„Ne légy szomorú, apa!” – A gyermek és a halál

Amikor értesültem apám haláláról, az első kérdések között merült föl bennem, miként beszéljek lányaimnak arról: a nagyapjuk ebben a földi világban már nincs többé. Azért is féltem a helyzettől, mert amikor háromévesen közölték velem nagyapám elvesztését, néhány nap múlva elkezdtem dadogni, és csak Karcsi bácsi, a szomszéd város és tágabb értelemben vett környék egyetlen gyermekpszichológusa tudott újra sima beszédű kisfiút faragni belőlem.

Nem akartam sokkolni óvodásaimat a hírrel, a temetés viszont közelgett. Abban megegyeztünk a feleségemmel, hogy nem szeretnénk a szertartásra vinni őket, mert még nem állnak készen arra, ami ott történik. A test földbe kerül, tata mégis a mennybe megy? Talán nem így kell megtapasztalnia egy gyermeknek test és lélek kettősségét. Álmomban sem hittem volna, hogy a kisebb lányom többet segít nekem a veszteség feldolgozásában, mint én neki. Amikor felcsillant a szeme, és mosolyogva kiáltotta, hogy tata immár dédi mellé került, feleségem rögtön elsírta magát. Most, kissé távolabb az eseményektől, elgondolkodhattam, minek köszönhető ez.

Leginkább azt a magyarázatot találtam, hogy azért tudott ilyen könnyen reagálni a történtekre, mert volt egy rendszer a fejében, ahová beilleszthette a halált. Ez a világ nem így alakult volna ki, vagy egyáltalán nem létezne, ha nem írattuk volna be kiscsoportban hittanra. És itt mindegy, hogy katolikus, református, buddhista vagy mohamedán hittanról van szó. Teljesen mindegy, hogy mennyről, nirvánáról vagy egy olyan mesebeli helyről gondolkodik, amit az esti olvasásnál hallott az anyukától. A lényeg, hogy legyen egy biztonságos tér, ahol a gyermeki képzelet szükség esetén elhelyezheti a szeretteit, ahová megnyugvással elereszti, mert békében, másokkal együtt nyugodhat.

Amikor a kislányom látta rajtam a szomorúságot, amely nem akart csillapodni azzal, hogy tata és dédi együtt vannak, félbehagyta a játékot, és odalépett hozzám. Ne légy szomorú, apa, Jézus is ott van! – mondta nekem biztatásként, hiszen amikor elkezdett Miki bácsihoz hittanra járni, akkor elég sokat beszélt erről óvoda után. Valahogy észrevette, hogy amit egykor én magyaráztam, amit én erősítettem benne, azt szomorúságomban elfelejtettem.

Nagyobbik, hatéves, jövőre iskolába készülő lányom már bonyolultabb esetnek bizonyult. Jár ő is hittanra, értette, hogy tata, pontosabban az ő lelke hova kerülhetett, és milyen lehet neki ott, de az érzéseit nem tudta olyan nyíltan kifejezni, mint a kishúga. Féltettem, hogy ő is a nyomdokaimba lép, és egyébként is lassú beszédű lánykaként még dadogni is elkezd, holott éppen most találkozik először a logopédussal. Mit érezhet szerinted mama? – próbáltam nézőpontot váltani, mint ahogy pszichológiai témájú filmsorozatokból láttam. Biztos szomorú – érkezett a válasz. Te is szomorú vagy? – úgy gondoltam, hogy ezzel a kérdéssel majd megkönnyítem, hogy tisztába kerüljön a saját érzéseivel. De nem ez történt. Egyszerűen annyit felelt: Apa, én nem tudom, hogy mit érzek.

Kép

Kép: EJ Hersom / defense.gov

Így utólag már érthetőbb az egész, és sokkal okosabb vagyok én is. Tata meghalt – ez fájhat neki. Tata a mennyben van – ez megnyugvással töltheti el. Tata sokáig volt kórházban – félelmet érezhet, hogy ott nem tudták meggyógyítani. És az ezer más érzése mellett a felnőtt apja arra kényszeríti, hogy próbáljon beszélni mindezekről.

Miután beláttam, hogy nem érdemes ezt erőltetni, pár napon belül érkeztek tőle a kérdések. De nem nekem tette fel őket, hanem az anyukájának vagy Ica néninek, aki gyakran szokott vigyázni rájuk. Dolgozott benne a sok-sok érzés, és próbált velük tisztába kerülni. Ahogy elmúlt a temetés, nem lett belőle nagy kacagás, mint a húgánál, de nem lett belőle dadogás sem.

Most még benne vagyunk a gyászban, de örülök, hogy nem csináltunk belőle tabut.

Nincs vége a történetnek, de jobban értjük a világunkat, az érzéseinket és a magyar népmesék végét is: „boldogan éltek, míg meg nem haltak”.