– Nem hivatásos hegymászóként, hanem profi hobbimászóként határozza meg magát. Van ennek jelentősége?
– Hivatásomat tekintve ügyvéd vagyok, hobbiból pedig magas hegyeket mászok, és előadásokat tartok az útjaimról – szeptembertől például a Duma Színházban is. A mindennapi munkám mellett készülök fel a hegyekre, a szabadidőmet áldozom a hegymászásra.

– Ön volt az első magyar, aki a nehezebbik, északi oldalról mászta meg a Mount Everestet…
– …Nagy szomorúságomra azóta is az egyetlen. Azt hittem, utánam elindulnak a magyarok, de nem így történt.

– Mi a különbség az északi és a déli oldal között?
– Az északi sokkal meredekebb, és a nap járása miatt árnyékos. Folyamatosan fúj a szél és sarkvidéki hideg van. Mivel a meredekség miatt a hó nem tud ezen az oldalon megtapadni, nyolcezer méter fölött is sziklákat kell mászni teljes felszerelésben, miközben nemigen kapunk levegőt. Az útvonal jelentős része hegygerincen vezet, és olyan veszélyes, hogy oda fel sem mennek a mentőcsapatok – aki tehát nyolcezer méter fölött az északi oldalon bajba kerül, csak magára számíthat. Itt nincs helikopteres mentés, míg a déli oldalon 6500 métertől egyesével le tudják hozni az embereket. Délen egy jól felkészült amerikai kórház fogadja a bajbajutottakat, akik addigra nyilván néhány ujjukat elveszítették már, de legalább életben maradnak.

Az északi oldal viszont azt üzeni: nem hibázhatsz. Ezért hihetetlen mentális felkészültséget igényel.

– A hatóságok egyre több szigorítást vezetnek be, hogy távol tartsák a felkészületleneket az Everesttől: a kötelezővé tett orvosi vizsgálat után most Nepál kitalálta, hogy borsos árat kér a hegymászó-engedélyekért, és csak az mehet fel a hegyre, aki előtte legalább egy 6500 méteres csúcsra feljutott. Mi az oka, hogy ilyen sokan célozzák meg az Everestet?
– Az ember feszegeti a határait – én viszont úgy gondolom, egyetlen hegy sem ér meg egyetlen emberi életet sem. A kínai hatóságok az északi oldalra 330 hegymászó-engedélynél nem adtak ki többet ebben az évben. Ebből 30 kínai, 300 külföldi, amibe beleértendők a nepáli hegyivezetők is, míg a déli oldalon közel 900 engedélyt is kiadtak. Délen minden második engedély serpáké, amiből 400–450 jól felkészült hegyi vezetőre következtethetnénk – csak az a bökkenő, hogy mindössze százötven van a világon. Akkor kié az a további 300 engedély?! Akik megkapták, vajon mennyire értenek hozzá? Ebből is látszik, hogya hegymászás is üzlet. Az idén tizenegyen haltak meg a déli oldalon úgy, hogy sem nagy vihar nem volt, sem lavina. Csak ebben az évben több mint száz embert mentettek életveszélyes helyzetből.

Érdekes az emberi psziché: minél több a haláleset, annál többen próbálkoznak, hogy „csakazértis” megmutassák.

– 8300 méter tehát már a halálzóna: nincs levegő, nincs mentés. Ön miért ment oda?
– Engem az vitt oda, hogy északról még nem volt sikeres magyar mászás. Minket, magyarokat ezért valamelyest lenéztek, alkalmatlannak tartottak erre a kihívásra.

– Azt is mondják, mi genetikailag vagyunk alkalmatlanok a magas hegyekre. Ez igaz lenne?
– Ilyenkor egy versenysportoló zsebében kinyílik a bicska. Ez a mondás bő három és fél éves felkészüléssel felvitt oda. Nehezítő körülmény, hogy asztmás vagyok – uccu neki, csináljuk meg így! Mutassuk meg: mi, magyarok, asztmásan is meg tudjuk mászni az északi oldalt!

Kép: Neszmélyi Emil

– Mióta él asztmával?
– Gyermekkorom óta, de mivel évtizedek óta nem jött elő, azt hittem, kinőttem. Tengerszinten nem zavaró, de intenzív sportteljesítmény közben az oxigénhiány nagy magaslaton hörgőgörcsöt idézhet elő, ez tulajdonképpen a roham. A felkészülés során szerettem volna ezt az állapotot előidézni, de nem tudtam. Még a Balatont is átúsztam azért, hogy legyen egy asztmás rohamom, és tudjam, hogyan kell alkalmazkodnom hozzá, de nem jött össze – a hegyen aztán megtudtam, milyen is egy roham 8000 méter fölött! Csak mentálisan tudtam tehát erre a helyzetre felkészülni: csak azt tudtam, hogy ha bekövetkezik, jó döntést fogok hozni.

– Hogyan lehet bármilyen döntést meghozni oxigénhiányos állapotban?!
– Előttem volt egy amerikai bankár példája, aki elindult az Everestre. Egy korábbi sérülése miatt a mászási tervében elő volt írva, hogy melyik lábával kell fellépnie arra a bizonyos, megkerülhetetlen létrára, amit a kínaiak 200 méterrel a csúcs alá tettek. És ő, aki rendes körülmények között dollármilliárdokról határoz, abban az oxigénhiányos állapotban percekig nem tudta eldönteni, hogy melyik a bal lába. Engem ez a helyzet izgatott: ki akartam próbálni, tudok-e ilyen körülmények között jó döntést hozni. A mentális felkészülésben dr. Lénárt Ágota volt a segítségemre, aki az olimpiai bajnokainkat is felkészíti.

Tulajdonképpen mindenre fel lehetett előre készülni, csak az asztmás rohamra nem. Ezt nem tudtam elképzelni, hiszen nem éltem át négyéves korom óta.

Azt viszont tudtam, hogy a jó döntéseimet milyen helyzetben szoktam meghozni. Ezt kellett modellezni élesben. Az a másfél perc, amíg az első roham tartott, egy örökkévalóságnak tűnt. De tudatosítottam: nem vagyok fáradt, és feltettem magamnak a kérdést: tudnék följebb menni? Úgy ítéltem meg, hogy igen, így hát továbbmentem. Megvizsgáltam magamban a helyzetet, azt kerestem, mi volt a nehéz. Az, hogy a maszk rajtam volt roham közben, és a kilégzést szabályozó szelepet el kellett fújnom. Végiggondoltam: ha véletlenül jönne még egy asztmás roham, azt jó lenne úgy átélnem, hogy nem kell megküzdenem a szeleppel. Az agyam még abban az alfa-állapotban is az előremutató helyzetet kereste. Hamar felmértem, hogy nincs olyan baj, ami miatt ne tudnék továbbmenni, és néhány másodperc alatt összeraktam egy előremutató protokollt. Ezt az elképzelt következő rohamot öt perccel később már át is éltem. Szintén egy örökkévalóságnak tűnt, de ebből is felálltam.

A hegyen az győz, aki alkalmazkodik, ez a túlélés záloga. Összesen öt asztmás rohamot győztem le 8000 méter fölött.

– Hogyan edzett? Hiszen nekünk nincsenek magas hegyeink.
– Maratoni jellegű, illetve különböző típusú intervall-edzésekkel készültem az izomerősítés mellett. Sokáig csak arra edzettem, hogy egyáltalán végig tudjam csinálni a felkészülés éveit, ami tulajdonképpen egy napi két edzéses olimpiai edzésprogram volt. Volt, hogy egy hét alatt két maratontávolságot is lefutottam, így győződtem meg róla, hogy menni fog. A Kilimandzsáró megmászása csak azt a célt szolgálta, hogy megtudjam, az alacsony oxigénszintre és az alacsony légnyomásra jól reagál-e a szervezetem. A Seven Summit sorozatban az Everest volt a második állomás – az első, a Kilimandzsáró „csupán” tesztmászás volt.

