– Olyan ez, mint a szerelem… Nem tudom, honnan és miért, de egyszer csak azt éreztem, hogy szeretnék egy vizslát. Kifejezetten VIZSLÁT akartam! Beleszerettem a fajta meleg tekintetébe, zsemlesárga testébe, vidám szaladgálásába, örök életszeretetébe. Mindez 2003 környékén történt, amikor az én életem sajnos egyáltalán nem volt alkalmas a kutyatartásra, mert épp a Színművészeti Egyetemre jártam, és éjjel-nappal színházban dolgoztam. Ettől függetlenül ez a vizslaszerelem az elkövetkező években odáig fajult, hogy ha megláttam egyet az utcán, elsírtam magam. Az élet végtelen igazságtalanságának tartottam, hogy mindenkinek lehet vizslája, csak nekem nem! Csányi Vilmos, a nagyszerű etológus (akivel régóta jó barátságban vagyok, és nagyon sokat köszönhetek neki) erre azt mondta: ez az az állapot, amikor már csak (hó)napok kérdése, mikor állítunk haza egy kutyával... A két hónapos Emmát 2006. augusztus 2-án fogadtam örökbe az Illatos útról, ahová bármiféle indok, magyarázat nélkül adta őt le egy férfi. Így lett Illatosúti Emma a neve.

– Miért menhelyről fogadtál örökbe kutyát?
– Elsőként a Csipkéskúti Kennel alapítóját, Balázs Hedvig vizslatenyésztőt (aki az Eötvös József Gimnáziumban az osztálytársam volt) hívtam fel, s ő javasolta, hogy ha nem akarom majd kiállításokra és vadászatokra hordani, inkább fogadjak örökbe egyet. Remek gondolatnak tűnt, hogy egy gazdátlan kutyának én legyek az otthona! A történet másik kulcsfigurája dr. Pallós Andrea állatorvos, aki elhozta az Illatos útról a két hónapos kiskutyát, és pár napig megfigyelés alatt tartotta. Amikor felhívott, hogy a vizslababa makkegészséges és problémamentes, hirtelen nem is hittem el, hogy én is VIZSLATULAJDONOS leszek! Így érkezett meg Emma az életembe, hogy alapjaiban forgassa fel azt…

– Úgy tűnik, még nagyobb felfordulásra vágytál...
– 2006-ban nekem nemhogy vizslás, de kutyás barátaim sem voltak. Nem volt senki, akivel együtt sétálhattunk volna, akivel Emma együtt játszhatott volna délutánonként. Arra gondoltam, milyen jó lenne, ha lenne egy olyan kutyás közösség, ahová csatlakozni tudnánk, ahol vizslagazdiként egymásra lehetne találni... Először néhány kutyás szervezetet és vizslatenyésztőt kerestem meg, de kapásból elutasítottak, mondván, ők nem akarnak közösséget szervezni. Mivel hosszas keresgélés és próbálkozás után sem találtam a kutyás világban partnereket egy ilyen csoport létrehozásához, elhatároztam, létrehozom én a magam erejéből!

Ingyenes netes fórumokon és apróhirdetési rovatokban hirdettem meg az első Vizsla Túrát 2007. január 15-re a Kamaraerdőbe, ahová 65 kutya és közel 150 ember jött el, valamint az egyik kereskedelmi tévé stábja is kivonult forgatni az aznap esti híradóba. Ez a váratlan siker minden képzeletemet és tervemet felülmúlta!

Én ugyanis eredetileg azt gondoltam, hogy eljön 10–12 kutya, Emma közben választ magának barátnőt, és kész, lesz egy remek vasárnapunk. Hiszen az egész ötlet alapvetően onnan indult, hogy nekem és a kutyámnak szerezzek sétatársa(ka)t! De már a legeslegelső Vizsla Túrán kiderült, milyen óriási nagy igény van arra a kutyások körében, amit kitaláltam: szabadon barátkozni, kötetlenül kapcsolatot teremteni, szabadidőt együtt tölteni, közösen kirándulni, csapatosan túrázni. Az én dilemmám tehát az volt a kamaraerdei premiert követően, hogy az eredeti elképzelésem szerint csak pár vizslással tartsam a kapcsolatot, avagy kezdjek el rendszeresen túrákat szervezni.

– Miért döntöttél a folytatás mellett?
– Egyszerre volt megható és szívet melengető érzés, hogy valami olyasmire találtam rá, ami sok embernek és sok vizslának ad örömet. Csodálatos volt látni a sok boldogan szaladgáló kutyát, és hálás voltam, hogy létrejött egy olyan vizslás közösség, amely egymás elfogadásán és a kutyáink szeretetén alapul. Mindez egy olyan világban, ahol egyre nehezebben tudjuk elviselni egymást mi, emberek... Azt persze sosem gondoltam volna, hogy ez a szövetség tizenhárom éven át eleven marad, és eljön a nap, amikor azt mondhatom, hogy a 138. Vizsla Túránál tartunk, és körbejártuk az országot.

Az elmúlt évek alatt mindig egyre többen lettünk; az eddigi rekordunk 350 vizsla volt a több mint 700 kétlábú hozzátartozóval, hiszen egy kutya átlagosan két-három emberrel él egy családban. Látványos tömegrendezvény lettünk egy-egy túra alkalmával, ami komoly felelősséggel is jár. De az embereknek borzasztó nagy igényük van arra, hogy együtt legyenek, hogy elfogadják őket, hogy fontosak legyenek és számítsanak valahol – vagyis legyen egy olyan hely számukra a világban, ahol nem kell versengeni, nem kell megmutatni, ki a több…!

– Lehet-e a kutyás lét kapocs két ember között?
– Egyértelműen igen, és csodálatos, kivételes mélységű kapocs lehet!

Az én mobilomban például úgy szerepelnek az emberek, hogy a nevük mellett mindig ott van a kutyájuk neve is. Aki mellett tehát nem szerepel még egy név, az nem kutyás…

Aztán az is vicces, hogy bármerre megyünk, bárhová telefonálunk, mindig mindenhol vannak vizslások, akik azonnal segítenek. Emellett sokan itt találták meg életük párját is.

– Hogyan lehet ilyen nagylétszámú rendezvények háttérfeladatait profin és biztonságosan ellátni?
– A Vizsla Túra mögött egy olyan húszfős önkéntes stáb áll, amelyben mindenkinek megvan a konkrét feladatköre, hatásköre és felelőssége. Végtelenített menetrend szerint haladunk, vagyis mindenki teszi a dolgát a túra előtt, alatt és után. Csupán annyiban különbözünk egy húszfős kisvállalkozástól, hogy nálunk senki nem kap fizetést. A Vizsla Túra stábjának minden tagja a saját kutyája és a vizslafajta iránt érzett szeretetből dolgozik.

A folyamatos létszámnövekedés és állandó programszervezés miatt a működésünk 10. évében szervezeti változáson estünk át: 2017-ben a Vizsla Túra ernyőszervezetté alakult. Így a havi rendszeres, vasárnaponkénti túrák mellett olyan további programokat tudunk megvalósítani, amik más-más kutyázós réteget szólítanak meg. A ’Vizsla Vigasz’ elnevezésű kezdeményezésünk például az idős vagy krónikus betegségben szenvedő vizslák gazdáinak, illetve az elhunyt kutyák gazdáinak nyújt professzionális terápiás segítséget a nehéz időszak feldolgozásában. Az egyéni és a csoportos terápiákat Tuza Erika vezeti, aki hospice terápiás kutyáival hivatásszerűen foglalkozik állatasszisztált oktatással, gyógyítással.

A szívemhez legközelebb álló ’Ezüst Vizsla Túra’ programsorozatunk keretében pedig a kilencéves vagy annál idősebb kutyáknak és gazdáiknak szervezünk túrákat szintemelkedés nélküli, kellemes terepeken. 

– Ebben vagy most a legaktívabb, úgy tudom...
– Emma 12 éves lett, amikor észre kellett vennem, hogy neki már nem élvezetesek a Vizsla Túrák. Beláttam, módosítanom kell a menetrenden, ezért elkezdtem rövidebb, könnyebb útvonalakat keresni. Tehát újra a saját kutyámnak szeretnék örömet okozni, mint a kezdetekkor!

