A 13. század elején fénykorát élő Magyar Királyság a korabeli Európa egyik legtekintélyesebb állama volt, Közép-Európa országai közül egyedüliként indított keresztes hadjáratot saját uralkodója vezetésével 1217-ben. A magyar keresztes hadjáratot is vezető II. András királyunkat és második feleségét, a konstantinápolyi császárlányt Courtenay Jolántát a Maros partján álló Egres monostorában temették el.

A III. Béla által alapított és évtizedekig kiemelt királyi támogatásban részesülő egresi monostor az ország egyik legfontosabb ciszterci rendháza volt, mely maga is alapított filiákat, mint például Kerc ciszterci kolostorát. A hiteleshelyként működő monostor hamar kiheverte a tatárjárás pusztítását és a kun háborúk idején a királyi kincsekkel együtt a valószínűleg a Szent Koronát is itt őriztette Kun László királyunk. A mohácsi csatát követően erőddé alakított monostort 1551-ben az oszmán seregek rombolták le, maradványai lassan eltűntek a föld színéről.

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Régészettudományi Intézete és a helyileg illetékes temesvári Bánáti Múzeum 2013-ban kezdte meg a közös kutatási programot. Az első feltárások 2016-ban kezdődtek, melynek során előkerült a templom déli hajójának és a négyezetnek egy részlete. Az itt feltárt több tucat későközépkori sír mellett a magyar és román régészek egy tatárjáráskori tömegsírt is kibontottak, melynek gazdag leletanyaga hűen illusztrálta Egres egykori gazdagságát és az 1241. évi pusztítás mértékét.

2019-től a Jolánta Kulturális Egyesület koordinálásával az Árpád-Ház Program keretében a Bethlen Gábor Alap támogatásával folytatódott a korábbiaknál jóval nagyobb volumenű munka. Az egyik legfontosabb eredményként a monostor templomának keresztházában a korai járószinten előkerült egy olyan, az első építési fázishoz tartozó sírépítmény alapozás, mely a 2016-ban feltárt másik hasonló építménnyel együtt lehetett a királyi pár maradványainak végső nyughelyet biztosító tumbák része.

Langó Péter régész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója az MTI-nek szerdán elmondta, a két sírépítmény elhelyezése alapján valószínűsítik, hogy ezeken feküdhetett az a két kőszarkofág, amelybe egykor a királyi párt temették. A templom legelőkelőbb helyén, a hosszanti hajó és kereszthajó kereszteződésében található „négyezetben" találták meg ugyanis a két téglaépítményt, amelyen feltételezhetően a két szarkofág feküdt. „Az egyik szemem nevet, mert úgy tűnik, hogy egy Árpád-házi magyar király sírjának a helyét tudtuk rekonstruálni, a másik szemem viszont sír, hiszen valószínűleg nem fogjuk megtalálni a királyi pár maradványait" - mondta a régész. Hozzátette: biztosan csak akkor lehet majd kijelenteni, hogy a két sírépítmény a királyi páré volt, ha az egresi ciszterci monostor teljes feltárása megtörténik. 

A korai sírépítmények mellett az idei feltárások több mint 100 további sírt tártak fel, melyek a kora-Árpád kortól a későközépkorig datálhatóak. A legrégebbi középkori rétegekben előkerült egy, a ciszterci monostor építését megelőző templom alapozása is, ami egyéb korai leletekkel bizonyítja, hogy az első ciszterci szerzetesek Egresen már egy lakott területre érkeztek.

A Jolánta Egyesület által koordinált kutatás nem csak a nemzeti emlékezetbe akarja visszaépíteni ezt a múltunkban oly fontos történelmi helyet, hanem a szélesebb közönség számára is látogatható hellyé kívánja varázsolni ezt a történelmi helyszínt. Olyan emlékhely kialakításán gondolkodik, ahol az idelátogatók megismerhetnék a virágzó középkori Magyarország színes életét, így e hely idővel akár nemzeti zarándokhellyé is válhatna.

A tavaly szeptemberi megnyitón látogattam először a Vérhalom téri hangulatos kis villába, és első látásra szimpatikus volt az árnyas udvar, a hangulatos színpad és a világos, vidám díszítésű termek.

Arról kérdezem Lilit, hogyan született meg a suli ötlete: „Kétgyermekes színésznő voltam, amikor megszűnt a színház, ahol játszottam, s kellett egy másik láb, amire támaszkodhatok. Gondolkodtam, mihez értek: kötődöm a gyerekekhez, és jártam Földessy Margit Színitanodájába is, így adódott az ötlet, hogy velük foglalkozzam. Felhívtam Margitot, és bekérezkedtem hozzá figyelni, jegyzetelni. Sokan teszik ezt, de én ottragadtam mint tanársegéd.”

A Lili Suli először egy tábor formájában jött létre a Hatszínben, ám onnan később ki kellett költöznie.

Lili gondolt egy nagyot, és olyan helyszínt keresett, ahol nemcsak ő oktathat egy teremben, hanem kialakulhat egy szülő–gyerek közösségi tér is, gyerekfoglalkozásokkal, szülőklubokkal.

Még az átmeneti időszakban született meg Lili harmadik gyermeke, a most négy és féléves Dorka, aki nagyon otthonosan érzi magát a Lili Suliban is.

„Másik motivációm a »gyerünk, anyukák, vállalkozzunk«-hullám. Szabadúszó vagyok, a legtöbb produkcióm olyan, hogy összeállunk és kitaláljuk, vagy felkérnek, és ha tudom, elvállalom. Én ebben a világban mozgok, és nagyon szeretem, mert ugyan sok munka van mögötte, de nagyon élvezetes és családbarát.” Fontos szempont volt, hogy bármikor idehozhatja a kislányát, a foglalkozások így nem vesznek el a közös idejükből. A fiai már nem akarnak idejárni, bár tavaly Ádám még segített a táborban, és Áron osztálytársának szülei gyerekes szilvesztert szerveztek itt.

„Nullától tizenhárom éves korig várunk gyerekeket különböző foglalkozásokra. Azért húztam meg itt a korhatárt, mert afölött már nagyon más világ van, és a különórákról már nem a szülők, hanem a gyerekek döntenek más szempontok szerint.”

Közösségi térből és különóra-helyszínekből rengeteg van Budapesten. „Mitől más a Lili Suli?” – firtatom. „Talán a hely szellemiségétől, a szolgáltatások színvonalától és a vezető személyiségétől” – hangzik a válasz. Lilinek saját szülői szerepéből is vannak tapasztalatai, de sok új barátja lett itt, őket is mindig megkérdezi, mit szeretnének, mit gondolnak. „Olyan szeretnék lenni, mint egy jó vendéglős, akinek rugalmasan alakítható az étlapja. Ha jönnek a szülői kívánságok, megpróbálom megvalósítani. Van, ami sikerül, és van, ami nem, de mindig jönnek új ötletek. És amitől még más, mint például Földessy Margit Színitanodája – akinek természetesen soha nem akartam versenytársa lenni –, azok a különböző, kis létszámú foglalkozások, ahol egyénre szabottan tudunk figyelni a gyerekekre; adott esetben felhívni a szülők figyelmét gyermekük elakadásaira, másféle fejlődési ütemére. Hiszen ez is a mi felelősségünk.”

Az egész piciknek tartják a Gróh Ili-féle Ringatót, de nem a klasszikus, hanem a hétvégi-családi, apás-nagyszülős változatban. „Azt tapasztaltam, hogy hét közben az anyák kevésbé nyitottak a kisbabás foglalkozásokra, az apák meg nem érnek rá, de hétvégén nagy örömmel jönnek, még a legszürkébb téli szombatokon is. Egyre több apa érzi úgy, hogy a Ringató nem csak az anya dolga.”

Lili mesés-drámás foglalkozásait három csoportnak tartja: a 3–5, 6–8 és 9–13 éves korosztálynak. Nem klasszikus színjátszást tanít, hanem mese- és versmondást, improvizációt, kreatív játékokat. „Szerintem ezt minden iskolában tanítani kellene drámafoglalkozásként. Meghívtak a fiaim iskolájába, és a gyerekek imádták a játékosan kreatív foglalkozást.” Sztankay-Bedő Bea keramikus agyagozást tanít, fejlesztő jelleggel is. Lehet választani mozgásos foglalkozásokat: jóga, hangtál, balett. Tallós Andrea táncosnő gerincjógát tart szülőknek, Udvarias Anna pedig énekelni tanított a táborban. „Haumann Petra »Simóka« nevű baba–mama foglalkozásával csatlakozik hozzánk. Jó kis csapat kezd így kialakulni. Lesz logopédia, és tervezem a tanulószobát, korrepetálást. Addig is indítunk angol- és franciaórákat ovisoknak. Az angolt egy londoni Montessori-oviban dolgozó fiatal srác tanítja majd, aki másféle tapasztalatokkal rendelkezik, mint az itteni pedagógusok.” A felsoroltakon kívül rendszeresen tartanak szülinapokat, és minden hónapban igyekszik egy családi kulturális eseményt is szervezni: húsvéton, Halloweenen, Mikuláson kívül például bábszínházat.

Lili elárulja: tervei között szerepel egy esti olvasós-pizsamapartis könyvklub gyerekeknek. Másik álma, a szülőklub idén beindul, ahova meghív majd szakértő vendégeket, szervez könyvbemutatókat. Végső célja az, hogy a gyerekek akár egész délutánokat töltsenek nála, például a tanulószoba után vegyenek részt még egy foglalkozáson is.

