szálak, a szálakból fonal, színes fonal, szőttes, majd megszabott, megvarrt ruha lesz. Lenből is, gyapjúból is hatalmas és hosszú munka – csalánból pedig még inkább.

Nem véletlen, hogy a viszonylag archaikusnak megmaradt, félig-meddig önfenntartó társadalmakban, ahol az asszonyok maguk készítették a ruhákat (közeli példánál maradva pl. gyimesi vagy moldvai csángók, Fekete-Körös-völgyi magyarok) az öltözet színe is, szabása is nagyon egyszerű.

Népviseletek: kézzel készültek, praktikusak és gyönyörűek

A nők szoknyája sokszor gyakorlatilag egy darab téglalap, körbetekerve. Az alapszínek: fekete, fehér, piros, természetes alapanyagú festékkel festve, finoman kihímezve. Vastag? Praktikus? Különös? Igen. Gyönyörű? De még mennyire. Kézzel készült? Minden négyzetcentimétere. Nem is kellett mosni mindennap, mert az ilyen ingekbe nem úgy izzad bele az ember, mint a műszállal kevertbe. Az akkori társadalmakban, életformában jelentése volt a színeknek, a mintáknak, a fejfedőnek: az illető asszony vagy férfi életállapotát úgy le lehetett olvasni a megjelenésből, mint egy nyitott könyvből.

 

Magyarország belsőbb vidékeinek népcsoportjai aztán a 19. században piacra dobott olcsó, bolti színes fonallal és üveggyöngyökkel túlszárnyalták látványosságban az egyszerű ruhákat, és megkezdődött a hétköznapi öltözetek cifrává válása; jó példák erre a díszes kalotaszegi, a matyó vagy kalocsai minták, amelyek nemrég világszerte híressé tették a magyar népviseletet.

Az öltözködés a praktikum mellett státusszimbólum is lett, vagyont vagy tekintélyt hangsúlyosabban kezdtek el kifejezni.

Hogy ez a mostani öltözködési kultúránkban hogyan maradt meg, arról a márkanevek tudnának mesélni, amelyekké a díszes öltözékek alakultak – amióta az időnkkel fizetünk a pénzért, amellyel megvesszük azt a ruhát, amely (márkával vagy anélkül) beszél rólunk.

Külső önkifejezés: szabadabb is, nehezebb is

A hagyományos társadalmak felbomlásával az egyes tájegységek népviseletét már nem hordták hétköznapi viseletként (szerencsésebb esetben ünneplőként megmaradt). Azóta más szempontból is nehezebb dolgunk van a külső önkifejezéssel. Nincsenek jól körülhatárolt szabályok, amelyeken belül szabadon lehetett mozogni, s amely pontosan azt mondta el, ami volt. Most már mindenki azt visel, amit akar, annyi pénzt ad ki érte, amennyit nem szégyell, ott tárolja (akár a saját házát raktárnak használva), ahol akarja.

A stílus és az önismeret viszont sok esetben elveszett, mint ahogy a közös viselet egymáshoz tartozást erősítő minősége is.

Itt lép képbe például egy modern foglalkozás, hiszen a világ változása folytán a kihaló foglalkozások helyébe újak lépnek: a színtanácsadó és a stílustanácsadó. A színtanácsadó az, akivel az ember megnézi, hogy az ő bőréhez-szeméhez-hajához ezerszínű világunknak pontosan melyik árnyalatai illenek, hogy a megfelelő viselet éppen azt fejezze ki, ami bennünk ragyogó. Amíg nem volt végtelen választási lehetőség a viseletek színei és formái között, addig ezzel nem volt gond. A korlátlan öltözködési szabadság és a divat nagyágyúi által diktált fogyasztói tempó azonban könnyen belesodornak valamennyiünket a nem-tudatos öltözködésbe. Esetleg csak az évtizedeken át tudatosan csiszolt ízlés menthet meg attól, hogy olyan ruhákban éljük le az életünket, amelyekhez semmi közünk.

Kik varrják a ruháinkat?

A ruhakészítésnél maradva: vajon hányszor gondolkodtunk el azon, hogy ki készíti most a ruháinkat, ha már nem mi vagy a nagyanyáink; kinek a keze varrja a pólókat, ingeket, nadrágokat, szoknyákat, amelyeket könnyű szívvel megveszünk, felveszünk egyszer-kétszer, majd elkallódik a szekrény mélyén, s végül kidobjuk? Vajon gyerekmunkások, akik éhbérért, borzasztó körülmények között dolgoznak Délkelet-Ázsia sűrűn lakott vidékein? Vagy helyi, magyar varrónők és magyar tervezők? Ez utóbbi nyilván drágább. Vagy éppen a fast fashion az, ami túl olcsó?

Micsoda értéke van annak a darabnak, amit már rongyosra hordtunk, mégsincs szívünk kidobni, mert tengernyi emlékkel kapcsolódunk hozzá! Mert a nagymama kötötte, mert a dédapa ezzel jött haza a háborúból, mert anya készítette még lánykorában. Pénzzel bizonyára megfizethetetlen.

Nem mindegy, mit viselünk, és az a ruhadarab milyen érzeteket, nyomokat hagy a testünkön.

