Ahogyan az etetés, úgy az altatás terén is mást vártak el szüleinktől és a szüleink tőlünk, mint mi a saját porontyainktól. Ma például teljesen elfogadott, hogy a babákat mellen, szoptatva altatják el, hivatalos és igen bizarr nevén ezt „szoptalvásnak” hívják az angol „breastsleeping” után.

Nagymamám mondogatja gyakran, hogy az a borzasztó, hogy amíg az ember fiatal, folyton aludna, de nincs rá ideje; amikor meg már idős, lenne ideje, de sehogy sem jön álom a szemére. Nos, amíg az ember nagyon fiatal, egészen pontosan baba, bőven lenne ideje, hogy aludjon – szülői szemmel nézve legalábbis –, de időnként (kevésbé szerencsés szülők esetében viszonylag gyakran) nem tud vagy nem akar álomba merülni.

Persze elképzelhető, hogy a babák magukról azt gondolják: kinek van ideje aludni ennyi újdonság mellett?

Az én kisfiamnak biztosan nincs; a nappali altatásokat rendesen megszenvedjük, de az éjszakáink – eddig legalábbis – viszonylag nyugisan telnek. Olyankor sötét van, amúgysem látni semmit, a kiságynak már minden szegletét körbeszaglászta, régóta semmi változás, nem marad le semmiről. Mivel azonban a mozgása intenzíven fejlődik, minden éjszaka döbbenetes akrobatamutatványokat mutat be a kiságyában, amire ő ugyan nem ébred fel, de én igen. Úgy másfél-két óránként. Amikor megtanult átfordulni, nem lehetett úgy letenni, hogy ne forogjon jobbra-balra, és ezt éjszakánként is előszeretettel gyakorolta. Nem volt az a rácsvédő, ami megakadályozza, hogy beakadjon keresztbe a kiságyba. Nagyjából most is ez a helyzet, csak a mozgása annyit már ügyesedett, hogy ki tudja magát szabadítani ezekből a szorult helyzetekből.

Lakásunknak és környezetének a tulajdonságai furcsán megváltoztak kisfiunk megszületésével: azóta a parkettánk rettentő hangosan recseg, az ajtó nyikorog, felerősödött a kukásautó reggeli csattogása és a turisták ordibálása az utcán, a felső szomszéd dübörgéséről a hálószobánk fölött már nem is beszélve – természetesen kizárólag az esti fektetéskor, fél nyolc és nyolc között.

Mintha a baba érkezésével a falak vékonyabbá, minden zaj, zörej és emberi beszéd pedig hangosabbá vált volna.

Amikor hazahoztuk csöppségünket a kórházból, az első pár hétben csak kókuszpólyában tudtuk megnyugtatni, nagyon szerette, ahogyan szorosan bebugyoláltuk. A babywrapot – ez a másik neve – úgy két hónapja nyugalmaztam, mert már kilógtak belőle a lábai. Egy kiborulós, szeles, viharos, nyűgös délutánon azonban sehogy sem sikerült megnyugtatni elsőszülöttemet, ezért miután minden szokásos rituálét végigpróbáltam, egy hirtelen gondolattól vezérelve mégis előkaptam a szekrényből, és belecsomagoltam a hét és fél kilós kis tölteléket.

Nagyjából fél másodperc alatt olyan vigyorgásba fordult a sírás-rívás, hogy magam sem hittem a szememnek.

Két dolog történhetett: vagy díjazta az igyekezetemet, miközben működött az önirónia (látta magát kívülről, ahogyan térdhajlattól lefelé kilóg a pólyából) – de azt hiszem ez kevésbé valószínű egy öthónaposnál. Vagy pedig egyszerűen újra kisbabának érezhette magát, és élvezte a pólya pihepuha, meleg ölelését a harminc fok ellenére. Rövid időn belül el is aludt. Persze a saját komfortérzetem érdekében pár perc múlva azért kicsomagoltam.

Na de most meséljetek ti, nálatok mi az, ami bevált?

–  Mit is ünnepelnek pontosan július 18. és 20. között a Göcsejben?
–  Tízéves a Tündérkert mozgalom, ami azt jelenti, hogy a részemről mögötte van tíz év gyümölcshagyaték-mentő munka, tizenkét év Kaszás Attila Pajtaszínházas munka, és Kovács Gyula gyümölcsésznek, a Göcsej erdészének több mint harminc éves értékmentő munkája. Kovács Gyula ugyanis több mint harminc éve döbbent rá arra, hogy el kell mentenünk az őshonos gyümölcshagyatékunkat, mert elpusztul – mert elpusztítjuk, odahagyjuk, és végzetes űr marad utána, ha ez megtörténik.

A gyümölcshagyatékot ráadásul nem csak önmagában kell elmenteni, hanem a hozzá kapcsolódó tudással együtt: hogy melyik gyümölcs alkalmas lekvárnak, melyiket befőttnek, melyik jó süteménybe, melyik való ecetnek, vagy éppen pálinkának.

Ezzel az őáltala elkezdett értékmentéssel találkoztam én 2002-ben. Megértettem, hogy ez ugyanolyan drámai munka, mint amilyen drámai munkát végzett Kodály Zoltán, vagy Bartók Béla. De mondhatnám Makovecz Imrét, Koós Károlyt, Sebő Ferencet… Mind érezték azt, amit én is érzek: végzetesen pusztul általunk, körülöttünk, velünk valami, ami a kultúránk része, és ez a folyamat egyre gyorsuló ütemben zajlik.

–  Hogyan érzékelhetnénk ezt a gyorsuló ütemet?
–  Régen minden gyümölcsfa Magyarországon köztulajdon volt: a jegyző elindult a falvakba tavasszal, és nézte az udvarokat, hogy megvan-e mind, amit előző évben összeszámoltak. És ahol hiány mutatkozott, ott büntetést szabtak ki, mert a gyümölcsfa kultúrahordozó köztulajdon: a gyümölcse viszont a tied.

Az Őrségben az 1800-as években végzett felmérés szerint közel 200 ezer darab gyümölcsfát számláltak.

Aztán 2014-ben is elvégeztek egy felmérést, ami szerint az ősi magyar fajtájú gyümölcsfák száma itt már alig haladja meg az ötezret. Az a munka, amibe Kovács Gyula belekezdett harminc évvel ezelőtt, és amit most már több mint tíz esztendeje, közösségerősítő szándékkal Tündérkert Mozgalomként végzünk mi is, még mindig csak a mentés – továbbmegyek: az elrejtés, ugyanis el kell rejteni a gyümölcsfáinkat, hogy ne pusztuljanak ki. Mert minden kipusztult, kiszáradt őshonos gyümölcsfa pótolhatatlan. Minden gyümölcsfa egyedi: ha nem oltják el, nem mentik tovább, kihal! Amikor én mindezt Kovács Gyula és Ambrus Lajos író által szép lassan megismertem, megértettem. Mert az én falumban is látom a pusztulást. Látom, hogyan halnak ki a családok, fogy a falu, vele együtt fogy a gyümölcskultúra, odaveszik az állattartás kultúrája is. Már nincs a faluban, aki ismerné az összes gombát vagy az összes gyógynövényt a környéken.

 

Miközben haladásról beszélünk, fejlődésről, aközben egyre butábbak leszünk, egyre tájékozatlanabbak és egyre kiszolgáltatottabbak, mert szakadunk el a természettől, a földtől. Én ezt, mint afféle vidéken felnőtt ember, nagyon is látom. Amikor megvettem 1999-ben ezt a portát itt, Viszákon, még nem tudtam, hogy ez fölhorkan bennem – és hogy fájni fog.

–  Na de mit is neveznek Tündérkertnek tulajdonképpen?
–  A gyümölcsfáinkat Tündérkertekben, afféle csemete-kertekben szaporítjuk, és így elrejtjük az emberek előtt, hogy ami még megvan, ne pusztuljon el. Azt gondolom, fontos visszahozni azt a szemléletet is: amikor köztulajdon volt a gyümölcsfa, és mindenki felelős volt érte. Amikor Viszákon 2009-ben létrehoztuk a Tündérkertünket, minden gyümölcsfa-csemetének viszáki, illetve Viszákról elszármazott gyermek gondnokot jelöltünk ki. Annyi gyümölcsfát ültettünk a kertbe, amennyi gyerek előző évben a faluban született.

–  Mennyi az annyi?
– Ötvenkét gyümölcsfával kezdtük, most több mint száznál tartunk. Esztendőnként hol kettő-, hol három-négy csemetével gyarapszik a kertünk. Legyen világos: ebben a pillanatban már a felelősséget is mint elmentendő gondolatot próbáljuk a gyümölcsfákhoz odakötni.

Tudniillik ha gyümölcsfát vad alanyba beoltasz, s így megmented, azzal kétszáz évre, az ükunokádnak is üzensz, mert egy őshonos gyümölcsfa bizony nagyjából kétszáz évig ontja a termését úgy, hogy nem kell gyötörni: sem metszeni, sem permetezni.

