Rejtett képek – Interjú Orosz István grafikusművésszel

– A te művészeted komoly és játékos egyszerre. Az ember felvillanyozódik a képeid­től – még akkor is, ha néha beletörik az agyveleje a megfejtésükbe. Te is szeretsz játszani?
– Igen, szeretek. Gyerekkoromban legjobban gombfocizni szerettem, később sakkoztam is.

– De nemcsak gombfocizni szeretsz, hanem saját lábbal is játszol. Nekem az a tapasztalatom, hogy a csapatjátékok nagyon sokat elárulnak az ember valódi jelleméről. Te milyen poszton játszol a legszívesebben?
– Tudom, hogy ez egy elég rossz pont, de az a helyzet, hogy én csatárt szeretek játszani. Nyilván, aki csatár akar lenni, az valamennyire önző alak, az gólt akar rúgni. Olykor azért vállalom, hogy beállok a kapuba, mert úgy akarok tűnni, mint aki tesz a közösségért valamit. De általában csak olyankor, ha már egy kicsit elfáradtam…

– Ezt nem gondoltam volna rólad! Szerény embernek tűnsz.
– Az is vagyok, természetesen.

– Igen, miközben egy kicsit provokatív is. A legtöbb képed rejtvény: anamorfózisok, optikai csalások, lehetetlen geometriai alakzatok vannak elrejtve bennük. Ismerd be, hogy van egy kis piszkálódás ezekben a művekben!
– Beismerem, bár azért a kegyed kérdéseiben is van egy kis piszkálódás! Nyilván az izgat ebben is meg a játékban is, hogy ezekből a furcsa, rejtett képekből talán kiderül egy picit a világ bonyolultsága. Én kedvelem, ha valami nem egyértelmű, nem azonnal átlátható. Azt szeretném, hogy ha bemész a múzeumba, akkor nemcsak három másodpercig állnál a kép előtt, hanem talán egy kicsit tovább.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Amikor beléptem ide, megláttam azt a képet a falon. Sejtettem, hogy egy anamorfózis van benne elrejtve, és kerestem a megfelelő helyet, ahonnan nézve összeáll az elrejtett kép. Abban a pillanatban, amikor megtaláltam, éles szúrást éreztem a bal fülemben. Egy kaktusz állt pont azon a helyen, az ablakpárkányon, ahonnan látni lehet. Azt akartad, hogy fájjon az igazság pillanata?
– Bevallom, erre nem gondoltam eredetileg, de tetszik az ötlet! Te nagyon önálló voltál, de azért én azt vettem észre, hogy néha nem árt egy kis segítség a nézőnek, hogy megfejtse ezeket a rejtvényeket. És ilyen segítségeket olykor meg is szoktam adni. Például a 2004-es kiállításomon, az Ernst Múzeumban, ahol két teremben is ilyen bonyolultabb képek, anamorfózisok voltak kitéve, azt találtuk ki Keserű Kati művészettörténésszel, aki a kurátor volt, hogy pöttyöket teszünk a padlóra és a pöttyökből nyilakat húzunk. Így jelezzük a nézőknek, hova kell állni, hogy meglássák, amit akartam. De egyébként annak mindig nagyon örülök, ha egy néző valami olyasmit gondol a képemről, ami nekem még nem jutott eszembe.

– Kissé bosszantó, de az a helyzet, hogy még írni is tudsz. Több könyved is van, az én kedvencem A követ és a fáraó, ami tulajdonképpen egy kultúrtörténeti krimi. Miért vágtad új fába a fejszéd, miért kezdtél írni?
– Nagyon régóta rajzolok. Még azt is mondhatnám, hogy ebben profi vagyok. Ennek viszont megvan az a hátulütője, hogy ha elkezdek egy rajzot, akkor körülbelül tudom, hogy mi lesz belőle. De ha valamit elkezdek írni, akkor fogalmam sincs, hogy mi lesz a végeredmény! Úgyhogy ez számomra sokkal érdekesebb terep. Egyébként elég régóta írogatok én, csak nem rendszeresen, és nem tanultam a mesterséget.

– Most is írsz valamit?
– Nevetni fogsz: történelmi regényt! Már megvan belőle kétszáz oldal.

– Szóval érdekel a történelem. És a politika?
– A „Sakkparti a szigeten” című könyvem a politikáról szól, nyilván ezért teszed fel ezt a kérdést. Én valamikor, úgy a rendszerváltás táján, kicsit megmártóztam a politikában. Plakáttervező voltam, az pedig ugye a legpolitikusabb műfaj, így keveredtem bele. De ma már nemigen foglalkozom vele.

– Ez azért furcsa, hogy te plakátokat is rajzoltál (te készítetted a kultikus „Tavarisi, konyec” plakátot is 1989-ben), mert elvileg ez nem egy sokrétegű műfaj. Azt gondolnánk, egy plakát akkor működik, ha első ránézésre átjön az üzenete.
– Jó, most akkor vegyük ki a Tavarisit, mert az tényleg egy ilyen mellbevágó vagy szemkiszúró plakát volt. De amúgy a plakát nézésének a mechanizmusa az, hogy te meglátsz valahol egyet – nyilván jó messze látod meg, ugye, mert a plakátok az utcán vannak –, és ha érdekel, amit látsz, akkor közelebb mész.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Ez az idézet szerepel az egyik albumod elején: „Vannak dolgok, amiket el tudok képzelni és le tudok rajzolni. / Vannak, amiket el tudok képzelni, de nem tudok lerajzolni. / Vajon le tudok-e rajzolni valami olyat, amit nem tudok elképzelni? Ez az, ami igazán érdekel.” Ezt ki írta?
– Én írtam, és nagyon büszke is vagyok rá!

