Elhagyhatná, de nem tudja. Tudja, hogy nem menne, mert már felmerült. Beszéltek róla régebben. Azt mondta, nem akarja, mert minden, amit tud, az anyanyelvéhez kötődik. És aztán jött egy hosszú érvelés családról, barátokról, a Balaton kékjéről, és igen, mondta a Túró Rudit is, ami vicc, mert már vagy ezer éve nem evett, és nem is hiányzik.

Az évek során sokat árnyalódott az, ami kettejük között van. Magyarország és közte. „Piros, fehér, zöld, ez a magyar föld.” Ami persze nem ér véget az országhatároknál, ezt már akkor megtanulta, amikor kiskorában először mutattak neki olyan térképet, ahol látszottak a trianoni határok.

Emlékszik, ahogy ujjait végighúzta a Nagy-Magyarország határait jelző piros csíkon, és nem értette, hogy lehet íróasztalnál térképeket átrajzolni. Gyerek volt még, az ő világában magától értetődő volt, hogy a húsvéti nyuszi biciklit hoz, és a fogtündér elviszi a kihullott tejfogat, de ekkor mégis tűpontosan érzékelt mindent: ketté szelt falvakat, hajdanvolt hidakat látott maga előtt. Ott volt, amikor az orosz csapatok kivonulását ünnepelték, azóta is megvan az a kis papírzászló, amit akkor osztogattak a tömegben, és már korán megtanulta, miért volt lyukas a nemzetiszínű lobogó '56-ban.

Önérzetes magyar lett, aki minden március 15-én puffog, miért nem visel mindenki kokárdát. Reméli, hogy nem vált belőle melldöngető, arrogáns hazafi, mert az olyan neki, mint az elsősorban német turistáknak szánt balatoni útmenti csárdák, ahol kalocsai mintás a terítő, de made in China. Mindenesetre a Halloweent passzolja, és a Valentin-nap se volt fontos téma soha.

Összezavarodott magyar lett, mert nem szereti a címkézést. Nem tud büszke lenni az „övéire”, amikor azt hallja, valakit arabnak néztek, és ezért bántalmazták az utcán fényes nappal. Csak azt érzi, hogy ezek nem az „övéi”, és ezzel nem akar és nem tud azonosulni – és persze így már ő is címkéz, óhatatlanul beeszi magát a „mi és ők” gondolat a fejébe. Nem aszerint választ kortárs regényt a könyvesboltban, hogy az írója jobbra vagy balra húz-e, de van egy szilárd értékrendje, az ikszet is mindig ez alapján húzza be a szavazófülkében.

Nagyvonalú magyar lett, mert bár gyűlöli a „merjünk kicsik lenni”-mentalitást, de nem képzeli különbnek a nemzetét más népeknél. Ki a jó magyar? – teszik fel a kérdést sokan, és ő már a felvetést sem érti, mert a magyarság az nem olyasmi, ami viszonylagos. Magyarnak lenni lehet, magyarabbnak lenni nem – és ez független attól, ki mit talált fel, hol harcolt, disszidált-e vagy hány gyereket szült.

Olyan magyar lett, aki nem hisz a multikulti társadalmak hosszú távú működőképességében. Nem azért, mert tartana a migránstelepektől – hanem mert úgy véli, mindenkinek odahaza jár a boldogulás esélye. Ugyanakkor elfogadja a sokféleséget és az abban rejlő erőt. 1+1 néha 3. Adhatunk egymásnak valamit, tanulhatunk egymástól. Mesét, dalt, receptet, szemléletet. Alapvetés számára, hogy ezt vallja, hiszen ha jobban meggondolja, a saját családjában legfeljebb a pulikutya ősei jöttek be Árpáddal együtt a Kárpát-medencébe.

Olyan magyar lett, aki tisztában és békében van a saját múltjával. Benne a politikai fogoly felmenőkkel, a Horthynak felesküdni nem akaró katonatiszt dédapával és a gyerekeinek a Székely himnuszt megtanító sváb nagyszülővel. Tudja, honnan jött, és ez meghatározza, de nem determinálja.

Sok ez egyszerre, és néha ellentmondásos is. Mégis, éppen olyan természetesnek érzi, ahogyan azt a mozdulatot is, ahogy késsel keresztet rajzol az új kenyérre, mielőtt megszegi.

– A Vajdaságban nőttél fel, de régóta Budapesten élsz. Mennyire vagy még otthon, ha „haza” utazol? Vannak az ottani kulturális élettel kapcsolataid?
– Szoros kapcsolatot tartok fenn a vajdasági kiadókkal, az újvidéki Forumnál és a zentai zEtnánál is nemrég jelent meg egy-egy művem. Fontosak számomra a vajdasági ismerősök és barátok: színészek, rendezők, írók, festők, zenészek és még sokan mások tartoznak ebbe a körbe. Ha hazamegyek, akkor első számomra a találkozás a tájjal – egyedül kisétálok a mezőkre vagy a szikesekre. Az itteni táj, miként gyerekkoromban, amikor nagyapámmal kettesben jártuk a pusztát, most is különös hatással van rám.

– Érzékeled az olvasói szokások változását? Mit adhat manapság egy könyv?
– Nem is csak az olvasói szokások változtak, hanem a könyv mint esztétikai tárgy kezd kimúlni a világból. A fiatalok már nem kötődnek fizikailag úgy egy könyvhöz, nem gyűjtik, mint a korábbi generációk. „Használják”, fogyasztják, ami jó, de utána gyorsan elfelejtik. Nem nyitják ki újra, nem ütik fel mellbevágó mondatoknál. Pedig az irodalom nem csupán a cselekményben realizálódik, hanem a nyelv apróbb elemeiben is, azok hordozzák azokat az éles pillanatokat, amelyek egy életre lenyűgöznek: gondoljunk csak Krúdy egy-egy zseniális mondatára!

Az én sajátságos írói világomat, valóságszemléletemet cseppet sem nevezhetem trendinek, ezért engem a széleskörű popularitás veszélye nem fenyeget.

Az olvasóim főleg azok, akik ugyanarról a helyről, furcsa résből, magaslesről figyelik, kémlelik a világot, mint én; hozzájuk bizonyára közel állnak a műveim.

– A drámák, az Örmény ének, a Balzsam és a többi után hogyan jutott eszedbe gyerekeknek (is) írni?
– Talán annyi történt, hogy megláttam magamban egy képet, egy víziót. Igen, pontosan emlékszem, ahogy elsőként egy szigetet véltem látni, Porhó szigetét, egy paradicsomi állapotot tükröző helyszínt. Ebből pattant ki aztán minden: a hangyász, a kalózok, Kortó és a többiek. Sokszor elég egy kép és egy érzés, és ha elég erős, abból egy egész mű születhet.

– Van-e különbség a felnőtteknek és a gyerekeknek szóló irodalom írása között?
– Alapvetően nincs. Ugyanúgy képekből indul, robban ki a képzelet színes pillangója, a munkamódszer azonban eltérő lehet. A gyermekirodalom másfajta nyelvet és gondolatmenetet igényel.

– Milyen szerinted a jó gyerekkönyv?
– Erős atmoszférájú; olyan hősöket sorakoztat fel, akik magukkal ragadják az olvasót.

A jó író elmerül a gyermeki lélek titkaiban, akár egy nagy, fényes és áttetsző tengerben. Már az is fél siker, ha az alkotó felismeri, hogy birtokába juthat ennek a mágiának. Feltétlenül hiteles beszédmód kívánkozik egy ilyen műbe, mert a gyerekek könnyen megérzik, ha a mesélő csak infantilis módon gügyög.

