– A Taschen gondozásában augusztusban jelent meg a The Illustrator – 100 Best From Around The World című kötet, amelybe a te munkáidat is beválogatták. Milyen érzés egyedüli magyarként egy ilyen rangos kötetben szerepelni?
– Nagyon jó! De azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy először azt hittem, ez valami vicc, vagy hogy valamiféle fizetős művészeti lehetőség. Egy kicsit irreálisnak tűnt, hogy épp rám figyelhetnek fel, vagyis rögtön előbújt az imposztor-komplexusom. Megtudtam, hogy az Instagramon figyeltek fel a munkáimra, és érdeklődtek, hogy lenne-e kedvem részt venni valamelyik programjukon, s kértek, hogy küldjek el párat az illusztrációim közül. Az én szakmám meglehetősen kiszámíthatatlan, főleg a pálya kezdetén, és egy olyan kompetitív, versengő környezetben, mint amilyen London. Eleinte nehéz megtalálni azokat a dolgokat, amikkel bizonyíthatsz, és ami visszaigazolja, hogy érdemes ezt csinálnod.

– Mikor lobbantál szerelemre a rajzolás, a művészetek iránt?
– Amióta az eszemet tudom, rajzolok. Tizenévesen kerültem Rófusz Ferenc Oscar-díjas rajzfilmrendezőhöz, aki hatalmas inspirációt jelentett a számomra: lelkesítő volt figyelni őt munka közben, s jó volt érezni a szeretetet, amivel tanított minket. Hagyományos animációt tanultam nála, és többek közt tőle hallottam először az University of the Arts London alá tartozó Central Saint Martins Művészeti Egyetemről is. Itt diplomáztam 2017-ben.

– A Central Saint Martins a világ egyik vezető művészeti egyeteme.
– Nagyon szeretem Londont. Már gyerekként otthonosnak éreztem, és érdekelt az angol kultúra is. A CSM-en nagyok az elvárások, ugyanakkor hagynak szakmailag szabadon szárnyalni. Illusztrációra szakosodtam, az első két év kemény volt, de aztán szépen lassan felvettem a ritmust. A mi szakmánkban a tehetség alapfeltétel, de legalább ennyire fontos a kitartás, az akarat, a szorgalom és a szerencse. Az én szerencsém maga az egyetem: már az óriási privilégium volt, hogy kiállíthattam a munkáimat az utolsó évben, ráadásul gyakran jöttek nagy cégek vezetői megnézni a munkáinkat. Ennek köszönhetően egyre több megrendelést kaptam, először a Penguin Books-tól, Európa egyik vezető könyvkiadójától.

– Mi volt eddig a legizgalmasabb, egyben a legnagyobb kihívást jelentő munkád?
– Egy éve készítettem a BBC McMafia című, Vice TV által promotált sorozatához infógrafikát; a történet középpontjában a nemzetközi bűnözés áll. Azt mondták, azt csinálok, amit akarok, de pont ez volt az „ijesztő”. Ez volt akkoriban az első nagyobb megrendelésem, nagy volt rajtam a nyomás, izgultam, hogy megfelelek-e. Szerencsére elsőre elfogadták a munkám, és azóta is megmaradt a Vice-szal a munkakapcsolat. Ezen kívül a megrendelőim többsége az Instagramon közzétett munkámat látva keres meg.

– Hogyan képzeljük el az alkotói folyamatot a kezdetektől a megvalósításig?
– Az alkotófolyamat erősen projektfüggő, de a legtöbb esetben vizuális kutatómunkával szoktam kezdeni, és tanulmányozom a megrendelő (az adott cég) profilját. Ezt követően kezdek el kísérletezni, hol papíron, hol rögtön Photoshoppal. Egyébként szeretek papíron tervezni karaktereket, de ha rövid idő alatt kell elkészülnöm egy munkával, akkor inkább tableten alkotok.

– Miben ragadható meg leginkább a művészi univerzumod lényege? Mik azok a bizonyos Valló Berta-védjegyek? 
– A fanyar humort és a részletgazdagságot mindig próbálom beleilleszteni a munkáimba. Analóg és digitális technikával vegyesen készülnek munkáim, többek között az identitásképzés és a női szexualitás kérdései foglalkoztatnak a fogyasztói társadalom tükrében. Egyszerű a világlátásom – azt rajzolom le, amit látok magam körül, és úgy, ahogy én látom. Az utóbbi évben készült munkáim a szürreális felé tolódnak, de keveredik hozzá némi realizmus is. Az inspirációimat a mindennapokból szerzem, ehhez London nagyon jó karaktereket szolgáltat, de Budapestet is imádom, mert ebből a szempontból aranybánya. Gyerekkoromban nem ismerkedtem könnyedén, inkább mindig megfigyelő, semmint résztevő státuszban szerettem lenni, s bár manapság már nyitottabb és közvetlenebb vagyok, a megfigyelői létmód a rajzolásnál óriási előnyt jelent. Abban a pillanatban ugyanis, hogy szemlélőként vagy jelen, van időd figyelni azokra az apró részletekre, amik mellett mások talán elmennek.

– Fel sem merült benned, hogy édesapád, Valló Péter nyomdokaiba lépj, és a rendezés felé fordulj?
– Nekünk – a testvéremnek, Lujzának és nekem – kategorikusan meg volt tiltva, hogy a színészet felé induljunk. Olyannyira belénk ivódott ez, hogy nem nagyon mertem még csak el sem játszani a gondolattal, hogy mi lenne, ha színész vagy rendező lennék. Jártunk színjátszó szakkörbe, szeretek előadásokat nézni, de nem hiszem, hogy fogaskerékként jól funkcionálnék egy színházi társulatban. A színház nagyon erősen épít a csapatmunkára, én pedig nem igazán vagyok csapatjátékos. Alapvetően magányosan szeretek dolgozni, jó érezni, ha enyém a kontroll. Volt egy időszak, amikor sebész akartam lenni. Minden érdekelt, ami egy kicsit morbid, de úgy érzem, komolyabban sose fordult meg más a fejemben, mint a rajzolás. Ez valahol jó, valahol nem, mindenesetre, amikor az ember kap egy Taschen-visszajelzést, elkezdi magáról elhinni, hogy talán nem hozott rossz döntést.

– Annyi közöd azért mégiscsak lett a színházhoz, hogy te tervezed a Radnóti Színház plakátjait.
– Igen, az apukám rendezte előadásokhoz rendszerint én készítem a plakátokat. Megtaláltak időközben más magyarországi megrendelések is, az illusztráció azonban otthon nem túl felkapott.

– Egy kiállítással már nyomot hagytál magad után Magyarországon – Pixelek címmel nyílt önálló tárlatod 2016-ban a Weöres Sándor Színházban…
– A Pixelek cím az illusztrációk digitális mivoltára reflektál, a képpontok szövetségéből jöttek létre a kiállításon látható képek. A környezetszennyezés napjainkban egyre növekedő problémáját feldolgozó plakátok, vonalrajzok és fiktív karakterek napi rutinja egyaránt szerepelnek a válogatásban, valamint egy sorozat is helyet kapott, amely akkor készült, amikor a testvérem egy rövid ideig Londonban vendégeskedett nálam. A képek a közös „kalandjaink” lenyomatai.

