Tavaly novemberben pattant ki a hír, amely szerint egy kínai tudós a CRISPR-rendszer alkalmazásával belenyúlt egy ikerpár génkészletébe. Az embriók génszerkesztése állítása szerint immunissá tette a HIV‑pozitív apától származó gyerekeket az AIDS betegség vírusával szemben, arra ugyanakkor nincs garancia, hogy ez tényleg így van, illetve hogy a változás nem okoz egyéb nem várt hatást. A munka a tudományos közösségben óriási felháborodást váltott ki, a kutatótól saját egyeteme is elhatárolódott. Azóta kicsit csitultak a kedélyek, de a kérdés ma is ugyanaz.

„Bioetikai szempontból számos aggályt felvet a téma. Mindenekelőtt azt, hogy nem áll rendelkezésre annyi biztonságos információ, amivel garantálni lehet, hogy a beavatkozás segít elérni a kívánt célt és nem jár súlyos, előre nem látható következményekkel” – mondja Oberfrank Ferenc bioetikus.

A Magyar Tudományos Akadémia Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetének ügyvezető igazgatója kiemeli, hogy a beavatkozás emiatt olyan kísérletnek minősül, amely ember esetében nem felel meg az általános bioetikai normáknak. Nem engedik meg sem az országok szabályozásai, sem a nemzetközi egyezmények. Az előírások az Európai Unión belül nagyon részletgazdagok, de az UNESCO vonatkozó egyezményei, illetve az Amerikai Egyesült Államok külön előírásai is szigorúak.

Isten megengedné?

A valláserkölcsi megközelítések különbözőek, ezek nagy része pedig aggályosnak vagy eleve megengedhetetlennek tartja az ilyen jellegű beavatkozásokat. Ennek oka, hogy ilyen esetben az ember úgymond Istent játszik. „Meglepő, de a katolikus egyház tanítása ezzel együtt sem az, hogy nem szabad ilyet csinálni, hanem az, hogy csak jó cél érdekében, és megfelelő tudás birtokában szabad ilyesmire vállalkozni. Isten ugyanis elvárja, hogy az ember a keze ügyébe akadó eszközökkel megpróbáljon jót tenni. A gond viszont itt is ugyanaz: mivel nem ismerjük megfelelően a rendszert, nem tudhatjuk, hogy a beavatkozással valóban jót teszünk-e, nem tudjuk, hogy az milyen hatással lesz az érintettekre, illetve az egész közösségre.

Hogy mi történik akkor, ha a gyerekek felnőnek, és családot alapítanak. Ekkor ugyanis egy mesterségesen módosított genetikai állományú szülőtől örökölnek majd módosított genetikai állományt a gyerekek. Ezek a gének újabb generációkba, ezáltal pedig a populációkba kerülhetnek be” – mondja a bioetikus.

Kiemeli, hogy ennek lehet, hogy nincs kockázata, illetve olyan a kockázata, ami viselhető. Viszont nincs elég bizonyíték, hogy a rizikót kizárjuk. A magzatkori genetikai szerkesztés emiatt nem elfogadható. A másik veszély, hogy ez nem egyedi eset lesz – hiszen ez a beavatkozás sem volt közismert –, a módszert egyre többen alkalmazhatják egyre gyakrabban.

Alkotni vagy gyógyítani?

A CRISPR-rendszer alkalmazásának tudományos hátteréről dr. Boldogkői Zsolt molekuláris biológust, az MTA doktorát, a Szegedi Tudományegyetem Orvosi Biológiai Intézetének igazgatóját kérdeztük meg. A professzor kiemelte, hogy a génmódosításra két elvi lehetőség áll rendelkezésre. A jelen esetben használt csíravonal-génterápiával a zigótát vagy az igen korai embriót lehet módosítani. Ennél a megoldásnál minden sejt tartalmazza a génszerkesztéssel elért genetikai változtatást, és az érintett örökíteni is tudja azt. Ez a megoldás ma a világon sehol sem engedélyezett.

A másik lehetőség a szomatikus génterápia, amelynek során a felnőtt szervezet valamelyik szervében végeznek genetikai változtatást. Erre a technikára nagyjából 15 éve lehet engedélyeket szerezni, de csak klinikai tesztelésre.

„Ennek során olyan genetikai korrekciót végzünk, ami betegségek gyógyítására ad lehetőséget. Feltétele, hogy az idegen gének nagy hatékonysággal jussanak be az érintett szerv sejtjeibe. Ez fontos, mert ha a beteg sejteknek csupán kis százalékát gyógyítjuk meg, az eredmény nem megfelelő” – magyarázza a professzor. A másik feladat, hogy az idegen gén stabilan legyen jelen a sejtekben. Erre képes a CRISPR-rendszer, amely közel 100 százalékos hatékonysággal építi be az idegen szekvenciákat a gazda DNS-be. Ilyenkor a génmódosulás az örökítő anyagba nem épül be, a változás nem öröklődik.

Semmi sem biztos

A szomatikus sejtekkel kapcsolatos jelenlegi kutatási eredmények eléggé vegyesek: az egerekkel végzett tesztek jól sikerültek, a rágcsálók egyik anyagcsere-betegségét például már sikerült a CRISPR-rendszer alkalmazásával gyógyítani. „A rágcsálóknál a módszerrel tudtak koleszterinszintet is csökkenteni. Ennél a változásért felelős génszekvenciát nem vírusokkal, hanem nanorészecskékkel vitték be a sejtekbe, a beépítést viszont ugyanúgy a CRISPR-rendszer végezte.

Már történtek humán kísérletek is, tavalyelőtt például olyan, amelynél a Hunter-szindrómát gyógyították ily módon. Ugyan nem a CRISPR-rendszerrel, de volt már olyan génterápiás beavatkozás is, amely a Parkinson-kór kezelését segítette” – mondja a professzor. Hozzáteszi, hogy ilyen kutatások egyelőre csak klinikai fázisban vannak, a gyakorlati alkalmazás még nem engedélyezett, csupán a technológia tesztelése.

A módszer a jövőben alkalmas lehet olyan egygénes betegségek kezelésére, mint a tüdőt érintő cisztás fibrózis. Viszont a CRISPR-rendszer alkalmazását még finomítani kell, mivel a vizsgálatokból az látszik, hogy a DNS-ben nemcsak a kívánt változások mehetnek végbe, hanem egyéb, nem kívánt lókuszok is módosulhatnak, ami akár rákot is okozhat.  

Mi is a CRISPR?

A CRISPR-rendszer valamelyest hasonlít az immunrendszerhez, eredetileg baktériumok alkalmazzák vírusellenes stratégiaként. Eredménye az, hogy az egysejtű mikroorganizmusok képesek elvágni az őket megtámadó vírusok (bakteriofágok) DNS-ét. A folyamat megértéséhez tudni kell, hogy amikor a bakteriofág megfertőzi a baktériumsejtet, akkor az azt megvágja, bizonyos DNS-darabkáit pedig beépíti saját DNS-ének egy speciális szegmensébe. Ez az úgynevezett CRISPR‑lókusz. A beépített részből transzkripció (átírás) során képződik a CRISPR RNS, ami már két részből áll. Az egyik része felismeri a bakteriofág DNS-ét, a másik része pedig az annak DNS-ét elvágni képes Cas9 enzimet köti meg.

A molekuláris biológusok ezt a mechanizmust tudják használni, képesek ugyanis olyanná alakítani, hogy alkalmas legyen a DNS-ben egy hibás gén azonosítására, és akár arra is, hogy segítségével be lehessen építeni egy idegen gént.

Ezt az teszi lehetővé, hogy a sejtekbe bejuttatott RNS‑szekvencia odakapcsolódik a DNS megfelelő lókuszához, majd odavonzza a Cas9-et, ami a gazda DNS-t a szekvenciák mögött elvágja. A vágás miatt beindulnak a hibajavító mechanizmusok, aminek eredményeként a DNS szabad végei kijavítódnak. Ha ezen a ponton a rendszerhez idegen DNS‑szekvenciákat adnak, akkor azok beépülhetnek az adott régióba, ezáltal pedig kicserélhető lehet egy hibás gén. Ez a rendszer tehát alkalmazható idegen gének bevitelére, de akár egyetlen nukleotidot is ki lehet vele cserélni. Emiatt lehet a módszernek komoly szerepe a génterápiában. Nem a CRISPR-rendszer az első, amelynek működését baktériumoktól lesték el a kutatók, ilyenek a ’70-es években felfedezett – szintén a baktériumok vírusellenes védekezését segítő – restrikciós enzimek is. Ezek a DNS-ben rövid, tipikusan 6 bázisos szakaszokat, úgynevezett palindrom szekvenciákat ismernek fel, majd vágnak kettő vagy több részre, ezáltal működésképtelenné téve a vírust. A módszer a baktérium örökítőanyagában nem tesz kárt, az ugyanis saját szekvenciáira olyan metilcsoportokat tesz, ami miatt a restrikciós enzim nem képes megemészteni. Emiatt van az, hogy az enzim kizárólag a bakteriofágokat semlegesíti. A restrikciós enzimeket ma már gyakran alkalmazzák a molekuláris biológusok, azok a génsebészet alapvető eszközeivé váltak.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. januári számában jelent meg. Keresse a lapot az újságárusoknál, vagy fizesse elő ITT.

A kérdésre én rögtön egy határozott nemmel válaszolnék, de a választ ki-ki saját maga átgondolhatja és eldöntheti. Viszont ha igen a válaszunk, akkor jogosan merülhet fel a kérdés: vajon a jó párkapcsolat miért ennyire nehezen megvalósítható? Talán nincs elég időnk egymásra vagy önmagunkra, vagy a türelem az, amiből már kevesebb van? Egy dolog biztos: sokszor a könnyebb utat választjuk, és „kilépünk” a kapcsolatokból, mintegy menekülőre fogva a dolgot, és kidobjuk, ami nem működik. Ilyenkor hajlamosak vagyunk elfelejteni azt a fontos dolgot, hogy mi már nemcsak saját magunkért és egymásért tartozunk felelősséggel, hanem a gyermekeinkért is, akiknek az élete a szülők válásával valamilyen mértékben mindenképp megváltozik. 

