Szüzek, özvegyek, boszorkányok

A hisztéria kifejezés a görög hüsztrosz, azaz anyaméh szóból ered, mert az ókorban azt gondolták, hogy a tüneteket a méh testen belüli vándorlása okozhatja. Emiatt csak a nők betegségeként tartották számon (ez a tévhit egészen a XIX. századig megmaradt).

Úgy hitték, hogy a nemi önmegtartóztatás miatt a méh kiszárad, elveszti súlyát és kóborolni kezd a testben.

A szót először Hippokratész használta, aki olyan tünetekről számolt be, mint fulladás, görcsök, álvakság, bénulások és tudatzavarok. A hisztériát ráadásul akkoriban romlásnak tartották. A középkorra a kereszténység – mivel a szüzesség erény volt – démonoktól megszállott nőkről, féktelen vágyakról beszélt a hisztéria kapcsán. Ezekből a nőkből lettek a legádázabbnak hitt boszorkányok, így a hisztéria már nem az orvostudomány, hanem az Egyház hatáskörébe tartozott.

Az idegrendszer betegsége?

Csak a XVII. században mondták ki először, hogy a hisztéria nem a méhet, hanem az agyat érintő betegség, illetve hogy férfiak is lehetnek hisztérikusak. Anton Mesmer osztrák orvos, az idegrendszer betegségeit az ember és világ egyensúlyának felborulásával magyarázta. Mágnesek, tükrök, zene és a saját személyéből áradó életerő segítségével gyógyított. Módszerének, a magnetizmusnak, óriási hatása volt. Az ő nevéhez fűződik a hipnózis is, amely később jelentős orvosi módszerré vált.

Charcot, francia neurológus a hisztériás nagyrohamnak négy fázisát különböztette meg, amely során először görcsök, rángások tűnnek fel, aztán a beteg logikátlan, hídszerű mozgásokba kezd. A harmadik fázisban a nemiség kerül előtérbe, a betegek obszcén gesztusokat tesznek, leszaggatják magukról a ruháikat, végül pedig eksztázisba esnek.

Charcot idővel hisztériabemutatókat kezdett tartani. Nagy előadások keretében hisztériás nőbetegeket állított a közönség elé, és hipnózis segítségével rohamot idézett elő náluk. Az érdeklődés óriási volt.

A fiatal Freud is ellátogatott Párizsba az előadásokra, de azért idegenkedett a színpadias demonstrációktól.

Jean-Martin Charcot bemutatja a hisztériát egy páciensen a Salpêtrière-ben.

Freud ezután Joseph Breuer, szintén hisztériásokat vizsgáló bécsi orvos segítségével és közreműködésével kiadta a hisztériáról szóló tanulmányait, amelyekben különböző eseteket írtak le álnéven. Freud természetesen a hisztéria okát eleinte a gyermekkori szexuális traumában, később elfojtott szexuális vágyakban látta.

Érzelmi feszültség a testi tünetek mögött

Dr. Rákóczi Emese pszichológus szerint manapság a „hisztéria” kifejezést nem használják diagnózisként, és a pszichiátriai esetek körében is egyre kevésbé jelenik meg a betegség. A korábban a hisztéria megnevezés alá sorolt tünetek ma a szomatoform és a disszociatív zavarok kategóriáiba sorolódnak. Ezek jellemzően fiatal felnőtt korban alakulnak ki, és érzelmi feszültségek átváltását jelentik testi tünetekre. Ilyenkor hiányoznak a valós szervi problémák, de a betegek mégsem szimulálnak.

A tünetek jellemzően neurológiai jelleget öltenek, gyakran bénulással, érzékszervi kieséssel, az emlékezet problémáival, teátrális rohamokkal járnak. De emellett jelentkezhet fejfájás, fulladás, mellkasi szorítás, zsibbadás és akaratlan kényszermozgások az arc vagy a végtagok izmaiban.

Egyesek a pánikbetegséget tartják a hisztéria mai megnyilvánulási formájának.

A kezeléskor az a legfontosabb, hogy kizárjanak mindenféle testi betegséget. Majd pszichoterápiás módszerekkel, relaxációs vagy szuggesztív terápiás technikákkal, hipnózissal lehet gyógyítani. A javulás akkor kezdődhet el, ha a beteg felismeri, hogy fizikai panaszai hátterében lelki okok állnak.

A cikk a Képmás magazin 2012. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Attila, te Székelyföldön születtél. Hogy vezetett az utad az anyaországba?

Attila: Csíkszeredán születtem, és az onnan öt kilométerre fekvő, hatszázötven lelkes kis faluban, Csíkborzsován nőttem föl, a Hargita lábánál. Ez egy színmagyar, összetartó település, itt nem adják el a telket idegennek, ha valaki elköltözne, mindig először a szomszédokat kérdezik meg. Ma is nagy élet van a faluban, sok fiatallal, akiknél a három gyermek az átlag. A Ceauşescu-időszakban mifelénk mindenki búfelejtett, mulatott, táncolt, belenőttem én is. Háromnapos lakodalmak voltak, pénteken készülődéssel, szombaton lakodalommal, ahová a gyerekeket nem lehetett vinni, vasárnapról hétfőre virradóan pedig visszahívással zárult a mulatság. Aztán voltak bálok is: 18 éves bál, regruta bál, kosaras bál, szüreti mulatság, ezeken az alkalmakon elég jól megtanultunk táncolni. A rendszerváltás után, amikor Csíkszeredán megalakult a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes, elkezdtem magasabb szinten művelni a néptáncot. Negyvenen jártunk táncolni, úgy adta az Isten, hogy magam kerültem csak ki hivatásosként.

A Mesterem, Fodor Csaba 16 évesen elkapott: „Fiam, neked ez lesz a munkád!”.

1990-et írtunk ekkor, el sem tudtam képzelni, hogyan lehet megélni a táncból. De fokozatosan kialakult, egyre többet jártunk külföldre fellépésekre, jó életem volt. Akkoriban naponta két óra magyar adás volt a tévében, minden alkalommal a műsorblokk zárásaként öt percben a Hargita Népi Együttes táncolt magyar táncokat. Akárhol léptem ki az utcára, bárhová mentem, mindenki ismert és szeretettel fogadott. Sosem akartam elhagyni a szülőföldemet, de 2000-ben megismerkedtem Katával. 2001-ben átjöttem hozzá Magyarországra, ahol a Magyar Állami Népi Együttesnél folytattam a táncot.

– Nehéz volt meghozni ezt a döntést?

Attila: Nagyon! Csíkborzsova utolsó házában laktam, nekem épült, megvolt a munka, a ház, a birtok, a szüleim és két testvérem is ott éltek, minden oda kötött. Édesapám 2001-ben meghalt, ez is hozzájárult a változáshoz.

Apukám nagyszerű ember volt, három fiút nevelt, egyetlen pofont sem kaptunk tőle, de a nézéséből tudtuk, hogy mi a feladatunk, olyan tekintélye volt.

Sokat tanultam tőle az ácsmunkáktól, az építkezésen át a föld megmunkálásáig. A halála határvonal volt az életemben. Kata szegedi lány volt, másfél évig éltünk távkapcsolatban, aztán döntöttünk úgy, hogy ez tovább nem megy, és a hivatásunk gyakorlása miatt végül a fővárosba költözünk. De nem volt könnyű, ma is nagyon kötődöm a falumhoz. Néhány éve ki is alakítottunk egy kis apartmant, ami egész évben kivehető, nyaranta pedig Csűrdöngölő tábort szervezünk, idén 13. alkalommal, tánctanulással, sok magyar kultúrával.

– Kata, te honnan érkeztél a házasságotokba?

Kata: Szegeden születtem, értelmiségi családban, egyáltalán nem voltam „néptáncos tarisznyarák”, sőt, mindig is küzdöttem ez ellen a sztereotípia ellen.

Szerintem ugyanis ez nem szubkultúra, én vörös körmökkel, miniszoknyában is jártam táncházba, mellette pedig a diszkóba is elmentem és nagy U2-rajongó voltam.