– Milyen projekteken dolgozol épp?
– Két könyvet illusztrálok, és készülök a budapesti kiállításomra, amely előreláthatólag december első hetében nyílik, de ennél több konkrétumot még nem árulhatok el. A magyar főváros, mint említettem, fantasztikus ihletforrás, és nagyon izgat, hogyan tudom az alkotásaimban megjeleníteni a londoni és budapesti életérzésemet.

A művész munkáit honlapján, IDE kattintva tekintheti meg.

Krémes szőlőözön

A mascarpone nem csak tiramisuba való, szőlőhöz adva is könnyed finomság készíthető belőle.

Hozzávalók:

1–2 fürtnyi piros szőlő, szemenként kettévágva, kimagozva
2 tk must (vagy nagyon édes szőlőlé)
20 dkg cukor
2 tk kukoricaliszt
1/2 tk gyümölcsecet (például málnaecet)
10 dkg szobahőmérsékletű krémsajt
1/4 kg mascarpone
1/2 ek liszt
3 tojás
20 centis vékony tortalap

Elkészítés:

Melegítsük elő a sütőt 180 fokra. Tegyünk a turmixba 1 bögrényi szőlőszemet, öntsük rá a mustot, majd pürésítsük, amennyire csak lehet. Tegyük a pürét egy közepes lábasba, majd adjuk hozzá a cukor negyedét és a kukoricalisztet. Keverjük addig, amíg a kukoricaliszt jól el nem keveredik benne. Adjunk a püréhez még egy bögrényi szőlőt, majd közepes lángon melegítsük föl és forraljuk 2–3 percig, ami sűrű nem lesz (ez idő alatt a szőlőszemek nem esnek szét). Ha ezzel elkészültünk, keverjük művünkhöz a gyümölcsecetet, majd öntsük egy kivajazott tortaformába. Egy rétegben szórjunk rá szőlőszemeket.

Egy nagyobb edényben dolgozzuk össze a krémsajtot, a lisztet és a maradék cukrot. Adjuk hozzá a mascarponét és a tojást, majd az egészet kanalazzuk a sütőedénybe töltött szőlős keverékre. Tegyük az aljára a vékony tortalapot, majd helyezzük az egészet a sütőbe. Süssük az egészet nagyjából 46 percig. Ha letelt az idő, vegyük ki a süteményt a sütőből, hűtsük le, majd nagyjából négy órára tegyük be a hűtőbe.

Töppedt finomság

Ehhez a sütihez néhány kósza szőlőszemen és dión kívül semmi olyan összetevő nem szükségeltetik, ami ne lenne garantáltan otthon. Ráadásul pillanatok alatt elkészíthető.

Hozzávalók:

20 dkg cukor
1 ek liszt
20 dkg dió
1 ek töppedt szőlőszem
1 tojás
1 tk vaníliás cukor
csipetnyi só

Elkészítés:

Melegítsük elő a sütőt 200 fokra. Verjük habosra a tojást, majd adjunk hozzá egy csipetnyi sót. Tegyük bele a töppedt szőlőt, a lisztet és cukrot, majd a keveréket villával kavarjuk össze alaposan. Adjuk hozzá az aprított diót és a vaníliás cukrot, majd kavarjuk össze az egészet fakanállal is. Evőkanállal készítsünk a masszából 2–3 centi halmokat, lapogassuk le, majd rakjuk őket sütőpapírra. A halmocskákat süssük 5–6 percig.

Hogy miért jutott mindez pont most az eszembe? A Magyar Állami Operaház friss bemutatója okán.  Az egyfelvonásosokból álló, 1st Steps – című balett-esten ugyanis három, a közönség által már ismert modern darab mellé egy új is kerül: Alexander Ekman a New York-i Julliard School végzős növendékei számára készített Episode 31 című műve. A svéd táncos még maga sem lépett túl a harmadik X-en, amikor a közel fél órás darabot írta. Az ősbemutató pedig flashmob-szerűen zajlott New York utcáin és terein: a klasszikus és modern balett, step, jazz, groovy dance elemeit ötvöző, lüktető darab sodró lendülete magával ragadta a járókelőket. Mindehhez a zenei alapot részben a minimalista zeneszerzés előfutárának tekintett francia Eric Satie, részben pedig a New Yorkban élő svéd zeneszerző, Mikael Karlsson, valamint Ane Brun norvég dalszerző számai szolgáltatták.

A Magyar Állami Operaház előadása rácsatlakozott a rendhagyó bemutató hagyományára, ezért Fernando Troya betanító-, és Venekei Marianna próbavezető balettmester iránymutatásával a Magyar Nemzeti Balett művészei is végigtáncolták Budapest turistalátványosságait, ráadásul az erről készült felvételt beépítették az előadásba is. Ebben a produkcióban mutatkozik be a Magyar Nemzeti Baletthez a királyi Svéd balettből címzetes magántáncosi rangban hazatérő Ecseki Ágota és a Lengyel Nemzeti Balettből a kartáncosok közé igazoló Kóbor Demeter.

Az Episode 31 mellett az est része Johan Inger Ravel Bolerójára és Arvo Pärt zongoradarabjára készült expresszív, szürrealisztikus alkotása, a Walking Mad, valamint a Falling Angel, amelyben nyolc, egyszerű dresszbe öltözött táncos hozza felszínre a női lélek mélyén rejtőző energiákat dobpergés ritmusára. Jiri Kylian Steve Reich zenéjére írott táncműve saját vágyainkkal és félelmeinkkel szembesít.

Az előadás egyik kincse Hans van Manen Trois Gnossienens című, melankolikus, lírai duettje, ami ugyancsak Eric Satie zenéjére készült. Hans van Manen a darabot 1982-ben kifejezetten Aradi Máriára írta, aki ma a Magyar Nemzeti Balett balettmestere. Hans Van Manen elhíresült arról, hogy irtózik a habos-babos, cukormázas előadásmódtól, ezért darabja a modern, sallangmentes egyfelvonásosokat műsorra tűző est egyik gyöngyszeme.

Valóban első lépésnek tekinthető ez az est, és nem csak azért, mert az Episode 31 csak úgy árasztja magából a trónkövetelő fiatalság túláradó életörömét, sodró energiáját. Első lépés abban az értelemben is, hogy erre az előadásra bátran jegyet válthatnak mindazok, akik idegenkednek a cukormáztól, mímeléstől, fodros-bodros kosztümöktől, hamis illúzióktól, múltba révedéstől.  Olyan nyelven szólít meg, amelyet értünk, sőt beszélünk is, de legtöbbször elhallgattatunk magunkban, és a lélek sötét mélyére száműzünk. A tánc és a zene nyelvén mondja el azt, amire nincs szó, vagy ha van is, kimondani nem lehet, nem szabad, hiszen elviselni, elbírni is nehéz.

Mindössze öt alkalommal látható a 1st Steps az Erkel Színházban: a szeptember 6-i premiert követően szeptember 7-én és 8-án, valamint 17-én és 18-án. Viszont jó hír, hogy akár féláron is hozzájuthatunk a jegyekhez, mivel az Operaház 50%-os kedvezményt hirdetett a páros belépőkre az évad első előadásain.

Ugyanez a kedvezmény érvényes a Billy Elliot-című musicalra is, aminek utolsó előadásait csíphetjük el most. A darab műsorra tűzésével az Opera célja az volt, hogy balettnövendékeket toborozzon. Hiszen #BoysDanceToo, ugye, György herceg?