Az apám közel három évtizeden át nem keresett

35 éves vagyok, közgazdász, mentálhigiénés szakember és gyászfeldolgozó csoportvezető. Magam is érintett vagyok a témában, hiszen hároméves voltam, amikor a szüleim elváltak. Sajnos testközelből éltem át, hogy milyen érzés csonka családban, elvált szülők gyermekeként, apa nélkül felnőni. Az apám közel három évtizeden keresztül nem keresett, nem tartotta velem a kapcsolatot, az édesanyám és a nagymamám neveltek fel, akiknek sokat köszönhetek. Tényleg sokat.

Az apám hiánya azonban mély sebeket és sok-sok fájdalmat szült bennem, amelyeket hosszú évekig jó mélyen eltemettem magamban. Tagadtam a veszteségem, megpróbáltam elhitetni magammal és másokkal is, hogy jól vagyok, de valahol legbelül mégis haragot és dühöt éreztem, kínzó fájdalmat és tehetetlenséget.

Mindezt még saját magamnak sem mertem bevallani, hiszen nem is tudtam pontosan felismerni, mit érzek, csak valami nagyon nagy űr volt bennem. Éveken, sőt évtizedeken keresztül vártam, hogy az apám majd egyszer meg fog keresni. Lett volna rá ideje és alkalma is, de nem tette. Lehet, hogy nem talált meg, de az is lehet, hogy nem mert, vagy nem akart keresni. Nem tudom a teljesen igaz magyarázatot, de talán már nem is számít ez, hiszen az elmúlt éveket már semmi sem pótolhatja. Csak arra érdemes koncentrálni, ami még előttünk van.

Az űr a lelkemben: apahiány

Átélve a saját helyzetemet és látva számos közeli ismerősöm életét, vagy akár a tágabb társadalmi helyzetet is, úgy érzem, egyáltalán nem vagyok egyedül az apahiányos történetemmel és ebből fakadó nehézségeimmel. Mondhatni, nagyon sokan járunk hasonló cipőben, csak nem beszélünk róla. Mert szégyelljük, mert bánt bennünket az egész, és talán félünk is róla beszélni, hiszen fájdalmas szembenézni az eltemetett, sokszor még önmagunk számára is ismeretlen érzésekkel.

Pont emiatt gondolom, hogy igenis foglalkoznunk kell ezekkel a történetekkel, érzésekkel és veszteségekkel, és beszélnünk kell róla, ki kell törnünk a tabutémák börtönéből!

Sokszor nem is gondolnánk, hogy a gyermekkorunkban átélt és fel nem dolgozott veszteségek és traumák, mint például a szülők válása, milyen erős hatással tud lenni felnőttkorunk hétköznapjaira, és mennyire rá tudja nyomni a bélyegét az emberi kapcsolatainkra.

Ahogyan elkezdtem foglalkozni saját önismeretemmel, egyre több pszichológiai tartalmú könyvet olvastam, és mellette kialakult az Isten-kapcsolatom is – valami elkezdett megváltozni bennem. Egyre többször kerültem olyan helyzetbe, amikor eszembe jutott az apám, és egyre inkább felismertem, hogy a magamban érzett űr valójában az apámmal való rendezetlen kapcsolatomból fakad. Ekkor fogalmazódott meg bennem legelőször annak a gondolata, hogy fel kellene vennem vele a kapcsolatot valahogyan. Ám ekkor még ötletem sem volt, hogyan is induljak el ezen az úton, és bevallom őszintén, inkább kevésbé fájdalmas és félelmetes módon szerettem volna magamban rendezni és begyógyítani a dolgokat. Így gyorsan el is hessegettem magamtól a megkeresés gondolatát, de valahogy az mégis gyökeret vert a fejemben, és néha visszatért.

Addig kell rendezni a dolgokat, amíg még nem késő

Ahogy haladtam előre az önismereti utamon, egyre több mindent értettem meg saját magam és a családom viselkedésével kapcsolatban, és egyre több választ találtam a miértekre.

Nehéz volt elfogadni és megérteni, hogy mennyire meghatároz a múltam, és hogy még úgy is hatással van rám a jelenben, hogy nem is emlékszem szinte semmire a 32 évvel ezelőtti történésekből.  

Anyukám és nagymamám minden tőlük telhetőt igyekeztek megadni nekem, amit egy nő megadhat a gyerekének és az unokájának. De azt nem tudták pótolni, amit csak egy férfi és csak egy apa tud megadni. Mi tagadás, mindig is hiányoltam az életemből azokat az önfeledt pillanatokat, amelyeket egy apával én is eltölthettem volna gyerekként. Jó lett volna, ha megtanít focizni, barkácsolni, vagy egyszerűen csak jó példát mutat az élethez, és támaszként jelen van mellettem, meghallgat vagy éppen tanácsot ad, amikor szükségem van rá. Amire ő nem tanított meg, abból sok mindenre megtanított az élet. Sokszor elég nagy árat fizettem egy-egy hibás döntésemért, de talán pont ez kellett ahhoz, hogy biztosan megtanuljak egy-egy fontosabb leckét.

Bármennyire is szerettem volna elkerülni a kapcsolatfelvételt apámmal, mégis ez tűnt az egyedüli lehetséges útnak ahhoz, hogy fejlődni tudjak, és jobban megismerjem az énemnek azt az oldalát is, ami belőle fakad.

Szerettem volna végre szembenézni a múltammal, és úgy éreztem, készen állok arra, hogy elkezdjem begyógyítani a sebeimet. Rájöttem, hogy nem a párkapcsolataimból kell begyűjtenem a hiányzó szeretet-visszaigazolásokat és önértékelési megerősítéseket, amiket valójában az apámtól kellett volna megkapnom. Úgy gondoltam, hogy addig kell rendezni vele a dolgokat, amíg még nem késő. Sok útmutatást, megerősítést és támogatást kaptam a környezetemtől is, és végül úgy döntöttem, hogy 28 év után, 31 évesen megkeresem őt. Arra gondoltam, ha majd egyszer feleségem és gyerekeim lesznek, szeretnék elég jó férj és elég jó apa lenni számukra. Szeretnék biztonságot nyújtani a családomnak, példát mutatni a gyermekeimnek, és megtanítani őket arra, hogy az egyes helyzeteken igenis lehet változtatni, és azokat jobbá is lehet tenni. Nyitottság és bátorság kell ahhoz, hogy bele merjünk vágni az ismeretlen újba, ha az első látásra félelmetesnek is tűnik. Azonban most az első lépést nekem kellett megtennem. Ezekkel a gondolatokkal indultam el végül a megkeresés útján, amelyről a következő cikkben részletesen beszámolok nektek.

Kisfiúként varrónő akartam lenni, aztán pilóta, majd űrhajós. Egyik sem következett be, bár ehhez hasonló furcsa dolgok igen. (nevet) Mindig is budapesti, furcsa, laza srác voltam, aki fél lábbal mindig az álmaiban járt. Az életem a Pasaréti általános iskolában kezdődött, ahol még egyetlen határozott, átgondolt lépésem sem volt, ahogyan jövőképem sem. Ez a szó fontos, mert ha van jövőképed, sok minden másod is van. A jövőkép hajtóerő, ami szükséges ahhoz, hogy ne céltalanul bolyongj, hanem tudd, mit miért teszel. Akkor fel tudod építeni úgy a napodat, hogy annak célja, ereje legyen, hogy a sok kis nap elvezessen valahová. De tizenegy évesen semmit sem tudtam erről.

Hatodik osztályba jártam, amikor mindennap találkoztam egy táblával, rajta a felirattal: Gyere és felvételizz a Balettintézetbe! Amikor először megláttam, nagy hanggal mentem be az osztályba és mondtam a többieknek, hogy ki az a hülye, aki erre jelentkezik. Hát ki más lehetett az, mint én? (nevet) Jó, nem pontosan így volt. A nővérem, aki már odajárt előkészítő tanfolyamra, megkért, hogy menjek el vele megnézni egy felvételit. Én voltam a kísérleti alany, de engem egyáltalán nem érdekelt a dolog. Majd néhány nappal később levélben értesítettek, hogy felvételt nyertem. A nővérem helyett én kezdtem el a Balettintézet tanfolyamát, amire édesanyám és a nővérem biztatott, és biztos a nagymamám is melléjük állt volna, mert ő meg sztepptáncosnő volt. (mosolyog) Az utolsó pillanatig tiltakoztam, de ők azt mondták, ez nagy lehetőség, ne hagyjam elveszni. Hallgattam rájuk. A nővérem soha nem mutatott felém semmiféle irigységet vagy haragot, csak biztatott, és azt gondolom, ez hatalmas dolog, főleg akkor, ha az, amiért te küzdesz, amire te vágysz, a másiknak adatik meg, aki semmit nem tett érte.

Az elején rengeteget lógtam, linkeskedtem, lázadtam. Hiányoztak a régi osztálytársaim, akiket óvódás korom óta ismertem. Kiszakadtam a biztonságos, jól ismert közegből, ahol szuper érzés volt gyereknek lenni.

Amikor kiderült, hogy balettozni fogok fiú létemre, sok támadás ért, csúfoltak. Olyan dolgokat vágtak a fejemhez, amik fájtak, belülről emésztettek.

Előtte sosem találkoztam rosszindulattal, ezért nem számítottam arra, hogy engem emiatt bántani fognak. Ennek a következménye volt, hogy elkezdtem verekedni. Az igazságérzet dübörgött a mellkasomban. De ahogy haladtak az évek, szép lassan elcsendesültek a dolgok körülöttem, és 21 éves koromra elvégeztem a Táncművészeti Főiskolát. A tíz év iskola megmutatta, hogy a balett mérhetetlen koncentrációt, pontosságot, időt és roppant erős fizikumot igénylő szakma, amit csak kevesen tudnak valóban jól csinálni. Ez a hivatás teljes embert kíván, aki reggel 10-től este 11-ig képes beleadni mindent; aki addig próbál, amíg nem remegnek az izmai, aki képes túlfeszíteni a határait.

Minél többet tanultam és láttam ebből a világból, annál jobban tiszteltem, de tudtam, hogy ez nem én vagyok. Számomra a legnagyobb húzóerő csak az volt, hogy lehetőséget adtak utazni – a balettnek köszönhetően bejártam a fél világot. Két és fél évig táncoltam az Operaházban, ahonnan az első utunk Jeruzsálembe vezetett. Többször is visszahívtak minket, végül az Izrael Balett vezető szólistája lettem. Turnéztunk Bécsben, Japánban, Kínában, Máltán, Németországban, sőt Angliában és Skóciában is. Tel-Avivban éltem öt évig, amit a múltamból az egyik legszebb időszakként tartok számon. Majd túl sok öngyilkos merénylet történt Izraelben. Ketten a közelemben robbantak fel. A világról való meggyőződésem azt sugallta, hogy sajnos ideje elhagyni az országot.