Kép: Neszmélyi Emil 

– Azt vallja: a hegymászásban ismeretlen fogalom a kudarc. Ha sikerül egy magaslatot megmászni, a hegymászó öregbíti hazája hírnevét, viszont szégyent nem hoz rá azzal, ha kudarcot vall. Az sem kudarc, ha valaki nagy médiafelhajtás mellett fut neki többször, és mégsem sikerül?
– Az, hogy valaki drukkol a sikerért, és ünneplőbe akarja öltöztetni a szívét, amikor látja, hogy kitűzik a magyar zászlót, majd frusztrációként éli meg, hogy ez nem sikerült, nem szégyen, és nem kudarc a hegymászó számára.

– Nemrég volt hír, hogy egy kilencéves gyerek is feljutott a Himalájára. Mit mutat ez?
– Az említett gyerek a Himalája egy kisebb hegyére jutott fel, ami nem rossz dolog, van benne kockázat, és nagy baj lett volna, ha nem sikerül.

Tizenhárom éves volt a legfiatalabb gyerek, aki feljutott az Everestre, mire kitört a pánik: nehogy a szülők önmegvalósítási vágyuktól hajtva egyre fiatalabb gyerekekkel mászassák meg a hegyet, hiszen ez mentálisan és fizikailag is lehetetlen!

Így hát Tibetben bevezették a 18 éves korhatárt, Nepálban pedig a 16 éves minimumot. Két évvel ezelőtt egy indiai lány 16 évesen meg is mászta az Everestet Nepál felől – ennél fiatalabb gyerek most már nem kap engedélyt Nepál felől sem.

– Viszonta Kilimandzsáróra tüdőtranszplantáltak is feljutottak.
– Az Everestre pedig felmentek diabétesszel élők, és rajtam kívül pár asztmás is. Ez sokat elmond a test tűrőképességéről. Új szemléletre van szükség: az „egy közülünk”-típusú emberek teljesítményükkel indirekt módon elérhető célokat segítenek felállítani a hétköznapi emberek számára. Mindenkinek megvan ugyanis a maga Everestje.

– Ez nagyon fontos szempont, már csak azért is, mert olykor mondják a rendkívüli teljesítményeket elérő emberekre, hogy e mögött önző cél húzódik meg: nem sajnálnak sem pénzt, sem időt a hírnév érdekében.
– Erőss Zsolt mondta, hogy kétféleképpen kockáztathatjuk az életünket: úgy, hogy nekiindulunk egy hegynek, vagy úgy, hogy otthon maradunk a fotelben. Én önmagamért nem másztam volna meg egyetlen csúcsot sem. Volt egy célom: megmutatni, hogy mi, magyarok képesek vagyunk arra, hogy az északi oldalról, akár asztmásan is megmásszuk az Everestet.

Az, hogy ez így, asztmásan, gyakorlatilag hétköznapi emberként nekem sikerült, erőt adhat másoknak is, hogy küzdjenek a céljaikért.

Aki hallgatja az előadásomat, akár szembe is nézhet a saját kifogásaival: ez az ember asztmásan felment, túlélte, és még le is jött épségben – akkor nekem mi a kifogásom, hogy legyen egy célom, és tegyek is érte?! Ez a történet nem rólam szól, hanem arról, hogy a csúcsra vigyünk fel minél többeket. Nem rám kell hogy emlékezzenek: érje őket olyan hatás, ami hozzásegíti őket ahhoz, hogy elérjék a saját sikereiket. És akkor elkezdenek példaként létezni mások számára. Ne fontosak legyünk, hanem hasznosak!

Kép: Neszmélyi Emil

– A sorozat hetedik és egyben utolsó állomását, a jéggel, gleccserrel borított Denali megmászását – amelynek korábban kétszer már sikertelenül nekiveselkedett– a társával, Koncz Ákossal húsz napra tervezték. Ehhez képest nyolc nap alatt fenn voltak a csúcson, 16 óra alatt pedig lejöttek. Ezt minek köszönhették?
– Ez a hegy csupán 300 kilométerre található az Északi Sarkkörtől. Kétszer nem sikerült, életveszélyben voltunk, erről a blogomon lehet olvasni, amit mindig helyben írok, és nem a visszaemlékezéseim alapján, kiszínezve. Nagyon nehéz terep, ide tengerészgyalogosok járnak gyakorlatozni. Mi is egy katonai bevetés pontosságával készültünk fel ezúttal. Arra számítottunk, hogy a legfelső táborban legrosszabb esetben beragadunk hat-hét napra, ezért, hogy legyen elég ételünk, fejenként 50 kilós súlyt cipeltünk: 25-öt szánon, 25-öt a hátunkon. Mivel az utolsó táborban nincsen szán, 40 kilóval a hátunkon mentünk föl. Tulajdonképpen felrohantunk, lerohantunk, hazamentünk. Annak, hogy ilyen hamar lejöttünk, az is oka volt, hogy ereszkedéskor éreztem: kezdek belázasodni, és tudtam, hogy ha megállok pihenni, elalszom, és akkor a betegség lever a lábamról, és akkor legfeljebb csak mentőhelikopterrel jutok le – ezért inkább nem pihentünk.

Ha most sem sikerült volna elérnem Észak-Amerika csúcsát, legközelebb egyedül mentem volna, síléccel, mert mindig változtatni kell a terven: nem érdemes megpróbálni még egyszer úgy, ahogy egyszer már nem sikerült.

De nagyon örülök még a sikertelen mászásoknak is, mert így a Denalin annyit tanultam gleccserről, veszélyekről, biztonságról a gyakorlatban, hogy már elmondhatom: hegymászó is vagyok, nem csak felfedező.

– Meddig csinálja?
– Érdekel még három-négy hegy, van köztük pár nyolcezres is, esetleg még egy északi- és egy déli-sarkponti expedíció – aztán szerintem nem fogom érezni már a hívást. Azt, amit ebből magamnak ki akartam venni,ezek után már kivettem, és mindez ad annyi hátteret és forrást, hogy másokat tudjak motiválni.

– Tehát nem kell minden nyolcezrest megmászni?
– Ezt meghagyom a profiknak, akiket majd csodálni fogunk mindezért.

– Hogyan értesült arról, hogy az ön által vezetett alapítvány Jószolgálat-díjat nyert?
– Nem tudtuk, hogy jelöltek minket, ámegyszer csak telefonáltak és gratuláltak. Mondom, köszönöm, de mihez? „Ahhoz, hogy nyertek.” Mégis mit? „Jószolgálat-díjat.” Csak akkor hittem el, amikor megjött a hivatalos értesítés… Együtt örültünk a kollégákkal, mert a díjat nem egy személy kapta, hanem az alapítvány csapata! Az elismerés mindannyiunké.

Háromlépcsős támogatás

– Milyen célokkal vágtak neki 1997-ben ennek az egyre hosszabb és sikeresebb útnak?

– Nem szerettünk volna „csak” átmeneti otthon lenni, valós problémákat akartunk megoldani.

Partneri kapcsolatot alakítottunk ki önkormányzatokkal és más szervezetekkel, hogy a lehető legtöbb családot vezethessük hátrányos helyzetből előnyösbe. Programunk három lépcsőből áll: az első a család intézményi tartózkodása, ekkor szociális munkás, jogász, pszichológus foglalkozik velük. Van gyerekfoglalkozás, és akár egyéni, pár- család- vagy csoportterápia is.