Tovább a jegyvásárláshoz>>

– Egy intézmény akkor lehet családbarát, ha a vezetője is az. A Bethesda az egyik leginkább családbarát magyar kórház. Önnek öt testvére, öt gyermeke van, és nemsokára öt unokája lesz. Mit jelent az életében a család?
– A család nálunk nagyon fontos, élő intézmény. Őseimnek sok generációra visszamenőleg nagy és összetartó családjaik voltak. Egyes történelmi helyzetekben csak a család jelentette a biztos pontot, a kommunizmust is így éltük át.

Hatan vagyunk testvérek – én második a sorban –, harmincheten pedig unokatestvérek. Ebbe a többgenerációs nagycsaládba illeszkedik be a mi kis – mások szemében nagy – családunk.

A szüleimet, a két nagyapámat és több nagybátyámat példaképeimnek tekintem. Remek karakterek voltak, természetes istenhitben éltek, gyakorlatiasan, cselekvőkészen, megtartó szeretetben. Hiányzott belőlük a pátoszos vallásosság, a mázas kedvesség. Életszagúak, humorosak, hitelesek voltak. Sok mindenen átmentek, de mindig kiálltak elveikért és hitükért. 

– Van a családjának köze ahhoz, hogy ön gyermekorvos, majd főigazgató lett?
– Gyermekgyógyász és aneszteziológus-intenzív terápiás szakorvosi végzettségem oka részben talán a szocializáció, részben a karakter. Amikor elkezdtem az egyetemet, intellektuálisan a pszichiátria izgatott a legjobban. De mindig kisgyermekek között mozogtam; a saját testvéreim és a sok unokatestvér között megismertem és megszeretettem a gyermekközeget. A szakorvosi munkám pedig nagyon gyors döntéseket és koncentrált cselekvést igényel, ez illik a karakteremhez. Korán lettem vezető – azt hiszem, ehhez a nagyon intenzív szakmai tapasztalatszerzésem, az erős küldetéstudatom és a nagycsaládból hozott szociális rutinom vezetett. A tágabb családunkban a legnépszerűbb foglalkozás a tanár, de sok orvos is van, s azok közül majdnem mindenki gyermekorvos, így az egyik fiam is. Nemcsak én, a testvéreim is többnyire vezető beosztásban dolgoznak, és ahogy elnézem, a gyermekeimben is megvan erre minden potenciál.

– És a feleségében is, aki osztályvezető-helyettes...
– Anikóval évfolyamtársak voltunk. Ő egy kulákvilágból származó, túrkevei család egyke gyermeke, ellentétben a mi városi, polgári nagycsaládos hátterünkkel. Nagyon különböző közegből jöttünk, máig alakítgatjuk a közös kis világunkat, amely több szempontból hasonlít a mienkre, de rengeteg elemet hozott ő is. Nagyszülei dolgos parasztemberek voltak, szüleit – az én felmenőimhez hasonlóan – erősen megtépázta a kommunizmus. Takarékos emberek lévén erős anyagi biztonságot tudtak adni a mi könnyedebb életszemléletünkhöz képest. A két különböző kultúra végül is így inkább kiegészítette egymást. Feleségem egy csendes, de határozott véleménnyel bíró kun lány. Nagyon intelligens, olvasott, elmélyült gondolkodású ember. Én gyorsan döntő, tevékenyebb vagyok; ő inkább lassabb, hezitáló, de kitartóbb típus. Van mit tanulnunk egymástól, és nem volt mindig könnyű, hogy másmilyenek a reflexeink. Gyakran volt és néha van is villongás emiatt köztünk, de ez a családunkra szerintem inkább jó hatást gyakorolt, hiszen nyílt kommunikáció alakulhatott ki.

– Korán lett vezető, így gondolom, öt gyermeke nevelése inkább a feleségére hárult, aki ennek ellenére sem hagyott fel munkájával. Ráadásul évek óta az ön beosztottja...
– Engem nagyon hamar elkapott a szakma svungja, rengeteget dolgoztam, és valóban hamar vezető is lettem. Ő viszont alkatából adódóan és az anyai szerepéhez is igazodva gyermekradiológus lett, ami jóval kötöttebb és zártabb világ, monotonabb és racionális munka, és a családi élettel is könnyebben összeegyeztethető. Ez egy jó kompromisszum volt. Anikónak is van bőven energiája, jól bírta a strapát mindkét fronton. De azért én is kivettem a részemet a családi feladatokból. Szüleink, főleg az ő édesanyja sokat segített, de az én szüleim is mindig tettre készek voltak.

A nagycsalád tehát megadta a hátteret a gyermekneveléshez és a munkához is, nem volt olyan szituáció, amiben ne lett volna azonnal segítségünk.

Ami a főnök-beosztott viszonyt illeti, mi már egyetemistaként is együtt tanultunk, később együtt dolgoztunk. Még éppen nem voltam főigazgató, amikor visszajött dolgozni – szerencsésebb is, hogy így alakult. Szerintem harmonikusan tudjuk ezt kezelni. Otthon ritkán jött szóba a munka, ezt különböző feladatnak éljük meg, nem hierarchikus kérdésnek. A kórházban is az első rácsodálkozás után mindenki természetesen fogja fel, sose lobbizik senki a feleségemen keresztül. Nekem inkább arra kellett figyelni: az ő osztálya ne kerüljön hátrányba, mert a reflexeim eleinte azt diktálták, semmiképpen ne kivételezzek vele. Ma már szerintem megfelelő az arány. Ő ugyanúgy részt vesz a megbeszéléseken, mint a többiek; ha kell, érvel, nem ritkán akár velem szemben, de ez így van jól. A személyes visszajelzéseit megfontolom. Kritikus alkat, így leginkább azt jegyzi meg, ami nem tetszik neki, amit persze én néha szóvá is teszek.

– Két, szakmáját nagyon szerető, nagyon elfoglalt orvosnak öt kisgyermekkel akkor sem lehetett könnyű...
– Engem felszabadítanak a gyerekek! Nagyon szerettem a gyerekeimmel és most az unokáimmal együtt lenni, pihenést és feltöltődést jelent. De tény, hogy felfokozott ritmusban éltünk, mindketten rengeteget ügyeltünk, én évtizedeken át bármikor behívható voltam. Ez azt jelentette, hogy bármikor, bárhonnan máris szaladtam a kórházba. A gyermekeink megszokták, hogy nem klasszikus életforma a mienk, hanem sok rugalmassággal és alkalmazkodással jár. Akkor nem panaszkodtak, de utólag azért kiderült, hogy ezt nem feltétlenül élték meg jól. Úgy érzékelem, ezt most kompenzálni igyekeznek: életformájukban jobban törődnek azzal, hogy biztonságos és nyugodt helyzeteket teremtsenek. De meggyőződésem, hogy összességében jó hatással volt rájuk a rendkívül mozgalmas gyermekkoruk: ők is mind rugalmas és cselekvőkész emberek.

