Lackfi János: Az élők világa – Saci története

Zsúfolt volt a vasúti váró, késtek a vonatok, vagy száz ember egymás hegyén-hátán, ették a rántotthúst zacsiból, szidták a MÁV-ot, a MÁV anyukáját, a MÁV anyukájának anyukáját. Mesélték egymásnak a sorsokat, a gyógyíthatatlan betegségeket, amik egyik pillanatról a másikra beköszönnek. A gyógyíthatatlan szerelmeket, amik egyik pillanatról a másikra beköszönnek. A hülye tanárokat, a hülye kollégákat, a hülye főnököket, itt senki nem ért semmit, ezek az embert annyiba se veszik, mint a legyet, amit agyoncsapnak.

Látta, ahogy az öregember lecsúszik a padról a kőre, rángatózik a teste, és jönnek belőle azok a mélyről felbugyorgó hangok. Úristen, oda kell menni, ez hasított belé, egyszeriben mintha egy stadion közepén állna, mindenki eltávolodott tőle.

És tényleg, az emberek fogták a cókmókjukat, pánikszerűen menekültek, a haldokló ott maradt egyedül, száz emberből csak öt téblábolt már a semmi közepén. Tenni valamit, de mit is, ezt nem lehet kibírni! A vékony, tizenöt éves lány szaladt oda egyedül, eszébe jutott az iskolai elsősegélyóra, kigombolta a kabátot, lehúzta a kardigán cipzárját, a hörgés addigra abbamaradt, az öreg szeme kifordult, ott hevert, mint egy darab fa, amit partra dobott a sodrás. Saci körbenézett a felnőtteken. Bénultan, reszketve, tágra nyílt szemmel bámulták. Ők hozzá nem nyúlnak, csinálja a kislány, ha van bátorsága! Bediktálta a mentőknek a tüneteket, kinyitotta a bácsi száját, látta, hogy félrenyelte a nyelvét, kiszabadította. A körben álló felnőttek egyike öklendezni kezdett, suta léptekkel kiszaladt. Neki eszébe se jutott, hogy ez gusztustalan lehet vagy akár gusztusos. Sem az, hogy egy másik emberhez kell hozzáérnie, aki izzad, nyáladzik. Hiszen ez természetes.

Nincs mitől félni, mert nincs mit veszteni. Amitől félni lehet, az a tehetetlenség, az a zselé, amibe belefagynak az emberek, beleragadnak, mint mézbe a legyek, miközben valakiből szép lassan elszivárog az élet. Hogyhogy nem fogják fel?

Saci nem haragudott rájuk, csak nem értette. A telóban a mentők kérdezték, készen áll-e az újraélesztésre, hát persze, még szép, nem kell diktálni az ütemet, megvan, megy a fejében végtelenítve, vájemsziéj, ca-umca-umca, vájemsziéj, megis-merni-aka-nászt-cifra-járá-sáról.

A test nem mozdult, Saci pumpálta, mint egy matracot, teljes erejéből, nem is ő volt az, aki pumpált, hanem valaki más, ő csak az ütemet figyelte, ki ne essen belőle. Ahogy a lovon ül az ember, és nem lehet aszinkronban azzal a hatalmas testtel, mert akkor szétesik az ügetés, de nem is diktálhat az a hatalmas test, irányítani kell, kézben tartani, s közben egyetlen lénnyé válni vele, egybetestesülni. Valaki más szívének lenni, ha már az a nyavalyás szív nem dolgozik, dolgozni helyette, lüktetni helyette, nem hagyni abba.

Ugyanúgy van, mint a lovaglásnál, te hiába akarod, ha ő nem engedelmes, ha hamar feladja. Ember helyett nem tudod akarni az életben maradást, a ló helyett sem, hogy megcsinálja a pályát. Az a bácsi már elengedte a kút peremét, magatehetetlenül zuhant lefelé, Saci hiába próbálta visszatartani. Nagy sokára hördült még egyet, megemelkedett a mellkasa. A lány reménykedett, most majd megindul a szívverés, de csak egy könnycsepp gördült le az öreg arcán, aztán összeesett a tüdeje, nem mozdult többé.

