Menő mozik Miskolcon – Idén is beutazhattuk a világot a CineFest termeiből

A legmenőbb magyarországi filmfesztivál, a CineFest Claudia Cardinale, Juliette Binoche vagy Jiří Menzel után idén Bille August Oscar-díjas dán rendezőt, George Lazenby ex-James Bondot és a Vanessa Redgrave–Franco Nero sztárpárt is Miskolcra hozta. Előbbi két művész Életműdíjban, utóbbi házaspár Az Európai Mozi Nagykövetének járó díjban részesült a rendezvényen, amelyen még Luciano Pavarotti operavirtuóz özvegye, Nicoletta Mantovani is megjelent, a férjéről szóló dokumentumfilm premierjén. Mi nemcsak miattuk utaztunk a helyszínre, hanem – néhány érdekes alkotás megtekintése mellett – azt is figyeltük, mit jelent e szerethető fesztivál a nagyközönségnek.

CineFest
CineFest

Kép: CineFest

Látszólag átlagos koraőszi hétköznap délután a borsodi megyeszékhelyen: fiatalok kortyolnak régimódi kapucsínót egy újhullámos kávézóban, nyugdíjas hölgyek bámészkodnak a belvárosi fagyizó asztalaitól. De valami „nem stimmel”: az ifjak nem a telefonjaikat nyomkodják, hanem lelkesen beszélgetnek, az idősek a megszokottnál egy fokkal csinosabbak. Máris megértjük, mi történik, amint az óránkra pillantunk, és gyakorlatilag velük egyidőben indulunk a Művészetek Házához. Mindenki a 16 órás filmre siet. A diákok előttünk a tegnap esti mozi sztoriját elemzik, a nénik mögöttünk azzal büszkélkednek, melyikük hogyan tette gyorsan rendbe a kertjét, hogy időben ideérjen. Megvan a bája annak, hogy mindezt a vörös szőnyegen sorakozva hallgatjuk.

Lassan megtelik a mozifesztivál Pressburger-terme. A Mennyországnak kell lennie: ez már Elia Suleiman názáreti születésű palesztin rendező alkotásának címe. Fura szórenddel, mintha a cím válasz volna a kérdésre, amelyet a mű feszeget: mi az a hely, amit az otthonunknak érezhetünk? Elia maga a főszereplő is, aki Palesztinából elindulva új hazát keresne, de akár Párizsban, akár New Yorkban próbálkozik, újra és újra ugyanazt a Palesztinát leli meg, amit elhagyott. Minden a hazájára emlékezteti. A poétikus hangvételű, kevés párbeszéddel operáló – helyenként már-már burleszkszerű film – tele van szimbólumokkal, a jelentésükön már a nézőtéren ülve elkezd agyalni az ember, és még napokkal később is jutnak eszébe lehetséges értelmezések. Zseniális, elvont és zseniálisan elvont jelenetek követik egymást. Megannyi szárnyas: angyalok, madarak, repülők, mellettük földhözragadt karakterek alakítják a meglepő és mulatságos eseményeket, amelyek az impulzusokat mintegy megfigyelőként magába szívó Elia szeme – és kamerája – előtt peregnek. A mű itt-ott türelmet igényel, de másutt meghálálja azt: képkockái nyomot hagynak a nézőben. És további kérdést: vajon kell-e hajszolnunk azt, amit hajszolunk, vagy így is, úgy is ránk talál?

Ahogy a CineFest 2019-ben immár tizenhatodik alkalommal talált rá a magyar filmrajongókra. Nem csoda, hogy sokan várják kíváncsian szeptember közeledtével, miután versenyprogramja csupa friss bemutatót tartogat. Az adott év és a közelmúlt legfontosabb fesztiválfilmjei mellett persze magyar klasszikusok, filmtörténeti mérföldkövek is érkeznek a fesztivál négy termébe.

Nemzetközi filmvásárt, fórumokat, kiállításokat, közönségtalálkozót és számtalan filmszakmai eseményt tartanak a rendezvény keretében. Esténként zenei programokon lazíthat a közönség, bár maga a mozizás sem túl stresszes élmény, hacsak nem kőkemény drámába vagy megrázó dokumentumfilmbe fut bele az ember, amire mondjuk van esély egy nemzetközileg is ennyire sokszínű kínálatból. Budapesttől ugyan csupán két órát kell utazni Miskolcig, mégis mintha egy kicsit az egész világot bejárnánk, annyi felől annyiféle nézőpontot varázsol elénk a CineFest.