Stábtagok és gazdik együtt könnyeztünk, amikor az első Ezüst Vizsla Túrán megjelent közel 100 porcukros fejű, ősz arcú, fehér lábú, idős vizsla. Hirtelen a saját (kutyás) életünk jutott eszünkbe…

A 14-15 éves kutyák voltak a sztárok: ámulattal csodáltuk őket és gazdáikat, akik nagyon meghatódtak e kitüntetett figyelemtől és az őket körülvevő szeretettől. Az Ezüst Vizsla Túrákon minden alkalommal megemlékezünk azokról a kutyákról, akik egykor velünk voltak, de már nem lehetnek köztünk. Ezeken a kirándulásokon ugyanis sajnos nem ritka, hogy valamelyikük az előző túrán még részt vett, de a következőre már nem tudott eljönni, csak a gazdája… Mindennek hatalmas közösségépítő ereje van: együtt vagyunk az örömben és együtt a gyászban. Így nagyon sokat tudunk egymásnak segíteni, hiszen Magyarországon sajnos még mindig nincs megfelelő kultúrája a háziállat-gyásznak. 

Amikor a stábból az első kutyák meghaltak, borzasztóan megviselt, nem voltam rá felkészülve lelkileg. Olyan vizsláktól kellett búcsúznom, akikkel nagyon erős érzelmi kötelékek alakultak ki bennem az évek alatt. Ezért tartom nagyon fontosnak, hogy az idős kutyákkal és az ő gazdáikkal foglalkozzunk. S ha eljön az idő, együtt, csapatban búcsúzzunk el… Borzasztó nagy szüksége van az embereknek arra, hogy valaki melléjük álljon és megfogja a kezüket, amikor elvesztik négylábú lelki társukat, és magukra maradnak a veszteséggel,.

– Vannak, akik a vizslájuk elvesztése után egy idő elteltével új kutyával jönnek a túráitokra?
– Szerencsére igen, és a Vizsla Túrának ebben nagy felelőssége van. Hiszen amikor valakinek elkezdődik a vizslás élete, mi éveken keresztül kapcsolatban vagyunk vele, de amikor a kutyája megbetegszik vagy megöregszik, és már nem tud vele eljönni túrázni, illetve amikor meghal, légüres térbe kerül… Egy trauma-űrbe! S ha ekkor mi, vizslatúrások, illetve a Vizsla Vigasz csapata nem segíti őt át ezen a nehéz időszakon, akkor könnyen akkora lelki sebet kap, hogy évekig vagy talán soha nem lesz belőle újra vizslatartó.

Amikor hosszabb-rövidebb szünet után új kutyával érkeznek a gazdik a túrára, az azt jelenti, hogy ugyan vannak halottaink az égben, akikre mindig emlékezünk, de vannak élő kapcsolataink is itt, a földön.

– Ma már a közösségi médián keresztül pillanatok alatt egymásra találhatnak az azonos érdeklődési körű emberek. A Vizsla Túra mégis népszerű maradt. Miért?
– Én abban hiszek, hogy mi szépen felállunk a számítógépeink mellől, zsebre vágjuk a mobiljainkat, és elmegyünk együtt túrázni a kutyáinkkal. Útközben beszélgetünk és barátkozunk, megcsodáljuk a tájat és a természetet, s legfőképp jól lefárasztjuk magunkat és a kutyáinkat.

A Vizsla Túra a kezdetek óta a személyes kapcsolódásra épül; míg mások a különféle közösségi média-platformokon ölik egymást, mi megyünk egy kört az erdőben! 

– Mit szólnak a rendszeres hétvégi vizslatúrás programokhoz a családtagjaid?
– Havonta csupán egy vasárnap a túráké, a családom tagjai mégis azt érzik, tőlük veszi el ez a program a figyelmet, a szeretetet, az energiát és az időt. Pedig jómagam a kezdetek óta hiszek abban, hogy vizslásnak lenni jó, sok vizslával együtt lenni pedig még jobb – ez már hozzám tartozik. Ha például sok pénzt nyernék a lottón, akkor Vizsla Idősek Otthonát alapítanék. 

– Hogyan csatlakozhat hozzátok, aki kedvet kapott a túrákhoz?
– A mi csapatunk mentes minden kötelezettségtől és bürokráciától: egyetlen célja a kutyák szeretete. A weboldalunkon vagy a Facebookon bárki könnyen megtalál minket, illetve a programjainkat. A hírlevelünkre is feliratkozhatnak, havonta egyszer küldünk értestést a soron következő túráról. Bárki csatlakozhat, akinek ilyen vagy olyan, saját vagy kölcsön, innen vagy onnan levő vizslája/vizslakeveréke/vizsloidja van, illetve szereti a vizslákat, és kötelezettségek nélkül tartozhat közénk, amíg jól érzi magát velünk.

Ha feltennénk egy kisgyereknek a kérdést, „Mi leszel, ha nagy leszel?”, szinte biztos, hogy az alábbiak egyike szerepelne válaszában: énekes, színész, szupermodell, focista, újabban pedig Instagram- és YouTube-sztár. A kiemelkedő képességű gyerekeknek kiváló ugródeszka lehet egy tehetségkutató verseny, amely a felsorolt szakmákhoz hasonlóan fényűző és gondtalan élettel kecsegteti őket. Bár a legtöbb magyarországi tehetségkutatóra csak egy bizonyos korhatár felett (a legutóbbi, 2018-as X-Faktorban például ez betöltött 14. életév) lehetséges nevezni, számos műsor, mint „Az ének iskolája” vagy a „Kicsi óriások” kimondottan a gyerekekre épített; vagy éppen egyszerre mérték össze képességeiket fiatalok és idősebbek, ahogyan azt a pár éve sugárzott „Csillag születik” négy évadában is láthattuk.

Tehetségkutatók – ahol a zsűri dönt

Bojti Andrea gyermekpszichológus óvatosságra inti a szülőket a hasonló vetélkedőkkel kapcsolatban. „A hirtelen jött hírnév számos veszélyt tartogat a fiatalok számára. A média gépezetébe kerülve könnyen kicsúszhat a lábuk alól a talaj, emlékezzünk csak Britney Spears-re.” Az énekesnő kiskamaszként, a „Star Search” tehetségkutató versenyzőjeként szerzett ismertséget, amelyet egy tévésorozat, majd első lemezszerződése követett, azóta pedig állandó szereplője a médiának. Magánélete megszűnését képtelen volt feldolgozni, ezért a nyomában loholó paparazzók, a becsmérlő kritikák és zaklatott életvitele elől a kábítószerek világába menekült.

A szakértő ugyanakkor nem gondolja, hogy innen egyenes út vezet az alkohol- vagy drogproblémákhoz, amelyek oly sok gyereksztár karrierjét törték derékba: akit erős, kiforrott személyiség jellemez és szerető család vesz körül, annak nincs szüksége mesterséges megerősítésre.

Elengedhetetlen továbbá, hogy a szülők mellett az adott műsor szakemberei is megfelelően foglalkozzanak a fiatalok lelkivilágával, és felkészítsék őket arra, mi vár rájuk ezután.

Más a helyzet sportversenyek vagy komolyzenei vetélkedők esetében: megtanulni úszni vagy hangszeren játszani több éves folyamat, amellyel párhuzamosan a gyerek személyisége is sokat fejlődik, ezáltal érettebben tudja kezelni az ismertséggel járó megnövekedett érdeklődést. Boros Misit tizenegy éves korában, a szintén kifejezetten gyermekeknek meghirdetett „Virtuózok” győzteseként egy ország zárta a szívébe. A ma már tizenhat esztendős fiatalember tudatosan építi karrierjét: naponta öt-hat órát játszik zongorán, nyaranta pedig külföldi intézmények zenei kurzusain vesz részt – idén Texasban töltött el egy hónapot. Szorgalmas gyakorlása eredményeként az elmúlt hónapokban több országban is koncertet adott, például az Egyesült Államokban és Kínában. Hogy megfelelő időt tudjon szánni a zenére, a középiskolát magántanulóként végzi.