Nagyon nehéz manapság olyat találni, amely csak természetes alapanyagból van, semmiféle toxikus vegyület nincs benne; olyat meg még inkább, amelyet etikus módon állítottak elő, és léte semelyik stádiumában nem károsítja sem a földet, sem azt, aki viseli. Ha pedig megtaláljuk, mert szerencsére léteznek ilyenek, akkor több pénzt kell egyszerre kiadni érte. De bőségesen megéri: az egyén szintjén, a kisközösség és  az emberiség szintjén egyaránt, nem beszélve a tartósságról. Érdemes az ilyen hétköznapi dolgokban is olykor kipillantanunk a megszokott gondolkodási sémáink közül, hogy tájékozódjunk, hogy mi döntsünk, kinek adjuk a pénzünket – és lássuk a távlatokat is. 

A húgyúti rendszer a vesékből, a vesevezetékekből, a húgyhólyagból és a húgycsőből áll, amelynek bármelyik részében előfordulhat gyulladás.

Ezek baktériumok vagy ritkábban vírusok, paraziták, gombák által okozott megbetegedését nevezzük húgyúti fertőzésnek. A húgyúti fertőzéseket leggyakrabban az Escherichia coli nevű, normálisan a székletben is meglévő baktérium okozza.

A húgyúti fertőzések csecsemőkorban kisfiúknál gyakrabban fordulnak elő. Ebben szerepet játszik az is hogy ebben az életkorban a fityma még le van tapadva, a külső húgycsőnyílás nehezebben tartható tisztán, ezért a kórokozók könnyebben megtelepedhetnek. A későbbi életkorban a lányoknál fordul gyakrabban elő a betegség, mivel a húgycső rövidebb, tágabb, így  a kórokozók felszálló fertőzés révén könnyebben feljuthatnak a húgycsőbe és a felsőbb húgyutakba.

Tünetek

Csecsemőkorban a tünetek nem specifikusak, nem utalnak egyértelműen húgyúti fertőzésre. Leggyakrabban hőemelkedés vagy láz mellett bágyadtság, ingerlékenység, sápadtság, étvágytalanság és hányás jelentkezhet, a vizelet szúrós szagúvá válik.

Gyerekeknél húgyhólyaggyulladás esetén a már kialakult szobatisztaság után újbóli bevizelések jelentkezhetnek. Mindemellett gyakori, fájdalmas vizelési inger van, és sokszor csak pár csepp vizeletet tud üríteni a gyermek. A vesemedence gyulladása esetén a gyermeknek magas láza van, bágyadt, elesett, sápadt, az érintett oldalon a derék fájdalmas, a vizelet zavaros.

Diagnózis

A diagnózis felállításában mindenek előtt a gyermek vizsgálata és a szülő gondos kikérdezése az elsődleges. A has vizsgálatakor húgyhólyag gyulladás esetén a hólyagtájék, a szeméremtest feletti terület nyomásra érzékeny, míg vesemedence gyulladásakor a vesetájék ütögetésre fájdalmas.

A diagnózis pontosításában a vizeletvizsgálat nyújt segítséget, amely a reggeli első vizeletből történik.

Reggel felkelés után a gyermek húgycsőnyílását alaposan szappanos vízzel le kell mosni, majd egy kifertőtlenített üvegbe kell a gyermeknek vizeletét ürítenie. Ennek a vizeletnek a laboratóriumi, üledék illetve bakteriológiai vizsgálata segít a betegség okának a feltárásában.

A vizelet üledékben húgyúti fertőzés esetén sok baktérium, fehérvérsejt, vörösvértest látható. Az antibiotikus kezelés megkezdése előtt a vizeletet bakteriológiai vizsgálatra is el kell küldeni. Az antibiotikumok ugyanis a bakteriológiai tenyésztést jelentősen befolyásolják, az így kapott, főleg negatív lelet értékelhetetlen.

Vesemedence gyulladás gyanúja esetén vérvétel során emelkedett gyulladást jelző értékek észlelhetők. Ha a hasi ultrahang vizsgálat a vesék érintettségét igazolja, a továbbiakban egyéb kiegészítő képalkotó vizsgálatokra is sor kerülhet az esetleges szövődmények felderítése érdekében.

Kezelés

A húgyhólyaggyulladás otthoni kezeléssel megoldható, melynek során 5-7 napos antibiotikus kezelés, bő folyadékfogyasztás, gyakori vizeletürítés javasolt. Ezt követően az antibiotikus kezelés befejezése után ismét vizelet vizsgálat javasolt.

A vesemedence-gyulladás kezelése mindig kórházban történik, mivel ebben az esetben vénásan adott antibiotikum szükséges, általában 7-10 napig. Nagyon fontos az ágynyugalom illetve a bő folyadékfogyasztás és a gyakori vizeletürítés, melynek segítségével meg lehet akadályozni, hogy a húgyutakban lévő baktériumok tovább szaporodjanak. A kórházból történő elbocsátást követően az antibiotikus kezelést szájon át kapja további 4-6 héten keresztül. A hosszan tartó antibiotikus kezelés azért szükséges, hogy a húgyutakat sterilen tartsuk, és megakadályozzuk az ismételt fertőzést.

Vesemedence-gyulladáson átesett gyermekek nefrológiai gondozása a lehetséges szövődmények elkerülése miatt fontos.

A gondozás során rendszeresen történik vizelet ellenőrzés, vizelettenyésztés illetve egyéb kiegészítő vizsgálatok (vérnyomásmérés, a vesék izotópos vizsgálata, hólyagfeltöltéses vizsgálat).

Szövődmények

A legtöbb húgyúti fertőzés szerencsére gyorsan és nyomtalanul gyógyul. Néha azonban a fertőzés krónikussá válik, melynek következménye lehet a vesék károsodása, veseelégtelenség, magas vérnyomás, főleg, ha a felső húgyutak gyulladását elégtelenül kezelik.