– Meghaltak az elmesélhető történetek? Vagy éppen ellenkezőleg, a történetmondás reneszánszát éljük?
– A történetek fantasztikus dolgok, soha nem tudnak meghalni. Azokról a történetekről beszélek, amelyek képesek felvillantani valamit az időntúli világból. Hogy a történetmondás során ki milyen mélyre ás, milyen rétegeket mozgat meg, vagy csak a felszínen kapirgál, az az írótól függ.

Szegedi-Szabó Béla

– Miért egy meneküléstörténet a meseregényed, a Hangyabefőtt?
– A menekülés mint motívum és mint „sebhely” mindig fellelhető az emberiség történetében.

Mi lenne izgalmasabb egy utazásos, menekülős meseregénynél?

Ez amolyan National Geographic-os, kalandokkal teli szöveg, ami azért éppúgy gazdag költészetben is. A kalandot és a költészetet ötvöztem. A gyerekolvasónak is szüksége van izgalmakra. Az életben is igen sokan menekülünk, próbálunk kisebb-nagyobb sikerrel átmenteni valamit, valami számunkra jelentős dolgot.

– Veszélyesnek érzékeled a mai világunkat?
– Éppen azért érzem veszélyesnek, mert úgy tünteti föl magát, mintha nem lenne az. Pedig ez a látszólagos harmónia nagyon is törékeny. A klímakatasztrófa valóban halálos veszély, ez már nem kérdés, lassan a háborúknál is nagyobb probléma. Ez a környezetvédelmi problémakör – az állatok védelme, a nagy Fénykígyó földre jövetele – fontos motívumok a meseregényben.

– A Hangyabefőttben olyan értékek fogalmazódnak meg, mint az egymásnak segítés, az összetartás; egyértelműen elkülönül jó és rossz. Fontos szerinted kimondani, mi a jó és mi a rossz?
– Tulajdonképpen egész könnyen megállapítható az életben is a rossz és a jó jelenléte, akár intuitív módon is kideríthető. Ezek az oppozíciók alkotják a világot, ezt nem tudod megkerülni. Ugyanakkor nem mondanám, hogy a mesémben a kalózok csak rosszak, hogy egyáltalán nem szerethetők. A történetben az efféle füstös fickók bizarr külseje és stílusa felkelti az érdeklődést, ám az irodalmi ábrázolás során nem minden csak fekete vagy fehér.

– Kiknek írtad a könyvet? Nyolc éven felülieknek szól az ajánlása.
– Gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt szól. Azért került a borítóra a „8 éves kortól” felirat, mert a mű úgy fedi fel magát legteljesebben, ha te magad olvasod. De ha kisebbek számára a szülő olvassa fel, úgy is működni fog. Érdekes tapasztalat volt számomra, hogy már az öt-hat évesek is élvezték, pedig nyelvi szempontból korántsem értettek mindent tökéletesen.

– Miért pont Hangyabefőtt a cím? Honnan jött ez a szó?
– Figyelemfelhívó címet akartam, nem kényelmeset és cukit.

Azt szerettem volna, hogy a cím is mutasson rá a valóság természetének bonyolultságára: öröm és fájdalom, lekvár és hangyacsípés együtt jár, kéz a kézben.

Nem lehet megúszni a rosszat. Minden, ami édes, azt sokszor csak fájdalom árán lehet megkaparintani. Erre, persze, az élete során jön rá az ember, még ha elsőre közhelyes létigazságnak is tűnik. A festészetben van egy nagyszerű, különös szépségű kép, amelyet Londonban volt szerencsém megcsodálni: Lucas Cranach 1525-ben készült alkotása, a „Vénusznak panaszkodó Cupidó” mély, allegorikus értelemmel bír. A fejét fogó Cupidó Vénusznak panaszkodik arról, hogy mézlopás közben megcsípték a méhek. A szerelem allegóriája ez a Cranach-festmény, benne az örök képlet, hogy édes öröm nincs szenvedés nélkül. Vénusz bölcs, de ironikus és fölényes mosollyal bámul ránk a képről: lám, így jársz te is, ha megpróbálod, ez az örök törvény. A Hangyabefőttben azonban nem csak erről van szó. Eszünkbe juthat Nagy László egyik verse is, a „Ki viszi át a szerelmet?”. A hangyász tűzön-vízen át cipel magával egy mézédes befőttet, hogy sok viszontagság és kaland után átadhassa majd egy általa nagyon szeretett, kedves személynek. Tehát a megmentett hangyabefőtt a hűség jelképe is.

Ha e cikk előzményére is kíváncsi, lapozzon az előző oldalra. Ott többek között arról is szó esik, hogy a népességfogyást sürgetők nem tartják fontosnak a nemzetek szuverenitását, sőt, néhányan rasszistának is bélyegzik azokat, akik úgy szeretik a nagyvilágot, hogy közben van egy otthonuk benne, ahol ragaszkodnak a hagyományaikhoz.

Mi a baj azzal, ha Magyarország lakossága az évszázad végére a felére csökken?

Számos tanulmány elérhető az interneten, amely azt vizsgálja, hogy tényleg annyira ördögtől való-e, ha hagyjuk elöregedni és fogyni a fejlett országok népességét. A kérdésre adott válaszok ellentmondásosak még a tudományos körökben is. A svédországi The Overpopulation Project nevű kutatócsoport egy publikációban úgy fogalmazott: „Nem a bevándorlás teljes elutasítása ellen érvelünk, ahogyan nem érvelünk a gyermektelenség mellett sem. Csak azt állítjuk, hogy a társadalom elöregedése önmagában nem megfelelő indok sem a bevándorlás ösztönzésére, sem a születésszám növelésére. A politikai stratégia meghatározása során figyelembe kellene venniük az öregebb és kisebb népesség előnyeit is, nem csak a költségeit.” A hátrányokhoz azonban nem csak az említett költségvetési problémák sorolhatók.

Egy ország érdekérvényesítésében nagy szerepe van a népességszámának.

Ha Magyarország lakossága a felére zuhan az évszázad végére, feleannyi képviselőt küldhetne az Európai Parlamentbe és más nemzetközi szervezetekbe, a diplomáciai súlyunk tovább csökkenne, a szuverenitásunk, a hagyományaink veszélybe kerülnének, arról nem is beszélve, hogy sokkal védtelenebbek lennénk a külső fenyegetésekkel szemben.

Növekvő jólét, nagyobb kibocsátás

A születendő magyar gyermekek ökológiai lábnyoma valószínűleg eltörpül amellett, hogy a korábban szegény, de mostanra megerősödött gazdaságokban milyen károsan hat a bioszférára az életszínvonal-emelkedés. Sok fejlődő országban százmilliók emelkedtek fel a szegénységből a jelentős befolyással bíró középosztályba, a bicikliket motorokra és autókra cserélték, turistaként repülővel járják a világot, és növekvő jövedelmükből fogyasztanak. Talárovich Orsolya kutató tanulmányában felhívja a figyelmet arra, hogy Kínában, ahol a középosztály hozzávetőlegesen 400 millió főre duzzadt, az 1990 után születettek már bőségben és „nyugodt” környezetben nőttek fel. Legtöbbjük egyedüli gyermekként élvezte családja erőforrásait, mert amikor megszületett, az állami születésszabályozási politika már érvényben volt. Ők modern gondolkodású fiatalok, akik társadalmi státuszukat szeretik fogyasztási javakkal is kifejezni, ami meglátszik a kibocsátáson is. A politikai vezetők általánosságban úgy gondolják, hogy az egyre magasabb életszínvonalon élő középosztálybeliek jelentik majd a gazdaság motorját, hiszen abban bíznak, a növekvő bérekkel párhuzamosan majd a vásárlási hajlandóság is nő. Ez a gazdaságot valóban bepörgeti, de óriási terhet ró a környezetre.