Sok mindent kipróbáltam, és ezek után alakult ki bennem, hogy milyen irányba megyek tovább, a szüleim pedig mindig partnerek voltak a szárnypróbálgatásaimban. A gyerekeinket is úgy szeretném nevelni, hogy kapjanak színvonalas ízelítőt a klasszikus kultúrából, a népi kultúrából, sok mindenből, de itt a színvonalas szót aláhúznám! Húszévesen elmentem világot látni, nyelvet tanulni, valamiféle én-keresésre, egészen Amerikáig jutottam - ahol nagyon elszégyelltem magam. New Jersey-ben élő magyarokkal találkozva ugyanis azt tapasztaltam, hogy ezek a családok szombatonként magyar iskolába járatták a gyerekeiket, ahol magyar történelmet, irodalmat, táncot tanultak, cserkészkedtek. Itt a gyerekek tudták, hogy mi a különbség a kalotaszegi és a kalocsai tánc között, és tudták, milyen a gyimesi tojásfestés, hihetetlen színvonalas oktatást kaptak. Ekkoriban már nagyon szerettem a magyar néptáncot, de itt ismertem fel, hogy mennyi feladatom van még idehaza, és hogy milyen érték is a magyar népi kultúra.

El kellett távolodnom ahhoz, hogy megértsem, mennyire fontosak a gyökereim.

Ezekkel az élményekkel a hátam mögött vetődtem el egy szilveszteri buliba, Gyimesbe, ahol Attila fölkért táncolni.

– Hogy kezdődött a szerelmetek?

Attila: 2000-ben szervezetünk egy táncos szilveszteri bulit, kimondottan csak férfiaknak, sok zenésszel, táncossal, ugyanis mi egy olyan együttes voltunk, amelyben csak fiúk voltak, lányokat mindig találtunk magunk mellé. Gyimesben kibéreltünk egy kis házat, disznót vágtunk, három napig egyáltalán nem aludtam. Ekkor találkoztam össze a „Magyarból” jött Csécsi Katával, akit egy barátnőjével könyörögtek be hozzánk. Méteres hó volt, mínusz 25 fok, dupla kesztyű a törékeny magyar lány kezén, gondoltam, meg fog fagyni a kis szerencsétlen. Ahogy az lenni szokott, fogadást kötöttünk egy barátommal, hogy ki cserkészi be a lányt, én nyertem meg a fogadást. Megtáncoltattam és elolvadt a kezemben…

Kata: Valóban, elsodort ez a szilaj erő, a zöld szemek, Attila a táncban is jól illett hozzám. Másfél év után döntöttünk úgy, hogy Magyarországon folytatjuk a közös életünket, 2003-ban pedig össze is házasodtunk.

Onodi család, Országos Táncháztalálkozó, Budapest – Kép: Gorácz József

Így kezdődött „Csécsi Kata” és a „Csíki Bika” története, ahogy azóta is emlegetjük.

– Milyen volt a fővárosba kerülni?

Attila: Mindkettőnknek nagyon nehéz! Budapestre egyikünk sem kívánkozott, idegenül éreztük itt magunkat. Azzal a kikötéssel települtem át, hogy csak hivatásos munkát vállalok, feketén nem dolgozom. Az Isten úgy adta, hogy az Állami Népi Együttesben találtam helyet, két csővázas hátizsákkal egy szolgálati lakásba kerültünk. Hiányzott a csönd, a nyugalom és a meleg időjárás is megviselt, de az az előnye megvolt ennek az időszaknak, hogy a rokonság nem szólt bele az életünkbe.

Az első évben a 365 napból 400 műsort csináltam a Magyar Állami Népi Együttessel, keményen dolgoztunk.

Kata: Sokat küzdöttünk ekkoriban, hogy megtaláljuk a helyünket, de a kapcsolatunkat ez nagyon megerősítette, hiszen egymásra voltunk utalva. A szakmai sikerek, a családi fészek megteremtése, a gyerekek születése mind közös eredmény volt. Három év után találtuk meg az otthonunkat Budapesttől 30 kilométerre, Sződön, sok kedves öregasszony istápolt bennünket, idevetődött fiatalokat, még az uborkát is elrakták nekünk.

– Hogyan lehet hivatásos táncosként megélni, távol az otthontól?

Attila: Sokat dolgoztunk mindig, bennem pedig erősen munkált a székely vér, hogy megmutassam, megállom a helyem idegenben is. A kitüntetéseket, díjakat nem adták ingyen, kőkeményen meg kellett dolgozzunk az eredményeinkért, a nemzetközi „Tedd ki a pontot!” legényes verseny harmadik helyezettje voltam két alkalommal, egyszer közönségdíjas is lettem, a Népművészet Ifjú Mesterei lettünk 2004-ben, 2015-ben pedig Magyar Bronz Érdemkeresztet kaptam. 2007-ig táncoltam a Magyar Állami Népi Együttesben, de kétszer is volt vállficamom, amit figyelmeztetésként éltem meg: 16 év hivatásos táncos pálya után kiléptem. Ekkor kértek föl a Vadrózsák Néptáncegyüttes vezetésére, amit a mai napig csinálok. Ez egy budapesti amatőr együttes, Erdélyi Tibor, Román Sándor voltak a híres elődök, jövőre leszünk 70 évesek. Két korosztályban működünk, a 20–35 éves fiatalok mellett van egy szenior csoportunk, ahol 78 éves a legidősebb táncosunk, de senki nem gondolná hatvannál többnek, mert annyira jól karban tart a tánc. Sok fellépésünk van, megyünk külföldre, fesztiválokra, a Müpában is volt műsorunk, van mit csinálnunk hála Istennek!

– Mekkora kereslet van a minőségi népi kultúrára?

Kata:

Azt tapasztaljuk, hogy a színvonalas népi kultúra – tehát nem a kékfestő szoknyás–fehér harisnyás variáció – mindenkit megérint, függetlenül attól, hogy van-e előképzettsége, ismerete erről a világról.

Negyedikes ikerlányaink osztályában felkért az osztályfőnök egy műsor összeállítására, olyan gyerekeknek, akik nemigen találkoztak ezzel a világgal. Tartottam is tőle, népi játékok és szokások témában tanítottam be a gyerekeknek egy műsort. Meglepett, hogy mennyire élvezték a betanulást, a fiúk igazi férfiként feszítettek a kalapban, pitykés mellényben, a kiskamasz lányok pedig gyermeki örömmel bújtak a pörgős, piros szoknyába. Az osztályfőnök pedig azt is elárulta, hogy szünetekben a lányok azokat a játékokat játszották, egy programra utazva azokat a dalokat fújták, amiket tanítottam nekik. Magukénak érezték, hatott. Ezért is állítom, hogy a népi kultúra nem rétegkultúra, csak színvonalasan, az eredeti, archív gyűjtések alapján – Bartók, Kodály, Lajtha, Martin hagyatéka szerint – kell odaadni, és megérint bárkit.

A gyerekek 2018 karácsonyán

– A gyermekeitek nevelésénél milyen szempontokat tartotok szem előtt?

Kata: A magyar kultúra továbbadása elsősorban rajtunk, szülőkön és az intézményvezetőkön, közösségek vezetőin múlik. Mi szeretnénk felkínálni a gyerekeinknek sok értéket, megadni nekik a választás szabadságát, ugyanakkor olyan korlátokat is állítunk, ami őket védi: nem engedjük például a digitális eszközök korlátlan használatát. El is tudnak játszani bárhol, bármikor egyetlen fadarabbal. Villő lányunk nagyon fogékony az erdélyi szóhasználatra, szépen hegedül, Fanni akrobatikus tornázik, de első osztályba készülő Bese fiunkkal együtt mindhárman fel is lépnek velünk, ha kedvük tartja. Egy Goethe-idézet jár sokat mostanság a fejemben, amivel tejesen egyet tudok érteni: „A legtöbb, amit gyermekeinknek adhatunk: gyökerek és szárnyak.” Ezt szeretnénk átadni a gyerekeknek.

Önök is érezték mostanában, milyen körülményes a szúnyogok miatt esti programot szervezni? Egy kerítésfestést vagy egy szabadtéri vacsorát is meghiúsíthatnak az agresszíven támadó vérszívók. A problémán könnyen segíthet néhány jól fejlett bőregér. A National Geographic cikke szerint egy denevér egyetlen este alatt ezer rovart is megeszik. A kémiai szúnyogirtással és annak veszélyeivel szemben ez valódi természetbarát megoldást jelent. Ráadásul a denevérek segítenek beporozni a növényeket, magokat szórnak szét, az ürülékük trágyaként hasznosul. Hiába mindez, a megítélésük nem igazán kedvező.

Misztikus lények

A denevéreket rejtélyes történetek és legendák övezik. Az éjszakának ezek a nem mindennapi teremtményei számos nép kultúrájában megjelennek – többnyire negatív kontextusban.