Megelőzés

Fontos a gyermek megfelelő mennyiségű folyadékfogyasztása, vizelési inger esetén minél gyorsabb vizelet ürítés.

Higiénés rendszabályok oktatása és betartása. A kislányok a vizelés alatt a lábakat tartsák minél nagyobb terpeszben tartsák, és székelés után a végbél területének gondos tisztítása szükséges (elölről hátrafelé). Kisfiúknál az előbőr hátrahúzása vizelés előtt, csökkenti a fertőzés veszélyét.

A székrekedés is hajlamosító tényező, ezért ennek megelőzése, kezelése is javasolt.

A hideg nem oka a fertőzésnek, de a lehűlés segíti a kórokozók elszaporodását, ezért a gyermekek öltözéke mindig az időjárásnak megfelelő legyen. A természetes anyagú alsóneműk viselése javasolt, illetve a szoros ruhadarabok kerülése fontos.

Strandolás után célszerű a vizes fürdőruhát - alapos mosakodás után-, szárazra cserélni.

Visszatérő húgyúti fertőzések esetében a habos meleg vizes fürdés helyett a lezuhanyozást válasszuk. A serdülőkorú lányoknál a szexuális felvilágosításba kell belecsempészni a nemi aktus higiénés vonatkozásait, hogy minden aktus előtt és után tisztálkodással egybekötve, menjenek el pisilni.

Visszatérő húgyúti fertőzések esetén mindenképpen ki kell vizsgálni a gyermeket, hogy milyen hajlamosító tényező (például fejlődési rendellenesség, bélférgesség, lányoknál például hüvelygyulladás stb.) húzódik meg a háttérben.

A cikk a Képmás magazin 2013. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Évente egy személy részesül e kivételes elismerésben, de az alapítvány rajta kívül különdíjjal jutalmaz egy – bármilyen pályán – közösen alkotó, együtt dolgozó házaspárt is. 

Személyekre bárki javaslatot tehet. A Kopp-Skrabski-díj kuratóriuma június 30-ig várja a jelöléseket. A díj mindkét esetben 500.000 forint. Ezen kívül egy személy és egy házaspár közönségdíjban is részesül, melynek díja 300.000 forint. A közönségszavazás augusztus 1. és  szeptember 15. között zajlik majd, a díjak átadására pedig 2019 októberében kerül sor.

A jelölésről az alábbi linken lehet tájékozódni, és arra javaslatot tenni:  https://bit.ly/2QttxC4

2018-ban Mihalec Gábor párterapeuta, valamint Czeglédi Budai Katalin és Czeglédi Tibor bútorkészítő iparművészek kapták a Kopp-Skrabski-díjat. A közönségdíjat Sződy Judit négygyermekes szoptatási tanácsadó, a házaspároknak adható közönségdíjat pedig Nagy Péter egyházmegyei közoktatási munkatárs és Nagy Judit kardiológiai asszisztens vehette át.

Térey János 48 évesen hagyott itt a Földön egy feleséget, két gyermeket és egy egész nemzetet. Megállt a szíve harmincadik érettségi találkozója után két nappal.

Az ember meghalt, de tudjuk, a magyar olvasó igazán ekkor kezdi el becsülni a szerzőt, ekkor kapja föl a fejét, ekkor figyel oda rá, veszi meg, lopja el vagy tölti le könyveit.

Térey János azon kevés költők egyike volt, akiket a magyar irodalom, a Szakma életében is megbecsült, díjak sokasága bizonyítja ezt. Az az alkotó volt, aki egyszerre érezte a korszellemet, és tudta, mit érdemes megelevenítenie a hagyományból. Akkor kezdett el verses regényt írni, amikor az teljesen idejétmúlt vállalkozásnak tűnt, de megmutatta, hogyan lehet megmenteni ezt a műfajt, hogyan tölthető meg ez az avítt keret 21. századi tartalommal.

Egyetemistaként egy nyarat szántam arra, hogy elolvassam és megértsem a Protokollt, Térey János egyik fontos művét. Azóta máshogy nézem a politikát, máshogy sétálok Budapesten, és máshogy értékelem a kortárs irodalmat. Mond-e nekem valamit a korról az, amit olvasok? – ezt a kérdést szegezem minden frissen megjelenő műnek Téreyn nevelkedve.

Itt értettem meg azt, hogy János hozzánk, mai, gondolkodó magyarokhoz beszél, nem csak valami ködös művészközeghez, akikkel gyakran találkozott írótáborokban, esteken, bemutatókon.

Mégis fontos az az irodalmi szakmai jelenlét, amit ő képviselt. Egyszerre volt ő semmilyen- és mindenoldali. Elment a sokat támadott íróakadémiára, hogy tanuljanak tőle a fiatalok. Beszélt a hangosan hőbörgőkkel is, hogy megértse őket, és elmondja a saját érveit. János láthatóan emberekben gondolkodott, nem táborokban. Visszalátogatott Debrecenbe, szülővárosába, megnyitotta ott az egykori könyvhetet, de az idei könyvhét már nála nélkül nyílik meg.

 

 

Térey János gondolkodó volt, én inkább így nevezném. Gondolkodó, aki provokatív hangjával, merész ötleteivel másokat gondolkodtatott. Eszembe jutnak esszéi, amelyek egyike-másika nagy port kavart, hosszas vitáknak ágyazott meg, és irányt mutatott a többieknek, hogyan vetíthető egymásra a múlt és a jelen. Térey szépirodalmi műveiben simán megfér egymás mellett egy pesti hacker és Dante, Paulus német tábornok és Puskin. Téreyhez azonban ismerni kell a magyar és az európai kultúrát – és újrafelfedezni rajta keresztül. Jánoshoz fel kell nőni, de aki képes követni őt, az már mai magyarnak érezheti magát. Olyan magyarnak, aki tudja a politika, a bulvár és a művészet helyét az életében.