A szén-dioxid-kibocsátás alakulása - Kép forrása:  Butler Rhett A.(2006)

Ökológiai lábnyomunk a bolygón

A Geopolitika.hu készített egy ábrát, amely azt szemlélteti, hogy az emberiségnek mennyi Földre lenne szüksége, ha a világ 7,4 milliárd fős népessége az adott ország fogyasztási szintjén és életvitele szerint élne. Általában minél gazdagabb egy ország, annál nagyobb az ökolábnyoma. A sort Katar vezeti, mivel ha mindenki úgy élne, mint a katariak, több mint kilenc Földre lenne szükség a világ népességének eltartásához, de az Egyesült Államok is „szépen teljesít” ezen a téren. Hiába hangoztatja Donald Trump, hogy Amerika a legkevésbé környezetszennyező ország, a jelenlegi életvitelüket folytatva négy bolygó sem lenne elég az USA-nak. Egy friss kutatás szerint az amerikai hadsereg a világ legnagyobb károsanyag-kibocsátói közé tartozik: több folyékony üzemanyagot használnak el, mint számos közepes méretű ország. A The Conservation cikke szerint ha az amerikai haderőt egy külön országnak tekintenénk, a világ 47. legnagyobb üvegházhatású gázkibocsátója lenne, Peru és Portugália között. Európa egyébként nem áll olyan rosszul, sajnos Magyarország ökológiai lábnyoma 2,1, tehát ezen a téren valóban van még hová fejlődnünk. De ettől még nem kell lemondanunk arról, hogy több gyerekünk legyen. Nevelhetünk olyan utódokat, akik amellett, hogy környezettudatosan élnek, nagykorúként választhatnak majd olyan politikusokat, akik nem intézik el annyival a klímavédelmet, hogy az „csak egy kínai összeesküvés része”, vagy annyival, hogy csak kétnaponta járnak elvégezni a nagydolgukat.

Használd, javítsd meg, hasznosítsd újra

Fenntartható megoldást jelenthetne, ha a világgazdaság átállna a körforgásos gazdasági modellre, és nem a fogyasztásra fókuszálna. A jelenleg uralkodó úgynevezett lineáris gazdasági modellben a technikai és biológiai alkotóelemeket a természetből kiveszik, átalakítják, majd felhasználás után eldobják, azokat egymással összekeverik, így az alapanyagok elvesznek, a természeti erőforrások pedig folyamatosan pusztulnak. Ezzel szemben a körforgásos gazdaságban a hulladék szinte 100%-osan hasznosul. A hangsúly nem a használati eszközök tulajdonlásán, hanem az általuk nyújtott szolgáltatásokon és a teljesítményen van. Ha például ebben a modellben fogyasztóként megveszünk egy szolgáltatást, és a kütyünk elromlik, vagy már nincs rá szükségünk, akkor azt a gyártó megjavítja vagy lecseréli.

Ahhoz, hogy a világ a fogyasztói társadalom helyett a körkörös gazdaságból nyerje ki a profitot, nemzetközi szintű elhatározásra lenne szükség, mert csak akkor működőképes a rendszer és tisztességes a verseny, ha mindenki vált.

A politikában erre még nem igazán mutatkozik szándék, még a párizsi klímacsúcson hozott irányelveket sem sikerült betartani, ráadásul a világ egyik legnagyobb kibocsátásáért felelő országot, az USA-t Donald Trump ki is léptette a megállapodásból. A jó hír, hogy egyre több cég alkalmazza a körkörös gazdaság alapelveit, és már ez is nagy eredmény.

 Kép: www.freepik.com Designed by jcomp

Pánik- és bűntudatkeltő cikkek

Amióta a magyar kormány bejelentette az új családtámogatási rendszert, nagyon sok támadás érte. A német közszolgálati televízió még egy kisfilmet is készített, amelyben az intézkedéscsomagot bírálja, mások a klímavédelem miatt ítélik el a magyar szabályozást, májusban pedig már egyenesen arról írtak, hogy egy „boldogságszakértő” viselkedéstudományi professzor szerint az egyedülálló, gyermektelen nők a legboldogabbak, és azt tanácsolja, hogy ne menjenek a nők férjhez.

Nem arról van szó, hogy tilos ezt a liberális klímavédelmi akciótervet bemutatni az embereknek, de a retorika nagyon sokat számít. A pánik- és bűntudatkeltő cikkek, olyan típusú címekkel, hogy „egyre többen élünk a bolygón, és ebbe fogunk belepusztulni” azért lehetnek veszélyesek, mert sok fiatal már most is nagyon bizonytalan a családalapítással kapcsolatban, pedig az tényleg egy olyan élmény, amit kár kihagyni, és tudatos neveléssel megoldható, hogy az utódaink építsék a környezetüket, ne pedig rombolják. A magyarok egyébként egyre többet foglalkoznak a klímavédelemmel, a közelmúltban több bolygóbarát találmány is elkészült. Kaposváron például a Mozgáskorlátozottak Somogy Megyei Egyesületének telephelyén újrahasznosított anyagból, háztartási hulladék felhasználásával készítettek egy 100 négyzetméteres, zöldségtermesztésre alkalmas házat. De magyar találmány a cukorcirokból vagy cukorrépából készült 100%-ban lebomló biopalack és az a könnyűszerkezetű szélgép, amely nemcsak termeli, de tárolja is az energiát. A sornak pedig nincs vége, rengeteg feltalálót említhetnénk még, akik segítenek csökkenteni az emberiség ökológiai lábnyomát.

Nyilván nem véletlen, hogy azután szaporodtak fel a népességcsökkentés mellett kardoskodó klímavédő publicisztikák, miután a kormány bejelentette az új családvédelmi akciótervet. Pedig éppen a liberális sajtó cikkezett arról, hogy olyan óriási változásra nem lehet számítani: legutóbb 40 éve fordult elő az, amit az Orbán-kormány tűzött ki célul, hogy többen születtek Magyarországon, mint amennyien meghaltak. Úgy vélik, hogy ez a lehetőség már elúszott, és ezen az Orbán-kormány legújabb, de megkésett családtámogatási intézkedései sem fognak már segíteni.

Vagyis óriási népességrobbanásra egyik oldal sem számít, igaz, míg a liberálisok ezt boldogan, a konzervatívok inkább sajnálattal veszik tudomásul. Nem győzzük hangsúlyozni, hogy a jelenlegi adatokat figyelembe véve továbbra is minden megszült gyermekkel a megmaradásért küzdünk.

És sajnos a gyermekvállalást sok minden nehezíti: a fiatalok nehezen találnak párt maguknak, egyre több a felnőtt gyerek, aki nem tud a saját lábára állni és a 30-as éveiben is a szüleivel él; ott van még a rengeteg abortusz, a vetélések, a termékenységi problémák és a szülési kor kitolódása.
Amiben teljes mértékben egyet tudok érteni a liberális tudósokkal, hogy mindenképpen előnyére válna a világnak, ha szexuális felvilágosítással sikerülne elérni azt, hogy a gyermekvállalás tudatos döntés legyen. De ez azt jelenti, hogy a szülők annyi gyereket vállalnak, amennyit szeretnének, és mindenki „kiszáll a másik méhéből”. Ne vegzálják a gyermekteleneket, a másik oldalon pedig álljanak le a nagycsaládok megbélyegzésével, és mutassanak egy kis tiszteletet a családok iránt, akik megszülik és felnevelik azokat, akik gondoskodni fognak rólunk és biztosítják azt a folytonosságot, aminek az alapjait még István király fektette le ezer évvel ezelőtt.

A cikk első része itt olvasható.

Hosszú évekig nehéz volt magyarságomat pozitívan megélnem, pedig a családomból magammal hozom a hazaszeretetet, a kultúránk tiszteletét és az alapvető büszkeséget, hogy magyarnak születtem. De ahogy egyre idősebb lettem, azt vettem észre, hogy ez „nem menő”. Sőt, kifejezetten ciki. Ünneplőt felvenni akár október 6-án is? Minek, nem kötelező! A Himnuszt egyenesen állva, tisztelettel énekelni? Ne már, hiszen milyen depressziós szövege van… Itthon maradni alig akart valaki a kortársaim közül, mert kevés a pénz, és amúgy is csak Amerikában vagy legalábbis nyugatabbra lehet az álmokat megvalósítani.

Utazásaim során azt vettem észre, hogy bárhol is jártam, a lakosok általában nagyon büszkék voltak a származásukra.

Ha a saját országuk termékeiről volt szó, azt nagy szívvel ajánlották, a szokásaikról büszkén beszéltek, és úgy általában szerettek ott élni, ahonnan származnak.

Nos, itthon általában ennek az ellentétét tapasztalom: ha valami magyar, tradicionális, akkor az csak kínos lehet. Lehet, hogy ez csak az én fiatal generációmra jellemző, de sokszor, amikor a származásunkról beszélünk, lekezelő hangnemet használunk, és legyintünk, hogy „jellemző”…

Van egy barátom, aki ha valami nem tetszik neki, akkor a „hát ez nagyon magyar”, ha pedig le van nyűgözve, akkor az „ez tiszta Amerika” kifejezéseket használja.

Én pedig csak forrongok. Hiszen miért ne lehetnénk büszkék magunkra? Hosszú évekig nem is tudtam erre válaszolni, és bevallom, még ma is nehéz néha az emberek szemébe mondani: büszke vagyok arra, hogy magyar lehetek. Persze mind büszkék vagyunk sportolóink, tudósaink, filmjeink, színészeink eredményeire – na de önmagunkra?

Most leírhatnám, hogy mennyire szeretem a magyar népzenét és néptáncot. Elmesélhetném, hogy az országunk jelenlegi és elcsatolt tájai mennyire gyönyörűek, és kevés helyen érzem magam annyira otthon, mint amikor Székelyföldön járok és hallom az emberek ízes szavait. Bátran mondhatom, hogy ha kutyákról van szó, számomra a magyar kutyafajták a legszebbek. Elárulhatom, hogy a magyar versek sokszor csaltak már könnyeket a szemembe, és büszkeséggel tölt el, hogy a kultúránk elképesztően gazdag. Beszélhetnék a finom gulyásról, a töltött káposztáról, na meg a jó pálinkáról… de valahol mélyebben van a lényeg.

Az, hogy magyar vagyok, a személyiségem része. A gyökereim meghatároznak. A felmenőim, az ő élettörténetük, szokásaik hatással vannak arra, aki én vagyok.

Önmagam megértéséhez figyelembe kell vennem a transzgenerációs örökségeimet is. Mind a rokonságomét, mind pedig a nemzetemét. A magyar történelem az ereimben él, és meghatároz tudatosan vagy tudat alatt. Van, ami az én döntésem, és van, amit nem tudok befolyásolni.

Számomra a hazaszeretet alakulása olyan, mint amikor tinédzserként rájön az ember, hogy bizony a szülei nem tökéletesek. Ott kell egy döntést hozni: a negatív tulajdonságokra, történésekre, eseményekre összpontosítok, vagy inkább a pozitívokra? A felnőtté válás része, hogy integrálni tudom a jót és a rosszat, levonom belőlük a konklúziókat, és amit tudok, erőforrásként felhasználok. Hogy kapcsolódik ez a hazaszeretethez?

Amint észreveszem, hogy más nemzeteknél valami jobb, vagy a történelemórákon tanulok a sokszor nehéz múltunkról, vagy épp a reklámokban vagy a barátaim társaságában hallom, ahogy lekezelően nyilatkoznak a hazánkról – hoznom kell egy döntést: ezekre a negatív ingerekre koncentrálok?

Vagy inkább tudomásul veszem, hogy a hazám hasonlít egy olyan különleges tortához, amelynek sok szelete rendkívül finom, de van kevésbé ízletes vagy rossz ízű szelete is – mégis az én tortám.

A hazám a részemmé vált, amely mindig tud újat mutatni vagy tanítani, így engem is gazdagít. Márpedig én vágyom erre a gazdagodásra.

Pedig aki elolvassa, annak egyértelmű, hogy Weil a részvét fogalmát szélesebb értelemben használja, mint az elsődleges jelentése („más fájdalmának átérzése, együttérzés a szenvedővel”). Nagyon is ott van Weil elképzelésében a másodlagos jelentés is: „érdeklődés, figyelem”, s a részvétnek az a régies használata is, amikor az együttérző részvételt jelentette.

Amikor fiatal felnőttként először olvastam Pilinszkyt erről, egyrészt nagyon egyetértettem vele, mert mindig távol állt tőlem a melldöngető hazaszeretet, másrészt hiányérzetem volt, hiszem a mai magyar nyelvben a részvét fogalma a halálhoz, a gyászhoz kapcsolódik. Az pedig, hogy a hazámat elgyászoljam mint egy elhalt valóságot, szintén nagyon távol áll tőlem.

Saját hazaszeretetemet vizsgálgatva nagyjából arra jutottam, amit Weil is megfogalmazott: Magyarország iránti érzelmeim nagyon hasonlítanak embertársaim iránti érzelmeimre. Vagyis személyes kapcsolatban vagyok a hazámmal.

Ahogy életem során megtanultam a szüleim iránti hála fontosságát, úgy csak az vezet békére a hazámmal való kapcsolatomban is, ha hálás vagyok azért, amit tőle kapok. A valóság, az élet annyira bonyolult, kibogozhatatlan, hogy ma már el tudom fogadni: nem csak jót kaptam a szüleimtől, ahogy nem csak jót kaptam és kapok a hazámtól.

De mint ahogy a szüleim nélkül nem az lennék, aki vagyok, így a hazám nélkül sem az lennék, aki vagyok. Gyakran találkozom azzal, hogy valaki szidja Magyarországot, kifejti, hogy itt nem lehet élni, még akár átkozódik is. Ilyenkor ma már azt a kérdést teszem fel magamban: vajon milyen kapcsolatban van a szüleivel? Ha rákérdezek, nem egyszer kiderül, hogy őket ugyanúgy nem tudja elfogadni, valamit nem tud megbocsátani nekik.

Ahogy a gyerekeimmel kapcsolatban ott van bennem az óvó szeretet, a jóakarat s annak elfogadása, hogy minden igyekezetem ellenére sem tudom megvédeni őket mindentől, felkészíteni őket mindenre (sőt, nem is lenne jó, ha ezt meg tudnám tenni), úgy a Magyarországon élő emberek próbálkozásait is el kell fogadnom: megpróbálunk úgy élni, megélni, boldogulni, ahogy tudunk. A feltételek nem mindig ideálisak, de ma már úgy gondolom, ez nem baj.

Valahogy valóságosabb életet lehet így élni, ebben a nem túlságosan kipárnázott országban.