– Szóval ezért szereted annyira Dürer rinocéroszát? Mert ő is úgy rajzolta le, hogy nem látta soha?
– Igen, lehet, hogy összefügg a két dolog. Azt hiszem, Goethe írja le, hogy milyen hülye volt ez a Dürer: a gyönyörű metszeteit meg rajzait pávatollakra, kókuszdiókra meg ilyesmikre cserélte! Imádta ezeket az Újvilágból érkező dolgokat! És tényleg odaadott egy Melankóliát mondjuk egy kagylóért. A rinocérosz létezéséről egy Valentim Fernandes nevű pasas leveléből értesült, ő írta meg neki, hogy látott egy ilyen furcsa állatot. Ez alapján készítette rajzát Dürer, és ez lett az alapja az összes bestiáriumnak – mivel ugye újabb rinocérosz évszázadokig nem jött Európába. Az ő rajzaiból tudhatjuk, hogy a rinocérosznak a hátán nagy szarv található, ami egyébként egyetlen igazi rinocérosznak sem volt soha.

Dürer azért rajzolta oda azt a szarvacskát, mert amikor ez a Valentim látta az állatot, akkor I. Emánuel portugál király éppen össze akarta veszejteni egy elefánttal. Azt olvasta ugyanis Pliniusnál, hogy a rinocéroszok és az elefántok óriási, látványos harcot szoktak egymással vívni. Azt is írta a történetíró, hogy a rinocérosz erősebb és mindig győz, de azért Emánuel a biztonság kedvéért – hátha az elefánt nem olvasta Pliniust – felpáncélozta a maga rinocéroszát, innen a harci szarv a hátán. Ezt persze Dürer nem tudhatta, azt hitte, ez az állat anatómiai része.

– Erősen kapcsolódsz a hagyományokhoz, számodra fontos alkotókhoz, amilyen Dürer vagy Escher. Gyakran jelennek meg a képeiden rejtett formában írók arcmásai is. Katona Józsefé, Babits Mihályé, olykor az enyém…
– Bizony, ilyen hatalmas alkotók arcmásait szoktam én rajzolni! Babits Mihály, Szabó Borbála… Vagy lehet, hogy rosszul van a sorrend: te vagy elöl, csak aztán Babits.

Kép

Orosz István és Szabó Borbála - Kép: Páczai Tamás

– Nyilván, csak én is próbáltam szerény lenni. Különben életem egyik nagy sikereként könyvelem el, hogy rávettelek téged: rajzold meg a regényem borítóját! Megtiszteltetés volt.
– Fel szoktak ismerni a borító alapján?

– Persze, direkt úgy állok a könyvesboltban a pénztárnál, hogy az arcom mellett tartom a könyvet, hátha! De nemcsak engem, saját magadat is gyakran elrejted a képeken.
– Igen, ez olyankor szokott megtörténni, amikor többjelentésű a kép, és az egyik jelentés valahogyan rám, az alkotóra vonatkozik. Ez kicsit olyasmi, mint nálatok, íróknál, a posztmodern. Persze ez már a reneszánszban, a barokkban és a manierizmusban is szokás volt. Ez a jelentés valahol az Utisz-lényemhez tartozik, amit álnévként használok.

– Ezt a nevet az Odüsszeiából vetted, és azt jelenti: „senki”. Nem nagyképűség ez részedről?
– Lehet, hogy megint a futballcsatár-lényem megnyilvánulása? Mindenesetre van benne egy kis felelősséghárítás is. Barátaim szokták mondani egyébként, hogy illik hozzám ez a név, jellemző rám ez a „senkiség”, valami kívülállás.

– Nemcsak engem és magadat, hanem halálfejeket is szívesen rejtesz el a képeiden. Egyszer még a könyvespolcodon is kiraktál fehér könyvekből egy hatalmas a koponyát.
– Igen, vagy fél évig úgy volt, aztán visszarendeztem. Nem találtam meg a könyveket.

– Te a halállal is játszol? Vagy félsz tőle?
– Nézd, kétféleképpen lehet a halálhoz viszonyulni. Az ember vagy számontartja, gondol rá, foglalkozik vele, lerajzolja, mint ahogy az ősember lerajzolta a bölényt, akit le akart győzni – vagy pedig nem vesz róla tudomást és a homokba dugja a fejét. Lehet, hogy ez a második kényelmesebb. De én, azt hiszem, mégis inkább az első úton járok.

Orosz István
Kossuth-díjas grafikusművész, animációsfilm-rendező, író. Grafikáin szívesen kísérletezik a térbeli illúziókeltés eszközeivel, valamint az anamorfózis technikájának megújításával, amelynek során úgy torzít el képeket, hogy csak bizonyos nézőpontokból, illetve tükröződő felületek közbeiktatása révén kapjon értelmet a kép. Autonóm művészeti tevékenysége mellett alkalmazott grafikával pályája kezdete óta foglalkozik. Munkáival rendszeresen részt vesz nemzetközi képzőművészeti tárlatokon, grafikai biennálékon, filmfesztiválokon és elméleti szimpóziumokon. Szépirodalommal is foglalkozik, több verses, novellás és esszékötet mellett „A követ és a fáraó” című kultúrtörténeti „krimije”, illetve nemrég a „Sakkparti a szigeten” címmel egy regénye is megjelent.

A cikk a Képmás magazin 2019. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>