– Hogyan jutnak el önökhöz a rászoruló családok?
– Annyi ideje dolgozunk, hogy már sokan ismernek minket. A XIV. és XV. kerületi önkormányzatok, a családsegítő szolgálatok és a gyámhivatalok is jeleznek, ha szükség van ránk. Az emberek beszélnek rólunk. Hosszú a várólista, más kerületekből egyre ritkábban tudunk családot fogadni,mert egy szervezetnek tudnia kell, meddig növekedhet. Ha tovább nőnénk, lassulna az információáramlás, csorbulna a közvetlenség. Márpedig én szeretek személyesen találkozni mindenkivel, az irodám ajtaja mindig nyitva áll!

Fotó: Ajpek Orsi / Index.hu

– Három lépcsőről beszélt. Melyik a további kettő?
– Akikkel jól tudunk együttműködni, azoknak idővel külső férőhelyet keresünk. Tizennégy – részben bérelt, részben önkormányzati – lakásunk van, ez nemsokára még kettővel bővül. Itt új életet kezdhetnek az ügyfelek családias hangulatban, távolabb az intézménytől, de még védett környezetben. Kiderül, tudják-e a mindennapos életüket csaknem önállóan is vinni, mert ha igen, jöhet a harmadik lépcső. Az önkormányzati lakáshoz jutás saját jogon, amelyhez eddig évente 6–15 családot tudtunk hozzásegíteni.

A perspektíva, amit nyújtunk, kezdettől fogva motiválhatja őket az együttműködésre, hiszen akár egy életre megoldódhat a lakhatási problémájuk, de még a gyermekeik jövője is.

A bizalom mögött saját tapasztalat

– A lakhatás mellett a másik égető probléma nyilván a munkavállalás.
– Az önkormányzati lakásba költözéshez biztos jövedelem kell, regisztrált állásban. Márpedig Magyarországon ma lehet munkát találni, csak nem szívesen jelentik be az embert. Egy szociális munkásunk munkaidejének csaknem fele azzal telik, hogy segít bejelentett állást keresni a családoknak. Kapcsolatot tart vállalkozásokkal, közvetítőkkel. Megtanítja az ügyfeleket önéletrajzot írni, állásinterjún helytállni. És az együttműködők többségének ma már van állandó munkája, nem is rossz fizetéssel.

– Önkéntesek is segítik a SZÉRÁ-t. Pontosan milyen formában?
– Aki pszichoterápiát végez és magánvállalkozást indítana, annak az engedélyhez százórányi kötelező gyakorlatot kell felmutatnia. Mi szívesen megadjuk erre a lehetőséget, csak fizetni sajnos nem tudunk érte. De most is van három terapeutánk, további önkéntesek pedig a tanulásban segítik a gyerekeket. A Habitat for Humanity Alapítvánnyal is együttműködünk, ők egy amerikai gyökerű szervezet, amely két-három hetekre hoz önkénteseket az USA-ból, akik részben lakásfelújításokon dolgoznak, részben turistáskodnak Budapesten. Olyan lakásokat tesznek rendbe, amelyeknek a felújítása az önkormányzat számára nem rentábilis, a mi családjaink lakhatási problémáját viszont megoldhatják. A programjainkban tehát a civil szervezetek, az állami szervezetek és a for-profit szféra összefogása valósul meg.

Fotó: Ajpek Orsi / Index.hu

– Az összefogáshoz kölcsönös bizalom kell, a bizalomhoz jó emberismeret. Önt milyen élettapasztalatok tanították meg arra, hogyan bánjon a különböző típusú emberekkel?
– Chilében születtem, ahol 1973-ban katonai puccs volt, így 16 évesen a szüleimmel és hat testvéremmel el kellett hagynunk az országot. Egy perui menekülttáborban három európai országot jelöltek meg, ahová mehettünk volna. Oroszországgal szemben bizalmatlanok voltunk, Romániát nem ismertük, Magyarország történelméről viszont rengeteget tanultunk. A honfoglalásról, a forradalmakról, még Petőfi „Szabadság, szerelem” című versét is olvastuk! Éreztünk némi kötődést. 1974. szeptember 18-án érkeztem a gyönyörű Budapestre, kedves emberek közé. De még alkalmatlan voltam új életet kezdeni, hónapokig összepakolt táskával ültem. A gimnáziumot végül apám mellett, az NSZK-ban végeztem el, de visszavágytam – és vissza is tértem – a barátságos magyarokhoz. Addigra el tudtam fogadni az új valóságot is.

Nejlonszatyor és örömkönnyek

– Jó esetben az önökhöz forduló családok is egy új – élhetőbb – valóságot kapnak. Azután is tudják követni a sorsukat, hogy kikerülnek a védőszárnyaik alól?
– A többségükét igen, mert általában ugyanezen kerületekben élnek tovább, s az intézményben barátságok is szövődnek. Van, hogy egy másik család jelzi, ha egy korábban nálunk már megfordult família ismét segítségre szorul. Ilyenkor újra találkozunk velük, mert sokszor nem anyagi támogatásra van szükségük, hanem információra, amit megadhatunk.

Nekünk is fontos, hogy megtarthassák az önkormányzati lakásukat, hiszen akkor leszünk hitelesek, ha a pártfogoltjaink hosszú távon talpon maradnak.

– Lehetséges kiemelni a praxisukból „legnagyobb sikersztorit”?
– Hirtelen az az anyuka jut eszembe, aki két gyermekkel és egy nejlonszatyorral érkezett. Azon kívül se pénze, se ruhája. Az apuka csak később került elő. Az együttműködésünk révén most önkormányzati lakásban élnek, mindketten vállalkozást indítottak. Lakásfelújítással, takarítással foglalkoznak, és gyönyörűen nevelik a gyermekeiket. Azzal hálálják meg a segítséget, hogy visszajárnak hozzánk munkaerőért, akiket hivatalosan foglalkoztatnak.

Fotó: Ajpek Orsi / Index.hu

– Reménytelen eset is van?
– Aki például játék-, alkohol- vagy drogszenvedéllyel küzd, csak bizonyos szintig támogatható. A kezdő négy–hat hónapot neki is igyekszünk megadni, de ha úgy tapasztaljuk, nincs elég motivációja változni, el kell tőle búcsúznunk, hogy egy másik család kaphasson lehetőséget.

– Lassan három évtizede tevékenykedik szociális területen. Mi inspirálja napról napra?

– A szakmánk nemcsak nehéz, gyönyörű is. Képzeljen el egy leépült állapotban érkező családot, akik két és fél év múlva ragyognak, mosolyognak!

Rendezett lakásban élnek, a problémáikat megtanulták megoldani, a gyerekek jól teljesítenek az iskolában. A többség örömében szinte sírva veszi át a lakáskulcsot. És nem felejtem el, hogy messziről, nehéz sorsból érkezve ez az ország nekem is kinyitotta az ajtót, hogy esélyt adjon. Úgy gondolom, ez adósság, és az adósságokat törleszteni illik. Ennyivel tartozom, de a Jószolgálat-díj nem az enyém, hanem az alapítványé! Amikor kezdtük, személyiségeket válogattam magam köré, mert szakképzettséggel kevesen rendelkeztünk. Vakok közt a félszemű voltam, de azóta szakmailag többszörösen megelőztek a kollégáim. Ragyogóan végzik a munkájukat, ezért is kaphattunk most közösen elismerést. Egyedül édeskevés vagyok, a sikerhez csapat kell!

Úgy alakult a nyaram, hogy hat hét alatt hat helyen is jártam: Kőszeg, Zempléni-hegység, Káli-medence, Őrség, Veszprém, Jászberény. Volt, ahol dolgoztam, volt, ahová pihenni, kikapcsolódni mentem. Kőszegi élményeim talán azért olyan erősek, mert ide utaztam legelőször, és annyira régen jártam itt utoljára, hogy szinte már mindent elfelejtettem.