Akik arra biztatják a magyar fiatalokat, hogy máshol próbáljanak meg boldogulni, általában a jobb körülményekre, nagyobb anyagi megbecsülésre hivatkoznak. Ez akár igaz is lehet. Valami mégis elveszik az emigrációval. Talán az, hogy mégiscsak a sorsunkhoz tartozik az az ország, ahová megszülettünk. Felelősek vagyunk érte, de ha nem is felelősek, legalábbis fontos, hogy a jó szándékunkat, érdeklődésünket, figyelmünket kifejezzük iránta. Például azzal, hogy lehetőleg benne maradunk, és tesszük érte – egymásért, önmagunkért –, amit tudunk.

Az esélyegyenlőség megteremtése illúzió, mindig csak valamivel közelebb kerülhetünk hozzá. Igaz ez az országok összehasonlításában és az egyes emberek viszonylatában is. Egy borsodi vagy józsefvárosi gyereknek nem lesznek olyan lehetőségei, mint egy rózsadombi csemetének. Ezzel nehéz szembesülni, különösen, ha valóságos találkozásról van szó. Nem kell ehhez mást tenni, mint sétálni egyet a budapesti Bimbó út környékén és Miskolc belvárosi sétálóutcáján – és akkor még nagyon lájtos az összehasonlítás.

Hogyan lehet ezt a különbséget elviselni anélkül, hogy ne pusztuljunk bele, és mégis megmaradjon a hazaszeretetünk? Részvéttel, vagyis empatikus együttérzéssel. Azt kívánva, hogy a jó sorba született képes legyen felelősséget vállalni a szegény sorba születettért.

Ki kell valahogy bírni ezeket az óriási különbségeket, mert majdnem képtelenség a másik ember sorsába belenyúlni, a személyiség integritása ugyanis még akkor is megkérdőjelezhetetlen, ha valaki mélyszegénységben él. Ahogy a saját gyerekem vagy a házastársam egyénisége sérthetetlen, úgy a honfitársaimét sem sérthetem meg, még jó szándékkal sem. A pszichológiai terápiák többsége ma már egyértelműen a megértő, elfogadó meghallgatáshoz köti a változás lehetőségét. Ezzel az attitűddel talán van remény arra is, hogy Magyarországon is egyre többen találnak magukra, ha érzik a szeretetet. A részvétet, nem a sajnálatot.

Ezzel a részvéttel szemlélhetem a történelmünket is. Elképesztő veszteséglista: tatárok, törökök, belviszály, Habsburgok, Világos, világháborúk, Trianon, nyilaskeresztes mozgalom, kommunista diktatúra, ’56 eltiprása... De ezeket a kataklizmaszerű nemzeti tragédiákat mégis mindig megelőzte az építés, épülés: államalapítás, kereszténység felvétele, második honalapítás, Hunyadiak, erdélyi aranykor, reformkor, kiegyezés, boldog békeidők, bethleni konszolidáció, újjáépítés 1945–1948 között, ellenállás, rendszerváltás. És valóban: „megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán”. Ennek a hazának – vagyis emberi közösségünknek – szüksége van a polgárok megértő, gyámolító, támogató szeretetére.

Simone Weil a saját hazájáról, Franciaországról írta, de igaz Magyarországra is: „Franciaországot lehet szeretni a dicsőségéért, ami látszólag örök életet biztosít számára térben és időben. De lehet szeretni úgy is, mint ami elpusztítható, hiszen földi dolog, s ami ezért csak még értékesebb.”

Vár a fal

„Budapest 2019-ben Európa Sportfővárosa. A programsorozat első féléve alatt közel ötvenezer résztvevőt – főként amatőröket – mozgattunk meg különböző, zömében ingyenes programjainkon. Kiemelten fontosnak tartjuk az új sportágak bevezetését a Budapest Urban Games palettájára; tavaly ez az újítás a laser run volt, idén pedig a falmászás lesz. A látványos és egyedülálló sportágat ráadásul nem teremben, hanem a legszebb városi körülmények között tudjuk bemutatni” – fogalmazott dr. Szalay-Bobrovniczky Alexandra humán főpolgármester-helyettes, aki be is harangozta a 2019-es BUG egyik fő attrakcióját, a Budai Várfal megmászását.

A 30 méteres magasságú Cortina-falat – amely a kikötőt hivatott biztonságossá tenni a királyi palota számára – kilencperces szintidő alatt kell megmászniuk a versenyzőknek; a biztosítás nélküli, négyméteres úgynevezett „boulder“ mászásra pedig a Várkert Bazár teraszán kerül sor. A szervezők már próbamászást is tartottak, ahol kiderült, hogy a pálya nagyon izgalmas, ám egyáltalán nem könnyű: a köteles pálya felső biztosítással 7-es erősségű.

Kizárólag gyakorlott mászóknak javasolják tehát a próbálkozást, akik közül – a nevezés sorrendjében – összesen száz főnek nyílik lehetősége a falmászásra.

De honnan ered a különleges helyszín ötlete? „Tervezés közben meghallgattuk a hazai közösségeket, hogy melyik helyszínnek örülnének a leginkább, és egyöntetűen a Budai Várfalra esett a választásuk. Büszkék vagyunk rá, hogy a BUG különleges, soha vissza nem térő élményt kínál a mászás szerelmeseinek“ – mondta Sticzay Péter főszervező.

Úszás a Dunában, a belváros közepén

A száz falmászón túl ötszáz úszó is életreszóló kaland részesévé válhat aznap. A Duna-átúszás már nem új versenyszám a BUG-on, a férőhelyek már tavaly is pillanatok alatt elkeltek. Az úszás ezúttal is a Műegyetem rakpartnál lesz, ahonnan 470 méteres távot kell teljesíteni.

2018-ban a legjobb eredményt elérő szenior úszó 4 perc 13 másodperc alatt teljesítette a távot, az átlagos teljesítmény kb. 7–10 perc. A szakértők elsősorban a gyorsúszást ajánlják, ami természetesen kiegészíthető mellúszással.

Az úszók biztonsága érdekében 31-én 9–14 óra között teljes hajózár lép életbe a Duna belvárosi szakaszán, vagyis ebben az időszakban a hajóforgalom leáll a Rákóczi híd és az Árpád híd között, és a kikötőkben álló hajók sem hagyhatják el a pontonokat. A Duna-átúszást idén is a Pest Megyei Kutató-Mentő Szolgálat biztosítja összesen 15 mentőhajóval, hajónként három vízimentővel. Az átúszást menet közben megszakítókat azonnal a hajókba segítik. Ezt az úszófolyosót a szakértők a Duna legbiztonságosabb szakaszának tartják, hiszen ezen a részen nincsenek örvények, és augusztus végére az apadás is elkezdődik. A vízminőség előzetes ellenőrzését a Budapest Gyógyfürdői és Hévizei (BGYH) Zrt. Vízminőségi Vizsgáló Laboratóriuma és az ÁNTSZ végzi.

A regisztráció – a falmászáshoz hasonlóan – az úszásra is ingyenes, de – a falmászástól eltérően – érvényes orvosi igazoláshoz kötött.

Amatőrök esetében egy hónapnál nem régebbi orvosi igazolást kell a helyszínen bemutatni, de a szervezők elfogadják az idei Balaton-átúszáson és Velencei-tó átúszásán résztvevők igazolásait is. Profi sportolók esetében érvényes éves sportorvosi engedély szükséges az induláshoz. „Érdemes sietni a jelentkezéssel! Idén félezer sportolónak tudunk lehetőséget adni, hogy úszás közben megcsodálja a látványt a Duna közepéről, ilyen élményt kizárólag a BUG kínál“ – üzenik a szervezők, s a belváros közepén átszelni a vizet valóban egyedinek ígérkezik.