A következő, Saint Frances című amerikai film főszereplője például egy Bridget Jones-típusú egyedülálló, harmincas hölgy, aki a történet elején nem tudja hova tenni magában a koránál fogva egyre időszerűbb gyermekvállalás kérdését. Az elgondolkodtatva szórakoztató 106 perc elteltével nagyot fordul vele a világ, miközben mi, nézők a következő – nem éppen egyszerű – témákban is kapunk bőven emésztgetni valót: abortusz, azonos neműek párkapcsolata és közös gyermeknevelése, (bőr)színek és (bár sebzett, de jó) szívek találkozása. Bridget – mert ez a főhősnő neve is – felnőttként egy kisgyermektől tanulja meg saját magáról és az életről is a legtöbbet, mi pedig – belül megint az álláspontunkat fogalmazgatva különböző morális kérdésekről – lélekben gazdagodva távozhatunk a vetítésről. Másnap megint lesz a kávézóban, aki a kapucsínója mellett – telefonnyomkodás helyett – erről a filmről fejti majd ki a véleményét a társainak, az biztos! És akkor már megérte eljönnie Miskolcra, ahol valamennyi vetítés ingyenes. Van is sorban állás, de nem pánikszerű, és be lehet férni a filmekre, nincs „heringeffektus”. Az eseményt a helyiek a magukénak érzik, de nem sajátítják ki: már-már családias vendégszeretettel fordulnak a messzebbről érkezők felé is.

Ha sikerül kifogni egy kellemes, napsütéses nyárutót (idén sikerült), akkor a filmnézés pompás kiegészítője lehet egy kirándulás a Bükkben. A friss levegőről visszatérve a hangulatos, villamosos, sétálóutcás-kirakatos Szinva-parti belvárosba jólesik megpihenni a moziteremben. A filmek közül a kedvencünkre mi is szavazhattunk, a szakmai díjakról pedig filmrendezőkből, hollywoodi díszlettervezőből (J. Dennis Washington – filmjei például: Menekülés a győzelembe, Állj mellém!, A szökevény), egyetemi professzorból, Oscar-díjasból (Deák Kristóf – 2017, Mindenki című kisfilmért), Golden Globe-zsűritag újságíróból (Barbara Gasser), Müller Péter Sziámiból és Denis Côté elnökből (kanadai rendező) álló zsűri döntött.                  

Idén a legjobb filmnek járó Pressburger Imre-díjat és az Art Mozik Nemzetközi Szövetsége (CICAE) zsűrijének díját is a Monos című dráma nyerte, amely a kolumbiai polgárháborút idézi meg kamaszok szemszögéből. A döntnökök szerint ez az erőszakos, mégis igen emberi történet egyúttal a háború értelmetlensége elleni kiáltvány.

A fesztivál Nagydíjában és a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége (FIPRESCI) díjában részesült A világítorony, a kiváló Willem Dafoe és Robert Pattinson főszereplésével. A zsűri „vakmerő és sodró lendületű utazásnak” nevezte a filmet „a mitológia, a pszichoanalízis és a folklór világába”. Díjazták a legjobb kisjáték- (Ato San Nen), illetve dokumentumfilmet (Chris, a svájci), a CineNewWave újhullámos díjat pedig Füzes Dániel Szokásjog című filmje nyerte el. A hazai animációs műfaj Dargay Attila-díjas ifjú tehetsége – eddigi munkái alapján – Hegyi Olivér, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem végzős diákja lett. A Teherán: A szerelem városa című mozi a Nemzetközi Ökumenikus Zsűri díját vihette haza – más erényei mellett – univerzális, vallásközi üzenetéért. A közönségdíjat a nézők a Kontroll nélkül című német alkotásnak szavazták meg. A szülők nélkül felnövő, agresszív kilencéves kislány sorsáról szóló szívszorító történettel hamarosan külön cikkben is foglalkozik a nyomtatott Képmás.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti