Bár a kőszínházak, koncerttermek zárva tartanak, az ősszel beinduló szezon szinte befogadhatatlanul gazdag programkínálata még várat magára, és egyébként is, valljuk be, nyáron a vízpart simán letaszítja a dobogóról a művészetet – sokunknak elemi igénye a testi mellett a szellemi töltekezés is. Akár családosként, gyerekekkel, akár egyedül, a barátainkkal vagy a kedvesünkkel töltjük a vakációt, akár utazunk, akár nem, három alapszabályt érdemes fejben tartanunk (és nem csak nyáron):

 

Ha ezeket az irányelveket magunkévá tesszük, már nem érhet bennünket olyan nagy baj, de azért néhány gyakorlati tippel is szolgálunk, hogy igazán „művészi” legyen a nyár.

Újrafelfedezés

A nyaralás sokaknak az utazást, a környezetváltozást jelenti, új helyen pedig könnyű lépten-nyomon rácsodálkozni akár a leghétköznapibb dolgokra is. De mi a helyzet a saját otthonunkkal? Megnéztük-e már a templomot belülről, ami mellett mindig elmegyünk? Kit ábrázol az a szobor az épület homlokzatán vagy a két megállóra lévő kis téren, a szökőkút közepén? Kinek van emléktáblája a szomszéd lépcsőház bejáratánál?

Járjuk be az utcát, városrészt, kerületet, ahol élünk, próbáljuk más szemmel nézni azt, és észre fogjuk venni, milyen pompa rejlik a megszokás fóliája alatt.

Ha mi magunk ráleltünk a régi-új kincsekre, ismételjük meg a túrát a gyerekekkel, és…

…tobzódjunk a történetekben!

Gyerekkoromban az egyik kedvenc könyvem Mikszáth Kálmán „Magyar várak regéi” című gyűjteménye volt. Az épített hadállások (illetve azok romjai) sosem nyűgöztek le különösebben, de a hozzájuk kapcsolódó történetekkel nem tudtam betenni. A kultúra szerves egységet alkot az azt létrehozók történetével, és minket is a történetek kovácsolnak közösséggé: akár úgy, hogy közösen megéljük azokat, akár úgy, hogy meghallgatjuk, kicseréljük és újrameséljük egymáséit. A nyár rengeteg lehetőséget kínál arra, hogy történetek nyomába eredjünk: bárhova is menjünk, kutassuk fel az általunk meglátogatott helyekről szóló anekdotákat, legendákat, keressünk képeket akár a Fortepanon, ismerkedjünk a nyelvvel (belföldön is, gondoljunk a nyelvjárásokra!), beszéljünk minél többet a helyiekkel.

 

Telefonos alkalmazások helyett vértezzük fel magunkat útikönyvekkel, akár szépirodalmi igényűekkel, idézzünk fel vagy keressünk olyan olvasmányokat, amelyek az adott várossal, községgel kapcsolatosak! És egy pillanatig se tagadjuk, hogy az „Ezt a falszakaszt XY építtette ezernégyszázvalahányban…” kezdetű mondatoknál minket is jobban érdekel az, hogy „A vár védői forró szurokkal öntötték nyakon a felkapaszkodó törököket…”

Olvasni, olvasni, olvasni!

Évközben még csak-csak megáll a lábán a „nincs időm olvasni” kifogás érv, de ahogy kitör a szünet, érvényessége gyorsabban olvad el, mint a jégkocka a limonádénkban. Hosszabbak a napok, nyugodtabb a tempó még akkor is, ha nincs túl sok szabadnapunk: igazán csak döntés kérdése, hogy felüssünk egy jó regényt, és belefeledkezzünk néhány órára akár egy kávézó teraszán, a kertben, egy fesztiválnap „chill”-idejében, a strandon vagy akár a vonaton.

Használjuk ki az időt, vegyük kézbe azokat a köteteket, amelyek már régóta áhítoznak figyelmünkre a polcon, ismerkedjünk új szerzőkkel vagy elevenítsünk fel régi kedvenceket – tényleg mindegy, csak olvassunk!

Járulékos kedvező hatásai: egyrészt, ha tényleg egy remekmű akad a kezünkbe, még az esős napok miatt sem bosszankodunk majd annyit, másrészt ha mi olvasunk, a csemeténket is könnyebben rávehetjük a kötelező (vagy nem kötelező) olvasmányok elolvasására.

A természet múzeumai

A nyári múzeumlátogatás határozott előnye, hogy rengeteg gyerekbarát, interaktív tárlatot találhatunk, ráadásul a legtöbb épületben kellemes, hűvös idő van. Ám ha csak a tűző napról menekülvén térünk be egy-egy tárlatra, megeshet, hogy csak fél szemmel figyelünk majd a kiállítási tárgyakra, másik szemünk a hűtött italokat és a nyári üzemmódban működő, tehát borítékolhatóan rohangáló gyerekeket, következésképpen a teremőr nénik rosszalló tekintetét fürkészi majd.

Sokkal jobb a helyzet akkor, ha a teremtett környezetünkben megtalálható „múzeumokat” célozzuk meg: látogassuk meg a barlangokat, tanösvényeket, kilátókat, csillagvizsgálókat, vadasparkokat, túraútvonalakat!

Sok helyen kiváló idegenvezetésben részesülhetünk, de ha nem szívesen alkalmazkodunk csoportokhoz, némi előzetes készüléssel magunkat is elkalauzolhatjuk erdőn-mezőn.

Saját vakáció, saját soundtrack

A legbiztosabb módja annak, hogy a kultúrát testközelben tartsuk, nem más, mint a zene. No, ne a köztereken dübörgőre gondoljunk elsősorban. A muzsika „nyári kiadása” jellemzően szabadtéri koncertek és fesztiválok keretében érhető el, én azonban még ennél is többet ajánlok: készítsünk „filmzenét” a nyarunkhoz. Válogassunk autózós/vonatozós zeneszámot, fagyizósat, napozósat, olyat, amit az irodában vagy a strandröpipályás izzadáshoz képzelünk el, legyen a listán vízpartos zene, kirándulós, esti fröccsös, nagymama-látogatós, esőnapos, biciklizős. Tegyünk a listára régi nyarakat felidéző dalokat, és ha új tájakra utazunk, akkor egy-egy melódiát a helyi zenekincsből. Böngésszünk egy kicsit a lemezgyűjteményünkben vagy a zenemegosztón, és ne feledkezzünk meg a klasszikusokról sem.

Törekedjünk arra, hogy minél több stílusból szemezgessünk, és csakis olyan dallam maradjon a listán, ami tényleg tetszik!

Családosoknak egy gyerekcédé elkészítése is erősen ajánlott: mehetnek rá az ismert gyerekzenekarok legtutibb nyári, vagyis nyárral valamilyen módon kapcsolatos slágerei. A siker garantált.