Hagyd – ő tudja a dolgát. Kovács Gyula rám egyszer megorrolt, mert azt találtam mondani, hogy a gyümölcsfák fajtagazdagsága a Kárpát-medencében végtelen –  azt mondta, azért ez túlzó. De érzetre tényleg végtelen! Kovács Gyula a saját génbankjában, saját gyűjteményében több mint 3500 féle gyümölcsfát őriz névvel ellátottan. Nem is gondolnánk, hogy a minket körülvevő világ milyen gazdag! De meg se látjuk, mert tévét nézünk, telefont nyomkodunk.

–  Nagy neveket nyertél meg az ügynek, ugye?
–  Ez a mi tíz esztendőnk nem is igazán ünnep, hanem csak annyi, hogy szólok: már tíz éve végezzük ezt a mentési munkát. És sikerült találnom olyan csodálatos művészeket, akik egyrészt már kötődnek Viszákhoz a Kaszás Attila Pajtaszínház révén, másrészt egyetértenek ezzel a szándékkal és törekvéssel, és azt mondták: én odaállok Kovács Gyula gondolata mellé itt, Viszákon, a Kaszás Attila Pajtaszínházban és Tündérkertben, hogy hitelesítem ezt a szándékot. Így nyertem meg a Muzsikás Együttest – óriási öröm számomra, hogy azonnal elvállalták ezt a munkát! –, a Szabó Dénes karnagy által vezetett Cantemus énekegyüttes pedig egész körutat vállalt, hogy vigye ezt a tündérkerti hírt Vasváron, Viszákon, Szalafőn, ahol július 20-án Tündérkertet avatnak, majd másnap Pórszombarton, Kovács Gyula falujában, aztán Budapesten, Békásmegyer-Ófaluban, ahol az első budapesti Tündérkertet avattuk annak idején.

 

Jön Szalonna és a bandája, Berecz András és Berecz István, a Sztalker csoport, Nagy Mari, a Tükes Együttes, Vecsei H. Miklós József Attila-estjével… lesz kiállítás és három tábor: egy építő-, egy gyermekszínjátszó és egy képzőművésztábor – utóbbi most már második esztendeje. Azt gondolom, hogy ebben a pillanatban a Kaszás Attila Pajtaszínház dolga és feladata már az, hogy kultúra-visszatanuló összművészeti bázis legyen.

– Mi lenne ez a kultúra-visszatanuló összművészeti bázis?
– Itt minden arról szól: figyelj, ezt a kultúrát ne engedd el! Gyere ide Budapestről Viszákra, lásd meg, amiről már nem is tudsz, amiről már nem is hallottál. Találkozz nyulakkal, galambokkal, gémekkel, disznóval, lóval… lásd meg, hogyan készül egy nyúlpörkölt, nyúlsült! Ez a visszatanulás. Vannak, akik meg tudják mutatni, hogy a csirke nem a fagyasztóban terem. És ez az én részemről személyes felelősségvállalást jelent, mert én nem vagyok fesztiválszervező vagy programszervező. Engem az nem motivál, hogy élve a lehetőségeimmel, képes vagyok ideszervezni ilyen-olyan amolyan előadóművészi produktumokat. Az én szándékom az, hogy ütköztessem, bemutassam egymásnak a gondolatokat. A művészet kultúraközvetítő szándékkal jelenik meg itt Viszákon, nem önmagáért való. A vendégeink biztosak lehetnek abban is, hogy vagy főzök lecsót, vagy sül valami a kemencében: perec vagy kenyér…

– Akik idejönnek, otthon érezhetik magukat?
– Ez rengeteg munka, munka, munka… és az a jó! Az a jó! A falusiak most már látják: jól van, Szarvas Józsi nem kapálni jött haza. De a kapálást dicsérni igen! A munkát dicsérni igen. Hiszen az is munka, hogy valaki az ő munkájuk rangját és méltóságát, becsületét megénekelje. Mert azért ez költészet is, amiről beszélünk, halló! Hé-hé, ez költészet is!

– A Cantemus, a Muzsikás, a Sztalker csoport, Szalonnáék, a közönségről nem is beszélve – hol fér el ennyi ember?
– Megoldjuk! Amióta Viszákon vagyok, már három szálláshely is létesült, illetve tavaly vásároltam egy jurtát, idén pedig vasutasok – érted? V-A-S-U-T-A-S-O-K! – jelentek meg nálam, és Tóth Péter barátom vezetésével kialakították a Pajta Galéria fölött a padlásszobát. Csak az én udvaromban ebben a pillanatban tizennyolc embert el tudok szállásolni, és a nagyszobában még kettőt.

Augusztus 19-én megrendezzük az első gyümölcsészethez kapcsolódó ünnepünket itt, Viszákon, ahol az Őrség, Hetés, Göcsej gyümölcskultúrájának értéktárából mutatunk meg egymásnak kincseket.

Tíz falu küldöttsége jön ide, főzünk, eszünk-iszunk, zenélünk, táncolunk, beszélgetünk. Aztán talán Ambrus Lajos Almáskönyvéből is lesz egyszer végre valami, habár az idén kudarcot vallottam a megjelentetésével. Még sok koncertet kell tartanunk, hogy a könyvet végre ADJUK KI! Nem nyugszom, amíg ki nem adjuk az első magyar gyümölcsészeti könyvet. Mikor jössz Viszákra?

A kormány az örökbefogadási eljárás egyszerűsítésével, valamint örökbefogadói gyes bevezetésével kívánja ösztönözni a szülőket három évnél idősebb gyermekek befogadására. Az egyszerűsítés miatt az addigi nyolc havi, hivatalosan adminisztrációs időként meghatározott várakozás fél évesre csökkent.

Még több türelem

Nyílt örökbefogadáskor összeismertetik a krízisterhes anyát az örökbefogadó szülőkkel, akik már a kórházból hazavihetik a kisbabát. Titkos örökbefogadáskor – amikor a vérszerinti és az örökbefogadó szülők semmit sem tudnak egymásról – nagyobb, két-három éves gyermekek kerülnek új családba. Ez minden apróság számára megrázkódtatás, még akkor is, ha jó irányba befolyásolja az életét. Már olyan kis dolgok is nagy változást jelentenek, mint például hogy a csecsemőotthonok eltérnek egy lakástól, gyerekszoba helyett közös helyiségben játszhatnak. Akadnak, akik nem ismerték addig a konyhai eszközöket, nem láttak egészben kenyeret, kizárólag szeletelve. Olyan is volt, aki nem tudott rágni kétévesen, mivel addig kizárólag pépes ételt kapott. Fontos tehát tudnia az örökbefogadó szülőknek, hogy ezek a gyermekek fejletlenebbek kortársaiknál, érzelmi és értelmi téren egyaránt.

A szürkébb csecsemőotthon után egy valódi családi környezet nemcsak pozitív élményt, hanem stresszt, sőt félelmet is kelthet a kis jövevényben.

Nehéz pontosan megmondani, mennyi időt vesz igénybe az átállás, ezért tanácsolják a szülőknek, hogy eleinte például kerüljék a látogatók meghívását, egy ideig hasznos mérsékelni a szociális ingereket.

Az igazság ideje

Mikor kell, egyáltalán meg kell-e tudnia az új családtagnak, hogy örökbe fogadták?

Bogár Zsuzsa pszichológusnak, Az örökbefogadás lélektana című kötet szerzőjének válasza a határozott igen. Mindezt azonban nem egy beszélgetés keretében kívánatos a gyerek tudomására hozni, hanem növekedésével együtt, fokozatosan kell beépülnie a kicsi éntudatába. Noha magát az adott fogalmat a gyermek nyilván nem ismeri, azért a beszélgetésekben tanácsos használni.

A folyamatosan használt kifejezés kimondása nem okoz majd traumát a későbbiekben, amikor már a megérti a jelentését. Fontos azonban, hogy az örökbefogadás kifejezést mindig pozitív értelemben használjuk.

Később elkerülhetetlen, hogy erre rávetüljön egy komorabb árny is, amikor felmerül a kérdés: „Miért nem az nevel, akinek a hasából kibújtam?” Fontos, hogy ne az hangozzék el: „mert nem tudott téged felnevelni”, hanem az, hogy „mert nem tudott gyermeket vállalni.” Amennyiben az örökbefogadás tényét nem titokként kezelik a családban, akkor a gyermek természetesnek éli meg különbözőségét.

 A törvény úgy fogalmaz, hogy „a gyermeknek a szülő felügyeleti joga megszűnése esetén is joga van származása, vér szerinti családja megismeréséhez és – a vér szerinti család beleegyezése mellett – a kapcsolattartáshoz.” Bogár Zsuzsa számos esettel találkozott és találkozik praxisában, ahol a szülők a csemete ötéves korára sem tudták elmondani az igazságot.

Ilyenkor elkerülhetetlené válik a családterápia, mert a késői őszinteség a gyerekben bizalomvesztést okoz szülei iránt, és komoly viselkedészavarokat okozhat. A titok szorongást szül.