– Nagyszülőként változott a korábbi életformájuk?
– Most már sokat vagyunk kettesben, a hétköznapokon nincsenek otthon a gyermekek. Anikó továbbra is sokat dolgozik, több állása is van, rengeteget ügyel és készenlétezik. Szabadabb munkabeosztásban, de napi 10–14 órát én is dolgozom. A gyerekeink számítanak ránk, elég intenzív a kapcsolatunk. Én jó esetben hetente egy-egy délutánt az unokáimmal töltök, a feleségem pedig az ügyeletei után egy-egy napot is. Jó arányérzékkel kérnek segítséget, de megvan a maguk világa is, nagyszülőként így jó helyünk van. Családi életünk központja egyébként áttevődött a Balatonra, ott sikerült felépítenünk egy nagy „befogadó házat”. Három generációra visszamenőleg mindig volt egy ilyen nagy, családi találkozóhelyül szolgáló ház, az ország különböző részein. A gyermekeink sokat vannak ott, mi is szaladunk le oda, amikor csak tudunk.

– Jut ideje hobbira, önkéntes munkára?
– Nagyon szeretem a munkámat, de sok minden mást is. Például futni; van a kollégákkal egy csapatunk, ahol én voltam a leglassabb, de most tudatos edzéstervvel igyekszem ezen javítani. Szeretek teniszezni, az egyik fiammal és az unokaöcséimmel minden héten megyünk – ez az egyetlen sport, amiben még versenyképes vagyok. A sízést és a tarokkozást említem még – mindkettőt rendszeresen műveljük, barátokkal és családtagokkal is. Elemi igényünk a művészet, így hetente egyszer biztosan elmegyünk színházba vagy koncertre, néha moziba is, és sokat olvasunk, én főleg verseket. Utazni is nagyon szeretünk, a feleségem, ha csak lehet, elkísér a szakmai utakra. A tavalyi év például egészen sűrűre sikerült, Japánba és Amerikába is eljutottunk, de ezen kívül minden tavasszal elmegyünk egy-két baráti párral egy számunkra izgalmas helyre, idén például eljutottunk Baszkföldre. Bárhol vagyunk, nekem a legfontosabb célpontok a képtárak. Sok barátunk van, kórházon belül és azon kívül is, de a testvéreimmel is nagyon jóban vagyunk, sok időt töltünk együtt.

Nagyon fontos számomra a határon túli magyarság, gyakran veszek részt különböző eseményeken, egészségügyi szűréseken, előadásokon, képzéseken – legtöbbször Kárpátalján és Erdélyben.

– Hitét szakemberként, vezetőként is vállalja, de arról nem sokat tudni, hogyan éli meg magánemberként.
– Ahogy a felmenőim, mi sem az ünnepélyességre és formaságokra, hanem a mindennapi életünkre koncentrálva, erős keresztény közösségekben éljük a hitünket. De mindannyiunknak át kellett esni azon a „krízishelyzeten”, amikor az otthonról kapott és közösségekben megélt hit személyes Isten-élménnyé válik. Erre hál' Istennek inspiráltak is a szüleink, és mi, testvérek is egymást. Ez a szabadság nagyon fontos a számunkra: megkaptuk azt az életfelfogást, amiben élni érdemes, de nem volt kötelező formarendszer.

Különös ajándék, hogy három egyházba nőttünk bele: édesapám katolikus, édesanyám református, apai nagyanyám evangélikus volt. A különböző keretrendszerekben megélt hiteles életek erősen hatottak ránk. Én ma mindegyik közegben otthon érzem magam.

A hitéletem ma magányosabb és egyedibb, mint volt: reggel a református napi igével indulunk otthonról, szemlélődő, meditációs imaéletet élek, és évente ilyen lelkigyakorlatra járok. Teljesen vegyesen járunk katolikus misére és református, vagy nem ritkán evangélikus istentiszteletre.

Szépen lassan, az aszpartámmal édesített szénsavas üdítőhöz keverve beadagolják nekünk, hogy a homoszexualitás teljesen normális, elfogadandó és a heteroszexuális kapcsolatokkal egyenértékű. A melegjogi lobbisták azt a marketingstratégiát használják évtizedek óta, amelyet Kirk és Madsen 1989-ben megjelent könyvükben hat pontban összefoglaltak. Mik az összetevői ennek a receptnek?

 

Pipa mind a hat pontra. Azt hiszem, lépésről lépésre minden megvalósult ebből, akár ebben az egyetlen Coca-Cola-reklámban. És ezt a receptet nemcsak az üdítőgyártó világmárka követi, hanem megannyi dúsgazdag világcég.

Az elnyomó ideológiák terén nagy tapasztalattal rendelkező közép-kelet európai népek még valamennyire ellenállnak a gender-ideológia térnyerésének, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a CitizenGO kampányához több mint 40 ezer magyar csatlakozott néhány nap alatt. Ez a szám igencsak magas, ha összehasonlítjuk az online médiafelületek látogatottságával, és hozzáadjuk, hogy még alá is írják, nevüket adják az emberek a véleményükhöz, ami egyáltalán nem megszokott az internet kattintásbarát, de mégis anonim világában.

Legyünk résen! Az elmosódó házasságfogalom, a béranyaság és a homoszexuálisok örökbefogadása körüli vitáktól Magyarország sem mentes. Nálunk is van érzékenyítő Pride, a politikai döntéseket befolyásolni kívánó melegaktivizmus és a család intézményét lebontani szándékozó lobbi.

Még mielőtt bárki homofóbnak titulálná ezt a cikket, jelzem, nem táplálok irracionális negatív érzelmeket a homoszexuálisok irányába. Embernek tekintek minden embert, legyen zöld vagy kék szeme, családos vagy egyedülálló, városi vagy vidéki, a könnyű- vagy a klasszikus zene kedvelője. Emberek vagyunk, különböző jellemzőkkel. De ezek a különbségek soha nem indokolhatják és nem használhatók fel a társadalom alapját jelentő család intézményének szétbombázására. Még amerikai receptúrát követve sem.

A stressz mai szóhasználatunkban negatív előjelet kapott. Selye János még az élet ízesítőjének, sava-borsának tartotta. A stressz nélküli élet, unalomba, fáradtságba, frusztráltságba fulladó lét lenne. A stressz kihívás, erőpróba a szervezet pszichés és fizikai teljesítőképességének mozgósítása, válasz a megváltozott viszonyokra, a fejlődés lehetősége. Iránya kettős, harcra, vagy menekülésre késztet.

Mint az életben mindenben, itt is a mennyiségen van a hangsúly. A túl sok stressz ingerlékennyé, rosszkedvűvé, világos gondolkodásra képtelenné és gyakran beteggé teszi az embert. A mai emberek olyan információ áradatnak vannak kitéve, hogy a feldolgozással már meg sem próbálkoznak, reakcióikban a menekülés válik a leggyakoribb stratégiává. Ennek különféle megjelenési formái lehetnek; a betegség, a szeparáció – a képernyőfüggőség (mintha egy bura alatt ülne az ember, amely saját gondolatait is kiűzi a fejéből), fülszaggató, agyat szétziláló zene, tudatmódosító szerek használata. Van, aki már a menekülésre sem képes; alvászavara támad, pánikrohamok kínozzák, és van, aki teljesen kiszáll, nem hajlandó iskolába járni. A korábbi évtizedek adataihoz képest egyre több a kérés, hogy a gyermekek magántanulóként folytathassák tanulmányaikat.

A modern kor emberének már nem reagálni, hanem reflektálni kéne a stresszre.

Ma már a helyzetek jóval bonyolultabbak, sokrétűbbek, elemzést kívánnak, hogy eredményesen válaszolhassunk rájuk. Ehhez le kéne lassulni, szervezetünket, tudatunkat gondolkodásra képes állapotba kéne hozni.