Egy méltatlanul keveset emlegetett, kiváló magyar tudósnőről van szó, akinek tudományos munkássága és szabadalmai a mai napig hatást gyakorolnak a világ energiatermelésére.
1934-ben a The New York Times összeállításában, amely a korabeli Amerika tizenegy legsikeresebb hölgyéről szólt, egyetlen tudósnő szerepelt, aki nem más volt, mint a magyar származású Telkes Mária.

2012-ben posztumusz választották be Steve Jobs-szal és Gábor Dénes fizikussal egyidőben a Feltalálók Nemzeti Dicsőségcsarnokába (National Inventors Hall of Fame), amely az emberiség javát szolgáló újítások elismerését, bemutatását és bátorítását szolgálja.

A világ tehát számontartja, mi magyarok mégis alig tudunk róla valamit. De vajon ki is volt ez a kedves mosolyú tudósnő?

1900. december 12-én született Budapesten, egy bankigazgató nyolc gyermeke közül a legidősebbként. Az Angolkisasszonyok után a Sophianum katolikus leánygimnáziumba járt, majd 1920-ban kezdte meg tanulmányait a budapesti Tudományegyetemen, matematika-fizika szakon. Érdekesség, hogy az egyetemre ekkor még csak alig negyedszázada, 1895 óta iratkozhattak be nők is.  

A diploma megszerzése után az ifjú kutatónő Ribáry István fizikus professzor mellett dolgozott asszisztensként és szerzett doktori fokozatot fizikai kémia területen, majd 1924-ben a Clevelandban élő nagybátyja, az ottani konzulként tevékenykedő Ludwig Ernő hívására Amerikába költözött.

Egy év múlva a clevelandi Biofizikai Intézet laborjában kezdett dolgozni, ahol az agysejtek sugárzását kutatták. Komoly eredményeket ért el kutatócsoportjával: többek között egy általa készített elektromos fényképezőgéppel meg tudta mérni az agysejtek infravörös sugarait.

1939-ben Bostonba költözött, ahol a Massachusetts Institute of Technology tanáraként és kutatójaként folytatta pályafutását.

Innentől kezdve munkássága leginkább a napenergia felhasználása köré összpontosult.

A modern kori napenergia-hasznosítást célzó kutatások és kísérletezések már az ipari forradalomtól kezdve felélénkültek Európában és Amerikában, a XX. század derekára pedig egyre inkább fontossá vált ezek hatékonyságának fokozása. A kutatások finanszírozására egyre komolyabb összegeket fordított az állami és az amerikai üzleti szféra is.

Ez volt az első, kizárólag napenergia hasznosításával fűtött kísérleti lakóház.

Egy ilyen, magántőkéből finanszírozott csoport tagja, majd 1940-től vezetője lett Telkes Mária, akinek fő feladata a napenergia-átalakítás lehetőségeinek kutatása volt. Legnagyobb problémáját a hőtárolás kérdése jelentette, erre talált megoldást a magyar tudósnő a kémiai hőtárolás segítségével, glaubersó használatával. Ő tervezte – az amerikai sajtó nagy érdeklődése mellett – a világ első napházának fűtésrendszerét is a Boston melletti Doverben.

A házba egy magyar család költözött, s igaz ugyan, hogy az 1948-as hideg telet nem bírta a kevés napsütés mellett a ház, ezért kiegészítő fűtést kellett hozzá tervezni, megépítése mégis óriási jelentőségű volt.

Telkes Mária a napenergia hasznosítására vonatkozóan számos szabadalmat jelentett be. Egyik legsikeresebb találmánya a második világháború amerikai pilótái számára kifejlesztett, napenergiát hasznosító tengervíz-sótalanító berendezés volt. Komoly problémát jelentett ugyanis, hogy a háborúban szerencsétlenül járt, tengerre lezuhanó repülőgépek pilótáinak, ha sikerült is túlélniük a szerencsétlenséget, az ivóvízhiánnyal is meg kellett küzdeniük.

Telkes szabadalmaztatott egy saját maga által tesztelt, felfújható, napenergiával működő berendezést, amely naponta körülbelül 1 liter tengervíz lepárlására volt alkalmas.

A műanyag, átlátszó focilabdára emlékeztető eszköz belsejében volt elhelyezve egy fekete filcpárna, amelyet a sós vízbe kellett mártani, és a hő hatására a gömb belső felületén csapódott le az édesvíz. A szabadalmat sorozatgyártás követte, és a háborúban minden pilóta felszerelésében elhelyeztek egy ilyen berendezést.

Tervezett ezenkívül egy napenergiával működő hússütőt is (a tudósnőből is kitör a praktikus háziasszony), amely Indiában vált elterjedtté, ahol a magas napsütéses órák száma garantálta a háziasszonyoknak, hogy az ételeik kellőképpen átsüljenek a berendezés segítségével. A találmány nagy sikerét itt is az egyszerű elven alapuló működés és a könnyű hétköznapi használat, valamint a készülék alacsony fogyasztói ára jelentette.

Telkes Mária munkásságát és sikerességét jelzi húsz szabadalma, több mint száz tudományos publikációja és az általa elnyert tizenkét nemzetközi kitüntetés (köztük az Amerikai Tudományos és Kutatás-fejlesztési Hivatal díja).

Egyetemi oktatóként, majd később nagyvállalatok tanácsadójaként is dolgozott, részt vett több tengerészeti és űrkutatási programban is. Kutatási eredményeinek jelentősége – a napenergia hasznosításának továbbfejlesztése – az 1970-es évek olajválságával tovább fokozódott, ezért további napházak építésén dolgoztak a korábbi tervek és eredmények felhasználásával.

Nem alapított családot. Az amerikai karrier mellett is megőrizte magyarságát, élete végén hazahívta az a bizonyos édes „rög".  Kilencvenöt évesen – hetven év után – tért haza, s még abban az évben, 1995-ben el is hunyt Budapesten.

Először próbáltam kiskapukat keresni, hogy megússzam: még nem vagyok 40, ráadásul a kosárméretem sem hatalmas, B-s, vagyis idén még bőven elég, ha csak ultrahanggal nézetem meg, van-e valami kórosnak tűnő elváltozás a melleimben. Ha nincs, elég, ha majd csak jövőre megyek mammóra – jutottam dűlőre saját magammal.

Barátnőimet, családtagjaimat is kifaggattam előzetesen a témáról, titkon továbbra is abban bíztam, hogy majd megerősítik az UH-vizsgálattal kapcsolatos teóriámat, de csak nagyobb lett a káosz a fejemben, mint korábban volt.

 

Mivel hasi ultrahangra már volt időpontom egy fizetős helyen, végül úgy döntöttem, hogy egyúttal bejelentkezem mellultrahangra is, legalább az legyen meg, a mammográfia-kérdést pedig továbbra is nyitva hagytam. A rendelőben aztán, legnagyobb megdöbbenésemre, a doktornő nem akarta megcsinálni a vizsgálatot. Elmondta, hogy 35 éves kor felett csak a kettő – a mammográfia és az UH – együtt adhatja a legmegbízhatóbb eredményt, így ő ezt javasolja. Ahelyett tehát, hogy megvizsgálta volna 15 ezerért ultrahanggal a melleimet a magánrendelőjében, inkább behívott a kórházi rendelésére tb-alapon, hogy ott teljes körűen megvizsgálhasson.