Leginkább valamilyen sötét, ártó tulajdonsággal ruházzák fel őket, gyakran szerepelnek a halál, a túlvilág vagy a gonosz szimbólumaként. Ennek viszont az ellenkezőjére is találunk példát.

Sok mitológiai történet jelenít meg félig ember, félig denevér lényeket. Néhány rajz és faragvány emberarcú, denevérszárnyú teremtményeket ábrázol. Ezek az alkotások olyan hiedelmeket idéznek, amelyek szerint az ember könnyen az ördög szolgájává válhat, ha nem elég elővigyázatos. Ha pedig a gonosz prédájává válunk, mi magunk is könnyen denevérré változhatunk.

Ezek a babonák egészen a XX. századig tartották magukat, majd életre hívták a történelem legismertebb, részben ember, részben denevér karakterét, Batmant. Az amerikai képregényfigura 1939 májusában született az író Bill Finger és a rajzoló Bob Kane tollából. A denevérember azóta számos rajz- és TV-filmben, képregényben, videójátékban és divatholmin tűnt fel, a popkultúra jellegzetes alakjává vált.  Az emberek szívesen azonosulnak a jószándékú szuperhőssel, aki nappal hétköznapi polgárként éli életét, éjszaka viszont felveszi a harcot az alvilág bűnözőivel. Az ártatlanok védelmezőjének tekintett Batmant sokan a világ leghíresebb vámpírfigurája, a félelmetes Drakula gróf ellentétéként aposztrofálják.

Bram Stoker ír szerző 1897-ben megjelent regényének címszereplőjét, Drakulát a XV. században élt Vlad Tepesről mintázta. A román történelem egyik legismertebb alakja akkor kapta a Dracul, azaz sárkány nevet, amikor felvételt nyert a Luxemburgi Zsigmond király által alapított Sárkány Lovagrendbe. Ám nemcsak ez magyarázza a keltában eredetileg rossz vért, a modern román nyelvben pedig ördögöt jelentő dracul megnevezést, hiszen Vlad közismert volt rémtetteiről. Kedvelt kínzási módszerei között szerepelt az élve karóba húzatás, a testcsonkítás, a nyúzatás és a lefejezés. Kegyetlenségei már életében is misztikus legendákkal övezték.

Részlet az 1931-es Drakula c. filmből

A vámpíros történetek a mai napig izgatják az emberek fantáziáját, és számos látogatót vonzanak a mozikba. Elég csak olyan sikerfilmekre gondolnunk, mint a Penge, az Interjú a vámpírral vagy az Alkonyat.

Tények vagy tévhitek?

A fikció és a fantázia után evezzünk a tudomány területére! Dr. Déri János állatorvos, a Hortobágyi Madárkórház igazgatója segít tisztázni néhány közkedvelt tévhitet: „A denevérek az emberi fül számára nem hallható ultrahanggal tájékozódnak. Ezek a hangok egy feltupírozott hajkoronából nem úgy verődnek vissza, mint a szilárd tárgyakról. Ez megzavarhatja a denevért, és előfordulhat, hogy belerepül az ember hajába.” Ezt viszont biztosan nem szánt szándékkal teszi. Egész egyszerűen a testünk köré gyűlő rovarok csábítják a közelünkbe.

„A denevért esetenként vámpírnak hívják. Valóban léteznek vérszívó denevérek, de az ezer denevérfaj közül mindössze három tartozik ebbe a csoportba. Ne ijedjünk meg, ezek csupán Dél-Amerikában őshonosak!” – magyarázza az állatorvos. A vérszívást sem vérfürdőként kell elképzelnünk, inkább úgy, mint egy szúnyogcsípést. De míg a szúnyogok célpontjai emberek, a denevérek szarvasmarhák, kecskék vérét veszik.

Mivel repül, sokan hiszik madárnak a denevért. Valójában viszont emlős: négy lába van, az első kettő között helyezkedik el a bőrredője, amely a hátulsó lábaihoz is kapcsolódik. Az emlőjével, anyatejjel táplálja az utódait.

Kevesen tudják, hogy októbertől márciusig, amíg a hőmérséklet 15˚C fok alatt van, a denevérek téli álmot alszanak. Ilyenkor az anyagcseréjük lelassul, a testhőmérsékletük lecsökken. A tavasz beköszönte előtt időnként egészségügyi repüléseket végeznek: tesznek néhány kört; ha tudnak, táplálkoznak; majd visszaalszanak.

Gyakorlati tanácsok

Az emberi civilizáció terjeszkedésével a denevérek természetes élőhelye megfogyatkozott. „Barlangok és faodvak helyett emberi létesítményekben jelentek meg, pl. redőnytokokban, ablakpárkányokon, panelházak szigetelésénél, falüregekben, padlásokon – sorolja a szakértő. – Sokan félnek tőlük, ezért ha denevérrel találkoznak, megpróbálják elpusztítani. Ez viszont komoly pénzbírsággal járhat, hiszen védett fajról van szó.” Mit tegyünk tehát, ha berepül a lakásba, vagy befészkel a tető alá? Az állatorvos szívesen megosztja velünk tanácsait.

Ha berepül a lakásba, várjuk meg, amíg leszáll valahová! Hagyjuk nyitva az ablakot! Előbb-utóbb érzékeli, hogy nem ott van, ahol lennie kell, és magától el fog szállni. Merítő hálóval esetleg meg lehet fogni, amikor leszállt. Ha e nélkül is elérjük, kesztyűs kézzel összecsukott állapotban fogjuk hozzá a testhez a szárnyakat, és tegyük ki az ablakpárkányra! Majd el fog onnan szállni.
Kesztyű nélkül ne próbáljuk megfogni, mert haraphat és veszettséget terjeszthet! Ha valaki nem mer hozzányúlni, hívja a Madárkórház vagy valamelyik nemzeti park ügyeleti számát segítségért! Ha így sem boldogul, egy kolléga kimegy a helyszínre. Semmiféleképpen nem szabad agyonütni, mert eszmei értékű védett állat.
Ha beköltözik a tető alá, tudnunk kell, hogy semmilyen védett állatot nem szabad a lakhelyéről eltávolítani. Különösen igaz ez a szaporodási időszakban – tavasztól őszig. Ha a lakókat nagyon zavarja a jószág, a megyei Kormányhivatal Környezet- és Természetvédelmi főosztályától lehet engedélyt kérni az áttelepítéséhez. A hatóság egy helyszíni szemle során minden ügyet kivizsgáltat a területileg illetékes nemzeti park szakembereivel. Ha indokolt, írásbeli határozat születik arról, mikor és hogy lehet a denevéreket áttelepíteni úgy, hogy az utódaiknak biztonságos helyet találjanak. Alternatív fészkelési megoldást jelenthet a denevérodu, amely kettő vagy több felrögzített deszkából álló szerkezet. A kilakoltatásnál természetvédelmi szakembernek kell jelen lenni.

Beteg lélek vagy rossz példakép?

Mint a legtöbb mentális zavarnál, a túlzott birtoklási vágynál is a környezet az, amely érzékeli a problémát, nem az érintett. Nem is könnyű meghatározni, honnan kezdődik a betegség, hiszen ki mondja meg, mikor nevezhető túlzottnak az, hogy erre vagy arra a vagyontárgyra vágyunk?

A mai társadalomban ráadásul példaképként állítanak elénk olyan embereket, akik azzal váltak ki a tömegből, hogy sok pénzt kerestek.

A kilencvenes évek eleje óta nálunk is kilószámra lehet kapni azokat a könyveket, amelyek elárulják az első milliók megkeresésének titkát, és tanfolyamokon tanítják, hogyan befolyásoljunk másokat céljaink elérésének érdekében.

Meddig tart a tettrekészség, az agilitás, a jó érdekérvényesítő képesség, és hol kezdődik az önzés, a harácsolás, mások letiprása?

https://www.flickr.com/photos/ripton/2621021144

Nehéz irigység nélkül tekinteni az anyagi javakban gyarapodó szomszédra, még akkor is, ha bennünket választott elveink akadályoznak meg abban, hogy hozzá hasonlóan cselekedjünk. Rolf Haubl német pszichológust hazájában „irigységkutatónak” nevezik, hiszen éveket töltött a téma vizsgálatával, amelyről könyvet is írt. Haubl véleménye szerint nagyfokú önismeret kell ahhoz, hogy egyáltalán észrevegyük magunkon, beismerjük magunknak ezt az általánosan negatívnak tekintett érzelmet. Ha ez megtörténik, megnyílik a lehetőség arra, hogy akár újabb titkokat tudjunk meg saját magunkról. Hogy lehet, hogy irigy vagyok egy olyan életre, amely nyilvánvalóan távol áll az eszményeimtől? Lehet, hogy valójában arra vágyom, csak a neveltetésem, a környezetem elvárásai tereltek más útra?