A stressz akkor válik problémává, ha érzelmi elszigeteltséggel is társul. Kezelésének módjait elsősorban a szülői házban sajátítja el a gyermek.

Családtagként megtapasztalja, hogyan reagálnak a szülei, a környezetében élő felnőttek az őket ért megpróbáltatásokra, mennyire képesek szembenézni az életük kihívásaival. Nem a gyermekek felelősek a problémák megoldásáért, de joguk van arról tudni, hogy mi zajlik a családban. Biztonságérzetük azon a megerősítésen alapul, hogy ők szeretetreméltóak. Szükségük van a meghallgatásra, az őszinteségre, nyitottságra, az érintésre. Az elszigetelt gyermek problémássá válhat. Az érzelmileg jól tartott gyermek kifejezi csalódottságát, nem lesz feldúlt, hamar kitalálja, mit kezdjen a stresszel. A kissé sérülékeny gyermek kiborul, de ez az érzelmi megingása nem tart sokáig. A sérült gyermek, napokon keresztül rágódhat a történteken, revánsot, bosszút forralva, felmentő körülményeket keresve.

A 10 éves Balázs zsenialitáshoz közelítő IQ-val, korosztályában kiemelkedő sakktudással rendelkező fiú. Már ez a helyzet is kissé kívül tartotta őt az osztályközösségből, de azért akadt egy barátja, aki szintén tehetségesen sakkozott. A barát édesanyja az iskolában tanított. Ebben a felállásban a baráté volt a domináns szerep, úgy az osztályközösséggel, mint a Balázzsal kapcsolatos viszonylatban. Közösen neveztek be egy versenyre, vidékre ahová a pedagógusnő kísérte el őket. Balázs sokkal jobban szerepelt, mint osztálytársa ez megbillentette az addigi hierarchiát. A sakktudás, mint érték törlődött az osztály értékrendjéből, Balázs még mellőzöttebbé vált a gyerekközösségben. Jól látta, hogy korábbi barátja próbálja ilyen módon fenntartani vezér státusát. Válaszul energiáit a bosszúra összpontosította. Durván gúnyolta, piszkálta a fiút, ezzel tanárai ellenszenvét is kiváltotta. Tanulmányaira, a sakkra sem tudott kellően koncentrálni, állandó frusztráltsága a sakkszakkörben is konfliktusokba sodorta, verekedés miatt hazaküldték az egyik versenyről. Segítséggel, támogató terápiával, pszichodráma csoportban való részvétellel sikerült stressz feldolgozó képességét megnövelni. Elfogadott, megbecsült tagja lett az osztályközösségnek, sakkpályafutása felfelé ível.

Gyermekeink számára nem mindig a felnőttek értékrendje szerinti fontos dolgok jelentik a stresszt. Néha kifejezetten bagatellnek tűnő esemény, jelenség vált ki belőlük aránytalannak tűnő reakciót.

Az 5 éves Petra szülei a válás mellett döntöttek. Számukra ez a döntés már lezárt érzelmeket is jelentett. Szülőként együtt tudtak működni és mindketten nagyon fontosnak tartották, hogy lányuk érzelmi biztonsága ne inogjon meg. Megbeszélték, hogy mit és hogyan fognak megfogalmazni Petra számára és mindketten jelen voltak, amikor közös döntésükről beszéltek a kislánynak. Legnagyobb meglepetésükre nem a szülők szétköltözése aggasztotta a kislányt, hanem arról érdeklődött, ezentúl hol lesz az ő ágya.

Az iskolák, oktatási intézmények gyakran esnek abba a hibába, hogy a teljesítmény mentén értékelik diákjaikat, egész személyiségükről nem vesznek tudomást. Ezzel azt sugallják, hogy csak a folyamatos csúcsra járás értékelhető pozitívan, a legkisebb hiba, megbicsaklás az örök vesztes kategóriába süllyeszti a személyt. Gyakran stresszelik a gyerekeket műszeres mérésekkel, pl. hány szótagot tud elolvasni X perc alatt.

Zsófi a gimnázium első évében ismerkedett meg a francia nyelvvel. A német, angol tanulmányai során szerzett tapasztalataiból úgy érezte jó nyelvérzékkel rendelkezik, de mégis nagyon izgult az első önálló szereplés előtt. Balszerencséjére már több hét is eltelt az év eleje óta és őt még mindig nem feleltették. Egy órán azután sor került erre is. Megszólalása előtt a tanárnő azt a pedagógiai szempontból teljesen elfogadhatatlan kijelentést tette, hogy az első hibánál egyes. A lány ezután belegabalyodott az első szóba, utána hibátlanul elolvasta a szöveget és megkapta az elégtelent. „Nem beszélsz elég elegánsan” – fűzte hozzá még a tanárnő utolsó tőrdöfésként.

Már egy korábbi cikkemben is megfogalmaztam azt az aggályomat, hogy kevés iskolában fordítanak elég figyelmet a közösségépítésre. A legtöbb fiatal magányosan, vagy egy-két fős véd és dacszövetségben tölti el középiskolai éveit. Az osztálytársak riválisok, ellenséges klikkek tagjai. Elvétve hallani közös tanulásról, egymásnak segítésről. Maximum másolni adják oda a leckét, de nem érdekük, hogy a másik is felzárkózzon. Ilyen közegben tényleg nehezebb megbirkózni a kihívásokkal, nehéz elhinni, hogy a másik nem az én kudarcaimból merít erőt a további meneteléshez.

A 14 éves Csaba félévkor került át egy igen erős gimnáziumba. Minden energiáját mozgósítva felzárkózott a sok kiváló közötti első öt közé. Élvezte tanárai diszkrét elismerését, ami azután elvárássá változott vele szemben. A következő tanévben fogcsikorgatva, de állta a versenyt. Dührohamai, alvászavara, pánik tüneteket mutató rosszullétei jelezték kimerültségét, a ránehezedő elviselhetetlenül nagy stresszt.

Éles a verseny. Felnőtt, gyermek folyamatosan megélheti, hogy nem pótolhatatlan, hamar kikerülhet a rendszerből. Az ősközösségben, ha valakit kitaszítottak az halálos ítéletet jelentett. A közösségen kívüli lét ma is halálfélelmet mozgósít az emberekben. Nem szabad megengedni, hogy gyermekeink magányos harcosként, vagy szubkultúrák tagjaként nőjenek fel! Integráló, támogató, az egyént kiteljesítő családokra, iskolákra, közösségekre van szükség!

A Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola Dísztermében tartott megnyitón a 2018/19-es évad díjazottjaival és pártfogoltjaikkal közösen nyitották meg az új jelölési időszakot. Freiherr von Twickel Georg Albert, a Twickel-Zichy Mária Terézia Alapítvány alapítója és kuratóriumi elnöke a Jószolgálat-díj alapításakor olyan elismerést hívott életre, amely édesanyja, Twickel-Zichy Mária Terézia grófnő életművének kíván méltó emléket állítani. A 2016-ban létrehozott emlékdíj a grófnő munkásságához kapcsolódóan - és az elmúlt évek jelöléseinek tapasztalatai alapján -, kibővült a külhoni vándor-díjjal. Az idei első évben a Kárpátalján élő szórványmagyarság segítőit kívánja támogatni az alapítvány.