Térey rendbe rakja az ember agyát, ha átadja magát neki.

Irodalomtanárként Verlainnel együtt csempésztem be az órámra, amikor arról beszéltünk a diákokkal, kinek az Őszi chanson fordítása sikerült a legjobban. Évenként folyamatosan lépett előre, lehagyva először Szabó Lőrincet, majd Tóth Árpádot a diákok irányította szavazáson. Olyan kortársnak érezték őt néhány sor alapján a tizenévesek, aki maivá szelídíti számukra a klasszikust. Most pedig ő is elkezdett klasszikussá szelídülni A Nibelung-lakóparkkal és az olvasók által kevésbé megbecsült remekművel, a Paulusszal.

Térey az olvasó számára hamarosan elkezd igazán élni.

A családapát, az embert, a média- és a közösségi oldal-teremtette figurát eltemetjük, meggyászoljuk. De a szerzővel még igen sok dolgunk van. A fájdalmon túl új téreydőszámítás kezdődik.

 

Példaképekre minden kornak szüksége van. Az ő létezésük, egy bizonyos értékrend melletti elkötelezettségük ugyanis számunkra is kijelölheti az utat, amit követve talán jobb emberré válhatunk. A példakép-létnek természetesen nem feltétele sem a hírnév, sem az ismertség, hiszen mindnyájan láthatunk akár a legszűkebb környezetünkben is olyan követendő mintákat, amelyeket bátran nevezhetünk etalonnak. Gróf Mikes Johanna élete viszont a történelem reflektorfényében formálódott példaértékűvé.

Az utókor számára ismertté a hozzá családi szálakon kötődő Ugron Zsolna és rendezőtársa, Bertha Lívia révén vált, akik izgalmas és tanulságos életútját „Az utolsó nagyasszony” című történelmi dokumentumfilmben dolgozták fel. Mielőtt azonban bárki is megijedne a műfajtól, fontos megjegyezni, hogy a dokumentumfilmben portré- és játékfilmes elemek keverednek archív mozgóképekkel.

Vontatott történetmesélés és évszámokkal dobálózás helyett lenyűgözően izgalmas és fordulatos, helyenként pedig kifejezetten megindító és katartikus filmélményben lehet része annak, aki időt szán erre a bő egyórás alkotásra.

Hanna néni – ahogy a filmben megszólalók legtöbbje emlegeti a grófnőt – gyakorlatilag végigélte a teljes huszadik századot. 1911-ben született Gróf Mikes Ármin és Bethlen Klementina lányaként, és főként Zabolán és Budapesten élt. E két helyszín és a velük járó különböző élethelyzetek más-más kihívás elé állították. Pesten a címlapok gyakori szereplője volt, korabeli „celeb”, aki az arisztokrata úrhölgyek fényűző életét élte, míg Zabolán a falusiak életében aktívan részt vevő, őket minden módon segítő, felelősségtudatos nagyasszonyként volt jelen. Itt édesanyjával szövőüzemet is alapított, hogy a helyi székely népviselet – és ezzel együtt a teljes népi kultúra is – fennmaradjon a polgárosodás korában.

Szenvedélyesen fotózott, képeit az amerikai National Geographic is közölte, a harmincas években pedig az „angol beteggel”, Almássy László gróffal járta be Egyiptomot.

Eközben majdnem albán királyné lett, ám végül Teleki Pál fiához, a szintén geológus-politikus Teleki Gézához ment feleségül, és titkos diplomáciai küldetésekben is részt vett. A kommunizmus elől Amerikába szökött, ahol 2008-ban bekövetkezett haláláig élt. Kalandos életútja mindenképpen filmvászonra kívánkozott.

 

– Kiderült, mi a baj a derekaddal?

– Egy régi térdsérülésem okozza a fájdalmat, amelyet nem jól kezeltek. Emiatt felborult a statikai egyensúlyom, átterheltem a súlyt az egyik lábamra, a csípőm és a medencém is torzult.

– Ez 19 éves korodban történt, sport közben. Van gyakorlatod már az ilyen újrakezdésekben…

– Csak akkor nem maradtam le semmiről…

– Hiszen a kosarazást abba kellett hagynod!

– De ma már tudom, hogy nem véletlenül. Folyamatos sérülések értek, mintha az élet sorra adta volna a tockosokat, hogy ne ezzel foglalkozzak. Pedig én nagyon hajtottam.

Minden edzés után ott maradtam, dobtam száz hárompontost és száz büntetőt, és írtam egy füzetbe, hogy mennyit fejlődtem. Heti vetítésben gyönyörűen mentek is föl a százalékok.

– Miért akartál ennyire jó lenni?

– Én mindig a legjobb akarok lenni, ha belekezdek valamibe…

– De az ember nem lehet mindenben jó.

– Ez így van. 19 évesen azt gondoltam, hogy kijövök abból az állapotból. Szerettem volna visszamenni a pályára. De egy idő után éreztem, hogy ez a térd semmire sem jó, azóta csak egyszer voltam kosárlabdapályán.

– Hogy tudtad akkor átállítani a váltókat?