Vagy felismerem, hogy igazából nem is cserélném le a buszos közlekedést a búzavirágkék városi autóra? Hiszen valójában élvezem a tömegközlekedés lopott óráit, amikor fényes nappal regényolvasással tölthetem az időt…

Szegény gazdagok!

Közhely, hogy a pénz nem boldogít, mégis kevés ember állíthatja magáról, hogy soha nem fogta el rossz érzés, amikor a nála gazdagabb emberek életkörülményeivel szembesült. Nem szeretjük a nálunk tehetősebbeket, és egoistának nevezzük azokat, akik másokat lábbal tiporva menetelnek előre. Azt gondoljuk: könnyű nekik! Pedig lehet, hogy nem is olyan könnyű. Nem csupán a lelkiismeret miatt. Doris Wolf pszichoterapeuta szerint: „Az egoisták a következőképpen gondolkodnak: feltétlenül meg kell szereznem ezt és ezt a dolgot, különben nem érek semmit sem. Mindent megtesznek azért, hogy elérjék céljukat, másokra nincsenek tekintettel. Állandóan attól rettegnek, hogy rosszul járnak, lemaradnak. Elveszítik az egészséges mértéket.” Miközben tehát a szomszéd újabb emeletet épít a házára és egy számmal nagyobb terepjáróra cseréli a régit, nem elégedett az életével.

A szeme állandóan a környezetét pásztázza, és rettegve lesi, akad-e valaki, akinek még nála is többje van. És biztos, hogy akad is. Mert a gazdagság viszonyítás kérdése. És mindig van valaki, aki még gazdagabb nálunk.

La Rochefoucauld, a csípős nyelvéről elhíresült XVII. századi francia herceg mondta: „Irigységünk mindig tovább tart, mint azoknak boldogsága, akiket irigylünk.”

Egy kis inspiráció

Cervantes szerint az irigység jó hatású is lehet: „A sokféle irigység közül én csak a szent, a nemes és a jóra irányuló irigységet ismerem.”

Irigységet nemcsak akkor érezhetünk, ha valaki tehetősebb nálunk, hanem akkor is, ha szebben tud rajzolni, jobban beosztja az idejét vagy velünk ellentétben sikerült lefogynia.

Ez az érzés hajtóerő is lehet, amely arra indít bennünket, hogy mi is megtanuljunk rajzolni, ellessük az idő beosztásának trükkjeit, vagy elhiggyük végre, hogy a hatásos fogyókúra titka az önfegyelem. És miközben el szeretnénk érni a saját célunkat, nem kell feltétlenül legyőzni valakit. A környeztünkben élőkre nemcsak versenytársként tekinthetünk: lehetnek példaképeink, ösztönzőink, segítőink is. De ha sikerült, amit szerettünk volna, élvezzük a saját teljesítményünk okozta örömet, és ne forgassuk riadtan a fejünket, hátha valaki még jobban rajzol vagy több kilót fogyott, mint mi!

Az egoizmussal kapcsolatban klinikai kísérleteket is végeztek. John Medina molekuláris biológus szerint: „A kapzsiság alapja a félelemérzet, amelynek léte az agyban bizonyítható.”

Ez a cikk a Képmás magazin 2012. júliusi számában jelent meg. Fizessen elő a lapra ITT. 

Ezek a magatartászavarok nem azonosak a 3 éves kor táján megjelenő dacossággal, fékevesztett indulatkitörésekkel, érzelmi viharokkal, és el kell választani a 7 évesek erőteljes önérvényesítő magatartásától és a kamaszkori lázadásoktól is. Markáns jellemzői a súlyos indulatkitörések, az állandó szófogadatlanság, a nagyfokú harciasság. Nem ritka az élőlényekkel szembeni durva bánásmód, és a destruktív viselkedés, mely főleg mások tulajdonával szemben nyilvánul meg. Csavargás, hazudozás, lopás, gyújtogatás. Ezek közül nem feltétlenül van jelen minden elem, ahogyan a Beszélnünk kell Kevinről című filmben, de bármelyiknek markáns megjelenése figyelmeztető jel lehet.

A diagnosztika elkülöníti a családi körre korlátozódó magatartászavart, amelynél a sérült szülő-gyermek kapcsolat mellett megjelenik a destruktív viselkedés is. A kiszemelt családtag tárgyainak ellopása, szétrombolása, tönkretétele.

A 14 éves Dezső aprólékos és feltehetően hosszú munkával kicakkozta anyja kedvenc növényének leveleit. Véletlen balesetben lábát törte kutyusának. Gyakran lobbant lángra benne a gyűlölet anyja irányában. Az asszony félt a magas, erős testalkatú fiától. Csak bezárt ajtó mögött mert éjjel elaludni. Ez a jól megtermett srác ugyanakkor szinte szűkölt a félelemtől, amikor távol volt tőle. Még nyolcadikos korában is kikövetelte, hogy autóval vigyék, hozzák, a délutánt anyja munkahelyén töltötte. Gyakran sírva, üvöltve tiltakozott az iskolába menés ellen. Az iskolában alig lehetett szavát venni, még az alsó tagozatos kortársaival szemben sem tudta megvédeni magát. Szülei kora gyermekkorában elváltak, az apával való kapcsolattartás tele volt zökkenőkkel.

A szakma elkülöníti még a kortárscsoportba nem beilleszkedők és beilleszkedők magatartászavarát. Az első csoportba az állandóan kötekedő, fenyegető, durván provokáló gyermekek tartoznak, akik esztelen, szélsőséges provokációik miatt gyakran válnak a kortársaik áldozataivá is.

A 10 éves, nagyon fürge észjárású, de kötekedésre hajlamos Fülöpöt először csak okoskodónak tartották társai. Később állandó vádaskodásait – a padtársa azért sikeres, mert lesett róla –, szisztematikusan megtorolták. Leverték a padról a füzetét, tolltartóját, dobálták a sapkáját. Fülöp először vadul nekik rontott, később taktikát változtatott; elcsente a dolgaikat és kidobta a szemétbe, vagy elrejtette az udvaron. Az iskolaváltás csak ideig-óráig hozott átmeneti javulást. A fiú minden elvárást, kötelezettséget, tekintélyt elutasított. Megtagadta a leckeírást, az őt ezért számon kérő pedagógusnak nekiment.

Fülöp teljes családban él. Szülei először a maguk erejéből próbálkoztak fiuk helyzetének, közérzetének javítása érdekében mindent megtenni. Később több intézményt, szakembert is felkerestek. Az édesanya első szorongató élménye csecsemője csillapíthatatlan sírása volt. Elsőszülött, így először saját ügyetlenségének, tapasztalatlanságának tulajdonította a jelenséget. A másik nagy megpróbáltatás a szoba- és ágytisztaság megtanulása volt. Az egyébként jóval az átlag feletti intelligenciával rendelkező fiú, 8 éves korában, egyik napról a másikra mondott le az éjszakai pelenkaviselésről. Akkoriban az űrhajózás érdekelte; „Az űrhajósok nem viselnek pelenkát. Túl bonyolult lenne.” Fülöpnek még 3 testvére van. Az ő nevelésük nem okoz megoldhatatlan problémákat sem a szülőknek, sem a velük foglalkozó pedagógusoknak.

A kortárs csoportba beilleszkedni tudó magatartászavaros gyermekek, olyan kortárs, vagy életkor szempontjából náluk fiatalabbak csoportjához, szubkultúrájához tartoznak, ahol nem illetik kritikával a disszociális cselekedeteiket. Bandába verődve követnek el a társadalmi, az emberi együttélés szabályait áthágó tetteket. A magatartászavar nem, vagy csak ritkán jelenik meg a családban, de ez következhet abból a helyzetből is, hogy ezeknek a gyerekeknek a szociokulturális környezete a morális elvárások terén megengedőbb.

A 12 éves Vanessza és barátai hosszú hónapokon keresztül rongáltak autókat, letörve, leszerelve a márkát jelző emblémákat. Egyik társuk családjának pincéjében gyűjtögették a trófeákat. Otthoni környezetben nem volt probléma vele. A szabályok elég tágnak bizonyultak, pl. nem volt gond az este 10 óra körüli hazatérés. Az iskolai jelzésekre a szülők a leányuk melletti harcos kiállással reagáltak.