Ottlik Géza egykori középiskolája, amely az Iskola a határon ihletője lett, két hatalmas épülettömb egy óriási parkban, melléképületekkel, sportpályákkal. A „főallé” közepén ott az emlékmű, amelyről Ottlik is ír. Megrendülök, amikor képzeletemben megjelennek azok a kiskamaszok, akik valaha ide jártak. És persze leginkább Medve, Bébé és Szeredy.

Kép: Wikipédia

„Először jár itt? Látta már az uszodát?” – kérdezi tőlem egy unokáját pesztráló nagymama a főallén. Nemleges válaszomra biztat, nézzem meg, érdemes. – „Majd legközelebb” – válaszolom, és indulok, mert vacsorára vissza kell érnem a szállásomra. Megteszem azt az utat, amit Medve is leír: a főkapun, a Gyöngyös-patak hídján át a kis falusias utcába jutok, botorkálok a rossz járdán, majd balra fordulok a város főutcájába, elérem a Strucc Szállót – ahol Medve és édesanyja megszálltak, mielőtt a fiú bevonult. Innentől már a saját utamat járom: a főutcáról jobbra a temető felé kerülve, hosszú séta után elérem a szállást.

Elkápráztat Kőszeg teljessége, kereksége. Felcaplatok a Szultán-kilátóba, ahonnan belátni az egész várost. Nincsenek lakótelepek – mostanra vált erénnyé a nyugati határváros szocializmus alatti elhanyagoltsága!

A központból a város határa 15–20 perces sétával elérhető. Azon túl pedig ott az Alpokalja párás, üde világa. Kilátók és források, fenyvesek. A Kálvária a legbarátságosabb, lágy, barokk vonalakkal fogad, rokokó szobrai szinte hívogatnak. A csónakázó tó körül futók edzenek, családok levegőznek. A főtéren megadó szeretettel, nyitott ajtókkal vár a neogót templom. A Hősök kapuja alatt megszámlálhatatlan fecskefészek, megszámlálhatatlanul sok száját tátogató fiókával. De ha csak betérek egy mellékutcába, máris ott egy gyönyörű szecessziós veranda vagy egy valószerűtlenül óriásira bokrosodott hortenzia.

Kép: Bernard Blanc / Flickr

És megint Ottlik: A Jurisics téren ott a ház a szövegkörnyezetéből kiragadott, mégis nagyon ismert bibliai idézettel: „Non est volentis, neque currentis, sed miserentis Dei.” Vagyis: „Ezért tehát nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Pál levele a rómaiakhoz, 9,16) Igaz ez mindenre. Rám, Ottlikra, Kőszegre. Bele kell pihenni a gondviselésbe, nincs más lehetőségünk. Ez mégsem jelenthet elkényelmesedést, mindig meg kell tennünk, ami emberileg lehetséges. Különösen sokat jelent ez ebben a kisvárosban, ahol 1532-ben Jurisics Miklós sikeresen védte meg várat:

A rengeteg magánrendelő, fogorvos, szépségszalon, masszázs és minden egyéb szolgáltatás mutatja, hogy nagy itt a forgalom Ausztria felől. A helyiek pedig keresik a megélhetést. Sokan átjárnak dolgozni Ausztriába. Az sem ritka, hogy ausztriai vendégmunkások az olcsóbb szállás miatt itt bérelnek lakást, szobát. A belváros szépül, sok épületet, műemléket most újítanak fel, de kicsit kijjebb gyakori a kidőlt-bedőlt több száz éves ház.

Ahogy sétálgatok, úgy érzem, Kőszeg a korlátlan lehetőségek városa: ha mindent sikerülne felújítani, megfelelően belakni, megőrizve ódon szépségét, a nemzetközi turisztikai piacon is megállná a helyét.

Mindenesetre én szilárdan elhatározom, hogy ide még visszajövök – méghozzá hamar!

Kép: A Zwinger / Wikipédia

És még valami: ha legközelebb megyek, viszem magammal az Iskola a határont is, kiülök vele a „főalléban” egy padra, és ott fogom olvasni! Így fogok belepihenni a gondviselésbe.

Bizalom – önbizalom, megbízhatóság, kölcsönös egymásra támaszkodás

A csapatsportok egyértelmű csapatépítő ereje az összefogásban és az egy célért küzdésben rejlik. A közös játéknak emellett hatalmas felszabadító ereje van. Kötődés egymáshoz, s egymásra támaszkodás: megtanulni kölcsönösen jól függeni. Szükség van az egymás iránti bizalomra, hogy mindannyian tudjuk: mindenki a maga feladatkörét, posztját magas szinten ellátja. Egy közös célért együtt küzdünk. Rá kell bíznom magam a másikra, hogy a legtöbbet tudjam én magam is hozzátenni.

Kreativitás, önazonosság, önkifejezés, szabadság

Több olyan tevékenységre van szükségünk, ahol nincs verseny, csak úgy jó benne lenni.

Ahol önazonos lehetek, ott a helyemen vagyok, mindenféle erőlködés vagy elvárásnak megfelelés nélkül. Ezt csapatban, sportolás közben még intenzívebben élhetjük át például szabadtéri edzések, csoportos túrák alkalmával.

Közben lehetőségünk nyílik az élmények, személyes kihívások, nehézségek kötetlen megosztására. A természettel való kapcsolódás és a környezethez való alkalmazkodás a beágyazottság élményét adhatja.

Akaraterő, önmegvalósítás

A tájfutás kiválóan fejleszti a problémamegoldó képességünket. Új tervezési és kivitelezési módokra is szert tehetünk. Csapatként teljesítve például egy erdei tájékozódási futást, ahol szét kell válni, és összegyűjteni bizonyos tárgyakat, érinteni állomáspontokat, nagy összhangra van szükség. Egy célért dolgoznak a tagok, mégsem mehetnek egy irányba, össze kell dolgozniuk a hatékonyság érdekében.

Érdekes lehet megfigyelni, hogyan vagyunk benne, melyik részfeladat passzol hozzánk a leginkább, milyen érzéseket vált ki belőlünk a feladat, hol esünk kétségbe, milyen stratégiát választunk. Fejleszthetjük az asszertivitást, a hatékonyabb kommunikációt.

Kohézió, lelkesedés

A közösségi sportolás, a közösségi futások összehozzák az embereket. Kollégákat, barátokat nagyon össze tud kovácsolni például egy futóverseny váltóban. Sokszor elég csak erőt vennünk, hogy elmenjünk a sporttársakkal mozogni, és máris mintha kicseréltek volna bennünket. Így hat ez mindnyájunkra, ha egy közösségben kapcsolódunk egymáshoz. A sport szeretete és egymás szeretete hidakat nyithat meg egymás felé – és önmagunkhoz is.

Intuíció, testi-lelki jelenlét, tudatos tapasztalás, elmélyülés

Egy közös jógagyakorláson a csoport megtartó ereje és együttes energiái növelik az élmény intenzitását. Egy közös relaxációban a gyakorlók tudattalan energiái is hatnak egymásra. Együtt nem csupán a csoport megtartó erejét, de azt is megtapasztalhatjuk, hogy mindannyian egy nagyobb egység részei vagyunk. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2018. júliusi számában jelent meg. Fizesse elő a lapra ITT.

Andrea: Beneveztem egy nemzetközi kreatív pályázatra, hogy kiadhassak egy szívbetegeknek szóló kiadványt. Megnyertem rá az 5000 dollárt. A cél egyrészt az, hogy művészetterápiás módszerrel segítsük a szívbetegek rehabilitációját, másrészt, hogy ez a füzet egyben infotainment eszköz is legyen, azaz tájékoztató és oktató feladata is van. Konkrétabban: középiskolai biológiaórát fogok mellé tervezni, és iskolákba viszem majd a kiadványt. Károly az orvosi részét írja, én pedig a rajzokat készítem a szívről, illetve a szívnek a műtétek utáni állapotairól (sztentbeültetés, billentyűcsere, pacemakerbehelyezés). Találtunk hozzá kórházat is, amely a kardiológiai rehabilitációban szívesen használná.

– Honnan jött ez az ötlet?

Andrea: A nagynénénknek szívrohama volt, köztudott, hogy ennek egyik oka a stressz. Saját tapasztalatból tudom, hogy a színezés, a rajzolás mennyire ellazít, kikapcsol, megnyugtat, nekem is volt egy komoly betegségem és műtétem, amin ez segített át. Az jutott eszembe, milyen sokat segítene az embereknek, hogy a stresszt ilyen módon le tudják vezetni.

– Szóval ez egy ismeretterjesztő és foglalkoztató könyv felnőtteknek?

Károly: Pontosan. Jobb oldalon rajzok, bal oldalon praktikus információk és ötletek a szív- és érrendszeri problémák megelőzéséhez, illetve a kardiológiai rehabilitációhoz.

– Vagyis kétféle embertípust is megszólít: az információra éheset és a relaxálni vágyót, közben pedig kicsit a másikra is rászoktatja őket?

Károly: A két agyfélteke felől közelítünk, egyrészt az észhez szólunk, másrészt a szívhez. A kiadvány orvosi része abban más, mint a nálunk megszokott, hogy nem csak a nyugati orvoslás tapasztalatait használja fel.

A keleti orvoslás a prevencióra teszi a hangsúlyt, és sokkal mélyebben foglalkozik a lelki tényezőkkel is, a nyugati inkább a kialakult probléma kezelésére fókuszál. Én a nyugati orvoslás mellett életmódterápiával, keleti orvoslással és pszichológiával is foglalkozom. A rendelésemen igyekszem a páciensre szabott életmódtanácsokkal, relaxációs módszerekkel is segíteni a hozzám fordulókat, a nyugati orvoslás terén is a funkcionális medicinát képviselem, a gyógyszeres kezelésen kívül komplementer módszereket is használok.

– A komplex terápiáknál sokszor probléma lehet, hogy a betegnek nincs bizalma egy-egy kezelési módban.

Károly: Mindenképpen megnehezíti a kezelést, ha a páciens nem motivált, ha mondjuk anyukája vagy a felesége küldi el hozzám. Ezért is kezdtem pszichológiával is foglalkozni. Egy menedzser életébe például nem olyan könnyű beiktatni a relaxációt, ha ő nem látja értelmét.

Kép: Páczai Tamás

– Véletlenül mondtad, hogy anyukája és felesége?

Károly: Úgy látom, hogy a nők alapvetően nyitottabbak, a férfiak gyakran csak egy dologra fókuszálnak, leginkább a munkára. Ha viszont át tudom helyezni ezt a fókuszt, például a táplálkozásra, akkor ők a legjobb motorjai az életmódváltásnak. De ehhez akár 5–6–7 találkozás is kell.

– Mindketten új utakat jártok a hivatásotokban, amit a szakma egyik – általában kisebb – része ujjongva, másik része kétkedve figyel. Mi inspirál arra, hogy letérjetek a kitaposott ösvényről?

Andrea: Engem a kudarc. Amikor beleütközöm egy falba. Amikor az egyetemen megbuktam egy vizsgán, azt hittem, vége a világnak – pedig nem volt. Amikor azon kapom magam, hogy elveszítem a diákok érdeklődését az órán, akkor muszáj változtatni. Ilyenkor nyúlok a rajzoláshoz, a játékhoz vagy más innovatív módszerekhez, erről szól a cikksorozatom a Képmásban (nevet).

Károly: Én gyerekként a műanyag állataimat gyógyítottam; apukám adta az ötletet, hogy mindezt emberekkel is megtehetem, legyek orvos.

De a rendelésemen én is kudarcként éltem meg, hogy bejön hozzám a magas vérnyomásos vagy a cukorbeteg, és én csak felírom a gyógyszert, nem tudom meggyógyítani. Elkezdtem keresni olyan utakat, amelyek még több lehetőséget adnak. A komplementer orvoslásban, azon belül is a hagyományos kínai gyógyászatban nagyon sok hasznos elemet találtam, például a mozgást, az életmódot, az akupunktúrát.

Ezek segítségével egyre több sikert értem el, például olyanokat, akik öt-tíz éve szedték magas vérnyomásra a vérnyomáscsökkentőt, úgy meg lehetett gyógyítani, hogy a megfelelő életmód mellett elhagyhatták a gyógyszereiket. El lehetett mulasztani krónikus fájdalmakat is, például derékfájást vagy migrént. De azt is megértettem, hogy ebben még mindig nincs számba véve a lélek: ha egy ember erősen szorong vagy depressziós, akkor gyakran visszatér a fájdalom is. És ez persze minden embernél más, van, akinél a testi feszültség a legnagyobb probléma, van, akinél a lelki, van, akin már csak a nyugati módszerekkel, gyógyszerrel vagy műtéttel lehet segíteni, és csak a rehabilitációban lehet egyensúlyozni az összes többi módszerrel.

– Nem tartalmazza a nyugati orvoslás is a többi módszert: a gyógytornát, életmód‑tanácsadást, lelki terápiát? Csak éppen komolyan kellene vennünk ahhoz, hogy ez egy komplex rendszer lehessen.

Károly: Több mint 70 szakvizsgát tehetnek le az orvosok. Ez a specializáció azt jelenti, hogy nincs olyan orvos, aki átlátná ugyanannak a betegnek a belgyógyászati, szemészeti, nőgyógyászati és mondjuk reumatológiai tüneteit vagy bőrproblémáit. Lehasították a dietetikusi és a gyógy­tornász területet is a szakorvosi képzésről. A legjobb az lenne, ha lenne mindenkinek lenne saját háziorvosa, dietetikusa, mozgásterapeutája és pszichológusa is.

– És ha ezek néha beszélnének egymással…

Károly: Ha ez működhetne, akkor a nyugati orvoslás is tudná komplexen kezelni a problémákat. A nem orvos szakemberek szaktudásának integrálása a gyógyításba nagyon fontos lenne, ehhez készítek most egy összefoglaló könyvet.

Kép: Páczai Tamás

–Nem félsz attól, hogy egy ilyen színező szerzőjeként a szakma majd komolytalannak fogja tartani ezt a kiadványt?

Károly: Ahogy látom, a világunk hál'Istennek fejlődik, az emberek egyre tájékozottabbak. Mikor a kínai orvoslással kezdtem foglalkozni, öt kollégából négy csúnyán nézett, vagy nem tudott mit kezdeni vele, ma már ötből csak egy-kettő.

– Andi, az egészségtudatos nevelés nálad kezdődik, az iskolában. Érdekli ez a kamaszokat?

Andrea: Tudják, hogy arra a tudásra nem lesz szükségük, hogy hány aminosav van, de ha valaki a családjukban szívbeteg vagy cukorbeteg lesz, akkor elkezdi őket érdekelni a téma.

– A víziótok tulajdonképpen az, hogy a kardiológián köntösben színezgetnek a betegek, és közben megtanulják, hogyan maradhatnak egészségesek. Mennyi információ helyezhető el egy ilyen füzetben?

Károly: Inkább csak figyelemfelkeltő jellegű, de vannak azért kiemelt pontjai, mint például a mozgás, a relaxáció, a több zöldségfogyasztás, az édesség kerülése. Lesznek olyan témák is, amelyek több kifejtést igényelnek, mint a gyógyszermellékhatások csökkentése vagy a táplálékkiegészítők. Nem lesz túl sok információ, mert fontos, hogy elolvassák. Inkább a kezdő lépések megtételéhez segít hozzá.