A 2019/20-as évad nagykövetei Barabás Évi műsorvezető és Molnár Ferenc ’Caramel’ énekes, akik a civil életükben is sokszor csatlakoznak jótékonysági akciókhoz. A díj nagyköveteiként saját eszközeikkel támogatják azt, hogy társadalmunk látásmódja formálódjon, észrevegyük azt, hogy milyen sokan és sokféleképpen segítik a hátrányos helyzetű embertársainkat.

Gáspár Judit, a Jószolgálat-díj szóvivője elmondta:

Szeptember 5-től november 30-ig lehet jelölni a díj honlapján keresztül a négy főkategóriában: életműdíj, hivatásszerűen végzett szociális munka, önkéntesen végzett szociális munka és új kategóriaként a külhoni vándor-díjra.

A külhoni elismerést a szomszédos országokban élő magyar kisebbségeknek, minden évadban más szomszédos ország részére ajánlják.

A felterjesztésekből a szakmai zsűri választ díjazottakat az életműdíjra, a hivatásszerűen végzett szociális munka kategóriáiban és a külhoni vándor-díjra.

Az önkéntes kategóriákban a jelölések alapján 2020 januárban online szavazással a közönség választja ki azokat a személyeket és civil közösségeket, akiket érdemesnek ítél a Jószolgálat-díj elismerésére.

A 2018/19-es évad díjazottjairól nyílt szabadtéri kiállítás – az Index.hu főtámogató médiapartner közreműködésével – szeptembertől várja az érdeklődőket a budapesti Március 15. téren október végéig, majd vidéki városok közterein helyezik ki.

További részletekért látogasson el a Jószolgálat-díj weboldalára, vagy kövesse munkánkat a közösségi oldalon.

A Jószolgálat-díj egyes korábbi díjazottjairól a Képmás magazinban is olvashat>>

„A nálunk megszálló magyarországi vendégek mindig ilyen ficujkákkal állítottak elém, amikor indultak haza: »na, hogy kell csinálni azt a vinetakrémet; na, hogy kell csinálni azt a tárkonyos pityókalevest« – kérdezték, s akkor örökké le kellett diktálnom a recepteket. Visszajöttek a következő évben, hoztak nekem egy receptes füzetet, hogy abba írjak bele, és ők majd egymás között lemásolják.

Persze nem írtam le semmit, s aztán egy következő alkalommal sem, mert semmi időm nem volt. Na, egyszer megszégyelltem magam, és nekifogtam írni ugyanannál az asztalnál, ahol annak idején nagymama sirítette a laskát.

Jöttek elő az emlékek sorban: »ügyesen kösd össze a hajadat; add meg a tiszteletet az étel felé; tegyél fel szép kötényt«, és így tovább. Nagyon sok történetet írtam le három év alatt, főleg ősszel, télen és tavasszal, ilyenkor volt rá idő. A legszemélyesebbeket kihagytam a könyvből, és több történet nem is a malomudvarban játszódik, hanem Csíkszentdomonkoson, ahol a szüleimmel laktunk.

A gyógyszertár helyén – ahol délután voltunk édesanyámat meglátogatni – régen a nagymamám üzemeltetett egy bodegát: a felső szinten kocsma volt, alul pedig egy falatozó. A közeli Balánbányáról fél 4-kor érkezett a busz, s a bányászok betértek egy sörre, micsre, flekkenre szalmapityókával. Minden délután segítettem poharakat mosogatni, s nagymama mindig megjutalmazott egy lejjel vagy házicsokival, és persze folyt a zsíros hús és a pálinka. Ez utóbbit megkóstolhattuk gyerekkorunkban, de csak úgy, hogy belédugtuk az ujjunk s megnyaltuk.

Édesanyám viszont gyógyszerészként nagyon egészségesen nevelt minket. Mindig futottunk, bicikliztünk, és mindennap kiszámította, hogy mennyi szénhidrátot kell együnk.

Annak megfelelően készítette el a könnyű ételeket – nagyon egészségesen főzött –, vacsoránál pedig kitette a tányérunk mellé azt a vitamint, amiről úgy gondolta, hogy az aznapi étkezésből hiányzott.”

A hétvégéket és az egész nyári vakációt a malomban töltöttük.

Nagymamáék betegek voltak a vége felé, így mi szedtük le a kolorádóbogarakat a veteményesben, kapáltunk, gyomláltunk, a malomban sepregettünk, pókhálóztunk, én hordtam a lisztet a faluba. Ez még a ’89 előtti időben volt, és mivel pénzünk nagyon nem volt, mindent lisztben fizettünk. Volt egy kicsi szekerem, amibe nagytata beletette a lisztet, s azzal hordtam a faluba: egyik helyről tejet adtak érte, másik helyről zöldséget, mikor mi kellett a konyhára.

A férjem, Levente és az én szüleim barátok. Egy iskolába jártunk Domonkoson, egy év különbség van közöttünk. Az első szerelem hetedik osztályban szövődött közöttünk, amikor kamaszodni kezdtünk; később elsodort minket az élet: én Marosvásárhelyen tanultam gyógyszerésznek, Levi Brassóban tornatanárnak. Aztán – úgy 17 éve lehetett – eljött Vásárhelyre egy gólyabálra, és ott újra összekeveredtünk. Azóta már házasság és két gyerek is van. Vagyis ez nem igaz: egy leányka s egy gyermek. Mert ugye itt, Székelyföldön a gyermek az csak a fiúra értendő. A lány nem gyermek, az csak leány, nálunk még él ez a hagyomány.

Egyikünk sem szerette sokáig a városban. Én visszaköltöztem Domonkosra, és édesanyám mellett dolgoztam a gyógyszertárban, Levi tornatanár volt a Sapientia Egyetemen Csíkszeredában. Hétvégente kijártunk a malomhoz: nagymamáék már rég elmentek, lepusztult az épület, beszakadt a tető, s a házból sok mindent elloptak. Sokat gondolkoztunk, hogy mi legyen a birtok sorsa, mert az nem volt elég, hogy hétvégente lejártunk kicsit szellőztetni. Ez 13 éve történt; Levi már ismert természetjáróként hegyi túrákat és székelyföldi kirándulásokat szervezett főleg magyarországiaknak, a vendégeinek viszont mindig a környező falvakban foglalt szobákat. Ebből jött az ötlet, hogy miért vigye máshová a vendégeket, amikor nálunk is aludhatnának. Kicsit rendbe szedtük nagymamáék házát, újrafödtük, átalakítottuk a szobákat. Az udvarban először a kazánházat csináltuk meg, majd hagyományos módszerrel, kalákában felépítettük a három faházat, az istállóból átalakított konyha és étkező pedig tavaly készült el.

Főleg olyan nagycsaládosok jönnek, akiknek nem az a szempont, hogy wifi és tévé legyen, mert itt tényleg az Isten háta mögötti csend és jó levegő van.