Lelkiismeretessége, és a kérdéseimre adott válaszai végül meggyőztek, vettem egy nagy levegőt, és igent mondtam. A háziorvosomtól kellett beutalót kérnem.

A vizsgálat előtti éjszakán álmatlanul forgolódtam az ágyamban. Cikáztak a gondolatok a fejemben: Mi van, ha nem fogom kibírni a fájdalmat? Ó, hiszen túl vagyok már egy szülésen, mi lesz ez ahhoz képest? Semmi! – nyugtattam magam. De mi van, ha találnak valamit? A rák nem válogat. Keresztanyám is mesélte, hogy tele volt az onkológia harmincas fiatalokkal… Lőttek a nyaralásunknak, a terveinknek, az életemnek, ha…mi lesz a családommal, a kisfiammal?

Na, ezen a ponton kikeltem az ágyból, főztem magamnak egy orbáncfűteát, elkortyolgattam, aztán végre sikerült álomba szenderülnöm.

 

Másnap reggel, ahogy ott ültem a kórházban, és vártam, hogy szólítsanak, eszembe jutott egy ismerősöm korábbi élménybeszámolója. Kriszti csomót talált a mellében, így került életében másodszorra a mammográfiára. Először magától ment, elővigyázatosságból, de megbánta, borzasztó élményben volt része. „Olyan volt, mintha a vágóhídon lettem volna – mesélte. – Bár a vizsgálóban jeleztem, hogy eléggé félek, empátia helyett azt éreztem, hogy egy darab húsként kezelnek. Ridegen, gorombán utasított a vizsgálatot végző nő(!), hogy mit hogyan csináljak, ráadásul iszonyatosan fájt, ahogy összenyomták a mellemet.” Ha Kriszti nem találja azt a csomót, talán soha többé nem ment volna vissza, így viszont nem volt mit tennie. Másodszorra azonban kellemesen csalódott: kedvesen fogadták, ráadásul a vizsgálat is inkább kellemetlen, mint fájdalmas volt (talán mert most egy jóval modernebb géppel csinálták!), és végül a csomócska is jóindulatúnak bizonyult hál’ Istennek.

Ahogy ott álltam, a szerencsére hipermodernnek tűnő gép előtt félmeztelenül, igyekeztem az utóbbi történetet mantrázni magamban: „Alig fog fájni, ki fogom bírni, és minden rendben lesz!”

A vizsgálat, sajnos nincs mit szépíteni a dolgon, valóban elég kellemetlen, de közel sem annyira fájdalmas, mint amilyennek gondoltam. Ráadásul nagyon rövid ideig tart.

Két-két szögből készült felvétel mindkét mellemről, egyenként kb. 10 másodpercig voltak prés alatt a kebleim. Nem sokkoltam magam a látvánnyal, nem néztem lefelé, inkább becsuktam a szemem. A teljes vizsgálat nagyjából három percig tartott. Az eredmény is hamar megvolt, szerencsére mindent rendben találtak. Az ultrahang egy-két ártalmatlan cisztát mutatott csak. Óriási kő esett le a szívemről. Először a férjemet, aztán a keresztanyukámat hívtam a jó hírrel.

Miközben hazafelé vezettem, záporoztak a fejemben a kérdések: vajon hogy fogadják majd a barátnőim, ha elmesélem nekik, hogy túl vagyok a rettegett mammón? Hogy lehet, hogy ennyire sok, egymásnak ellentmondó felfogás létezik a mammográfiával kapcsolatban? Bár sok nőgyógyásznál megfordultam már, hogy létezik, hogy csak egyikük vizsgálta meg a mellemet, de semelyikük sem tartotta fontosnak, hogy beszéljen velem az emlőszűrésről? Talán már középiskolában jó lett volna, ha hallok erről… Vajon mennyien vannak tisztában azzal, hogy egy időben elcsípett mellrákból jó eséllyel teljesen fel lehet épülni? Ha mi, nők sokszor elbagatellizáljuk a szervezetünk jelzéseit, vajon mi a helyzet a férfiakkal? Nemrég még azt gondoltam, hogy semmi nem lehet nehezebb annál, mint hogy rávegyem magam a mammográfiára, de tévedtem… Vajon a férjemnél hogy tudnám elérni, hogy legyőzze ő is a saját félelmeit, és elmenjen rákszűrésre? Folytatása következik…

Egyik legjobb koncertélményem az amerikai rapper, DMX budapesti fellépése volt, amikor az előkelő első sorban ugráltam a slágereire. A felhőtlen szórakozást azonban kétszer is megzavarta, hogy tőlünk nem messze páran dulakodni kezdtek, mire a rapper a védjegyévé vált „kutyamorgással” intette le őket. A hasonló rendezvényeken nem ritka, hogy a felhevült tömegben verekedés tör ki, néha akkor is, amikor az ember a legkevésbé számít rá.

„Dua Lipa Szigetfesztiválon adott koncertjén egy ‒ egyébként meleg ‒ lány rasszista és homofób megjegyzéseket kezdett üvölteni egy csókot váltó spanyol leszbikus párra. A szóváltásból dulakodás lett, és nekünk kellett beavatkoznunk a barátnőmmel” ‒ meséli Tamara, akinek nem ez az egyetlen negatív tapasztalata: egy másik alkalommal két fiú kezdte inzultálni a tömeget, és őt is megütötték.

 

 

Zsuzsi a főleg esténként balhézó részegek miatt bérlet helyett inkább csak napijegyet vesz. „Minden fesztiválon számítani kell rá, hogy estére sokan leisszák magukat, én pedig szeretném elkerülni a lehetséges incidenseket.”

„Jegyvásárlás előtt kikérdezem az ismerőseimet a rendezvényről, bár ha jók a meghívott előadók, a rémtörténetek sem tartanak vissza.”

Benis Dániel, a Sziget, a Balaton Sound és a VOLT műszaki vezetője a rendbontókkal kapcsolatban azt tanácsolja, az esetek elszenvedői forduljanak az illetékesekhez. „A fesztiváljainkon 100–150 méterenként találni egyenruhás biztonsági őrt, aki a helyzetnek megfelelő protokoll szerint lép fel” – mondja.

Az elmúlt évek több száz életet követelő terrortámadásai szintén aggodalomra adhatnak okot, gondoljunk csak a 2018-as manchesteri Ariana Grande-koncertre, ahol egy merénylő 22 emberrel végzett. Benis Dániel szerint azonban a fesztiválok terrorfenyegetetettség szempontjából lényegesen biztonságosabbak, mint egy hazai szórakozóhely vagy egy kisebb rendezvény, például egy karácsonyi vásár, mivel méretük és látógatószámuk miatt a szervezők nagyobb hangsúlyt fektetnek az esetleges támadások megelőzésére.