Svájcba költöztem a nővéremhez, hogy németül tanuljak. Később pedig a bécsi Operaház társulatával próbáltam egy japán turnéra, miközben hazatértem Budapestre. Édesanyáméknál jártam látogatóban, és már épp indultam volna a reptérre, már az ajtóban álltam, amikor csörgött a telefon. Anyukám szólt, hogy menjek vissza, mert egy nő angolul magyaráz valamit. Tel-Avivból hívott az Izrael Balett igazgatónője, hogy lépjek fel a Csipkerózsikában, a herceg szerepét szánták nekem vendégszereplőként, ezt a szerepet már kívülről fújtam, elvállaltam. Bécs, Tel-Aviv, Japán, Kína, Svájc, végül újra Izrael. (nevet) Három hónapon belül öt különböző országban kellett fellépnem. Ezerrel pörgött az élet.

A kínaiak olyan szeretettel fogadtak, hogy egy kocsit is biztosítottak a számomra sofőrrel, forgattak is az előadás alatt. Élmény volt, és jól lehetett élni belőle, de hiába adott sokat, mégsem tudtam szeretni.

Olyan volt a kapcsolat köztem és a balett között, mintha ismerősök lennénk, de barátok nem. 

Az utazások alatt rengeteg embert ismertem meg, köztük a nagybetűs Nőt is. (mosolyog) Skandináviában találkoztam vele, ma is emlékszem, mennyire vibrált köztünk a levegő. 31 éves voltam, amikor kisfiunk született, végre apa lettem! Kicsivel később pedig kétszeres apa! (mosolyog) Közben nyakig voltunk a lakásfelújításban, és egyre inkább kezdtem elhagyni a táncot. Színpadmesteri munkát vállaltam, díszletet bontottam, világosítottam. Annál felemelőbb érzés nem volt, mint amikor kimondtam, hogy vége. Csodálatos hivatás, csak nem nekem. Mert én sajnos soha nem tudtam benne lenni teljes szívvel.

2007-ben nem vállaltam több fellépést. Azt éreztem, ha most nem váltok, nem vállalom fel, hogy ez nem az igazi, akkor sosem fogom megtenni. Rémisztőbb volt ez a gondolat, mint az, hogy elengedem a biztosat. A pénz motiváló tényezőként sosem volt elég a számomra. Az a kérdés is felmerült bennem, hogy mi lesz, ha kiöregszem. Erről sosem beszéltünk az iskolában és az Operaházban sem. Egy ideig természetesen élveztem, hogy jó közegben, védve, burokban vagyok, de egy idő után ez roppant nyomasztóvá vált. A burok hurok lett, ami szorított.

Először a lakásfelújítások irányába indultam el. Elvégeztem egy lakberendezői OKJ-s tanfolyamot, és céget indítottam. Sajnos ez az út zsákutca volt, ahogy életem másik fontos oldala is: a kedvesemmel elváltak útjaink. Nehezen beszélek erről, röviden csak annyit, hogy nekem ez volt életem eddigi legmélyebb pontja. Nehéz volt a lelkemet összeszedni. Azt hiszem, direkt ködösíti az agyam az életemnek ez a részét, hála a jó égnek. Nem szívesen emlékszem vissza. Átugorhatnánk? (mosolyog) Ebben az időszakban tanultam meg komolyan venni az életet. Ki tudtam mondani, hogy a szabadság számomra a legfontosabb, de azt hiszem, soha nem áltattam senkit ezzel kapcsolatban. Tudtam magamról, ha olyan helyzetbe kerülök, ahol veszélyben érzem a szabadságom, azonnal távozom.

És akkor végre eszembe jutott, hogy mit szeretek a legjobban! Főzni! Sütni! Kissrácként mindig ott álltam nagyanyáim mellett, miközben sütöttek, főztek, dagasztottak.

Mindig adtak feladatot nekem, mutogatták, mit hogyan kell csinálni, hasznosnak éreztem magam a konyhában. Mai napig a két nagymamám tanácsaival sütök sok mindent, de egyre inkább recept nélkül, fejből. Szeretek érzésre főzni, mert az még nagyobb sikerélmény.

A nagy „lökést” Vas megyében kaptam meg, ahová lementünk két hétre nyaralni a rokonokhoz, Döröskére. A szüleim itt vettek egy kis házat, és a konyha egyik részében állt egy szekrény, a szekrény mögött pedig – legnagyobb meglepetésünkre – egy fatüzelésű kemence. Léteznek véletlenek? (mosolyog)

A legnehezebbel kezdtem. Ahelyett, hogy sima sütőben készítettem volna el az első kenyerem, én egy közel százéves kemencében próbálkoztam. A helyi újság meg is írta, hogy befüstölöm a falut, annyit gyakoroltam. Az első kenyerem olyan lapos lett, hogy kérdezték tőlem: Peti, ez milyen fajta gomba? (nevet) Pedig finom volt, csak az alakja nem volt tökéletes. A kemencén nincs hőmérő, csak tapasztalat útján tudod megoldani, hogy a kellő hőfokra legyen felmelegítve, amikor beteszed a kész kelt tésztát. Régi parasztkenyereket készítek, amikben nincs más, mint liszt, víz és só.

A Nagymező utcai pékségemet úgy rendeztem be, hogy előtte soha életemben nem jártam péküzemben. Az első hónapokban dagasztógépünk sem volt, azt is én csináltam. Nem akartam egyforma székeket, az otthonos hangulat volt a szempont, mintha hazajárnál.

Én nem tudom, létezik-e olyan érzés, hogy „na igen, ez az én utam”. Szerintem egyszerűen csak olyan érzés van, hogy igen, ezt szeretem csinálni, bele tudok helyezkedni teljes lényemmel, jelen tudok lenni száz százalékig. Jó nekem, mert jó vagyok benne, teljesebb vagyok általa. A pékségemben így érzem magam.

Tudom, milyen érzés valamit félgőzzel csinálni, és most már azt is tudom, hogy milyen valamibe a létező összes energiámat, azt a bizonyos 150 százalékot befektetni.

Szeretem a benne rejlő kuszaságot, az egyenetlenséget, a színeit, az illatokat, a betérő, visszatérő vendégeket, az elrontott és a tökéletesen sikerült finomságokat is. Mindennap hajnali 2-kor kelek, hogy frissen készült pékáru kerüljön a polcokra, és akkor megyek haza, amikor más még csak ébredezik, vagy épp elkezdi a napot. Sok budapesti napfelkeltét láttam az elmúlt három évben, a fényében hazafelé sétálva Budapest olyan békés, szinte rá sem lehet ismerni.

A különbségek miatti felesleges harc túl sokszor keseríti Bori és Laci életét. Például a múlt vasárnapi, ebéd utáni pihenő alatt. A gyerekek játszanak a szobában, Bori elkészült a mosogatással, Laci belép a konyhába egy pohár vízért. Pár semleges mondat után Bori vesz egy nagyobb levegőt, és ezt mondja:

– Mit szólnál, ha elmennénk kirándulni? Olyan szép idő van!
– Menjetek a gyerekekkel, dolgoznom kell.
– Mindig sok a munkád. Pár óra kikapcsolódás mindenkinek kell. Vasárnap van!
– Te ezt nem érted! Ez nem olyan, mint megfőzni az ebédet vagy kivasalni az ágyneműt.

Mennyire tipikus, mennyire jól ismert helyzet lehet ez Borinak, Lacinak. Nyűglődnek azzal, hogy újra meg újra belebotlanak a különbségeikbe: másfajta vágyak és gondok foglalkoztatják kettőjüket. Bori közös programra vágyik, családi együttlétre, Lacit nyomasztja a munka terhe, de az is lehet, hogy magával Borival van baja, emiatt húzódik vissza. Egy biztos: jelenleg máshogyan szeretnék elölteni a vasárnap délutánt. Ha jól tudnának bánni ezzel a különbséggel, akkor valami ilyesmit mondanának maguknak, egymásnak: „Nocsak, mást szeretnénk! Lássuk, hogy is van ez?” És kezdhetnének valamit azzal, ami valóban ott feszül kettőjük között, vagyis az eltérő igényeikkel, eltérő érzéseikkel. Ehelyett mindketten a különbségek kezelésének egy-egy kevésbé hatékony módját választják (és lám, ebben is különböznek).

Bori összesimítaná, kiiktatná a különbségeket: arra hivatkozik, hogy „mindenkinek kell” a kikapcsolódás. Ez egy olyan állítás, amivel itt és most nehéz mit kezdeni – lehet, hogy annak a megfoghatatlan „mindenkinek” kell a kikapcsolódás, de Laci nem „mindenki”. Bori úgy tesz, mintha saját igényei (melyekhez természetesen joga van) általános érvényűek lennének. Ahelyett, hogy elismerné az igényeik különbözőségét és ebből próbálna kiindulni (Én ezt szeretném, te mást, tudunk-e egyezséget kötni, ami mindkettőnknek jó?), megpróbálja Lacit meggyőzni arról, hogy ő tudja jobban, mire van igazából szüksége. Laci is veszélyes taktikát választ – eltúlozza a különbség jelentőségét. Azt jelzi Bori számára, hogy esély sincsen a közös megértésre, az eltérő igények áthidalhatatlanok. Ráadásul – ha már lúd, legyen kövér – a különbséget úgy hangsúlyozza, hogy kifejezetten ő kerüljön fölénybe. Amit Laci végez, az komoly munka, ellentétben Bori tevékenységeivel. Ez a bántás felesleges – elég lenne, ha Laci kitartana amellett, hogy ő most másképp képzelte el a délutánt, és megpróbálhatná elmondani azt is, hogy mi nyomasztja. Ehhez persze szükség lenne arra is, hogy Bori is nyitottabbá váljon Laci szempontjaira.

