Európában, az elmúlt 40 évben csaknem megduplázódott a lakosság által termelt háztartási hulladék mennyisége: egy átlag állampolgár csaknem napi 1 kg szemetet termel. Persze a bolygó szennyezésének viszonylag kis hányadát (Európában 8%-át) okozza ez a típusú hulladék, de ez nem jelenti azt, hogy a „sok kicsi sokra megy” elv alapján, és a fogyasztói szokások megváltoztatásával ne lehetne hatni a Föld jövőjére, vagy akár nyomást gyakorolni az igazán környezetkárosítónak számító cégekre, iparágakra.

Vásárolni csak ökosan, szépen!

A környezettudatos életmód legfontosabb része – ahogy erre a neve is utal – a tudatosság. Ennek szellemében pedig rengeteg olyan praktika létezik, amivel már számos fogyasztó él, aki a zero waste (teljesen hulladékmentes) életmód felé törekszik, noha tényleges elérése valóban hatalmas kihívást jelent. Első lépésként érdemes a konyha környékén javítanunk a szokásainkon és a hulladéktermelésünkön.

1. Készüljünk fel előre a bevásárlásra: tervezzük el, mit szeretnénk főzni, írjunk listát, és soha ne menjünk éhesen az élelmiszerek beszerzőkörútjára! Így tényleg csak azokat a dolgokat vesszük meg, amikre a családnak szüksége van, és elkerülhetjük az impulzusvásárlást, amivel rengeteg felesleges, majd kidobásra kerülő terméket gyűjtünk a kosarunkba.

2. Mindig legyen nálunk a megszokott bevásárlószatyrunk, amit minél többször használjunk újra! Mivel minden magyar háztartásban van egy műanyag zsák, amiben az idők végezetéig elegendő műanyag zacskó rejtőzik, így nem is akkora kihívás egy bejáratott szatyor kiválasztása. A textiltáskák is jó alternatívák, bár előállításuknak nagyobb az ökológiai lábnyoma, de tartósabbak és jóval könnyebben bomlanak le, mint a műanyag.

3. Igyekezzünk olyan termékeket választani, amiken minél kevesebb a műanyag csomagolás. Vigyünk áttetsző zacskókat, amilyeneket már számtalan magyar kézműves vállalkozás gyárt és értékesít. A zöldségek és gyümölcsök szállításához használt, nagyjából 10 percig funkcionáló (de több száz év alatt lebomló) nejlonszatyrok helyett Ugyanígy beszerezhetünk vagy varrhatunk kenyeres zsákot is, amibe a friss pékárut pakolhatjuk. A felvágottak, sajtok csomagolásának kiváltására pedig a fedeles dobozok, az újraszalvéták vagy otthon is könnyedén elkészíthető, méhviaszos csomagolók lehetnek jó alternatívák. Kérjük bátran ezekbe a kimérős élelmiszereket (nyers húst ne!), a kistermelők, piacok biztosan, de már a nagyobb üzletláncok is nyitottan reagálnak rá.

4. Komoly szintet léphetünk azzal, ha – akár csak alkalmanként is – piacokra, csomagolásmentes üzletekre váltunk. A fővárosban már három ilyen profilú bolt is elérhető (a II. a XI. és a XIII. kerületben), de sorban nyílnak a társaik vidéken is (pl. Békéscsabán, Solymáron, Győrben). Ezeken a helyeken a legtöbb alapélelmiszer elérhető, emellett a zöld életmódot segítő, kiegészítő termékeket, natúrkozmetikumokat és természetes összetevőjű tisztítószereket is vásárolhatunk kimérve. Az itteni alapanyagok nagy része megbízható, magyar termelőktől származik, és mindenből pontosan annyit vehetünk, amennyire szükségünk van, így nem vásárolunk és költünk feleslegesen.

A zöld konyha a jó konyha

Ha az élelmiszerek egyszer már a konyhánkba értek, a következő hulladékcsökkentő lépés a megfelelő tárolás.

1. Amennyire lehet, minimalizáljuk a nejlon és az alufólia használatát: helyette fedjük a tálakat tányérokkal, gumis és mosható fedőkkel vagy akár méhviaszos csomagolóval! Ez utóbbi – az újraszalvétákkal karöltve – zöld és stílusos alternatíva a gyerkőcök tízóraiához is.

2. Használjunk a papírszalvéták és -zsebkendők helyett moshatókat, a műanyag szívószálak helyett (ha nagyon muszáj) fém vagy bambusz verziót, mosogatószivacsként pedig lebomló luffatököt! Ha pedig nem otthon készített ételt ennénk a munkahelyünkön, akkor vigyünk magunkkal tárolódobozt és egy kompakt, utazó étkészletet, hogy a kifőzdék hulladéktermelését is visszaszorítsuk!

3. A „zöld ember” számára nincs olyan, hogy szemét, mert mindent újrahasznosít. A szerves hulladékot összegyűjti és komposztálja, majd értékes tápanyagként kertjének földjébe forgatja. Az elmosott tejfölösdobozokban csíráztat, a befőttesüvegekben lekvárt, lecsót, az üvegekben szörpöt tesz el.

4. Termesszük mi a zöldfűszereinket! A leggyakrabban használt zöldfűszereinkért sem kell feltétlenül a szupermarketekbe rohangálni: egy világosabb, belvárosi ablakpárkányon is remekül eléldegél egy jól gondozott, mini fűszerkert. Így a csomagolást is megspóroljuk, és az ízek egy részét frissen adhatjuk az ételeinkhez, amitől igazi mesterszakácsoknak érezhetjük magunkat. Ha pedig beköszönt a hidegebb idő, ezeket is leszáríthatjuk, majd eltehetjük későbbre, mint a tasakos verziókat.

Nincs több PET, nincs több cipekedés

1. A műanyag hulladékunk igen jelentős részét a különböző innivalók csomagolása, a PET palack teszi ki. Ezért ennek minimalizálásával már rengeteget tehetünk a bolygóért. Magyarország számos területén igen jó minőségű a csapvíz és tartalmazza azokat az ásványi anyagokat, amikre a szervezetünknek szüksége van. Ha azonban kétségeink vannak a víz minőségét illetően, egyrészt kérhetünk bevizsgálást ([email protected]), vagy vásárolhatunk és beszerelhetünk vízszűrőt is a rendszerbe. A szénsavas verzióra egy szódagép beszerzése lehet jó megoldás, ami szintén minimalizálja a hulladéktermelést, hiszen a visszaváltható patronokat újratöltik. Amennyiben pedig ízesített italokra vágyunk, akkor inkább fogyasszunk szálas teákat, szörpöket a cukros üdítők helyett!

2. Az italok szállításához szerezzünk be kulacsokat, amik szintén rendkívül széles méret- és dizájnválasztékban elérhetők! Ha tartós műanyagot választunk, akkor az legyen BPA-mentes, de dönthetünk az üveg- vagy a fémverzió mellett is. Ez utóbbiból már rengetegféle, dupla falú verziót is vehetünk, amelyek jól tartják a hőt, így télen a forró italoknak, nyáron a hűsítőknek kiváló tárolói.

Nem szemétség a tisztálkodás

A konyha mellett a háztartási hulladékok másik „szülőhazája” a fürdőszoba. Jó hír viszont, hogy itt is rengeteg zöld alternatíva áll a rendelkezésünkre.

1. Használjunk környezetbarát háztartási szereket! Bár a csehek már elindultak a kimérős tusfürdő és sampon útján, nálunk ez még csak a csomagolásmentes boltokban érhető el. Viszont használhatunk tisztálkodásra és hajmosásra is megfelelő szappanokat (vagy szilárd sampont), amelyek tartósabbak és környezetbarát csomagolásban is elérhetők. Ez esetben válasszunk pálmazsírmentes termékeket, mert ezzel is csökkentjük a bolygó terhelését!

2. Cseréljük le a műanyag eszközöket! A műanyag fogkefét és fültisztító pálcikát cserélhetjük bambuszra, a sminklemosó pamacsokat mosható verzióra, az eldobható borotvákat pedig tartós fémre. Szerencsére a havi baj sem jelenti már feltétlen a nagy mennyiségű műanyag szemét termelését: némi átszokással és eltökéltséggel mi is hamar a mosható betétek, menstruációs bugyik vagy az akár 12 órán át gond nélkül használható intimkelyhek szerelmeseivé válhatunk.

A legtöbb, zöld életmódot segítő terméket könnyedén beszerezhetjük tematikus öko webshopokban vagy zöldboltokban.