A több száz éve a Budai Várat ostromló törökök, illetve az azt visszafoglaló magyarok nyomdokaiba lépni a magaslaton, továbbá parttól partig tempózni a Dunában csak kettő a számos sportolási lehetőség közül, amelyeket az Utcalimpia kínál.

A futásra is csodás helyszínen, a Citadellán kerül sor – 5,5; 11, illetve 21 kilométeres távokat teljesíthetnek a jelentkezők. De lesz streetball, laser run és grundfoci is.

A versenyszámokra olyan hírességek neveznek, mint Baji Balázs világbajnoki bronz-, Európa-bajnoki ezüstérmes gátfutó, Németh Lajos meteorológus vagy Szabó Erika színésznő-műsorvezető. Szabó Erika és Baji Balázs falat mászik, Németh Lajos a grundfoci bajnokságban végzi el a kezdőrúgást.

Az olimpikon és a hősök

„A sport mindent meghatározott az életemben. Megtanított arra, hogy tudatosan tervezzek, célokat állítsak magam elé. Ráébresztett, hogy a kemény munka gyakran nem elég, szükség van arra is, hogy az ember az adott pillanatban tudjon teljesíteni. Aki a sportban sikeres, az jó eséllyel az élet más területein is kitartó és céltudatos lesz” – mondja Baji Balázs atléta és állatorvos, aki szívvel-lélekkel támogatja az amatőr, profi, kezdő és haladó városi sportmozgalmakat. – Szeretem megosztani a mozgás élményét, ritkán járok egyedül sportolni. Bízom benne, hogy sok elhivatott mászóval találkozom majd a Budai Vár falainál, de titkon abban is reménykedem, hogy hozzám hasonlóan a kezdő mászók is elég bátrak lesznek a boulderezéshez“ – mondja Balázs. Profi sportolóként neki ritkán van lehetősége kikapcsolódásként mozogni, viszont ha megteheti, szívesen biciklizik a városban, sőt horgászni is szeret. „Békéscsabán születtem, tíz fővárosban töltött év után pedig már budapestinek is érzem magam. Számomra a Hősök tere a város legkedvesebb pontja, lenyűgöz a méltósága. Ha a tér közepén állok, elönt a büszkeség érzése“ – teszi hozzá.

Kép: Danos Tamás

A művésznő és az adrenalin

Földön, vízen és levegőben is keresi az izgalmakat Szabó Erika színésznő-műsorvezető. Adrenalinfüggő, aki arra vágyik, hogy a sport elterelje a figyelmét a mindennapokról. „Nyaranta a barátokkal röplabdázunk, telente jöhet a squash és a body art. Legutóbb a wakeboardozást próbáltam ki, korábban siklóernyőztem is, de a nagy szerelem a falmászás maradt“ – meséli, hozzátéve, hogy egyik kolléganője vette rá, hogy próbálja ki a sportágat. „Nyilván van az emberben egy kis félelemérzet a falon, magasra kúszik az adrenalinszint, de ez jó, mert így garantáltan nem nézem az órámat sportolás közben. Az olyan sportokat szeretem, amelyek teljesen elfeledtetik a külvilágot, és egy kicsit az agyamat is használhatom.

A falmászás elfeledteti velem a külvilágot, hiszen a falon az agyam is folyamatosan azon kattog, miként teljesítsem a következő lépést.

Próbáltam már épített pályákat és természeteseket, a Vár a története miatt nagyon vonz, bár láttam, hogy igen nehéz terep” – magyarázza Erika, aki a Thália Színházba is görkorcsolyával jár. „Télen sétálok, jó időben görkorizok, ez a kis mozgás lehetőséget biztosít arra, hogy végiggondoljam az előttem álló előadást, utána pedig levezessem a feszültséget. Mire hazaérek, már fejben is otthon vagyok. Mindannyiunknak szüksége van a feltöltődésre és a mozgásra, erre a város a legkézenfekvőbb megoldás.“

Az időjós és a félretett ropi

Németh Lajos népszerű meteorológust sem tántoríthatja el semmi a mozgástól, újabban biciklivel rója a kilométereket. „Sajnos a futás már nem jöhet szóba, egy sérülés véget vetett a több évtizedes futókarrieremnek, azonban a sportról nem mondtam le, nyáron biciklizéssel, télen pedig korcsolyázással tartom magam formában. A kerékpározáshoz megvannak a városi útvonalaim, Budapest nagyszerű hely a szabadidős mozgásra – vélekedik az időjós, aki elárulja azt is, hogy kb. 40 éves koráig egyáltalán nem sportolt.

„Olyan életet éltem, mint akkoriban majdnem minden hasonló korú férfi. Hazamentem, kinyitottam a sört, elővettem a ropit, és néztem a felcseperedő gyerekeket. Egyszer a gyerekek elrángattak egy eseményre, ahol 350 métert kellett lefutni, cserébe adtak egy üdítőt. Szörnyen ment. A legnagyobb törést az okozta, hogy láttam a gyerekek szemében a csalódottságot, hogy az apjuk még erre sem képes. Akkor elkezdtem titokban a Margitszigeten futni, majd az 50. születésnapomon lefutottam az első maratonomat!“ Lajos – vagy ahogy a médiaválogatottnál emlegetik, „gólvágó Németh“ – nosztalgiázva készül a grundfocira: „Évekkel ezelőtt volt egy gólom, amelyre a mai napig büszke vagyok, olyan szép ívvel csavartam be a labdát, hogy utána körbenéztem: ez tényleg én voltam? Kíváncsi vagyok, most képes lesz-e bárki hasonló mozdulatra” Aki lepipálná az időjóst vagy vele együtt szurkolna, annak a nyár utolsó napján irány a Klauzál tér!

Augusztus 31-én tehát, a negyedik Budapest Urban Games alkalmából sportpályává válnak a főváros utcái, terei és grundjai, sőt, maga a város lesz a legnagyobb sportpálya!

„Nekem hány gyerekem legyen szerinted?” – a minap ezt a kérdést tette fel nekem egy kíváncsi természetű kislány. Szerintem erre egyetlen jó választ adhat egy kívülálló: amennyit csak szeretnél. Az emberek egy része azonban nem osztja a véleményemet, sokan szeretnek egymás méhén összeveszni: interneten, tévéműsorokban vagy éppen a vasárnapi családlátogatáson, amikor a rokonok mindenkit nyaggatnak gyerekügyben, akinek még nem járt le a biológiai órája.

Nem csoda, hogy a gyermekteleneknek elegük van a vegzálásból. De ugyanígy nem tisztességes bűntudatot kelteni a többgyerekesekben sem azt sugallva, hogy a nagycsaládosok miatt pusztul el a bolygó, nem pedig a kapzsi vállalatok és egy fenntarthatatlan, pazarló gazdasági modell miatt, amelyben élünk.  

Induljunk ki abból, amiben egyetértünk:

A klímavédelem századunk egyik legfontosabb kérdése, a változást már a bőrünkön érezzük, ezért cselekednünk kell.

Létezik egy olyan megközelítése a problémának, amely a nemzetek és a családok szuverenitását nem bolygatja, ellenben azt mondja, hogy a lineáris gazdasági modellt át kell alakítani egy olyan körkörös rendszerré, ahol a növekedés nem a mértéktelen fogyasztáson és pazarláson alapul, az újrahasznosítás pedig megéri.