Előfordul, hogy a szülők nem mondják el, hogy gyermekük nem vér szerinti gyerek. Úgyszintén gondot okozhat az örökbefogadást elfogadtatni a nagyszülőkkel. Így aztán az örökbefogadásra jelentkező párok sokszor elszigetelődnek szüleiktől és a körülöttük lévő közösségektől.

 

Tizennégy éves korától mindenkinek törvény adta joga megkeresni vérszerinti szüleit. Bogár Zsuzsa a törvényben előírt tizennégy esztendős életkort meglehetősen korainak tartja: „Éppen ez idő tájt alakul ki az ember identitása. Képzeljük el, ha ekkor találkozik vérszerinti anyjával, aki esetleg lecsúszott helyzetben él. Teljesen összezavarhatja a normális környezetben felnőtt fiatalt. Előfordulhat, hogy a szülő zárkózik el attól, hogy találkozzon gyermekével. E második elutasítás nem is történhetne rosszabbkor, mint kamaszkorban.”

„Az állam – annak érdekében, hogy minden gyermek családban nevelkedhessen fel – támogatja az örökbefogadást, és gyors (méltányos határidőn belüli), a gyermek érdekeit szem előtt tartó örökbefogadási eljárás kialakítására törekszik. A kiskorú gyermek szülője köteles különösen gyermekét az őt érintő kérdésekről – korának és fejlettségének megfelelően tájékoztatni, véleményét figyelembe venni.”
(A családok védelméről szóló 2011. évi törvény)

A leendő szülő az örökbefogadói tanfolyamot megelőzően tanácsadáson vesz részt, amelyet pszichológus tart. A tanácsadás célja, hogy az örökbe fogadni szándékozó szülő megismerje azokat az esetleges nehézségeket, amelyekkel a személyisége, motivációi, családstruktúrája alapján az örökbefogadás során szembesülhet, továbbá felmérje, hogy a családjában, környezetében milyen konfliktusokat okozhat a gyermek odakerülése, és hogy ezeket miként lehet kezelni, illetőleg később problémáival kihez fordulhat. A tanácsadásnak az is célja, hogy a szakember megismerje az örökbe fogadni szándékozó motivációit, valamint jelenlegi virtuális családstruktúráját, és megalapozott döntést tudjon hozni arról, hogy alkalmas-e az illető az örökbefogadásra.

Nincs titok, nincs szorongás

– A döntés nagyon nehéz volt – idézi fel a négy esztendővel ezelőtt történteket Évi –, nehéz volt elfogadni, hogy nekünk nem lehet vérszerinti gyermekünk. Ehhez képest sokkal könnyebb beadni a kérelmet, s elindítani az örökbefogadási eljárást.”

Tízévnyi sikertelen próbálkozást követően született meg a párban az elhatározás. Első lépésként jelentkeztek a Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálatnál (TEGYESZ). Alkalmassági vizsgálat, továbbá egy huszonegy órás örökbefogadói tanfolyam után, a kerületileg illetékes gyámügyi hivatal kezébe került a döntés joga.

– Tanfolyamot a TEGYESZ mellett az Ágacska Alapítvány is tart, mi ez utóbbiba jártunk. Kezdetben megpróbáltatásként éltem meg a procedúrát. Elég volt a kudarc, hogy nem született gyerekünk.

De végül azzal az érzéssel álltam fel a tanfolyam végén: életem leghasznosabb három napján vagyok túl.

Hosszú hónapok izgalommal teli várakozása következett. Mekkora, milyen nemű lesz a baba? Természetesen a dolog nem ennyire talányos, ugyanis a leendő szülőktől megkérdik: mennyi idős legyen majdani gyermekük, mi több, meghatározhatják nemét, sőt egészségi állapotát. Vannak ugyanis, akik sérült apróságok örökbefogadását is vállalják. Éviék három hónapnál nem idősebb csecsemőre vágytak.

Hogyan mondtátok el a kicsinek, hogy örökbe fogadták?

– A miénk majdnem nulla éves kora óta tudja – avat be Évi. – Nagyon fontos, hogy ne legyenek titkok a családban. Ha nincs titok, nincs szorongás sem. Ez a szülőknek is könnyebbség, mert nem kell azon rágódniuk, hogy egyszer eljön majd az idő, s el kell mondani az igazságot.

Nehéz elképzelni, miként lehet megértetni egy pár hónapos csemetével: téged örökbe fogadtunk. Éviék, amint hazaértek gyermekükkel, azonnal körbe vitték a lakásban, s így szóltak: ettől kezdve itt fogsz élni velünk, amiért mi nagyon boldogok vagyunk, mert már régóta vártunk rád. Később, mint Évi fogalmazott, a kicsi belenőtt a helyzetbe. Sokat segítettek ezen az örökbefogadó családok rendszeres találkozói is.

– A mi lányunk már háromévesen azt kérdezte tőlem: anyu, ha lesz kistestvérem, ő kinek a pocakjából jön? Az oviban, amikor két társa arról beszélgetett, amikor kijöttek anyukájuk pocakjából, ő ekkor odafordult csoporttársaihoz, s megjegyezte: „én nem az anyukám pocakjában voltam”, majd folytatta tovább a játékot.

Éviék nyílt formában fogadták örökbe kislányukat, azaz mind a vérszerinti, mind az örökbefogadó szülők ismerik egymás adatait.

– Mi személyesen is találkoztunk az anyukával, amit rendkívül fontosnak érzek. Amikor majd a gyerekünk kérdezgetni kezd a vérszerinti anyjáról, akkor én sok mindenre tudok neki válaszolni. Egyébként a mai napig rendszeresen tartom a kapcsolatot lányunk vérszerinti családjával.

Éviék már a második babát várják. Tegyük hozzá: három esztendeje. Ők ugyanis ragaszkodnak a Bölcső Alapítványhoz, amelynek első gyermeküket is köszönhetik.

 

– A kérelem beadásakor a háromszázhetvenötödikek voltunk, azóta évente körülbelül százat léptünk előre. Ha így meg tovább, egy évet még biztos várnunk kell.

Válogatás nélkül fogadni őket

Gál Magdolnának négy örökbe fogadott gyermeke van, ő így vélekedik a gyerekválasztás lehetséges szempontjairól: A TEGYESZ-nél az örökbe fogadni szándékozókat megkérdezik, hogy milyen gyermeket szeretnének, de én azt gondoltam, az a gyerek jöjjön, akinek családra van szüksége. Először egy asztmás kislány, majd egy szívműtétre váró fiúcska került hozzánk, az azt követő gyerek szintén egy asztmás kisfiú volt. Néhány év múltával szerettem volna egy egészséges gyereket, mert a betegségekkel nagyon sok gond volt. De a negyedik, egészséges gyerekemről is kiderült később, hogy a csecsemőotthonban tönkrement a hallása. Dobhártyaműtétre volt szüksége, de így is nagyothalló maradt.

– A gyermekeken a családba kerülés után mennyivel volt érezhető a felengedés?

– A gyerekeket „szoktatás” után adják oda az örökbefogadóknak, tehát valamennyi kötődésnek már a látogatások alkalmával ki kell alakulnia. Az egyetlen csecsemőkorú gyermeket első látásra a kezembe nyomták. A többiek két és három év közöttiek voltak, amikor hazakerültek. Azt hiszem, ezek a pici gyerekek fél szemmel mindig az ajtót lesik, hogy jön-e már az anyukájuk vagy az apukájuk. Még az is, aki sosem volt családban.

Nem tudom, honnan „tudják”, valószínűleg a Jóistentől, hogy nekik családban lenne a helyük.

Hogy ki mikor „enged fel”? – ez gyerekenként változik. Volt, amikor eleinte nagyon „jól nevelt” volt a gyerek, feszülten viselkedett. Akkor tudtuk, hogy már otthon érzi magát, amikor mert rosszalkodni.

– Mivel lehetne elősegíteni, hogy az örökbefogadó szülők megfontolják beteg vagy idősebb gyermek vállalását is?

– Bár a csecsemőkor, a kisgyermekkor nagyon fontos életszakasz, és tényleg az a jó, ha minél előbb családba kerül egy baba, óvodáskorig mégsem kellene félni az örökbefogadástól, mert a gyerekek ekkor még nagyon rugalmasak, és az egész lényük arra van beállítva, hogy anyának, apának fogadjanak el valakit.

A betegségek egy része véleményem szerint az elhagyatottság miatt van, az én asztmás gyerekeim meggyógyultak, miután állandó, biztonságos és szerető környezetbe kerültek.

Persze az öröklött betegség más, de egy beteg gyereknek is kell anya, ha lehet, még jobban, mint az egészségesnek. Minket a betegségek, a kiállt kínok csak jobban összekovácsoltak, mintegy „újraszültem” őket, amikor olyan elesettek voltak. Az emberben az anya is mindig újjászületik, új érzések, tulajdonságok bontakoznak ki minden új gyermek érkezésével. Az ember nem kívánhatja a bajt, de utólag visszanézve mindig arra jön rá, hogy a bajokból többet tanult, Istent is közelebb érezte magához, mint a gondtalanabb hétköznapokban. Ahogy egy örökbefogadott gyerek és szülő élete összefonódik, az hosszú és sérülékeny folyamat. Mivel itt a genetikai élmény, a „belőlem van” tudata nem segít, nem teszi a köteléket elszakíthatatlanná, kell valami más, valami nagyon erős, aminek a szakítószilárdsága megtart majd a kamaszkor cunamija idején is.