Ami nagyon fontos: legyünk türelmesek magunkkal és másokkal is! Az átszokás egy lassú és sokszor nehéz folyamat, ezért értékeljük a legkisebb sikereket is pozitívan, és soha ne gondoljuk, hogy egy-két ballépésünk hitelteleníti a törekvéseinket!

A zöld kisokos következő részében energiatakarékos, ökomosási és -takarítási tanácsokkal, és „csináld magad” tippekkel érkezünk!

Amikor vidéki éveim után friss egyetemistaként felkerültem a pezsgő Budapestre, buszra szálláskor minden sofőrnek mosolygósan köszöntem, és akkor is folytattam ezt a szokást, ha olykor csak komor pillantásokat kaptam válaszul. Még a metró lépcsőjénél álló ellenőröket is üdvözöltem, akiknek úgy tűnt, bármi más érdekesebb, mint a bérletem. Egy tősgyökeres budapesti ismerősöm csak annyival kommentálta különös szokásom, hogy „majd úgyis leszoksz erről”. Összeráncolt szemöldökkel hallgattam, mert számomra evidens volt, hogy ott egy ember, aki felé tisztelettel tartozom, úgyhogy igenis köszönni fogok. De az ismerősömnek igaza lett: alkalmazkodtam a közeghez, és néhány hónap elteltével valóban kinőttem ezt a szokást – az emberszámba vevés fontos gesztusát.

Amikor a sűrű hétköznapjainkban egyik helyről rohanunk a másikra, a tömegközlekedési eszközökön és az utcákon hajlamosak vagyunk nem emberként tekinteni másokra. Helyette két lábon járó lényeket látunk, akiket a) ki kell kerülni, b) el kell kerülni vagy c) nem szabad a szemükbe nézni. Esetleg mind a három egyszerre.

Valahol persze egy nagyváros velejárója mindez, hiszen iszonyúan lefárasztana minket, ha minden körülöttünk lévőre figyelnénk. Akik egyébként nem is érdekelnek minket – és ez nem baj. Csak sokszor a közönyünk olyan hatalmas, hogy nem vesszük emberszámba egymást. Így fordulhat elő olyan eset, hogy hat órán keresztül villamosozott egy halott. Senki nem vette észre, senkinek nem tűnt fel, hogy a férfi borzasztóan sápadt, és egy jó ideje meg sem mozdul...

Mit tehetünk azért, hogy a közöny ne tegye szürkévé városunkat? Igyekeznünk kell nyitott szívvel jelen lenni a pillanatban, ahol épp vagyunk. Nyitott-e a szívem arra, hogy befogadjam a nagyváros piszkát a segélykiáltásokkal együtt? Észreveszem-e az idős nénit, aki remegő kézzel szorítja vászonszatyrát és a kapaszkodót, miközben én az ülésen a telefonomat nyomkodom? Tudok-e adni magamból egy mosolyt, egy kis figyelmet másoknak, legyenek bár idegenek?

Egy bólintás, egy kedves pillantás, egy apró segítségnyújtás, egy illedelmes szó, és már is értékesebbnek éreznék magukat az emberek. Olyan személyeknek, akik méltók mások figyelmére. Akiknek történetük van. Akiknek arcuk van.

„50-60 éve egészen másképp gondolkodunk a gyermekről, ma már egyértelmű, hogy neki is van méltósága, az sérülhet, és ehhez kapcsolhatók jogok is. Régebben a felnőtt emberre sem feltétlenül úgy tekintettünk, mint akinek születésétől fogva méltósága van, ma már ez a gyerekek esetében is fontos. Ez azt jelenti, hogy nem a hatalom, a fizikai erő, a betöltött pozíció, hanem ez a méltósághoz kötődő jog az, ami esetenként eldönti a vitát. Például beléptünk abba a közösségbe, amely nem fogadja el, hogy a gyereket fizikailag bántalmazni lehet” – fogalmaz Dr. Aáry‑Tamás Lajos, az oktatási jogok biztosa. Különösen fontos ez egy olyan rendszerben, amelyben kötelező részt venni, hiszen a művelődéshez való jogot az Alaptörvény ugyanabban a bekezdésben kötelezővé is teszi. Emlékszem, milyen érzés volt, amikor a gyerekeimet reggel elvittem oviba vagy iskolába, és tudtam, hogy a nap nagy részében idegenekre bízom őket. Vajon szeretik-e, biztonságban van-e, egészséges-e az ottani környezet testileg, lelkileg, megóvják-e a felnőttek, ha veszélyezteti valami? Az oktatással kapcsolatos gyermekjogok valójában ezt a szülői igényt írják körül.

Az oktatási jogok a társadalom (az egészségügy után) második legnagyobb rendszerének gyakorlatát szedik érdekvédő rendszerbe, ez a szereplők nagy száma és fiatal kora miatt is különösen fontos terület. Az Oktatási Jogok Biztosának Hivatala az oktatás szereplőinek jogait képviseli, ez a legtöbb esetben a gyermekek, diákok jogait jelenti. Ugyanakkor a sérelmek orvoslása nemcsak a gyerekek és a szülők számára megnyugtató, hanem a pedagógusoknak is, hiszen felold egy olyan feszültséget, amely akadályozza a napi oktatást.

A hivatalhoz évente körülbelül 2000 panasz érkezik. „Nem biztos, hogy tudják, hogy a jogaik sérültek, de azt igen, hogy van egy helyzet, ami a gyereknek nem jó. Ritkán keresnek jelentéktelen ügyekkel, általában jól érzik, hogy gond van, sőt, ma már az esetek többségében a diákok fordulnak hozzánk, és nagyon jól látják a bajt.” Még mindig van fizikai agresszió, bántalmazás is, bár a tanárok már érzik, hogy ez semmilyen körülmények között nem védhető. Ma sokkal jellemzőbb a verbális bántalmazás, ami egy osztályközöségben annyira fel tud erősödni, hogy jobban fájhat, mint egy pofon. „Az egyik első ilyen esetem volt, hogy egy egész osztály tett panaszt, mert a tanár rendszeresen elhasznált vécékefe-­fejeknek nevezte őket, és hiába kérték, hogy ezt ne tegye. Vagy egy másik tanár az értelmi fokozatokat úgy mutatta be, hogy hülye–debil–kretén–9.c. Amikor az igazgató ezzel szembesült, nagyon megdöbbent – mi ugyanis az igazgatókat keressük meg ilyenkor. A fogyatékkal élő gyerekeket érintő panaszok legtöbbször a szolgáltatásokra vonatkoznak. A technikai eszközöknek és a szemléletváltozásnak hála, egyre nagyobb számban tudnak részt venni az oktatásban, de a tényleges szolgáltatások, amelyek ezt megkönnyíthetnék, nem terjedtek el ilyen arányban. Vannak települések, ahol sok tíz kilométerre nincs számukra ingyenes iskola sem. Ilyenkor az államot kell megszólítanunk, amely azzal, hogy átvette az oktatást, nem tudja kinek továbbadni a feladatot. Ha a nem megfelelő szabályozás miatt alakul ki a jogsértés, jogalkotási javaslatot is tehetünk, eddig mindegyiket elfogadták.”

A hivatal nem békéltető testület, hanem az iskolára szeretne hatással lenni. Elmondják, hogy jogsértés történt, általában az iskola ezt belátja, és köteles foglalkozni az üggyel, válaszolni, hogy elfogadja-e az ajánlást a probléma megoldására, ha nem, akkor pedig mit fog tenni helyette a jogszerű variációk közül.

Persze a történet nem ennyire egyszerű, hiszen mire a panasz megfogalmazódik, a probléma már gyakran állandósult, megjárta a közösségi oldalakat vagy az iskolafolyosói beszélgetéseket, levelezőlistákat. Ilyenkor az iskolának ezeket a hullámokat is le kell csendesítenie. „Való igaz, hogy hozzánk már csak akkor lehet fordulni, ha voltak az iskolaigazgatónál és a fenntartónál.

Hatfős stábbal dolgozunk. Szerencsére a 20 esztendő adott sok precedenst, ezért nem kell minden egyes esetet mindig kivesézni. Pár éve még előfordult, hogy a lisztérzékeny gyerek édesapja által megvásárolt mikrohullámú sütőt, amelyben megmelegíthette volna a gyerek az édesanyja által főzött ebédet, nem engedték felszerelni az iskolában. Ma már kevés az ilyen eset.” – mondja az oktatási jogok biztosa. Ennél ártalmatlanabbnak tűnő ügyekben is érkeznek panaszok.