Ez segítene a szülők napi logisztikáján is, ami jelenleg elég komoly akadálya annak, hogy még többen jöjjenek a Lili Suliba.

Az egész ház légköre családias és meseszerű. Kétszer is beköszön egy mosolygós, orosz akcentussal beszélő hölgy. Ő Ludmilla, aki a ház tulajdonosára, Kati nénire vigyáz, akinek Csuli kutyája néha lejön a gyerekekhez. Lili is sokszor meglátogatja Kati nénit, visz neki friss gyümölcsöt és sütit.

A bútorok egy részét örökölte, a bábparaván és a jelmezek is tőle és családjától vannak, de sok mindent hoztak már a szülők is. A szeptemberi 6-i megnyitóra garázsvásárt és bábszínházat tervez a kertbe, addigra feláll az idei órarend, és az új tanítókat is bemutathatja.

S hogy hogyan győzi mindezt a három gyermeke mellett? A nagyok már elvannak egyedül, Dorkára, a legkisebbre pedig szívesen vigyáz Lili édesanyja, Tordai Teri színművésznő.

„Eddig nagyon sokat tartózkodtam a Suliban, mert láttam, a szülőknek fontos, hogy nemcsak ki van írva a nevem, de elérhető vagyok személyes beszélgetésre is. Viszont ősszel lesz két színházi munkám is, ezért át kell állni arra, hogy a suli nélkülem is működjön” – osztja meg velem terveit Lili.

„Legnagyobb örömöm, amikor anyukás közösségi csoportokban – amelyeknek én is tagja vagyok – egymásnak ajánlják a Lili Sulit. A legnagyobb nehézségem pedig kiszakítani a gyerekeket az online világból.

Ezzel anyaként is küzdök: bármennyire is igyekszem kihúzni az időt, amikor mobiltelefont kapnak, és szabályozni annak használatát, előbb-utóbb csak az a világ veszi őket körül. De talán helyre tud billenni a két világ egyensúlya, ha sikerül más elfoglaltságot adni a gyerekeknek: mesét alkotni a kicsikkel, improvizálni a nagyobbakkal, amelytől nem lesz mindenkiből színész, de mindenkinek fejlődik a verbalitása és kreativitása; vagy agyagozással fejleszteni a finommotorikát, táncolni, zenélni. A Lili Suli és az én személyes küldetésem ez.”

Támogatott tartalom.

Az „örülök a nagyszerű sportteljesítményednek” posztreakció helyett manapság (korosztálytól függetlenül) sokkal kevésbé hat modorosan egy kupaikon, like-jel vagy esetleg egy mozgó gif.

No de melyik milyen is?... 

Gyors fogalomtisztázás: 1. Fontos különbséget tenni: ha gyermekünknek úgy üzennénk, hogy >:D< (am. ölelés) vagy :-* (am. puszi), akkor emojicont használtunk. Azt jelenti, hogy érzelmek megjelenítése betűjelek segítségével. Az emoji a látszat ellenére nem angol eredetű, és így eredeti jelentésében nem az érzelmekhez kapcsolódik. Japán mozaikszó, és piktogramot, vagyis képjelet jelent. 2. Amikor kis képecskéket használunk, akkor két alaptípusról beszélhetünk: - emojiról (-con nélkül). Ezek olyan piktogramok, amelyek mögött egy egységes kódrendszer áll. Bármilyen közösségi oldalon, géptípuson stb. egy kóddal ugyanaz a fogalom jeleníthető meg – kicsit máshogy árnyalva, de ugyanazzal a jelentéssel: pl. mosolygós, morgós vagy meglepett arc. - ezzel ellentétben az ún. stickers-ek olyan képecskék, amelyeket a különböző telekommunikációs cégek csak a saját termékeikre fejlesztenek, nincs közös kódrendszer, nincs átjárás. Más a lila telefonos üzenetküldőé, más a kék villámosé, és más az almásé. 3. Az animált gifek érzelmek, tárgyak stb. megjelenítésére szolgáló mozgó képecskék, mozdulatnyi rövidségű filmrészletek. Egyediek, szabadok, bárhonnan kiragadhatunk egyet, és szinte bárhová beilleszthetjük.

A fogalomtisztázáson túllépve felmerül a kérdés: honnan jön és hová tarthat ez a fajta képdömping?

Mindenki művészete

A hivatalosan elsőnek kikiáltott emojiconokat 1999-ben Shigetaka Kurita alkotta meg egy japán telekommunikációs cégnek. Két évvel ezelőtt a New Yorki Modern Művészeti Múzeum design-alkotássá nyilvánította, és egy kiállítással egybekötve megvásárolta a művet. (Egyébként ugyanígy ők vették meg a 2010-ben az @ jelet is). Sem a kiállításnak, sem pedig a vásárlásnak nem volt túl nagy visszhangja. Érthető, hogy a 25 dolláros napi belépőért inkább a Picassók és Monet-k között időznek a felnőtt látogatók, mintsem gyermekük kinagyított chat-ábécéjénél.

Indiana Jones óta azonban már a legkisebbek is tudják, hogy ezek a pixeles ábrák nem a világtörténelem legelső képjeles ábécéi.

A piktogramokkal kommunikálás az írás történetének egészen korai fejezete, mondhatni a legelső.

Az ősember barlangrajzaitól a sumér ékíráson és az egyiptomi hieroglifákon át, a mai írások közül például a kínaiig (nem beszélve a különböző titkosírásokról) jó néhány hasonló elven működő írásrendszert sorolhatnánk fel.

Az „anya + szeret” hieroglifákkal leírva pl. látszólag nagyon hasonlít egy mai chat-üzenethez:

Sírva vigadunk vagy kínunkban röhögünk? ¯\_(ツ)_/¯

2015-ben az Oxford Dictionaries a könnyezve nevető emojit (ismertebb nevén LOL) választotta az év szavának.

Lelkes kritikusok szerint nagyszerű választás, hiszen ez az emoji „sokrétű és titokzatos, nem tudhatjuk jót jelent-e vagy rosszat”.

Jogos lehet a kritika, de tegyük a kezünket a szívünkre: hányszor üzentünk képes plecsnivel (írás helyett) az elmúlt időszakban – mert közvetlenebb, viccesebb, tömörebb és instantabb, mintha írnánk?

„Hatvanezerszer gyorsabban értünk meg egy mozgóképet, mint egy írott információt.” A Psychology Today ezen állítása alapján sokkal hatékonyabbak vagyunk, ha egy vicces giffel kommunikálunk egy érzelmet pl. e-mailben, mintha körmondatokban próbálnánk megmagyarázni a főnökünknek a sziszifuszi munka vállalhatatlan határidejét.

A titok, a rébusz, a szerelem...

Érzelmeket vagy érzeteket adott esetben azért is könnyebb képpel vagy mozgóképpel kifejezni, mert úgy érezzük, hogy sokrétűbb, és ezáltal a célszemély is megleli benne azt az üzenetet, ami pusztán mondatba foglalva, leírva félreérthetőbb.

A képes rejtjelezés, rébuszokban kommunikálás, mint afféle „gyerekes szimbolizáció” ugyancsak örök divat.

Így például a 19. század végi viktoriánus flörtkártyák is mosolyogásra késztető chat-karikatúrának hatnak mai szemmel:

Mai piktogramos kommunikációnk tehát nem tekinthető sem egyedülállónak, sem kirívónak. Csupán a technikai fejlődéssel párhuzamosan fokozódó népszerűség az, ami figyelemre méltó. „Egy rózsaszál szebben beszél, mint a legszerelmesebb levél” – így szólt a János vitézből írt operett egyik nagyon népszerű, romantikus dalának egyik sora, amelyet Heltai Jenő írt. Ebből a megközelítésből, ha a kedvesünknek ma egy csokros matricát küldenénk, akkor csak Heltai Jenőt idéznénk, Viberon.

A világtörténelem legelső fennmaradt emojiconja

Időrendben visszafelé lépdelve elérkezünk a szakértők által eddig legrégebbinek vélt emojiconig, egy 16. századi lapszéli firkálmányig, amely elemzések szerint kétségbevonhatatlanul párhuzamba állítható a mai „MEH”, azaz unalmat, érdektelenséget kifejező emojiconnal. Pont úgy, mint amikor a nyelvtankönybe orrokat és szemeket rajzolgattunk unalmunkban:

Posztbábeli állapotok

Nehéz megítélni vagy megnevezni azt, hogy mi történik írott és képi kommunikációnkkal. Annyi biztos, hogy visszavonhatatlanul és meredeken változik. Az emojik szakértője, Marcel Danesi szerint elkezdtünk másként, más szavakkal érezni – úgy, ahogyan azt a hagyományos nyelv és írás nem tudja kifejezni.

Szerinte tanúi vagyunk a képi és írásos nyelv összeolvadásának és a keresztezéséből kialakuló új nyelv születésének.

Talán egyetértünk vele, talán nem. Ne felejtsük azonban, hogy nem az a fontos, ami történik velünk, hanem ahogyan viselkedünk benne.

– Kezdjük a végén! Egy nagyon érdekes filmelőzetest láttam. A filmet te rendezted. Keveset tudok a filmrendezésről, csak lelkes néző vagyok. Lehetséges, hogy a jövő nagy rendezőinek egyikével üldögélek itt?

Kicsit elmosolyodik.

– Nem filmrendező szeretnék lenni, hanem forgatókönyvíró. A forgatókönyvírás a szenvedélyem.