Idegenből érkezett, oltott ágacskák ők, de a mi életünkből kell termőre fordulnia a sorsuknak.

A cikk a Képmás magazin 2012. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Zoli idén nyáron látott jól működő példát, amikor a bentlakásos Szent Miklós Görögkatolikus Roma Szakkollégium Hodászon szervezett kutatótábort. „A görögkatolikus egyház itt nagyon régóta dolgozik együtt romákkal, így a telepről sok lány kikerült már, óvónők, tanítók lettek, és legtöbbjük egyetem után visszatért a környékre. Ezért a mai hodászi fiatalok már más példát is látnak, mint hogy egy 17 éves lány két-három gyereket szüljön. Interjúim során kérdeztem őket arról, hogy miért nem mennek egészségügyi pályára. Rögtön az volt a válaszuk, hogy egy cigány ápolónőt nem fog felvenni senki. Mélyen élnek bennük olyan történetek, mint hogy egy súlyos beteg hozzátartozója megkéri az osztályvezető orvost, hogy cserélje le az ápolót.”

Zoli úgy látja, hogy amíg az egészségügyben mélyebben gyökereznek bizonyos előítéletek, addig a pedagógiában és az idősgondozásban ezek és az innen fakadó komplexusok kezdenek eltűnni, így egyre többen tapasztalják meg, hogy nem jelent hátrányt a cigányságuk.

„A Keresztény Roma Szakkollégiumi Hálózat 2011 márciusában jött létre. Annak az évnek a szeptemberében négy kollégium kezdte meg működését, görögkatolikus, jezsuita, evangélikus és református felekezeti hovatartozással” – emlékszik vissza a kezdetekre Juhász Éva, a szakkollégium vezetője. A debreceni Szent Miklós Görögkatolikus Roma Szakkollégium a hálózat hatodik intézményeként alakult meg 2015 nyarán.

 

Debrecen két épületet ajánlott fel ingyen és bérmentesen a görögkatolikus egyháznak. Az egyik a mostani kollégium épülete, a másikat az érseki hivatal vette birtokba. Az épületek rossz állapotban voltak, de kormányzati és pályázati forrásokból megkezdődött a felújítás, és 2015 szeptemberében tizenkét hallgatóval megkezdte működését a Szent Miklós Görögkatolikus Roma Szakkollégium.

„A tanév végén már húszan voltunk, azóta pedig a 4. tanévet kezdtük el, folyamatosan harmincfős létszámmal működünk” – folytatja az intézményvezető, majd elmeséli, hogy a szakkollégiumi rendszer alapjai ugyan kötöttek, de a részletek kidolgozását az egyes intézményekre bízzák.

„Így például nálunk a felvételi egy háromnapos tábor csapatépítő feladatokkal, kirándulásokkal, és mindig megmászunk egy hegyet. Azt tapasztaltuk, hogy hiába íratunk önéletrajzot vagy esszéket, ezekben azt írják meg a diákok, amit szerintük mi hallani szeretnénk. Egy ilyen táborban viszont kiderül, hogy ki képes alkalmazkodni, sokat elárul az is, hogy hegymenetben ki hogyan segít a másiknak vagy éppen nekünk.”

A táborokban tehát – eddig Bogácson, Rudabányács­kán, Szilvásváradon, Máriapócson rendeztek ilyeneket – kirajzolódik, hogy kik illenek egy csapatba, kiket lehet beosztani egy szobába, és az is látszik, hogy melyik jelentkező nem fér bele a kollégiumi keretekbe. Éváék lényegében a gólyatábort ötvözték a felvételivel.

A rendszer legfontosabb kritériuma, hogy prioritást élveznek a roma hallgatók, aztán a hátrányos helyzetűek, és a fennmaradó öt helyet (20 százalék) töltik fel magyar hallgatókkal. Ez azért nagyon fontos, mert az együttéléssel dőlnek le az előítéletek korlátai.

A következő elem a precízen kidolgozott tanulmányi program, amit ösztöndíjrendszer támogat. „A tanulmányi hétvége mindenkinek havonta egy szombatot jelent. Mivel nagyon sok a szenior hallgatónk, akik három-négy éve velünk vannak, ezért három csoportra szedtük őket. Egészségtudományi, társadalomtudományi és biológia-informatika szekciónk van. Érdeklődési körüknek megfelelő programokat szervezünk – például meglátogattuk a kiskörei vízlépcsőt, voltunk a gyerekpszichiátrián –, és minden hónapban van egy közösségi alkalom, ahol meghívott előadók tartanak tematikus előadásokat, így volt már nálunk többek közt Pisont István, Kathy-Horváth Lajos, Forgács István. Ezenkívül kötelező havonta három óra önkéntes munkát vállalni, valamint minden kedden spirituális modulon vesznek részt a hallgatók Kapi István atya vezetésével.”

 

 

A tanulmányi programot illik 50 százalékban teljesíteni, de Éva szerint mindenki legalább 75–80 százalékon teljesít. Ebben motiváló az ösztöndíj (ez független az egyetem tanulmányi ösztöndíjától), amelynek az összege havonta 50 ezer forint, viszont a tanulmányi program elemeinek elmulasztása levonással jár, így például, ha kihagyják az önkéntes munkát, az 7500 forint mínuszt jelent. „Sokuknak létkérdés, mert olyan helyzetből jönnek.

Diákjaink 80 százaléka az ösztöndíjakon felül még dolgozik is – a Tescóban polcot tölt, az oktatási hivatalban kompetenciafelmérő tesztet javít vagy callcenteres valahol –, mert nem mindenki számíthat arra, hogy vasárnap anya megkérdezi: mennyi pénzt adjak, hanem többen még haza is küldenek pénzt.

Éppen ezért nem könnyű egyeztetni a szakkollégiumos programokat sem, mert ha az órarenddel nem ütközik, akkor biztos valamelyikük szól, hogy ő dolgozik akkor.”

A hallgatókat azonban nem csak az ösztöndíj motiválja, a jogászhallgatóként tanuló karcagi Makula Kitti kapta idén önkéntes munkájának elismeréseként a Vásáry Tamás-ösztöndíjat. Kitti elsősorban a lakásotthonos gyerekeket látogatja, de besegít, ha szükséges, a hajdúdorogi romák által lakott területen, adománygyűjtésekben, városi rendezvényeken is. Beszélgetés közben külön kiemeli: „A kollégiumnak köszönhetem, hogy hamarosan mehetek németből nyelvvizsgázni.”

Ahogy a folyosón, szobákban beszélgetek a diákokkal, kiderül, hogy a kisvárdai Kertész Alexandra már óvodás kora óta tudja, hogy orvos szeretne lenni, a sárospataki Iván Katalin kémia-biológia tanárszakos hallgató szerint pedig akkor változott meg minden a fejében a cigányságról, amikor idekerült.

„Nemrég a diákbizottsági kerekasztal volt a téma egy oktatási találkozón – meséli Juhász Éva –, a csoportos beszélgetésen egyik diákunk, Ádám közölte, hogy nálunk van ilyen, de nem működik. Mert igazából nincs arra szükség, hogy három diák összeüljön, és felterjesszék kérésüket az igazgatósághoz, ugyanis a mi ajtónk sarkig nyitva van mindig. Bejönnek és elmondják, ha valami bajuk van.”  

Ez a cikk a Képmás magazin 2018. novemberi számában. Fizessen elő a lapra ITT. 

Amikor gyermekeink még kicsik voltak, egyik nevelési módszerünk az volt, hogy ismerjük meg jól gyermekeink barátait. A szülinapokat a várható tatárdúlás ellenére is nálunk tartottuk. A később megszelídült játékdélutánok után közös tanulások, filmnézések, felnőttként sörözések következtek.

Hiszem, hogy ez is erősítette szoros és bizalmas kapcsolatunkat gyermekeinkkel. Hálásak vagyunk kiváló barátaikért!

Bátran jöhetnek és jönnek is, akár sokadmagukkal, ha elmegy az utolsó vonat vagy otthonuk messze van. Akár Debrecenben, akár Mexikóban. Lakásunk falai látszólag rugalmasan bővíthetők, a szekrényekből matracok, rejtett paplanok bukkannak elő, ha szükséges. Itt mindenki kényelmes helyet talál magának, feltéve, ha nem igényel sokcsillagos szállodai szolgáltatásokat.

A tervezett program gazdagnak bizonyult, az ifjak Andris vezetésével bejárták Budapestet. A tűző nap sem tartotta vissza őket. Türelmesen meneteltek a nagy forróságban, felélénkültek az esti alkalmakon, baráti találkozókon, remekül elcsevegtek az ismerős lányokkal, majd a fárasztó kirándulások után hazajöttek pihenni és enni.