A magatartászavarok mögött gyakran találhatunk gyengült, megromlott családi kapcsolatokat, olyan lelki és szociális hátteret, ami ellehetetleníti az egészséges pszichés fejlődést, de nem mindig. Bár vannak ritka, súlyos betegségek, melyekben megjelenhet egy-két hasonló viselkedéskomponens, de ezektől jól elkülöníthető ez a diagnózis.

A magatartászavarnak van olyan formája is, melybe nem tartozik bele az agresszív, disszociális viselkedés, de az állandó kötekedés, indulatos ellenállás, engedetlenség igen. A haragtartó, állandó sértettséget jelző, kereteket sokszor önsorsrontó módon feszegető gyerekek sok kínt, fejtörést okoznak a közvetlen környezetüknek, és saját maguknak. Nehéz őket integrálni, pozitív én-élményhez juttatni. Tapasztalataim szerint a család az iskola, a gyermekkel foglalkozó szakember(ek) összefogása nélkül ez nem is lehet sikeres. Viselkedésterápiával, csoportterápiával, családterápiával lehet a leghatékonyabban elérni, hogy tudomást szerezzenek és érdekelődjenek a környezetükben élők érzelmi állapotáról, azokról a sérelmekről, feszültségekről melyeket viselkedésükkel váltottak ki, és hajlandók legyenek hozzáállásukon változtatni.

Mi állhat a hátterében annak a jelenségnek, hogy egyre gyakrabban találkozunk viselkedészavaros tizenévesekkel? Véleményem szerint az, hogy nincs konszenzus a morális értékek meghatározásában, a viselkedéskultúra tekintetében. Kísérletek történnek, de ezek is elcsúsznak, hol az infantilizáló túlszabályozás, hol meg a lassez faire irányába.

A témával kapcsolatban két könyvet szeretnék a figyelmükbe ajánlani. Az egyik több évtizede íródott, a másik bő egy évtizede. Tőlünk nyugatabbra már akkor szembesültek ezzel a társadalmi problémával. Úgy érzem a két könyv a társadalmi túlszabályozás és szabályozatlanság szélsőségeit jeleníti meg. Megrázóak, tanulságosak. Gondolkoznunk kell ezekről a jelenségekről, mert mára megjelentek a mi életünkben is.
Todd Strasser: A hullám (Athenaeum Kiadó, 2009)
Janne Teller: Semmi (Scolar Kiadó, 2011)

A cikk a Képmás magazin 2012. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A Kincsem Park adott otthont a Derby és Divat Fesztiválnak, és ahogyan az esemény plakátja is jelezte, a szervezők elsősorban elegáns öltözetű látogatókat vártak.

„Az első derbyket a 18. század végén rendezték, amikor a nőknek még kötelezően viselniük kellett valamit a fejükön. Mivel kevés nyilvános esemény volt, ezért kihasználva a lehetőséget, minél extravagánsabb kalapokkal igyekeztek felhívni magukra a figyelmet ” – mesélte a lóversenyek és a fejfedők összefonódásának történetét Tórizs Hajnalka kalaptervező, a kalapverseny zsűrijének tagja. Az angolszász országokban ez máig így van, sőt, az ottani lóversenyek inkább tekinthetők divatbemutatónak, mint sporteseménynek. A legnagyobb rendezvényeken – mint a Royal Ascot vagy a Kentucky Derby – szigorú etikett határozza meg, miben jelenhetnek meg a vendégek, előbbire például még a fotósok sem léphetnek be szmoking és nyakkendő nélkül. Kelet-Közép-Európában, így Magyarországon nincs nagy hagyománya a kiöltözésnek a derbyken. Bár a kalapok az ötvenes évekig hazánkban is nagy népszerűségnek örvendtek, a hatalmas karimájú és az egészen apró, fejdíszszerű darabok is kedveltek voltak, a hetvenes évek változó trendjei kiszorították, és csak a nyolcvanas években kezdtek visszaszivárogni a divatba. A Kincsem Park derbyfesztiválján sem volt erre vonatkozó előírás, csak javasolt öltözet, aminek a vendégek zöme eleget is tett.

Egy frakkot viselő férfi, aki titokzatosan André Citroenként mutatkozott be, mindig megadja a módját, ha lóversenyre megy: míg hétköznap a szalmakalapot preferálja, ezúttal a keménykalap mellett döntött. Tündi, Szilvi és Marika egy héten át készültek az eseményre: „Lovasként inkább kobakot vagy bukósisakot hordunk, de a kalapverseny miatt beszereztünk egy-egy fejfedőt.” Hozzájuk hasonlóan kifejezetten a rendezvény miatt vett kalapot Dóri és Tamás is, akik igyekeztek minél látványosabbat választani, amellyel elnyerhetik a Lady- és Mr. Derby címet.

A rózsaszín koktélruhát és vastag gyöngysort viselő Vandát látva biztosra vettem, hogy ő is a kalapverseny miatt érkezett a fesztiválra, ám kiderült, egy hírügynökséget képvisel, és esze ágában sincs végigvonulni a kifutón. „A kalapom egy angliai szalonból való, amit kint élő nagynénémtől kaptam. Magam is sokat járok külföldön, és ilyenkor mindig gyarapítom a ruhatáramat, és valahogy mindig visszakanyarodom a régi korok divatjához.”

A társadalom fejlődésével párhuzamosan a kalapok is sokat változtak: a hatalmas, építményszerű darabok mellett ma már egy szolidabb félkalap vagy fejdísz is elfogadott egy ilyen rendezvényen.

Hogy egy kalap lehet modern, azt Vanyovszki Mária, a Képmás magazin szerzője is megerősíti, akinek piros, virágokkal és tüllel dekorált cilindere egyszerre volt kifinomult és vagány.

Összeállítását rózsa mintájú ruhája és piros bőrkesztyűje tette teljessé. „A kalapom Várhegyi Éva munkája, kimondottan erre az eseményre tervezte számomra” – tudtam meg tőle.

Rengeteg tekintetet vonzott magára Barbara is, aki hangjegyekkel díszített pin-up ruhájával és azonos mintájú félkalapjával mintha egyenesen a kifutóról érkezett volna. A zenész végzettségű fiatalasszony esküvőjére készülődve szeretett bele az ötvenes évek Amerikájának rockabilly stílusába, és azóta már három alsószoknyát is beszerzett, amelyeket a hétköznapok során is bátran visel. „Amikor először vettem fel, még hűvösebb, tavaszi idő volt, egy üzletbe lépve pedig értetlenkedve kérdezte az eladó, nem lenne-e kényelmesebb alsószoknya nélkül. Ez akkor kellemetlenül érintett, de annyira magaménak tekintem ezt a stílust, hogy már nem zavarnak a meglepődött tekintetek.” Barbara egyébként a nagy hőségben is tökéletesen érezte magát ruhájában.

Kép: Páczai Tamás

A sikk és a kényelem nem zárja ki egymást

 – véli a látványos darab alkotója, Ágoston Stefánia, a Ticci Rockabilly Clothing tervezője is. „Egy mérethez igazított, körszoknyás ruha inges szabású felsőrésszel alapvetően komfortos viselet a nőknek, a férfiak pedig már egy szép ingben és egy szövetnadrágban is elegánsak lehetnek.”

A legkreatívabbak maguk tervezték meg szettjüket. „Vásároltam egy kalapot, de nem tetszett a rajta lévő dísz, ezért selyemcsokrok virágait tűztem a helyére” – árulta el Mónika, aki az alkotáskor azt tartotta szem előtt, hogy a kalap harmonizáljon ruhája és manikűrje színéhez. Noémi a My fair lady egy kosztümjét álmodta újra, amelyet Audrey Hepburn a film ikonikus lóversenyjelenetében viselt. „Szeretek jelmezbe bújni, egy kisebb társaságnak farsangi összejöveteleket is szoktam szervezni.”  Kísérője, Boglárka szintén maga varrta frakkját – kevesebb, mint két nap alatt! Ilona a magyarságát szerette volna kifejezni öltözetével. „A ruhámat kalocsai hímzés díszíti, a pirospaprika viszont lemaradt róla, ezért az a kalapomra került rá” – mutatott a fejfedőjéről lelógó hatalmas paprikákra a szegedi asszony, aki mindig is divattervező akart lenni, nyugdíjba vonulását követően pedig végre hódolhat szenvedélyének. Sokat készült a kalapversenyre a nyolc hónapos várandós Kriszti is, mivel sajátja mellett kislánya, Lelle fejfedőjét is ő tervezte. Egyenkalapjukat saját ötletei alapján pettyes fátyollal borította be. „Már az előző két évben is indultunk a versenyen. Első szettünkön az elegáns fehér és a púder dominált, tavaly pedig a rózsaszín volt az uralkodó árnyalat.”