A biztonságról fedett és egyenruhás nyomozók, rendőrségi állomány, terrorelhárítási munkatársak és forgalomtechnikai segítség gondoskodik. Munkájukat különböző eszközök, például behajtásgátló és kamerarendszerek teszik még hatékonyabbá.

Legfontosabb a józan ész!

A fesztiválokon a látogatók gyakran szorulnak támogatásra egészségügyi problémák miatt. Nemrég körülbelül száz, a Fishing on Orfű fesztiválon bulizó embert szállítottak kórházba hasmenés és hányás miatt, miután ittak egy bejárat melletti, szennyezett forrásvízből. „Elég csúnya tünetek jelentkeztek nálam, de a helyszíni mentőszolgálat munkatársai perceken belül elláttak, és elszállítottak a pécsi sürgősségi osztályra” ‒ meséli Edina.

A legjellemzőbb problémák egyébként a dehidratáltság és a végtagsérülések ‒ a Balaton Sound tavaly debütált, Safety First nevű telefonos alkalmazását túlnyomórészt ezek miatt vették igénybe.

Az applikációt használva a bajbajutottak telefonon vagy üzenetben kérhetnek segítséget, az idei évtől pedig térképen is megnézhetik, hol található a hozzájuk legközelebb eső biztonsági pont.

Benis Dániel a kellemetlenségek megelőzése érdekében azt tanácsolja a fesztiválozóknak, hogy legyen náluk hideg és meleg ruha, naptej, szúnyog- illetve kullancsriasztó és sapka. A legfontosabb azonban a józan ész, a balesetek ugyanis általában a bulizók könnyelműsége miatt történnek. „Gyakran az okoz problémát, hogy nem isznak elég folyadékot, elfelejtik bevenni a gyógyszerüket vagy nem pihenik ki magukat. Ezért is fejeződnek be a zenei programjaink hajnalban, hogy senki se táncoljon 24 órán keresztül egy helyszínen”.  Az sem ritka, hogy zárt cipő helyett papucsban indulnak a természetben megrendezett fesztiválra, holott kiránduláshoz sem azt húznának a lábukra.

Jó mókának tűnhet, ha egymás nyakába ülnek a koncerten, de ha valaki meglöki az alul állót, a felső könnyen a tömegbe zuhanhat, ezzel mások testi épségét is veszélyeztetve.

A nyári rendezvényeken a hőség tömegben állva még elviselhetetlenebb.  „Egyik koncert előtt rosszul lett a barátnőm. Nagyon meleg volt, ő pedig alacsony termete miatt ki se látott az őt körülvevők közül. Tőlünk három méterre volt egy kordon, biztonsági őrrel, gondoltuk, megkérjük, engedjen ki minket, ám nem tudtuk megközelíteni, mert néhány előttünk álló tinilány hisztizni kezdett, hogy biztosan csak a helyüket akarjuk elfoglalni” – idézi fel egy tavalyi szigetes emlékét Dorka. Benis Dániel szerint ilyenkor a legcélravezetőbb, ha a fesztiválozók egyértelmű verbális vagy nonverbális jelekkel, például kézfeltartással jelzik, hogy segítségre van szükségük. „Rendezvényeinknél az összes tömegtartózkodási helyszínen van biztonsági őrzés, és akár száz ember is figyeli a tömeget, továbbá mentőautó és vízosztó egészségügyi személyzet is tartózkodik a közelben” – mondja.  Az esetek többségében az is hasznos, ha az érintettek szólnak a mellettük állóknak – Dorka barátnőjét például vízzel és csokoládéval kínálta pár külföldi fiatal, így végül nem volt szüksége orvosi ellátásra.

A tikkasztó napsütés meglepetésszerűen csaphat át mennydörgésbe.

A szakértő arra hívja fel a fesztiválozók figyelmét, hasonló meteorológiai jelenségek esetén ne kezdjenek pánikszerűen menekülni, hanem kövessék a szervezők utasításait. „A viharfenyegetettség mértékétől függetlenül audiovizuális eszközökön, kivetítőkön kommunikáljuk a látogatókkal, mit csináljanak: kisebb eső esetén elegendő, ha megerősítik sátraikat, de az is előfordulhat, hogy a biztonsági szolgálat a teljes evakuálás mellett dönt.”

 

 

A szülők is felelősek

A megkérdezett szülők zöme nem aggódik a fesztiválok kockázatai miatt, mivel felkészíti a fiatalokat a problémás helyzetekre, Hajnalka és Anikó például megtanították gyerekeiknek az elsősegély alapjait, Adrienn pedig a nagy tömeg miatt előforduló balesetekre hívta fel lánya figyelmét. A szülőknek az adja a legnagyobb megnyugvást, ha tudják, valaki vigyáz a gyerekükre. „14 éves lányomat az első fesztiváljára a nagybátyjával engedtem el, idén már a barátaival megy, akik közül többet személyesen is ismerek. A legjobb, ha fiúk-lányok vegyesen vannak a csapatban” – mondja Anikó. „Egyszer egy rovarcsípés miatt allergiás rohamot kapott a lányom, és a rohammentőben kötött ki. Szerencsére talpraesetten kezelték a helyzetet a barátaival, engem is értesítettek, így folyamatos volt köztünk a kommunikáció” – emlékezik vissza Hajnalka.

Néhány szülő maga is elkíséri elsőfesztiválozó gyerekét, sokan közös programként tekintenek az ilyen jellegű rendezvényekre, Solyáék például idén a Campus fesztiválon töltik a családi nyaralást, Adrienn pedig 14 éves lányával vesz részt a VOLT-on, aki vele éli át első koncertélményét. „Egy ilyen program erősítheti az anya-lánya kapcsolatot” – vallja.

Nem jó ötlet kisgyerekeket vinni a nagy koncertekre

Meglepő módon többen már kisiskolás vagy annál is fiatalabb gyerekükkel együtt mennek bulizni. „A fiam tizedik születésnapjára Punnany Massif koncert volt az ajándék, semmilyen problémát nem tapasztaltunk. Két év múlva az EFOTT-ra is elmentünk” – számol be emlékeiről Barbi, aki szerint lazábban kellene hozzáállni ehhez a kérdéshez. Osztja a véleményét Krisztina, akinek kisfia és kislánya 2 és 3 és fél évesen, az Alsóörsi Sörfesztiválon kezdik fesztiválos pályafutásukat. „Szerintem ha már kiskorukban megismerik a fesztiválok szabályait és hangulatát, később sem lesz gond” – véli az anya. Benis Dániel viszont nem tartja jó ötletnek, ha a szülők a kisgyereküket is elviszik a koncertre.

„A zenei fesztiválok célcsoportja elsősorban a14+-os korosztály. Igaz, délutánig gyerekprogramok is várják az érdeklődőket, az esti koncertek viszont nem ideálisak a kisebbeknek, mivel ott nem az életvitelüknek megfelelőek a körülmények.”

