A hegyről le is kell jönni – Mi kezdődhet el a sportkarrier végével?

Nem csak a célvonal és a győzelem lehet boldogság!

Az életben szükségünk van kihívásokra, de ez a versenysporton kívül másban is megtalálható, feltéve, hogy érmek és kupák nélkül is értékesnek tudjuk látni magunkat. A versenyzés óriási energiákat követel, nem lehet élethosszig csinálni. Ráadásul – abból kiindulva, hogy szükségünk van önmagunk meghaladására – egyre többet és többet kellene letennünk az asztalra, ami lássuk be, egy idő után nem megy.

A sportkarrier csúcsára érve az út már nem felfelé vezet. Az előttünk álló hegyet megmásztuk, de le is kell róla jönni – s nem mindegy, ezt hogyan tesszük. Ha valaki ragaszkodik hozzá, hogy fent kell maradni, de már nem tud, akkor csalódott lesz, és saját értékességét fogja megkérdőjelezni.

Le kell jönni tehát a hegyről, és másik hegyet találni. Másik ösvénnyel, ami minőségében is más, mert ha csupán a mennyiség dimenziójában hasonlítunk, ugyanazon elvárások mentén, akkor borítékolt a csalódás. Sokan ilyenkor hagynak fel teljesen a sporttal, mert ugyanazt már nem képesek teljesíteni, de az elvárás megmarad ugyanolyannak – így bizonytalanná és frusztrálttá válnak, elégtelennek érzik magukat. A versenyzés után minőségében is másfajta ösvény kell, erre rátalálni egyáltalán nem könnyű feladat.

Választ kell találunk arra, hogy:

• Mit szeretnénk? Miben lehetnénk még jók?
• Hogy tudunk örömöt lelni az életben és a sportban a teljesítményelvárások megváltoztatásával?
• Mi a fontos most számunkra? Lehet, hogy a család­alapítás lép első helyre, és az aktív versenyzés hátrébb szorul. Hogy tudom ezt elfogadni úgy, hogy ne éljem meg kevésnek azt, amit a sportban nyújtok?

Kezdjük el elismerni, sikerként kezelni azokat a dolgokat, amelyeket más fronton teszünk, erősítsük, fejlesszük a többi szerepünket! Az eredmények helyett a teljesítés folyamatára fókuszálva megőrizhetjük testi-lelki egészségünket. Lehet, hogy volt egy álmunk, vagy tehetségesnek bizonyultunk még valamiben a sport mellett. Mi volt az? Belevághatunk?

A civil karrier felépítése legalább akkora erőfeszítést kíván, mint a sportkarrieré. S ebben jól jönnek a sportban elsajátított skillek: az alázat, a fair play, a kitartás, az együttműködés, a célállítás, az elhivatottság, a célelérés. Ezek olyan dolgok, képességek, amelyek az élet többi területén is kamatoztathatók. Ha ki tudtunk teljesedni a sportban, másban miért ne tudnánk? Ennek lényegi eleme, hogy a fókusz átkerüljön arra, ami a jelenben fontos. A tapasztalat az, hogy valami újnak, jónak az építgetése, kibontása képes betölteni az űrt. De idáig is el kell jutni, és ez nem megy egyik napról a másikra, hiszen rengeteg félelmet, bizonytalanságot kell legyőzni. Ami vár ránk, az ismeretlen, és az ismeretlen ijesztő. Meg kell küzdeni hozzá saját félelmeinkkel, és megtanulni értékelni a lépéseket. Nem könnyű új célok mentén definiálni magunkat: lehet, hogy eddig elképesztő eredményeket értünk el, most pedig más a cél. Kezdjük el ahhoz mérni magunkat, ami most összeegyeztethető az életünkkel!

Segíthet az is, ha vissza tudunk emlékezni, miért kezdtünk el sportolni gyerekként. Jó eséllyel nem másért, mint magáért a sport öröméért. Most éppen ezt akarjuk elvenni magunktól?

Ha csak az eredmény a jó, akkor mókuskerékbe kerülünk. Elkezdünk függeni tőle: ha elérjük, örülünk, ha nincs eredmény, akkor kevésnek érezzük magunkat. Nem azt mondom ezzel, hogy nem kellenek célok, s ne kellene tenni az elérésükért. Épp ellenkezőleg: nagyon fontos, hogy olyan célt állítsunk fel, ami elérhető, belátható és harmóniában van az életünkkel. Máskülönben azt fogjuk érezni, hogy mindenhonnan csak elveszünk, és sehol nem vagyunk ott igazán, s így a végén mi magunk is elveszünk.

