Sötét bohócokra mindig szükség van – Meddig tart a skandináv krimik népszerűsége?

Amiért most elővettem a témát, az, hogy a Harry Hole-sorozat legújabb, 12. kötetével majdnem egyidőben jelent meg Kőhalmi Zoltán regénye. „A férfi, aki megölte a férfit, aki megölt egy férfit…” című könyvet paródiának szánta ugyan a szerző, de félő, hogy tévedésből a krimik polcára kerül: a skandináv krimik egyik fő jellemzője ugyanis az éjfekete humor, és ezért nem is olyan könnyű meghúzni a határvonalat bűnügyi regény és annak paródiája között. Mindez jó alkalmat szolgáltat arra, hogy körüljárjuk, miben rejlik az az erő, ami évek óta a felszínen tartja a skandináv krimit – és az északi irodalmat.

A skandináv irodalom iránti felfokozott érdeklődés több, mint múló trend, északon új irodalmi minőség született

 – állítja Babiczky Tibor költő, műfordító, aki előszeretettel foglalkozik skandináv krimikkel is. Ezt a töretlen érdeklődést igazolja vissza, hogy tavasszal Európa-szerte Norvégia volt a könyvvásárok díszvendége. Karl Ove Knausgard hat kötetes „Harcom” című, életrajzi regényfolyamából megjelent négy kötet magyar nyelven, dedikálásukért hosszú sorok kígyóztak a Könyvvásáron, Szederkényi Olga „Egy csésze Skandináv irodalom” – című rendezvényén pedig egy tűt sem lehetett volna leejteni az Európa Pontban. Mi az, amit a skandinávok ennyire tudnak, és miért pont a krimi műfaján keresztül mutatkozik meg ez a tudás? Miért olvasunk olyan szerzőket és olyan szereplőkről, akiknek a nevét leírni és kiejteni sem tudjuk?

Mit adtak nekünk a skandinávok?

„Habár az északi irodalom ereje töretlen, pont a krimi műfaja valószínűleg múló trend lesz, mint ahogy múló trend volt a krimiirodalomban a harmincas évektől jelen levő amerikai krimi népszerűsége is” – véli Babiczky. Szerinte a skandináv krimi most azon a ponton van, ahonnan várhatóan elindul lefelé. Hiszen az amerikai krimi műfajában sem lehet már eredetit alkotni, annak ellenére, hogy valamikor meghatározó volt; éppen úgy, ahogy a klasszikus krimiében sem. Ezek a trendek pár évtizedig kitartanak, aztán kifulladnak, vagy önnön paródiájukba fordulnak át.

Pont az, hogy parodizálják, mutat rá arra, hogy valami megcsontosodott, intézményesült. És amint valami megcsontosodik, intézményesül, a hanyatlás útjára lép.

Mindemellett a skandináv irodalmat – a klasszikust is – áthatja egyfajta krimiszerűség, ugyanis az északi irodalmat mindig is foglalkoztatta az erőszakos halál témája. Ami miatt felszínre tudott törni, és meg tudta hódítani a világot, ugyanaz, ami miatt az amerikai krimi meghódította annakidején: a társadalomábrázolás. „Az irodalomnak mindig is volt társadalomábrázoló, szociológiai szerepe, gondoljunk csak a XIX. századi realizmusra vagy a naturalizmusra. Amikor aztán betört az avantgárd a tízes-húszas években, a regényszerkezet teljesen felborult, és az irodalomnak ez a szegmense magára maradt – keletkezett egy hiány. A krimi mindaddig játék és szórakozás volt, és arról szólt, hogy az arisztokrata hullát megtalálják a könyvtárban, és mindig a cseléd a gyilkos. Az amerikai krimi kezdett el a társadalomnak azon rétegeivel foglalkozni, amelyekkel egyébként Zola vagy Dosztojevszkij is foglalkozott a maga idejében – utána viszont jó ideig senki. Miután ez a krimi-trend kifújt, az amerikaitól élesen elkülöníthető látásmóddal színre lépett a skandináv. Az észak-európai krimiírók jellegzetessége, hogy ők a nyugati civilizáció apró hajszálrepedéseit vették észre. A skandináv országokat tartjuk a társadalmi berendezkedés, jóléti ellátások tekintetében a csúcson állóknak, és ők más szögből szemlélik a világot, mint mi. Mi más szinten vagyunk, Magyarországról az óriási törésvonalak, szakadékok látszanak inkább. Azok a hajszálrepedések, amelyek miatt a társadalmi tektonika szétcsúszik, valószínűleg csak abból a magasságból észlelhetők, ahol a skandinávok állnak.”

De vajon honnan ez a rettenetes brutalitás az északi krimikben?

A patakvér semmi ahhoz képest, amivel e lapokon találkozhatunk. Izlandon az egész világon a legalacsonyabb a gyilkosságok száma, évek telnek el, mire egy emberölést elkövetnek, az itt születő krimik mégis rettentő sötétek és brutálisak. Ahol viszont a legrosszabbak a bűnözési statisztikák – például Mexikóban –, nem nagyon születik jó krimi.

A skandináv társadalmakat nem jellemzi az a bestialitás, amiről a krimijeik beszámolnak. Ezért a brutális jeleneteket inkább allegóriaként érdemes olvasni, amelynek segítségével a társadalmi valóságunk fonákságait viszonylag könnyen és szemléletesen meg lehet mutatni.

Hiszen krízishelyzetben minden a legélesebb, legvalódibb arcát mutatja – egy gyilkosság pedig krízishelyzet a javából, legalábbis a hozzátartozók és társadalom számára. Olyan dolgokat villant meg, amiket irodalomban valószínűleg nem lehetne ábrázolni gyilkosság nélkül.

Kép

Részlet Jo Nesbø Hóember c. regényéből készült filmből (2017, rendezte Tomas Alfredson)

Kérdés, persze, hogy ha a bűntényt kivennénk ezekből a történetekből, mi maradna.

„Ó, sok minden. Itt van például Jo Nesbo: az ő Harry Hole-sorozata olyan igénnyel vázol fel társadalmi tablót, mint ahogy Tolsztoj rajzolt a XIX. századról. És ha kivennénk az egészből a gyilkosságokat, még akkor is egy baromi izgalmas mű maradna.”

A Harry Hole-sorozatban ábrázolt világ – a körítés – szinte durvább, mint maga a bűneset. És amennyire retus nélkül ismerhetjük meg a nyomozót, olyannyira nyíltan és kendőzetlenül írnak az északi írók saját magukról: Knausgaard a maga hat kötetében éppen úgy, mint Per Olov Enquist. Ennek a gyökere, hogy az írás mint szokás nagyon elterjedt északon. Izlandon mind a mai napig nincsen olyan család, ahol valaki ne írna – ne írná a család történetét. Mindez a saga-irodalomra vezethető vissza, és arra, hogy a hosszú, sötét éjszakákon történetekkel múlatták az időt a tűz körül. Aztán ezek a történetek mitizálódtak, kiszínezték, és végül írásba is foglalták őket.

Annak tehát, hogy valaki jó minőségben ír saját magáról, a családjáról és problémáiról, Észak-Európában ezeréves hagyománya van.

Annak ellenére, hogy a tűz körül rendre rémhistóriák kerültek elő, a sagák iszonyatos világa faramuci módon a hallgató, az olvasó számára megnyugvást hozott. „Ugyanez a hatása a mai skandináv irodalomnak is: a rettentő szürkeséggel, sötétséggel, erőszakossággal, amivel a körülöttük lévő világot ábrázolják, a befogadót a kezdeti zaklatottság után valamiféle kiengesztelődés felé tereli. Már csak azért is, mert az olvasó kénytelen végiggondolni a dolgokat, és végül arra a belátásra jutni, hogy neki szelídebben, odafigyelőbb módon kell cselekednie. De az ilyen típusú sötét bohócokra mindig is szükség volt. Ha valaki Bukowsky-t olvas, nem egy lepusztult alkoholistát lát a maga reménytelenségében, sokkal inkább egy olyan, már-már krisztusi alakot, aki hajlandó a saját nyílt sebeit közszemlére tenni azért, hogy a befogadóban valamifajta engesztelést elindítson. Ezek nagyon fontos figurák, akiket szerintem nem érdemes elítélni.”  

Bármilyen fájdalomról írnak is a skandináv szerzők, azt szenvtelenül teszik, viszont érezhetően erős parázs izzik a felszíni szerkezet alatt. Valójában épp ezzel a szenvtelen stílussal erősítenek rá a művek érzelmi töltetére.

Az igazságosság igénye ma minden eddiginél erősebb

Azt sem nehéz észrevenni, hogy az északi írók fő problémái ugyanazok, mint a mieink, hiszen az egész nyugati világra jellemző a morális, erkölcsi válság. „A morál és az erkölcs mindenütt ugyanaz – ha az kerül válságba, bárhonnan ír róla az ember, mindenkinek otthonos érzés lesz találkozni vele, mert ugyanazt a szellemi és lelki válságot tapasztalja meg. Az, hogy anyagilag valahol jobb vagy rosszabb, ebből a szempontból nem érdekes.”

Egy történetek és mítoszok nélküli szellemi térben és társadalomban tehát történetek és mítoszok nélküli irodalmi művek születnek. Na de vajon miért pont a krimi műfaja ma az a kifejezési forma, amiben mindezt megfogalmazzák? „Erre csak tippjeim vannak: valószínűleg annyira igazságtalan a világ, és annyira szétcsúsztak a társadalmi rétegek, hogy minden borzalma mellett a krimi egyik funkciója az, hogy a maga terepén a világ egyensúlyát helyrebillentse. Valószínűleg az egyensúly és igazságosság iránti igény ma minden eddiginél erősebb az emberekben.”

Közel negyven éve fordít skandináv irodalmat magyarra Kúnos László, József Attila-díjas műfordító, szerkesztő, a Corvina Könyvkiadó igazgatója. „Fordítottam drámát, regényt – minden műfajt, csak épp krimit nem, de én is látom, hogy a skandináv krimi jól körülhatárolható jelenség, és áttörést jelentett ebben a népszerű műfajban. Ezek ugyanis jól megírt, jól kitalált, nagyon érdekes könyvek, de mindez kevés. Kell az is, hogy mögöttük ott legyen a mai Skandinávia valósága, mint ahogy az angol és az amerikai krimi az akkori létformából nőtt ki. A bűn mindig akkor válik ki mint fogalom, amikor vele szemben ott áll egy rendezett társadalom. Ma Skandináviában a társadalom alapszövete erős, és ha valaki ebben a közegben bűnt követ el, az feltűnő, izgalmas, érthetetlen – érdemes tehát ebből irodalmat csinálni.” Annak pedig, hogy a bűnre vagy éppen a bűnösre vetülő reflektorfény sokszor a főhősre, vagy éppen magára az íróra irányul, oka lehet az is, hogy a skandináv országokban a protestáns etika rendkívül erős, aminek nagyon fontos része a becsületesség, vagy éppen a bűn megvallása. „Ez az etika ott munkál az írókban is: bűnös vagyok, meg akarom vallani ezt a közönségnek, és meg is akarom érteni ezt a dolgot. Ez lehet a krimik mozgatórugója, és ebbe a vonulatba tulajdonképpen Jonas Jonasson is beletartozik, akinek négy könyvét fordítottam. Mindegyik kötetben van krimi-szál is, de ugyanazokon a lapokon a krimi paródiáját is megírja. Regényeibe beleviszi a humor nézőpontját is. Az összes konfliktusa abból fakad, hogy a hősei a lelkük mélyén becsületes emberek. Jönnek-mennek a világban, miközben szembesülnek a bűnnel, a hazugságokkal – ebből építkezik. Az irodalom mindig az igazságra tör, az a lényege, hogy valamiről megírja, hogy az micsoda valójában.