Ami a szülőnek szórakozás, az a gyereknek rémálom lehet, a Scooter Budapest Parkban adott koncertjén például a mögöttem álló apa kisfia fülét befogva hallgatta a hangszórókból áradó dübörgést.

A Sziget, a Balaton Sound és a VOLT biztonsági személyzete speciális gyerekfülvédőt biztosít a zajterhelés csökkentésére, de a szülőknek is érdemes a hátizsákba tenniük egy füldugót. Arra sem árt felkészülni, ha a családtagok a nagy tömegben szem elől tévesztenék egymást. „A szülők jelöljenek ki egy jól azonosítható és könnyen megközelíthető találkozási pontot, kisebb gyerek esetén pedig írják rá egy karszalagra vagy egy pólóra ragasztható cetlire az elérhetőségeiket” – tanácsolja Benis Dániel.

A lányok veszélyeztetettebbek?

Bár a megkérdezett szülők lazán állnak a fesztiválokhoz, a lányok elleni támadások szorongással töltik el őket: az az általános vélekedés, hogy a lányok nagyobb veszélynek vannak kitéve fesztiválozás közben, mint a fiúk, amit Tamara tapasztalatai is megerősítenek. A fiatal többször is szemtanúja volt, hogy egy koncert alatt részeg vagy bedrogozott férfiak a lányok szoknyája alá nyúltak, és a felszólítás ellenére sem moderálták magukat. „Egyedül nem érezném biztonságban magam egy ilyen rendezvényen, ezért csakis másokkal együtt veszek részt ezeken a programokon” – osztja meg aggályait Zsuzsi.  Egy összetartó társasággal kivédhetők a szexuális bűncselekmények Benis Dániel szerint is.

Jó ötlet, ha a barátok kineveznek valakit, aki az este során nem fogyaszt alkoholt, és vigyáz a többiekre.

A Sziget műszaki vezetője azzal viszont nem ért egyet, hogy a lányok számára kockázatosabb egy fesztivál. „Ha egy fiatal megfelelő öntudattal rendelkezik, nincs oka félni.”

A tinédzserek felvértezése felelősségteljes gondolkodással azonban már a szülők feladata.  Az előrelátó Mirjam még azelőtt megtanítja lányának az alapvető szabályokat, hogy aktuálissá válna számára a fesztiválozás. „Az értékek átadása lezárul 12 éves korban, utána már csak a remény marad, hogy megragadt valami a gyerekben.”

Arisztotelész óta vita tárgya a hátborzongatás művészete – megszámlálhatatlan pszichológiai és esztétikai elemzés készült már a témában. Miért élvezik a nézők, olvasók, befogadók a saját félelmüket? Élvezik-e vagy csak függnek tőle? Mamutvadászatok izgalmának hiányától szenvedő ösztönlények lennénk, akik az adrenalinhinta után epedezve mesterségesen gerjesztik a stresszt?

A mai horror-thriller katarzis egyik kulcsa az az ellentét, amely a képernyőn látottakra adott szimpatikus idegrendszeri válaszreakció (a közelgő veszélyérzetre beinduló biokémiai változások: növekvő adrenalinszint, emelkedő pulzus, szapora lélegzet) és a nyugalmas tudat (valójában nem fenyeget semmilyen veszély, ez csak becsapás) között feszül.

A Csernobil-sorozat azonban nemcsak a klasszikus thriller-pszichológiával él, hanem további lélektani eszközöket is használ, a sajtóban sokat emlegetett „hiperrealisztikus dokumentaritással” kelt elképesztően valóságos hatást: a szereplők és a valós résztvevők közötti félelmetes hasonlóság, a forrásokban elbeszélt események óramű-pontosságú megjelenítése azt az illúziót kelti, hogy „ez nem becsapás, hanem a húsbavágó valóság”. Ugyancsak nem mai találmány a nyomasztó rettegés gerjesztése egy láthatatlan, megfoghatatlan, titokzatos ellenségtől (ez esetben a radioaktivitástól).

A recept adott, az összetevők garantálnak. A letaglózó végeredmény titka azonban abban a nem kevés „fűszerben” rejlik, amellyel és ahogyan a produkciót létrehozták.

A következő leírás spoilereket nem tartalmazhat, miután a történet és végkifejlete ismert.

Személyes történetek

Azokat a nézőket, akiket sem a pszichothriller, sem pedig a történelmi dokumentfilm műfaja nem vonz, a sorozat gerincét alkotó rendkívül személyes, drámai történetszálak fogják meg. Craig Mazin forgatókönyvíró többször is megerősítette, hogy őt a robbanás a legkevésbé sem érdekelte – ne várjunk tehát szikrázó-füstölgő akciófilmet. Nyilatkozatai alapján őt elsősorban a történet morális és aktuálpolitikai vetülete érdekelte. A Csernobil sokkal inkább oral historykon, azaz személyesen elbeszélt történeteken alapul, fő forrásaként Szvetlána Alekszijevics Nobel-díjas írónő „Csernobili ima” című interjúkönyvét jelölik meg. Az ötletadó Mazin portfóliójában amúgy kisebb egyenetlenséget okoz a Csernobil-film, miután a nevéhez fűződő korábbi alkotások (pl. a Másnaposok 2-3, Horrora akadva 3-4, Mars a Marsra) inkább a komédia és a horror-komédia műfajába sorolhatók, távol esnek a dokumentarista pszichodrámától.

 

Skandináv mágikus realizmus

A svéd származású rendező, Johan Renck mögött dominánsan skandináv képalkotó gárda sorakozott fel. A Csernobil látványvilágát életre hívó csapat – a kimeríthetetlen ziccerként működő kommunista tárgyi retró romantikán túllépve – rendkívül hatásos és egyedi vizuális univerzumot alkotott. Az énekesként és reklámvideók készítőjeként induló Johan „Stakka Bo” Rencknek ugyan az egyik legnevesebb teljesítménye egy ’90-es évek elején toplistás slágerdal volt, az elmúlt időszakban azonban több hasonló tárgyú és hatásmechanizmusú mű alkotójaként tűnt fel. Az amúgy békés, négygyermekes családapaként Brooklynban élő rendezőről (feleségének blogja itt olvasható) nem feltételeznénk, hogy David Bowie utolsó, baljós videoklipjeit rendezte (Lazarus, Black Star), és hogy többek között ő jegyzi a brutális-misztikusnak titulált Vikingeket és a The Walking Dead című zombi-sorozatot is.

Az atomhasadás színpalettája

Johan Renck elmondása szerint szerzőtársaival a skandináv minimalizmus hatása alatt alkotta meg a Csernobil képi világát. Valóságos iskolaként hirdeti ki a film mágikus realizmusát (igaz, ő nem pont így nevezi).