A kalapversenyre több mint százan neveztek be, többségükben hölgyek, de a lelátóval szemközti kifutón férfiak és gyerekek is végigvonultak.

A mezőny változatossága miatt idén már hat kategóriában is győztest hirdettek. Az aktuális fashion lady-nek járó Lady Derby-címet egy várandós menyasszonynak ítélték oda, aki lánybúcsúját kötötte össze a fesztivállal, ennek megfelelően talpig rózsaszínbe öltözött. A legstílusosabb férfi, Mr Derby bézs kalapban és azzal harmonizáló mellényben állt színpadra, míg „A legszebb kalap”-díj nyertese méretes, ruhájához színben passzoló, élénkpiros, virágokkal ékesített fejfedőjével tűnt ki a tömegből. Megérte a jelmezkészítésbe fektetett energia az Eliza Doolittle-ként tündöklő Noéminek is, aki „a legkorhűbb viselet” címmel gazdagodott. A kalapversenyen a legkisebbeket is díjazták, a Little Derby-címnek a hároméves Lelle örülhetett.  

A Képmás nagy örömére pedig, a legfantáziadúsabb öltözet díjat Vanyovszki Mária kapta.

Kép: Páczai Tamás

„A pontozásnál az volt a fő szempont, hogy a versenyzőknek harmonizáljon a kalapja a ruházatával – avatott be a részletekbe Hajnalka, akit a kalapoknál is jobban elvarázsoltak a gyermekek. – Idén többen is összeöltöztek kislányukkal vagy kisfiukkal, ezért jövőre valószínűleg bevezetünk egy hetedik, szülő-gyerek kategóriát is.”

Habár a következő kalapversenyre egy évet kell várni, addig sem kell száműzni a szekrény mélyére az elegáns darabokat. Hajnalka szerint a lóversenyek és esküvők mellett jóval több eseményen van létjogosultsága az elegáns kalapoknak. „Rengeteg visszajelzést kapok a vevőimtől, akik korábban sosem hordtak kalapot, hogy újra felvették a nálam vásárolt fejfedőjüket, például házassági évforduló, céges vacsora vagy fogadás alkalmával.”

Hogy mikor milyen fejfedőt illik felvenni, az az esemény helyszínétől függ: szabadtéri rendezvényre kalap, fedett programra inkább fejdísz ajánlatos.

A szeles időjárás miatt sem kell lemondanunk róla: az alkalmi fejfedők könnyedén rögzíthetők. Korábban hegyes kontytűvel stabilizálták, ma ennél kíméletesebb megoldásokkal is védekezhetünk egy erősebb fuvallat ellen, a tervező például gyakran hajpántokra erősíti félkalapjait.

Aki azt gondolja, egy elegáns összeállítás nagy beruházást igényel, téved: Dóri például egy olcsó árai miatt is népszerű fast fashion üzletben bukkant kalapjára, Kriszti pedig egy kobakot varázsolt divatkalappá. A régi darabok újrahasznosítását javasolja Mária is. „Át szoktam nézni édesanyám és nagymamám ruhatárát – az így talált kincsek átalakítva vagy máshogy stylingolva ma is hordhatók.” Hajnalka az első kalapvásárlóknak mindig azt tanácsolja, a személyiségüknek és a színcsoportjuknak megfelelő kalapot válasszanak, és ne az legyen a mérvadó, hogy milyen ruhához vennék fel. A bizonytalanoknak érdemes kikérni egy szakértő véleményét, aki külső szemlélőként azt is észreveszi, amit ők nem.

Már közvetlenül a megszületés után képes az újszülött „szemezni”. Miután kipihente a „születés fáradalmait”, olykor hosszasan és feszülten nézi az édesanyja arcát, ahogy az édesanya is őt, és csak azután alszik el. A kölcsönös „bámészkodás” is elősegíti a kötődést. Az első hónapban a csecsemő csak az arcától mintegy huszonöt centiméter távolságban lévő dolgokat látja élesen, a többi kissé homályos még előtte.

Az 1–2 hónapos csecsemő leginkább az arcok szemlélésében leli örömét. A felnőttek ösztönösen alkalmazkodnak a csecsemő képességeihez, amikor túlzott mimikával, felhúzott szemöldökkel, csücsörítő szájjal beszélnek hozzá. A kis csecsemő szemei egy ideig egymástól függetlenül mozognak, tehát időnként kancsalíthat, mert a szemizmok még nem képesek a folyamatos, összehangolt munkára, de néhány hét alatt kialakul a koordinált mozgás.

A mozgó tárgyak is felkeltik érdeklődését. Jobban tetszenek neki a hajlított körvonalak, mint a szabályos egyenesek. A nagy alakú, gömbölyű, feltűnő formákat, alapszíneket előnyben részesíti, érzékeli a mintákat is. 3–4 hetes korban a szem előtt mozgó tárgyakat már képes követni. 4–6 hetes korban a csecsemő mosolyra mosollyal válaszol. A harmadik hónaptól ránézésre felismeri az ismerős arcokat. Örömmel nézeget tárgyakat is, kezét vagy játékát mozgatja, közelíti, elviszi a szeme elől, tekintetével, fejével követi mozgásukat.

A továbbiakban a látás egyre összerendezettebb, a növekvő csecsemő egyre több részletet vesz észre, és már távolabbra is élesen lát. A tökéletes látás ugyan csak kb. négy éves korra alakul ki, de a csecsemőkor végén, egyéves korban már adottak a felnőtt képességek. Az összpontosítás már majdnem úgy működik, mint a felnőtteknél és a távlatos, két szemmel történő látás is üzemel. A látásélességnek kell csupán finomodnia.

Sajnos ma a csecsemőjátékok nagy része „neon” színű, amely sem esztétikailag, sem a látásfejlődés szempontjából nem jó.

Tartsuk szemmel!

A gyermekszemészetben előforduló leggyakoribb elváltozás a látásgyengeség. Nem ennyire gyakori, de látványosabb, s ezért hamarabb kerülnek szakember elé a kancsal gyerekek. Látáskárosodásra utal a szemtekerezgés (nystagmus), vagyis a tudaton kívüli, gyors és ismétlődő szemmozgás, és az, ha a szemek a „semmibe merednek” vagy furcsán elcsúsznak anélkül, hogy valamire irányulnának.

A fej állandó vagy tartós ferde állása esetén feltételezhető, hogy az egyik szem nem, vagy csak alig lát. A feltűnően nagy szemek és a túlzott fénykerülés is utalhat szembetegségre. Ha a kisgyermek csetlik-botlik, még féléves kora után is a tárgyak mellé nyúl, ha félhomályban észrevehetően bizonytalanabb, a háttérben szemészeti okot is feltételezhetünk.

Iskoláskorban a fáradékonyság, fejfájás, a lecke vagy televízió túl közelről nézése lehet gyanús. Egyes esetekben az olvasási nehézségek hátterében is kimutatható szemészeti ok. A látáshibákat kimutató szűréseket (ha gyanú van rá) fél-, egyéves korban el lehet végeztetni, de még óvodáskorban, az iskola megkezdése előtt feltétlenül szükséges. Az óvodás, iskoláskorú népesség közel egynegyedének van – lenne – szüksége szemüvegre. A szemüveggel korrigálható fénytörési hiba igen gyakori. A megfelelő korrekció hiánya jelentősen visszavetheti a gyermek értelmi és pszichés fejlődését, iskolai teljesítményét. 

Tapintás

A tapintás fontos szerepet játszik abban, hogy a baba megnyugtassa önmagát, felfedezze környezetét, és kapcsolatot létesítsen. Másrészről a bőrkontaktusnak, simogatásnak, masszírozásnak számos kedvező élettani és érzelmi hatása van. A csecsemő ellazul, megnyugszik, nő a komfortérzete. Jobban alszanak és nyugodtabbak azok a babák, akiket gyakran simogatnak, dédelgetnek, masszíroznak. Az érintés bizonyítottan serkenti a növekedési hormon termelődését, és az immunrendszer működését. A tapintásnak, érintésnek nemcsak a megismerésben, tájékozódásban, hanem az érzelmi fejlődés alakulásában is rendkívüli szerepe van.