Különös élmény volt asztali imádságot mondani egymás kezét fogva koreai, spanyol, olasz, angol és magyar nyelven.

Az ember hajlamos az általánosításra. Így számomra minden itt felbukkanó koreai és mexikói a megtestesült jólneveltség lesz. Dzsí-Han, aki mondanivalóját mindig kedves mosollyal közölte, belső indíttatásból az étkezések után felugrott, és elmosogatott. Cristian, akinek mindig fülig ér a szája, ügyesen birkózott meg a ragacsos tepsivel. A Loppianóban megszokott rendszeretet és előzékenység párosult a jólneveltséggel és kedvességgel. Azt hiszem, írni fogok az anyukájuknak.

Néhány nap után már nagyon szerettem volna tudni, mit gondolnak ők rólunk, magyarokról, mi az, ami nagyon tetszik nekik.  

Még megérkezésükkor tapintatosan megkérdezték, iható-e a csapvíz Budapesten. Miután megnyugtattuk őket, hogy igen, sőt, mi csak ezt isszuk behűtve, valósággal rácuppantak.

A hűtőbe tett vízzel töltött flakonok nagyon népszerűek lettek. Finomnak, édesnek találták vizünket, a legnagyobb palackokat vitték minden kirándulásukra.

 

Nem minden hátsó szándékkal jellegzetes magyar ételeket készítettem. Elsőnek gulyáslevest és palacsintát. Olyan figyelemmel főztem, mint még soha. Egy egész ország megítélése függött tőlem! Nem szeretnék felvágni, de igen jól sikerült. Vendégeink buzgón ettek, majd az üres tányérra és a levesesfazékra pillantgattak. A tekintetek vágyakozást mutattak, a tányérok újra megteltek, a vidám kanalazás folytatódott.

Dzsí-Han, aki rendkívül finom lélek, megjegyezte, hogy létezik egy hasonló étel náluk otthon, amit magyarra krumplilevesként fordíthatunk, és amit ő nagyon szeret. Christian tökélyre fejlesztette a palacsinta feltekerését. Eddig csak négyrét hajtva ismerte. Az addig nem igazán ismert túrókrém és a tejföl is hamar népszerű lett. Egy idő után a szemem sem rebbent, ha a jó sűrű tésztás húsleveshez villát kértek.

A vendéglátó mindig arról álmodik, hogy vendége mindent megeszik és örül. Örömöm teljes volt! Közben magyar szókincsük bővült. Szívmelengető egy koreaitól ezt hallani: „koviubi” és „mogyoró”.

Christian, aki nagy mókamester, lelkesen mondja: „Köszönöm, finooom!” Lassacskán én is megtanulok néhány eddig ismeretlen kifejezést. Dzsí-Han hálája jeléül finom pirított rizst készített nekünk, csuda finom volt!

Egyik délután rávettük a fiúkat, beszéljenek egy kicsit anyanyelvükön, koreai és spanyol nyelven. Mindketten egy-egy verset mondtak el, a hangulat különleges volt. Eljött az ideje, hogy megkérdezzük:

– Milyennek találjátok a magyar nyelvet?

A fiúk összenéztek, és elnevették magukat. Valami azt súgta, hogy Loppianóban a magyarok sikertelenül próbálták nyelvünk alapjait megtanítani nekik.

– Azelőtt soha nem hallottunk hasonlót – mosolygott kedvesen Dzsí-Han –, dallamos, szép, különleges és nehéz. Ismerkedtem vele, de soha nem tudnám megtanulni. A világ minden tájáról voltak tanulótársaink, de egyik sem használt ilyen érdekes nyelvet. A tizennégy magánhangzó, köztük az „o” meg az „u” az ékezetekkel négy-négyféle formában számomra megtanulhatatlan.

Magukról is meséltek, családjukról, terveikről, majd budapesti kirándulásaikra terelődött a szó.

– Milyennek látjátok a városunkat?

Hosszú felsorolás következett: Belváros, Zeneakadémia, hajózás a Dunán, Mátyás-templom, Hősök tere, a látogatás a Bosnyák téri piacon. Ők a mai kor gyermekei, tehát rengeteg fotó készült, még jó, hogy elférnek az internetes megosztó helyeken. De én továbbra is kíváncsi voltam:

– Mégis, mi tetszett nektek a legjobban?

– A gyönyörű Margitsziget az aranyos sünikkel! Ez a sziget egy gyöngyszem, a nagy füves terek, a szökőkút, a hatalmas fák gyönyörűek!

Nálunk nagyon kicsik a sünök. Szívesen hazavinnénk egyet!

A komoly keresőmunka után meglelt és dédelgetett sün lett az egyik legkedvesebb emlékük. A süni végül a szigeten maradt, fénykép formájában maradt velük.

– Érdekes volt a Budai Várnegyed, a Mátyás-templom és környéke. A kicsi utcák, színesre festett falak nagyon hangulatosak.

 

– Az éjszakai séták jólestek a nappali forróság után. Nagyon tetszettek a kivilágított nevezetességek, hidak.

– Izgalmas volt bringázni a bicikliúton a Rákos-patak mellett – jól ejtettem ki a nevét?

Tényleg izgalmas volt, mert Cristian kissé bizonytalanul imbolygott a kerékpárral, valójában most tanult meg biciklizni. Nagy dicséretet kapott! Cristian tovább lelkendezik:

– Nagyon jó nálatok a tömegközlekedés! Menetrend szerint jött minden, és nem is kellett sokat várni. Nem vagyok ehhez szokva, ez szuper!

A villamos nagyon érdekes, azt hittem, egy kicsi városi vonat.

Dzsí-Han, aki visszafogottabb személyiség, Szöulban lakik, ahol nagyon szervezetten közlekednek a járművek, és 22 metróvonal van. Álmélkodtunk ezen, majd jött a kedves meglepetés:

– Szöulban nincs trolibusz, ez nekem újdonság volt. Nagyon érdekes az elektromos busz áramszedőkkel! – Kis szünet következett. – Elmondhatom, azt is, ami nekem furcsa? Ilyen rövid tartózkodás után nem lehet pontos megállapítást tenni, de úgy tűnik, a magyarok sokat isznak az utcán. Mármint alkoholt. Különös volt látni a buszon a sok sörösdobozt szorongató embert és a kukák mellett hagyott üres italos üvegeket.

Cristian maga elé húzta a gyümölcsöstálat, és félig behunyt szemmel áradozni kezdett:

– Nálunk nem terem meg ez a finomság. Hallottam már róla, de soha nem ettem még. Megunhatatlan!

Minden gyümölcs csodálatos nálatok, a legfinomabb a cseresznye!

Egy hosszú, késő estébe nyúló beszélgetés és városnéző kirándulás után újabb vidám élménybeszámolót kaptunk.

Christian, aki Torreón városából származik, érdekes felfedezést tett. Két ugyanolyan nevű szórakozóhely van szülővárosában, mint itt Budapesten, a VI. és VII. kerületben, valamint egy Danubio, azaz Duna nevű étterem! Hitetlenkedve ütöttem be a keresőbe a neveket. Nahát, tényleg! Két magyar név magyar helyesírással! Percekig nem jutottam szóhoz. Aki kitalálja, melyek ezek, jutalmat kap! Ha nem sikerül, titokban megsúgom!

Hamar eltelt az együtt töltött idő. Nem fogunk már angol–olasz–spanyol– koreai– magyar csevegést hallani a gyerekszobából.

Nem látjuk Cristian rácsodálkozását a négyzet formájú villanykapcsolónkra, amely náluk téglalap alakú.

Nagy ölelés, és búcsúzkodás következett, ezentúl az interneten követhetjük egymás életét. Nincs kizárva, hogy még találkozunk!

Indulás előtt kisfiam bejelentette:

– Nem mondtam még, de ha nem bánjátok, augusztusban meglátogat minket Jason, egy maláj barátom.

Nem fogunk unatkozni.

Amikor a pszichológus egy pár percre magára hagyta a kisfiút a kutyával, visszatérve arra lett figyelmes, hogy a gyerek kommunikál az állattal. Jingles, a kutya lett a híd, amely megnyitotta az utat a kis páciens irányába. Innentől kezdve tudatosan is alkalmazta a kutyát mint négylábú asszisztenst a kezelések során. Így született meg hivatalosan is az állatasszisztált terápia fogalma, noha az állatok jelenlétének jótékony hatását a pszichés sérülésekben szenvedő emberek lelki fejlődésére már sokkal korábban felismerték.

Már a régi görögök is használtak például lovakat arra, hogy a súlyos betegek lelki fájdalmait enyhítsék, 1940-ben pedig az amerikai Vöröskereszt hozott létre rehabilitációs farmot háborús veteránoknak, azzal a céllal, hogy az állatokkal való foglalkozás feledtesse velük az átélt borzalmakat.