„A gyerekek szeretnek tárgyakat birtokolni, azokat bevinni az iskolába, egymásnak megmutatni, szeretnek tetszeni egymásnak, és ennek érdekében különböző ruhákat, frizurákat hordani, a felnőtteket pedig olykor bosszantja az ilyesmi. Azzal például egy testnevelőtanár keresett meg minket, hogy testnevelésóra előtt kivetetheti-e a piercinget a gimnazista szemöldökéből. Kivetetheti, mert rá és a többiekre is veszélyes, de magyarórán nem. Ha a gyerek épsége van veszélyben, akkor nincs kérdés. A pedagógusok sokszor túllépnek azon a határon, amit megtehetnek. Lehet beszélgetni az ízléses öltözködésről, a tiszta ruháról vagy hajviseletről, az iskola értékrendjéről, de az ízlést nem lehet jogi vitává tenni. Azt szoktuk javasolni, hogy ezeket a kritériumokat a házirendből is töröljék.”

Az oktatással kapcsolatos panaszokat [email protected] címen lehet jelezni.  

– Első önálló regénye, a „Boszorkánykör” 2016-ban jelent meg, előtte csak pár novella jelezte, hogy új történelmi regényíró készülődik színre lépni. Mi ösztönözte az írásra?
– Nem volt gyermekkori álmom az írás, én csak olvasni szerettem, sőt, mielőtt még megismerkedtem volna a betűkkel, már rajongtam a kalandos történetekért, amiket édesapám esténként felolvasott nekünk. Mivel két bátyám is van, legtöbbször harcos-kardozós regényeket hallgattunk. Miután megtanultam olvasni, magamnak választottam a könyveket, vegyesen, ahogy a kezembe kerültek. Imádtam a verseket is, maguktól ragadtak meg a fejemben. Csodáltam az írókat, és eszembe se jutott, hogy én is tudnék írni. Pedig a mese bennem volt, egész gyermekkoromban végtelenített történeteket játszottam le fejben. Mivel legtöbbször máshol járt az eszem, hóbortosnak is tartottak. Felnőttem, éltem a hétköznapokat, család, munka és könyvek között, míg 2011 körül összehozott a sors egy ifjúkori barátommal, aki hónapokig győzködött, hogy próbálkozzak meg az írással. Első novellámat feltettem egy amatőr írói oldalra, ahol nem akarták elhinni, hogy az első írásom. Harmadik novellámat egy történelmi pályázatra írtam, és bekerültem vele a „Sár, vér, levendula” című antológiába. Akkor köteleződtem el a történelmi zsáner felé. Belevágtam a regényírásba, és megszületett a „Boszorkánykör”.

– Az írókat akarva-akaratlanul befolyásolják kedvenc olvasmányélményeik. Önnek ki a kedvence, példaképe?
– Nem tudnék választani, „mindenevő” vagyok. Nem érdekelnek stílusok, skatulyák. Minden tapasztalatunk és élményünk hat ránk, és ezekből alakul ki az, amivé leszünk. A legelső gyerekkori könyvélményem, az „Egri csillagok” persze biztosan szerepet játszott a történelmi érdeklődésemben.

Én nem a nagy történelmi eseményekről írok elsősorban, hanem a bennük sodródó emberek sorsáról. Természetesen ez nem mehet a történeti hűség rovására, a történelmi személyek és események a lehető leghitelesebbek.

– Regényeiben a legendák, népmesék elemeit a történet részévé tette. Mennyire tudatosan alakult ez így?
– Semennyire. Egyáltalán nem vagyok tudatos író, csak hallgatom, amikor az írók szinopszisról, vázlatról, történetvezetésről beszélnek.

Az én fejemben a történet írja magát, a nyelvezet pedig a szereplőktől függ. Úgy és olyat írok, amilyet én is szeretnék olvasni.

Sok regényben például ugyanúgy beszél minden szereplő, akár úr, akár szolga, ilyenkor lehet egyébként jó a történet, de elmegy a kedvem az olvasástól. A javasasszony, a falusi pap, a főúr mind más nyelvet beszélt és másképp gondolkozott, ezt próbálom akaratlanul is visszaadni.

– Mi a kiindulási pontja egy regény alkotásakor?
– A jellemek és a sorsok. A „Boszorkánykör” a javasasszony figurájából nőtt ki, és úgy írtam meg nagyjából az egyharmadát, hogy még nem volt meg a helyszín és a kor, ahová helyezhettem volna, csak az alakok éltek és mozogtak a fejemben. Bárhol, majdnem bármikor játszódhatott volna a történet, mert az emberi – még inkább az asszonyi – sorsok minden időben hasonlóak. Csak amikor már feltétlenül szükségessé vált, akkor helyeztem a szereplőimet a kedvenc korszakomba, Mátyás uralkodása idejére, és a ma már nem létező tokaji várba.

– Olvasói hamar a szívükbe zárták, megszerették. Mennyire tartja fontosnak a kapcsolattartást a közönséggel? Része ez az írói munkának?
– Szerintem nagyon fontos része, hiszen hiába születik meg a legjobb regény is, ha nem jut el az olvasóhoz, márpedig a leghatékonyabb reklám az, amikor az olvasók egymásnak ajánlják az olvasnivalót. Mint kezdő író én is leginkább ettől tartottam, és a „Boszorkánykör” kiadása után vártam a reakciót.

Nem gondolkodtam folytatásról, amíg nem tudtam, kell-e egyáltalán az olvasóknak, amit adni tudok. Csak a pozitív visszajelzések után vágtam bele a folytatásba.

„A vér jogán” című regény írásánál már hatottak rám az olvasói, sőt, az írókollégák véleményei is, már amennyire a szereplők jellemével összefértek. A könyves blogok vagy olvasói csoportok közvetett kapcsolatain túl a személyes találkozásokat is nagyon fontosnak tartom. A Könyvhét, könyvbemutatók, dedikálások, író-olvasó találkozók közelebb hozzák az olvasót, és inspirálják az írót is. Ezeken számos olvasómmal kerültem személyes, sőt mondhatom, hogy baráti kapcsolatba. A nemrég a boltokba került harmadik kötet, az „Erdély lángjai” kicsit már az ő vágyaikat is tükrözi, és már megkaptam az első kéréseket, hogy folytassam a történetet tovább, holott szándékaim szerint lezártam valamennyi főszereplő sorsát.

– A történelmi regények egyre népszerűbbek, és szélesedik a női olvasók köre is ebben a műfajban. Miben különbözik a női és férfi közönség ízlése a múltbeli történetek esetén?
–A férfiakat a realitások, események érdeklik jobban: a háborúk, a csaták leírása, a hősök és uralkodók élete. A nőket inkább a sorsok, érzések, az emberi kapcsolatok, a hogyanok és a miértek. Habár a Boszorkánykört bevallottan nőknek szántam, csodálkozva és örömmel kell tudomásul vennem, hogy közel annyi férfiolvasótól kapok visszajelzést, mint nőtől, talán azért, mert a „női regény”-kategória ellenére nem szándékoztam elmenni a klasszikus szerelmes-romantikus lányregények stílusa felé. 

– A Történelmiregény-írók Társaságának tagjaként kapcsolatban áll más alkotókkal is. Mennyivel gazdagítja ez a munkáját?
– A TRT egy nagyon jó csapat, örülök, hogy tagja lehetek. A társaság fő célkitűzése a történelem és a történelmi regények népszerűsítése. Az ismeretterjesztés érdekében különféle rendezvényeken veszünk részt, előadásokat, iskolákban rendhagyó történelemórákat tartanak a társaság tagjai.

Inspiráló közösség, nincs rivalizálás, inkább segítjük egymást. Legtöbbünket nemcsak szakmai, hanem baráti viszony is összeköt.

– Mivel lepi meg legközelebb az olvasóit?
– Mindig izgattak a rendkívüli képességű és tehetségű asszonyokról szóló történetek, a régi korok füvesasszonyainak, bábáinak, javasainak sorsa. Most éppen megosztom magam egy erről szóló és egy középkori királynéról mesélő regény között. Hogy melyik „írja meg” előbb magát, azt még nem tudom. Addig is, amíg elkészül, szeretném ajánlani az olvasóknak a Történelmiregény-írók Társaságának november 28-án megjelent, szokásos, éves antológiáját „Harcosok, vértanúk, boszorkányok” címmel, amelyben az én „Ajándék” című novellám is helyet kapott.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Képmás podcast egy interneten közzétett, kéthetente jelentkező, rádióadásszerű műsor. Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Képmás Podcast rovatában, a YouTube, a Spotify és a Soundcloud csatornáinkon. A Képmás podcast megtalálható a legnépszerűbb podcast-applikációkban is: Google Podcasts, Breaker, Pocket Casts, Radio Public. (Az applikáció letöltése után keressen rá a Képmás podcastra, és iratkozzon fel a csatornára.)