Amit keresünk az eredmények által, az a kiteljesedés és boldogság. Ugyanakkor minden egyes eredmény csak ideig-óráig képes elégedettséggel eltölteni minket. Mert az önbecsülés és önelfogadás nem kívülről érkezik, nem a külső ingerek – és az egyre nagyobb és nagyobb sikerek – adják. Ezért bátran kérdezgessük magunkat, hogy mire vágyunk, mit szeretnénk! Kezdjük el kicsomagolni saját belső valóságunkat, az érzéseinknek, vágyainknak teret adva. Így szép lassan eltűnhet a teljesítményhajsza az életünkből, mert egész egyszerűen már nem lesz rá szükségünk.

Összenyom a szükséglet vagy vezérel a vágy?

A versenyzés lényegéből fakadó ingerek és az általuk keltett érzések a mindennapi életben nincsenek jelen, s ez megviselheti az egykori sportolót. Talán még maga sem érti, mi a baja, csak azt érzi, semmi nem tölti fel eléggé, és nem tud igazán örülni semminek. Pedig teljesen természetes érzésről van szó: ha megszokjuk, hogy valami egy bizonyos ingererősséggel működik, akkor ahogy alábbhagy, keletkezik egy hiány, egy veszteség. Ezzel pedig valamit kezdeni kell. Az olimpiai vagy világbajnoki aranyhoz valóban kevés dolog hasonlítható.

Át kell kalibrálni a gondolatokat, mert ha mindent a bajnoki címhez mérünk, akkor semmi nem lesz elég. Segít, ha képesek vagyunk összegyűjteni, hogy mik azok a dolgok, tevékenységek, amelyekben örömünket leljük, amelyeket élvezettel végzünk.

Így rájöhetünk, hogy az identitásunkat nem csak a sportolói szerep határozza meg: annyi minden más van, amiben mi MI vagyunk. Ami rólunk szól. Azonban lehet, hogy ehhez terápiás segítségre lesz szükségünk.

Annyira erős az élsportolói identitás, hogy annak elvesztése egy sportoló önértékelésének egészét megingatja. Nehéz ilyenkor egyedül kivirágoztatni más szerepeket és értékesnek látni azokat. Sok egykori sportoló érzi úgy, valami végleg elmúlt. Ezt tényleg fel kell dolgozni, és aztán meg kell újulni: felfedezni belső értékeit és kompetenciáit. Ha úgy látják, a versenysport nélkül nincs semmijük, az depresszióhoz, önértékelési problémákhoz, szorongáshoz vezet. És megtörténhet, hogy elfordulnak mindentől, ami örömöt jelenthetne.

Hobbiból sportolni nem kihívás – tartják. Pedig éppen a mozgás az, ami sokat segíthet. Aki mindig sportolt, önmagát a mozgásos cselekvések által fejezte ki, egész lénye ebben nyilvánult meg, az úgy érezheti, mintha eltűnt volna egy érzékszerve, ha megfosztja magát a sporttól.

A sporthoz tehát jó továbbra is kapcsolódni, és közben dolgozni az új szerepek kimunkálásán: karrieren, hobbisportolóvá váláson, mozogni csak a sport öröméért, esetleg ifjú sportolók mentorálásával foglalkozni, a saját tapasztalatok átadásával segíteni mentális és fizikai felkészülésüket, és új társas kapcsolatokat építeni.

A sportolói létből a civil létbe váltani még sikeres sportkarrier esetén is küzdelmes, de még nehezebb, ha a végét nem döntés, hanem – például sérülés következtében – a kényszer szüli, amikor még talán nem is állt pályája csúcsán az illető. Ilyenkor a sportoló teljesen váratlanul szakad ki abból, ami addig egész életét meghatározta, és ezt a veszteséget meg kell gyászolni. A családi, szociális támasz nagyon fontos ebben a helyzetben, de egy szakember segítsége is sokat jelenthet az elfogadás terén: nehéz a veszteségből eljutni oda, hogy a történtek végül minden elemükkel együtt integrálhatók legyenek az énképbe és életútba. Ez a folyamat azonban szükséges ahhoz, hogy megtalálja önmagát, új értéket teremtsen, és életét jelentéstelinek élhesse meg.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. februári számában jelent meg. Keresse a lapot az újságárusoknál, vagy fizesse elő ITT.