– Nem ez volt a hivatásom, csak a hobbim, és akkor még tanultam. Úgy minden könnyebb, kijelölik neked az utat. Átkalibráltam magam. A fekvőgipszben vettem először gitárt a kezembe, a főiskolán pedig már verseket, dalszövegeket írtam az előadásokon. És állandóan zenét hallgattam. Annyira fontossá vált egy-egy jó zene, hogy gyakran mutattam a szaktársaimnak is a kedvenc számaimat, főleg rock- és gitárzenét. Azokat szerettem, amelyek épülnek, épülnek, aztán egy nagy, katartikus feloldásban végződnek. Amikor azt vettem észre, hogy közben a többiek másról kezdenek el beszélni, vagy nem figyelnek – holott én a legbelsőbb szentélyembe engedem be őket –, szinte megsértődtem. Akkor jöttem rá, hogy nekem a zene mást jelent, mint nekik. Sokkal fontosabb része az életemnek. 

Egészen más mélységeket és magasságokat élek meg egy dalban. Én nem azért hallgatok zenét, hogy közben beszélgessek, nem is szeretem azok a pubokat, ahol háttérzene szól, mert azon kapom magam, hogy nem figyelek a társaságra.

Amikor erre rádöbbentem, az végtelenül ijesztő volt, mert épp egy idegenforgalmi főiskolára jártam.

Először elvégeztem egy idegenforgalmi szakmenedzserképzést, mert azt ígérték, hogy akkor lerövidül a diplomás képzésem, és azt reméltem, hogy mellette elmehetek dolgozni. Át is jelentkeztem, de közben megváltozott a kreditrendszer, ezért egy kivételével az összes tantárgyat újra fel kellett vennem. Nagyon nehezen viselem a fölösleges dolgokat és az igazságtalanságot. Otthagytam az egészet. Ma már tudom, hogy jó döntés volt, de nagyon nehéz. És ezután életem legsötétebb hónapja következett. Ott álltam 22 évesen perspektíva nélkül. El kellett mondanom a szüleimnek, hogy nem leszek szállodaigazgató, és tudtam azt is, hogy amikor majd felteszik a kérdést, „akkor hát mit akarsz”, arra meg nincs válasz. Ezt nem kívánom senkinek.

– Hogy fogadták?

– Nem bántott senki, de három hónap depresszióba süllyedtem. Akkor elhatároztam, hogy elmegyek dolgozni. A konditeremben kaptam recepciós állást, ahova addig is edzeni jártam. Mindent letakarítottam, a szoláriumot is 15 percenként, hogy lássák, nem lébecolni jöttem, hanem ki akarom magam mozdítani ebből a gödörből. Havi 260 órákért kaptam 100 ezer forintot, de edzhettem, belekóstoltam kicsit a dietetikába, az anatómiába, megismertem különböző edzésmódokat. Odáig jutottam, hogy edzőket is helyettesítettem. Kialakítottam a kört, amelyben létezhettem.

– És hogy vezetett innen az utad a tehetségkutatóba?

– Pestre költöztem, és a barátaim négyéves unszolása után, amikor épp ismét rásérültem a térdemre, jelentkeztem a tehetségkutatóba, a Rising Starba. Ha az ember lába sínben van, nagyon semmit érőnek tudja érezni magát, talán ezért is adtam be a derekamat.

– A tehetségkutatót pedig éppen az ilyen elszánt figuráknak találták ki?

– Szinte még egy hangot sem adtam ki a torkomon, máris aláírattak velem egy ötszáz oldalas papírköteget, amit aztán a fejem fölött lapozgattak, mert ahogy egy lépést előbbre jutottam, máris érvénybe lépett a következő fázis. És egyszer csak benne voltam a műsorban. Ez egy centrifuga volt, pláne nekem, aki akkoriban egy építőipari cégnél dolgoztam értékesítési menedzserként, ami lássuk be, elég messze van az előadó‑művészettől. Negyedik lettem, és Kállay-Saunders Andristól kaptam egy csodálatos dalt, a Mary Joe-t. Ezzel elindult minden, három és fél évvel ezelőtt.

– Szerinted miért voltál sikeres?

– Semmi nem szólt mellettem, de a legnagyobb sötétségben meg tudtam teremteni az utat a célom felé. Egy tehetségkutató nem segít, ha utána nem kezdesz el dolgozni. A felszínen kell tartanod a neved, és ez egyáltalán nem könnyű.

– Ma már nem sérül az önérzeted, amikor a saját dalodat és előadó‑művészetedet több száz vagy ezer ember elé kiteszed?

– Ma már tudom, hogy az ízlés és az igényesség különböző dolog. Nem mindenki érzi és értékeli azt a zenét, amit én szeretek, de nekem nem azzal kell foglalkoznom, hogy kinek nem fog tetszeni. Azokat keresem, akik lúdbőröznek attól, ami engem is megérint, ami nekem is fontos. A dalokhoz kell egyfajta lelkiállapot, lelki szint. Azon a szinten, ahol én vagyok, sokan vannak, és vannak fölötte és alatta is. De ez változik, és lehet, hogy egy dal, ami egyszer fontos volt, már nem lesz az, vagy egy másik, amelyet egykor nem értettem, jelentést kap, mert felfedezek benne egy sort vagy egy hangszert, amit addig észre sem vettem.

– Nem tartasz attól, hogy a szöveget könnyű félreérteni?