Renck régi barátja és alkotótársa, Jakob Ihre operatőr sem először dolgozik a Csernobil-filmre jellemző palakék árnyalatokkal – korábbi filmjeinek is (Thelma, Hétköznapi titkaink) visszatérő motívuma. Ez a paletta – kombinálva a kültéri reaktorjeleneteket jellemző opálosan vibráló izzással (pl. az ominózus tetőjelenetben) – rendkívül hatásosan érzékelteti a levegőben zizegő atomhasadást. 

 

A Csernobilban a kommmunista retró romantika sem a jól ismert, elkoptatott formájában vonul fel: a későszovjet „kulőr lokál” díszletei, a rombuszmintákkal kitapétázott terek szinte David Lynch-i geometrikus labirintussá burjánzanak – kripli orosz mikiegerekkel megszakítva. Ikonikus színtér a Kreml gigászi kommunista barokk fogadóterme, hatalmas festményével, amely kivételesen nem a dokumentarizmus jegyében került a falra, hanem Luke Hull látványtervező allegorikus utalásaként (Repin Rettenetes Ivánt ábrázoló festménye egy uralkodódinasztia kihalását idézi, ebben a minőségében pedig – egyes nézetek szerint – a Szovjetunió felbomlását okozó Csernobilt jelképezi).  

Reaktorfúga és Geiger-metronóm

A sorozat fiatal zeneszerzőnője, Hildur Guðnadóttir egy poadcastban mesélt arról, hogy heteket töltöttek hangmérnökkollégájával a csernobili reaktor testvérintézményében, a litvániai Ignalinában (ahol egyébként a film javát is forgatták), tengernyi mintát véve az atomreaktor zörejeiről és hangjairól. A sorozat „főcímzenéjeként” állandósuló sugárzásmérő-recsegés metronómszerű alapritmust ad a filmnek. A zenévé komponált hanghatások, vegyítve az ortodox egyházi kórusművekkel, egyedi szimfonikus költeményt alkotnak – a méltán népszerű Csernobil-sorozat tömör és hatásos kivonataként.

Pályázati témakör:

Olyan férfiak és nők, házaspárok valós élettörténeteit várják, amelyek alkalmasak arra, hogy az olvasók megismerhessék és megérthessék a meddőség lelki oldalát (az önmagukra és párkapcsolatukra gyakorolt hatásokat), valamint az utat, amelyet a gyermekért végigjártak.

Pályázók köre:

Korosztálytól függetlenül azon természetes személyek, férfiak és nők, házaspárok (közös, vagy külön-külön megírt) pályázatait várják, akik szembe kellett nézzenek a meddőséggel, a gyermektelenséggel. Azok élettörténeteit is várják, akik sikerrel jártak, s végül örülhettek gyermekük megérkezésének, s azokét is, akiknek más megoldást kellett keresniük, és az örökbefogadás mellett döntöttek.

(Nem csak a NOE tagjai pályázhatnak!)

Beadható pályázatok száma:

Pályázónként egy pályázat (egy családból többen is pályázhatnak).

Beadás módja:

Elektronikusan a [email protected] e-mail címre várják a pályázatokat. A tárgymezőbe kérjük írják be: „Pályázat – Küzdelem a gyermekért”. Postai úton nem fogadnak be pályázatot!

Formátum:

Géppel írt dokumentum esetén maximum 12 A/4-es oldal, 12-es betűméret, 1,5-es sorköz formátumban. (Kézzel írt pályázatokat nem fogadnak el!)

Beadási határidő: 2019. augusztus 21. (szerda) éjfél

További tudnivalók:

A beérkezett műveket szakmai Bíráló Bizottság bírálja el. A pályázat tartalma nem sérthet személyiségi és adatvédelmi jogokat. A Pályázó kérheti, hogy ne eredeti, hanem az általa megjelölt néven jelenjen meg írása a nyilvánosság előtt. A Pályázó dönthet arról is, hogy szereplői ne eredeti nevükön szerepeljenek a szövegben. Az ezzel kapcsolatos döntés és felelősség teljes egészében a Pályázót terheli.

A legjobb három mű díjazása:

1. helyezett: bruttó 400 000 Ft 2. helyezett: bruttó 250 000 Ft 3. helyezett: bruttó 150 000 Ft.

A legjobb pályaművek közlésre kerülnek a NOE Levelek című magazinban.

A pályamű kizárólag a Pályázó (szerző) saját alkotása, szellemi terméke lehet. A Pályázó tudomásul veszi, hogy pályázata benyújtásával a pályamű felhasználási jogát automatikusan átadja a Kiírónak, azt a Kiíró a Pályázó külön, további engedélye nélkül nyilvánosságra hozhatja (terjesztés), a nyilvánosság számára bármilyen módon hozzáférhetővé teheti, illetve a szerző nevének feltüntetése mellett átdolgozhatja (fordítás, színpadi feldolgozás).

– Évek óta dolgozik a filmek világában, leginkább az üzleti területén, ami a filmforgalmazással indult. Mi az, ami megragadta Önt ebben a feladatban?
– A forgalmazó köti össze a filmet a közönséggel, így ez egy nagyon izgalmas szegmense a filmes világnak, hiszen a legtöbb kulturális termékhez hasonlóan a film esetében is nehéz megjósolni, hogyan fogadja majd a közönség. Persze vannak bevált technikák arra, mitől is lesz sikeres az adott mozifilm, nehéz azonban biztosra menni, így nem csoda, ha ragaszkodnak a nagy stúdiók a már jól működő receptekhez.

Jelenleg a Digic Pictures üzletfejlesztési igazgatójaként az animációs filmek világába látok bele a legjobban: a tapasztalt tendencia nem a véletlen eredménye, például hogy a Disney 2023-ig többnyire folytatásokat vagy korábban animációban készült mesék élőszereplős változatait készíti el. Gondoljunk csak a Toy Story negyedik részére, a Jégvarázs második részére, vagy a színészek által újjáéledő, nemrégen bemutatott Aladdinra. Nem mindegy ugyanis, mit hoz majd vissza a kasszákba egy-egy százmillió dolláros költségvetésű film.

– Mégis mindig akadnak meglepetések. Hogyan készülnek egyáltalán a nagy stúdiók filmjei? Patikamérlegen állítják össze a filmeket a bevált receptek szerinti összetevőkkel, vagy engednek teret az egyedi hozzávalóknak is?
– Pontosan így, ezek egyvelegeként; érdemes azonban néha változtatni a jól bevált módszereken. Ezt bizonyítja az idei Oscar-eső: nagyon örülök például annak, hogy a rasszizmus témakörét körbejáró Zöld könyv elhozta az eredeti forgatókönyvnek járó elismerést, vagy hogy a Bao is (a Pixar Animációs Stúdió első, női rendező által rendezett kisfilmje, részletei láthatók itt – a szerk.) szobrocskát nyert az animációs rövidfilmek kategóriájában. Ez utóbbi egyébként ráadásul egy belső fejlesztésű projekt részeként valósult meg.