Az érintés hatalma

Az állatok terápiás felhasználási lehetőségei sokrétűek. A kutya, macska és egyéb szőrös jószágok érintése, simogatása mérhető élettani változásokat okoz az ember szervezetében: oldja a stresszt, csökkenti a vérnyomást. Ezt azzal magyarázzák, hogy az emberben is működnek még főemlős őseinek reflexei, és az újszülött majomkölykök anyjuk szőrébe csimpaszkodva, testéhez simulva találják meg a nyugalmat és a biztonságot.

Az Egyesült Államokban létezik olyan repülőtér, ahol a New York-i ikertornyokat porig romboló terrortámadás óta szorongásoldó kutyákat alkalmaznak a várakozó utasok feszültségének csökkentésére. Erre a célra kiválóan alkalmasak a nyugodt, jóindulatú, selymes szőrű fajták, mint például a golden retriever.

Versenyt futni a széllel

A ló terápiás alkalmazása további lehetőségeket nyit, hiszen nemcsak simogatni lehet, hanem fel is lehet ülni rá. A ló a legkülönbözőbb testi és lelki bajokra adhat enyhülést. Mozgásában korlátozott ember számára már önmagában azzal is, hogy olyan sebességet, olyan mozgást tesz lehetővé, amilyet önerőből sosem élhet át. A lovaglás stimulálja az egyensúlyérzék idegi központját, javul tőle a testtartás, a mozgáskoordináció, a légzés, az állóképesség vagy a test szimmetriája, és még sok minden más. Talán sokaknak meglepő módon – a ló mozgásának ritmikussága hozzájárul a beszéd fejlődéséhez, ezért beszédzavarok kezelésében is igen jó eredményeket lehet várni a gyógylovaglástól. Ezzel együtt a hippoterápiának csak egyik ága a gyógylovagoltatás, a lovas kezelések egy részében a páciens sosem száll nyeregbe.

Műlovarrá nem kell válni

A lovasterápia során a cél a pszichés zavarok vagy testi bántalmak gyógykezelése, a lovaglási készségek fejlesztése másodlagos, bár egyes esetekben a parasportolásig is eljuthat a sérült páciens. A ló mellett természetesen más hátasállatok, például szamár, teve, láma is bevonható a lovasterápiába.

Kommunikációs problémákkal, pszichés zavarokkal küszködő gyermekek vagy felnőttek számára már az is meghatározó pozitív élmény, hogy egy náluk ennyivel erősebb élőlény együttműködik velük és hagyja magát irányítani.

Az istálló, a karám, a lovarda sajátságos környezete is hozzájárul a kezelés sikeréhez. Természetesen ilyen tevékenységet csak képzett oktató irányításával szabad végezni, és kizárólag teljesen megbízható, jólnevelt állat lehet alkalmas rá, hiszen nemcsak a terápia sikere, de még a páciens testi épsége is múlhat a négylábú asszisztens viselkedésén.

A kutyától a kígyóig

A sérült gyerekek sokszor azért is vetik le gátlásaikat könnyebben az állatok irányába, mint az emberek felé, mert az állat mentes az előítéletektől. Részéről olyan elfogadást érezhetnek, amilyet embertársaikkal szemben sajnos ritkán, s ez növeli az önbizalmukat is. Terápiás állatként igen sokféle állatcsoportból igen sok faj beválhat, de a legszélesebb körben a kutyát alkalmazzák, tulajdonságainak rendkívül előnyös kombinációja miatt. A kutya ugyanis egyrészt irányítható, másrészt szobatiszta, így kellően tisztán tartva jelenléte nem vet fel higiéniai aggályokat. Sokan viszont félnek a kutyától, esetükben előnyösebb választás lehet a macska. Emellett azonban házinyúl, tengerimalac, papagájok és egyéb madarak, sőt, újabban még hüllők is szerepelnek a terápiás állatok listáján – utóbbiak előnye többek között, hogy mivel szőrük vagy tolluk nincs, allergiás reakciót nem váltanak ki.

Hosszabbá teszik az életet

Az állattartás maga is ébren tartja a szociális kapcsolatokat azáltal, hogy közös témát ad, kommunikációra ösztönöz más kisállat-tulajdonosokkal.

Nyugdíjasotthonban végzett vizsgálatok szerint azok az idős emberek, akik vállalták szobájukban egy-egy macska gondozását, nyitottabbá váltak a közösségi tevékenységekre, a beszélgetésre.

Készültek kimutatások arról, hogy az állatot tartó emberek várható élettartama magasabb, mint az állatot nem tartóké, aminek elsődleges oka, hogy a folyamatos gondoskodás egyaránt aktívan tartja a testet és az elmét, sőt, bizonyos fokig az immunrendszert is. Különösen érvényes ez a napi mozgást, sétáltatást igénylő kutyára, de bármilyen egyéb élőlényre is. Elmondható tehát, hogy a társállatok otthoni tartása, gondozása minden különleges szakmai képzés nélkül is terápiás és egészségvédő hatással bír.  

Érdekességek:

• Már Sigmund Freudról is feljegyezték, hogy igénybe vette kutyája segítségét terápiás foglalkozásai során, különösen, ha gyerekeket kezelt, és úgy vélte, a kutya meg tudja ítélni egy személy karakterét.
• Olvasási nehézségekkel küzdő gyerekek tanulását segítheti, ha hangosan felolvasnak a kedvencüknek. Erre a legalkalmasabb hallgatóság a macska, amely hajlamos huzamosabb ideig nyugton ülni.            
• Egyes esetekben a terápiás állatok éppen az általuk képviselt állatfajtól vagy állatcsoporttól (pl. kutya, kígyó, madár) való beteges félelem, fóbia leküzdésében játszhatnak szerepet.
• A lelki és testi sérülteken túl a büntetésüket töltő elítélteknek is segíthetnek az állatok, hogy könnyebben visszahelyezkedhessenek a társadalomba. Egy amerikai börtönben a rabok menhelyi kutyák nevelését vállalhatják szakszerű irányítás mellett, növelve gazdára találásuk esélyét.

Ez a cikk a Képmás magazin 2018. novemberi számában jelent meg. Fizesse elő a lapot ITT. 

Friss forgácsillatra keltem minden áldott reggel, a széles vállú, kerekfejű, döntéseiben kérlelhetetlen fiú, akivel megpróbáltuk az életet, amikor én ébredtem, már dolgozott. Pedig nem keltem későn. Mielőtt munkába indultunk, már gerendát faragott, deszkákat simított, kérgezte a kerek fenyőtörzseket. Azt a csúcsos faházat, ami félig már készen állt, s ahol éltünk volna, télre fel akarta építeni. Olcsó fát vett, nyerset, megmunkálatlant, kevés volt a pénzünk. Ő meg értett mindenhez, nem csak a famunkákhoz, egyszerűen nem volt olyasmi, amit ne tudott volna megcsinálni. Erővel meg bírta. Éppen az volt a baj, borzalmas erők és indulatok lakoztak benne. És olykor nem tudott velük mit kezdeni. S lassan nem tudtam mit kezdeni az erejével én sem.

Talán ezért is dolgozott olyan megszállottan. A napi munka után fogott hozzá az építéshez, sötét estéig dolgozott, én is vele. De ahogy teltek a hetek, ebbe a konok, pihenés nélküli, örömtelen munkába belefáradtam. Abba leginkább, hogy nem hagyott szünetet. Hogy nem lehetett megállni, kicsit örülni, megpihenni. Örülni annak, hogy kész az alapozás, hogy helyükre kerültek az ablakok, hogy szép lett az üvegajtó osztása.

– Egy Fanyűvő vagy és nekem ez így nem megy. Sok az erőd, nekem túl sok, a töredéke elég lenne! – ezt mondtam neki egyszer.

Akkor már napok óta alig beszéltünk. Lesunyt fejjel dolgozott, amikor elé tettem az ételt, akkor sem szólt, evett, megtörölte a száját és a ment a dolgára. Húsos ajka volt, most kicserepesedett, a kezei hatalmas markok, hegekkel, forradásokkal tele, ha megsimítottam, mint a smirglipapír. Az átizzadt flanelingét nem engedte kicserélni, munkához jó ez, mondta, úgy kellett ellopnom, hogy kimossam. Kértem, lassítsunk, úgy is megleszünk valahogy. Hívjunk segítséget, vannak barátaink, még a hangulat is jobb, amikor többen vagyunk. Bármit mondtam, ellenkezett.

– Be akarom fejezni. Időre. Ősszel nekem már más dolgom van. És egyedül akarom megcsinálni.

Apám is egyedül építette a házunkat, minden egyes tégla átment a kezén. Bele is halt. Pont abba a szótlan, zárkózott magányba, amitől féltelek – akartam mondani, de nem mondtam. Nem akartam bántani, akkoriban minden ellenkezést, bántásnak, piszkálódásnak vett, az apja emlékével amúgy is birkózott, mint annyi mindennel.