Hallgasson minket takarítás, főzés vagy kertészkedés közben, tömegközlekedésen, autóvezetés közben, vagy amíg a gyermekére vár a különóra vagy az edzés alatt!

 

István a Baranya megyei Mágocson élő családgondozó. Párja 23 évesen, a szülés után 12 órával halt meg egy nagyon ritka vérzési probléma miatt.

István békés derűvel mesélt a pici babákról, Noéról és Blankáról, és a párját is felnevelő dédmamáról, aki a tragédia után folyamatosan segített ellátni a kicsiket. A roma férfiidentitásról, amivel nehezen fér össze a pelenkázó apa, a dédivel beosztott éjszakákról, a kollégák és főnökök segítségéről, akik elnézték neki, ha néha elaludt, és nem terhelték túl. Az immár ötéves ikrek közül Blanka állandóan énekel és cserfes, Noét pedig csak az autók és a foci érdekli. A közös születésnapok megszervezése azért sem könnyű, mert egybeesik édesanyjuk halálával. Az emlékek őrzése is nagy feladat, de ahogy István mondta, „a mama annyit mesél nekik róla, hogy nekem már csak akkor kell, ha kérdeznek, és főleg Blanka kérdezi, milyen volt a haja, milyen ruhát hordott”.

Az első karácsony nagyon nehéz, volt, de a többi könnyebben elviselhetővé vált a rengeteg teendő és az izgága gyerekek miatt. Arról is mesélt István, hogy a babák kéthetes korában már vissza kellett mennie dolgozni, és azóta is sok egyéb munkát kénytelen elvállalni, hogy eltartsa őket; s miután saját lakásba költöztek, a lakáshitelt is törlesztenie kell, így pár évig még biztosan sokat kell dolgoznia. Vágya, hogy a szociális munka mellett és majd helyett magánrendelése legyen, ezért most személyiségfejlesztő szakember-továbbképzésre jár. Mesélt a mellékállásában szervezett nyári táborokról, ahova magával tudja vinni az ikreket, a családi pótlék alacsony szintjéről, a helyi Karitász kezdeti segítségéről, és arról, hogy bizony szívesen fogadna most is támogatást. Úgy érzi: ő is és a gyerekei is készen állnak egy komolyabb párkapcsolatra. Örömmel járna az Egyszülős Központba, ha közelebb lenne, de Nagy Anna távolról is követi életüket.

Búcsúzáskor megmutatta a nappali falán lógó képzeletbeli családi képet a gyönyörű édesanyával és az egyéves ikrekkel, és a szőke, huncut szemű kislány éneklős videóit is. Én pedig elkértem számlaszámát (Raffael István, 11773315- 91672944), és megígértem: ha arra járok, felkeresem őket.

Balázs Budapesten élő informatikus, hét éve vált el feleségétől. Papíron együtt gondoskodnak 14 éves fiukról, de gyakorlatilag csak ő neveli: nála lakik és csak néha látogatja meg közelben élő édesanyját.

A nő váláskor elköltözött, és magával vitte volna a gyereket is, de a fiú azt kérte, hadd maradjon édesapjával, aki gyakorlatilag születése óta szinte egyedül foglalkozik vele. A szoptatáson kívül mindent ő csinált, míg felesége jogi egyetemet végzett, majd „önmagát kereste” (és azóta is keresi). Beszélgettünk a mindennapokról, a főzésről, a betegségekről, a munkahelyi dilemmákról, a születésnapokról és a karácsonyról, de bármit kérdeztem, úgy tűnt: ami hét éve még nehéz volt, ma már nem bír drámai súllyal. Hiszen a fiú eleve abban a hitben nőtt föl, hogy egyedül édesapjára számíthat. Apjának élete középpontjában mindig a fiú volt: „Ha beteg volt, vele maradtam, ez sosem volt kérdés, ahogy az se, hogy délután fél 5-kor mindig a suliban voltam, így mindig tudta: számíthat rám. És olyankor nem érdekelt, mit gondol a főnököm.” Szerencsére szakmája ezt megengedte; de ő is elismeri: a kevésbé szerencsés foglakozásúak számára ez bonyolultabb és égetőbb anyagi kérdés. Szülei akkor még dolgoztak, s most már nincs úgy szükség rájuk, mint korábban lett volna. Édesanyja hétvégén főzött nekik, és néha – félévente egyszer – náluk aludt a gyerek, de egyébként maga intézett mindent.

„A legnagyobb nehézség nem a logisztika volt, hanem az, hogy anyja helyett anyjának is kellett lennem, miközben tudtam, hogy nem lehetek; de az első négy év azzal telt el, hogy folyamatosan ápoltam a lelkét.”

„Munka után mindig együtt voltunk, jókat szórakoztunk; bátyám két fiával együtt sokat jártunk rockfesztiválokra.” Óvatosan tereltem a szót a jövőre. Balázs beismerte: igyekszik megbarátkozni a majdani elválás gondolatával, de tudja, nem lesz könnyű. Még mindig nem szeretne harmadik személyt az életébe: „Nem volt és még mindig nincs rendes magánéletem, de nem is vágyom egy újabb zűrös kapcsolatra. Lehet, hogy utólag másképp csinálnám, de akkor ez volt a természetes. Jó lett volna a társaság is, de nem volt időm hasonló helyzetű apákkal kapcsolatba lépni, esténként inkább mással foglalkoztam: létrehoztam egy gyerekeknek és szülőknek szóló hiánypótló online magazint, az általánossuli.hu-t.”

Nagy Anna, az Egyszülős Központ elnöke azt tapasztalja, hogy az egyszülős apák is szívesen felkeresik őket; sőt, arányaiban kicsit talán többen is jönnek tanácsadásra és rendezvényekre, mint az anyák. Ugyanúgy vannak kérdéseik, és a Központ közösségi oldalán is aktívak: azonnal jelzik fenntartásukat, ha egy üzenet csak az anyáknak szól.

„Amikor egyedül nevelő szülőkről beszélünk, akkor a legtöbbünk előtt egy anya jelenik meg, pedig a 300 ezer egyszülős családból 40 ezerben az apa van egyedül.”

„De nemcsak róluk kell beszélnünk, hanem azokról is, akik hiányoznak a családból, mert ez legalább olyan ordító hiány tud lenni”. A rendezvénynek így többes célja van: szól azokról az apákról, akik egyedül nevelnek gyerekeket; azokról, akik szeretnének, de nem tudnak részt venni gyermekük életében, és azokról is, akik hiányoznak a családból, de a családnak kezdeni kell valamit ezzel a hiánnyal. „Az apák nagyon fontosak, akár vannak, akár nincsenek, és a hiányukról legjobban az anyák tudnak beszélni, ezért az esemény az apákról, de nemcsak apáknak szól.”

Léder László, Az Apa Akadémia alapítója és a „Csendes apaforradalom” című könyv szerzője következetesen nem egyszülős családokról, hanem gyermekeit egyedül vagy külön nevelő apákról beszél. Szerinte ugyanis az előbbi elnevezés megtévesztő: minden gyermeknek van anyja, ha nem is él vagy nincs velük; és sokszor van másik nő, aki sajátjaként neveli. Az apák többsége valamilyen tragédia (az anya halála vagy súlyos pszichés problémája) miatt marad egyedül a gyerekével, míg az anyák jellemzően válás miatt. (A magyar válási statisztika alapján a gyermekek 87%-a marad az anyjánál.)

Tehát egy ilyen történet és kapcsolat jellemzően traumával indul, amihez rögtön kapcsolódik egy másik tipikus probléma: a férfiak társadalmi szerepéből következik, hogy általában nehezen kérnek segítséget, sokszor meg se tudják fogalmazni a problémájukat.