Nagyon szeretik ezt az életformát, például a tegnap este érkezett vendégek egyből bekapcsolódtak a munkába. Hiába voltak éhesek és fáradtak, mindenki Levivel akart lenni, hogy hordják be a szénát a mezőről…

Ott, a malomban van az a kicsi csengő. Amikor a garatban kifogy a liszt, erősen elkezd csengetni. Nagytatám akármilyen álmosan is meghallotta a csengőt és pattant ki az ágyból. Mi mentünk vele segíteni, mert már öreg volt, sérve is volt, és nehezen tudta a zsákot megbillenteni. Amikor elkezdtük felújítani a birtokot, a kicsi seprűmmel megkopogtattam a garatot: „Nagytata, itt vagyok! Jöttünk vissza, valamit elkezdünk a malommal!” Remélem, hogyha most látnak odafentről, akkor büszkék ránk, mert amit ők elkezdtek, az nem kallódott el. Nagymama viszont nem lehet rám büszke... Őt Oláhfaluból hozta nagytatám, ahol inas volt kamaszkorában a helyi molnárnál. A malommal szemben lakott, s amíg tata kijárta az iskolát, addig a szerelem is megszövődött. Örökké mondta nekem nagymama, hogy „né, hoztam a kovászt Oláhfaluból, ez még a nagymamámé volt, és tudjad, hogy azelőtt pedig az ő mamájáé volt”. De amikor meghalt, én elfelejtkeztem a kovászról... Aztán amikor visszaköltöztünk, már késő volt a kovászt elévenni, mert a sok év alatt szegény meghalt. Na, erre az egyre nagymama nem lehet büszke. A könyv címe – Kölcsönkért kovász – is innen van. Kétségbeesésemben az egyik szomszédasszonyomtól kértem kovászt, mert arra gondoltam, hogy abban a kovászban még van egy kicsi morzsinkó valami, amit a nagytata őrölt meg.

***

Tímea és Levente gazdasága nyáron folyamatosan teltházzal üzemel, ritka, hogy a háziasszony ilyenkor ráérjen mesélni csodálatos életük történetéről. Az udvaron gyerekzsivaj, a felnőttebbek a tornácon beszélgetnek, a konyhában pedig serény munka folyik, hogy a 30 vendég a legízletesebb székelyföldi fogásokat falatozza vacsorára.

Levi a szénát hajítja be a csűrbe a vendégekkel, és este hétkor megindul a szekér még egy kanyarra a madarasi határba.

A vendégekkel beszélgetek az udvaron, legtöbben már sokadjára vannak itt. A budapesti Monostori Klári férje és unokája vacsora helyett még Levivel szénáznak, és bár hosszan beszélgetünk arról, miért járnak vissza Tímeáékhoz minden évben, Klári levélben is megírta gondolatait szerkesztőségünknek, ebből idézünk:

„Gáll Tímea és Levente felismerte felmenőik örökségének fontosságát, és feladatuknak tartják ennek továbbvitelét. Mindez sok türelemmel és áldozattal jár, de hála nekik, nagyon sokan és egyre többen köszönhetjük, hogy kinyitják a szemünket és példát mutatnak arra, hogy mi is megtegyük azt, amire lehetőségünk van. A családi legendárium megismerését és annak továbbadását a gyerekeinknek, unokáinknak. A családi receptek őrzését, hogy az elkészített ételekkel emléket állíthassunk az őseinknek, ünnepivé tenni ezáltal a különleges napok étkezéseit, közben a falakon nézni a régi családtagok bekeretezett fényképeit, mintha ők is velünk lennének még. Hétköznapi összetartozások ezek, amelyek csak az évek múlásával nyerik el igazi fontosságukat.”

A cikk a Képmás magazin 2019. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Szeptember 4-én harmadik alkalommal rendezik meg a Budapesti Klasszikus Film Maratont, ráadásul az eddiginél nagyobb léptékben. Hogyan értékeli ezt?
– Felülmúlta a várakozásainkat az első két fesztivál. Tavaly 78 filmet vetítettünk, idén már 100 alkotást lehet látni, és a Puskin moziban is lesznek vetítések.

– Szép lassan belakják a várost. Az idén szabadtéri helyszíneket is bevonnak.
– Ezt a filmmennyiséget helyszínnel is bírni kell.

A kiemelt vetítéseket az Uránia Nemzeti Filmszínházban tartjuk, hiszen ez a város legnagyobb presztízsű mozija.

Partnerünk, a Budapest Film két helyet is biztosít: a Toldi mozi mindkét termét megkaptuk, a hétvégi vetítéseket pedig a Puskin mozi nagytermében tartjuk. Ami azért nagy öröm, mert ezek a mozik a fiatalabb közönségre rendezkedtek be, ehhez igyekeztük igazítani a programot is. A tervezéskor figyelembe vettük a lyoni Lumière Fesztivál vagy párizsi partnerarchívumunk, a Cinémathèque Française által életre hívott mustra tapasztalatait is. Jómagam és Havas Ágnes, a Magyar Nemzeti Filmalap vezérigazgatója számos nemzetközi fesztiválon jártunk már, és megtapasztaltuk ezeknek a varázsát. Bologna főterén például minden nyáron 40 méteres vásznon vetítik a filmtörténet halhatatlanjait. Ez inspirált minket is, hogy például a Szent István-bazilika előtti teret helyszínként bevonjuk.

– Szóba került a fiatalok megszólítása, pedig azt gondolnánk, a klasszikus filmek az idősebbeket érdeklik. Van esélye a fekete-fehér művészfilmnek Vasemberrel szemben?
– A Filmalap célja volt, hogy a restaurált magyar filmeket is újra „divatba hozzuk”, szerethetővé tegyük. A megőrzés, restaurálás, digitalizálás mellett gondot fordítottunk arra is, hogy becsábítsuk a fiatalokat a filmművészet tündérkertjébe. Megszüntetve a régi filmszalagok sérüléseit, kijavítva a hang- és képhibákat, kiderül, hogy ezek a filmek is ugyanolyan élvezhetők, mint a maiak, sőt: a mai alkotók is ezeken nőttek fel.

Ha érdekel Tarantino, nézd meg, mi inspirálta őt! Hitchcock mondta, hogy minden filmkészítő lop, csak az nem mindegy, hogy kitől. Lopj a legjobbaktól!

A Könyvtár–mozi program pedig kistelepülésekre viszi el az általunk restaurált filmeket. 2018-ban ez 120 ezer nézőt vonzott, akiknek 70 százaléka 25 éven aluli volt. Ez óriási eredmény, főleg olyan területeken, ahonnan messze van a legközelebbi állandó filmszínház.

– Az idei program központi témája a filmzene. Hogyan emelik ki ezt az amúgy népszerű tematikát?
– A film történetéhez a kezdetektől hozzátartozik a zene. 1895 decemberében, a Lumière fivérek első előadásán már ott volt a zongora, ahogy fél évvel később Budapesten is a Royal Hotel pincéjében. Később előfordult, hogy kuplé szólt a hangosbemondóból, vagy éppen operaénekesek jelentek meg az erkélyen, és énekeltek a vetített kép mellé.

Megvizsgáltuk aztán a korai hangosfilmek zenei vonatkozásait, de a film noir zenéjét is, vagy a hatvanas évek robbanását a Szelíd motorosokkal, később pedig a Rocky Horror Picture Show-val. Persze, volt miből meríteni itthon is Eisemann Mihálytól kezdve Petrovics Emilen át Cseh Tamásig, és még tovább. Igyekeztünk úgy válogatni, hogy az eredmény ne tudományos boncolgatásnak tűnjön, hanem inkább egy benyomást szerezzünk arról, hogyan fejlődött ez a két művészeti ág, film és zene egymás mellett az elmúlt 120 évben. Filmzenetörténeti körsétára invitálunk mindenkit.

