A bábok: lélegző szobrok

Az idei CAFe Budapesten, az évről évre egyre színesebb és elevenebb Kortárs Művészeti Fesztiválon kifejezetten sok felnőtt bábszínházi produkciót láthattak a nézők. Az előadások után levonható a tanulság:

Ahány bábelőadás, annyiféle bábtechnika, és egyre inkább csak a fantázia szab határt annak, hogy milyen lényekkel találkozhatunk ezeken a színpadokon.

Megnéztük a német Familie Flöz társulatát, akik emberi fejet mintázó, karikatúraszerű maszkokkal dolgoznak, és előadásaikat akrobatikus elemekkel színesítik. De büszkék lehetünk a magyar Ledpuppets csapatra is, akik 2014 óta kísérleteznek saját készítésű, hatalmas méretű világító bábokkal, amelyeknek a sötétben mozgatása már önmagában művészet. Idén egy japán mesét dolgoztak fel.

A felnőtt bábszínházi előadások témái többnyire súlyosabbak a gyerek bábelőadásokénál. A világhírű, holland-brazil Duda Paiva társulat az alapító gyerekkori traumájának történetét hozta el idén Budapestre, és Paiva szemünk láttára ugrálta ki magából saját átmeneti vakságának szörnyű fájdalmát.

Ahány báb, annyi szokás

Az egész előadást és ezzel együtt a befogadói élményt is meghatározza, hogy melyik technikát alkalmazzák a bábelőadásban. Magyarországon a legtöbb embernek először talán a kesztyűs báb ugrik be, viszont több idegen nyelven is a marionett szó jelenti a bábot – magyarázza Spiegl Anna, a Budapest Bábszínház társulati tagja. „A kesztyűs báboknak két fajtája is van: az egyiket ismerhetik a Muppet Show-ból, ezeket mi is muppetnek hívjuk, különleges ismertetőjegyük, hogy mozgatható a szájuk. Az ő legközelebbi rokonaik a hagyományos kézbábok. A pálcás bábnál a színész az egyik kezével a fejét mozgatja, a másik kezével pedig hosszú pálcák segítségével a báb mozgását irányítja.” Ezeket a bábtechnikákat paravánon használják.

A napjainkban kifejezetten népszerű bunraku hasonlít egy babához, általában több ember mozgatja egyszerre. Ismert technikának számít még a protézisbáb is, ahol nem nagyon lehet eldönteni, hol ér véget a báb, és hol kezdődik a színész. Az És Echo... című, szintén a CAFe Budapest programjában látható báboperában azt ugyan el lehetett dönteni, hol ér véget az énekes és hol kezdődik a báb, de a két lélek különválasztása ennél már sokkal nehezebb feladatnak ígérkezett.

És Echo… a bábopera

Elevenítsük fel az ókori történetet: Echo beleszeret Narcissusba, a gyönyörű ifjúba, aki viszont a saját tükörképébe szerelmes. Szegény Echónak nem csak a beteljesületlen szerelem miatt nehéz az élete, hanem kommunikációs gondjai is akadnak: Héra istennő kegyetlen büntetése nyomán örökké mások mondatait ismételgeti. A történetben rejlő feloldhatatlan feszültség művészek százait ihlette meg, ezúttal Vizin Viktória operaénekes nyúlt hozzá egészen különleges irányból a mitológiai történethez. Minden idők talán legsikeresebb magyar Carmenjében mindig is hatalmas színházcsinálási ambíciók buzogtak.

Eredetileg színésznő szeretett volna lenni, és ezzel az előadással végre egyik legnagyobb vágya teljesült: sikerült egyesítenie a képzőművészetet, a színjátszást, az ének- és mozgásművészetet egy színpadon.

Teljesen érthető, hogy alkotótársnak miért éppen az összművészeti keretek között otthonosan és bátran mozgó Gergye Krisztiánt választotta.  Az És Echo… című előadás zenéjét Zombola Péter szerezte, aki csak úszott az árral, ahogy mondja: „Nem gondoltam erre a történetre egyáltalán, míg Vizin Viki és Gergye Krisztián meg nem keresett a szövegkönyvvel. Bármilyen szövegkönyvet kértek volna, nekik bármit elvállalok, csukott szemmel is…”

A Gergye–Vizin–Zombola alkotótrió az emberi kapcsolatok helyett a karriert választó énekesnő tragédiájaként vitte színre a történetet. Ahogy Nárcisz nem is sejti, hogy tükörképét látva igazából önmagába szerelmes, úgy felejti el a négy színpadi függöny közé zárva az előadóművész is, hogy hol van a kint és hol van a bent, hol érnek véget a világot jelentő deszkák, és hol kezdődik az élet.