Ezért nem is csoda, hogy az apaszempontú családpolitika gyerekcipőben jár; a férfiak ezt nem járják ki maguknak, míg a nők sokkal könnyebben megfogalmazzák és képviselik igényeiket – álltotta, és gyorsan hozzátette: „Ez nem a férfiak hibája, ez társadalmi jelenség: egy segítséget kérő nő megítélése pozitív, egy segítséget kérő férfié vegyes. Sok ilyen apát ismerek, az összes nehézségeikkel és lehetetlennek tűnő helyzeteikkel együtt, és azt látom: eszükbe sem jut megalakítani a gyermekét egyedül nevelő apák egyesületét, egymástól segítséget kérni és együtt lobbizni további szabadságért, munkaidő-kedvezményért.” Részben ebből is következik, hogy a magány és az egyedüllét miatt ezek az apák sokkal korábban halnak meg; a statisztikát tekintve az egyedül nevelő apa családja „potenciális árvaház”. És ha már statisztika: ha nem húzzuk meg 18 évnél a nevelt gyerekek korhatárát, akkor nagyságrendekkel több mint 40 ezer a száma az olyan családoknak, ahol az apa egyedül neveli gyermeke(it).

Ugyanakkor legalább ennyire érdekes az a jelenség is, hogy ahol viszont nincs nagy probléma, az apák kitűnően nevelik gyermeküket – állította László. Német statisztikák szerint az apák által egyedül nevelt gyerekeknek jobb az iskolai eredménye és több házimunkát végeznek, mint az anyákkal együtt élők. Ennek oka az apai nevelési stílus másságában keresendő: aktívabb, bevonóbb, jutalmazóbb; míg az anyák sokszor elkövetik azt a hibát, hogy elvégzik gyerekeik helyett a leckét vagy a házimunkát.

És még egy érdekesség: egy nagyméretű, sok vitát kavart amerikai kutatás szerint azok az apák, akik megtalálják a saját nevelési stílusukat, jobban érzik magukat szülői szerepükben, mint az anyák (és itt nemcsak egyedül nevelő apákról van szó, hanem olyanokról is, akik sokat vannak egyedül a gyerekükkel).

Sokkal szabadabbak és sokkal nagyobb esélyük van a saját személyiségükhöz illő apaképet kialakítani, mint az anyáknak, akiknek a társadalom előírja, hogyan kell viselkedni, gyermeket nevelni. A december 7-i rendezvénnyel kapcsolatban megjegyezte: „Egyes apák bélyegnek érzik az ’egyedül’ szót. Még csak a zéró pillanatban tartunk, hisz egyelőre arról is meg kell győzni őket, hogy az Apa Akadémia és az Egyszülős Központ az ő érdekükben is van, nekik és a gyermekeiknek is az a jó, ha kapcsolatba lépnek hasonló helyzetű családokkal és tanulhatnak egymástól.”

– Egy humoristától elvárják, hogy minden helyzetben megőrizze a humorérzékét?

– Sajnos, de ez persze képtelenség. Az ember nyilván azért választja ezt a pályát, mert van humorérzéke, de onnantól kezdve, hogy ezt hivatásként kezdi űzni, elmaradoznak a kedvtelésből elejtett poénok, ahogy általában egy fotográfus sem fotózza otthon a gyerekeit.

– De ki tudod-e kapcsolni a humort úgy, ahogy le lehet tenni egy fényképezőgépet?

– Ki. Sőt, ahogy érik, komolyodik az ember, inkább az a kérdés, hogy be tudja-e kapcsolni. Ahogy egyre összetettebben látom a világot, egyre nehezebb bizonyos dolgokra legyintenem, nehezebb annyira leegyszerűsítenem, hogy az vicces legyen. Kommentekben néha az emberek okosan ki is fejtik, hogy ez nem úgy van, ahogy én mondom. Persze hogy nem, de az úgy nem vicces.

– Az előadásaid nem poénról poénra lépkedve, kicsit esetlegesen fűződnek össze, hanem fel vannak építve, és elég komoly témákat is kerülgetsz bennük. Nem szokványos, hogy valaki egy standupban a hazugságról, a rasszizmusról vagy a teremtésről beszél.

– Amikor ez a műfaj beindult, mindenki nagyon örült, hogy jaj, de jó, működik! Közben pedig sokan elvesztünk a szakma fortélyaiban és elfelejtettük, mire való maga a mesterség. A burkoló is örülhet annak, hogy szépen rakja a parkettát, de az csak egy része a háznak.

Nekem nemcsak az a feladatom, hogy vicceseket mondjak, hanem az, hogy valamit mondjak, de viccesen. A felszabaduló endorfin meg dopamin ugyanis nagyon jó eszköz arra, hogy megnyisson olyan ablakokat, amelyek reflexből bezárulnának egy komolyabb üzenet előtt.

– Egy új közönséget találtál meg ezzel a felismeréssel, vagy a régiek mentek veled?

– Úgy látom, jönnek velem, egészen odáig, hogy most van egy estem, amelyiknek kifejezetten szomorú a vége, de nem bánják. Ugyan nem ezért jöttek, de megkapják csomagban, és én igyekszem vigyázni, hogy a katartikus tartalom ne menjen a sírva nevetés rovására, de ha van egy többoktávos billentyűzetem, akkor használnom kell a mély és magas hangokat is, nem csak középen pilinckázni.

– Kértél már bocsánatot poénért?

– Igen, egy osztálytársnőmtől, volt is vele egy pár éves mosolyszünet. És egyszer azért is, mert az autista szót rossz kontextusban használtam, elnézést is kértem az Autisták Országos Szövetségétől, csináltam nekik egy flashmobot, meg vezettem egy tévéműsort az autizmusról. Mivel azonban az RTL ismétli az adást, állandóan vezekelnem kell. Nem győzöm nekik belinkelni a penitenciám bizonyítékait. De olyan szempontból nem bánom, hogy tanultam belőle: felelősségem van, súlya van a viccnek is.

– Nem hiányzik néha a jog kiszámítható szabályszerűsége?

– Jaj, egyáltalán nem. Kiváló eredménnyel végeztem el a jogi egyetemet, de a terveim egymás után dőltek be. A jog nem választott engem, és én szeretem rábízni magam a Gondviselésre.

– Sokszor a saját életeddel dolgozol, egészen konkrét és fájdalmas dolgokat is elmesélsz. Ez valamiféle igazságérzetből fakad, hogy ha másokon is viccelődsz, magadat se kíméld? Vagy ez inkább tapintat, hogy ne másokkal példálózz?

– Hamvas Béla azt írta, a nevetés mindig a bukást kíséri, tehát mindig valakinek a kárára szól. Így a legjobb verzió, ha az én káromra szól, ha rajtam nevetünk. Szerencsére, olyan élményeket tudok felhozni, amelyekben a nézők magukra ismernek, titkon megszorítják előadás közben a párjuk kezét, és egy adott élethelyzetben, amikor szükségük lesz rá, majd eszükbe fognak jutni a vicceim. Szintén

Hamvas Béla mondta, hogy minél mélyebb valami, annál általánosabb, és tényleg igaz, hogy minél inkább azt gondolod, hogy ez csak a te kis nyomorod, a te mélyről hozott titkod, annál biztosabb lehetsz benne, hogy más is küzd ugyanazokkal a démonokkal.

A közönség ezt meghálálja. Ha van mit megmutatni magadból, akkor nekik is marad valami a tenyerükben, amit óvatosan hazavisznek, különben csak leporolják és elfelejtik.

– Foglalkoztat egy ügy, és erre fölépítesz egy előadást? Vagy meglátsz egy vicces helyzetet és arra épül a téma?

– Általában valami bosszant, valami miatt lelkiismeret-furdalásom van, vagy valamit nem értek. Vagyis mindenképpen erős érzelmi viszonyom van hozzá. Nekiállok körbejárni, adott esetben utána olvasok.

– Például mit?

– A mostani estem, az Életed filmje egy merész vállalkozás, 80 percben meséli el az emberi életet a születéstől a halálig. Ehhez például sok pszichológiát olvastam. 
Van benne tízpercnyi kamaszkor, ahhoz például elolvastam két-három könyvet a kamaszokról, azon túl, hogy én is voltam kamasz. A házassághoz sokat olvastam férfiakról, nőkről, feminizmusról. Ha valami piszkál, szeretek utánajárni. Ennek az estemnek szilveszterkor lesz a búcsúelőadása a Kongresszusi Központban, és a bevételt a csepeli Családok Átmeneti Otthonának ajánljuk fel. Az utolsó negyedórában a néző is érzi, hogy ezt most nem lehet elsumákolni, kénytelenek az életüket tágabb összefüggésben is meglátni, még ha a vége fel is van oldva nevetéssel.

Egy barátom azt mesélte, hogy megnézte az előadást, felszállt a villamosra, és egész úton az ott hallottakon gondolkodott, lefeküdt, és csak reggel jött rá, hogy előző este kocsival jött. Az ilyenekért érdemes csinálni.

– A feleséged mit szól, hogy szilveszterkor is dolgozol?

– Négytől már a családé vagyok. Hát, a feleségem ahhoz is hozzáment, hogy esténként előadásaim vannak, cserébe egész nyáron a gyerkőcökkel lehetek. 

–A gyerekeid most még kicsik, de hamarosan befolyásolhatja az életüket az, ami a színpadon elhangzik.

– Ez nagyon kényes dolog. Arra már most is ügyelek, hogy a nevüket, a személyes dolgaikat véletlenül se említsem. Fénykép sohasem jelent meg róluk, nem szeretném őket három poénért kiárusítani. Ők lennének az utolsók, akiket bántani szeretnék, és azt sem szeretném, hogy más bántsa őket. 

– A feleségedet a közönségből választottad. Ezek szerint ő kezdettől fogva vevő a humorodra?

– Ez nem választás volt, inkább amolyan egymásra találás. Még nem voltam annyira befutott, hogy kifejezetten az én humoromra vett volna jegyet, azt sem tudták, ki lép föl aznap este. Nyilván évekkel később sokkal nehezebb lett volna párt választanom, mert mindenki a tévés standupost látta volna bennem. 

– És az baj lett volna?

– Baj. Óriási baj. Mivel nem látok bele az emberek fejébe, és abszolút bizalmatlan lennék. Vagy külföldről választottam volna párt, ahol nem ismernek. 
Visszatérve a gyerekekre, öt-hat éves korukig tudnak igazán abszurd dolgokat produkálni. Akkortájt nyílik ki annyira az értelmük, hogy már bandaként tudunk együtt lenni, és attól kezdve egyre kevesebb olyan alapanyagom van, amit ők termelnek. Közben én is egyre változom, már más is érdekel.

– És ez a változás színpadra való?

– Persze.

A legtöbb férfi megáll ebben a családapapózban, 70–80 évesen is elég számára az, hogy várja haza az unokákat, motoz a kertben, bütyköl a házban. Holott még annyi mindent kellene csinálnia az életben. Például felnőni. Sok ember még hetvenévesen sem olyan érett, mint Jézus 30 évesen.

– Elég magas mérce…

– Magas. Nemrég olvastam, hogy az indiaiak négy részre osztják a férfikort: a tanítvány szakasz, vagyis az útkeresés; a családapa korszak, amikor a gyerekek útját egyengeted és gondoskodsz róluk –és Európában többnyire itt meg is állunk. Pedig még jön a kereső vagy remete korszak, amikor még tudsz adni szellemileg, lelkileg, fizikailag, de már igyekszel elérni valamiféle bölcsességet,és végül a negyedik, a bölcs öreg, aki már higgadt, nyugodt, érti az élet dolgait és nem bosszantja föl magát rajtuk. Ehhez képest én csak ingerült és bosszankodó öregeket látok. 

– Azt mondtad, hogy a humorhoz is kell indulat, bosszankodás…

– Kell, de az is kell, hogy le tudd vezetni az indulataidat. Lehet, hogy akkor már csak ülnék mosolyogva a diófa árnyékában.

– Csak a férfiak útjáról beszéltél…

– A nők útját nem ismerem, Ha egy női lélek nincs a helyén, attól nem én vagyok boldogtalan, de a saját lelki GPS-emet igyekszem szemmel tartani. A feleségem ösztönösen is annyira egyenesben van, hogy úgy érzem, mellette kapaszkodnom kell, és férfiként együtt érnem vele. Filozófiából és teológiából is férfi szerzőket olvastam.

– Úgy látod, hogy a humor is inkább férfi talentum? Sokkal kevesebb a női humorista.

– Ezért is megköveznek majd…de szerintem egy nőt el kell kápráztatni. Őket mi, férfiak önmagukban is csodálatosnak látjuk, de nekünk állandóan bizonyítanunk kell, milyen okosak, lehengerlők, csodálatosak vagyunk. Ennek egyik eszköze a humor. Ha egy nőt megkérdezünk, mi az öt legfontosabb tulajdonság egy férfiben, szinte mindig ott a listán a humor. Ha egy férfit megkérdezünk, maximum azért tartja fontosnak, hogy legyen a nőnek humorérzéke, hogy jókat kacagjon a viccein. Ha a nő mondja a poént, akkor az azt jelenti, hogy szarkasztikus, ironikus és kiábrándult. És a férfi nem ilyennek akarja látni a nőt. Ráskó Eszter tündöklő női humorista, sokat járom most vele az országot, szeretem, de ő egy igazi troll. Bármilyen helyzetet képes három mondattal széttrollkodni. Nem ezt várja egy átlagos férfi egy átlagos nőtől. 

– Könnyű döntés volt, hogy Istenről beszélj a színpadon?

– Egyáltalán nem, sokáig külön is választottam, és volt a vallással egy ideig egy kis mosolyszünetem is. Kosztolányi azt mondja a Boldog szomorú dalban: „Itthon vagyok itt e világban, / S már nem vagyok otthon az égben.” 
Én pont a fordítottját éreztem. Teljesen elveszett voltam a hétköznapi, világi dolgokban, és meg akartam érteni az élet természetét.

– Ez miért volt így? A neveltetésed miatt?

– Otthon az élet kaotikus és bizonytalan volt; a vallás, a közösség, a szertartások, a kemény, fehérített ing meg a Tízparancsolat szabályrendszere adott egy biztonságos keretet. Ez aztán meg is telt tartalommal, de 23 évesen azon kaptam magam, hogy jó, de mi van a világgal, hogy működik a szerelem, a mámor, a bukás? Milyen lehet padlót fogni?

– Ki is próbáltad?

– Igen, de onnan lehet felemelkedni. A bukás és a felemelkedés egyaránt Isten kegyelméből történik.

Megtaláltam a szerelmet, a családot, és ahogy kisimult a kapcsolatom ezzel a világgal, kisimult a vallással is.

Azért mertem elkezdeni foglalkozni a standupban is a vallással, mert a kikezdhetetlen dolgok mellett van benne egy csomó fonákság is. És a kereszténység a kultúránk, szinte mindenki ebben nőtt fel, karácsonykor mindenki betlehemet látott a fa alatt vagy a templomban, a közös élményekre pedig könnyű viccet fűzni.

– Mindig nyitott fülekre találsz?

– Ó, hát Jézust is utólag olyan könnyű szeretni, de annak idején a farizeusoknál is és a tanítványoknál is kiverte biztosítékot, mert nemcsak azt akarta, hogy jámborak legyünk, hanem azt is, hogy gondolkodjunk önállóan, hogy lepjük meg az embereket. Egy humorista pláne nem simulhat be a mainstreambe.

– Az sem fontos, hogy a többség szeressen?

– Valóban már nem annyira sürgős az azonnali visszajelzés a közönség részéről – ami a szeretetnek vagy jele, vagy pótléka –, mint korábban. Ma már a lemorzsolódás sem bánt, mert tudom, hogy aki igazán szeret, megmarad. Nézőként is, barátként is. 

– Előadás közben mennyire érzed, hogy hatsz-e a közönségre? 

– Jó érzés, hogy egy-egy mondattal, gesztussal úgy tudom irányítani a közönséget, mint egy karmestera zenekart. A nevetés azonnali visszajelzés, de a csendekből nehéz olvasni. Ezért fontos a végén a taps is. De színpadon ez az igazi bátorság, hogy ne félj a csendektől. Mert a poénok alatt szórakoznak, de a csendekben szeretnek meg.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. decemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>> 

Jó az érintetteknek, emellett saját jóérzésünket is erősíti, ha embertársunkért teszünk valamit, ha látjuk, hogy valakinek hasznára válik cselekedetünk. Adományozásra főképp ez sarkallja az embereket. A felgyorsult világ az embereket el is idegenítette, szükségük van arra, hogy picit figyeljenek másokra. Például megsajnáljuk az egyedül élő időseket, nagyobb eséllyel megyünk át a szomszédba is. Ez idő tájt mindenhol azt halljuk, hogy a karácsony a szeretet ünnepe, emiatt is több ilyenkor az adomány, több a jótékonykodó.