– Ez benne van, ahogy a verselemzésben is: „gondolta a fene”, mondaná a költő, ha hallaná. Az nem feltétlenül baj, hogy a közönség asszociációja másfelé visz, mert nekik talán egész más a lényeges. Az, amiért én megírtam, nekem fontos. A szellemi terméknek nem az a küldetése, hogy használati utasítással pontosan megmondjuk, mire jó. Valaki táncol rá, valaki meditál, miközben hallgatja. Mindenki használja úgy a saját valóságában, hogy az segítsen neki!

– De azért nem szereted, ha beszélget, miközben te énekelsz.

– Ha élő előadás van, akkor nagyon zavar, mert nem azért megyek oda, hogy nekem jó legyen. De azt nem várhatom el, hogy felvételről ne hallgassák háttérzeneként, mert ma már annyira felgyorsult az élet.

– Olvastam, hogy Caramel a példaképed…

– Magyarország top kategóriás férfi énekese, és aki ismeri, tudja, hogy jó ember is. Nyilván kell ehhez egyfajta lelki érettség. A dalainak a mondanivalója ugyanaz, amit én is el szeretnék mondani. Nagyon jólesett, amikor mondta, hogy ő is szereti, amit csinálok. De ugyanilyen példakép Rúzsa Magdi. Nem csinál hülyeségeket, nem celeb, hanem igazi zenész. Én is az akarok lenni.

– Milyen volt műsorvezetőként visszatérni A Dalba, amelyben te is versenyző voltál pár éve, sőt, meg is nyerted?

– Ez nem segített, annál sokkal jobban féltem. Teljesen irracionálisnak tűnt, hogy én ott műsort vezessek.

– Mégis elvállaltad.

– Mert szeretem a kihívásokat. De erre nem lehet felkészülni, ezt a dinamikát nem lehet lemodellezni, hiszen a próba 10-től 4-ig tart, a műsor meg 7-től fél 9-ig. A próba után úgy érzed, ez simán menni fog, idemész, odamész… csakhogy a műsorban minden tízszer pörgősebb.

– A mostani derékfájásnak a stressz is oka lehet, nem?

– Inkább az, hogy négy éve nem pihentem. A Sztárban sztár tíz hete a legkeményebb dolog volt, amibe valaha beleugrottam, ezért utána elmentem egy négy­éjszakás wellnessre pihenni. Azt hittem, ez elég, ezzel rendben is leszek. És utána rögtön jött A Dal hajtása hat héten át.

– Azt mondtad, nem akarsz celeb lenni. A Sztárban sztár nem afelé vezet?

– Embere válogatja, van, aki hülyét csinál magából, van, aki komolyan veszi a feladatot. Azt hiszem, azzal az évaddal szerencsém volt, mert nem voltak benne bohócok. Először én is tartottam attól, hogy megbélyegző egy ilyen szereplés, de rájöttem, nekem nem azzal kell foglalkoznom, ki mit csinál. Ha én úgy állok oda, hogy ízig-vérig Chuck Berry vagyok, akkor senkinek nem jut eszébe, hogy ez celebség. Szeretnék ahhoz felnőni, amit elképzelek magamról. Ez még nyilván messze van, hiszen csak a szárnyaimat bontogatom, de soha, sehol, semmiképpen sem akarok az alatt teljesíteni, amit már tudok.

– Elfogad téged a zenészszakma?

– Mit nevezünk zenészszakmának? A zsűriben is van, aki nehezen fogad el, biztos olyanok is akadnak, akiknek a hideg futkos a hátukon, ha én megszólalok. De Charlie egyszer azt mondta, hogy k…jó, amit csinálok. Félve találkoztam vele. Szegeden, amikor be akartak mutatni neki, először azt mondtam, inkább ne. Aztán mégis bemutattak, meghallgatott. Nekem Charlie a szakma csúcsa, ezért ez a dicséret életem végéig elég lesz.

– Van testvéred?

– Huszonhat éves öcsém és egy hétéves húgom, a szüleim elváltak.

– Tudsz időt tölteni a húgoddal?

– Más városban élek, de nagyon igyekszem jelen lenni az életében. Gyerekkoromban sokat olvastam, ez most nagyon jól jön, mert mesélek neki a csillagokról, a dinoszauruszokról. Egyelőre nem nagyon tudott kifogni rajtam a kérdéseivel. Ott vagyok a húgom életének fontos eseményein is, például az óvodai, adventi előadásán. Az én szüleimtől ezt a fajta támogatást nem kaptam meg. Nincs bennem harag, hiszen ezért lettem az, aki ma vagyok, de akkor nagyon fontos lett volna, hogy ott legyenek a meccseimen. Hogy figyelemmel kísérjék a fejlődésemet, amit csinálok. Hiába volt nagy szorgalmam, egy gyerekben ilyenkor elsilányul az igyekezet, hiszen, ha ennyire nem vagyok érdekes, akkor nem is lehetek olyan jó. Mi másfajta figyelmet kaptunk. Én ezt is szeretném neki megadni.  

Fehérvári Gábor Alfréd, későbbi művésznevén Freddie 2014-ben, a Rising Star nevű tehetségkutatóban vált ismertté, amelyben 4. lett. Első igazi slágere a 2015-ben megjelent Mary Joe volt. 2016-ban Pioneer című dalával indult A Dal című versenyen, amelyet meg is nyert, így ő képviselte Magyarországot a 61. Eurovíziós Dalfesztiválon, ahol a döntőbe jutott. 2017-ben és 2018-ban ő lett a dalfesztivál egyik magyarországi kommentátora, illetve a Duna Televízióban futó dalválasztó egyik műsorvezetője.