 

Hasonló ötletpályázatot hirdettünk mi is a Digic-nél, remek lehetőséget adnak ezek a saját dolgozói ötletek megvalósítására, a rövidfilmek kis költségvetése miatt pedig könnyebben is finanszírozhatóak ezek a projektek.

– Egyre nagyobb sikereket érnek el a magyar filmek, és most már nemcsak a játékfilmjeink, hanem az animációs és a rövidfilmjeink is.

– Az elmúlt években 130-nál is több díjat nyertek a magyar szakemberek, ami feltette hazánkat a jelenkori filmes világtérképre. Ennek köszönhetően pedig egyre több szervízprodukció jelenik meg nálunk, amikor a jogtulajdonos producerek a filmgyártás egy részét adják át hazai filmeseknek.

A magyar animációs kisfilmek is tarolnak a fesztiválokon, de nemcsak a már kész filmek, hanem a filmötletek is. Az idei Annecy animációs filmfesztiválon két magyar kisfilmötlet is a legjobbak közé került: Kreif Zsuzsanna Forró helyzet a hüllők bolygóján, valamint Daniel Gray francia–magyar–kanadai koprodukcióban készülő Hide című kisfilmötlete. Komoly szakmai sikereket ért el az animációk területén a Ruben Brandt, a gyűjtő is, amelyet közel 50 ezer néző látott Magyarországon. Értékelhető eredmény ez egy szerzői film, különösen egy felnőtteket megszólító animáció esetében.

Persze nem lehet összehasonlítani ezeket a nézőszámokat az amerikai nagy produkciók eredményeivel, ahogy hiába próbálnák melléjük állítani az itthon is bemutatott izraeli–német–francia animációs filmet, a Libanoni keringőt, vagy a francia-amerikai Persepolist, vagy az idei Annecy közönség- és szakmai nagydíjas I lost my body című, elképesztően sajátos, egészestés animációs filmet. A mérleg nyelve akkor is könnyedén elbillenne, ha a hazánkban is többszázezres nézőszámot hozó pl. Így neveld a sárkányod 3. filmhez mérnénk a művészfilmeket. Semmi értelme, mert az „értékük” egyáltalán nem hasonlítható össze a nézőszámok alapján.

– Minél nagyobb egy film költségvetése, annál többen nézik meg a moziban?
– A nagy gyártók, mint a Disney, a Sony vagy a Pixar nyilván pontosan tudják, hogy a nagyobb költségvetéssel nagyobb kockázat is jár. Jól meg kell gondolniuk, mire költenek, az Így neveld a sárkányodat 3. részének forgatása például 175 millió dollárba került, és még legalább ennyit elköltöttek a stúdiónál a marketingre is. A költségvetés és a mozijegy-eladásból származó bevétel azért közel sem mindig arányosak. Az Aranyhaj például 260 millió dolláros forgatással zárult, a Jégvarázs 150 milliós költségvetésből valósult meg, míg azonban az előbbi csak 600 ezer dollár mozibevételt, az utóbbi viszont 1,2 milliárd dolláros bevételt generált a világon. Bátor vállalkozás volt a Jégvarázs esetében, hogy nem egy szerelmi történetet állított a középpontba, hanem a nővérek kapcsolatát.

Ügyes húzásokkal azonban el lehet érni, hogy ne csak a kislányokat vonzza a film a mozikba. Olaf, a hóember karaktere például abszolút a kisfiúknak szólt, de az sem véletlen, hogy a „fiús” Transformers-filmek egyik legújabbika, az Űrdongó című film főszereplője egy kislány lett.

– Folyamatos a fejlődés a Digic Pictures-nél is, ahol üzletfejlesztési igazgatóként segíti a csapat munkáját, és ahol most érkeztek a következő mérföldkőhöz.
– Nagyon tetszik az a maximalizmus, ahogy tizenhét éve dolgozik 3D-s animációkon és CGI jeleneteken a Digic Pictures. Ezen a folyamatosan fejlődő területen mindig is a vezető amerikai, angol vagy német cégek által nyújtott minőség volt a célja. Örülök annak is, hogy a Digic-nél a tudatos, fokozatos növekedést választotta az alapító Rabb S. Alex, és csak most kezdtünk bele a saját tartalom gyártásába, holott korábban is megvolt erre a cég lehetősége, kapacitása.

Mára viszont elértünk egy olyan érettségi fokra több mint 300 munkatársunkkal, hogy élni tudunk a felkínálkozó lehetőségekkel. Hatalmas előrelépés volt ebben a folyamatban, hogy részt vettünk a Netflix animációs sorozatának, a Love, deaths and robots antológiának a gyártásában. A The Secret War című filmet teljes egészben a Digic készítette el, míg az Ice Age című film esetében pedig a CG jelenetek nagy részét mi készítettük el. Ennek a projektnek a megszerzése mögött ott áll a Digic elmúlt 17 éves tapasztalata, ezzel elismerték a magas minőségű animációs munkánkat és azt a fajta történetmesélést, amit igyekeztünk eddig is becsempészni a számítógépes játékok animációs filmjeibe.

– Pályája elején került közel a filmes világhoz. Hogyan fűződött ilyen szorosra a kapcsolat?
– Már jogi egyetemistaként is nagyon sok minden érdekelt, ahogy a kultúra területén is nehezen tudom meghatározni a számomra legkedvesebbeket. Imádom a filmeket, ráadásul igazi mindenevő vagyok: James Bondtól Bertolucci Oltalmazó ég című filmjéig, amely egyébként az egyik kedvencem, sok mindent fogyasztok. Korábban kortárstáncoltam Angelus Iván stúdiójában, így ez a fajta kifejezési forma is közel áll hozzám, ahogy például a fotózás és a design is. De hasonlóan fontos számomra az irodalom, a zene vagy a színház is, csak talán az előbbiek esetében eggyel többet dobban a szívem percenként.

Már joghallgatóként – annak ellenére, hogy a jogi diszciplína is tud elképesztően izgalmas és kreatív lenni – áthallgattam az esztétika szakra. Mivel azonban a kultúra gazdasági működtetése is nagyon érdekelt, eljutottam a filmekig, amelyeknek a kulturális területen belül talán a legerősebb az üzleti vetületük. A szerzői joggal kezdtem el foglalkozni az InterComnál, és onnan vándoroltam át filmesebb területre. Kezdetben televíziós filmek jogaival foglalkoztam a cégnél, majd kisebb kitérők után visszatértem az InterComhoz, de már a moziforgalmazás területére. Innen megint egy szélesebb kulturális spektrumban találtam magam, amikor öt évig a Londoni Magyar Kulturális Központot vezettem. Amikor hazajöttem, visszaszippantott a filmek világa, és egyszer csak az animációs területen találtam magam nagy örömmel.

Remélem, legközelebb már egy saját fejlesztésű és gyártású, egészestés animációs filmről beszélgethetünk majd.