Ízlelés

Az újszülött ízlelése rendkívül fejlett. Az ízlelő sejtek már a magzati korban kifejlődnek. A csecsemők egészen apró ízbeli különbségeket is képesek felismerni. Kedvelik az édes ízeket, és nemtetszésüket nyilvánítják, ha enyhén sós, savanyú folyadékot kapnak. Keserű ízre a baba arca eltorzul, grimasszal válaszol. Csecsemőkorban inkább az édeskés ízeket részesítik előnyben, de kisdedkorban már fokozatosan megkedvelik a sós, és savanykás ételeket. 

Szaglás                                                                                                                                    

A babák bizonyos szagok között különbségeket tudnak tenni, és fel tudják őket ismerni. Már az újszülöttek felismerik édesanyjuk illatát. A szopós babák szaglása ilyen vonatkozásban fejlettebb, mint a tápszerrel, üvegből táplált újszülötteké. A tápszeres babák kevésbé tudtak különbséget tenni saját édesanyjuk és más, szintén szoptató anyák szaga közt.

A cikk a Képmás magazin 2012. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A festői fekvésű Duna-parti városkát kecses középkori tornyával, a visegrádi romokkal szemközt aligha kell bemutatni, hiszen Budapestről vonattal vagy akár hajóval is könnyedén megközelíthető. Nevével idestova két évtizede összeforrt a Regejáró Misztrál Fesztivál, a Misztrál együttes által létre énekelt zenei wellness-hétvége. A tagok közül Heinczinger Mika, Török Máté és családjaik a fő szervezők, akik valóban környékbeli lakosok, de persze a többiek is – Tóbisz Tinelli Tamás, Heigl László, Pusztai Gábor – szinte hazajárnak Nagymarosra. A Magyar Örökség-díjas csapat a verséneklő-énekmondó körből indult, a Kaláka legjobb hagyományainak szellemében, kiváló férfihangokkal és változatos hangszereléssel. Albumaik, koncertjeik főszereplője mindig a magyar vers, Janus Pannoniustól és Balassitól Babitson és Dsidán át a kortársakig. Zenei arcélük a régi zene, a népzene, a blues és a rock hatásai közepette alakult, és minden alkalommal ritka hangtechnikai igényességgel szólal meg.

A fesztivál máig megőrizte meghitt, családias hangulatát. Sohasem alkalmazkodott túlzottan a marketingszempontokhoz vagy az aktuális divatokhoz, hanem hű maradt a régi zenészbarátok, szellemi rokonok alkotta körhöz, miközben ígéretes fiatal előadókat is büszkén szerepeltet.

Nem sztárokat, hanem saját útjukat járó, valóban figyelemre méltó zenészeket ajánl, akik stílusukra nézve változatos palettát alkotnak, de összeköti őket az emberarcú, míves szöveg és zene közös szellemisége.

A nagyszínpad a barátságos, zöld templomkertben áll, ahol leteríthetjük a plédet a fűbe, vehetünk flekkent, palacsintát, és a gyerekek kedvükre bóklászhatnak. A forró kora délutáni órákban jólesik a templom hűvösében meghallgatni egy-két koncertet, az elmélyedős késő esti szeánszok helyszíne pedig a Sigil Galéria udvara. Két koncert között végigkóstolhatjuk az önmagában is nevezetes termelői piacot, úszhatunk a Dunában, vagy kézművesek portékáiból válogathatunk. Ha a kiadó szobák elfogynak, vagy ha inkább spórolnánk, tornateremben vagy sátorban is megszállhatunk.

A rezidens zenekar szokása szerint most is keményen végigdolgozza a hétvégét: pénteken és szombaton este is adnak egy-egy kiadós koncertet, szombat délelőtt pedig a gyerekeket várják az Álomkófic album dalaival. Vendégeik között az idén ott a Makám, a magyar progresszív ethno-zene mindig újjáéledő klasszikusa. A szájharmonika-mágus Ferenczi György és az 1ső pesti Rackák akusztikus rock ’n rollal fűszerezik Petőfit és más klasszikusainkat. A Szimbola fantáziadús folk-rockot, Pálinkás Gergely és zenekara smooth jazzt, a Hangraforgó kettesben énekelt verseket, a Voodoo Papa magyaros bluest, és még sokan sokféle jó zenét hoznak. Mindkét napot táncház zárja a művelődési házban, egy-egy fiatal, egyedi hangú csapat, a Tindia és az Ifjú Pásztorzenészek Szövetsége muzsikájára.

Találkozzunk Nagymaroson!

A múzeumok kellemesen hűvös terében gyakran nagyszerű múzeumpedagógiai foglalkozások várják a gyerekkel érkező látogatókat. Az óbudai Goldberger Textilipari Gyűjtemény amellett, hogy az ország egyik leginkább gyerekbarát múzeuma, minden korosztály számára tartogat izgalmas újdonságokat. Az intézmény helyszínéből adódóan annak gyűjtőköre is adott: az egykori óbudai Goldberger textilgyár műemléki épületében 2013-óta látogatható a korábban hányatott sorsú Textil- és Ruhaipari Múzeum anyagából összeállított állandó kiállítás. A Goldberger család már a 18. században kékfestőüzemet alapított Óbudán, majd a következő évszázadok alatt ebből nőtt ki az ország legnagyobb textilgyára, ami az 1948-ban bekövetkezett államosításig virágzó üzletként működött.

A kiállítás a gyár fejlődésének kronológiája szerint mutatja be a textilkészítés- és megmunkálás egyre fejlődő módszereit és változatait, hogy teremről teremre haladva egyre jobban megismerjük a ruhaipar rejtelmeit. Ki gondolná, mennyi különböző, kreatívan megálmodott szerkezet szövi, festi és varrja a szálakat, míg az alapanyagokból a boltok polcaira kerülő, kész darabok lesznek! Az első helyiség például a kékfestő anyagok készítésének hagyományait mutatja be elképesztően szemléletesen.

Ahelyett, hogy a kiállítótér tárlóiban különböző mintájú kékfestő textileket helyeztek volna el, inkább az egész termet egy interaktív csodák palotájaként tervezték meg.

Láthatunk életnagyságú festőmedencét, a festéshez szükséges kémiai anyagokat kis üvegcsékben, valamint eszközök és nyomóminták sokaságát. Az egész múzeumra jellemző, hogy tele van játékos hands-on eszközökkel, vagyis kipróbálható, kézbe vehető tárgyakkal, amelyek tapasztalati úton segítenek közelebb vinni a látogatót a kiállítás tárgyához, témájához. Készíthetünk kékfestő pecsétekkel telenyomott papírlapot, később pedig saját ízlésünk szerint állíthatunk össze egy divatos szettet megadott minták és fazonok tetszőleges kombinációját felhasználva.

A textilgyártás érdekességei mellett divattörténeti gyorstalpaló is ez, illetve az ipar üzleti oldala is fel-felvillan, ahogy végighaladunk a termeken. A Goldberger gyár ugyanis a két világháború között, Goldberger Leó vezetésével különleges kelméi révén világhírű céggé és márkává nőtte ki magát. A brandépítésre legalább olyan hangsúlyt fektettek ekkoriban, mint a minőségi termékek előállítására, így a „Goldberger” név világszerte fogalommá vált. A kiállítás utolsó részlege azt mutatja be, miként működött a textilgyár az államosítása utáni, tervutasításos rendszerben, és itt bizony markánsan érződik mind a kvalitásbeli, mind a gazdasági hanyatlás.

A gyűjtemény önállóan is felfedezhető, hiszen a rengeteg interaktív elem már önmagában is érdekessé, a gyerekek számára pedig kifejezetten izgalmas kalanddá varázsolja a tárlatot.

Az intézményben emellett zsúrok megtartására is lehetőség van, ahol a kötelező tortázás és ünneplés mellett a gyűjteményben dolgozó múzeumpedagógusok foglalkozás keretében ismertetik meg játékos formában a kiállítás anyagát a gyerekekkel. A felnőttek számára is változatos, kreatív programok miatt is érdemes figyelemmel követni a múzeum honlapját.

