Mit művel velünk Dániel András? – A Kuflik, és ami mögöttük rejtőzik

Sok mindent hallottam már a Kuflik kapcsán baráti és rokoni körből. Volt, aki egyenesen azt mondta, nemcsak a három-négyéves gyermek nem érti, nem tud mit kezdeni vele, hanem ő maga sem, ezért nem szívesen olvassa. Volt, aki mókás kívülállással beszélt róla („na, mi is megvettük azt a se nem uborka, se nem kifli, se nem izé könyvet”), és persze volt, aki a teljes Kufli-sorozat beszerzésére adta a fejét rögtön az első kötet olvasása után.   

A tapasztalatom az, hogy amint egy családban a gyermekek elérik a nagyobb bölcsis, kisebb ovis kort, előbb-utóbb bekerülnek a Kufli-könyvek a repertoárba, és velük együtt Dániel András világa is bekúszik a gyerekszobába. Abba a gyerekszobába, amelyben azelőtt nagy valószínűséggel a Bogyó és Babóca (Bartos Erika), Boribon (Marék Veronika) és Maszat (Berg Judit) táboroztak. Ahol ők vertek tábort, ott valóban nem egyszerű hirtelen a Kufli-világ felé nyitni, hiszen azokból az alternatív valóságokból hiányzik az a valami, ami viszont a Kuflik és Dániel András írás- és rajzművészetének alapvető kelléke, talán mondhatjuk, esszenciája is: az irónia.

Az irónia nehezen értelmezhető közlésmód, talán ezért is hiányzik általában a gyermekkönyvekből, az önirónia meg pláne. Ez nem jelenti azonban azt, hogy gyermekeink ne lennének képesek megbirkózni vele – főként, ha vizuális kiemelést is kapnak, például szövegbuborékos, képregényes illusztrációs formával.

Ha megfigyeljük, a Kuflik szövegbuborékjai általában valami ironikus, önironikus megjegyzést tartalmaznak. Amikor mi először olvastuk a két és fél- és a négy és féléves gyerkőcökkel, bevallom, földön fetrengős röhögésben törtünk ki, lőttek az alvásritmusunknak aznap este. Akkor megtanultam, hogy Dániel András könyveit nem elalvás előtt kell olvasni.

Nemcsak a nagyon vicces megjegyzések, történetfordulatok miatt, hanem azért is, mert meséi rendkívül intelligens szövegek, sok-sok zavarkeltő elemmel.

S ha egy szöveg zavarba ejt, akkor működik. Ha sok üres hely van benne, sok kipótolni való, nyitva hagyott kérdés, akkor dolgozni kezd a gyermekben.

A Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém) című kötete például így indul:

„Képzeljük azt, hogy volt egyszer egy öreg dió. Vagyis hogy: van. Ebben a dióban él Kicsibácsi és Kicsinéni, meg Imikém, a felhúzhatós bádognyúl: a madaruk. Kicsibácsi és Kicsinéni persze tudják, hogy Imikém igazából nyúl, nem madár, mégis. Talán a kalitka miatt van ez, ki tudja. Mert Imikém ott lakik, egy kalitkában – máshová nem is nagyon tudnák tenni, kevés a hely.”

Amikor ezt olvassuk, igencsak zavarba jövünk attól az ellentmondástól, amire a szöveg maga is rámutat, és amin a gyerekek is felnevetnek, hiszen ez hatalmas butaság: ha valaki egy felhúzhatós bádognyúl, akkor nem lehet madár. Vagy mégis? Bőven akad töprengenivaló, pedig még csak a könyv felütésénél járunk.

Amikor Dániel András könyveit olvassuk, sose feledjük a felütést: „Képzeljük azt…” Azt képzelünk, amit csak szeretnénk.

Képzeljük el, hiszen megtehetjük, képzeljük el azt, hogy bemászunk az ágy alá az odagurult üveggolyóink után, és ott hirtelen azt tapasztaljuk, hogy fel tudunk egyenesedni, elfér az egész Eiffel-torony is alatta, meg egy havas hegycsúcs óriással. Szóval képzeljük azt, hogy hatalmasabbak vagyunk, mint a rettegésünk a sötéttől és az ágy alatt lakó szörnyektől! (Mit keresett Jakab az ágy alatt? és mi történt ott vele?)

Képzeljük el azt, hogy Matild és Margaréta, a két boszorkánytesó udvarába egy nap beköltözött a hatalmas, szürke, terpeszkedő unalom, és nem akart tágítani. Pont úgy, ahogy hozzánk is be szokott időnként. Hogy is kergette el a két boszi onnan azt a lustaságot?

Képzeljük azt, hogy egyszer liftkezelőkké változunk, mint az az ötéves kisfiú, akinek a világon egyedülállóan zöldbab az ovis jele, és aki húsz emeletnyi liftezés és rengeteg érdekes karakterrel ismerkedés után felhőtaxival utazik vissza a Fondorka Emília utcai óvodához. (És most elmondom, hogyan lifteztem)

Dániel András minduntalan arra tanít minket, olvasóit, hogy határtalan lehetőségek mezején járunk-kelünk, amikor mesekönyveket olvasunk. Hajókázhatunk Szőrtüsző Szódaszifonszonnal (Smorc Angéla nem akar legóba lépni), a vigyorkahalásszal, aki mit se sejt arról, hogy kik azok a holdbéli óriásretkek.

Dániel András rajzművészetével azt is megmutatja, hogy a képzelet tereiben nem csak csillámpónik és hercegnők ugrabugrálnak, ne elégedjünk meg azzal a vizuális élménycsomaggal, ami gyakran ránk mosolyog a könyvesboltok polcairól.

Nála mindenféle összetákolt élőlények járkálnak, elefánt-zebra-malacok, bogár-kutya-tevék és hasonlók, amik elsőre lehet, hogy félelmetesek, aztán kiderül róluk, hogy inkább viccesek, barátságosak, segítőkészek vagy nemtörődömök, de semmiképp se veszélyesek.

Dániel András olyan fontos kérdéseket feszeget könyveiben, amelyekről beszélnünk, gondolkodnunk kell, s amiket olvasnunk kell gyermekeinknek, akiknek igenis szükségük van ironikus, önironikus megszólalásmódra, és annak tudatosítására, hogy a képzeletvilág határtalan, mindenre képes, begyógyítani a sebeket, megoldani a problémáinkat, amikkel az ovis, kisiskolás, családos, testvéres mindennapokban találkozunk.