Végre kilépünk az eurovíziós buliból!
Sose szerettem az eurovíziós dalválasztó műsort, az itthoni, tulajdonképpen ártalmatlan változata is távol áll az ízlésemtől, érdeklődésemtől. A közszolgálatot is nehéz kiéreznem a showműsorból, amellett, hogy jól tudom, nézettséget generálni – legalábbis a meglévő receptúrák szerint – ilyesmivel szokás. De az, ami a jelenlegi dekadens Európában könnyűzenei tehetség- vagy inkább produkciókutatás címen zajlik, gyomorforgató.
Duncan Laurence, a 2019-es Eurovíziós Dalfesztivál győztese – Kép: Martin Fjellanger, EuroVisionary / Wikipedia
A nevük után biggyesztett nemi és egyéb identitásokkal címkézett fiúk és/vagy/vagy mégsem? lányok szimbolikusan és valóságosan is az európai hanyatlás hullócsillagai. Csak azt nem értem, a magukat még nemzetnek nevező országok hogy nem érzik ennek az unalomig szánkba rágott, politikai szándékok mentén előre lemeccselt „versenynek” a méltatlanságát?
Bevallom, nekem régóta fájt, hogy egy ilyen színjátékhoz málészájjal asszisztáltunk, és nemzeti főadónkon adtunk helyet a műsornak. Nem értettem sose, hogy az EBU (Európai Műsorszolgáltatók Szövetsége)-tagság mellett kötött-e még valami bennünket az Eurovízióhoz. Egy olyan dalfesztiválhoz, amelyről a róla szóló Wikipédia-szócikk is leírja, hogy „az évek során kinőtte magát egyszerű televíziós kísérletből, és egy óriási méretű nemzetközi intézménnyé vált.” Márpedig a nagy, multinacionális intézmények általában nem l’art pour l’art léteznek, hanem befolyással kívánnak lenni a világ alakulására, amire a popkultúra az egyik legjobb terep.
A dalfesztivál köztudottan politikai intézmény, már csak a baráti nemzetek egymásra szavazása miatt is, ami ellehetetleníti a valódi teljesítmény mérését.
Megtörtént, hogy emiatt brit parlamenti képviselők még beadvánnyal is fordultak a Parlament felé, amelyben elítélték a politikai szavazást, és az európai népek közti kapcsolatra nézve kifejezetten károsnak ítélték a dalversenyt.
Az Eurovíziós Dalfesztiválra a politikum jelenléte masszívan érvényes, tulajdonképp már 1956-os létrejötte is efféle célokat szolgált, igaz, egészen más színezettel, mint ma: akkoriban a szétzilálódott Európa összekovácsolása volt a küldetés. A kontinentális misszió azóta globálissá nőtt (legalábbis Európán kívül is számtalan országban közvetítik a műsort), és az európai közösségteremtés célja is mintha gellert kapott volna: ma úgy tűnik, inkább ennek ellenkezője, a szélsőséges liberalizmus elveit követve a közösségek szétzilálása, a normalitás feloldása a trend. Sőt, van, aki cinikusan nevet: hát tényleg nem tudnák az emelt díjas SMS-re lelkesen költő magyarok, hogy Európa legnagyobb homoszexuális és „genderfluid” buliját támogatják?
2019-ben sem volt ez másképp, hisz az esélyesként számon tartott Bilal Hassani, a valaha oly büszke francia nemzetet képviselve egy marokkói, meleg, hímnős (vajon az milyen?!) énekesként indult dalával versenybe, akinek ki más is lehetett ideálja, mint Conchita Wurst.
E sorokat írva akadtam rá a Magyar Narancs egy régi cikkére, amelyben a szerző a következőket írta a szakállas énekes(nő) 2014-es győzelme kapcsán: „Lehet törekedni a szexuális másság kijavítására, marginalizálására, akár még elfogadására is, ezzel szemben Conchita Wurst arra kényszerít bennünket, hogy valamilyen módon reflektáljunk gondolkodásunk egyik alapstruktúrájára, a bináris nemi kategóriák létére. Ebben az értelemben Neuwirth (Conchita eredeti neve) akciója valóban provokáció, másként gondolkodásra kényszerítés.”
Nos, szóról szóra erről van szó: a teremtett világ rendjét kívánja felforgatni a provokáció – és jó alappal vélelmezzük, hogy ugyanez a másként gondolkodásra kényszerítés várható 2020-ban is az Eurovíziós Dalfesztiváltól.
De miért is kéne nekünk másként gondolkodnunk? És mit üzen számunkra ez a nyilvánvaló presszió az európai vízióról, a jövőképről és arról, hogy kik az elismerésre, követésre méltó ideálok az öreg kontinensen? Egy saját végét túlélt ideológia mentén, a szélsőséges liberalizmus szivárványszínes lobogója alatt tovább zajlik az agymosás, az arcunkba tolása annak, hogy senkik vagyunk, ha normálisak vagyunk, egyáltalán, nem is létezik norma. Ennyi az üzenet.
Ez nem kevesebbet közvetít a felnövekvő európai nemzedékek felé, hogy csak akkor emelkedhetsz ki a szürkeségből, ha származásod vagy mások elé tárt nemi identitásod elüt a csökött többségétől.
És persze meg ne merd kérdőjelezni e szabály érvényességét, mert akkor nemcsak a győztesek, de a résztvevők közül is azonnal kiiratkoztál.
Ma sajnos ez az európai vízió, de én (és még nagyon sokan) más (m)értékrendszert remélek a gyerekeimnek, úgyhogy nagyon örülök, hogy végre nem nevezünk be ebbe a buliba.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