Bori rövid, sértett hallgatás után megszólal:

– Tényleg nem értem. Nekem úgy tűnik, hogy reggel óta nem csinálsz semmit, csak ülsz a gép előtt. Ahogy tegnap is. Egy percet sem játszottál a gyerekekkel.
– Azzal nem segítesz, hogy még rossz apa is vagyok, mert nem megyek veletek kirándulni, és nem ugrálok örömömben, hogy szép idő van…
– Nem én mondtam… Miért van az, hogy te az egészet nyűgnek fogod fel? Örülhetnél, hogy vasárnap háromfogásos ebédet eszel, és van kivel elmenned kirándulni, amikor szép az idő.
– Te meg örülhetsz, hogy a legfőbb gondod, hogy mehetsz-e kirándulni.

 Most Bori vág vissza azzal, hogy amit Laci tesz, az „semmi”, ráadásul apaként sem jeleskedik. Ha Bori alig leplezett vádként hozza elő, amit Laciban különbözőnek lát (mindenki más örülne – te miért nem?), akkor Laci is felhatalmazva érzi magát arra, hogy a maga rejtett neheztelését „becsomagolja” és Bori elé rakja (lefordítva: én gürizek azért, hogy könnyű életed legyen – ez a hála?). Ebben most kivételesen nincs különbség: folyik az adok-kapok, szép egyenlően. Ilyenkor azonban még mindig van egy esély arra, hogy egy pár egymásra nézzen és „észrevegye” magát, hogy bizony együtt pörgetik bele magukat a különbségek kölcsönös felhánytorgatásába és leszólásába… de nehéz megállni, hogy az örvény ne vigyen tovább.

– Nem erről van szó. Nekem sem könnyű, de nem vagyok ilyen negatív, mint te. Állandóan rosszkedvű vagy, és ez engem is nyomaszt. De sohasem beszélsz arról, hogy mi is valójában a bajod.
– Nem érted? Mindössze annyi, hogy sok a munkám, és nem fogok vele végezni!
– A szabadságod alatt is ezt csináltad. Mindig volt valami, ami miatt morogtál. Miért pancsolják szét a gyerekek a vizet, miért nyír füvet a szomszéd, miért harangoznak hajnali hatkor…így nem lehet öröm élni. Neked sem… és veled sem.
– Muszáj ezt most? Amikor nagyon jól tudod, hogy holnap határidőm van. Ha befejezted, akkor bemennék dolgozni.
– Menj csak, ne is lássalak egy ideig!

Egy esély ismét elúszott. Válaszul Bori elkeseredett, és sajnos túlságosan általánosító megjegyzéseire Laci kimondja a saját baját anélkül, hogy közben Borihoz mérné magát – ezt nagyon jól teszi. Bori itt még meghallhatná, hogy Laci elkeseredetten küzd a határidővel. Másképp látja a helyzetet, mint Bori, nyilván nem is ez az egyetlen módja annak, ahogy a munkájához, a vasárnaphoz, a családjához viszonyulhat, de a tapasztalata valóságos és aktuális. Bori azonban ezt már nem hallja – korábbi különbségek korábbi sérelmei törnek elő belőle, úgy tűnik, megállíthatatlanul. Ő elvileg a kapcsolatukért küzd elkeseredetten, de hiányzik belőle annak a belátása, hogy a valódi kapcsolat egyik „ára” a különbözőségek elismerése, befogadása. Aztán (de csak aztán) akár át is hidalhatók ezek a különbségek. Vagy akár meg is maradhatnak, hiszen különbségek mindig lesznek.

A Benczúr utca árnyas fasorán, csodaszép villaépületek előtt végigsétálva érkeztem meg úticélomhoz, a Benczúr Házhoz. Nagy szerencsém volt, mert találkozhattam a ház asszonyával, művelődési szakmai vezetőjével, Szilágyi Mayával, aki nemcsak szakmai tudásával, húszéveseket meghazudtoló kisugárzásával és pozitív életszemléletével nyűgözött le, de állatszerető lévén, tündéri kis társával, Gigivel, a tacskóval is.

Az Egyedi-palota történetének nyomában

Maya tele van történetekkel. Miközben végigvezetett az épületen, mindenről eszébe jutott egy anekdota, különleges emlék.

A Benczúr-ház, eredeti nevén Egyedi-palota a XIX. század végén épült, egyidőben az Andrássy út környékének villáival. Az épület terveit az a híres Marmorek Oszkár műépítész készítette, akinek nevét számtalan csodás építmény őrzi Bécsben is. A palota eredetileg háromszintes lakóháznak épült: az alagsorban – a kiszolgáló helyiségek mellett – istálló, az első emeleten lakószobák és fogadóhelyiségek voltak. A második emeleten az irodák kaptak helyet. A díszterem kupolája alatt télikert állt, az utcai fronton a szalon volt, két oldalán pedig a hölgyszoba (a mai Fehér szalon), illetve az úri szoba (a mai Barna szalon) helyezkedett el. Persze volt Vadászterme is, amely ebédlőként szolgált.

Az első tulajdonos – Egyedi Lajos – halálát követően az épület a Magyar-Itáliai Bank tulajdonába került. A banktól az ingatlant 1930-ban vásárolta meg a Magyar Királyi Posta Jóléti Alapja; céljuk nem kevesebb volt, mint hogy a magyar posta tisztviselői karában a művészet minden ága iránt az érdeklődést felkeltsék tudományos, szépirodalmi és műkedvelő előadások rendezésével, szimfonikus zenekar létesítésével, kórus- és zeneestélyek rendezésével és zeneiskola fenntartásával.

Az épület a kilencvenes évek elején a Távközlési Művelődési Alapítvány székháza lett, és követve az alapítók hét évtizedes célkitűzéseit, igyekezett – később Benczúr Ház néven – színvonalas kulturális központ maradni. Sajnos 2008-ban az alapítók a ház bezárása és az azt működtető alapítvány megszüntetése mellett döntöttek. Ekkor kellett elköltöznie az épületből az akkor már több mint 100 éves Erkel Ferenc Zeneiskolának is.

Szerencsére 2012-ben a Magyar Posta Zrt. vezetősége felébresztette csipkerózsika álmából a házat.

Aki szereti a századelős, régi villák hangulatát, annak kötelező program a Benczúr Ház meglátogatása, amely az elmúlt évek alapos felújításának köszönhetően immár teljes pompájában várja az érdeklődőket. Megcsodálhatjuk a Róth Miksa által készített ólomüveg ablakokat, a hatalmas – eredeti – csillárokat, a csodálatos kovácsoltvas díszítéseket, korlátokat, rácsokat, s szinte halljuk a szalonból kiszűrődő zene, tánclépések és nevetés foszlányait, érezzük a szivarfüstöt az Úri szalonban.

Az épületet végigjárva életre kelnek a palotához fűződő boldog, szomorú történetek, emberi sorsok, és sétánk végén boldogan sóhajtunk fel, látva, hogy a ház szelleme végre megnyugvást talált, mert a falak között újra nevetés, zene és a tánc ütemére dobbanó lábak hangja visszhangzik.

Ahol a zeneművészet múzsája lakik

A Benczúr Ház programkínálata – Szilágyi Maya és munkatársai fáradhatatlan tevékenységének köszönhetően – nemcsak gazdag, de valóban művészeti értékkel bír.

Tudta, hogy a kis Virtuózok szárnybontogatásai is itt történnek? Nemcsak a próbák zajlanak itt, de Batta András zenetudós, a produkció egyik zsűritagja, a Kis Virtuózok Alapítvány egyik alapítója, a Benczúr Ház komolyzenei programjának összeállításában is elhivatottan részt vesz, hiszen a cél közös: a klasszikus zenét közelebb vinni az emberekhez. Aki kíváncsi a kis virtuózokra, önfeledt zenei élményben lehet része szeptember 28-án, amikor többek között Dvořak, Kodály, Hacsaturján, Saint-Saëns műveinek akkordjai csendülnek fel a kulturális központban.

A szeptemberi műsorkínálatban szerepel Mahó Andrea és Csengeri Attila musical-műsora, valamint a K2 Színház premier előadása, Kosztolányi Dezső: Néró, a véres költő című darabja.

Bár a nyári szezon véget ért, és az intézmény szabadtéri rendezvényeinek helyet adó, még madárcsicsergéssel teli csodaszép kertje lassan téli álmába merül. Az elmúlt nyáron vonzották ide a közönséget a Halmos Béla Programirodával közös rendezésű népzenei koncertek, a fergeteges táncházak és a hangulatos kertmozi-vetítések; jövő tavasszal, ahogy a tekintélyt parancsoló, öreg fák újra lombot hajtanak, a kert is újra benépesül majd.

Hétfő délutánonként pedig ne csodálkozzon senki, ha sok nyugdíjast lát a környéken, hiszen számukra igazi kulturális csemegének számít az aznapi programkínálat. Szeptemberben zenei előadássorozat indul a VI. kerület zenei kötődéseiről – gondoljunk csak bele, hogy az összes, zene szempontjából fontos épületünk ebben a kerületben található, ráadásul zeneóriásaink is itt laktak! Ugyanakkor levetítik neves filmsztárjaink ritkán látható filmjeit is.

És hogy a gyerekek se maradjanak ki, a Benczúr Ház nekik minden hónapban a Kolompos együttes koncertjével kedveskedik, közkívánatra.

Akit érdekel a ház és építtetőinek, első tulajdonosainak, a Stern családnak a nem mindennapi története – amit szándékosan nem árulok el –, vagy egyszerűen csak szeretné megnézni ezt a csodálatos épületet, látogasson el a Benczúr Házba, ahol tárt karokkal várják az érdeklődőket, és ha elfogadnak egy tippet, keressék Mayát és Gigit, mert ők bizony hozzátartoznak ehhez a különleges történethez!

Dr. Báró Szalay Gábor, az 1925-ben megalakult Postás Zene- és Kultúregyesület elnökének soraival búcsúzom a Benczúr Háztól: „Legyen ez a ház a béke, a szeretet és az egyetértés tanyája..., s a jövő oly szép legyen, mint azt reméljük.”

A Benczúr Ház honlapja:  www.benczurhaz.hu

Támogatott tartalom. Készült a Postakürt Művelődési és Szociális Közhasznú Alapítvány megbízásából. 