Biztosan nagyon kerek lett a szemem, mert jön a komoly magyarázat.

– Szeretek olvasni, s mivel vizuális típusú vagyok, az elolvasottakat képszerűen látom. Ha ösztönöz egy könyv, szívesen nekifogok csupán a magam örömére egy saját forgatókönyv elkészítésének, mert írni is nagyon szeretek. Folyamatosan képzem magam, mindent elolvasok, ami eddig megjelent a forgatókönyvek írásáról, és terveim közt szerepel egy külföldi mesterképzés is.

– Diplomamunkád is erről szól?

– Igen. Nyilvánvaló, hogy egy novellát, regényt át kell formálnunk olyanra, hogy filmre vihető legyen.

Gyakran az elkészült film alapjaiban tér el az eredeti műtől. Ez néha jó, néha bántó.

Írásbeli diplomamunkám arról szólt, hogy a filmkészítés kezdetétől napjainkig miként látom a forgatókönyvírást. A címe: „Hűség és alkotói szabadság az adaptálás folyamatában”.

– Most már nagyon szeretnék a filmedről hallani! Jól gondolom, hogy egy általad elolvasott történet inspirált?

Richard most nagyon komolyan néz rám, aprólékosan magyaráz. Könnyed kézmozdulatokkal kíséri mondandóját.

– Megismertem egy Csehov-novellát, melynek címe: „Aludni szeretnék”. Varka, a végletekig kihasznált, napok óta szüntelenül dolgoztatott, a fáradtságtól már látomásokkal küzdő tizenhárom éves cselédlány megrázó, gyilkosságba forduló története nagyon megfogott. A pesztonka a problémájának fő okát gazdái gyermekében látja, akit éjjel, az egész napos kimerítő munka után is dajkálnia kell. Azonnal elindultak a gondolataim.

– A jelenkorba helyezted a történetet?

– Igen, de az eredeti eseményeket megváltoztattam. A mai kor bébiszitterének helyzete nem hasonlítható össze Varkáéval, és egy anya sem tesz olyat gyermekével, mint a cselédlány a rábízott kisbabával.

Mi lenne, ha megfordítanánk a szerepeket? A gyermek legyen az, aki ápolja, őrzi édesanyját!

Ismerős probléma, hogy ha valaki lelkiismeretesen teszi, a végletekig kifáradhat, ereje rohamosan fogy. Történetem főszereplője úgy érzi, demenciában szenvedő édesanyjának ápolása felőrli erejét, de meg kell felelnie környezetének, önmagának, mindenkinek. Nem árulom el a történet végét, legyen meglepetés!

– Súlyos téma egy huszonévesnek. Miért nem választottál egy laza, habos-babos vidám történetet?

– Készíthettem volna könnyedebb témájú filmet, de nem érezném jól magam. Ragaszkodom az elképzeléseimhez. Most, hogy hamarosan mindenki számára látható lesz a film, érzem, hogy pontosan így kellett történnie.

– Miután elkészült a forgatókönyved, mi volt a következő teendőd?

– Az egyetemtől kapott pénzösszeggel a kezemben kellett megterveznem diplomafilmem elkészítését. Szereplőket, operatőrt, világosítót, vágót kellett felkérnem, valamint helyszíneket keresni. Mindent, amit tanultam, tapasztaltam, amiről olvastam, tájékozódtam, fel kellett használnom.

– Megkérdezhetem, mekkora ez az összeg?

A csalafinta mosoly azt sugallja, hogy nem lehet nagy, és hősünknek nagyon találékonyan kellett szerveznie munkáját.

– Pontosan annyi, amennyibe egy operatőr és egy világosító munkája kerül.

– Kiktől kaptál még szakmai segítséget?

– Diplomamunkát itt mindenkinek kell készítenie, például filmem vágója egyetemi tanulótársam volt, így egy kicsit közös a feladat.

Nagyon fontos, hogy a baráti kör sokat számít egy ilyen munkánál is, és számomra éltető közeg.

– A film főszereplői jól ismert, neves színészek: Hámori Ildikó, Bognár Gyöngyvér, Fehér Tibor. Hogyan sikerült őket meggyőznöd, hogy szerepeljenek a filmedben? Most már meg merem mondani, hogy számomra ez volt a legnagyobb meglepetés! Régen ismerlek, tudom, hogy te egy nagyon finom modorú, halkszavú fiatalember vagy…

Most is kapok egy visszafogott, szerény mosolyt.

– A lehető legudvariasabb formában kerestem meg őket. Elküldtem nekik a forgatókönyvet, és nagyon reménykedtem.

– Korábban ismerted már személyesen őket?

– Nem. Izgultam, mit szólnak, hiszen teljesen ismeretlenként jelentkeztem náluk. Nagy megtiszteltetés volt, hogy elfogadták a kérésemet, véleményezték a forgatókönyvet, tanácsokat adtak, és szeretetből vállalták a szerepek megformálását. Igazi jó munkakapcsolat alakult ki köztünk.

Zöldfülűként álom ilyen fantasztikus színészekkel dolgozni.

– Muszáj megkérdeznem valami hétköznapi dolgot. A forgatások nyilván elhúzódtak, hogyan oldottad meg, hogy színészeid, munkatársaid ne szomjazzanak, éhezzenek?

– Most megnevezem diplomafilmem szponzorait: a családom és a barátaim. A helyszínek keresése, a statiszták felkérése és utaztatásának megszervezése, a stáb étellel és itallal kínálása őket dicséri. Erős háttér van mögöttem, a hálám nehezen fejezhető ki. A templombelsők helyszíne például a Fóti-Központi Református Egyházközség temploma volt. Sebestyén Győző lelkésztől is sok segítséget kaptunk.

– Mikor tekinthetjük meg a teljes filmet?

– Szeptemberben baráti segítséggel szervezek egy filmbemutatót, majd küldök meghívót!

Formalitás vagy tartalom?

Jól ismerjük a sokat hangoztatott házasságellenes érveket: elavult intézmény, felesleges hercehurca, csak egy papír, a belsőleg bizonytalanok pótcselekvése, látszatfenntartás a külvilág felé, válás esetén pedig bonyolult és fájdalmas jogi, vagyoni, láthatási viták végeláthatatlan folyamával jár. A házasság, mint intézmény sokat hangoztatott kudarcát a statisztikák is alátámasztják, hiszen három házasságból kettő válással végződik. A fentiek ismeretében felmerül a kérdés: Miért vállalkoznak rá mégis sokan? Jó volna, azt hinni, hogy minden döntés mögött jól átgondolt, tudatosan megélt és komolyan vett szándék, értékrend húzódik, de erről nincs mindig szó. Szintén túlzás volna azt állítani, hogy a legtöbben csupán a cukormázas-habos, esküvői felhajtás bűvöletében ragaszkodnak a formalitáshoz.

A szép, ünnepélyes és emlékezetes esemény mögött legtöbbször igenis nagy elhatározás áll, döntés, morfondírozás, kétségek és bizonyosságok számbavétele.

Bármilyen felületes is legyen a kiindulópont, a házasságra készülők óhatatlanul nagy döntéssel szembesítik magukat, hiszen országnak-világnak, de legalábbis a családjaiknak, rokonaiknak, barátaiknak, az államnak és – hívő emberek esetén – Istennek színe előtt is felvállalni készülnek egymást és döntésüket a közös élet mellett.

Ugrunk vagy sem?

Nézzük meg ezt az együtt élő párok szempontjából. Az együttmaradás kérdése tulajdonképpen a sors kezére van bízva. Még ha van is a döntés mögött tudatosság, hiányzik az érzelmi és gondolati megküzdési folyamat, ami a konkrét időponthoz fűződő végleges elköteleződést megelőzi. Ők eleve megspórolják maguknak az ezzel járó stresszt, és ezzel gyakran szeretnek érvelni is. Ami sántít a dologban, hogy legtöbbször a fő stressz faktor nem az ünnepléssel járó felfordulás, hisz ma már sokféle mód és lehetőség van arra, hogy ki-ki a saját szája íze szerint írja meg a maga esküvője forgatókönyvét, vagy válogassa meg a vendéglistáját.

A stressz megspórolása inkább az átgondolt és felvállalt döntési aktusnak szól.

Hogy mi ezzel a baj? Elmarad az a határélmény, amit talán a közösen tandemugrásra készülők izgalmával lehetne leírni: az ismeretlen áll előttük, de egymásban bízva belevágnak a nagy kalandba. Krízishelyzetben, ami még a legjobb párkapcsolatokban és házasságokban sem elkerülhető, sokszor nagy összetartó erő annak a lelki, érzelmi és tudatos munkának az emléke, melynek eredményeként a pár a házasság mellett döntött. Bármilyen triviálisnak hangzik, ehhez hozzájárul az ünnepnek, a rituálénak, az öröm és a felfokozottság pillanatainak, a tanúk előtt tett kölcsönös fogadalomnak az élménye is.

Az objektivitás tükrében

Persze, meg kell említenünk azokat az együtt élő párokat, akik házasság nélkül is kitartanak egymás mellett egy életen át, és vetnünk kell egy pillantást a házasságkötés ellenére megromlott sok-sok kapcsolatra. Ha azonban vissza akarunk térni a statisztikához, csalóka volna azt feltételeznünk, hogy a házasságot nem kötő párok között kevesebb az „elválás”, mint ellenkező esetben. Vagyis a mai párkapcsolatok tényleges krízise, zátonyra futása nem szűnne meg, és nem csökkenne a házasság intézményének eltörlésével sem, ugyanakkor – úgy tűnik – a házasság puszta ténye nem jelent feltétlen garanciát. Mindkét esetben adódhatnak olyan helyzetek, amikor az egyik fél, vagy akár mindkettő olyan abszurd helyzetet teremt, amire már valóban nincsen konstruktív megoldási lehetőség.