Saci fejében a család zakatolt, mit szólnak majd, végleg elvesztették, fia van, lánya, unokái... Mi mindent vitt magával? Mi mindent nem tudott elmondani? Mi minden kapcsolódik hozzá? Ha az ő nagypapája lett volna, most nem is tudja, mihez kezdene... Hallotta a vigasztalhatatlan sírást, vissza-visszatér hónapokig, évekig, felszakad hirtelen, utat tör magának, mint a patak, a zuhatag.

Utólag kiderült, egyik közeli barátnőjének a nagypapája volt az. Hátborzongató, próbálsz megmenteni egy idegent, és egy ismerősöd rokonán segítesz. Hát mennyire összefüggünk, mennyire összetartozunk, hogyan is lehet mást csinálni, mint segíteni, segíteni, segíteni?

Utána nehezebb volt kimászni abból a kútból, ahová az öregember magával rántotta. Saci fejben újrajátszotta mindig az élesztést, tudta, nem csinálhatta volna másként, nem lehet visszahozni azt, aki menni akar. Nem lehet irányítani a megbokrosodott lovat. Mégis volt most már egy halottja, egy hősi halottja, egy ismeretlen katonája, akit meg kell koszorúzni időnként, mert ott, a karjaiban szenvedett ki, ott rúgta el magát az innenső partról.

Kép

Kép: Unsplash

Egy másik alakalommal Újpesten ment haza nyelvsuliból, és egy csomagot látott az autóút közepén. Mondjuk ekkora pakkot nem szokás otthagyni, csak úgy. Teherautóról esett le? Tetőcsomagtartóról? Vagy egy állatot ütöttek el? Kutyát? Ekkora kutya nincs is! De hisz az egy kabát! Egy kabát, benne meg egy ember. Saci halántékán dobolt a vér, gondolkodás nélkül rohant az aszfalton heverő, élettelen figurához, akit közömbösen kerülgettek az autók. Szólt egy járókelőnek, ki kéne vonszolni az út szélére a testet, veszélyben van, nem maradhat ott. Egyszerűen nem, és kész! Egy test, egy élet nem arra való, hogy ott heverjen, mint egy ledobott kabát, mint egy zacskó szemét! Ketten kihúzták a járdára, fiatal gyerek volt, hullasápadt arca csupa sár, szája szélén habos nyál, semmi életjel. A pasas, aki segített, zavartan lesütötte a szemét, másfelé nézett, nem nézett arra az arcra, ami talán magára emlékeztette volna, talán valaki másra. Nem ér rá, sietnie kell, megy a busza, a villamosa, a repülője. És elrepült. Saci hívta a mentőket, sorolja a tüneteket, ekkor vette észre, hogy a csóka jobbkarjából kiáll az injekcióstű, szóval a drog...

A mentős hölgy a telefonban kedvesen megkérte Sacit, távolítsa el a tűt. Kiszedte a tűt, kezdte is az élesztést, egy-két, egy-két, megint egy másik galaxisra katapultált fejben, csak a pumpáló karja maradt itt. Körülötte az autók szálltak a levegőben, mint a dobókockák, valaki elhajította mindet, a házak is felrepültek, úsztak a világűrben, az aszfalt úgy hullámzott, mint egy folyó, mint egy ágytakaró, ahogy ráhull a paplanokra. Saci tudatában a ritmus, a nemhagyniabba, a namégegykicsit.

A fickó kapott egy új lehetőséget, talán idáig kellett alámerülnie, összeesett az aszfalt közepén, mint egy törött esernyő, és most egy vadidegen lány éleszti újra.