 

Tikkasztó nyár volt abban az évben. A kis faház éjszakára sem adott enyhülést, mintha egy gyantaszagú szaunában aludnánk, csapzottan, fáradtan ébredtem. Gyanítom ő is. Emlékszem, hétvége volt. Reggel locsoltam, ott görnyedt akkor is, a vízaknában szerelt valamit, odafröcsköltem a slaggal. Fölkapta a fejét, először morgott, aztán csak elmosolyogta magát. Úgy szerettem, ha mosolyog. Volt valami esetlen kamaszos a vigyorában, a szőkés vörös kemény tüskehaj alatt nevettek a szeplői, borostás volt az álla, azért is könyörögni kellett, hogy leszedje, nem szeretett a borotválkozással bíbelődni. Azt gondoltam, jó a pillanat. Odaguggoltam az aknához.

– Menjünk ki a Dunára. Legalább ma. Szombat van, délelőtt dolgozunk, délután strandolás. Pakolok szendvicseket, sörözünk egyet… jó? Vagy vacsorázhatnánk valahol…

Nem válaszolt azonnal. Azzal a konok fejével mindig várt, ma már azt gondolom, nem azért, hogy várakoztassa az embert, csak járt az agya, hogy akkor mi hogyan lesz, mi marad el, mit kell másként csinálnia, mint ahogy eltervezte. Valójában ezt is szerettem benne, hogy amit elképzel, azt megcsinálja. Hogy biztos döntései vannak, hogy amire igent mond, arra mérget lehet venni, hogy nem okoz csalódást senkinek. Emlékszem, ahogy kinézett az aknából.

– Na, jó, de csak háromkor indulunk, addig van mit csinálnom…

Hosszúak a nyári napok, gondoltam, a nap még kicsit oda is süt a Lupával szembeni partra, a Duna meg este is csodás. Tettem a dolgom, és mint egy gyerek, örültem a délutánnak. Volt egy kéz alatt vett Cetkája, azzal gurultunk a Lupához. Egyszerűen nem akart kijönni a vízből. Persze sodrásban úszott, árral szemben, akkora csapásokkal, folyton arra gondoltam, honnan van, hol születik ez az erő benne. Itt sem tudott nyugodni. Én már fáradtra úsztam magam, élveztem a napot, a homokot, kavicsot kerestem, kerek kavicsokat, ő egyre csak harcolt a vízzel. Úszott fölfelé, aztán lecsurgott és vissza, csapások, csapások újra és újra. Amikor végre lefeküdt a homokra, szétvetette a karját, olyan, gondoltam, mint egy szobor, izmos, arányos teste csillogott a víztől, zihált a mellkasa, felém fordította a fejét.

– Ez jó ötlet volt!

És akkor megint azt éreztem, fog ez menni nekünk. Annyi tervünk volt. Neki egy dédelgetett nagy álma. Egy éve japánul kezdett tanulni, én is elkezdtem, de egy év után tudtam, abba fogom hagyni. És azt is, hogy ő soha. Ő meg akarta fejteni a nyelven át azt a keletet, amire rátalált. Japán művészfilmekre vadászott, könyveket hozott. Eljutni Japánba – ez akkor élete vágya volt.

Hazafelé menet beültünk vacsorázni egy kisvendéglőbe. Azt hiszem, ott dőlt el, az volt az első biztos észlelet bennem, hogy nem megy együtt. A pincér valóban nyegle fickó, de nem kellett volna kiabálni vele. Egyszerűen el kellett volna onnan mennünk és keresni egy másik vendéglőt. Kértem, ne rontsuk el az esténket. A fiú, mint ahogy máskor sem, most sem engedett. Ültünk fagyos hangulatban, a számban megromlott a cigánypecsenye, elromlott minden, ami jó volt abban a délutánban. Akkor már tudtam, el fogok menni, mert nem bírok az erejével, nincs, nem lesz erőm kisimogatni belőle a játékot, a rugalmasságot, ami pedig ott volt benne is valahol, csak hatalmas pajzsok, gátak, falak mögött. Amikor elköltöztem, nem kérdezett, nem mondott semmit, épp egy szekercével bárdolt egy fát, nem tette le, amikor megöleltem a vállát. Ha most rágondolok, az a csibészes mosolya bukkan fel, amiben annyi, de annyi ígéret volt. Lehet, én voltam gyáva…

A cikk a Képmás magazin 2012. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az eredményekből kiderül, hogy egy adott ország társadalompolitikája kiemelten kezeli-e a családot és hogy a családpolitika mennyire komplex. Magyarország Franciaországgal együtt a rangsor élén végzett, míg a lista középmezőnyében szerepel többek között az Egyesült Királyság, Spanyolország és Dánia, ahol az érintettek valamivel kevesebb családtámogatási lehetőség közül választhatnak.

A lista felső harmadában jellemzően uniós, míg az utolsó harmadában EU-n kívüli országok szerepelnek.

A Kopp Mária Intézet a Népesedésért és Családokért 2019. április végén jelentette meg Európai családpolitikai kitekintő című kiadványát, amelyben 45 európai országnak a családpolitikai intézményrendszerét mutatta be. Az újszerű áttekintés (illetve a kötet alapjául szolgáló Eurostat, MISSOC és MISSCEO) 2018-as gyűjtésének adatai alapján a KINCS 2019-ben felállította az Európai Családpolitikai Rangsort. A rangsor célja, hogy rálátást nyújtson az Európai országokban elérhető, családokat szolgáló intézkedések komplexitására, a családok által igénybe vehető családtámogatási ellátások és szolgáltatások körére, bőségére. A rangsor egyúttal betekintést enged abba, mely ország számára megkülönböztetett a család mint társadalomalkotó egység szerepe, hol jelenik meg hangsúlyosabban a családpolitika önállósága. A rangsorban az Európai Unió 28 tagállama, illetve további 17 európai ország szerepel.

Az egyes országok családpolitikáját 12 intézkedéstípus alapján hasonlítja össze az elemzés: vizsgálja a családok lakhatását segítő támogatásokat, a családi típusú adózást, a családi pótlékot, valamint az anyasági, a csecsemőgondozási és a gyermekgondozást segítő ellátásokat, a szülési, a gyermekgondozási és az apai szabadságokat, a bölcsődébe és óvodába járó gyermekek arányát, valamint a gyermekgondozási időszak nyugdíjba számításának lehetőségét.

A besorolás az egyes családpolitikai intézkedéstípusok meglétének, illetve az európai irányelvekhez viszonyított mértékének megfelelően történt 0–1 közötti skálán, ahol a nulla az adott intézkedés hiányát, az 1 annak meglétét, illetve irányelvnek megfelelő vagy a fölötti mértékét jelöli. A KINCS az Európai Családpolitikai Rangsort idén első ízben mutatja be.

Itt megtekinthető a részletes táblázat és annak magyarázata:

 

A lány PayPass-szal akart fizetni, az eladó a telefonról fel se pillantva vetette oda, hogy náluk ötszáz forint alatt nem lehet bankkártyával fizetni. Kiborította hát a pénztárcája tartalmát a pultra, kiszámolt a maréknyi apró közül kettőszázkilencvenöt forintot, és kisétált a pékségből. Még mindig vörös volt az arca. Szégyellte, hogy ilyen zavarba hozta ez a nemtörődöm eladó, aki egész nap a Facebookon lóg. Erről eszébe jutott, hogy megnézze a Messenger-üzeneteit. Mivel nem írt senki, végigpörgette a hírfolyamát, hátha történt valami. Frissítette párszor, aztán elindult az egyetem felé. Széthúzta a zacskót, beleharapott a csigába. Az első pár harapás után kivette a zacskóból, mert zavarta, hogy csörög a szája körül, és kidobta az első kukába, ami mellett elsétált.

A villamosmegálló menetrendet tartó oszlopára szerelt kuka annyira tele volt tömve, hogy a lány még el se tűnt a sarkon, amikor a zacskót a tavaszi szél gyöngéden elemelte a kávéfoltos elviteles pohár és az elbarnult húsú alma tetejéről, s a sínekre sodorta. Szélcsend állt be, a zacskó meglapult a sínek között, aztán egyszer csak egy gumitalpú csizma taposott rá. Valaki átrohant a túloldalra, talán nem idevalósi, és nem tudja, melyik oldalon is kellene felszállnia a villamosra. Egy ekkora egyetemi városban sokan vannak, akik nem tudják, merre menjenek és hova tartanak.

– Ne haragudjon, fiatalember, valami ráragadt a talpára! – bökte oldalba a villamoson egy fehér hajú hölgy a gumicsizmás fiút, aki mérgelődve húzta ki a talpára ragadt rágóból a zacskót, majd amikor a néni leszállt, a két ülés közé tömte. A zacskó egy egész hétig villamosozott, amíg egy nap törpe ujjak ráncigálták ki a két ülés közül, közben el is szakadt, egy darabkája beszorulva maradt a sárga fém üléskeretek között.

– Fúj, Boti! Ki tudja, milyen bacik vannak rajta, add ide azonnal a kezed!