– Boldogságszintünk akkor lesz elfogadható, ha háromszor több pozitív élmény ér bennünket, mint negatív. Érzelmi állapotunk kihat arra, miként látjuk a világot. Negatív üzemmódban az ember tudata beszűkül, hiszen ha csak a nyomasztó dolgainkkal foglalkozunk, nem tudunk kilépni a negativitás börtönéből. Ezzel szemben a pozitivitás az elme nyitottságát jelenti, amikor érdeklődővé válunk és ismereteket próbálunk magunkba szívni. Az ismeretek képességeket alapoznak meg, a képességek magabiztossá tesznek, a magabiztosság pedig még inkább pozitív érzelmi állapotba hoz. Tehát a szubjektív jóllét a fejlődés mozgatórugója, enélkül nincs esély kibontakozásra.

– A pszichológia hogyan fogalmazza meg a boldogság lényegét?

 A boldogság a teljes jóllét állapotával függ össze. Az ember biológiai, pszichológiai, szociális és spirituális lény, és ha mindegyik aspektusában jól működik és jól is érzi magát, boldog.

Nyilván különböző életkorokban az egyes jóllét-komponensek másként alakulnak. Csak egy példa: a biológiai jóllét, amely a testi működésünk hatékonyságával és optimális állapotával van összefüggésben, az öregedés során már hanyatlást mutat. Létezik azonban a sikeres öregedés fogalma, ami azt jelenti, hogy az ember hatékonyan tud alkalmazkodni az életkorral együtt járó kihívásokhoz. Öregen is lehet boldog valaki, ha a fizikai problémákat jól tudja ellensúlyozni. Az idő múlásával ráadásul bizonyos területeken hatékonyabban működünk. Ha gyorsabban nem is futunk, legalább bölcsebbek vagyunk. Ennek is lehet örülni!

– A nemzeti boldogságszint felmérése milyen céllal történik?

– Egy átfogó ENSZ-kutatás keretén belül azt mértük itthon saját indikátorokkal, hogy milyen az emberek megküzdési kapacitása és boldogságteremtő képessége. Ennek a kutatásnak csak járuléka a boldogságszint felmérése. Ma is vizsgáljuk, milyen tanult technikáink vannak a pozitív élményállapotok előállítására, fenntartására, fokozására, hisz ezek kellenek ahhoz, hogy az ember a jóllét legmagasabb szintjére, a virágzás állapotába kerüljön. Ehhez fontos mutató, hogy milyen gyakran tudjuk magunkat a flow-élmény állapotába hozni, vagyis olyan tevékenységeket választani, ahol az elvárás–hozzáértés optimális egyensúlyban van. Ha olyan feladatokat vállalunk, ahol az erősségeinkre van szükség, nagyobb az esély, hogy sikereket érjünk el. Mindeközben az erősségek felhasználása már önmagában is jutalmazó jellegű. Ha egyre jobbak vagyunk abban, amit csinálunk, átéljük a fejlődés élményét, ­gyarapszik a pszichológiai tőkénk.

Ehhez szükséges, hogy elvállaljunk olyan célokat, kihívásokat, ahol a képességeink határán kell működnünk. Ha a megszokott szinten maradunk, nincs mitől fejlődni, az életünk könnyen unalmassá válik.

A flow a humán működés egyik optimális módja, mert ilyenkor az ember idegrendszere sokkal kisebb igénybevételnek van kitéve. Nem erőlködik, nem izzad, hanem könnyedén, „áramlatban” csinálja, így nagyobb teljesítményt képes elérni.

– Az anyagiak számítanak valamit az optimális boldogságszint elérésében?

– A GDP-növekedés befolyásolja az összlakosság boldogságszintjét, de nem egyforma mértékben. Magyarországon vannak elmaradottabb régiók, ahol az anyagi gyarapodás jobban emeli a boldogságszintet, mint azt várnánk. Látni kell egy fontos összefüggést.

Az élettel való megelégedettség és a boldogságszint egy bizonyos pontig tart csak lépést az anyagi jólét növelésével.

Az azonban fontos, hogy honnan indulunk: ott, ahol küzdenek a mindennapi betevőért, egy kisebb jólétemelkedés is erősen megemeli a szubjektív jóllét érzését. De egy idő után ez már nem hat. Az USA-ban korántsem nőtt annyit a jóllét általános szintje, mint amennyit a GDP. Minél magasabb az ember által elért életszínvonal, annál többet kíván.

– Az élettel való elégedettség ugyanaz, mint a boldogság?

– Előbbi azt mutatja, mennyire vagyok elégedett azzal, amit az élet eddig nyújtott. Az érzelmi jóllét, vagyis a boldogság nagyobb halmaz, két fő összetevője a pozitív és negatív élmények összessége, valamint az élettel való elégedettség. Érdekes látni az országok közti különbségeket. Például Dél-Amerikában vannak olyan államok, ahol az emberek általában elégedettek az életükkel, dacára annak, hogy GDP tekintetében nem állnak jól.

– A hazai felmérésből kiderül, hogy a nők boldogabbak, mint a férfiak. Mi ennek az oka?

– Az egyik, hogy a nők bátrabban számolnak be az érzelmeikről, és a lelki élményeik átélésében nagyobb mélységet és intenzitást mutatnak. A másik, hogy a nők az érzelmek szabályozásában is hatékonyabbak, mint a férfiak, így a negatív emóciók kezelésében, a konfliktusok elsimításában is. Elsősorban a gyereknevelésben szerzett tapasztalatok csiszolják ki ezt a képességet.

A nők hajlamosabbak a kellemes érzületek megosztására, ami egyben a pozitív érzelmek fokozásának technikája is, hiszen újból átélhetik, amikor elmondják, milyen jó dolog történt velük.

A nők szívesebben büszkélkednek a hozzátartozóik teljesítményével, eredményeivel, mint a férfiak, többet is lájkolnak. Mindez levezethető a gyerekvállalásra is. Öröm és gond a gyermek, de a törődés, a jövővel kapcsolatos tervezés és célállítás is pozitív élményt előállító mechanizmus. A gyermekekkel kapcsolatban megélt jó és rossz élmények aránya sokkal inkább a pozitív tartományba esik. A szeretet és a társas kötelék is boldogságot növelő tényezők. Mindennek a titka a kapcsolat.

– A diplomások és a vállalkozók is jobban állnak.

– A diplomával rendelkezők azért boldogabbak, mert a tudás megszerzése eleve pozitív állapotban történik. Minél több a tudásom, annál önállóbb vagyok a világban, és annál nagyobb a választási lehetőségem az élet kínálatából. És igen, a vállalkozók is boldogabbak, mert a maguk urai, nem rángatják őket. Összhatásában igaz, hogy aki nem kockáztat és nem visz felelősséget az életébe, az csak ül a langyos vízben, ami egy idő után frusztráló. A kihívásorientált magatartás nagyobb esélyt ad a boldogságra. A vállalkozóknak sokkal nagyobb a rugalmas ellenállóképességük, mint azoknak, akik szabályozott körülmények között dolgoznak.

Ráadásul a szabadidő megtervezésében is autonómiát élveznek, márpedig az ember boldogságához a pihenőidőben végzett tevékenységek nagymértékben hozzájárulnak. Nem mindegy, hogy a szabadidőben végzett tevékenység során tudnak-e az emberek flow-val átitatott állapotba kerülni.

A boldogság egy következmény, nem adják ingyen. Nem az az életcél, hogy boldog legyek, hanem az, hogy tudjam, mit akarok elérni, és ha elérem, attól boldog leszek.

– A listán élenjáró országok lakói tudhatnak valamit. Mi az, amit érdemes lenne ellesni tőlük?

– A finneknél, dánoknál speciális szavak léteznek arra az életmódra, amivel a boldogság elérhető. A dán „hygge” kifejezés otthonos melegséget, a társas kapcsolatok ápolását jelenti, a finneknél a „sisu” a mindenen felülkerekedő belső motivációt. A dánoknál a legmagasabb az adó, de ők az adót az életminőség áraként fizetik, az állam olyan intézkedésekre használja, amelyekkel állampolgárai jóllétéhez járul hozzá. A kormány iránti és az egymás felé forduló bizalom növelése, a korrupció felszámolása is boldogságtényezők.

Jó lenne, ha a GDP helyett az össznemzeti boldogság lenne minden kormányzat mérőszáma.

Ha nemcsak az számítana, hogy mennyit gyarapodtunk bizonyos gazdasági mutatókban, hanem az is, hogy a születéskor várható élettartam és az egészségben eltölthető évek száma, valamint az emberek elégedettsége mennyivel növekedett. Fontos, hogy igazán szerethető életfeltételeket teremtsünk magunknak. Ehhez bizalom kell és összetartás. Izland azért nem bukott bele a nagy gazdasági válságba, mert nem a felelősöket kezdték keresni, hanem összefogtak és megoldották a problémát. Ha a lakosság pszichológiai immunrendszerét is erősítjük, az hozzájárulhat az egyes egyének boldogulásához. Ma már elérhető az ELTE PPK tudományos módszerein alapuló iskolai boldogságóra-program, amelyen keresztül a derű és az életszeretet kibontakoztatására tanítjuk a fiatalokat. De még egyszer a legfontosabb: a kutatások világszerte azt mutatják, mindent vissza lehet vezetni arra, hogy az emberek közötti kapcsolatok hogyan alakulnak. Ez a kulcsa mindennek!  

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. januári számában jelent meg. Keresse a lapot az újságárusoknál, vagy fizesse elő ITT. 

– A kálváriád egy ártalmatlannak tűnő lábfájással kezdődött…
– Nem gondoltam, hogy nagy lehet a baj, de mivel a fájdalom már szinte elviselhetetlen volt és akadályozott a járásban, elmentem a váci kórházba. Az ottani orvos csak egy lúdtalpbetétet írt fel, így hát kerestem egy magánorvost is, aki ultrahangos kezelést alkalmazott, és amikor az sem segített, szteroidos injekciót adott a talpamba.

Akkor még nem tudtam, hogy ez volt a lehető legrosszabb megoldás, ugyanis a borsónyi méretű daganat tojásméretűre nőtt.

Ezt az Ortopéd Klinikán kétszer kiműtötték, de később újra visszanőtt. Amikor harmadszor várakoztam műtétre, a folyosón a klinikai doktor odavetette nekem, hogy ha idősebb lennék, már az első alkalommal amputálta volna a lábam. Évekig alternatív gyógyászati megoldásokkal próbálkoztam, még varázslónál, kineziológusnál is jártam, hiszen próbáltam abba kapaszkodni, amibe lehetett, de sajnos nem lett jobb a helyzet. Egy ideig stagnált az állapotom, ekkor mertünk vállalni a férjemmel gyermeket. A fiam születése után egy évvel ismét nőni kezdett a daganat – egy másik orvos végül felrázott, és közölte:

„Ez már nem vicc, Melinda. Ha nem vágjuk le a lábát, másfél éve van hátra!” Beláttam, hogy nem menekülhetek el, és beleegyeztem az amputációba.