A pszichológia használja az altruizmus kifejezést is, ami az állatvilágban is ismert, azzal kapcsolatos, hogy a faj megmentése fontos az egyedeknek. „Ez olyan önzetlen viselkedés, amely nem a saját érdeket, nem a saját túlélést segíti, hanem egy másik fajtársét. Ennek hátterét rengeteget kutatják, például az etológia is vizsgálja, hogy az egyik kutya miért menti meg a másikat” – mondja Faludi Viktória tanácsadó szakpszichológus. A pszichoanalízis szerint a másoknak való segítségnyújtás nemcsak a konfliktusok elhárításának, a bűntudatcsökkentésnek, az önmagunk kedvezőbb színben láttatásának egyik módja, hanem az egészséges személyiség saját törekvése is.

Az emberi altruizmus hátterében mindenképpen meghúzódik empátia, a nagyobb empátiás érzékenység pedig fokozott segítőkészséget eredményez. Attól nem függ az adományozási kedv, hogy valaki mennyire tehetős: bár a nagyságrendek nyilván függenek az anyagi helyzettől, de ez a kérdés sokkal inkább személyiségfüggő. A társadalmi távolság a segítségnyújtás motivációját mindenképp csökkenti: más volt a helyzet régen, amikor a falvakban mindenki ismerte a másikat, ma azt gondoljuk, akkor az emberek jobban támogatták egymást. Viszont ha nagyvárosban élünk, azt feltételezzük, hogy majd a másik segít, és mi továbbmegyünk – ez is egy ismert szociálpszichológiai jelenség. Oszlik a felelősség, ezáltal nem is érezzük annyira, hogy a mienk lenne.

Kettő az egyben?

Az altruizmus az emberi közösségekben néha háttérbe szorul, megelőzi az önzés. Ilyenkor nem a közösség, hanem a saját lét fenntartása a cél. A segítségnyújtás mégis társadalmilag jutalmazott cselekedet, már az óvodában is dicséret jár érte. Az ilyen tettek divatossá is váltak, akciókat húznak rájuk. A társadalmi felelősségvállalás persze ettől függetlenül is fontos mindenkinek, a jól ismert Hősök tere program is arra buzdít, hogy merjünk kiállni és tenni másokért a hétköznapokban. Az ötlet atyja Philip Zimbardo, aki kezdeményezésével a hétköznapi közöny ellen szeretne tenni, azt kívánja elérni, hogy többet segítsünk egymásnak, hogy minél több hétköznapi hős legyen Magyarországon. A világhírű szociálpszichológus egy erre szolgáló pedagógiai módszert is kidolgozott, amit egyes amerikai általános iskolákban tanítanak is.

Ha nagyvárosban élünk, azt feltételezzük, hogy majd a másik segít, és mi továbbmegyünk – ez is egy ismert szociálpszichológiai jelenség.

Ha nagyvárosban élünk, azt feltételezzük, hogy majd a másik segít, és mi továbbmegyünk – ez is egy ismert szociálpszichológiai jelenség.„Már a gyerekeket is fontos arra szocializálni, hogy segítsék társaikat. Akiben van empátia, annak ez sokat jelent, az ilyen magatartás pedig társadalmilag is elvárt, a közösségi lét egyik fontos eleme. A jótékonykodás jó érzéssel tölti el az adományozót is, karácsonykor pláne. Ez a fogyasztás ünnepe is, ilyenkor rengeteget költünk, ami bűntudatot, lelkiismeret-furdalást okoz. Jótékonykodással ez is csökkenthető. Persze a nemes cselekedetnek ez nem veszi el az értékét, hiszen jó érzés látni, hogy valakivel jót teszünk” – magyarázza Faludi Viktória. Az emberek ezt érezhették akkor is, amikor összegyűjtötték a pénzt arra, hogy az SMA1 betegségben szenvedő Zente, és az SMA2-ben szenvedő Levente megkaphassa a szükséges kezelést. Ilyenkor a támogatók átélhetik, hogy az ő közreműködésükkel érkezett segítség, hogy lám, létezik emberség. Ezt szeretjük érezni, szeretjük azt gondolni, hogy ha bajba kerülünk, rajtunk is fog valaki segíteni.

Látni az eredményt

Az embereknek szükségük van arra is, hogy lássák, adományuk jó helyre megy. „Ez általában mindenkinek fontos, de persze vannak kivételek. Vannak például, akik fura nyelven íródott e-mailek miatt is képesek komoly összegeket utalni, és föl sem merül bennük, hogy csalókkal van dolguk. A többségnél persze nem ez a helyzet, sőt, náluk az adakozókedvet növeli is az, ha tudják, kinek segítenek” – mondja a pszichológus. Az is jólesik az embereknek, ha egy-egy akciónál képernyőn látják, hogyan nő a pénzösszeg. Ez egyben persze pszichés nyomás is, késztetés arra, hogy az emberek valamit hozzátegyenek ahhoz, amit sokan támogatnak. Előkerül itt a valahová tartozás élménye is: részt veszünk valamiben, mi is jót teszünk, mint a többiek. Jó érzés az is, ha valaki szó szerint viszontlátja adományát valakin. Például látja a hajléktalan emberen a pólót, amit ő adott neki.

Az ünnepek idején rengeteget költünk, ami bűntudatot, lelkiismeret-furdalást okoz. Jótékonykodással ez csökkenthető.

Nem adományozás, de jó példája a segítőkészségnek és az önzetlenségnek az a történet is, amit a pszichológus oszt meg velünk. „Egy műsorban beszélgettünk a fair play díjról, és érdekes volt, amit egy 18 éves fiú mondott. Egy kerékpárversenyen segített egy elesett társának: megállt, rontva ezzel saját idejét, eredményét. Viszont azt mondta, nem érti, miért kapott ezért díjat, hiszen teljesen normális, hogy úgy döntött, megáll és segít. Jó érzés volt hallani, ahogy ezt mondja, hogy értetlenkedik azon, hogy ez a sportban nagy szónak számít.” Ehhez a hozzáálláshoz persze olyan nevelésre van szükség, ami segíti ezt a látásmódot. Másrészt egy versenyző is akkor versenyző, ha van kikkel versenyeznie. A gyerekek elmondták azt is, rossz érzés úgy nyerni, hogy tudják, csak azért lettek elsők, mert kiesett a legnagyobb ellenfelük.

Túl az egyénen

A segítségnyújtás a vállalatoknak is fontos, társadalmi felelősségvállalásra a cégek is törekszenek. Ennek eszköze az adománygyűjtés és a jótékonysági akciók szervezése, civil és karitatív szervezetek támogatása. Ez egyben a márka pozitív képét is erősíti, komoly reklámereje van. „Szeretjük hangsúlyozni, hogy mi vagyunk az ország legnagyobb adománygyűjtő csapata. Decemberben sok programhoz csatlakozunk, mi is támogatjuk a rászorulókat. A legfontosabb talán a Magyar Ökumenikus Segélyszervezettel való együttműködésünk: a karitatív szervezet szeretet.éhség. nevű országos adventi pénzadománygyűjtő kampányában tizedik éve veszünk részt a szervezet stratégiai partnereként” – mondja Hevesi Nóra, a Tesco kommunikációs vezetője. Nem kérdés, hogy az áruházlánc is érzi: az adventi időszak alatt jellemzően többet vásárolunk, ajándékokra, ételekre egyaránt nagyobb összeget szánunk. A szeretet.éhség. kampány remek lehetőséget ad arra, hogy egy kicsit szebbé tegyük azok ünnepét is, akik mindezt nem engedhetik meg maguknak. Idén december 24-éig lesznek elérhetők a 250 forintos adománykuponok a Tesco áruházaiban, segítségükkel tavaly több mint 66 millió forint gyűlt össze a rászorulóknak. A segélyszervezet az idei összegből is nehéz helyzetben levő családokat és gyermekeket támogat majd.

A hipermarket támogatja a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet Felhőtlen gyermekkor kampányát is, melynek célja a nehéz sorsú és hátrányos helyzetű gyermekek segítése. Az áruházlánc emellett évente több alkalommal tart tartósélelmiszer-gyűjtő kampányokat, illetve több mint 170 áruházból minden nap a rászorulók számára ajánlja fel a már nem eladható, de fogyasztásra még alkalmas élelmiszert.