– Ha egy szívbeteg vizualizálja és kiszínezi az érintett szervet, ez áttételesen segítheti esetleg a gyógyulást is?

Károly: A prevencióhoz érdemes megnézni, milyen lelki dolgok okozzák a szívbetegséget. Azt, hogy túlterheltség esetén a test jelez, a mai ember elfelejtette. Azzal, hogy kiszínezzük a szervet, tudatosíthatjuk, hogy létezik a test és benne az érintett szerv is.

A pszichológiában az imaginációs terápia során például elképzeljük azt a szervet gyógyult állapotban, amellyel gondunk van. Ezek a gyakorlatok hozzásegíthetik a szerveinket a helyes működéshez. A Simonton-módszer például a rákkezelésben is használja ezt.

Andrea: Nekem endometriózisom volt, és a rajzolás hozzásegített a gyógyuláshoz. Egészségesen látni a problémás szerveimet, és foglalkozni velük, igazi töltődés. Ezért is készül ez a kiadvány. Csak egészséges szerveket ábrázolok, és néhány műtét utáni állapotot, pacemakert, billentyűcserét. A bypass (koszorúér)-műtét utáni szív ezen a rajzon például rózsabimbó formájú.

Ez a cikk a Képmás magazin 2018. decemberi számában jelent meg. Fizesse elő a lapot ITT!

„Mikor indul a busz?” – „Hát, amikor megtelik.” – így zajlik egy jellemző párbeszéd valahol Szenegálban, és ez csak az egyike azon apróságoknak, amelyek jól érzékeltetik, Afrika mennyire más. Egyes filmek a politikai és gazdasági célokra kihasznált földrészt, mások a szavannák giccses naplementéit mutatják meg. Philippe Godeau filmje egyikre sem törekszik, múltkereső alkotása ennek ellenére fel-felvillantja a fentihez hasonló, apró különbségeket. Például a rendőrnő szavain keresztül, aki szerint nincs már gyarmatosítás, hanem a törvények uralkodnak, ám a kenőpénz azért bőven rendben van. Ahogy a helyiek mondják: be van építve a költségvetésbe. Az afrikai szempont azt is láthatóvá teszi, hogy az európai ember sokkal pragmatikusabb annál, mint ahogy ezt az életet amúgy érdemes volna leélni.

Az Afrikából származó, Franciaországban világhírű színésszé váló Seydou Tallt (Omar Sy) Dakarba, Szenegál fővárosába hívják, hogy szerepeljen az ottani kulturális fesztiválon és dedikálja a könyvét. Erre az eseményre siet majd’ 400 kilométer távolságból Yao (Lionel Louis Base), a nyíló értelmű kiskamasz fiúcska, hogy dedikáltassa a könyv kecske által megrágott példányát.

A szegény afrikai fiú és a gazdag európai férfi találkozása egy road movie-ban folytatódik, aminek végén az öreg kontinensre szakadt fekete-afrikai férfi megtalálja a gyökereit.

„Olyan vagy, mint egy Bounty-szelet” – fogalmaz Yao valahol a film közepén, és találóan mutat rá a kettősségre: kívül fekete, belül fehér. A film – és benne különösen Yao – feladata, hogy segítsen megtalálni Seydou fekete énjét, mert, ahogy a harmadik, kisebb epizódszereplő mondja neki: „Te tényleg nem érted Afrikát”. Ez a film tehát nem is Yao utazásáról szól, hanem Seydou-éról, akinek az afrikai életfilozófiában kell megtalálnia magát. Eleinte ódzkodik ennek még a gondolatától is, később sodorják az események, majd hitetlenkedve fogadja a fejleményeket, hogy végül – ha vissza is megy Európába – megtalálja a helyet, ahonnan ősei jöttek.

A film különös apa-fiú kapcsolatot tár elénk. Seydou ugyan mindent megad fiának, ami csak pénzben mérhető (az első jelenetben látható fullextrás születésnap jól mutatja ezt), ám az éppen széthulló családról süt a diszharmónia. Afrikában a hozzá csapódó kisfiú mutat neki mintát a jobb életre. Sokszor a kevesebb több, mondjuk, és ebben az esetben tényleg így van: erre tanítja a szegény afrikai gyerek a híres francia színészt.

Kép: Mozinet

A Yao utazása minden bizonnyal nem lesz soha filmtörténeti mérföldkő. Nem hordoz filmnyelvi újításokat, nem kiemelkedő a színészi játék, ahogy a képi világ vagy a dramaturgia sem. Ráadásul a főszereplő Omar Sy az „Életrevalók” áttörő sikere miatt beleragadt a szerethető, könnyed, mégis tartalmas filmek kedvelt karakterébe. Ez a szerep azonban mégis különleges.

A színész alapvetően önmagát alakítja: hiszen ki más lenne, aki Szenegálból származik, Franciaországban lett világhírű színész, hogy most visszatérjen ősei szülőföldjére, megismerni saját múltját?

Alapvetően fontos és értékes gondolat, amit megfogalmaz a film, még ha a megvalósításban nagyító nélkül is találunk hiányosságokat. Egy olyan mozgóképes piacon, amiben a franchise-építések és a Disney-filmek egyre feleslegesebb remake-jei uralják a terepet, joggal igényelnek helyet az ilyen, az előbbieknél jóval eredetibb alkotások.

Hazaszeretet: az, ami

Nacionalizmus, mondja a liberalizmus,

Elavult, mondja a globalizmus.

Az, ami, mondja a hazaszeretet.

Szükségtelen, mondja a posztmodernizmus,

Hőzöngés, mondja a nihilizmus.

Az, ami, mondja a hazaszeretet.

Diszkrimináció, mondja az irigység,

Gyűlöletkeltés, mondja a gyökértelenség,

Túlértékelt, mondja az elértéktelenedés.

Az, ami, mondja a hazaszeretet.

(Erich Fried inspiráló verse itt olvasható.)

Csodálatos kirándulóhelyekkel és túraútvonalakkal csalogatja a Bükk a turistákat, üdülni vágyókat. Ezért is érthetetlen, miért ilyen rossz állapotú a szalagkorlát a Bükkön keresztülvezető autós út mentén, kilométereken keresztül, Bánkút és Dédestapolcsány között. Sokan alábecsülik a szalagkorlát jelentőségét, pedig a kis sebességgel haladó autót megóvhatja a szakadékba vagy árokba csúszástól, egy kis vezetési hibából így nagy baj lehet.

 Kerekharaszti pihenőhely az M3-as autópálya mellett – Kép: Kölnei Lívia

A fenti képen látható, hogy nézett ki 2019 júliusában az M3-as autópálya kerekharaszti letérője, a benzinkút mögötti, pihenést szolgáló terület. Mintha szemét-tejútrendszer borítaná. Dupla szégyen, hogy a külföldi utazók is gyakran pihennek (és borzadnak) itt.

A kiskörei gát szemetes környezte 2019 nyarán – Kép: Gedai Eszter

Népszerű kirándulóhely a kiskörei vízlépcső, amelynek a Tisza-tavat köszönhetjük. Robusztus duzzasztógátja csodálattal tölti el az ipari létesítmények rajongóit, de még azokat is, akik egyszerűen csak tisztelettel adóznak a nagy emberi teljesítményeknek. A Tisza-tó körüli turisztikai látványosságok egyike, rendszeresen megállnak itt biciklis, autós vagy busszal érkező turisták, családok. Szomorú, hogy a gát környékét teljesen beteríti a szemét.