– Michael Nyman személyesen is részt vesz a Maratonon, ha minden igaz, ugye?
– Sokat gondolkodtunk, kit hívnánk szívesen. Michael Nyman, a Zongoralecke című film zeneszerzőjének neve elsők között merült fel. Nyman komplex alkotó: nemcsak filmzenét szerez, hanem rendez is, és némafilmeket zenésít meg.

Ő a filmzenetörténet nagy időutazója.

Saját zenét szerzett például Dziga Vertov Ember a felvevőgéppel című 1929-es klasszikusához, amit a Szent István téren is vetíteni fogunk felújított képpel, a zeneszerző jelenlétében.

– Egy másik szekció az országszerte futó „30 éve szabadon”- programhoz kapcsolódik. Ez kevésbé könnyed témának tűnik.
– Valóban. A magyar filmtörténet rendszerváltásról szóló darabjait szeretnénk bemutatni. Olyan filmeket is válogattunk a Filmarchívum gyűjteményéből, amelyeknek szerpük volt a rendszerváltás hangulati előkészítésében. Ebben a szekcióban helye van Török Ferenc Moszkva tér vagy Fekete Ibolya Bolse vita című filmjének is. A '80-as évek elején az István, a király vagy a Kopaszkutya már megmutatta azt az életérzést, ami megelőlegezte a később elérkező rendszerváltást, nem is beszélve a Queen 1986-os budapesti koncertjéről, benne a híres „Tavaszi szél vizet áraszt”-dallal, ami szintén hozzájárult ehhez az érzéshez.

A korszak végét pedig talán legjobban Szabó István Édes Emma, drága Böbe című filmje írja le. Noha ez1991-ben játszódik, de egy fontos társadalmi jelenséget emel ki ebből az időszakból: mi lesz az orosztanárokkal? Ezzel a berlini fesztiválon díjazott alkotással zárjuk az idei Film Maratont az egyik főszereplő, a holland Johanna ter Steege részvételével.

– Beszéljünk még a sztárvendégekről! Jön Pierre Richard is, reméljük, nem felemás cipőben.
– Az ő népszerűsége a hetvenes évek óta töretlen Magyarországon. Nem is csoda, hiszen hozzá fogható komikus csak Louis de Funès vagy Peter Sellers.

Egy idő után már maga rendezte filmjeit, hiszen ő ismerte leginkább a megformált karaktert. Vele is lehet majd találkozni a Bazilika előtti téren. Itt lesz Magda Vásáryová is a szintén frissen felújított Sörgyári capriccióból. Vele a film után Kerekes Vica beszélget, aki felvidéki magyarként szerepelt már számos cseh alkotásban. Udo Kier pedig német színészként lett Amerikában világhírű, több mint száz filmben szerepelt. Ő előadást tart a Színház- és Filmművészeti Egyetem Ódry Színpadán, utána pedig Bódy Gábor Psyché című filmjét nézi meg a közönséggel, amit még pályája elején készített. Az archívumban megtaláltuk a film casting-felvételeit, és ezeket is levetítjük. Ezt talán még maga Udo Kier sem látta.

Elhangzott például a Jobbik egyik eseményén is, és legutóbb maga Dés László, a darab zeneszerzője játszotta el Karácsony Gergely főpolgármester-jelölt kampánynyitóján.

A népszerű színész – kulturált hangnemű, minden gyűlölködéstől mentes – posztja nyomán indult vitáról nem szeretnék hosszabban írni. A közösségi oldalakon szokásos földbe döngölés és alpáriság itt is megjelent. Valószínűleg emiatt is döntött úgy Vecsei, hogy törli a bejegyzést.

Bár a szerzői jogok valóban csak Dés Lászlót, Geszti Pétert és Grecsó Krisztiánt illetik meg, a musicalt olyan szintű közérdeklődés és népszerűség övezi, hogy érthető a felvetés: érdemes-e bedobni a választási harcok mocsarába?

Az előadás valójában mindenkinek szól, a rendező (Marton László, akinek egy zaklatási ügy miatt egy időre vissza kellett vonulnia) mindenkinek szánta. A Pál utcai fiúk előadásában nem visznek politikát a színházba, a darab mentes a Vígszínházban amúgy szokásos politikai kiszólásoktól. Nyilván azért is, mert elsősorban a fiataloknak szól, s valóban özönlenek rá a nézők. Jegyhez jutni szinte lehetetlen.

Most azonban a darabot viszik bele a politikába, méghozzá elég markánsan az „egyik” oldalon. Dés László elmondta, hogy felháborodott, amikor megtudta, hogy a Mi vagyunk a grundot lejátszották az ő engedélye nélkül a Jobbik egyik rendezvényén, de semmit nem tett, szemet hunyt a dolog felett. Szerzőként megteheti, mint ahogy azt is, hogy lejátssza Karácsony Gergely kampánynyitóján, kifejezve ezzel politikai hovatartozását. Attól bizonyára nem kell tartania, hogy az előadás emiatt kevésbé lesz népszerű. Igaz, van neki sok nagyszerű dala, amelyek közül választhatott volna mást, de így döntött. És azt a költői kérdést is felesleges feltenni, hogy mit tett volna Dés, ha a „másik” oldal használja a dalát engedély nélkül.

Vecsei azonban letörölte a posztját, amelyben szomorúságának adott hangot az ügy miatt. Valószínűleg békességet akar, nem szeretne megosztó lenni. Tevékenységét ismerve mondhatjuk, hogy ez így teljesen hiteles. És tegyük hozzá: valószínűleg nem akar célpont sem lenni, nem akar egyik politikai oldalra sem odaállni. Persze széles körben ismert a háttere, nem rejtegeti, hogy keresztény családból jött – így bizony nehéz elkerülni manapság a jobboldaliság bélyegét. Különösen úgy, hogy kerüli is a politizálást.

Miért érezzük mégis helyénvalónak, méltánylandónak Vecsei H. Miklós felvetését?

Nos, 240 előadásban Nemecsekként megfürdött a Füvészkert tavában, szembeszállt a vörös ingesekkel, és hitt abban, hogy van emberi közösség, ami felülkerekedik a politikai harcokon; megbetegedett és meghalt. Az arca, az egész lénye összefonódott ezzel a szereppel, ezzel az előadással, amelyben a barátság és az önfeláldozás a legnagyobb érték. Miért ne fejezhetné ki, hogy nem ért egyet azzal, hogy politikai terepen használják fel a musical népszerűségét?

Dés László megteheti, hogy politikai rendezvényen maga adja elő a dalt – Vecsei H. Miklósnak a békesség kedvéért törölnie kell a véleményét?

És még mindig megmarad nekünk az a kérdés: mit szólna ehhez Molnár Ferenc?

Igaz, az ő válasza maga a regény. Politikai életünk eseményei, botrányai, méltatlansága, szereplői feltehetőleg már rég feledésbe merülnek akkor, amikor még mindig olvasók sokasága tartja majd kezében a könyvet – akár papíralapon, akár digitálisan. És akár Vecsei H. Miklós munkáit is, hiszen ne feledjük: nemcsak színész, hanem költő és kiváló dramaturg is. A mostani nehézségekért vigasztalásul az általa is szeretett és tisztelt Weöres Sándort idézzük:

„A por siet. A kő ráér.”