Adódik a kérdés, hogy fontosabb-e a gyerekek tehetséggondozása, mint a közoktatásban való részvétel. „Egy józan belátású szülő tisztában van vele, nehéz olyan magas szintre jutnia egy fiatalnak, hogy aztán az egy életen át biztosítsa az egzisztenciáját, ezért mindig legyen ott B tervnek a tanulás” – tanácsolja a szakértő, aki arra mutat rá, a kettő egyáltalán nem zárja ki egymást, a hazai oktatási rendszer ugyanis támogatja a tehetségeket, a felvételin például pluszpontot jelent a művészeti vagy sportversenyeken elért kimagasló eredmény.  Ezzel egyetért Misi édesanyja, Orbán Jolán is, aki jelenleg a középiskola elvégzését tartja a fiú legfőbb feladatának. „Havonta legalább két fellépést vállal, ezek időpontjait úgy osztottuk be, hogy ne a kötelező zenei tanítási napokra essenek. Texasba is csak úgy ment el, hogy előtte teljesítette az év végi vizsgáit. Szeretett volna előrehozott érettségit tenni angolból, de a szóbeli időpontja pont ütközött az amerikai képzéssel, emiatt ezt el kellett halasztania.”

– A Taschen gondozásában augusztusban jelent meg a The Illustrator – 100 Best From Around The World című kötet, amelybe a te munkáidat is beválogatták. Milyen érzés egyedüli magyarként egy ilyen rangos kötetben szerepelni?
– Nagyon jó! De azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy először azt hittem, ez valami vicc, vagy hogy valamiféle fizetős művészeti lehetőség. Egy kicsit irreálisnak tűnt, hogy épp rám figyelhetnek fel, vagyis rögtön előbújt az imposztor-komplexusom. Megtudtam, hogy az Instagramon figyeltek fel a munkáimra, és érdeklődtek, hogy lenne-e kedvem részt venni valamelyik programjukon, s kértek, hogy küldjek el párat az illusztrációim közül. Az én szakmám meglehetősen kiszámíthatatlan, főleg a pálya kezdetén, és egy olyan kompetitív, versengő környezetben, mint amilyen London. Eleinte nehéz megtalálni azokat a dolgokat, amikkel bizonyíthatsz, és ami visszaigazolja, hogy érdemes ezt csinálnod.

– Mikor lobbantál szerelemre a rajzolás, a művészetek iránt?
– Amióta az eszemet tudom, rajzolok. Tizenévesen kerültem Rófusz Ferenc Oscar-díjas rajzfilmrendezőhöz, aki hatalmas inspirációt jelentett a számomra: lelkesítő volt figyelni őt munka közben, s jó volt érezni a szeretetet, amivel tanított minket. Hagyományos animációt tanultam nála, és többek közt tőle hallottam először az University of the Arts London alá tartozó Central Saint Martins Művészeti Egyetemről is. Itt diplomáztam 2017-ben.

– A Central Saint Martins a világ egyik vezető művészeti egyeteme.
– Nagyon szeretem Londont. Már gyerekként otthonosnak éreztem, és érdekelt az angol kultúra is. A CSM-en nagyok az elvárások, ugyanakkor hagynak szakmailag szabadon szárnyalni. Illusztrációra szakosodtam, az első két év kemény volt, de aztán szépen lassan felvettem a ritmust. A mi szakmánkban a tehetség alapfeltétel, de legalább ennyire fontos a kitartás, az akarat, a szorgalom és a szerencse. Az én szerencsém maga az egyetem: már az óriási privilégium volt, hogy kiállíthattam a munkáimat az utolsó évben, ráadásul gyakran jöttek nagy cégek vezetői megnézni a munkáinkat. Ennek köszönhetően egyre több megrendelést kaptam, először a Penguin Books-tól, Európa egyik vezető könyvkiadójától.

– Mi volt eddig a legizgalmasabb, egyben a legnagyobb kihívást jelentő munkád?
– Egy éve készítettem a BBC McMafia című, Vice TV által promotált sorozatához infógrafikát; a történet középpontjában a nemzetközi bűnözés áll. Azt mondták, azt csinálok, amit akarok, de pont ez volt az „ijesztő”. Ez volt akkoriban az első nagyobb megrendelésem, nagy volt rajtam a nyomás, izgultam, hogy megfelelek-e. Szerencsére elsőre elfogadták a munkám, és azóta is megmaradt a Vice-szal a munkakapcsolat. Ezen kívül a megrendelőim többsége az Instagramon közzétett munkámat látva keres meg.

– Hogyan képzeljük el az alkotói folyamatot a kezdetektől a megvalósításig?
– Az alkotófolyamat erősen projektfüggő, de a legtöbb esetben vizuális kutatómunkával szoktam kezdeni, és tanulmányozom a megrendelő (az adott cég) profilját. Ezt követően kezdek el kísérletezni, hol papíron, hol rögtön Photoshoppal. Egyébként szeretek papíron tervezni karaktereket, de ha rövid idő alatt kell elkészülnöm egy munkával, akkor inkább tableten alkotok.

– Miben ragadható meg leginkább a művészi univerzumod lényege? Mik azok a bizonyos Valló Berta-védjegyek? 
– A fanyar humort és a részletgazdagságot mindig próbálom beleilleszteni a munkáimba. Analóg és digitális technikával vegyesen készülnek munkáim, többek között az identitásképzés és a női szexualitás kérdései foglalkoztatnak a fogyasztói társadalom tükrében. Egyszerű a világlátásom – azt rajzolom le, amit látok magam körül, és úgy, ahogy én látom. Az utóbbi évben készült munkáim a szürreális felé tolódnak, de keveredik hozzá némi realizmus is. Az inspirációimat a mindennapokból szerzem, ehhez London nagyon jó karaktereket szolgáltat, de Budapestet is imádom, mert ebből a szempontból aranybánya. Gyerekkoromban nem ismerkedtem könnyedén, inkább mindig megfigyelő, semmint résztevő státuszban szerettem lenni, s bár manapság már nyitottabb és közvetlenebb vagyok, a megfigyelői létmód a rajzolásnál óriási előnyt jelent. Abban a pillanatban ugyanis, hogy szemlélőként vagy jelen, van időd figyelni azokra az apró részletekre, amik mellett mások talán elmennek.

– Fel sem merült benned, hogy édesapád, Valló Péter nyomdokaiba lépj, és a rendezés felé fordulj?
– Nekünk – a testvéremnek, Lujzának és nekem – kategorikusan meg volt tiltva, hogy a színészet felé induljunk. Olyannyira belénk ivódott ez, hogy nem nagyon mertem még csak el sem játszani a gondolattal, hogy mi lenne, ha színész vagy rendező lennék. Jártunk színjátszó szakkörbe, szeretek előadásokat nézni, de nem hiszem, hogy fogaskerékként jól funkcionálnék egy színházi társulatban. A színház nagyon erősen épít a csapatmunkára, én pedig nem igazán vagyok csapatjátékos. Alapvetően magányosan szeretek dolgozni, jó érezni, ha enyém a kontroll. Volt egy időszak, amikor sebész akartam lenni. Minden érdekelt, ami egy kicsit morbid, de úgy érzem, komolyabban sose fordult meg más a fejemben, mint a rajzolás. Ez valahol jó, valahol nem, mindenesetre, amikor az ember kap egy Taschen-visszajelzést, elkezdi magáról elhinni, hogy talán nem hozott rossz döntést.

– Annyi közöd azért mégiscsak lett a színházhoz, hogy te tervezed a Radnóti Színház plakátjait.
– Igen, az apukám rendezte előadásokhoz rendszerint én készítem a plakátokat. Megtaláltak időközben más magyarországi megrendelések is, az illusztráció azonban otthon nem túl felkapott.