A cikk a Képmás magazin 2019. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Azért sem szeretem a szóbeli számonkérést, mert legtöbbször egy vagy két ember szenved nyilvánosan, a többi meg nézi őt vagy őket – szurkolóként, ellendrukkerként vagy szerencsés túlélőként. A felelőnek illene felkészülési időt adnom, akár az érettségin, de ez az óra felépítése és időkeretének szűkössége miatt mégsem egy nyerő ötlet. Vallassam vagy ne kínozzam?

A felelés olyan a tanításban, mint a zokni szandállal a divatban. Praktikusnak tűnik, de mindenki összesúg a láttán.

Amiért mégis szeretem ezt a műfajt, az a diákok önértékelése. Hogyan osztályozná a feleletét? – kérdezem tőlük. Hármas vagy négyes, mondja a bizonytalan tizenéves, akinek főként az összeszedettsége, magabiztossága hiányzik az ötöshöz. Jó, akkor kérdezzenek még egyet tőle az ötösért, biztatom a többieket, és érzem, ki tudjuk hozni belőle a jelest. Maga sokkal okosabb, mint amilyennek hiszi magát – csúszott ki a számon múltkor, amikor az egyik fiú a kettesért szállt ringbe, végül négyes lett belőle. Sokkal fontosabb dolgot fejleszt rajtuk ez az önértékelősdi, mint a nyilvános memóriajáték.

A múltkor azonban visszanyalt a fagyi, beázott a zokni a szandálban. Feleltettem egy diákot, és bár nagyon ingadoztam a kettes és a hármas között, végül a rosszabb jegyet adtam neki. Lehet, bennem volt az, hogy nem sikerült reggeliznem, nem volt olyan erős a reggeli kávé, mint amilyet igényelt a nap, és egyébként is legszívesebben valami Fehér Béla-regényt olvastam volna óra helyett. A felelő tudomásul vette a dolgot, de egy sorral mögötte határozottan jelentkezett az egyik osztálytársa.

„Tanár úr, szerintem ez a felelet nem kettes volt” – szavai nyomán megfagyott a levegő, mintha a tél közeledne a Trónok harcában.

A többiek arca elfehéredett, és engem is meglepett a reggeli koffeinhiányomat pótló őszinte kiállás társa mellett. Jobbnak gondolja? – kezdtem a harcot. Igen – érkezett a határozott és gyors válasz. Rendben, akkor győzzön meg! – válaszoltam, és itt már nem volt visszaút a csatatérről, ebbe már bele kellett állni zoknival szandálban. A diák ügyesen, határozottan érvelt, rámutatott értékelési hibáimra, kiemelte a felelet erényeit. Olyan szépen kritizált, hogy már az jelest érdemelt volna. Igaza volt, meggyőzött.

Nehéz ezt belátni tanárként, de néha éppen ez tesz hiteles figurákká minket, olyanná, aki olykor hibázik. „Köszönöm az észrevételeket, akkor legyen hármas” – zártam a vitát, és úgy távoztam vesztesként a csatatérről, hogy valójában győztem. Már nem is emlékszem, mit vettünk azon az órán, miből feleltettem, de abban biztos vagyok, hogy ott tanárok és diákok együtt tanultunk: érvelést, kritikát, értékelést és önértékelést. Sokkal többet nyertem ezzel, mint amennyit kockáztattam. A kettesbőlletthármaska talán legközelebb veszi a bátorságot, és magát védi meg. A védelmező talán az órán kívül is meri ez a stratégiát használni, és bátrabban szárnyai alá veszi azt, aki rászorul. Ki fog állni másokért, a véleményéért. Engem mindez megerősített abban, hogy szükségem van az ilyen típusú kontrollra is. Szóljon bátran a diák, ha hibázok.

 

Mintha megérezte volna ezt az igényemet a munkahelyem, ugyanis alig pár héttel az eset után jelezte, hogy részt vehetek egy programban, ahol a diákok értékelik a tanárokat, természetesen névtelenül, közel ötven szempont alapján (jó-e az órai légkör, változatos módszerekkel tanítok-e, mennyire vagyok hangulatember stb.). Egy hármast kaptam, a többi mind négyes és ötös. Ez megnyugtatott, és megmutatta, miből vagyok jó, és láttam, miben kell még fejlődnöm. Hármast kaptam például a személyre szabott feladatokból. És tényleg. Ritkán építek arra, hogy ki miből jó. Sokszor csak arra figyelek, hogy a csoportnak hova kell eljutnia. Annak azért örültem, hogy a legjobb osztályzatot többek között azért érdemeltem, mert az óráimon nem kell félni.

De nem is az a lényeg, mi az eredmény, hanem az, mit kezdünk vele. Befeszülünk rajta, és tudomásul vesszük, hogy pikkelnek ránk a diákok, és már örökre beskatulyáztak, vagy próbálunk rajta változtatni?

Mindig tanulságos az a szöveges értékelés, amelyet a ballagóktól kérek. Bár ebben az évben ez elmaradt az előbbi mérés miatt, de korábban meglepő visszajelzést kaptam. Túl keveset feleltetek szóban. Sokan írták ezt, és így erőt vettem magamon. Elkezdtem tehát megszeretni ezt a műfajt – a szandált zoknival.

Alternatív grillzöldség

Már nincs akadálya annak, hogy szabadtéren grillezzünk. Nem kell azonban ott sem húst hússal ennünk, hiszen zöldségekből is legalább olyan finom grillételeket készíthetünk (amit persze azért szalonnával is meg lehet fűszerezni…). Ilyen ez a spárgás keverék, amelyet – ha nincs kertünk vagy teraszunk – sütőben is elkészíthetünk.