Minden más esetben azonban a tudatos és felvállalt döntést hozó párok – ami értelemszerűen nem abban merül ki, hogy szép ruhában bevonulunk a házasságkötő terembe –, a házasságot egy életre szóló szövetségnek tekintő felek nagyobb valószínűséggel kooperálnak sikeresen.

Fontos tényező lehet még a gyerekvállalás kérdése. Nyilvánvaló, hogy a közös gyermeküket nevelő párok házasság nélkül is komoly elköteleződést vállaltak. Ám itt jön be a ma szintén sokat hangoztatott másik érv: „Nehogy már a gyerek tartson össze egy kapcsolatot!” Az ilyen pároknak tehát még komolyabban kell venniük kapcsolatuk alapjainak és céljainak tisztázását.

Mit üzen a tudatalatti?

Ha azonban ennél is mélyebbre akarunk evezni, nemcsak azt érdemes megnézni, kinek milyen üzenetet hordoz a házasság, hanem azt is, vajon mi az üzenete a házasságkötés elmaradásának? Az érett személyiségben mélyen ott gyökerezik az igény a szeretett féllel való egységre, biztonságra, adott hivatás, értékrend és társ mellett való elköteleződésre, az életre szóló szerelemre, annak ünnepélyes megpecsételésére. A kivételek tiszteletben tartása mellett, melyet a kölcsönös elvárások tisztázása és mindkét fél részéről való elfogadása jelent, elmondható, hogy a még kiegyensúlyozottnak tűnő, meghitt élettársi kapcsolatban is szinte óhatatlanul jelen van a fentiek kimondatlanságából, a végső szándék tisztázatlanságából adódó bizonytalanság. A megkötött házasságok esetében is felmerül persze a sikerül vagy nem kérdése. A sikeresség mellett azonban az eltökélt szándék és az ez irányban tett erőfeszítés ígérete mindkét fél részéről egyértelműen megfogalmazódik, nem csupán négyszemközt, kinek-kinek a maga módján, hanem a világ számára is egyértelmű nyilatkozat és szimbólumok formájában.

Ennek hiánya burkoltan azt üzenheti a másik félnek, hogy „fenntartom a választás megmásításának lehetőségét”, vagy „jogom van bármikor meggondolni magam”.

Az ezzel járó, lappangó bizalmatlanság, ha nem is törvényszerűen, de nagyon könnyen sodorja krízisbe még a legjobb alapokról induló párkapcsolatokat is.

Tüneti kezelés helyett mélydiagnózis

Logikusan következik a kérdés: Ha a házasság a megoldás a problémára, miért nem működik oly sok esetben mégsem? A mai társadalom divatos témái között sok a hasonló problémafelvetés, ami az ember szabadságát hivatott védelembe venni: Miért ne védekezzünk a foganás ellen, ha egyszer túlnépesedés van a világon? Miért ne abortáljon az, aki képtelen megfelelő körülmények között felnevelni a gyerekét? Miért ragaszkodjunk a házassághoz, ha úgyis válás a vége? Ugyanakkor miért ne támogatnánk a melegek házasságát? A fonák ezekben a kérdésekben a tulajdonképpeni megfordított logika, és a korunkat jellemző gyors tűzoltás, a mély analízis és az okokat kutató, megelőző problémakezelés helyett.

Még a profitorientált, lelketlen üzleti struktúrák és intézmények is „tudják”, hogy egy jól működő szervezet hatékonyságának kulcsa nem a már kialakult problémákra adott vészreakcióban, hanem az előzetes, megfontolt tervezésben és az esetleges hézagok feltárásában és kiiktatásában van.

Ez éppúgy igaz a testi-lelki egészségünkre, ahogy a társadalmunk működésére is. Ha a fenti kérdéseket eleve a felelős és érett szexuális viselkedésre nevelés, a szociális és gazdasági egyenlőtlenségek kiküszöbölése, illetve a házasság és a család valódi jelentése és funkciója szempontjából közelítenénk meg, mindjárt egészen más szemszögből, más megvilágításban látnánk a rájuk adható válaszokat is.

Egyetemista koromban ismerkedtem meg egy sráccal, aki igen komolyan vette az udvarlást. Facebook-üzenetet írt, nem válaszoltam; a campuson megvárta az óráim végét, hogy személyesen is megszólíthasson; amikor a beszélgetést rövidre zártam, megint írt, randira hívott.

A „bűne” az volt, hogy nem lehetett romantikusan vágyakozni utána: nem volt ugyanis sem művész, sem elérhetetlen.

Így tehát a vizsgaidőszak kellős közepén a barátnőimnek ecseteltem a kollégium tanulószobájában, hogy nem megyek el a második randira, mert ugyan az elsőn nagyon jót beszélgettünk, de nem jött a nagy, villámcsapásszerű szerelem. Ennyi, nincs mit tenni.

Aztán ugyanezt a témát egy másik bölcsészkaros lánnyal is boncolgattam, aki nem igazán osztotta a nézeteimet. Én, az elvarázsolt, olyasmiket mondtam, hogy „meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt”, ő viszont a leghatározottabban támadta az „első látásra szerelem” elvét, és Lőrinc barátot idézve azt mondta: „szeress szelíden, és szeretni fogsz sokáig.” Nekem, aki romantikus filmeken nőttem fel, egyértelmű volt, hogy a szerelem, amelyért a legenda szerint háborúkat vívtak (Szép Heléna) és hatalmas épületeket emeltek (Tádzs Mahal), csakis gyors és hurrikánszerű lehet. De a lány nem tágított, a legnagyobb lelkesedéssel adta elő, hogy a másik ember lassú felfedezése, a rácsodálkozások folyamata messze romantikusabb a pillanatnyi fellángolásnál. Aztán szóba került még egy elmélet a személyiségrétegekről; arról, hogy vajon mennyi idő alatt jutunk el az attitűdök rétegéhez; meg mindenféle teória, amit kommunikációelmélet-órán tanultunk. Bosszankodtam, mert a lány legyőzött a vitában, én pedig szeszélyes lettem az egésztől: pár nappal azután, hogy a leghatározottabban elzárkóztam a második randitól, mégis kezdeményeztem egy találkozót.

Ha nem hallgatok a bölcs lányra, valószínűleg soha nem jövök rá, hogy a szóban forgó srác valami elképesztően izgalmas keveréke az álmodozó művészléleknek és az analitikus informatikusnak, egy bölcsészkarra járó programozó, akivel hajnalig lehet beszélgetni a médiahatás-kutatás legújabb eredményeiről.

És erre persze lassan jöttem rá, „szépen, ahogy a csillag megy az égen.” Ahogy arra is, hogy mennyi butaságot hitettek el velem a hollywoodi történetek.

Kilenc éve élek ebben a kapcsolatban (most már házasságban), és tudom, hogy sokkal eseménydúsabb és érdekesebb volt ez a majdnem egy évtized, mint bármelyik „meglátni és megszeretni”-pillanat az életemben – nekem tehát megérte. Ezt a tudást pedig – amely hozzáállásomat a szerelemhez gyökeresen megváltoztatta – részben a bölcsészkaron megismert elméleteknek és a kollégiumi barátságoknak köszönhetem (a közhiedelemmel ellentétben tehát nagyon is volt értelme ilyen képzésre járni, de ez már egy másik történet).

Ülök a teázóban, hallgatom Adélt, aki a villámcsapásszerű szerelmet várja, és rám tör valami furcsa küldetéstudat, úgy érzem, hogy most, amikor minden korábbinál többen vannak a családra nagyon is vágyó ún. kényszerszinglik, muszáj kimondanom:

Lányok és fiúk, menjetek el a második randira!

– Úgy fogalmazott: a kiállítással és a vaskos albummal templomot akar emelni Nagy Istvánnak. Erős mondás, ami mögött személyes indíttatás feltételezhető.
– Nagy István kompromisszum nélküli művészete, alkotói és emberi etikája valóban nagyon közel áll hozzám. Pedig nem egy könnyen befogadható, elsőre magával ragadó művészet ez, ahogy az emberi karaktere is inkább karcos, szigorú, nehezen megnyíló lehetett. Nem volt könnyű élete. A külső nehézségek mellett – első világháború, Trianon – az is akadályozta az érvényesülését, hogy utált mindent, amit manapság önmenedzselésnek hívunk. Hatalmas intenzitással dolgozott, minden energiáját a művészetébe csatornázta, viszont ha a képei eladására került sor, szó szerint menekült a potenciális vevők elől. Az örökös vándorlás, a fővárostól való távolság sem segített abban, hogy már életében nagyobb hírnevet szerezen. Igazán otthon talán csak a szülőhelyén, Erdélyben érezte magát, és bár gyalogszerrel bejárta szinte az egész országot, mindvégig szülőföldje sajátos, különleges világát vitte tovább a lelkében és a képein mindenhová. Ma már jól látjuk, hogy a paraszti világban gyökerező életművéből világszínvonalú festészet nőtt ki. Olyan világot teremtett, ami sajátosan magyar, és közben a nemzetközi modernizmus mércéjével is kiemelkedő érték. Ráadásul alkalmas arra, hogy a tisztán művészi értékeken túl a történelmünkről, az identitásunkról is szóljon.