A népességfogyást sürgető tudósok és újságírók ezzel szemben nem tartják fontosnak a nemzetek szuverenitását, mi több, sokszor egyenesen rasszistának bélyegzik azokat, akik úgy szeretik a nagyvilágot, hogy közben van egy otthonuk benne, ahol ragaszkodnak a hagyományaikhoz. A liberálisok azzal érvelnek, hogy a fogyasztók számát kell drasztikusan lecsökkenteni, hogy a kibocsátás is mérséklődjön. De vajon sikerülne-e egyáltalán a világnépesség megfelelő arányú csökkentése, és ha igen, mennyi idő alatt, és meghozza-e a várt eredményt?

Vajon hallgatnának-e ránk majd azok a népek is, akiknél a legtöbb gyerek születik, vagy csak mi, „tudatos” európaiak leszünk sokkal kevesebben, éppen ott, ahol már most problémát okoz a fogyás?

Fel vannak-e készülve a kormányok egy teljes társadalombiztosítási rendszerátalakításra, ami biztosítja a jólétet az elöregedő társadalmakban?

Mi történik, ha a rohamosan csökkenő őshonos európai népesség által okozott űrt idővel kitöltik majd az idegen kultúrából érkezők, akik kevésbé környezettudatos társadalmakból vándorolnak az öreg kontinensre, és átalakítják a helyi értékrendet?

Ha nem alakítjuk át gyökeresen a rendszert, hanem csak csökkentjük a fogyasztók számát, vajon meddig húzza a bolygó a fogyasztói társadalom púpjával a hátán?

Kép: Pxhere

Ezekre a kérdésekre nagyon nehéz választ adni, a kutatók is csak tudományos jóslatokba bocsátkozhatnak, hiszen a következő száz évben rengeteg olyan tényező torzíthatja a gondosan felvázolt forgatókönyvet, amit senki nem láthat előre. A fellelhető témába vágó írások alapján úgy tűnik, hogy a „kevés gyereket szülj, mentsd meg a bolygót” eszme azon az értéksorrenden alapul, hogy a bolygó állapota sokkal fontosabb, mint a rajta élő nemzetek identitása és szuverenitása, és simán elkönyvelik járulékos veszteségként, ha Európa nagy múltú nemzetei törpenéppé zsugorodnak.

A közelmúltban megjelent írások, amelyek a népességfogyást sürgetik, úgy csinálnak, mintha két választásunk lenne: vagy kevesebbet szülünk, vagy mind elpusztulunk, ahogy az élőhelyünk is. Ez nem igaz, vannak más, hatékonyabb alternatívák is.

Ezeket nem nehezebb elérni, mint az emberiség szaporodását fegyelmezni. De mielőtt rátérnénk a megoldásra, vessünk egy pillantást a problémára.

  A világnépesség termékenységi arányszámai – Forrás: Világbank

A világ népességének alakulása

A legfrissebb CIA World Factbook adatokat és a Világbank információit összevetve az látszik, hogy jelenleg a világ népességének teljes termékenységi arányszáma 2,42. Ez azt jelenti, hogy a Föld népessége továbbra is gyarapodik, de nem olyan drasztikusan, mint azt korábban gondoltuk. A termékenységi ráta csökkenésének mértéke azonban országonként változó és fontos hangsúlyozni, hogy van egy erős határvonal:

Egyáltalán nem mindegy, hogy egy ország termékenységi rátája a megtartás fölé vagy alá csökken, vagyis hogy egy nemzet a térképen marad, vagy fokozatosan eltűnik.

Egy, a népességfogyást méltató cikkben jó példaként említik a 81 millió lakosú Iránt, ahol a ’70-es évektől egy állami program segítségével 12 év alatt 6-ról 1,96-ra csökkent a termékenységi ráta, ami gyakorlatilag egy hajszálnyira van csak a megtartást jelentő 2-től, tehát egyelőre nem kell a perzsáknak tartaniuk attól, hogy a kultúrájuk eltűnik a Föld színéről. Ezzel szemben Magyarországon tényleg a megmaradásunkért küzdünk, a magunk 10 milliós lakosságával és 1,45-ös születési rátájával. De mielőtt szemügyre vennénk az európai adatokat, vessünk egy pillantást a fejlődő országokra.

A fekete afrikaiak nagyon sokan, az európaiak nagyon kevesen vannak

Bár az európaiak nagyon sok mindent tettek le az emberiség jólétének asztalára, ha ránézünk a térképre, láthatjuk, hogy mind az országok mérete, mind a lakosok száma eltörpül az afrikai, ázsiai és amerikai óriások mellett. A termékenységi rátát tekintve Franciaország – a hagyományosan több gyermeket vállaló bevándorlóknak köszönhetően – még felülről súrolja a kettőt (2,06), Portugáliában viszont már 1,39 ez a szám, Németországban pedig hozzánk hasonlóan 1,45.

A népességfogyás követeztében a munkaképes korúakra egyre nagyobb teher nehezedik, hiszen elő kell teremteniük az öregedő népesség számára szükséges szociális szolgáltatások költségeinek fedezetét. Az Unió honlapján elérhető előrejelzések szerint a 80 évesek és idősebbek aránya az EU-28 népességében 2017 és 2080 között több mint kétszeresére fog nőni, vagyis ha marad ez a tendencia, a jelenlegi ellátórendszer fenntarthatatlanná válik.

A folytatásért lapozzon a következő oldalra, amelyből kiderül többek között, miért baj, ha Magyarország lakossága a felére csökken az évszázad végére.

Gyerekkoromban az állatok – talán érthetően – izgalmasabb lényeknek tűntek, mint a növények. Mostanra azonban átfordult bennem a dolog: egyre több növényt ismerek a környékünkön, és egyre magabiztosabban eszek meg vadnövényeket, vagyis egy vadvirágos mező vagy az erdő átláthatatlanul változatos flórája egyre inkább elemeire bomlik a szemem előtt, ahogy sorra megismerem őket.

A kisfiam születése után történt ez a változás – egyszerre lett időm és kapacitásom elmélyedni olyan dolgokban, amelyek mindig is érdekeltek, s a könyvtárnak és az internetnek hála, az információk most hozzáférhetőbbek, mint valaha.

Elképesztő módon feltölt energiával, hogy a város széli erdőben vagy mezőn kóborlok (kutyával, gyerekkel, biciklivel vagy ezek kombinációjával), ráadásul fokozatosan megnyílt előttem a természet bősége, amely számtalan ehető, finom és egészséges növényt kínál.

Micsoda élvezet, amikor találok egy kígyóhagyma-mezőt, egy tucat szép csokor lándzsás útifűt szirupnak, vagy egy fél mezőnyi rizikét! A hab a tortán, hogy ez gyakorlatilag minden évszakra vonatkozik, mert rengeteg kora-téli bogyós vadbokor van, s a csipkebogyó csak a legismertebb, ott van még a galagonya, a kökény, a sóskaborbolya.

Kép: pixabay

Legelőször a zamatos turbolyát fedeztem fel a környékünkön, majd a kígyóhagymát, az ibolyát, s amikor utánaolvastam, hogy a pitypang levele és bimbója is ehető, onnantól nem volt megállás, jöttek a kerti gazok: a porcsin, a tyúkhúr, a komlóspárga, a csalán friss hajtása. Ez utóbbiból pesztó is készül, s mivel fenyőmag nincs kéznél, dióval is nagyon jó; ezt onnan tudom, hogy minden 'zöld'-sége ellenére a család férfitagjainak is ízlik – ha kellő mennyiségű fokhagymát teszek bele. Azóta minden tavasszal vadsalátát készítek; amint kibújnak a földből az első zöldek, lelkesen kutatok növények és receptek után.