Két nagymamám két különböző világból származott: anyai ágon szegény, székely család sarja, apai ágon polgári, református lelkészlány. A róluk hirtelen eszembe jutó két mondás is ezt a különbséget adja vissza. Cselédsorban felnőtt nagymamám kicsi koromban mindig azt mondogatta, ha a szomszéd valamivel kínált, és én illedelmes kislányként ránéztem, szabad-e azt elfogadnom: „Ha adnak, fogadd el, ha ütnek, szaladj el!” Az élete tanította erre. Kálvinista apai nagymamám örök optimizmusát tükrözi a nehéz családi helyzetekben sokszor felhangzó bíztatása: „Sose lehet tudni, hogy mi mire jó!” Ezzel a hittel élt 96 éves koráig, amikor még a halála előtt néhány héttel, nagybetegen is a jövőt alakította: alig engedelmeskedő kezével mozgóurnába dobta szavazatát.

Máthé Zsuzsa, a Pereputty rovat vezetője

A nagymamánk igazi mater familias volt. Árva lett háromévesen, hányódott a nagyszülők, nagybácsik közt egész gyerekkorában. Korán férjhez ment katonatiszt nagyapánkhoz, akit aztán a kommunisták bebörtönöztek és 13 évet töltött távol a feleségétől és a kisgyerekeitől, akik mindenüktől megfosztva igyekeztek túlélni a kitelepítést, a családfő hiányát, a kifosztottságot. A nagymamám katonás lett ebben a túlélésben. Öt gyereke, húsz unokája, ötven dédunokája felett a szülői kontrollt még a halottas ágyán is megtartotta: arra intett minket, hogy az utódainkból neveljünk rendes, keresztény, magyar embert. Két katonás mondását szeretném felidézni. „Ez van, ezt kell szeretni!” – mondta minden nehézségre a bőgő unokáktól, a kihűlt bablevesen át a kitelepítésig vagy Trianonig. Ez a mondat egymaga egy túlélési kézikönyv. És a másik örökbecsű: „Enni kell, mert szarni muszáj!” Amerikában úgy mondanák ezt, show must go on...

Molnár-Bánffy Kata, a képmás.hu főszerkesztője

Kicsit pironkodom, mert bár nagymamám, aki mellett felnőttem, minden gesztusával, szavával, ízlésével, példamutatásával befolyásolta az életemet, alig tudok felidézni tőle jótanácsot, aranymondást. Vagyis csak egyet, ami jól tükrözi az ő kemény egyéniségét: „Egy embernek lehet akár több diplomája is, de ha trágárul beszél, akkor csak egy bunkó.” Ez a látszólag elfogult ítélete sokszor eszembe jutott, amikor tudományos körökben mozogtam, orvosok, bölcsészdoktorok, professzorok és akadémiai nagydoktorok világában – és nagyon gyakran találkoztam közöttük trágár szóhasználatú, ordenáré beszédű emberekkel. Az okosság máza mögül kiütközött valódi énjük, mert „a szív bőségéből szól a száj”. Nagymamámnak igaza volt.

Kölnei Lívia, felelős szerkesztő, a Köztér rovat vezetője

„Sok kéz, hamar kész” – ez az első, ami eszembe jut a nagymamámról. Anyuval és az ő édesanyjával nőttem fel, de nem nagyon emlékszem olyan téli estére, amit csak így, hármasban töltöttünk volna. Rokonok és szomszédok gyűltek össze nálunk, diót törtek, hímeztek, kötöttek; és a disznótor, a szüret, a kukoricatörés is mind közösségi program volt. Nemrég összeszedtem a mamától hallott számos bölcsességet, íme a gyűjtemény.

Gergely-Baka Ildikó, szerkesztő

Próbáltam megérteni őket felnőttként a halálukat követő harminc évben, keresni már-már görcsösen valami szívet melengető mondatot, illatot, simogatást. De az igazság az, hogy unokalétemből nem emlékszem biztonságos ölelésre, figyelmes szempárra, huncut összenevetésre. Nem főztek lekvárt, nem vártak az állomáson, nem szedtek velem cseresznyét, nem vittek operaelőadásra, nem kutattunk együtt a kincsei között, nem meséltek kedves titkokat a szüleimről. Olyanokra emlékszem, hogy hangosabban köszönjünk, ne nézzünk sóvárogva a primőr zöldpaprikára, ami nem nekünk van félretéve a szekrény tetején. És ma már le merem írni, mindkét nagymamámmal kapcsolatban a sarokba szorítottság jut először eszembe: ahogy ebéd után egyikük részegen félrevitt a kisszobába és a halott fia képeit mutatta sírva, és én tízévesen, tehetetlenségemben sosem tudtam megvigasztalni. A másik nagyanyámhoz pedig évekig látogattam a kórházba, hallgatva, hogy őt itt meg akarják ölni; alig vártam, hogy leteljen az udvarias negyedóra és kiszakadhassak a fojtó kórteremből.

De ha azt kérdezed, volt-e nagymama élményem, akkor csillogó szemű, babakonyhában főzőcskéző, a kertből strandot építő, az unokáinak személyre szóló könyvet, fotókból családi krónikát készítő, Kistarcsáról délutánonként, munka után hozzánk utazó, a csillagászatban és a matematikafeladatok megoldásában verhetetlen nagyi jut eszembe. Az anyukám. Tőle tanultam meg, hogy bármilyen tapasztalásokat adott is az élet, szeretetből mindent felépíthetsz. A nagymamaszerepet is.

Szám Katalin, a Képmás magazin főszerkesztője

Kép: Unsplash

Mindegy, hogy otthon, színházban vagy moziban, az a fontos, hogy együtt éljük meg, átérezzük, és aztán megosszuk az élményeinket, gondolatainkat valamilyen formában egymással – vallotta a nagymamám, akit kilencévesen vesztettem el, és akiről a mai napig nem tudom, milyen betegségben hunyt el 59 évesen. Sokat beszélgettünk, türelmesen kivárta a pontot lassan érkező, hosszúra nyúló mondanivalóm végén. Arról soha nem beszélt, hogy rosszul érzi magát, utolsó napjait is a kultúrának szentelte. Közösségi programokat szervezett a közeli MÁV részleg dolgozóinak, hozta-vitte a nagy kerek fémdobozban tárolt mozifilmeket, persze nem autóval, akkor az még ritka volt, hanem gyalog és busszal. Engem mindig felvitt Puci bácsihoz, a mozishoz, onnan nézhettem a rajzfilmeket.

Fodor Krisztina, a Média a Családért Alapítvány munkatársa

Anyai nagymamám, Magdi nagyi sikkes, világlátott, önálló, talpraesett és jó humorú asszony volt, s hiába vesztettem el tízévesen, számos emléket őrzök vele kapcsolatban. Az volt a szokásunk, hogy a ’70-es évekbeli retró foteljében egymás mellé préseltük magunkat, sőt, Vakarcs, a kis spicc kutyus is közénk ékelődött. Így, hárman a fotelben beszéltük meg a világ nagy dolgait, órákon át nézegettük a bélyeggyűjteményét, az ásványait vagy az ékszerdobozát, miközben csak mesélt és mesélt a világról, vagy éppen énekeltünk, kuplékat tanított nekem – a mai napig összeszorul a szívem, és ő jut eszembe, ha meghallom: „Éjjel az omnibusz tetején…” vagy „Hallod-e Rozika, te, gyerünk a moziba be!”

Apai nagymamám, Ági pedig mindig elegáns, önzetlen, ugyanakkor szigorú asszony volt, a 20. század történelme tette azzá. Ő tanított meg sütni, karácsonykor együtt formáztuk a mézeskalács-csillagokat. Az ő gondoskodása tette misztikussá az ünnepet, a Betlehem a díszektől roskadozó fa alatt, a csillagszóró illata, mintha csak ott lett volna velünk a Megváltó a nappalijában. Memóriája és esze mint a penge, imádtam, ahogy mesél, egyik kedvencem nagyapámmal való megismerkedése, az a bizonyos bál, ahol a legszebb férfi a legszebb díszegyenruhában kérte fel táncolni, s ez a tánc bizony hosszú évtizedeken át tartott… Vele tabuk nélkül tudtunk beszélni a férfiakról; sokszor ott cseng fülemben jótanácsa, miszerint „a veled egykorúak mindig éretlenek lesznek hozzád, válassz pár évvel idősebbet, bölcsebbet, az már nem fog ugrálni!”. Hogy igaza volt-e, még nem tudhatom, de a nagyiknál jobban kevesen tudják, mi a jó nekünk, nem igaz?

Koltay Anna, újságíró