– Ön húsz éve kutatja ezt az életművet, bár nyilván nem csak ezzel telt az elmúlt két évtized…
– Negyven kötet készült ezalatt, meg persze lezajlott jó néhány aukció és a kiállítás, de Nagy István nem eresztett el: mint egy régi, becsületbeli tartozás –­ mindvégig tudtam, hogy végül rendeznem kell. Ez az ország fantasztikusan gazdag műalkotásokban, de néhány kivételtől eltekintve nincsenek földolgozva az életművek. Elhatároztam, hogy ezen változtatok.

Életprogramom lett, hogy a magyar festészetet rangjára emelem. Ezen az úton haladok, egy olyan stratégia mentén, amelyet sok évvel ezelőtt alaposan, a részletekig lebontva kigondoltam.

Azért készítek albumokat, hogy felhívjam a figyelmet a magyar festészet értékeire és a magyar történelem különleges, drámai pillanataira, olyan nézőpontból és attitűddel mutatva be a múltunkat, hogy az egy külföldi számára is érdekes legyen. A Nagy István-kötet is ebbe a sorozatba illeszkedik.

– De pont ez az életmű nem kapcsolódik egyik nemzetközi irányzathoz sem. Mondhatnánk, hogy „Magyarországon világhírű”?
– Volt, aki egyenesen provinciálisnak minősítette, ahogy egyébként sokak szerint a magyar festészet egésze is az. Ezzel a könyvvel pont ebből a lekezelő pozícióból akartam kiléptetni, ahogy az általam kiadott valamennyi könyv is végső soron erről szól: a festészetünk szebb, értékesebb, izgalmasabb annál, mint amit a korábbi szemlélet sugallt. Persze ahhoz, hogy ez nyilvánvalóvá váljon, nem elég csupán a lelkesedés. Fel kell kutatnunk, meg kell ismernünk, át kell értékelnünk és újra kell pozícionálnunk azt a műtárgyanyagot, ami a rendelkezésünkre áll. Ehhez kell sok kutatás, és kellenek a könyvek. Történt persze sok minden a semmihez képest ezen a téren, ami abból is látszik, hogy a közelmúltban Maurer Dórának kiállítása nyílt a londoni Tate-ben.

Nagy István ebben a változásban szerintem stratégiai pont lehet, mert azt tudjuk rajta keresztül modellezi, hogy egy minden ízében magyar, vagy, ha úgy tetszik: lokális karakterű művészet is képes megfelelni a nemzetközi, modernista ízlés elvárásainak.

– Azt mondja: Bécsben, az Albertina grafikai gyűjteményében lenne a helye.
– Az lenne az ideális közege. Persze a grafikák között, azoknak a műalkotásoknak a sorában szerepelhetne, amelyek papírra készültek, de a vizuális hatóerejük versenyez az olajjal, vászonra festett képekével.

– Mit tehet egy magyar magángaléria-tulajdonos azért, hogy oda is kerüljön? Nem az állam feladata lenne a közvetítés?
– Ha nem is az állam, de az állami múzeumi szféra az, ahol egy ilyen döntés megszülethet. Persze, a dolog nem ilyen egyszerű: hiába kopogtatnának egy mappányi remekművel a világ bármely nagy múzeumában, ennél sokkal több kell. Akkor lesz a magyar festészet, például Nagy István igazán érdekes a nemzetközi porondon, ha maga Magyarország izgalmasabb, érdekesebb, gazdagabb lesz, ha nagyobb erővel áll majd a művészete „mögött”. Az én vállalásom ebben a történetben az, hogy felmutatom az értékeket, a közösség pedig remélem felismeri és viszi tovább, amit elkezdtem. Ez érvényes Nagy Istvánra is. Húsz éven át foglalkoztam vele, ráköltöttem egy budai nagypolgári lakás árát, de most már más kerül a fókuszba. Újabb könyvtervek, nagy összefoglaló kötetek foglalkoztatnak. Persze, szokás szerint mindenben segítem azt, aki tovább akarja lendíteni az ügyet: az adatbázis, a reprodukciók, a kutatók rendelkezésére állnak a jövőben is.

– Tehát az Albertinába nem ön kopogtat be a katalógussal?
– Semmiképpen. Megtettem ezzel kapcsolatban mindent, amit csak tudtam. Odaállítottam az ügy mellé, akiket csak lehetett: így, ha valaki a visszhangokból akarja bemérni, ki Nagy István, most be tudja. Egy adósságom még van: a hatszáz oldalas kötet angol nyelvű változatát még meg akarom csinálni, és utána lezárul számomra ez a két évtizedes történet.

– Azt mondja, Ön látja, mire van éhség. Nagy István művészetére mekkora az éhség? Mennyire pörögnek a képei a műtárgypiacon?
– Finomíthatnám, de inkább sarkítok: totál nem. Tisztán üzleti szempontból Nagy Istvánról nem szabad könyvet csinálni, nem szabad kiállítást szervezni – egyáltalán nem szabad vele foglalkozni, mert köznapi értelemben kódolt a kudarc. Több mint három évtizede figyelem a magyar és a nemzetközi műtárgypiacot, pontosan tudom, mit lehet könnyen sikerre vinni. A galériámban csináltunk már olyan kiállításokat, amelyekre özönlött a közönség és tele volt vele a média. A tavalyi, a divat és a festészet kapcsolatát bemutató tárlatot három hét alatt több mint 18 ezren látták, a katalógus két hét alatt elfogyott. Ugyanakkor vannak stratégiai jelentőségű témák és alkotók – Nagy István is ilyen szerintem –, akiket időről időre elő kell vennünk, függetlenül a nagyközönség várható reakciójától. Rajta keresztül lehet beszélni mindenről, ami a huszadik században történt: az első világháborúról, Trianonról vagy éppen arról, hogy a polgárság miért nem tudta fenntartani a művészeit.

Ez az életmű a kulturális és történelmi háttere elmondásával együtt érdekes, és ha jól el tudjuk mesélni, akkor nemcsak esztétikai élményt ad, hanem a közösség számára egyfajta szellemi, lelki erőforrás is lehet.

Az, hogy mi a magyar, mindenkit foglalkoztat, aki itt él és érdekli, hogy mi történik körülötte – márpedig Nagy István művészete és életművének sorsa fontos válaszokat kínál erre a kérdésre is. Életútja és művészete abból a paraszti, népi kultúrából indul, amit sokan a legnagyobbak közül a legtisztább forrásnak tekintettek, mint például Bartók Béla, de mondhatnám akár Vajda Lajost is. Különleges világa nemcsak idehaza lehet érdekes, hanem az országhatáron kívül is, csak jó szemmel kell válogatni, okosan kell elmesélni és bemutatni.

Száz, száztíz évvel ezelőtt Fényes Adolf vagy Perlmutter Izsák paraszti témájú képei szenzációs sikereket értek el Nyugat-Európában és a legkifinomultabb ízlésű magyar, nagypolgári gyűjtők körében is – ma meg itthon szinte divat leszólni mindent, ami ezt a témát dolgozza fel. Ezen a téren is lenne hová fejlődni.

– Csakhogy épp Ön mondja: nem tudjuk a történeteinket jól elmesélni. A műtárgypiac akkor minek a mércéje?
– A legnagyobb, legjobb ízlésű gyűjtők mindig vásárolták Nagy István képeit, de közben az is igaz, hogy műtárgypiaci szempontból sosem volt igazán kurrens és érdekes. Ügyetlen húzás lenne, ha ebben a galériában tisztán műtárgypiaci dimenzióban gondolkodnék róla.

Én nemcsak műkereskedő vagyok, hanem gyűjtő és művészettörténész is, aki a várható haszontól függetlenül tekint a magyar festészet történetére, arra, hogy mit kell bemutatni és a rangjára emelni.

A galériámban sosem csinálunk kiállítást és könyvet pusztán az anyagi siker kedvéért. Ha ez bónuszként megtörténik – mint ahogy általában megszokott –, az nagy öröm. Nagy István esetében a pozitív visszacsatolás az életmű karakteréből fakadóan sokkal lassabb lesz. Másképp lenne ez Londonban, egy hasonló kaliberű angol festővel, aki mellett ott állna az elit, és az ország úgy gondolná, hogy köze van hozzá. Egy ilyen értő és évszázados tradícióra támaszkodó közegben a hatás sokkal gyorsabb. De ez tényleg sokadlagos szempont. Engem elsősorban a bemutatás, a felemelés motivál. Én ezt a kiállítást és ezt a könyvet jószándékkal ajánlom fel a köznek, hogy figyeljék ezt az életművet és gondolkozzanak róla. A templomos hasonlat erre is utal: hiszen a nagy nemzetek megbecsülik a festészetüket, az igazi értéket méltó keretbe foglalják. Mint egy gyémántot: először ideális formát adnak neki a csiszolással, aztán nemes anyagba foglalják a követ, úgy, hogy a ragyogása tökéletes legyen. A kiállítás és a könyv ambíciója az volt, hogy Nagy István művészetének rangja leolvasható legyen azok számára is, akiknek a szeme kevésbé iskolázott.

– Nálunk az állam a legnagyobb vásárló a műtárgypiacon. Miért nem egy állami múzeum rendezte meg ezt a kiállítást?
– Bárki megtehette volna, de nem tette. A múzeumok is érdekeltek abban ma már, hogy sikeres kiállítást rendezzenek, és ebben ügyesnek kell lenni. A sikeres kiállítások receptje viszonylag könnyen kikeverhető, kellő tájékozottsággal és jó szimattal nem olyan nehéz becsalogatni a közönséget. A siker persze fontos, de ezt nem csak a magas nézőszámmal kellene mérni. Abban bízom, hogy ez a kötet és ez a tárlat hosszú távon fogja kifejteni a hatását, ahogy Nagy István művészete is lassan, de annál mélyebben hódítja meg a közönséget.

– A múzeumi gyűjtemények mennyire adtak átfogó képet róla?
– A Nemzeti Galériában sokáig lógott képe, az állandó kiállításon három-négy-öt is, mikor mennyi. A pécsi Janus Pannonius Múzeum állandó kiállításán is volt egy, és a bajai emlékmúzeum gyűjteménye, ahová az özvegye ajándékozott képeket, szintén tisztességes. De mindez nem volt alkalmas az életmű újrapozícionálására. Ezek jó képek, de nem az az öt-tíz, amely egy csapásra megragadja a nézőt. A tálalás sem volt alkalmas arra, hogy az ember beavatódjék. Nagy István ebből a szempontból is különleges „elbánást” igényel: az ő képei csak a rá szabott miliőben érvényesülnek igazán, ideális, rá komponált térben, fényben és keretezéssel. Ráadásul nála nem elég pár kép ahhoz, hogy kiderüljön a jelentősége: szükség van a műveiből összeálló „szövet” megismerésére ahhoz, hogy egyáltalán megértsük az alkotói módszerét.

Azért is készült ekkora album, hogy annak, aki átlapozza, megnyílhasson ez a különleges világ, amelyben a variációknak, a témák szinte monoton ismétlésének, a látott valóság folyamatos letisztulásának is fontos szerepe van. Nádas Péter úgy fogalmaz, hogy ez a művészet olyan közel van hozzánk, mint az anyanyelv, aminek a szépségeire ritkán csodálkozunk rá. A most készült könyv erre ad esélyt, persze nem pótolhatja a személyes találkozást a művekkel.

– Megint csak az állam lehetne erre a válasz. Ugyanis Magyarországon nemigen vannak magánmúzeumok.

– Másmilyen a történelmünk. Külföldön többszáz éve halmozódó vagyonokból adnak vissza a közösségnek. A szocializmus sebei nem könnyen gyógyíthatók be.

Nem is várható el, hiszen itthon nem akkorák a vagyonok…

– Azért itthon is vannak már vagyonos emberek! Lázár János két évvel ezelőtt kancelláriaminiszterként épp az ön könyvbemutatóján beszélt arról, hogy nem a pénznek van híja az országban, hanem a szellemi igényességnek. Jelentkezik már a vagyonosodó réteg művészetpártolóként?
– Nem várhatom el, hogy másnak is olyan fontos legyen a magyar művészet, mint nekem, aki ebben vagyok otthonos. Nagyon örülnék, persze, ha a piac, a mecenatúra pezsgőbb lenne. De vélhetően ez a dolgok normális ritmusa, és idővel el fogunk jutni oda, hogy ez a terület is nagyobb figyelmet kap. Ha valaki időt szán erre, élményeket találhat, nem csak kötelezettséget vállal, nem csak tárgyak birtokába jut.

A művészetpártolás több, mint egyéni passzió vagy társadalmi szerepvállalás: élményforrás.

Nem véletlen, hogy a magyar történelem egyik aranykorában, a kiegyezést követő évtizedekben annyira fellendült a műgyűjtés. A művészek pártolása és a jó műtárgyakkal felékesített otthon jelezte a gazdasági és kulturális státuszt, ideális terepet teremtett a rendszeres találkozásoknak és közös társalgási témát adott a különböző helyekről, különböző viszonyok közül a mindenkori elitbe megérkező embereknek. Az általam kiadott könyvek arra is jók, hogy a műgyűjtés, a mecenatúra tradícióját bemutassák és serkentsék. A Radnai Béláról és Bedő Rudolfról szóló monográfiák, vagy éppen az „Elveszett örökség” című kötet a magyar műgyűjtés legnagyobb alakjainak állít emléket, de talán kedvet is csinál ahhoz, hogy a mai elit kövesse a száz évvel ezelőtti elődök példáját, felismerje, hogy mi mindenre jó a műtárgyak gyűjtése, a művészet pártolása. Lázár János, azt hiszem, leginkább ezt a pozitív erőt ismerte fel a műgyűjtésben, ezért segített annak idején az említett kötet kiadásában.A magyar történelem, elsősorban a dualizmus korszaka iránti szenvedélyes érdeklődése miatt jól tudta, hogy az efféle összekovácsoló, identitás- és közösségteremtő passziók milyen fontosak lehetnek egy ország fejlődésében, hogy a különböző irányba húzó erők ne gyengítsék, hanem erősítsék egymást.

– Mindössze egy hónapig látogatható az ingyenes kiállítás. Elég rövid idő az előkészületekhez képest, nem?
– Szerintem egy hónap éppen elég ahhoz, hogy aki meg akar ismerkedni egy művésszel, az eljöjjön és megnézze a tárlatot.

Fontos tudni, hogy ez nem egy eladásos kiállítás. Sokba kerül, de pénzt nem hoz, még belépőjegyet sem kérünk. A büszkeségem nem is engedné, hogy ha lenne egy eladó Nagy István-kép, azt most meghirdessem. Annyi energia és annyi pénz van ebben az egészben, hogy nem akarom „bepiszkolni” ezt az ügyet egy ilyen gesztussal.

Ez a kiállítás nem a pénzről szól, hanem az életprogramom, a személyes vállalásom része.

Ezután viszont aukciós kiállítások jönnek, ha tetszik: meg kell keresni a következő könyvek költségeit is.

– Átírhatja a művészettörténeti kánont egy galériatulajdonos?
–  Régen rossz, ha valaki úgy kel fel: na, ma átírom a kánont. Ez nem így működik. Rengeteg szereplő munkája, művészek, múzeumi vezetők, kurátorok, politikusok, kritikusok spontán és tudatos cselekvése az, amit kánonnak, egy korszak értékítéletének nevezünk.Az persze kétségtelen, hogy műkereskedőként, gyűjtőként és művészettörténészként egyaránt hatást gyakorolhatok erre a folyamatra, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy ennek nem vagyok a tudatában.

Annyit teszek, hogy a példámmal és a kiállásommal, a saját gyűjteményemmel, az általam kiadott könyvekkel, a kiállításokkal, az árverésekre válogatott képekkel és az aukciós katalógusokban közölt tanulmányokkal felmutatok értékeket, és várom, hogy a közösség miként reagál erre az „ajánlatra”. És persze drukkolok, hogy akadjon meg a szeme ezen azoknak is, akik tudnak tenni a magyar művek magasabb pozícióba kerüléséért. A közelmúltban a szürrealizmusról megjelent egy angol nyelvű könyv a Thames and Hudsonnál, amelyben két magyar mű is szerepel: egy Vajda Lajos és egy Korniss Dezső. Feltételezem, hogy ezeket a képeket is a „Modern magyar festészet” című kétkötetes összefoglaló munka miatt ismerték meg a külföldi szerkesztők. A magyar mellett angolul és németül is kiadtam ezeket a könyveket, majd elküldtem a világba mindenfelé, ahol értő kezekbe kerülhet: múzeumoknak, galériáknak, kiadóknak, művészettörténészeknek. Leginkább pont azért, hogy a magyar festészetet végre megismerje a világ. Ez az, ami igazán motivál.

Tisztaság, Tömörség, Transzcendencia – Nagy István. A kiállítás szeptember 13-ig látogatható a Kieselbach Galériában (Budapest, V. ker. Szent István körút 5.)

Nagy István (Csíkmindszent, 1873– Baja, 1937)

 A gonosz jelenlétéről, ördögi, démoni jelenségekről van szó, függetlenül attól, hogy ez alatt személyes vagy személytelen erőket és hatásokat, rajtunk kívül, vagy éppen bennünk működő erőket értünk-e. Az emberiség ősi bizonyosságához igazodva a keresztény hagyomány is kezdetektől, Jézus nyilvános működésétől kezdve hisz abban, hogy vannak olyan láthatatlan szellemi erők, amelyek rontást hoznak az emberre, gyötrik és rabul ejtik testét és lelkét. Az ilyen ember a megszállott, aki úgy beteg, szenvedő, sérült, hogy annak kifürkészhető testi vagy lelki oka nem lelhető meg; maga az emberi szellem az, amely sérült, beteg. Jézus maga, majd nyomába lépve az egyház exorcizmussal, kiűzéssel igyekezett elűzni az embert gyötrő démoni erőket; távozást parancsolt nekik, sajátos ördögűző imáiban és szertartásaiban. Már a keresztelési szertartásban is igyekszik eltávolítani a gonosz erőket, hatalmakat.

Bár az idők során az ördögűzési szertartás sok félreértésre adott okot, babonás szokásra, mágikus varázslásra, számtalan visszaélésre pedig alkalmat, ma is él a különféle keresztény egyházak gyakorlatában. Jelenlegi katolikus értelmezés szerint az ördögűzés karizmatikus képesség, egyben pedig szentelményi hatalom, amelyet csak arra felkészült és egyházi felhatalmazással bíró pap, az exorcista gyakorolhat.