Kép

Jo Nesbø: Kés (részlet a könyvborítóból)

A skandináv irodalomra különösen igaz az, hogy vallomás-irodalom.

Per Olov Enquist könyveinek majdnem mindegyikében találhatóak önéletrajzi elemek. Több regényében is feleleveníti a gyerekkorát: egy pici faluban született, messze északon, egy kicsi és mélyen vallásos közösségben, ahol elvárták mindenkitől, hogy a közösség előtt vallja meg a bűneit. Ő ebbe nőtt bele, de mivel nem csinált semmi rosszat, kínjában kitalált dolgokat vallott meg – amivel persze elkövette a hazugság bűnét. Ez a történet jól mutatja ennek az erős erkölcsi parancsnak – vagy elvárásnak? – a működését.”

A jóléti társadalom gazdagsága ugyanakkor nem tárgya az irodalomnak. Az a relatív jómódú középosztálybeli élet, amit az északi országokban a lakosság többsége él és élvez, nem irodalmi alapanyag. „Az írókat részben a lelkiismeretük hajtja, hogy olyan közeget mutassanak be, ahol ezek a kulisszák nincsenek meg. E mögött is felfedezhető a keresztény etika, amelynek egyik parancsa, hogy segítsünk a rászorulókon. Ez pedig kulcs is lehet a motiváció megértéséhez is: az követ el bűnt, akinek valami hiányzik. Ez azt is jelenti, hogy ezeket a parancsokat északon ma is komolyan veszik, még akkor is, ha ebből rengeteg társadalmi konfliktus fakad.”

Ibsen újra magyarul

A skandináv irodalom magyarországi reneszánszába beletartozik, hogy klasszikus művek újrafordításainak egész sora született az utóbbi években. Az Ibsen-fordításokban „mindig van egy pici plüssfotel”, azaz puhaság, bőbeszédűség, körülményesség, mondta néhány évvel ezelőtt Zsótér Sándor. Ezt a kényelmes puhaságot vették ki a legújabb fordításokból. „Újrafordítottam majdnem az összes fontos Ibsen-drámát, és mindig színházak kérésére. Ezek a drámák polgári közegben játszódnak: férj-feleség, üzletvezető, bankigazgató, ügyvéd, orvos a legtöbb szereplő. Ez a polgári közeg más nyelven beszélt egymással a hétköznapi életben a keletkezés idején, mint ma. A drámákat a régi típusú társalgási nyelvből kellett tehát a maiba áthelyezni, amelyben kevésbé bonyolultak az udvariassági formulák, kevésbé körülményes, kevésbé szabatos a fogalmazás. Tulajdonképpen egy mai, beszélt nyelvre fordítottam le azokat a darabokat, amelyek a megszületésük pillanatában, a XIX. század utolsó harmadában az akkori társalgási nyelven szóltak. A mondandó viszont hallatlanul élő és eleven, mert abban Ibsen nagymester volt, pontosan tudta, mik az élő, eleven, húsbavágó kérdések az életben.”

A becsületességhez, őszinteséghez, vallomásossághoz az is hozzátartozik, hogy egy skandináv író nem alkalmazkodik: nem vesz fel angolosan csengő írói álnevet csak azért, hogy jobban olvassák, mert nem azért ír, hogy több könyvet eladjon.

Ibsen egyébként, amikor a Peer Gyntöt megírta, arra gondolt: ez annyira norvég munka, hogy soha, senkit nem fog érdekelni Norvégián kívül – aztán mégis ez lett a leghíresebb műve. Ez is mutatja, hogy a világ mindig nyitott arra, hogy megismerjen valamit, amit addig nem ismert, ami egyedi, különleges módon emberi. Éppen ezért nehéz lenne megjósolni, honnan érkezik az az áramlat, ami ledönti trónjáról a skandináv irodalmat.