– Emlékszel, hogy milyen gondolatok fordultak meg a fejedben az amputáció szó hallatán?
– Talán megdöbbentő, amit mondok, de én ezt az egészet valahogy már gyerekkorom óta éreztem. Sejtettem, hogy történni fog valami a lábammal. Az amputáció hallatán nem ijedtem meg, nem sírtam, elfogadtam a helyzetet. Úgy voltam vele, hogy ha ez kell ahhoz, hogy tovább tudjak élni a családommal, akkor bele kell egyeznem. Tudtam, hogy teljes életet szeretnék élni. Sikerült. Sőt, talán a lábam elvesztése óta még jobban élvezem az életet, mint korábban.

– Ezután speciális protézisre szorultál…
– Igen. A kerekesszéktől mindig is féltem. Egyszer ültem bele a műtét után, hogy lezuhanyoztassanak, és akkor is azt mondtam, hogy ezt soha többet! Amit tudok, megoldom önállóan. Egyébként roppant nagy szerencsém volt – a bank, ahol dolgoztam, visszavárt a szülés és a műtét után is, és felajánlották, hogy a protéziscserék árában anyagilag maximálisan támogatnak.

– Mikor jött el az az idő, amikor anyagi segítséget kellett kérned?
– Nem szerettem volna, ha megítélnek vagy ha sajnálnak. Akkoriban meglehetősen nagy stresszel járt a munkám – folyton próbáltam bizonyítani, képeztem magam, túlórákat vállaltam. Hitelbíráló lettem, ami a korábbinál is több stresszel járt, és hétvégenként is dolgoztam. Egy vezetőváltás után az új gárda új támogatási elképzelésekkel érkezett: a protézisre eddig adott összeget megvonták tőlem, és ezzel csaknem egyidőben változott egy OEP-szabályozás is: a protézis, amit két-háromévente cserélni kell, még drágább lett. Nagyon megijedtem. Fogalmam sem volt, hogy fogunk fizetni (a férjem már így is három munkahelyen dolgozott). A médiához fordultam, ott beszéltem a problémáról. Szerencsére jött a segítség: megtalált a Baptista Szeretetszolgálat programigazgatója, aki mellém állt.

– A korlátozottsággal kapcsolatban még mindig dolgozik a társadalomban egyfajta szemérmesség, sőt, távolságtartás. Érezted valaha, hogy az állapotod tabu?

– Akkor éreztem, amikor az összes barátom elhagyott. Gyakorlatilag ketten maradtunk a férjemmel.

Nem voltak soha olyan barátnőim, akikkel sülve-főve együtt lettem volna, de volt baráti társaságunk, ismeretségi körünk. Rosszul esett, hogy mindenki eltűnt mellőlünk. Utólag azt mondták, hogy nem tudták, hogyan kezeljék, hogy protézissel élek.

– Az elmúlt több mint tíz év során volt olyan pont, amikor elveszítetted a türelmed és azt mondtad, hogy dühös vagy a világra, mert igazságtalan, ami a lábaddal történt?
– Volt ilyen. Nehéz volt elfogadni, hogy az állapotom végleges. A férjemnek mondtam egyszer egy kissé felindultan, hogy oké, most már megtanultam a leckét, de kérem vissza a lábam! Valószínűleg nem a jó irányban haladtam – a lábbal kapcsolatos problémák legtöbbször ilyesmit üzennek.

– Annak ellenére, ami történt, azt érzem rajtad, hogy maximálisan megéled a nőiséged.
– Eleinte úgy éreztem, hogy a nőiségemből elveszett valami. Szembesültem azzal, hogy csak két centis sarokmagasságú cipők közül válogathatok az üzletekben, és hogy a művégtag miatt olyan szoknyákat előnyös viselnem, amik eltakarják a térdem.

– A lábprotézised nem feltűnő. Ennek ellenére gyakran megbámulnak?
– Igen. Ez az oka annak, amiért inkább Szlovákiába járunk át strandra. Külföldön, például Amerikában elfogadóbbak az emberek, ott az is trendi, ha burkolat nélküli protézissel jársz-kelsz. A Facebookra sem teszek ki olyan fotót magamról, amin látszik a művégtag. Nem ért még verbális atrocitás, de én inkább igyekszem előre elzárni magam az esetleges bántások elől.

– Említetted, hogy a hátországod egyik fontos pillére a fiad, illetve a férjed, és időközben új taggal, egy tündéri kislánnyal, Kamillával bővült a család.
– Kamillát két éve fogadtuk örökbe. Őt tulajdonképpen egy miómámnak, vagyis egy sorsszerű találkozásnak köszönhetjük.

A kórházban, ahol műtöttek, a mellettem lévő ágyon feküdt egy huszonéves, igazán szép, diplomás anyuka, akiről kiderült, hogy nem fogja hazavinni a kisbabáját.

Nagyon elcsodálkoztam ezen, hiszen anyukának lenni a világ legcsodálatosabb feladata. Próbáltam eltéríteni a szándékától, de hiába. Úgy éreztem, azonnal tennem kell valamit, így hát felhívtam a férjem, megbeszéltük, hogy örökbe fogadjuk a kislányt, akit akkor én még csak nem is láttam. A férjem sokkal zárkózottabb, mint én, de furcsamód nem tiltakozott. A kórházból egyhetesen már mi vittük haza Kamillát. Megmentettük a gyermekotthontól.

– Rengeteg önmagával elégedetlen embert látni manapság. Sokan a tükör előtt állva ostorozzák magukat, koplalnak vagy habzsolnak, pánikolnak egy-egy ránc láttán, és vannak, akik elkeseredettségükben kés alá is fekszenek. Rajtad semmiféle félelmet nem érzek, sőt, egy pozitív hozzáállású nő képe bontakozik ki a beszélgetés során.
– Talán elcsépeltnek hangzik, de sok igazság van abban, hogy a szépség belülről fakad. Lehetsz szép, de ha frusztrált vagy, akkor a szépséget képtelen leszel közvetíteni a világ felé.

Én kiírtam magamnak a tükörre: „Ma csodálatos dolog fog veled történni.”  

Mindennap elolvasom, és törekszem arra, hogy belül (is) szép legyek, minden napot megéljek. Ami még fontos: eszem ágában nincs másokhoz méregetni önmagam vagy az elért eredményeimet.

Az emberek nagyrésze vizuális típus, de talán pontosabb így fogalmazni: történetekben gondolkodunk. Irodalmon a költők magánéletének nyalánkságait jegyeztük meg, Newtonnak pedig vagy tudjuk a törvényeit, vagy nem, de esetéről az almával mindnyájan hallottunk, és az már egészen lényegtelen apróság, hogy valóban megtörtént-e.

Ahol történet van, ott kapcsolódunk, és amivel kapcsolódunk, az a történet belénk épül. Az emberiség ősi történetei pedig sok szempontból kísértetiesen hasonlítanak egymáshoz.

Ha csak a kedvenc filmjeinkre gondolunk, nagyjából mindegyik sztori ugyanazokra az alaptörténetekre vezethető vissza.

- A világban eluralkodik a káosz, jön egy szörnyeteg/gép/maffia, a hős pedig nagy viszontagságok árán megmenti az emberiséget.

- Két szerelmest elszakítanak egymástól, a végén pedig egymáséi lesznek – vagy nem.

- Van egy fickó, aki mindenkiből bohócot csinál, mi pedig önfeledten kacagunk a mozivászon előtt, és örülünk, hogy nem mi vagyunk az, akiből hülyét csinál...

Gondoljunk csak legnépszerűbb karakterszínészeinkre: Bruce Willisre, a Hősre, Di Caprióra, a Szépfiúra, vagy Jim Carrey-re, a Bohócra. Ha nevetünk, ha sírunk: ez élmény katartikus.

Pedig ezek az ősi történetek nem csak szórakoztatnak.

A gyermeket sem csupán elaltatni akarjuk a mesékkel, hanem azt is szeretnénk, hogy a világból többet megismerjen a mesék által.

Ha pedig a mesék a jóról és a rosszról, a túlélésről és a kitartásról ennyi ezer éven át képesek voltak szóbeliségben hagyományozódni (majd egy ponton valaki leírta őket), akkor bízvást mondhatjuk: sokat adhatnak nekünk.

A történetmondók ma újra fontosak

Ezen a ponton lép be a képbe egy régi-új mesterség: azok, akik búvópatakként mindig jelen voltak minden kultúrában, hol alacsony, hol magas társadalmi megbecsülést élvezve. Regösök, lantosok, énekmondók, bárdok, történetmesélők, krónikások, mesemondók – angolul storytellers, és manapság talán ez írja le őket a legjobban. A történelem során korántsem csak az volt a szerepük, hogy névnapi köszöntőket írjanak és lejegyezzék a győztesek tetteit. Ők, a minden közösségben megjelenő tehetséges mesemondók adták tovább az adott kultúra identitásához kapcsolódó mítoszokat, eposzokat, legendákat – és a népmeséket is, amelyek az egyén szintjén ábrázolják a világ működését.

Most, a 21. században ismét egyre inkább a látószögünkbe kerülnek a mesemondók. Nemzetközi szövetségeket alkotnak (FEST mint Európai Mesemondó Szövetség, etc.), különféle képzéseket, konferenciákat, fesztiválokat és mesemondó alkalmakat szerveznek (pl. Hetedhét Hatvan Népmesefesztivál, Pünkösdi mesenap stb.), és segítenek a fiatal tehetségeknek, akik felismerik magukban, és ki is mondják: mesemondók. Történetmesélők.

Az elmesélt történetek és mesék hallgatása – szemben a (képes)könyből való felolvasással és a filmekkel – olyan tudatállapotot idéz elő, amelyben a saját belső képeinkkel jelenítjük meg a történetet, az alkotó fantáziát aktívan használva, és a mesei kódokat elraktározva olyan helyzetekre, amikor arra majd szükség lehet.

Használatban van a jobb agyfélteke, amelyet sokszor túl kevéssé foglalkoztatunk a rohanó életritmusunkban, amikor a napi betevőért kell dolgozni. Ráadásul maga a mesélés pozitív hatással van a mesélőre magára is.