Az egyik nyáron a játszótér mellett felfedeztem egy almafát, senkié nem volt, hevert hétszámra az érett, apró nyári alma a fűben. Vajon azzal mit lehet kezdeni? Befőttnek, lekvárnak íztelen, sok munka van vele. Almabor? Ugyan, a bor komplikált. De ecet?...

Így kezdődött az almaecet-gyártó karrierem, s azóta nem használok salátához bolti ecetet. Mert a varázslat kéznél van: alma, cukor vagy méz, víz és némi idő.

Négy-öt hónap végül is bőven elegendő, decemberre kész a friss és élő almaecet.

Nyáron a mentán és citromfüvön kívül a szederlevelet gyűjtöttem, s a „békebeli“ plantateát rekonstruáltam oly módon, hogy gőzben megaszaltam (befőttesüveg, sütő vagy tésztaszűrő segítségével), majd megszárítottam. Nagy kihívás volt, hogy filteres teákról nem egyszerűen a szálas teákra állok át, hanem magam szedem és szárítom az egy évre való teakészletet (ami, tegyük hozzá, nem kevés). Amióta a gyimesi havasokbam szedtem egy teakeverékre való kakukkfüvet és orbáncfüvet (ez utóbbit akkor ismertem meg), azóta határozottan érzem a különbséget, és nem is fanyalodok rá a filteres teákra.

A következő feladat a gyógynövények hatásainak alaposabb megismerése, de szerencsére ehhez is csak szorgos kutatás kell – no meg ismerni a saját határaimat, végül is füvesasszony még nem vagyok.

A szilvát és a sárgabarackot, ami termett a fánkon, nagyrészt üveg alatt aszaltam a napon, hogy az íze megmaradjon, de fölösleges cukor ne terhelje se a szervezetünket, se a pénztárcánkat. Milyen jók nagyanyáinknak ezek a régi módszerei, és mennyivel jobb az íze az így eltett gyümölcsnek, mint a műanyagba csomagolt boltinak!

Ami azt illeti, az ízlésem is egyre finomodott, ahogy egyre kevesebb tartósítószerrel eltett dolgot fogyasztunk, s mindeközben egyre több tévhit hullott le rólam – például hogy kizárólag a cukor vagy a nátrium-benzoát tartósít.

Ha pedig már a régi módszerekről esik szó: egyre ismertebb a fermentálás mint ősi tartósítási módszer, és egyúttal mint olyan eljárás, amely segít emészthetőbbé és finomabbá tenni a növényeket. Magyarországon ugyan nem így nevezzük, de ezt használjuk, amikor savanyú káposztát vagy kovászos uborkát készítünk, sőt, a bodzavirág-szörp is ezzel a módszerrel válik frissítően pezsgőssé. S ezeken kívül is annyi mindennel lehet kísérletezni, játszani!

Kép: pxhere

Ősszel aztán jöttek a gombák. Magamtól nem mertem volna leszedni egyet sem, legfeljebb a nagy őzlábgombát, de mivel olyanokkal jártunk az erdőre, akik többet ismertek nálam, s csak azt szedték, amiben biztosak voltak, megnyílt ez a kapu is előttem.

A gomba sem olyan nagy ördöngös varázslat – és még gombaszakértő is van a városban. A kulcsszó pedig: csak amit holtbiztosan ismerünk, azt szedjük, és azt is úgy, hogy másnak is maradjon.

Egy kicsit máris jobban otthon érzem magam a természetben – és a világban.

Két fő forrásom van az itthoni gyógynövényes könyveken kívül: Dénes Andrea botanikus Erdőkóstoló blogja és Molnár Klára blogja az ötelemes főzésről, de a fermentálásról valószínűleg Király Ágnes tudja a legtöbbet a magyar online térben.

Így aztán eljutottam a birsalmasajttól a csipkebogyó-galagonyasajtig, a csalamádétól a fermentált retekig, a bodzaszörptől a fűszerecetekig. Már-már ott tartok, hogy magam találok ki új recepteket (amelyek aztán vagy sikerülnek, vagy nem), s amelyek ha mást nem, meglepően nagy magabiztosságot adnak.

Mert ha képes vagyok felismerni olyan növényeket, bogyókat, gyümölcsöket, gombákat, amelyek ehetőek, akkor már nemcsak túlélek bármilyen helyzetben, de ez azt is jelenti, hogy az eddiginél jobban kapcsolódom ahhoz a közeghez, amelyből teremtettem, s amelyben élek: a természethez.

Ráadásul mindig elő tudok venni a kamrából valami olyan finomságot, amellyel meglephetem a vendégeket: nahát, ez is ehető?

Végeredményben öt nagy öröm van a vadnövényekben:

Így lebutítani viszont csak az ember képes a természetet. Isten emberfeletti dimenziókban gondolkodik, miközben – és ez nekem nagyon fontos – személyes. Beszélgetőtárs, aki izgalmas módokon felel. Úgyhogy érdemes vele társalogni, akár szemrehányóan is! A legnagyobb szomorúság, ha már nincs egy szavam a házastársamhoz, a tanítványomhoz, a gyerekemhez, Istenhez, a szomszédhoz. Érdemes emberszámba venni az Istent!

Családunkban egy komoly döntésben sehogy se tudtunk dűlőre jutni. No, kérdezzük csak meg a jó Istent! Feleségem, Juli, kitalálta, hogy ha Isten akarja, amit kitaláltunk, küldjön egy almát valahogy. Aztán rájött, hogy a nyár közepén nincs sehol alma, ez nem volt jó kérés. Mindegy, a Mindenhatónak igazán nem nagy ügy. Kérhetett volna gránátalmát vagy ananászt is, tök mindegy.

Lestük a hozzánk érkezőket, vendégeket, barátokat, hátha hoz valaki almát. Én sürgettem Julit, dönteni kellene, de ő még várta a választ.

Legkisebb lányunk másfél éves volt ekkor, a kertben leszedegette a fáról az éretlen almákat és egyre-másra vitte feleségemnek. Ő pedig hiába magyarázta, hogy azt nem szabad még letépni. Este találgattuk: ez most akkor jel volt vagy sem? A pici épp a kezemben volt, s kihajolt a karomból, fölfelé mutogatott. Fölnéztünk a falra, a reprodukcióra, amelynek valamikor én barkácsoltam a cifra fakeretét. Klasszikus ikonográfia szerint Szűz Máriát ábrázolta a kis Jézussal, akinek a kezében egy alma volt.

Vagy vegyük most tizenöt éves Ágnes lányom esetét.

Ő dongalábbal született, fölfelé állt a talpa, gondoltuk, talán járni se tud majd, nehéz élete lesz. A hét hónapos kicsi gyerek két és fél órás műtéten esett át, aztán úgy gipszelték a lábát, hogy eltekerték jó irányba. Borzasztó szenvedéseken ment át.

Andocson, Somogyban, ahonnan családom egy része származik, van egy Szűz Mária-szobor, amely fogadalmi ruhákat kap rendszeresen a hívőktől. Feleségem, az édesanyám és a nagymamám kitalálták, hogy varrnak egyet Ágnes gyógyulásáért. A három generáció összefogott, elkészült a csipkés köntös. Már szaladgált mellettünk Ágnes, amikor az ottani atyához fordultunk, hogy megtudjuk, mikor vihetjük a viseletet. Morfondírozott a naptár fölött, majd azt mondta, egyetlen nap szabad az évben: a november 12. Ez pedig Ágnes születésnapja. Véletlen is lehet. Annak viszont elég brutális.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2018. decemberi számában jelent meg. Fizesse elő a lapot ITT!