Hozzávalók: Fél kiló spárga (a legjobb vegyesen, de lehet csak fehér vagy csak zöld is), fél kiló gomba, 1 cukkini, 15 deka füstölt szalonna, 2 nagy fej vöröshagyma, 5 gerezd fokhagyma, olívaolaj, só, bors

Elkészítés:
Hántsuk le és vágjuk kisebb darabokra a spárgát (a fás részeket dobjuk ki), pucoljuk meg a gombát, a cukkinit és a hagymát, majd szeljük azokat vékony karikákra. Vágjuk vékonyabb csíkokra a szalonnát is, a fokhagymát pedig pucoljuk meg.

Ha az ételt bent készítjük, akkor melegítsük elő a sütőt 220 fokosra, majd béleljünk ki egy sütőedényt sütőpapírral. Finoman döntsük bele az előkészített összetevőket, sózzuk és borsozzuk, majd bőségesen locsoljuk meg az egészet olívaolajjal. Figyeljünk arra, hogy a zöldségek egyenletesen terüljenek el a sütőedényben. Ha ezzel megvagyunk, toljuk be az ételt a sütőbe, és hagyjuk ott nagyjából 20–25 percre (amíg a zöldségek mind meg nem puhulnak, és enyhén meg nem pirulnak). Az idő leteltével vegyük ki az ételt a sütőből, és fogyasszuk azonnal.

A finomságot ugyanígy készíthetjük kertben, grillsütőn is. Ott azonban jobban kell figyeljünk arra, hogy a keverék le ne égjen (és ennek érdekében az edényt időnként meg is kell mozgatnunk, a zöldségeket finoman meg is kell kevergetnünk).

 

Spárgás tészta recept

Tésztához is kiváló választás a spárga, hiszen remek tejszínes, krémes feltétet készíthetünk belőle. Ráadásul előre is el lehet készíteni, így ahhoz, hogy látszólag pillanatok előrukkoljunk vele, nem kell mást tennünk, mint gyorsan kifőznünk a tésztát.

Hozzávalók: fél kiló penne, 1 kiló zöldspárga (de lehet akár fehér is), 20 deka füstölt sonka, néhány evőkanál vaj és olívaolaj, 2 deci tejszín, 10 deka kenhető sajt, oregánó vagy kakukkfű, só, bors

Elkészítés:
Tegyünk föl forrni egy fazéknyi vizet (sóval és cukorral), amiben majd a tésztát kifőzzük, a forralás és főzés ideje alatt pedig készítsük el a feltétet. Ehhez pucoljuk meg a spárgát (persze csak ha fehéret használunk), és vágjuk rövidebb darabokra (ügyeljünk arra, hogy nehogy maradjon benne olyan hajtás, amely már elfásodott). Ha ezzel megvagyunk, mossuk meg még egyszer a spárgát, majd tegyük föl főni nagyjából 5 percre. Ezt követően szűrjük le, és hideg vízzel kicsit öblítsük le. Vágjuk a sonkát vékony csíkokra.

A vajat és az olívaolajat vegyítsük el egymással, majd egy serpenyőbe tegyük föl forrósodni. Ha már fölhevült, adjuk hozzá a sonkát, majd kissé pirítsuk meg. Ezután hozzáadhatjuk a spárgadarabokat is, majd a keveréket ízlés szerint szórjuk meg kakukkfűvel vagy oregánóval, és persze sózzuk és borsozzuk is. Adjuk hozzá a tejszínt és a sajtot, majd főzzük az egészet nagyjából 5 percig. Ezt követően hozzáadhatjuk az addigra elkészült tésztát, és máris fogyaszthatjuk.

Zöld-spárga saláta recept

Bátran használhatjuk a spárgát saláta elkészítéséhez is, ráadásul nem csak hagyományos zöldsalátákhoz adhatjuk, hanem akár laktatóbb, tojásos típusokhoz is. Meglepő, de igazán jól passzol egymáshoz ez a két összetevő. Ráadásul külön fogásként, vagy sültek mellé, köretként is fogyaszthatjuk.

Hozzávalók:

A salátához: 1 kiló spárga (lehetőleg zöld), 20 deka szalonna, 4 főtt tojás

A hollandi mártáshoz: 5 tojássárgája, 1 deci, 10 deka vaj, 1 citrom, só, bors

Elkészítés:
Mosás után tördeljük apróbb darabokra a spárga felső részeit (az alsó lehet hogy fás), majd dobjuk enyhén sós, forrásban lévő vízbe. Főzzük nagyjából öt percig, úgy, hogy a sípok még roppanósak maradjanak. Ezt követően szűrjük le a zöldséget, öblítsük át hideg vízzel, majd csöpögtessük le jó alaposan. Közben főzzük meg a tojást, majd vágjuk vékony karikákra. Ugyanígy szeljük csíkokra a szalonnát, majd serpenyőben pirítsuk meg (a kiolvadt zsírt öntsük le róla, később még szükségünk lesz rá a salátához). Ezt követően rendezzük egy tálba a spárgadarabokat, a tojásszeleteket és a szalonnáz, majd az egészet öntsük le a szalonna pirításakor megmaradt zsírral.

Készítsük el a hollandi mártást úgy, hogy a tojássárgáját és a tejszínt habverővel jól elkeverjük, majd hozzáadjuk a az előzetesen megolvasztott vajat, sózzuk, borsozzuk és citromlével ízesítjük. A salátát ezzel a mártással tálaljuk.

A cikk a Képmás magazin 2013. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>