Magyarországon ma – szerencsére – szintén egyre nagyobb figyelem fordul a mesék felé, és többféle szempontból közelítjük meg a meséket, egyúttal azok elméleti vagy gyakorlati előlnyeit kihasználva. Annyira felkapottá váltak maguk a mesék is az utóbbi néhány évtizedben, hogy olykor alig győzünk kiigazodni a mesefoglalkozások irányzataiban.

A mesemondást tanulni is lehet

A hagyományos magyar népmesemondás évszázadok óta jelen van a kultúránkban, és számos nagy formátumú mesemondóról készült már kutatás. Akkreditált képzésként elvégezhető a Hagyományok Háza szervezésében, és több mesemondó társaság is kinőtt már a kurzust elvégző csoportokból. Az oktatók közül talán a legismertebbek: Berecz András mesemondó és Agócs Gergely néprajzkutató.

Zalka Csenge Virág a nemzetközi mesemondók világát népszerűsíti mesemondó alkalmakkal és rendezvényekkel. Foglalkozik a mesék és a kortárs kultúra összefüggéseivel, és az állami gondozottakkal foglalkozó paloznaki Meseközpontban képezi a mesemondó önkénteseket. Angol és magyar nyelvű blogján a mesemondás mint hivatás és foglalkozás szakmai részleteibe is beavat.

Budapesten most már évente van egy Mítoszok Csatája nevű rendezvény is, amelyen felnőtt közönségnek mesélnek a mesemondók mítoszokat, közelebb hozva azokat a mai emberhez (legközelebb 2019. november 13-án 19 órakor lesz Mítoszok Csatája a Premier KultCaféban).

A meseterápia kitalálói és oktatói: Antalfai Márta pszichológus, aki munkacsoportjával tanítja módszerét, és Boldizsár Ildikó, aki a Methamorphoses meseterápia-módszer megalkotója és oktatója. Az ő nyomukban kezdték Magyarországon a meséket felhasználni a sebzett lelkek gyógyítására (klinikai meseterápia), vagy egyszerűen képességeink kiaknázásának segítőeszközeként (alkotó-fejlesztő meseterápia). Ma már ezen a területen is többféle képzés közül lehet választani: (pl Metamorphoses Meseterápiás Módszer, Ligetszépe Meseterápiás Módszer)  

Kádár Annamária a mesepszichológia úttörője, a mesék és az érzelmi intelligencia közti összefüggések kutatója és alkalmazója, előadásokat tart sok helyen a Kárpát-medencében, és blogot is ír.

Bajzáth Mária a mesepedagógia kutatója és alkalmazója, és remek mesegyújteményeket állít össze tematikusan vagy különböző korosztályoknak. A mesepedagógiában a rendszeres mesemondás mellett a közös mondókák, ének, tánc is nagy hangsúlyt kapnak.

A történet, a mítosz, a mese a világ megértésének eszköze. A hagyományok átadásának királyi útja.

A belső erőnket és az érzelmi intelligeniciánkat, egyúttal a boldogságra való esélyünket tápláló csodaszer, amelynek közösségteremtő és gyógyító ereje hatalmas. Olvassunk mesét, hallgassunk mesét, és meséljünk sokat egymásnak! Ha pedig szerencsénk van eljutni egy mesemondó alkalomra, sose habozzunk.

– Olyan ez, mint a szerelem… Nem tudom, honnan és miért, de egyszer csak azt éreztem, hogy szeretnék egy vizslát. Kifejezetten VIZSLÁT akartam! Beleszerettem a fajta meleg tekintetébe, zsemlesárga testébe, vidám szaladgálásába, örök életszeretetébe. Mindez 2003 környékén történt, amikor az én életem sajnos egyáltalán nem volt alkalmas a kutyatartásra, mert épp a Színművészeti Egyetemre jártam, és éjjel-nappal színházban dolgoztam. Ettől függetlenül ez a vizslaszerelem az elkövetkező években odáig fajult, hogy ha megláttam egyet az utcán, elsírtam magam. Az élet végtelen igazságtalanságának tartottam, hogy mindenkinek lehet vizslája, csak nekem nem! Csányi Vilmos, a nagyszerű etológus (akivel régóta jó barátságban vagyok, és nagyon sokat köszönhetek neki) erre azt mondta: ez az az állapot, amikor már csak (hó)napok kérdése, mikor állítunk haza egy kutyával... A két hónapos Emmát 2006. augusztus 2-án fogadtam örökbe az Illatos útról, ahová bármiféle indok, magyarázat nélkül adta őt le egy férfi. Így lett Illatosúti Emma a neve.

– Miért menhelyről fogadtál örökbe kutyát?
– Elsőként a Csipkéskúti Kennel alapítóját, Balázs Hedvig vizslatenyésztőt (aki az Eötvös József Gimnáziumban az osztálytársam volt) hívtam fel, s ő javasolta, hogy ha nem akarom majd kiállításokra és vadászatokra hordani, inkább fogadjak örökbe egyet. Remek gondolatnak tűnt, hogy egy gazdátlan kutyának én legyek az otthona! A történet másik kulcsfigurája dr. Pallós Andrea állatorvos, aki elhozta az Illatos útról a két hónapos kiskutyát, és pár napig megfigyelés alatt tartotta. Amikor felhívott, hogy a vizslababa makkegészséges és problémamentes, hirtelen nem is hittem el, hogy én is VIZSLATULAJDONOS leszek! Így érkezett meg Emma az életembe, hogy alapjaiban forgassa fel azt…

– Úgy tűnik, még nagyobb felfordulásra vágytál...
– 2006-ban nekem nemhogy vizslás, de kutyás barátaim sem voltak. Nem volt senki, akivel együtt sétálhattunk volna, akivel Emma együtt játszhatott volna délutánonként. Arra gondoltam, milyen jó lenne, ha lenne egy olyan kutyás közösség, ahová csatlakozni tudnánk, ahol vizslagazdiként egymásra lehetne találni... Először néhány kutyás szervezetet és vizslatenyésztőt kerestem meg, de kapásból elutasítottak, mondván, ők nem akarnak közösséget szervezni. Mivel hosszas keresgélés és próbálkozás után sem találtam a kutyás világban partnereket egy ilyen csoport létrehozásához, elhatároztam, létrehozom én a magam erejéből!

Ingyenes netes fórumokon és apróhirdetési rovatokban hirdettem meg az első Vizsla Túrát 2007. január 15-re a Kamaraerdőbe, ahová 65 kutya és közel 150 ember jött el, valamint az egyik kereskedelmi tévé stábja is kivonult forgatni az aznap esti híradóba. Ez a váratlan siker minden képzeletemet és tervemet felülmúlta!

Én ugyanis eredetileg azt gondoltam, hogy eljön 10–12 kutya, Emma közben választ magának barátnőt, és kész, lesz egy remek vasárnapunk. Hiszen az egész ötlet alapvetően onnan indult, hogy nekem és a kutyámnak szerezzek sétatársa(ka)t! De már a legeslegelső Vizsla Túrán kiderült, milyen óriási nagy igény van arra a kutyások körében, amit kitaláltam: szabadon barátkozni, kötetlenül kapcsolatot teremteni, szabadidőt együtt tölteni, közösen kirándulni, csapatosan túrázni. Az én dilemmám tehát az volt a kamaraerdei premiert követően, hogy az eredeti elképzelésem szerint csak pár vizslással tartsam a kapcsolatot, avagy kezdjek el rendszeresen túrákat szervezni.

– Miért döntöttél a folytatás mellett?
– Egyszerre volt megható és szívet melengető érzés, hogy valami olyasmire találtam rá, ami sok embernek és sok vizslának ad örömet. Csodálatos volt látni a sok boldogan szaladgáló kutyát, és hálás voltam, hogy létrejött egy olyan vizslás közösség, amely egymás elfogadásán és a kutyáink szeretetén alapul. Mindez egy olyan világban, ahol egyre nehezebben tudjuk elviselni egymást mi, emberek... Azt persze sosem gondoltam volna, hogy ez a szövetség tizenhárom éven át eleven marad, és eljön a nap, amikor azt mondhatom, hogy a 138. Vizsla Túránál tartunk, és körbejártuk az országot.

Az elmúlt évek alatt mindig egyre többen lettünk; az eddigi rekordunk 350 vizsla volt a több mint 700 kétlábú hozzátartozóval, hiszen egy kutya átlagosan két-három emberrel él egy családban. Látványos tömegrendezvény lettünk egy-egy túra alkalmával, ami komoly felelősséggel is jár. De az embereknek borzasztó nagy igényük van arra, hogy együtt legyenek, hogy elfogadják őket, hogy fontosak legyenek és számítsanak valahol – vagyis legyen egy olyan hely számukra a világban, ahol nem kell versengeni, nem kell megmutatni, ki a több…!

– Lehet-e a kutyás lét kapocs két ember között?
– Egyértelműen igen, és csodálatos, kivételes mélységű kapocs lehet!

Az én mobilomban például úgy szerepelnek az emberek, hogy a nevük mellett mindig ott van a kutyájuk neve is. Aki mellett tehát nem szerepel még egy név, az nem kutyás…

Aztán az is vicces, hogy bármerre megyünk, bárhová telefonálunk, mindig mindenhol vannak vizslások, akik azonnal segítenek. Emellett sokan itt találták meg életük párját is.

– Hogyan lehet ilyen nagylétszámú rendezvények háttérfeladatait profin és biztonságosan ellátni?
– A Vizsla Túra mögött egy olyan húszfős önkéntes stáb áll, amelyben mindenkinek megvan a konkrét feladatköre, hatásköre és felelőssége. Végtelenített menetrend szerint haladunk, vagyis mindenki teszi a dolgát a túra előtt, alatt és után. Csupán annyiban különbözünk egy húszfős kisvállalkozástól, hogy nálunk senki nem kap fizetést. A Vizsla Túra stábjának minden tagja a saját kutyája és a vizslafajta iránt érzett szeretetből dolgozik.