– Egy kiállítással már nyomot hagytál magad után Magyarországon – Pixelek címmel nyílt önálló tárlatod 2016-ban a Weöres Sándor Színházban…
– A Pixelek cím az illusztrációk digitális mivoltára reflektál, a képpontok szövetségéből jöttek létre a kiállításon látható képek. A környezetszennyezés napjainkban egyre növekedő problémáját feldolgozó plakátok, vonalrajzok és fiktív karakterek napi rutinja egyaránt szerepelnek a válogatásban, valamint egy sorozat is helyet kapott, amely akkor készült, amikor a testvérem egy rövid ideig Londonban vendégeskedett nálam. A képek a közös „kalandjaink” lenyomatai.

– Milyen projekteken dolgozol épp?
– Két könyvet illusztrálok, és készülök a budapesti kiállításomra, amely előreláthatólag december első hetében nyílik, de ennél több konkrétumot még nem árulhatok el. A magyar főváros, mint említettem, fantasztikus ihletforrás, és nagyon izgat, hogyan tudom az alkotásaimban megjeleníteni a londoni és budapesti életérzésemet.

A művész munkáit honlapján, IDE kattintva tekintheti meg.

Krémes szőlőözön

A mascarpone nem csak tiramisuba való, szőlőhöz adva is könnyed finomság készíthető belőle.

Hozzávalók:

1–2 fürtnyi piros szőlő, szemenként kettévágva, kimagozva
2 tk must (vagy nagyon édes szőlőlé)
20 dkg cukor
2 tk kukoricaliszt
1/2 tk gyümölcsecet (például málnaecet)
10 dkg szobahőmérsékletű krémsajt
1/4 kg mascarpone
1/2 ek liszt
3 tojás
20 centis vékony tortalap

Elkészítés:

Melegítsük elő a sütőt 180 fokra. Tegyünk a turmixba 1 bögrényi szőlőszemet, öntsük rá a mustot, majd pürésítsük, amennyire csak lehet. Tegyük a pürét egy közepes lábasba, majd adjuk hozzá a cukor negyedét és a kukoricalisztet. Keverjük addig, amíg a kukoricaliszt jól el nem keveredik benne. Adjunk a püréhez még egy bögrényi szőlőt, majd közepes lángon melegítsük föl és forraljuk 2–3 percig, ami sűrű nem lesz (ez idő alatt a szőlőszemek nem esnek szét). Ha ezzel elkészültünk, keverjük művünkhöz a gyümölcsecetet, majd öntsük egy kivajazott tortaformába. Egy rétegben szórjunk rá szőlőszemeket.

Egy nagyobb edényben dolgozzuk össze a krémsajtot, a lisztet és a maradék cukrot. Adjuk hozzá a mascarponét és a tojást, majd az egészet kanalazzuk a sütőedénybe töltött szőlős keverékre. Tegyük az aljára a vékony tortalapot, majd helyezzük az egészet a sütőbe. Süssük az egészet nagyjából 46 percig. Ha letelt az idő, vegyük ki a süteményt a sütőből, hűtsük le, majd nagyjából négy órára tegyük be a hűtőbe.

Töppedt finomság

Ehhez a sütihez néhány kósza szőlőszemen és dión kívül semmi olyan összetevő nem szükségeltetik, ami ne lenne garantáltan otthon. Ráadásul pillanatok alatt elkészíthető.

Hozzávalók:

20 dkg cukor
1 ek liszt
20 dkg dió
1 ek töppedt szőlőszem
1 tojás
1 tk vaníliás cukor
csipetnyi só

Elkészítés:

Melegítsük elő a sütőt 200 fokra. Verjük habosra a tojást, majd adjunk hozzá egy csipetnyi sót. Tegyük bele a töppedt szőlőt, a lisztet és cukrot, majd a keveréket villával kavarjuk össze alaposan. Adjuk hozzá az aprított diót és a vaníliás cukrot, majd kavarjuk össze az egészet fakanállal is. Evőkanállal készítsünk a masszából 2–3 centi halmokat, lapogassuk le, majd rakjuk őket sütőpapírra. A halmocskákat süssük 5–6 percig.

Hogy miért jutott mindez pont most az eszembe? A Magyar Állami Operaház friss bemutatója okán.  Az egyfelvonásosokból álló, 1st Steps – című balett-esten ugyanis három, a közönség által már ismert modern darab mellé egy új is kerül: Alexander Ekman a New York-i Julliard School végzős növendékei számára készített Episode 31 című műve. A svéd táncos még maga sem lépett túl a harmadik X-en, amikor a közel fél órás darabot írta. Az ősbemutató pedig flashmob-szerűen zajlott New York utcáin és terein: a klasszikus és modern balett, step, jazz, groovy dance elemeit ötvöző, lüktető darab sodró lendülete magával ragadta a járókelőket. Mindehhez a zenei alapot részben a minimalista zeneszerzés előfutárának tekintett francia Eric Satie, részben pedig a New Yorkban élő svéd zeneszerző, Mikael Karlsson, valamint Ane Brun norvég dalszerző számai szolgáltatták.

A Magyar Állami Operaház előadása rácsatlakozott a rendhagyó bemutató hagyományára, ezért Fernando Troya betanító-, és Venekei Marianna próbavezető balettmester iránymutatásával a Magyar Nemzeti Balett művészei is végigtáncolták Budapest turistalátványosságait, ráadásul az erről készült felvételt beépítették az előadásba is. Ebben a produkcióban mutatkozik be a Magyar Nemzeti Baletthez a királyi Svéd balettből címzetes magántáncosi rangban hazatérő Ecseki Ágota és a Lengyel Nemzeti Balettből a kartáncosok közé igazoló Kóbor Demeter.

Az Episode 31 mellett az est része Johan Inger Ravel Bolerójára és Arvo Pärt zongoradarabjára készült expresszív, szürrealisztikus alkotása, a Walking Mad, valamint a Falling Angel, amelyben nyolc, egyszerű dresszbe öltözött táncos hozza felszínre a női lélek mélyén rejtőző energiákat dobpergés ritmusára. Jiri Kylian Steve Reich zenéjére írott táncműve saját vágyainkkal és félelmeinkkel szembesít.

Az előadás egyik kincse Hans van Manen Trois Gnossienens című, melankolikus, lírai duettje, ami ugyancsak Eric Satie zenéjére készült. Hans van Manen a darabot 1982-ben kifejezetten Aradi Máriára írta, aki ma a Magyar Nemzeti Balett balettmestere. Hans Van Manen elhíresült arról, hogy irtózik a habos-babos, cukormázas előadásmódtól, ezért darabja a modern, sallangmentes egyfelvonásosokat műsorra tűző est egyik gyöngyszeme.

Valóban első lépésnek tekinthető ez az est, és nem csak azért, mert az Episode 31 csak úgy árasztja magából a trónkövetelő fiatalság túláradó életörömét, sodró energiáját. Első lépés abban az értelemben is, hogy erre az előadásra bátran jegyet válthatnak mindazok, akik idegenkednek a cukormáztól, mímeléstől, fodros-bodros kosztümöktől, hamis illúzióktól, múltba révedéstől.  Olyan nyelven szólít meg, amelyet értünk, sőt beszélünk is, de legtöbbször elhallgattatunk magunkban, és a lélek sötét mélyére száműzünk. A tánc és a zene nyelvén mondja el azt, amire nincs szó, vagy ha van is, kimondani nem lehet, nem szabad, hiszen elviselni, elbírni is nehéz.

Mindössze öt alkalommal látható a 1st Steps az Erkel Színházban: a szeptember 6-i premiert követően szeptember 7-én és 8-án, valamint 17-én és 18-án. Viszont jó hír, hogy akár féláron is hozzájuthatunk a jegyekhez, mivel az Operaház 50%-os kedvezményt hirdetett a páros belépőkre az évad első előadásain.

Ugyanez a kedvezmény érvényes a Billy Elliot-című musicalra is, aminek utolsó előadásait csíphetjük el most. A darab műsorra tűzésével az Opera célja az volt, hogy balettnövendékeket toborozzon. Hiszen #BoysDanceToo, ugye, György herceg?