Az örvényesi szabad strand öltözői 2019 nyarán - hogy beljebb mi van, azt nem mertem megörökíteni

Kevés a szabad strand a Balaton partján, ezt régóta tapasztaljuk. Idén már az északi part kicsi, de kedvelt szabad strandja, az örvényesi is felmondta a szolgálatot. Gyakorlatilag bezárt, bár saját felelősségre látogatható. A bezárás azért is érthetetlen, mert a bejáratnál még ott a hatalmas, törött tábla, amely hirdeti, hogy 217 millió EU-s és állami forintot nyertek a strand fejlesztésére 2017-ben. Mivel 2019-re semmi nem működik, a WC-k sem, borzasztó higiéniai állapotok alakultak ki. A fürdőzők rákényszerülnek, hogy a vízben vagy az öltözőhengerekben végezzék el a szükségüket. Csak félve írom, hogy talán jobb lenne, ha fizikailag is lezárnák a területet – de akkor tovább csökken azoknak a fürdési lehetősége, akik nem tudnak napi sok ezer forintot fizetni. Fejlesztési ígéretekről szóló nyilatkozatokat persze lehet találni az interneten, ám azoknak már rég zajlania kellene… Joggal bántja az igazságérzetünket ez a helyzet.

Rákospalotai utcaszakasz 2019 nyarán – Kép: Kölnei Lívia

Ez az észak-pesti, rákospalotai útszakasz csúcs a maga nemében: szerintem megnyerne egy út-patchwork versenyt! „Budapest legfoltosabb közútjának” versenyén is biztosan dobogós lenne. Szerencsére nem nagy jelentőségű, ám a kerületi lakosok gyakran használják, forgalma nem kicsi, és még többen használnák, ha nem rettentene el sokakat az út minősége.

Ha szeretnénk felzárkózni a népszerű külföldi turisztikai célpontokhoz, nem engedhetjük meg magunknak ezeket a lustaságból, érzéketlenségből, a figyelem hiányából vagy a közvagyon rossz beosztásából adódó, szégyenteli jelenségeket. De nem is kell ide kereskedelmi ok: önmagunk megbecsülése miatt sem nézhetjük el, hogy a közterületeink lepusztuljanak. A fejlődés normális iránya a jövő, nem pedig a „vissza a szocializmusba”.

Nem lőjük le a „Lámpavas és pillangó” című történelmi krimi poénját, és nem fedjük fel a gyilkosság rejtélyét – hiszen nem vennénk el a szellemi izgalom örömét az olvasótól, akinek a természetét egyébként a szerző, Bartal Tamás kiválóan ismeri. Mint ahogy a regény végén, az utószóban írja: „Nem tudom, ki hogy van vele, de. Bevallom, engem felettébb bosszant, ha olvasás során elfelejtem valamely szereplőről, ki is valójában, mi is a háttere, hogyan kapcsolódik egy másik regényalakhoz.” Márpedig Bartal – saját szófordulatával élve „nem elviselhetetlenül hosszú” – dokufikciójában több tucatnyi alak tűnik fel. Zömük ismert a magyar történelemből – leginkább az 1848-49-es forradalom és szabadságharc korából. Vannak közöttük országgyűlési képviselők és politikusok (mint például Técsei Aurél vagy Kossuth Lajos), katonák (mint Jellasics vagy Haynau), éles eszű kémnők (mint Gottlieb Róza vagy Beck Vilma Racidula). És persze vannak a történelem lapjairól lemaradtak: örömlányok, névtelen forradalmárok, bűnözők, inasok, kocsmárosok, elmeháborodottak, valós és kitalált személyek vegyesen.

A több szálon, párhuzamosan futó cselekmény könnyen követhető, a történet nem túl szövevényes, de fordulatos: miközben a magyar nemzet felkel elnyomói ellen, a reformkor lázában égő Pest és Buda lakosait egy kegyetlen gyilkosság foglalkoztatja.

A pesti Duna-parton egy hatalmas bőröndben egy fiatal lány megcsonkított holttestére bukkannak. Herczen Vilmos rendőrségi káplár a nyomozást hamar abbahagyta volna, ha közben nem történik valami egészen hajmeresztő dolog: életének 42. évében otthonában holtan találják a jóképű Técsei Aurél országgyűlési képviselőt, akinek a karizmája a „női közönség körében” sokkal nagyobb népszerűségnek örvend, mint a politikai világnézete. Csakhogy a megfojtott képviselő otthonából a megcsonkított női test hiányzó része is előkerül: egy törülközőbe csomagolva, a hatalmas ingaóra szekrényében találják meg Vég Orsolya levágott, véres fejét.

Miközben zajlik a gyilkos (gyilkosok?) utáni hajtóvadászat, Deéry Ilonka, a gyönyörű pesti polgárlány két férfi között hezitál. A szíve a kackiás bajszú, csibészes szemű és elbűvölő modorú fess zongoratanárt, Beőthy Istvánt (Steffit) választaná, az esze inkább a szomszédos házból udvarló, az „állatias, de vonzó”, már-már együgyűen egyszerű, viszont biztos megélhetéssel rendelkező német hentessegéd felé hajtja. Vajon az eszére vagy szívére hallgat ez a honleány? Győz-e a szerelem a történelem viharában? S kiderül-e, hogy valójában miként is történt a kettős gyilkosság?

A regény szerkezete a klasszikus hármas felosztást követi egyenként hét-hét fejezettel, a szerző ugyanis – legalábbis állítólag – szereti a szimmetriát és a rendszert. Stílusára a tömör fogalmazásmód és a részletek aprólékos bemutatása jellemző, szóhasználata változatos és színes. (Az íróra – saját bevallása szerint – Truman Capote: „Hidegvérrel”, valamint Agota Kristof: „Az analfabéta” című regénye hatott leginkább.) A szerző a történelmi atmoszféra és hitelesség megteremtése érdekében alapos kutatásokat végzett. (Talán túlságosan is komolyan veszi az elvégzett munka megmutatását.) A „Lámpavas és pillangó” című regény épp ebből kifolyólag felfogható dokufikcióként, történelmi krimiként és akár ismeretterjesztő vagy ifjúsági regényként is (utóbbi meghatározást erősítik P. Szathmáry István képregények világát idéző illusztrációi). Bartal Tamás első, verseket és rövid prózai alkotásokat tartalmazó kötete 2014-ben jelent meg, végzettsége szerint jogász, foglalkozása szerint vállalatvezető üzletember. Íróként pedig folytatást és trilógiát ígér: vajon Herczen Vilmos káplár lesz Hercule Poirot magyar megfelelője?

Bartal Tamás: Lámpavas és pillangó. Aegis Kultúráért és Művészetért Alapítvány, 2019. Ára: 3980 Ft

Azt hiszem, itt kezdődött el az, amire csak sok-sok év után jöttem rá: szeretek alkotni.

Ám igazi stréber kislányként gimnáziumba szántak a szüleim. (mosolyog) Ez volt életem első dilemmája, hogy akkor merre tovább. Gimnázium vagy szakközépiskola?  Ekkor álltam ki magamért először, nem hagytam, hogy befolyásoljanak, pedig nem voltam egy akaratos kislány, sokkal inkább szerény és aggodalmaskodó, aki csak annyit tudott, hogy egy tortát el tud készíteni, sőt, élvezettel tud elkészíteni. Utólag sokszor gondoltam arra, hogy nem volt jó döntés, bárcsak a szüleimre hallgattam volna!