A folyamatos létszámnövekedés és állandó programszervezés miatt a működésünk 10. évében szervezeti változáson estünk át: 2017-ben a Vizsla Túra ernyőszervezetté alakult. Így a havi rendszeres, vasárnaponkénti túrák mellett olyan további programokat tudunk megvalósítani, amik más-más kutyázós réteget szólítanak meg. A ’Vizsla Vigasz’ elnevezésű kezdeményezésünk például az idős vagy krónikus betegségben szenvedő vizslák gazdáinak, illetve az elhunyt kutyák gazdáinak nyújt professzionális terápiás segítséget a nehéz időszak feldolgozásában. Az egyéni és a csoportos terápiákat Tuza Erika vezeti, aki hospice terápiás kutyáival hivatásszerűen foglalkozik állatasszisztált oktatással, gyógyítással.

A szívemhez legközelebb álló ’Ezüst Vizsla Túra’ programsorozatunk keretében pedig a kilencéves vagy annál idősebb kutyáknak és gazdáiknak szervezünk túrákat szintemelkedés nélküli, kellemes terepeken. 

– Ebben vagy most a legaktívabb, úgy tudom...
– Emma 12 éves lett, amikor észre kellett vennem, hogy neki már nem élvezetesek a Vizsla Túrák. Beláttam, módosítanom kell a menetrenden, ezért elkezdtem rövidebb, könnyebb útvonalakat keresni. Tehát újra a saját kutyámnak szeretnék örömet okozni, mint a kezdetekkor!

Stábtagok és gazdik együtt könnyeztünk, amikor az első Ezüst Vizsla Túrán megjelent közel 100 porcukros fejű, ősz arcú, fehér lábú, idős vizsla. Hirtelen a saját (kutyás) életünk jutott eszünkbe…

A 14-15 éves kutyák voltak a sztárok: ámulattal csodáltuk őket és gazdáikat, akik nagyon meghatódtak e kitüntetett figyelemtől és az őket körülvevő szeretettől. Az Ezüst Vizsla Túrákon minden alkalommal megemlékezünk azokról a kutyákról, akik egykor velünk voltak, de már nem lehetnek köztünk. Ezeken a kirándulásokon ugyanis sajnos nem ritka, hogy valamelyikük az előző túrán még részt vett, de a következőre már nem tudott eljönni, csak a gazdája… Mindennek hatalmas közösségépítő ereje van: együtt vagyunk az örömben és együtt a gyászban. Így nagyon sokat tudunk egymásnak segíteni, hiszen Magyarországon sajnos még mindig nincs megfelelő kultúrája a háziállat-gyásznak. 

Amikor a stábból az első kutyák meghaltak, borzasztóan megviselt, nem voltam rá felkészülve lelkileg. Olyan vizsláktól kellett búcsúznom, akikkel nagyon erős érzelmi kötelékek alakultak ki bennem az évek alatt. Ezért tartom nagyon fontosnak, hogy az idős kutyákkal és az ő gazdáikkal foglalkozzunk. S ha eljön az idő, együtt, csapatban búcsúzzunk el… Borzasztó nagy szüksége van az embereknek arra, hogy valaki melléjük álljon és megfogja a kezüket, amikor elvesztik négylábú lelki társukat, és magukra maradnak a veszteséggel,.

– Vannak, akik a vizslájuk elvesztése után egy idő elteltével új kutyával jönnek a túráitokra?
– Szerencsére igen, és a Vizsla Túrának ebben nagy felelőssége van. Hiszen amikor valakinek elkezdődik a vizslás élete, mi éveken keresztül kapcsolatban vagyunk vele, de amikor a kutyája megbetegszik vagy megöregszik, és már nem tud vele eljönni túrázni, illetve amikor meghal, légüres térbe kerül… Egy trauma-űrbe! S ha ekkor mi, vizslatúrások, illetve a Vizsla Vigasz csapata nem segíti őt át ezen a nehéz időszakon, akkor könnyen akkora lelki sebet kap, hogy évekig vagy talán soha nem lesz belőle újra vizslatartó.

Amikor hosszabb-rövidebb szünet után új kutyával érkeznek a gazdik a túrára, az azt jelenti, hogy ugyan vannak halottaink az égben, akikre mindig emlékezünk, de vannak élő kapcsolataink is itt, a földön.

– Ma már a közösségi médián keresztül pillanatok alatt egymásra találhatnak az azonos érdeklődési körű emberek. A Vizsla Túra mégis népszerű maradt. Miért?
– Én abban hiszek, hogy mi szépen felállunk a számítógépeink mellől, zsebre vágjuk a mobiljainkat, és elmegyünk együtt túrázni a kutyáinkkal. Útközben beszélgetünk és barátkozunk, megcsodáljuk a tájat és a természetet, s legfőképp jól lefárasztjuk magunkat és a kutyáinkat.

A Vizsla Túra a kezdetek óta a személyes kapcsolódásra épül; míg mások a különféle közösségi média-platformokon ölik egymást, mi megyünk egy kört az erdőben! 

– Mit szólnak a rendszeres hétvégi vizslatúrás programokhoz a családtagjaid?
– Havonta csupán egy vasárnap a túráké, a családom tagjai mégis azt érzik, tőlük veszi el ez a program a figyelmet, a szeretetet, az energiát és az időt. Pedig jómagam a kezdetek óta hiszek abban, hogy vizslásnak lenni jó, sok vizslával együtt lenni pedig még jobb – ez már hozzám tartozik. Ha például sok pénzt nyernék a lottón, akkor Vizsla Idősek Otthonát alapítanék. 

– Hogyan csatlakozhat hozzátok, aki kedvet kapott a túrákhoz?
– A mi csapatunk mentes minden kötelezettségtől és bürokráciától: egyetlen célja a kutyák szeretete. A weboldalunkon vagy a Facebookon bárki könnyen megtalál minket, illetve a programjainkat. A hírlevelünkre is feliratkozhatnak, havonta egyszer küldünk értestést a soron következő túráról. Bárki csatlakozhat, akinek ilyen vagy olyan, saját vagy kölcsön, innen vagy onnan levő vizslája/vizslakeveréke/vizsloidja van, illetve szereti a vizslákat, és kötelezettségek nélkül tartozhat közénk, amíg jól érzi magát velünk.

Ha feltennénk egy kisgyereknek a kérdést, „Mi leszel, ha nagy leszel?”, szinte biztos, hogy az alábbiak egyike szerepelne válaszában: énekes, színész, szupermodell, focista, újabban pedig Instagram- és YouTube-sztár. A kiemelkedő képességű gyerekeknek kiváló ugródeszka lehet egy tehetségkutató verseny, amely a felsorolt szakmákhoz hasonlóan fényűző és gondtalan élettel kecsegteti őket. Bár a legtöbb magyarországi tehetségkutatóra csak egy bizonyos korhatár felett (a legutóbbi, 2018-as X-Faktorban például ez betöltött 14. életév) lehetséges nevezni, számos műsor, mint „Az ének iskolája” vagy a „Kicsi óriások” kimondottan a gyerekekre épített; vagy éppen egyszerre mérték össze képességeiket fiatalok és idősebbek, ahogyan azt a pár éve sugárzott „Csillag születik” négy évadában is láthattuk.

Tehetségkutatók – ahol a zsűri dönt

Bojti Andrea gyermekpszichológus óvatosságra inti a szülőket a hasonló vetélkedőkkel kapcsolatban. „A hirtelen jött hírnév számos veszélyt tartogat a fiatalok számára. A média gépezetébe kerülve könnyen kicsúszhat a lábuk alól a talaj, emlékezzünk csak Britney Spears-re.” Az énekesnő kiskamaszként, a „Star Search” tehetségkutató versenyzőjeként szerzett ismertséget, amelyet egy tévésorozat, majd első lemezszerződése követett, azóta pedig állandó szereplője a médiának. Magánélete megszűnését képtelen volt feldolgozni, ezért a nyomában loholó paparazzók, a becsmérlő kritikák és zaklatott életvitele elől a kábítószerek világába menekült.

A szakértő ugyanakkor nem gondolja, hogy innen egyenes út vezet az alkohol- vagy drogproblémákhoz, amelyek oly sok gyereksztár karrierjét törték derékba: akit erős, kiforrott személyiség jellemez és szerető család vesz körül, annak nincs szüksége mesterséges megerősítésre.

Elengedhetetlen továbbá, hogy a szülők mellett az adott műsor szakemberei is megfelelően foglalkozzanak a fiatalok lelkivilágával, és felkészítsék őket arra, mi vár rájuk ezután.

Más a helyzet sportversenyek vagy komolyzenei vetélkedők esetében: megtanulni úszni vagy hangszeren játszani több éves folyamat, amellyel párhuzamosan a gyerek személyisége is sokat fejlődik, ezáltal érettebben tudja kezelni az ismertséggel járó megnövekedett érdeklődést. Boros Misit tizenegy éves korában, a szintén kifejezetten gyermekeknek meghirdetett „Virtuózok” győzteseként egy ország zárta a szívébe. A ma már tizenhat esztendős fiatalember tudatosan építi karrierjét: naponta öt-hat órát játszik zongorán, nyaranta pedig külföldi intézmények zenei kurzusain vesz részt – idén Texasban töltött el egy hónapot. Szorgalmas gyakorlása eredményeként az elmúlt hónapokban több országban is koncertet adott, például az Egyesült Államokban és Kínában. Hogy megfelelő időt tudjon szánni a zenére, a középiskolát magántanulóként végzi.

Adódik a kérdés, hogy fontosabb-e a gyerekek tehetséggondozása, mint a közoktatásban való részvétel. „Egy józan belátású szülő tisztában van vele, nehéz olyan magas szintre jutnia egy fiatalnak, hogy aztán az egy életen át biztosítsa az egzisztenciáját, ezért mindig legyen ott B tervnek a tanulás” – tanácsolja a szakértő, aki arra mutat rá, a kettő egyáltalán nem zárja ki egymást, a hazai oktatási rendszer ugyanis támogatja a tehetségeket, a felvételin például pluszpontot jelent a művészeti vagy sportversenyeken elért kimagasló eredmény.  Ezzel egyetért Misi édesanyja, Orbán Jolán is, aki jelenleg a középiskola elvégzését tartja a fiú legfőbb feladatának. „Havonta legalább két fellépést vállal, ezek időpontjait úgy osztottuk be, hogy ne a kötelező zenei tanítási napokra essenek. Texasba is csak úgy ment el, hogy előtte teljesítette az év végi vizsgáit. Szeretett volna előrehozott érettségit tenni angolból, de a szóbeli időpontja pont ütközött az amerikai képzéssel, emiatt ezt el kellett halasztania.”