Tovább a jegyvásárláshoz>>

– Egy intézmény akkor lehet családbarát, ha a vezetője is az. A Bethesda az egyik leginkább családbarát magyar kórház. Önnek öt testvére, öt gyermeke van, és nemsokára öt unokája lesz. Mit jelent az életében a család?
– A család nálunk nagyon fontos, élő intézmény. Őseimnek sok generációra visszamenőleg nagy és összetartó családjaik voltak. Egyes történelmi helyzetekben csak a család jelentette a biztos pontot, a kommunizmust is így éltük át.

Hatan vagyunk testvérek – én második a sorban –, harmincheten pedig unokatestvérek. Ebbe a többgenerációs nagycsaládba illeszkedik be a mi kis – mások szemében nagy – családunk.

A szüleimet, a két nagyapámat és több nagybátyámat példaképeimnek tekintem. Remek karakterek voltak, természetes istenhitben éltek, gyakorlatiasan, cselekvőkészen, megtartó szeretetben. Hiányzott belőlük a pátoszos vallásosság, a mázas kedvesség. Életszagúak, humorosak, hitelesek voltak. Sok mindenen átmentek, de mindig kiálltak elveikért és hitükért. 

– Van a családjának köze ahhoz, hogy ön gyermekorvos, majd főigazgató lett?
– Gyermekgyógyász és aneszteziológus-intenzív terápiás szakorvosi végzettségem oka részben talán a szocializáció, részben a karakter. Amikor elkezdtem az egyetemet, intellektuálisan a pszichiátria izgatott a legjobban. De mindig kisgyermekek között mozogtam; a saját testvéreim és a sok unokatestvér között megismertem és megszeretettem a gyermekközeget. A szakorvosi munkám pedig nagyon gyors döntéseket és koncentrált cselekvést igényel, ez illik a karakteremhez. Korán lettem vezető – azt hiszem, ehhez a nagyon intenzív szakmai tapasztalatszerzésem, az erős küldetéstudatom és a nagycsaládból hozott szociális rutinom vezetett. A tágabb családunkban a legnépszerűbb foglalkozás a tanár, de sok orvos is van, s azok közül majdnem mindenki gyermekorvos, így az egyik fiam is. Nemcsak én, a testvéreim is többnyire vezető beosztásban dolgoznak, és ahogy elnézem, a gyermekeimben is megvan erre minden potenciál.

– És a feleségében is, aki osztályvezető-helyettes...
– Anikóval évfolyamtársak voltunk. Ő egy kulákvilágból származó, túrkevei család egyke gyermeke, ellentétben a mi városi, polgári nagycsaládos hátterünkkel. Nagyon különböző közegből jöttünk, máig alakítgatjuk a közös kis világunkat, amely több szempontból hasonlít a mienkre, de rengeteg elemet hozott ő is. Nagyszülei dolgos parasztemberek voltak, szüleit – az én felmenőimhez hasonlóan – erősen megtépázta a kommunizmus. Takarékos emberek lévén erős anyagi biztonságot tudtak adni a mi könnyedebb életszemléletünkhöz képest. A két különböző kultúra végül is így inkább kiegészítette egymást. Feleségem egy csendes, de határozott véleménnyel bíró kun lány. Nagyon intelligens, olvasott, elmélyült gondolkodású ember. Én gyorsan döntő, tevékenyebb vagyok; ő inkább lassabb, hezitáló, de kitartóbb típus. Van mit tanulnunk egymástól, és nem volt mindig könnyű, hogy másmilyenek a reflexeink. Gyakran volt és néha van is villongás emiatt köztünk, de ez a családunkra szerintem inkább jó hatást gyakorolt, hiszen nyílt kommunikáció alakulhatott ki.

– Korán lett vezető, így gondolom, öt gyermeke nevelése inkább a feleségére hárult, aki ennek ellenére sem hagyott fel munkájával. Ráadásul évek óta az ön beosztottja...
– Engem nagyon hamar elkapott a szakma svungja, rengeteget dolgoztam, és valóban hamar vezető is lettem. Ő viszont alkatából adódóan és az anyai szerepéhez is igazodva gyermekradiológus lett, ami jóval kötöttebb és zártabb világ, monotonabb és racionális munka, és a családi élettel is könnyebben összeegyeztethető. Ez egy jó kompromisszum volt. Anikónak is van bőven energiája, jól bírta a strapát mindkét fronton. De azért én is kivettem a részemet a családi feladatokból. Szüleink, főleg az ő édesanyja sokat segített, de az én szüleim is mindig tettre készek voltak.

A nagycsalád tehát megadta a hátteret a gyermekneveléshez és a munkához is, nem volt olyan szituáció, amiben ne lett volna azonnal segítségünk.

Ami a főnök-beosztott viszonyt illeti, mi már egyetemistaként is együtt tanultunk, később együtt dolgoztunk. Még éppen nem voltam főigazgató, amikor visszajött dolgozni – szerencsésebb is, hogy így alakult. Szerintem harmonikusan tudjuk ezt kezelni. Otthon ritkán jött szóba a munka, ezt különböző feladatnak éljük meg, nem hierarchikus kérdésnek. A kórházban is az első rácsodálkozás után mindenki természetesen fogja fel, sose lobbizik senki a feleségemen keresztül. Nekem inkább arra kellett figyelni: az ő osztálya ne kerüljön hátrányba, mert a reflexeim eleinte azt diktálták, semmiképpen ne kivételezzek vele. Ma már szerintem megfelelő az arány. Ő ugyanúgy részt vesz a megbeszéléseken, mint a többiek; ha kell, érvel, nem ritkán akár velem szemben, de ez így van jól. A személyes visszajelzéseit megfontolom. Kritikus alkat, így leginkább azt jegyzi meg, ami nem tetszik neki, amit persze én néha szóvá is teszek.

– Két, szakmáját nagyon szerető, nagyon elfoglalt orvosnak öt kisgyermekkel akkor sem lehetett könnyű...
– Engem felszabadítanak a gyerekek! Nagyon szerettem a gyerekeimmel és most az unokáimmal együtt lenni, pihenést és feltöltődést jelent. De tény, hogy felfokozott ritmusban éltünk, mindketten rengeteget ügyeltünk, én évtizedeken át bármikor behívható voltam. Ez azt jelentette, hogy bármikor, bárhonnan máris szaladtam a kórházba. A gyermekeink megszokták, hogy nem klasszikus életforma a mienk, hanem sok rugalmassággal és alkalmazkodással jár. Akkor nem panaszkodtak, de utólag azért kiderült, hogy ezt nem feltétlenül élték meg jól. Úgy érzékelem, ezt most kompenzálni igyekeznek: életformájukban jobban törődnek azzal, hogy biztonságos és nyugodt helyzeteket teremtsenek. De meggyőződésem, hogy összességében jó hatással volt rájuk a rendkívül mozgalmas gyermekkoruk: ők is mind rugalmas és cselekvőkész emberek.

– Nagyszülőként változott a korábbi életformájuk?
– Most már sokat vagyunk kettesben, a hétköznapokon nincsenek otthon a gyermekek. Anikó továbbra is sokat dolgozik, több állása is van, rengeteget ügyel és készenlétezik. Szabadabb munkabeosztásban, de napi 10–14 órát én is dolgozom. A gyerekeink számítanak ránk, elég intenzív a kapcsolatunk. Én jó esetben hetente egy-egy délutánt az unokáimmal töltök, a feleségem pedig az ügyeletei után egy-egy napot is. Jó arányérzékkel kérnek segítséget, de megvan a maguk világa is, nagyszülőként így jó helyünk van. Családi életünk központja egyébként áttevődött a Balatonra, ott sikerült felépítenünk egy nagy „befogadó házat”. Három generációra visszamenőleg mindig volt egy ilyen nagy, családi találkozóhelyül szolgáló ház, az ország különböző részein. A gyermekeink sokat vannak ott, mi is szaladunk le oda, amikor csak tudunk.