A dolog persze még így is sokakat meghökkentő és izgatóan rendkívüli; legendák, szóbeszédek keringenek, hátborzongató filmek és szenzációs sajtóbeszámolók készülnek sikeres ördögűzésekről, amikor a megszállottból riasztó hangokat kiadó, kénköves bűzt árasztó valami távozik, lángok táncolnak körülötte, vagy epileptikus módjára rángatózik, de arról is vannak beszámolóink, amikor az ördögűző belső hang formájában keveredik vitába az ártó szellemekkel, démonokkal. Az egyház mai tanításában és gyakorlatában igyekszik távol tartani magát az ilyen kétes ezotériától.

Az ördögűzésnek szigorú szabályai vannak, aki pedig megbízatással rendelkezik annak végzésére, az alapos teológiai, lelkipásztori képzése mellett kellő orvosi és pszichiáteri ismeretekre is szert kell, hogy tegyen. Fontos mindez azért, mert az ördögűzés – legalább is a katolikus elvek, a Vatikán útmutatása szerint – csak ritkán, alaposan mérlegelt esetekben alkalmazandó eljárás. Nem okkult orvoslás vagy pszichiátriai kezelés, hanem olyan szertartás, szentelmény, amelynek lényege az ima erejében és hatékonyságában való hit, a szellem erőinek mozgósítása. Teológiailag szemlélve nem más, mint megszabadító szertartás, amelynek célja és értelme, hogy a hit erejével űzze el a lelkünkben lakózó gonoszt, a sátáni, démoni erőket, a bennünk megbúvó bukott angyalokat.

Arra a kérdésre, hogy mi ellen is folyik a harc, a II. Vatikáni Zsinat ad feleletet: „Az ember egész történetén végigvonul valami élet-halál harc a sötétség hatalmai ellen; a történelem hajnalán kezdődött.” Értelme pedig ennek a harcnak azért és addig van, amíg „az ember gyakran nem hajlandó Istent elismerni alkotójának, ezzel megtagadja létének a végső célra irányulását, egyúttal szétrombolja önmaga belső rendjét.” Ez a diagnózis vitathatatlan, még akkor is, ha nem az exorcizmus rá az egyedüli, a biztos orvosság. Az ördögűzés ebben az értelemben nem más, mint az ember megbomlott belső rendjének helyreállítására tett kísérlet; feltétele hit a rendben, tapasztalat a rend felbillenésében, bizalom abban, hogy e szertartás ereje képes egyesek szellemi épségének helyreállítására. Nem az egyetlen eszköz arra, hogy diadalt arassunk a magunk és a mások lelkének démonai felett, de e kísérlet őszinteségét, komolyságát, még ha másképpen gondoljuk is, aligha szabad kétségbe vonnunk.    

Pál apostol mondja az Efezusi levélben, hogy „a mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak”, maga Jézus pedig így tanítja apostolait Márk evangéliuma szerint: „Akik hisznek, azokat ezek a jelek fogják kísérni: Nevemben ördögöt űznek, új nyelveken beszélnek, kígyókat vehetnek a kezükbe, és ha valami mérget isznak, nem árt nekik, ha pedig betegekre teszik a kezüket, azok meggyógyulnak.”

„Az ünnepélyes, más néven „nagy” ördögűzést (Exorcizmus) csak a püspök különleges engedélyével ellátott pap végezheti.” .... „Az ördögűzés a gonoszlelkek kiűzését célozza, vagy a megszállottságtól akar megszabadítani, és ezt Jézus lelki hatalmával teszi, amit ő az Egyházra bízott.” (A Katolikus Egyház Katekizmusa 1673.)

„A szőlő halála csak átváltozás… Ha körülnézel a pincében, vajon gondolsz arra, hogy isteneket őrzöl hordóidba zárva?" – írta Pilinszky János egy prózai szövegében, nem véletlen hát, hogy mi is ezt a mondatot választottuk szezonkezdő estünk alapgondolatának. Vajon miben egyezik Karinthy Frigyes, Hamvas Béla, Márai Sándor, Pilinszky János és Ady Endre? Amellett, hogy a XX. századi magyar irodalom kimagasló alkotói, mind szerették a bort. Szerették inni és szerettek írni róla. A magyar bor a hazai kulturális hagyomány fontos része. Ott volt Petőfi, Krúdy és Gárdonyi asztalán, megjelent Vörösmarty Mihály írásaiban, de a kortárs írók, mint Schäffer Erzsébet sem felejtkeznek meg róla. S bár ma már lényegesen kevesebb a bordal, mint évszázadokkal korábban, azért megjelenik Dragomán György, Szabó T. Anna és Háy János szövegeiben is.

Szeptember 24. – Szüret - Irodalmi borkalandozás

Vendégek:

Kolovratnik Krisztián színművész

Rudolf Péter színművész

Tasnádi Bence színművész

Debreczeni Mónika birtokigazgató, Vylyan

Horváth Csaba irodalomtörténész

Háziasszony, szerkesztő: Juhász Anna

További információk itt.

A magát Iszlám Államnak nevező terrorszervezet közel-keleti térhódításával öltöttek igazán drámai méreteket a keresztények elleni vérengzések. Bár pontos adatok nem állnak rendelkezésünkre, annyi bizonyos, hogy könyörtelen támadásaik nyomán nem csupán több tízezer keresztény (és egyéb valláshoz és etnikumhoz tartozó) ember vesztette életét, de a vallási hovatartozásuk miatt elszenvedett üldöztetés miatt százezrek váltak hazájukban belső menekültekké.

Különösen lesújtó tény, hogy a terrorszervezet elleni katonai sikerek dacára mind a mai napig akadnak keresztény települések, ahol napi szinten követelnek emberéletet a dzsihádista támadások.

Az Iszlám Állam ideológiája az iszlám legszélsőségesebb értelmezése, a szalafita dzsihádizmus, miszerint a tőlük más nézeteket vallók pusztítása megengedett és teljesen jogos. Értelmezésükben ilyenek például a hitetleneknek vagy politeistáknak (ebbe a kategóriába sorolandók a keresztények is a Szentháromság-tan miatt) bélyegzett emberek – vagy egyszerűen az iszlám egy másik irányzatának követői.

A megszállt területeken élő keresztényeknek három lehetőség állt rendelkezésére: fejadót (dzsizja) fizetni és elfogadni a velük szembeni diszkriminatív bánásmódot, cserébe a viszonylagos biztonságért; áttérni az iszlám hitre – vagy pedig hitükért vállalni a mártíromságot.

Pusztító jogosultság: áldozatnak érzi magát, ezért jogot formál a pusztításra

A keresztények elleni gyűlölet két tőről fakad. Egyrészt szítja a közelmúlt történelme, a világpolitika eseményei, amely a szélsőségesek értelmezésében azt bizonyítják, hogy a nyugati világ folyamatosan megalázza a muszlim világot. Másrészről pedig erre az eredményre vezet az is, hogy a gyűlölt keresztes hadjáratok leszármazottjaiként tekintenek a közel-keleti keresztény közösségekre. Ezért is buzdítja követőit a terrorszervezet propagandaanyagában a „keresztesek” (értsd: a nyugati civilizáció) megtörésére, legyőzésére és megalázására. A kérdés horderejét mutatja,hogy Dabiq nevű, több nyelven, online elérhető propagandamagazinjuk egyik számát kifejezetten ennek a témának szentelték: a lapszám „Törd meg a keresztet” címmel hirdet globális vallásháborút a keresztények ellen. Az Iszlám Állam szerint ebben a háborúban nekik nincsen veszítenivalójuk; értelmezésükben ők pusztán a közösségüket érintő igazságtalansággal szemben lépnek fel. Ennek megfelelően minden keresztény célpontnak tekinthető, vérük ontása jogos.

Ebben a háborúban a közel-keleti keresztény közösségek csupán az első vonalat jelentik, a háború végső célja az egész keresztény gyökerű nyugati civilizáció megsemmisítése.

„Gondolkodásukban mindig ők az áldozatok, és a dzsiháddal az a céljuk, hogy helyreállítsák a világ rendjét – mondja a képmás.hu-nak dr. Speidl Bianka iszlámkutató. – Ez tulajdonképpen az, amit Böszörményi Nagy Iván világhírű pszichiáter pusztító jogosultságnak nevez. »Áldozat vagyok, ezért jogos a gyűlöletem, és csak a pusztítással állíthatom vissza az egyensúlyt«. Ez a gondolat irányítja a cselekedeteiket.”

Drámai fogyatkozás Szíriában és Irakban

A kereszténység bölcsőjében, Szíriában és Irakban, immár létveszélyben van a több mint kétezer éves keresztény jelenlét.

Irakban 2003-ban még  1,4 millió körüli volt a keresztények száma (a lakosság mintegy 6 százaléka), ez a szám már 2010-ben – bár pontos számadatok hivatalos népszámlálás hiányában nem állnak rendelkezésünkre – 270 ezerre csökkent. Az Iszlám Állam üldözése eredményeként számuk bizonyosan tovább csökkent.

Az iraki Moszult érő offenzíva nyomán bekövetkezett keresztény exodus után – ha csak átmenetileg is – a kereszténység 1800 éves jelenléte és a misék bemutatása megszűnt. Ha ilyen ütemben apad tovább az iraki keresztények száma, 2020-ra végérvényesen eltűnhetnek ősi területeikről.

A terrorszervezet elfoglalta a város közelében fekvő Ninive-síkság keresztény falvait is (Telsqof, Batnaya, Bartella, Qaraqosh), számtalan házat porig romboltak, egész településeket tettek teljes mértékben lakhatatlanná, százezren menekültek el. Számtalan keresztény férfit végeztek ki az Iszlám Állam gyilkosai, nőket és gyerekeket tettek földönfutóvá vagy éppen hurcoltak el rabszolgának. Az emberek ellen elkövetett támadások mellett az épületek is a dzsihádisták célkeresztjébe kerültek, ezzel is azt üzenve, hogy teljesen ki kell törölni a keresztény jelenlétet Közel-Keleten.