„Nem a te hibád, tudod, hogy van ez a feszültség a teljes állású tanárok és az óraadók között” – vigasztal együttérző kollégám a megbeszélés után.

„Ugye tudod, hogy ez nem rólad szól? Ő csak saját magát igazolja, muszáj azt éreznie, hogy volt értelme az egész életét a nemzet oltárán feláldozni. Ő csak azt látja, hogy bejössz ide, mindig jó a kedved, csinos vagy, a gyerekek imádnak, viszont sohasem kell helyettesítened meg a rendezvényeken vagy érettségiken ügyelned.

Ő meg mindjárt nyugdíjba megy, se nem jókedvű, se nem jómódú, valahogy muszáj elhitetnie magával, hogy nem ő rontotta el. Abba nem gondol bele, hogy a te fizetésed még az övénél is kevesebb.” – „Tudom, tudom. Nem ő az első.”

Az egész akkor kezdődött, amikor még a tanári tojáshéjjal a fenekemen kiálltam a TEDxDanubia színpadára, azzal a merész állítással, hogy „A tanári pálya márpedig menő!”. Óraadó tanárként egyszerre több gimnáziumban tanítottam már harmadik éve, és mindenhol döbbent érdeklődéssel kérdezték a diákjaim, hogy ugyan miért jöttem tanárnak, és miért nem maradtam az előző munkámnál, a tévénél.

Azt, amit belül biztosan éreztem – hogy végre olyasvalamit csinálok, aminek tényleg van értelme –, senki sem értette. Még a rokonaim is azt gondolták, hogy a televíziós műsorkészítést otthagyni óriási dőreség.

 

Így hát ebben a hétperces előadásban foglaltam össze ország-világnak, mit is gondolok arról, hogy mi a menő szakma és miért. Az előadásom kapcsán hideget és meleget is bőven kaptam. Mindazonáltal azóta is egyetlen cél lebeg a szemem előtt: olyan tanárokat vonzani erre a pályára, akikkel szívesen dolgoznék együtt. Nemrég pedig egy elképesztő megerősítés landolt az e-mailes fiókomban. Ilyenkor elhiszem, hogy megéri folytatni a munkát.

„Kedves Andrea!

Remélem, nem zavarom nagyon a levelemmel, igyekszem lényegretörő lenni, de rengeteg gondolat van bennem. Másodéves vagyok az ELTE-n biológiatanári szakon. Igen, éppen a szerveskémia‑vizsgámra kellene készülnöm, de belebotlottam Facebookon a néhány nappal ezelőtti interjúba Önnel. Tudja, az elmúlt időszakban rengetegszer elbizonytalanodtam, ami a jövőmet illeti. Az sosem volt kérdés az elmúlt két évben, hogy tanár szeretnék lenni, de egyre többször merült fel bennem, hogy megéri-e... Míg a legtöbb ismerősöm egyetem mellett dolgozik és bulizik, mi heti legalább négy napon reggeltől estig az egyetemen vagyunk... előadások, gyakorlatok, mérhetetlen mértékű szórás, csak kapkodjuk a fejünket még mindig... és nem tudom pontosan, mi a cél, de az első félévben még 120-an voltunk elsőéves biológiatanár szakosok, most már egy kellemes osztályméretű közösségre redukálódott ez. El vagyunk tévedve, ezt a társaimon is látom. De ez a cikk. Ahogy olvastam, egyszerűen nem bírtam leállni, csak ittam a sorokat és a szívemben melegséget éreztem.

Olyan volt ez, mint egy jelzőtábla, amit a sors rakott elém. Rögtön elküldtem a csoporttársaimnak is, ezt mindenkinek látnia kell! Aztán megnéztem a TED videót és őszinte leszek, az első percben hangosan sírni kezdtem, és ez a videó végéig tartott.

Ez a sírás egy olyan emberfeletti boldogságból és felszabadultságból eredt, amilyet talán még sosem éreztem! Megfogalmazta, hogy miért vagyok itt, miért tanulok és miért küzdök! Visszaadta a hitemet a pályában, és kezembe adott egy térképet, hogy merre haladjak. Elmondhatatlanul hálás vagyok Önnek, és csak remélni tudom, hogy ezt olvasni fogja és látja majd, hogy célt ért az üzenet!

Köszönöm!

Egy leendő biosztanár”  

 

Joós Andrea előadása a TEDxDanubia színpadán: 

A 2019/2020-as tanév első tanítási napja 2019. szeptember 2. (hétfő), utolsó tanítási napja 2020. június 15. (hétfő). A tanítási napok számát 180 napban határozták meg. A nappali oktatás munkarendje szerint működő szakgimnáziumban a tanítási napok száma 178, a gimnáziumokban, szakközépiskolákban és szakiskolákban pedig 179.

A tanítási év első féléve 2020. január 24-én ér véget. Az iskolák 2020. január 31-ig értesítik a tanulókat és szüleiket a félévben elért tanulmányi eredményekről.

Az őszi szünet 2019. október 26-tól (szombat) 2019. november 3-ig (vasárnap) tart.

A téli szünet 2019. december 21-től (szombat) 2020. január 5-ig (vasárnap) tart.

A tavaszi 2020. április 8-tól (csütörtök) 2020. április 14-ig (kedd) tart.

További részletek a tanév menetével kapcsolatban a Magyar Közlöny 116. számában olvashatók.

Örök tél

1944 decemberében orosz katonák nőket gyűjtenek be egy dél-dunántúli kis faluban. Azt mondják, dolgozni viszik őket három hétre. Irén, a sváb fiatalasszony - akinek férje a fronton harcol - kislányát és szüleit hátrahagyva sorstársaival nekiindul az ismeretlennek. Bevagonírozzák őket és egy hosszú és keserves vonatút után a Donyec-medence egyik táborában találják magukat. A svábokat, mint háborús bűnösöket kezelik, és felelőssé teszik őket a német katonák által elkövetett borzalmakért. A táborban, a bányában embertelen körülmények vannak, keveset ér az emberi élet. A lelkileg és fizikailag is összetört Irén megtetszik, egy fogolytársának - a maga szabályai szerint túlélni igyekvő Rajmundnak - akinek az életét is köszönheti. A férfi és a nő között különös kapcsolat szövődik, melynek épp úgy szabályai vannak, mint a túlélésnek. Vajon sikerül-e hazajutniuk? Milyen áron élheti túl az ember a poklot? Beteljesülhet-e egy lágerben született szerelem, ha mindkettőjüket család várja otthon?

A Félvilág és A berni követ alkotóinak, Szász Attila rendezőnek és Köbli Norbert forgatókönyvírónak új filmje a 250 ezer Szovjetunióba deportált magyar állampolgárnak állít emléket, akik közül 100 ezren soha nem tértek haza.

Kapunyitás: 19:00

Cím: 1013 Budapest Ybl Miklós tér 2-6., szárazárok színpad

Kapunyitás: 19:00

Beszélgetés az alkotókkal: 20:00

Vetítés: 22:00