Rákospalotán, egy barátságos lakótelepen nőttem fel, ahol mindenki ismert mindenkit, ahol semmi rossz nem érhetett, ahol nem láttam az élet árnyoldalát. Amikor kiestem ebből a védelmező kis közegből, rádöbbentem, hogy mindaz, amit eddig hittem és gondoltam az életről, rettentő szűk és kevés. Hamar kiderült az is, hogy a választott szakközépiskola tévedés volt, nem oda vitt, ahova el szerettem volna jutni. Érdekes, mert nem tudtam pontosan, hogy mit szeretnék, de azt igen, hogy mit nem. (mosolyog) Az viszont nem volt opció, hogy útközben változtatok, ha egyszer elkezdtem valamit, azt végigcsináltam, de amikor végeztem, nem volt bátorságom egyetemre felvételizni. Pattanásos, szemüveges, félénk kamaszlányként minden önbizalmamat elvesztettem. Elmentem egy OKJ-s marketingiskolába, amit viszont ösztönösen értettem, szerettem. A kisebb sikerélmények megadták a löketet: jelentkeztem a főiskolára, levelező tagozatra. 19 évesen munkába álltam, ahol rengeteg életszerű, hasznosítható tapasztalatot szereztem.

Ez volt az első munkahelyem, amit nagyon becsültem, pedig egyszerűen csak beépíthető konyhagépeket értékesítettem, mégis imádtam, mert emberek között lehettem. Önbizalmat adott, ha segíthettem, ha megvásároltak tőlem valamit.

Jól tudtam eladni, mert nyitott voltam, egyenes, és mindig szívesen átadtam azt, amit tudok. Ekkor fogalmazódott meg bennem az első biztos pont: emberekkel akarok foglalkozni, köztük lenni.

Kosztin Emese és Szendrődi Enikő – Kép: Vavrik Dóra

Húszéves voltam, amikor édesanyám meghalt. Ez felforgatta az egész életem. Annyira fájt és olyan váratlanul ért, hogy csak segítséggel tudtam feldolgozni.

Életem legmélyebb pontjára zuhantam. Munkahelyet váltottam, befestettem a hajam vörösre, és próbáltam megerősödni. Teljesen átalakultam. Fájdalmamban felnőttem.

Elkezdtem autót vezetni, intéztem a lakásügyeket – amiket addig sosem –, közben főiskolára jártam, dolgoztam és tanultam. Az új munkahelyemen ismertem meg a legjobb barátnőmet, Tündét, aki mind a mai napig életem meghatározó része, vele váltottam valóra életem legbátrabb és legnagyobb álmát. Ettől a ponttól fogva hittem és hiszem, hogy a rossz után mindig valami jó vár ránk. (mosolyog)

Tündével nemcsak egy barátot, hanem sok minden mást is kaptam. Ő erdélyi származású, és Budapesten már volt egy kialakult, remek kis baráti köre. Ebben a társaságban találtam rá a szerelemre. De mielőtt megismertem őt, aláírtam egy szerződést egy tengerjáró hajóval. A terv az volt, hogy tíz hónapra kimegyek pincérnőnek. Éveken keresztül vártam erre a lehetőségre, amikor megkaptam, minden áldott nap úgy keltem fel, hogy de jó, már csak x időt kell aludni és indulok. Amikor elköteleztem magam, még nem sejtettem, hogy szerelmes leszek. Elbúcsúztam és elindultam, magamban tartott könnyekkel.

Milyen érdekes, hogy az ember mennyire vár valamit, majd egy erősebb érzés felülír minden addigi várakozást! A reptéren eleredtek a könnyeim, akkor éreztem másodszor az érzést, hogy nem, ez nem az én utam. Három hétig bírtam, utána szerződést bontottam.

Ekkor kiutasítottak az Egyesült Államokból, azt mondták, többet nem mehetek vissza. Feltételezem, hogy csak meg akartak ijeszteni, sosem néztem utána, hogy valóban megtették-e. Rohantam haza, az élethez, ami odahaza várt. 2004-ben, másfél év együttélés után házasodtunk össze, azóta három gyermekünk született.

Édesanyám halála után a gyermekeim születése volt a második olyan pont az életemben, ami jelentősen megváltoztatott. A házasságkötésünk után két évvel született meg az első gyerekünk. Az első terhességemnél elveim voltak, elhatároztam, hogy mit és hogyan fogok csinálni, de semmi nem úgy történt, mint ahogyan terveztem. A szüléskor először bepánikoltam, majd elkezdtem bízni az ösztöneimben. Az utóbbival kellett volna kezdeni, mert bennünk, nőkben, megvannak azok az intuíciók, amik segítenek a szülés során.

A harmadik gyermekem születésénél már tudtam élvezni a folyamatot, nem olvastam, nem bújtam az internetet, nem hallgattam másokra, csakis a megérzéseimre, a női ösztönökre. Sok tudás van a testünkben, csak elfelejtünk bízni benne.

Mindannyian túl jól akarjuk csinálni, és kétségbeesünk, ha nem sikerül – pedig nincs olyan, hogy valaki túl jól csinálja, mert sose fogjuk azt érezni, hogy na végre, most mindent jól csinálok! (nevet) Csak az van, ahogyan te tudod csinálni. (mosolyog)

Kép: Vavrik Dóra

Nyolc évig maradtam otthon a gyerekekkel. Ezekben az években találtam rá arra, amit aztán nem bírtam abbahagyni: a lakberendezésre és a bútorfestésre. Egy ötajtós, szinte átláthatatlan gardróbszekrénnyel kezdtem, az apróságok nem vonzottak. Ha egy monumentális, mutatós bútort megváltoztattam, a hely atmoszférája is változott vele együtt, viszont egy ilyen mérethez rengeteg festék kellett. A festékboltban felkutattam a litereres festékeket, találtam is bőven, de nem lehetett velük effekteket, textúrákat festeni, nem lehetett kreatívan használni. Tovább kerestem, így találtam rá arra a festékre, amit jelenleg használok. Ezek voltak az első lépések az önmegvalósítás felé.

Szeretem a természetes anyagokat, a fát. A közös otthonunkban, a férjemmel az első összegyűjtött kis pénzünket fapadlóra költöttük. (nevet)

Az én stílusom eklektikus, színes, vidékies. Lakótelepen nőttem fel, olyan kislányként, akit vonz a természet, a vidék.

Anyukám minden hónapban megvette a Lakáskultúra magazint, amit én mindig lenyúltam. Teljesen lekötöttek a képek, a rajzok, a mértani pontosság, a harmóniában és az aszimmetriában rejlő szépség. Lehet, hogy már ekkor gondolni kellett volna arra, mit is szeretek valójában?… (nevet)

Kopott szélek, málló festék – fiatal anyukaként, de még most, negyvenévesen is odavagyok az antikolásért. Láttam, hogy nem lehet nehéz művelet, de akkoriban nem találtam információt arról, hogyan is lehetne egy antikolt bútort elkészíteni, pedig éjszakába nyúlóan böngésztem. Ekkor döntöttem el, hogy blogot indítok a próbálkozásaimról. Egyszerű ötlettel indult: „Antikolni szeretnék, de nem tudom, hogyan és mivel.” Sokszor, amikor elaludt a gyerek, nekiültem a gépnek, és csak írtam. Az anyukák nagyon leleményesek tudnak lenni. (mosolyog) Mi Budapestről költöztünk Biatorbágyra, nagy változás volt, akárcsak az, hogy anya lettem. Sokszor éreztem, hogy el vagyok zárva a külvilágtól, pedig anyaként is ugyanolyan szükségem volt a világ zajára, a tevékenységre, a társaságra, mint előtte volt. A blogon keresztül egy kis közösség kezdett kialakulni körülöttem. Nagyon élveztem.

2013-ban rendeltem először a korábban említett speciális festékből, és el voltam ájulva, annyira tetszett. Innentől kezdve nem volt megállás. (mosolyog) Hálás vagyok a férjemnek, amiért az első perctől kezdve támogatott, pedig drága „hobbi” volt, már pusztán a postaköltség miatt is.