Szíriában 2010 körül 1,5 millió keresztény élt (a lakosság 10 százaléka), számuk 2015-re 400 ezerre csökkent. Az iraki keresztény közösségekhez hasonlóan, az Iszlám Állam pusztítása után megmaradt szíriai keresztények létszámát sem lehet pontosan megbecsülni. Az ország legnagyobb keresztény közösségének otthont adó Aleppo városában – a sorozatosan elszenvedett támadások után, 2017 tavaszára – egyes becslések szerint a keresztény közösségnek csupán egynegyede (35 ezer fő) maradt.

2013 tavaszán a dzsihádisták lerohanták az ősi Maaloula települést, ahol még Jézus anyanyelvét, az arámit beszélik.

A szíriai asszírokat első körben pénzforrásként igyekezték felhasználni a terrorszervezet katonái, abban reménykedve, hogy a vélten gazdag, külföldön élő rokonok majd súlyos összegek ellenében kiváltják rabul ejtett családtagjaikat. Ezen túl azonban az iraki keresztények helyzetéhez hasonló kép rajzolódott ki Szíriában is: a dzsihadisták által elfoglalt területeken mindennaposnak számítottak a tömeges gyilkosságok, a nők megbecstelenítése és eladása a rabszolgapiacon, a reményvesztettek menekülése, az épített örökség kincseinek és a lakott településeknek a lerombolása.

„A háború előtt a szír keresztény családok többsége a jómódú középosztályhoz tartozott erős egzisztenciával, anyagi tartalékkal, ingatlanokkal – nyilatkozta a képmás.hu-nak Kassab Adonis, az orientalista.hu főszerkesztője. – A keresztények voltak a legjobban képzettek. Többségük orvosi, mérnöki, tanári diplomát szerzett, de sok család foglalkozott kereskedelemmel vagy mezőgazdasággal. A háború kitörése után egyik napról a másikra mindent elveszítettek. Egy pillanat alatt tűnt el minden, amit egész életükben felépítettek, és amit a felmenőiktől örököltek. Rengeteg keresztény közösség sokkos állapotba került, hiszen egy kiegyensúlyozott, biztonságos hátterű élet után most nyomornegyedekben élnek és a Nyugat által kiszabott embargó miatt kilátástalan a helyzetük. – folytatja Kassab Adonis. – A fenti számok tükrében nem sok jót lehet jósolni a keresztény közösségeknek.”

„Több mint valószínű, hogy ez volt az utolsó konfliktus, amit még át tudtak vészelni. Egy következő üldöztetés vagy háború végleg elpusztíthatja a világ legősibb keresztény közösségeit.”

„Je suis keresztény”! Hol marad a világ szolidaritása?

A 2019 márciusában, Christchurch városában történt, szélsőjobboldali indíttatású merénylet után nagy nyomás nehezedett a nyugati világra, hogy egyhangúan ítélje el a pénteki imán résztvevő muszlimok elleni atrocitást, illetve hogy ismerjék el, hogy ez egy iszlám vallással szemben elkövetett támadás volt. Mindez egy beszédes nevű, „Christchurch”, azaz „Krisztus temploma” (vagy egyháza) nevű városban történt, amely nem mellesleg több mecsetnek ad otthont. Ugyanez, a muszlim világra irányuló számonkérés, azóta is következetesen elmarad a keresztények ellen rendszeresen elkövetett véres merényletek után. Mi lehet az oka ennek a fájó megkülönböztetésnek?

Miért hátrál meg a nyugati világ, amikor egyértelmű, hogy a keresztények kerülnek célkeresztbe?

Pedig az Európai Parlament 2016. február 4-én határozatot fogadott el, amelyben népirtásnak minősítette az Iszlám Állam keresztények és más etnikai-vallási kisebbségek (jazídik, türkmének és síiták) ellen elkövetett rémtetteit a Közel-Keleten.

A határozat azonnali cselekvésre szólítja fel a nemzetközi közösséget a háborús bűnök elszenvedői védelmében, de mindez vajmi kevés ahhoz, hogy érdemleges intézkedések történjenek a keresztény közösségek védelmében. Az Egyesült Államok kormánya és az Egyesült Királyság parlamentje szintén népirtásnak minősítette az Iszlám Állam vérengzését, de erre már sem a kanadai liberális kormány, sem a svéd, „feminista külpolitikával” burkolózó kormány nem volt képes.

„Amikor elér bennünket az erőszak következő hulláma, szerveztek-e majd tüntetéseket »Mind keresztények vagyunk« feliratú táblákkal?” A szónoki kérdést Bashar Matti Wardaer bilikáld érsek tette fel egy Londonban tartott beszédében májusban, amelyben az Egyesült Királyság egyházfőit próbálta felszólítani a látszólagos tétlenség és cselekvésképtelenség megszüntetésére – jóllehet ezeknek a mondatoknak minden hívő keresztény lelkében meg kellene kongatnia a vészharangot. „A kereszténység – egyben a világ talán legősibb egyháza – Irakban vészesen közel áll a kihaláshoz. Nekünk, megmaradóknak készen kell állnunk a mártíromság felvállalására is. Üldözőink elkobozták jelenünket, miközben megpróbálták eltörölni a történelmünket és elpusztítani a jövőnket – nyilatkozta az érsek.

A jövő?

A szír és az iraki keresztény menekültek jellemzően az országhatárokon belül maradtak, vagy pedig a térség valamelyik szomszédos országába menekültek (elsősorban Jordániába és Libanonba).

Azon kevesekkel, akik Európát választották célul, előfordult, hogy a menekülteket befogadó központoknál üldözőikkel találták szembe magukat.

„A keleti keresztények félelemben, szomorúságban, és az évek múltával kimondhatjuk: reménytelenségben élnek. Vannak, akik évek óta várják Libanonban és Törökországban menedékkérelmük elbírálását. Néhányan vissza is tértek és megpróbálnak túlélni a romokon. De a következő nemzedékek élete, vallásgyakorlásuk szabadsága nem biztosított, sőt, az iraki politikai vezetés is egyre szélsőségesebb irányba tart – mondja dr. Speidl Bianka, aki munkája kapcsán a Libanonba menekült iraki és szír keresztények helyzetét is vizsgálta, és az elmúlt két évben öt alkalommal járt Szíriában.

Júniusban járt Szíriában Kassab Adonis is, aki a keresztény településeken forgatott filmet.

„A szíriai keresztények erős hittel és hazaszeretettel rendelkeznek. A »reménység gyermekeinek« nevezik magukat.”

„Nem szeretnék elhagyni Szíriát. Hogy miért? Egyszerűen mert szeretik a hazájukat, és nem szívesen élnének idegen országban. Az elmenekült keresztények is hasonlóképpen gondolkodnak. Az iszlamista csoportoktól felszabadult területekre már kezdenek visszatérni, de a többségük kivár, hogy végleg véget érjen a háború” – mondja Kassab Adonis.

„Szíriában a dzsihádisták kiszorítása nyomán érzett eufória helyét mára a kilátástalanság és az apátia váltotta fel – mondja Dr. Speidl Bianka. – Egy nyolc éve vérző népet szankciókkal sújtanak, nincs stabil áramszolgáltatás, benzin, az árak az egekbe szöktek, a gazdaság nem tud munkát adni, hiszen a nagy volumenű újjáépítés nem kezdődhetett meg, éppen a szankciók miatt. Az EU az embargók politikáját folytatja, amelynek csupán három dicstelen eredménye van: a folyamatos, immár gazdasági okú kivándorlás, a szélsőséges tendenciák meggyökerezése a szegénység miatt, valamint az, hogy az Unióval rivalizáló globális és regionális hatalmak vették át a kezdeményezést (pl. Törökország és Oroszország – a szerk.), az ő gazdasági befolyásuk és politikai kultúrájuk hódít teret az országban. Mindez a keresztények szempontjából végzetes.

Ha tetszik, ha nem, a keresztény–muszlim együttélés csak erős központi hatalom irányítása, ellenőrzése mellett lehetséges – mondja Dr. Speidl Bianka. – A liberális Európa már ma is sokkoló történések színhelye, de a jövőben még inkább az lesz. A keresztények védelmében állami szinten egyedül a magyar kormányzat szólalt meg és nyújtott fizikai segítséget.”

„A nyugati lobbisták számára a kereszténység valami avitt, elvont ideológia, amitől szeretnének megszabadulni, és ennek érdekében a kétezer éves keleti keresztény közösségeket is készek feláldozni.”

„Azt tapasztaltam, hogy a magyar embereket rendkívüli módon megérintette a közel-keleti keresztények helyzete – nyilatkozta a képmás.hu-nak Kassab Adonis, az orientalista.hu főszerkesztője. – Szíriában és Irakban több tucat templom, kórház és iskola épült fel magyar kormányzati támogatásból, ami rendkívül sokat jelent az ottani keresztényeknek. A magyar egyházak, karitatív szervezetek, egyesületek vagy egy-egy település közösségei is szerveztek adománygyűjtéseket. Ez mindenképp példaértékű és egyedülálló a világon. Miként azt II. Efrém szír ortodox pátriárka is kijelentette, Magyarország a keresztény Európa reménysége.”