A kis ujjak erősen szorították a zacskót, a vörösre lakkozott körmöknek mégis sikerült kitépni közülük. A zacskó egy bokor aljában landolt, elakadt egy hegyes ágon. Több mint négy szépséges évig maradtak együtt összekapaszkodva a dús zöld levelű ágakkal. Egy igazán forró nyár után, amikor a bukszus napégette leveleit apró kártevő bogarak támadták meg, és a paneltömbben lakók már nem akarták tovább nézni a haldokló bokrot, sárgamellényes vékony, magas férfi érkezett, és ásóval kifordította a földből. A zacskót lehúzta az ágról, ugyanis nem szerette a szemetelést, a zsebébe dugta, hogy majd később kidobja. Ám a kocsma felé biciklizve megszökött a zsebéből, talán nem látott még eleget a világból.

Hagyta, hogy az őszi fuvallatok magukkal vigyék a télbe. Kukásautóval és kamionszélben is utazott, városról városra, országról országra repült. Egyszer újra meg is állapodott, terebélyes japánakác rózsaszín puha virágai csábították el. A zacskó kitartott mellette akkor is, amikor a fa megkopaszodott, de hat szép hónap után a kegyetlen téli jeges szél eltépte tőle.

Hosszú utat tett meg, kétszázhetven évig tartott, mire eljutott a tengerhez. Háromszáz évvel azután, hogy az egykor pirulós egyetemista lány hosszan tartó, méltósággal viselt betegség után távozott az élők sorából, a zacskó a vízen lebegő társaival, az öblítős flakonokkal, a vattavégüket vesztett fülpiszkálókkal és szívószálakkal összekapaszkodva egész szigetet alkotott. Akkor először úgy tűnt, végre megérkezett.

Nőként, anyaként egyedi hatalmunk van: „…a kéz, amely a bölcsőt ringatja, az egész világot igazgatja.”* Tudnunk kell, hogyan és miért formáljuk a világot, és nem lenne-e máshogy jobb. És tudnunk kell mindenekelőtt azt, hogy kivel tudjuk és akarjuk céljainkat megvalósítani.

Nem arról szól a konzervativizmus, hogy „legyen úgy, mint régen volt” (amíg például harcolva kiirtjuk egymást, addig nem hiszem, hogy nem lehetne a dolgokat jobb irányba továbbgondolni), hanem arról, hogy ami kiállta az évszázadok próbáját, azt őrizzük meg úgy, ahogy ma lehet. Nem az életmódot kell copy paste-tel átmentenünk a jövőnek, hanem az értékeket.

Erről beszél Sir Roger Scruton is, amikor a 18. századi Edmund Burke-re hivatkozva azt mondja: meg kell újulni ahhoz, hogy meg tudjuk őrizni az értékeket.

Isten, család, haza

Konzervatív közösségekben sokan szempárásodásig elérzékenyülnek ezen a trión (az eredeti sorrendet önkényesen én magam változtattam meg, mert ezzel tudok csak azonosulni), és szánakoznak azokon a megátalkodottakon (megtévesztetteken / istenteleneken / hazátlanokon), akik ezt a szent hármasságot nem értik. Ha annyira komolyan vennénk ezt a három értéket, amennyire el vagyunk telve magunktól, amiért értéknek tartjuk azokat, akkor megőrzésük módját 2019-hez igazítanánk – pont azért, hogy megőrizhessük. Akkor kevés szükség lenne a népszerűsítésükre, hiszen a mi életünk maga lenne a reklám:

– Ha Istennel, vagyis magával az ÉLETTEL tökéletes egységben élnénk, akkor a mellettünk élők is éreznék a flow-t, és egyszerűen jólesne nekik a környezetünkben lenni – akár hullámhegyen, akár hullámvölgyben vagyunk éppen, Isten vezetésével örömben és bánatban.

– Az álmok netovábbja az ilyen állapotban kötött és megélt házasság – ahol szeretet alatt azt értjük, hogy azt keresem, ami jó a másiknak – és az ebből születő (mit születő: egyenesen potyogó) gyerekekkel kiegészülő család.

 

– Téreyt, Aranyt, Lisztet, Aba-Novákot szeretni, mi több, élvezni, mint ahogy túrós csuszát, a rizlinget és a Badacsony látványát is; piros-fehér-zöldre festett arccal visítani a vízilabdás fiúk góljai után – ezt értem azalatt, hogy jó magyarnak lenni. Ezért vigyázok a hazámra, nem pedig azért, hogy nehogy másoké legyen. Szeretem, és határtalanul jó nekem itt, itt vagyok itthon, itt vagyok szabad, és itt szeretek felelősséget vállalni.

Sokkol az élménypedagógia?

Sajnos éppen az igazán jövőbe mutató dolgok, a család és gyerekeink jövője kapcsán hallok olykor aggasztó kijelentéseket befolyásos konzervatív emberektől, és ez végtelenül elszomorít. Hadd vegyek sorra néhány elszomorító tévedést.

1. A jól működő család jó dolog, ezt tudjuk. Az emberi nemzedékek sorát úgy mentették át az elődeink, hogy a férfi a testi erejével védte a családot, és ő hozta a fontos döntéseket. Nem azért vadászott (vagyis „ment el otthonról”) a férfi, és nem azért nevelte a kicsinyeket („maradt otthon”) a nő, mert ez volt számukra a kizárólagos érték, hanem ezzel a munkamegosztással tudott életben maradni az emberiség. Vagyis ez a munkamegosztás mentette át nekünk az embert és a családot mint értéket. Szeretünk sopánkodni azon, hogy válságban van ma a család és a házasság intézménye, pedig lehet, hogy csak nem jól csináljuk, nem jól őrizzük. Nem a hagyományos férfi-női szerepleosztás az érték, hanem a két praktikusan együttműködő, egészséges ember és az általuk alapított, jól működő család.

Ha ezeket összekeverjük, vagyis a jó családot a hagyományos nemi szerepekkel azonosítjuk, olyan káoszt rittyentünk, amilyet a genderfetisiszták legmerészebb álmaikban sem tudnának, viszont a család válsága nem fog megszűnni.

Soha ennyi lehetőségünk nem volt tudatosan átgondolni, hogyan lehet szépen élni: mamut sem kerget már minket, és éhínségtől sem kell tartanunk. Élhetnénk végre azzal a sok tudással, amit a mentális egészség kapcsán már az ókori görögök is kutattak, és amit a mi Kopp Máriánk összegzett nekünk: nem jóléti nyávogás, nem liberális ármány, egyszerűen csak útmutató hőn féltett értékeink megőrzésére. Kicsit mást, többet kíván ugyan, mint harcolni a vélt vagy valós támadók ellen, szájkaratézni a mételyezőkkel és gyűlölni őket – de több gyümölcsöt hoz.

2. Konzervatívként szabad persze sokkot kapni például az élménypedagógia szótól: csak ne mondjuk, hogy a konzervativizmus nevében tesszük azt! Nem azt jelenti az élménypedagógia, hogy a gyermekek befüvezett állapotban reggae-t hallgatnak, mert nincs kedvük matekozni, vagy hogy mindig csak azt csinálják, ami élmény számukra! Azt jelenti, hogy a tanár megpróbálja érdekesen eléjük tárni a tananyagot, és legalább esélyt ad arra, hogy megérezzék: a tanulás, a teremtett világ megértése élmény. Ettől még lehet rendet tartani egy osztályban és követelményeket támasztani, senki nem vitatja, hogy értelmes kihívásra szüksége van gyereknek és felnőttnek egyaránt.

A konzervativizmusnak pontosan a tudást mint értéket kell átmentenie a jövőbe – de nem a hagyományos iskolarendszer és a korábbi tanítási módszer az érték, hanem a tudás.

A „mi is kibírtuk, nektek is jó lesz ez az iskolarendszer” – olyan érzéketlenségről tanúskodó, öncélú sallang, amelyet nem lehet a konzervativizmus nevében puffogtatni, mert semmi köze a valódi értékmegőrzéshez.

 

3. Nem lehet konzervatív érv, hogy #csaknekünklehetigazunk a módszereket és célokat illetően, és rajtunk kívül mindenki a világ romlására tör, de legalábbis áruló, ezért még csak részigazsága sem lehet. Előfordulhat, hogy pont egy ilyen inkriminált személy fogja felhívni a figyelmünket valamilyen szempontra, amelynek segítségével jobban tudunk vigyázni az értékeinkre.

A politika és a hálószoba

A politikának még a közéleti blogoknál, cikkeknél, sőt, politikai fórumok pulpitusainál is sokkal fontosabb terepe a hálószoba!

Ha nem produkálunk gyerekeket, akkor ugyanis nem tudjuk majd lemosni magunkról, hogy csak az ideológiai vitában akartunk felülkerekedni, és igazából nem is olyan nagy buli számunkra ez az „Isten, család, haza” dolog, hogy érdemes legyen továbbadni.

Úgyhogy make love, not war! Mindenkinek jobb lesz.

 

* „Azt mondják, a férfi hatalmas,
Ha uralja a földet s a tengert,
Magasztos jogart szorít kezébe,
S kormányoz számos embert.
Pedig létezik nagyobb hatalom,
Mely a férfit trónjáról letaszítja,
Mert a kéz, mely a bölcsőt ringatja,
Az egész világot igazgatja.”

(William Ross Wallace)