Talán innentől veszi komolyan az életét, de senki se dönthet helyette. Saci pumpált, aztán egyszeriben mintha áram ütötte volna, mikor a test megmozdult. Egy halom ruhából meg csontból meg húsból újra élőlénnyé változott. Saci majdnem felnevetett, hitt ugyan benne, hogy így lesz, de mégse hitte el, nem lehet ezt elhinni csak úgy, ahogy bekövetkezik. Megnyugtatta az újszülöttet, feküdjön csendben, nem lesz baj, a mentősök mindjárt ideérnek. Megjött a villogás, a fékezés, csattogva kinyitották a hordágyat, letérdeltek a pasas mellé, pokrócot terítettek rá, hó-rukk, emelték a fekhelyre, vitték is. Takarót hoztak Sacinak, kérdezték, nem kér-e csokit, gyümölcslevet, gratuláltak, nem semmi, kislány.

Annak mennyi a valószínűsége, hogy néhány héttel később Saci összefusson ugyanazzal a drogos gyerekkel? A buszon látta meg, biztos, hogy ő volt, sosem fogja elfelejteni azt az arcot. Fürkészte, jobban van-e vagy sem, nem látszott túlságosan lehasználtnak, nagyon üdén se festett. Nem csoda, nemrég halott volt, hogy nézzen akkor ki? Odamenjen hozzá? És mit mondana? Szió, én élesztettelek újra, emlékszel? Amikor az aszfalton hevertél szanaszéjjel lőve... Amúgy hogy érzed magad? Fura lett volna, mintha hálát akarna kiprovokálni, pedig dehogy, csak megörült neki. Inkább nem ment oda, csak nézte, ahogy leszáll a pasas, ahogy eltűnik a képből. Valahol az ő gyereke. Pedig nem szült még, egy darabig valószínűleg nem is fog.

És később lett még két újszülöttje, mintha megtalálnák őt ezek az esetek, mintha valaki küldené, hogy ezt is éleszd újjá, ezt is, meg még őt is, és a világban olyan emberek mászkálnak, akik neki köszönhetik az életüket, de ebben nem ő a fontos, hanem az életük, és hogy volt, aki megtette.

Saci annyi mindent nem tud még. Nem tudja, tényleg orvos lesz-e, mindenesetre tanul ezerrel, mert már ovis korában eldöntötte. Később egy beteg osztálytársával együtt befeküdt az onkológiára, és végigkísérte, amíg meggyógyul. A lány családjából ezt senki nem vállalta volna, nem voltak olyanok, anyja helyett ő lett az anyja. Bolondozott, mesélt, játszott a többi gyerekkel, tartotta bennük a lelket, sajnos így is sokan meghaltak, mindig újra kellett kezdeni, de mindig újra lehetett kezdeni. Elmondhatatlanul felemelő az egész, miközben lesújtó is, mint valami lebegés, mint egy másik valóság.

Sacinak nyáron lovasbalesete volt, csigolyái, farcsontja, bordái törtek, pár milliméteren múlt a teljes bénulás, csonthártyáig sérült a gerince. Az orvosok széttárták a karjukat, kerekesszék lesz, a suli felejtős, jövőre pótolja, ha egyáltalán. Saci viszont eldöntötte, hogy ő szeptemberben talpon lesz, úgy is lett. Olyan, mint az újraélesztés: gyógytorna, türelem, kitartás, mint egy lebegés, mint egy másik közeg. Beköltözött a kollégiumba, megcsinálta a nyelvvizsgát, az emelt szintű angol érettségit, gyűjti az ötösöket, mint más a bélyeget vagy a söröskupakot. Jár a rehabilitációra, bal lába bokától bénult, de tudja, hogy helyre fog jönni, edzeni tud majd, folytat mindent, ahol abbahagyta. Készül a szalagavatóra, megrendelte a ruháját, volt kontypróba, gyönyörű lesz minden. És addig is érzi, milyen a cső túloldalán. Őt még sosem élesztette újra senki, tanul ebből a kalandból, saját magát éleszti újra, ez is menni fog, csak pumpálni kell, csak pumpál a szív, csak lüktet a világ és benne minden élő.

(Mihalik Sarolta története)