Kép

Jelenetek az És Echo… c. bábelőadásból​​​​​​​

Az előadás műfaja bábopera, finoman szólva nem kifejezetten közönségcsalogató forma. Zombola Péter zeneszerző elmondta, hogy ennek ellenére vagy épp ezért egyáltalán nem féltek az érdeklődés hiányától, hiszen egy hibrid műfajt hoztak létre kamaraopera–bábopera–kortárstánc határmezsgyéjén. Eddig háromszor láthatta a közönség az És Echo- t, és a mai napig érkeznek pozitív visszajelzések. Az előadás ugyan gyakorlati értelemben egy monodráma, de mégsem partner nélküli, hiszen végig jelen van a főszereplő operaénekesnőre szinte megszólalásig hasonlító bábfigura.

„A báb az egyik legérzékenyebb pontja a darabnak mind technikailag, mind érzelmileg. Hol az énekes, hol a táncos előadóművész mozgatja, miközben az énekes szereplő lelkének a képmása, másik énje”

 – meséli Zombola Péter. Gergye gyakran használ bábokat előadásaiban, és ezúttal ő maga a mozgató is, olyan lágysággal kelti életre a bábot, hogy az szinte táncszerű, a nézőnek többször olyan élménye lesz, mintha a báb valóban élne.

A bábfigura élet és halál határán lebegő lény

„A bábszínház nem korosztályi kérdés, bár tény, hogy a gyerekek másként értelmezik a bábszínház részleteit –  mondja Tóth Réka Ágnes, aki éppen kísérleti bábelőadásokból írja doktori disszertációját. – Természetesen más jut el egy gyerekhez, és más érdekel egy felnőttet egy-egy előadásban. A bábszínház vizuális költészete az, amely mindenkire hatással van, és emiatt nem merül fel a kérdés, hogy bele mer-e helyezkedni vagy sem az előadásba: a báb olyan eszközökkel dolgozik, amelyek indirekt módon hatnak a nézőre.

A báb olyan, mint egy lélegző szobor, egy életre kelt műalkotás, egy absztrakt figura: nem úgy azonosulsz egy élő színésszel, mint egy bábbal, és nem is úgy figyeled a színpadon, sokkal többet és sokkal kevesebbet vársz el tőle.

A báb a stilizáció eszközével távolít és közelít egyszerre: van egyfajta eltartás a nézőben, aki egy élettelen figurát figyel, amiről elhiszi, hogy nem az — ez a legelső szerződés, amit megkötünk a bábszínházzal.”

A bábban mindig jelen van közvetve a halál és az élet kérdése. Bábszínházról szóló filozófiai írásokban olvasható, hogy a báb egy olyan átmeneti lény, amely egy rovarbábbal analóg állapotban létezik. A báb életre kel a színházban, hasonlóan ahhoz, mint ahogy a bebábozódott rovar pillangóvá válik, és ennek a friss újjászületésnek minden energiáját magába gyűjti és átadni igyekszik.

Ahogy Tömöry Márta „Mikor a bábok még istenek voltak” című könyvében fogalmaz: „A báb tetszhalott potenciális életlehetőséggel. Ezért halhatatlan. Halott tárgy – de ha életre keltem, élő.”

A halál felemlegetése soha nem olvasómarasztaló, de így, november elején talán nem is baj, ha merünk az elmúlásra gondolni.

Tudható, hogy a bábszínház a múltban felnőtt műfaj volt, a gyermekek egyáltalán nem értették a politikai színezetű, parodisztikus vásári komédiákat. De ha ennél is korábbra szeretnénk visszaforgatni a bábtörténet időkerekét, a halottkultusz világában csöppenünk.

Az afrikai népeknél a gyászév letelte után elkészítették a halott stilizált képmását, és a rokonok ritualizált szertartások során vettek búcsút tőle. Egyes törzseknél a bábu maga vezette le a saját temetési szertartását, a rokonok táncoltak vele, majd az ünnepség végeztével beszállt a számára készített koporsóba.

Kell-e ezeknél ékesebb bizonyíték arra, hogy a bábművészet emberhez közeli műfaj, és nem csak gyermekek, hanem felnőttek számára is sok élményt tud adni? „Ilyenkor, amikor átmenetileg jobbnál jobb felnőtt bábelőadások közül választhatunk, úgy tűnhet, mintha a műfaj reneszánszát élné – mondja Tóth Réka Ágnes –, ám még mindig sokkal kevesebb felnőtteknek szóló bábelőadás születik itthon, mint külföldön. Bár a Budapesti Bábszínház mindegyik évadban készít felnőtteknek szóló előadásokat, és megvalósulnak izgalmas bábos produkciók a független szférában is, eddig mégsem történt meg az igazi áttörés.”

Hogy a felnőtt bábszínház rétegműfaj marad-e, csak rajtunk múlik!