– Jut ideje hobbira, önkéntes munkára?
– Nagyon szeretem a munkámat, de sok minden mást is. Például futni; van a kollégákkal egy csapatunk, ahol én voltam a leglassabb, de most tudatos edzéstervvel igyekszem ezen javítani. Szeretek teniszezni, az egyik fiammal és az unokaöcséimmel minden héten megyünk – ez az egyetlen sport, amiben még versenyképes vagyok. A sízést és a tarokkozást említem még – mindkettőt rendszeresen műveljük, barátokkal és családtagokkal is. Elemi igényünk a művészet, így hetente egyszer biztosan elmegyünk színházba vagy koncertre, néha moziba is, és sokat olvasunk, én főleg verseket. Utazni is nagyon szeretünk, a feleségem, ha csak lehet, elkísér a szakmai utakra. A tavalyi év például egészen sűrűre sikerült, Japánba és Amerikába is eljutottunk, de ezen kívül minden tavasszal elmegyünk egy-két baráti párral egy számunkra izgalmas helyre, idén például eljutottunk Baszkföldre. Bárhol vagyunk, nekem a legfontosabb célpontok a képtárak. Sok barátunk van, kórházon belül és azon kívül is, de a testvéreimmel is nagyon jóban vagyunk, sok időt töltünk együtt.

Nagyon fontos számomra a határon túli magyarság, gyakran veszek részt különböző eseményeken, egészségügyi szűréseken, előadásokon, képzéseken – legtöbbször Kárpátalján és Erdélyben.

– Hitét szakemberként, vezetőként is vállalja, de arról nem sokat tudni, hogyan éli meg magánemberként.
– Ahogy a felmenőim, mi sem az ünnepélyességre és formaságokra, hanem a mindennapi életünkre koncentrálva, erős keresztény közösségekben éljük a hitünket. De mindannyiunknak át kellett esni azon a „krízishelyzeten”, amikor az otthonról kapott és közösségekben megélt hit személyes Isten-élménnyé válik. Erre hál' Istennek inspiráltak is a szüleink, és mi, testvérek is egymást. Ez a szabadság nagyon fontos a számunkra: megkaptuk azt az életfelfogást, amiben élni érdemes, de nem volt kötelező formarendszer.

Különös ajándék, hogy három egyházba nőttünk bele: édesapám katolikus, édesanyám református, apai nagyanyám evangélikus volt. A különböző keretrendszerekben megélt hiteles életek erősen hatottak ránk. Én ma mindegyik közegben otthon érzem magam.

A hitéletem ma magányosabb és egyedibb, mint volt: reggel a református napi igével indulunk otthonról, szemlélődő, meditációs imaéletet élek, és évente ilyen lelkigyakorlatra járok. Teljesen vegyesen járunk katolikus misére és református, vagy nem ritkán evangélikus istentiszteletre.

Szépen lassan, az aszpartámmal édesített szénsavas üdítőhöz keverve beadagolják nekünk, hogy a homoszexualitás teljesen normális, elfogadandó és a heteroszexuális kapcsolatokkal egyenértékű. A melegjogi lobbisták azt a marketingstratégiát használják évtizedek óta, amelyet Kirk és Madsen 1989-ben megjelent könyvükben hat pontban összefoglaltak. Mik az összetevői ennek a receptnek?

 

Pipa mind a hat pontra. Azt hiszem, lépésről lépésre minden megvalósult ebből, akár ebben az egyetlen Coca-Cola-reklámban. És ezt a receptet nemcsak az üdítőgyártó világmárka követi, hanem megannyi dúsgazdag világcég.

Az elnyomó ideológiák terén nagy tapasztalattal rendelkező közép-kelet európai népek még valamennyire ellenállnak a gender-ideológia térnyerésének, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a CitizenGO kampányához több mint 40 ezer magyar csatlakozott néhány nap alatt. Ez a szám igencsak magas, ha összehasonlítjuk az online médiafelületek látogatottságával, és hozzáadjuk, hogy még alá is írják, nevüket adják az emberek a véleményükhöz, ami egyáltalán nem megszokott az internet kattintásbarát, de mégis anonim világában.

Legyünk résen! Az elmosódó házasságfogalom, a béranyaság és a homoszexuálisok örökbefogadása körüli vitáktól Magyarország sem mentes. Nálunk is van érzékenyítő Pride, a politikai döntéseket befolyásolni kívánó melegaktivizmus és a család intézményét lebontani szándékozó lobbi.

Még mielőtt bárki homofóbnak titulálná ezt a cikket, jelzem, nem táplálok irracionális negatív érzelmeket a homoszexuálisok irányába. Embernek tekintek minden embert, legyen zöld vagy kék szeme, családos vagy egyedülálló, városi vagy vidéki, a könnyű- vagy a klasszikus zene kedvelője. Emberek vagyunk, különböző jellemzőkkel. De ezek a különbségek soha nem indokolhatják és nem használhatók fel a társadalom alapját jelentő család intézményének szétbombázására. Még amerikai receptúrát követve sem.

A stressz mai szóhasználatunkban negatív előjelet kapott. Selye János még az élet ízesítőjének, sava-borsának tartotta. A stressz nélküli élet, unalomba, fáradtságba, frusztráltságba fulladó lét lenne. A stressz kihívás, erőpróba a szervezet pszichés és fizikai teljesítőképességének mozgósítása, válasz a megváltozott viszonyokra, a fejlődés lehetősége. Iránya kettős, harcra, vagy menekülésre késztet.

Mint az életben mindenben, itt is a mennyiségen van a hangsúly. A túl sok stressz ingerlékennyé, rosszkedvűvé, világos gondolkodásra képtelenné és gyakran beteggé teszi az embert. A mai emberek olyan információ áradatnak vannak kitéve, hogy a feldolgozással már meg sem próbálkoznak, reakcióikban a menekülés válik a leggyakoribb stratégiává. Ennek különféle megjelenési formái lehetnek; a betegség, a szeparáció – a képernyőfüggőség (mintha egy bura alatt ülne az ember, amely saját gondolatait is kiűzi a fejéből), fülszaggató, agyat szétziláló zene, tudatmódosító szerek használata. Van, aki már a menekülésre sem képes; alvászavara támad, pánikrohamok kínozzák, és van, aki teljesen kiszáll, nem hajlandó iskolába járni. A korábbi évtizedek adataihoz képest egyre több a kérés, hogy a gyermekek magántanulóként folytathassák tanulmányaikat.

A modern kor emberének már nem reagálni, hanem reflektálni kéne a stresszre.

Ma már a helyzetek jóval bonyolultabbak, sokrétűbbek, elemzést kívánnak, hogy eredményesen válaszolhassunk rájuk. Ehhez le kéne lassulni, szervezetünket, tudatunkat gondolkodásra képes állapotba kéne hozni.

A stressz akkor válik problémává, ha érzelmi elszigeteltséggel is társul. Kezelésének módjait elsősorban a szülői házban sajátítja el a gyermek.

Családtagként megtapasztalja, hogyan reagálnak a szülei, a környezetében élő felnőttek az őket ért megpróbáltatásokra, mennyire képesek szembenézni az életük kihívásaival. Nem a gyermekek felelősek a problémák megoldásáért, de joguk van arról tudni, hogy mi zajlik a családban. Biztonságérzetük azon a megerősítésen alapul, hogy ők szeretetreméltóak. Szükségük van a meghallgatásra, az őszinteségre, nyitottságra, az érintésre. Az elszigetelt gyermek problémássá válhat. Az érzelmileg jól tartott gyermek kifejezi csalódottságát, nem lesz feldúlt, hamar kitalálja, mit kezdjen a stresszel. A kissé sérülékeny gyermek kiborul, de ez az érzelmi megingása nem tart sokáig. A sérült gyermek, napokon keresztül rágódhat a történteken, revánsot, bosszút forralva, felmentő körülményeket keresve.

A 10 éves Balázs zsenialitáshoz közelítő IQ-val, korosztályában kiemelkedő sakktudással rendelkező fiú. Már ez a helyzet is kissé kívül tartotta őt az osztályközösségből, de azért akadt egy barátja, aki szintén tehetségesen sakkozott. A barát édesanyja az iskolában tanított. Ebben a felállásban a baráté volt a domináns szerep, úgy az osztályközösséggel, mint a Balázzsal kapcsolatos viszonylatban. Közösen neveztek be egy versenyre, vidékre ahová a pedagógusnő kísérte el őket. Balázs sokkal jobban szerepelt, mint osztálytársa ez megbillentette az addigi hierarchiát. A sakktudás, mint érték törlődött az osztály értékrendjéből, Balázs még mellőzöttebbé vált a gyerekközösségben. Jól látta, hogy korábbi barátja próbálja ilyen módon fenntartani vezér státusát. Válaszul energiáit a bosszúra összpontosította. Durván gúnyolta, piszkálta a fiút, ezzel tanárai ellenszenvét is kiváltotta. Tanulmányaira, a sakkra sem tudott kellően koncentrálni, állandó frusztráltsága a sakkszakkörben is konfliktusokba sodorta, verekedés miatt hazaküldték az egyik versenyről. Segítséggel, támogató terápiával, pszichodráma csoportban való részvétellel sikerült stressz feldolgozó képességét megnövelni. Elfogadott, megbecsült tagja lett az osztályközösségnek, sakkpályafutása felfelé ível.

Gyermekeink számára nem mindig a felnőttek értékrendje szerinti fontos dolgok jelentik a stresszt. Néha kifejezetten bagatellnek tűnő esemény, jelenség vált ki belőlük aránytalannak tűnő reakciót.

Az 5 éves Petra szülei a válás mellett döntöttek. Számukra ez a döntés már lezárt érzelmeket is jelentett. Szülőként együtt tudtak működni és mindketten nagyon fontosnak tartották, hogy lányuk érzelmi biztonsága ne inogjon meg. Megbeszélték, hogy mit és hogyan fognak megfogalmazni Petra számára és mindketten jelen voltak, amikor közös döntésükről beszéltek a kislánynak. Legnagyobb meglepetésükre nem a szülők szétköltözése aggasztotta a kislányt, hanem arról érdeklődött, ezentúl hol lesz az ő ágya.

Az iskolák, oktatási intézmények gyakran esnek abba a hibába, hogy a teljesítmény mentén értékelik diákjaikat, egész személyiségükről nem vesznek tudomást. Ezzel azt sugallják, hogy csak a folyamatos csúcsra járás értékelhető pozitívan, a legkisebb hiba, megbicsaklás az örök vesztes kategóriába süllyeszti a személyt. Gyakran stresszelik a gyerekeket műszeres mérésekkel, pl. hány szótagot tud elolvasni X perc alatt.

Zsófi a gimnázium első évében ismerkedett meg a francia nyelvvel. A német, angol tanulmányai során szerzett tapasztalataiból úgy érezte jó nyelvérzékkel rendelkezik, de mégis nagyon izgult az első önálló szereplés előtt. Balszerencséjére már több hét is eltelt az év eleje óta és őt még mindig nem feleltették. Egy órán azután sor került erre is. Megszólalása előtt a tanárnő azt a pedagógiai szempontból teljesen elfogadhatatlan kijelentést tette, hogy az első hibánál egyes. A lány ezután belegabalyodott az első szóba, utána hibátlanul elolvasta a szöveget és megkapta az elégtelent. „Nem beszélsz elég elegánsan” – fűzte hozzá még a tanárnő utolsó tőrdöfésként.

Már egy korábbi cikkemben is megfogalmaztam azt az aggályomat, hogy kevés iskolában fordítanak elég figyelmet a közösségépítésre. A legtöbb fiatal magányosan, vagy egy-két fős véd és dacszövetségben tölti el középiskolai éveit. Az osztálytársak riválisok, ellenséges klikkek tagjai. Elvétve hallani közös tanulásról, egymásnak segítésről. Maximum másolni adják oda a leckét, de nem érdekük, hogy a másik is felzárkózzon. Ilyen közegben tényleg nehezebb megbirkózni a kihívásokkal, nehéz elhinni, hogy a másik nem az én kudarcaimból merít erőt a további meneteléshez.

A 14 éves Csaba félévkor került át egy igen erős gimnáziumba. Minden energiáját mozgósítva felzárkózott a sok kiváló közötti első öt közé. Élvezte tanárai diszkrét elismerését, ami azután elvárássá változott vele szemben. A következő tanévben fogcsikorgatva, de állta a versenyt. Dührohamai, alvászavara, pánik tüneteket mutató rosszullétei jelezték kimerültségét, a ránehezedő elviselhetetlenül nagy stresszt.

Éles a verseny. Felnőtt, gyermek folyamatosan megélheti, hogy nem pótolhatatlan, hamar kikerülhet a rendszerből. Az ősközösségben, ha valakit kitaszítottak az halálos ítéletet jelentett. A közösségen kívüli lét ma is halálfélelmet mozgósít az emberekben. Nem szabad megengedni, hogy gyermekeink magányos harcosként, vagy szubkultúrák tagjaként nőjenek fel! Integráló, támogató, az egyént kiteljesítő családokra, iskolákra, közösségekre van szükség!

A Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola Dísztermében tartott megnyitón a 2018/19-es évad díjazottjaival és pártfogoltjaikkal közösen nyitották meg az új jelölési időszakot. Freiherr von Twickel Georg Albert, a Twickel-Zichy Mária Terézia Alapítvány alapítója és kuratóriumi elnöke a Jószolgálat-díj alapításakor olyan elismerést hívott életre, amely édesanyja, Twickel-Zichy Mária Terézia grófnő életművének kíván méltó emléket állítani. A 2016-ban létrehozott emlékdíj a grófnő munkásságához kapcsolódóan - és az elmúlt évek jelöléseinek tapasztalatai alapján -, kibővült a külhoni vándor-díjjal. Az idei első évben a Kárpátalján élő szórványmagyarság segítőit kívánja támogatni az alapítvány.

A 2019/20-as évad nagykövetei Barabás Évi műsorvezető és Molnár Ferenc ’Caramel’ énekes, akik a civil életükben is sokszor csatlakoznak jótékonysági akciókhoz. A díj nagyköveteiként saját eszközeikkel támogatják azt, hogy társadalmunk látásmódja formálódjon, észrevegyük azt, hogy milyen sokan és sokféleképpen segítik a hátrányos helyzetű embertársainkat.

Gáspár Judit, a Jószolgálat-díj szóvivője elmondta:

Szeptember 5-től november 30-ig lehet jelölni a díj honlapján keresztül a négy főkategóriában: életműdíj, hivatásszerűen végzett szociális munka, önkéntesen végzett szociális munka és új kategóriaként a külhoni vándor-díjra.

A külhoni elismerést a szomszédos országokban élő magyar kisebbségeknek, minden évadban más szomszédos ország részére ajánlják.

A felterjesztésekből a szakmai zsűri választ díjazottakat az életműdíjra, a hivatásszerűen végzett szociális munka kategóriáiban és a külhoni vándor-díjra.

Az önkéntes kategóriákban a jelölések alapján 2020 januárban online szavazással a közönség választja ki azokat a személyeket és civil közösségeket, akiket érdemesnek ítél a Jószolgálat-díj elismerésére.

A 2018/19-es évad díjazottjairól nyílt szabadtéri kiállítás – az Index.hu főtámogató médiapartner közreműködésével – szeptembertől várja az érdeklődőket a budapesti Március 15. téren október végéig, majd vidéki városok közterein helyezik ki.

További részletekért látogasson el a Jószolgálat-díj weboldalára, vagy kövesse munkánkat a közösségi oldalon.

A Jószolgálat-díj egyes korábbi díjazottjairól a Képmás magazinban is olvashat>>

„A nálunk megszálló magyarországi vendégek mindig ilyen ficujkákkal állítottak elém, amikor indultak haza: »na, hogy kell csinálni azt a vinetakrémet; na, hogy kell csinálni azt a tárkonyos pityókalevest« – kérdezték, s akkor örökké le kellett diktálnom a recepteket. Visszajöttek a következő évben, hoztak nekem egy receptes füzetet, hogy abba írjak bele, és ők majd egymás között lemásolják.

Persze nem írtam le semmit, s aztán egy következő alkalommal sem, mert semmi időm nem volt. Na, egyszer megszégyelltem magam, és nekifogtam írni ugyanannál az asztalnál, ahol annak idején nagymama sirítette a laskát.

Jöttek elő az emlékek sorban: »ügyesen kösd össze a hajadat; add meg a tiszteletet az étel felé; tegyél fel szép kötényt«, és így tovább. Nagyon sok történetet írtam le három év alatt, főleg ősszel, télen és tavasszal, ilyenkor volt rá idő. A legszemélyesebbeket kihagytam a könyvből, és több történet nem is a malomudvarban játszódik, hanem Csíkszentdomonkoson, ahol a szüleimmel laktunk.

A gyógyszertár helyén – ahol délután voltunk édesanyámat meglátogatni – régen a nagymamám üzemeltetett egy bodegát: a felső szinten kocsma volt, alul pedig egy falatozó. A közeli Balánbányáról fél 4-kor érkezett a busz, s a bányászok betértek egy sörre, micsre, flekkenre szalmapityókával. Minden délután segítettem poharakat mosogatni, s nagymama mindig megjutalmazott egy lejjel vagy házicsokival, és persze folyt a zsíros hús és a pálinka. Ez utóbbit megkóstolhattuk gyerekkorunkban, de csak úgy, hogy belédugtuk az ujjunk s megnyaltuk.

Édesanyám viszont gyógyszerészként nagyon egészségesen nevelt minket. Mindig futottunk, bicikliztünk, és mindennap kiszámította, hogy mennyi szénhidrátot kell együnk.

Annak megfelelően készítette el a könnyű ételeket – nagyon egészségesen főzött –, vacsoránál pedig kitette a tányérunk mellé azt a vitamint, amiről úgy gondolta, hogy az aznapi étkezésből hiányzott.”

A hétvégéket és az egész nyári vakációt a malomban töltöttük.

Nagymamáék betegek voltak a vége felé, így mi szedtük le a kolorádóbogarakat a veteményesben, kapáltunk, gyomláltunk, a malomban sepregettünk, pókhálóztunk, én hordtam a lisztet a faluba. Ez még a ’89 előtti időben volt, és mivel pénzünk nagyon nem volt, mindent lisztben fizettünk. Volt egy kicsi szekerem, amibe nagytata beletette a lisztet, s azzal hordtam a faluba: egyik helyről tejet adtak érte, másik helyről zöldséget, mikor mi kellett a konyhára.

A férjem, Levente és az én szüleim barátok. Egy iskolába jártunk Domonkoson, egy év különbség van közöttünk. Az első szerelem hetedik osztályban szövődött közöttünk, amikor kamaszodni kezdtünk; később elsodort minket az élet: én Marosvásárhelyen tanultam gyógyszerésznek, Levi Brassóban tornatanárnak. Aztán – úgy 17 éve lehetett – eljött Vásárhelyre egy gólyabálra, és ott újra összekeveredtünk. Azóta már házasság és két gyerek is van. Vagyis ez nem igaz: egy leányka s egy gyermek. Mert ugye itt, Székelyföldön a gyermek az csak a fiúra értendő. A lány nem gyermek, az csak leány, nálunk még él ez a hagyomány.

Egyikünk sem szerette sokáig a városban. Én visszaköltöztem Domonkosra, és édesanyám mellett dolgoztam a gyógyszertárban, Levi tornatanár volt a Sapientia Egyetemen Csíkszeredában. Hétvégente kijártunk a malomhoz: nagymamáék már rég elmentek, lepusztult az épület, beszakadt a tető, s a házból sok mindent elloptak. Sokat gondolkoztunk, hogy mi legyen a birtok sorsa, mert az nem volt elég, hogy hétvégente lejártunk kicsit szellőztetni. Ez 13 éve történt; Levi már ismert természetjáróként hegyi túrákat és székelyföldi kirándulásokat szervezett főleg magyarországiaknak, a vendégeinek viszont mindig a környező falvakban foglalt szobákat. Ebből jött az ötlet, hogy miért vigye máshová a vendégeket, amikor nálunk is aludhatnának. Kicsit rendbe szedtük nagymamáék házát, újrafödtük, átalakítottuk a szobákat. Az udvarban először a kazánházat csináltuk meg, majd hagyományos módszerrel, kalákában felépítettük a három faházat, az istállóból átalakított konyha és étkező pedig tavaly készült el.

Főleg olyan nagycsaládosok jönnek, akiknek nem az a szempont, hogy wifi és tévé legyen, mert itt tényleg az Isten háta mögötti csend és jó levegő van.

Nagyon szeretik ezt az életformát, például a tegnap este érkezett vendégek egyből bekapcsolódtak a munkába. Hiába voltak éhesek és fáradtak, mindenki Levivel akart lenni, hogy hordják be a szénát a mezőről…

Ott, a malomban van az a kicsi csengő. Amikor a garatban kifogy a liszt, erősen elkezd csengetni. Nagytatám akármilyen álmosan is meghallotta a csengőt és pattant ki az ágyból. Mi mentünk vele segíteni, mert már öreg volt, sérve is volt, és nehezen tudta a zsákot megbillenteni. Amikor elkezdtük felújítani a birtokot, a kicsi seprűmmel megkopogtattam a garatot: „Nagytata, itt vagyok! Jöttünk vissza, valamit elkezdünk a malommal!” Remélem, hogyha most látnak odafentről, akkor büszkék ránk, mert amit ők elkezdtek, az nem kallódott el. Nagymama viszont nem lehet rám büszke... Őt Oláhfaluból hozta nagytatám, ahol inas volt kamaszkorában a helyi molnárnál. A malommal szemben lakott, s amíg tata kijárta az iskolát, addig a szerelem is megszövődött. Örökké mondta nekem nagymama, hogy „né, hoztam a kovászt Oláhfaluból, ez még a nagymamámé volt, és tudjad, hogy azelőtt pedig az ő mamájáé volt”. De amikor meghalt, én elfelejtkeztem a kovászról... Aztán amikor visszaköltöztünk, már késő volt a kovászt elévenni, mert a sok év alatt szegény meghalt. Na, erre az egyre nagymama nem lehet büszke. A könyv címe – Kölcsönkért kovász – is innen van. Kétségbeesésemben az egyik szomszédasszonyomtól kértem kovászt, mert arra gondoltam, hogy abban a kovászban még van egy kicsi morzsinkó valami, amit a nagytata őrölt meg.

***

Tímea és Levente gazdasága nyáron folyamatosan teltházzal üzemel, ritka, hogy a háziasszony ilyenkor ráérjen mesélni csodálatos életük történetéről. Az udvaron gyerekzsivaj, a felnőttebbek a tornácon beszélgetnek, a konyhában pedig serény munka folyik, hogy a 30 vendég a legízletesebb székelyföldi fogásokat falatozza vacsorára.

Levi a szénát hajítja be a csűrbe a vendégekkel, és este hétkor megindul a szekér még egy kanyarra a madarasi határba.

A vendégekkel beszélgetek az udvaron, legtöbben már sokadjára vannak itt. A budapesti Monostori Klári férje és unokája vacsora helyett még Levivel szénáznak, és bár hosszan beszélgetünk arról, miért járnak vissza Tímeáékhoz minden évben, Klári levélben is megírta gondolatait szerkesztőségünknek, ebből idézünk:

„Gáll Tímea és Levente felismerte felmenőik örökségének fontosságát, és feladatuknak tartják ennek továbbvitelét. Mindez sok türelemmel és áldozattal jár, de hála nekik, nagyon sokan és egyre többen köszönhetjük, hogy kinyitják a szemünket és példát mutatnak arra, hogy mi is megtegyük azt, amire lehetőségünk van. A családi legendárium megismerését és annak továbbadását a gyerekeinknek, unokáinknak. A családi receptek őrzését, hogy az elkészített ételekkel emléket állíthassunk az őseinknek, ünnepivé tenni ezáltal a különleges napok étkezéseit, közben a falakon nézni a régi családtagok bekeretezett fényképeit, mintha ők is velünk lennének még. Hétköznapi összetartozások ezek, amelyek csak az évek múlásával nyerik el igazi fontosságukat.”

A cikk a Képmás magazin 2019. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>