Gondolni a rászorulókra

Az Élelmiszerbankkal való együttműködés karácsonykor sem szakad meg, a menthető élelmiszereket ilyenkor is eljuttatják a rászorulókhoz. „Emellett idén is csatlakoztunk a Magyar Élelmiszerbank Egyesület karácsonyi tartósélelmiszer-gyűjtő akciójához. Tavaly ennek keretében 161 áruházunkban közel 200 tonna élelmiszer gyűlt össze, ami 490 ezer adag étel elkészítéséhez volt elegendő” – mondja Hevesi Nóra. Az áruházlánc az előző évekhez hasonlóan a vásárlók felajánlásait idén is kiegészíti az összegyűjtött élelmiszerek értékének 20 százalékával, ezzel is segítve az Élelmiszerbank munkáját. Az áruházlánc emellett a Vöröskereszttel is évek óta együttműködik karácsonyi tartósélelmiszer-gyűjtő kampányokban. Tavaly a decemberi kétnapos élelmiszergyűjtés során a 111 hipermarketben 68 ezer kilogramm tartós élelmiszert adtak össze a vásárlók. Az adományok mintegy 13 ezer mélyszegénységben élő családhoz jutottak el országszerte.  Az ünnepek idején rengeteget költünk, ami bűntudatot, lelkiismeret-furdalást okoz. Jótékonykodással ez csökkenthető.

Támogatott tartalom.  A cikk a Tesco szakmai támogatásával készült.

– Nagy váltás volt 1991-ben Erdélyből az anyaországba átjönni?
– Kicsi és vékony voltam, majd’ elfújt a szél, de aztán a sport megedzett, miután bekerültem a csörgőlabda-válogatottba. Ez a látássérültek speciális sportja. Széthajtottak, de élveztem, mert szeretem a kihívásokat. És a csajoknál is jó pont a versenysport.

– A dzsúdóban nem akadályozott a látásod hiánya? Miért lett vége?
– A gyorsaság, a testtudat, a mozgáskoordináció bizonyos fokig pótolta a látást. Amikor felvettem a kontaktot az ellenféllel – hol látóval, hol látássérülttel –, a dzsúdótechnika, a leszorítások már jöttek érzésből. Azért kellett befejeznem, mert elszakadtak a térdszalagjaim. Sok sérülésem volt, mert mindig mindenbe százszázalékosan odatettem magam, az sem érdekelt, ha belesérülök. A sok tapasztalat után ma már megfontoltabb vagyok…

– Mi volt a legextrémebb kalandod?
– Sok mindenre, amire 15–20 éve még azt mondtuk, extrém, ma már csak bólintunk. Felgyorsult, ingergazdag lett a világ, a kisebb dolgokat nem értékeljük eléggé. A porschés kalandomhoz hasonlót mondjuk a látók közül sem sokan élhettek át! Az USA-ban élő bátyám esküvőjén voltunk kint, amikor valóra vált ez az álmom. Egy barátom beült mellém, segített kitapasztalni a pályát, ahol amúgy gyorsulási versenyeket rendeznek. Maradt hiányérzetem, az autóvezetésben nem volt teljes a szabadságérzés. Nem tudtam akkor kanyarodni, amikor akartam, mint például az óceánon jetskivel.

– Értékeled azért a kisebb dolgokat is, vagy mindig a határaidat feszegeted?
– A múltkor mondta egy ismerősöm: „Csabikám, egy kicsit le kéne nyugodnod, nagy kanállal eszed az életet.” Addig bennem sem tudatosult, hogy talán azért keresem ezeket az élményeket, mert hiányzik a vizualitás.

Amíg te elmész valahova, és csak azzal, hogy körülnézel, százmillió inger ér; nekem nincs olyan, hogy látvány.

Érnek illatok, ahogy elmegyek egy kávézó előtt, érzem, ha finom a levegő, és az is fontos, kivel vagyok. De keresem azt, ami új. Viszont értékelek egy mély beszélgetést a régi barátaimmal egy ital mellett a törzshelyünkön, vagy ha elolvashatok egy jó könyvet.

– Hogyan és miről szoktál olvasni?
– Telefonfüggő vagyok, mint sokan. Söpröm jobbra-balra az ujjammal a cikkeket, és ami érdekel, azt felolvastatom az iPhone-nal. Érdekelnek a párkapcsolati témák, minden, ami értelmes és érzéseket vált ki. Sok száz könyvem van elektronikusan. Az élet dolgairól, tipikus pasis témákról. Szeretem a világháborús történelmi visszaemlékezéseket is a veteránoktól, aztán például Wilbur Smith, Alistair Maclean köteteit.

– Filmeket is „nézel”?
– Ha van mondanivalójuk. Amelyikben halomra lövik egymást, az talán látványos, de engem nem köt le. Moziba is szoktam járni, s olyankor elmondhatom magamról, hogy ezt vagy azt a filmet „láttam”…

– Mit jelent neked a zene?
– Anélkül nem tudok létezni! Akár otthon vagyok, akár edzem vagy masszírozok. Tóth Vera mondta, hogy a zene sejtszinten regenerál, és ez szerintem maximálisan igaz. Kicsiként nagy kedvencem volt a tangóharmonika, mert volt a szomszédunknak. Kaptam egyet én is ajándékba, megtanultam rajta pár dalt, de nem volt hozzá olyan tehetségem, mint más vakoknak, akik abszolút hallással bírnak.

– Amikor utazol, miben éled meg, hogy új helyen jársz?
– Érzékelem az atmoszférát.

Nem kell feltétlenül látni ahhoz, hogy tapasztald a közeget – nem azt, hogy kék a fal, hanem azt, hogy jó helyen vagy, aminek átragad rád a hangulata. És ehhez még tapogatni sem kell.

Sok sorstársam szeret kiállításra járni, szobrokat tapogatni, de én az ilyesmit – mindenféle régi tárgyak fogdosását – unom.

– Mi a helyzet az illatokkal, ízekkel?
– Azok meghatározók, nagy ínyenc vagyok! Szeretem a különleges borokat is. Nektek, látóknak az ingerek 90 százalékát a szemetek adja, nekünk ezt mással kell pótolni. Ha megyek az úton, s hallom, hogy zörren egy szatyor valaki kezében, vagy roppan a cipője talpa, tudom, hogy utolértem, ki kell kerülnöm. Az emberek sokszor bambák. Néznek, de nem látnak.

– Van azért, aki figyelmes?
– Volt már, hogy megkérdezte egy aranyos lány, segíthet-e. Hát persze, pont neki mondanék nemet? Be is jelöltük egymást Facebookon. Hányszor teremt az élet olyan helyzetet, amiből nem tudod, mi alakulhat! Régen bántam, ha éreztem szimpátiát, de nem mertem lépni. Az élettapasztalat viszont azt mondja: legfeljebb lesz egy kellemetlen fél percem, de ha meg sem adom az esélyt?

– Van önbizalmad ismerkedni?
– Kamaszként sok mindenről azt hittem, azért nem sikerül, mert nem látok. Ma már tudom: nem lehet mindenki az én emberem.

Valaki számára misztikumot jelentek, esetleg könnyebben megnyílik előttem. Társkeresőn soha nem írtam ki, hogy látássérült vagyok, azért, hogy a személyemre legyenek kíváncsiak.

Volt, aki hangoztatta, milyen toleráns, majd amikor megtudta, eltűnt. Mástól kérdeztem, hogy zavarja-e, mire ő: miért, kellene? Rám volt kíváncsi, nem az állapotomra.

– Alapból jót feltételezel, vagy gyanakszol néha?
– Gyanakodva nem lehet élni. Nem gondolhatom, hogy ha lerakok valamit valahova, azt úgyis ellopják. Kell némi nyitottság. Ha nem engedsz közel magadhoz embereket, nem úgy érnek az ingerek sem. A készpénzcímleteket mindig más elhelyezésben teszem be a pénztárcámba – az ezrest például hosszában, a kétezrest félbehajtva –, s el kell hinnem, hogy annyit adnak vissza, amennyit mondanak. Ha kártyával fizetek, elteszem a bizonylatot, de a sok év alatt nem volt még rossz tapasztalatom.

– Kivéve egy támadást – arról olvastam.

– Követtek, ki akartak rabolni, de visszatámadtam és hasba szúrtak. Ha nem kezdem el ütni az embert, talán nem esik bántódásom. Legközelebb már óvatosabb voltam, amikor a Jászai Mari téren akarták elvenni a telefonom, igaz, akkor sem hagytam.

Közben elment mellettünk egy-egy jármű, de az emberek csak utólag kérdezték meg, rendben vagyok-e.

– Lelkizős típus vagy?
– Szeretem mélyen megélni a sportot és a magánéletet is, meghatódni könyvön, filmeken. Ha valaki a fejemhez vág valamit, aminek nincs alapja, megvisel. De én is tudok bolond lenni, mégiscsak székely vérem van. Viszont mindig bocsánatot kérek, mert az is zavar, ha én vagyok igazságtalan.

– Vak közösségekkel tartasz kapcsolatot?
– Van vak informatikus, programozó barátom, ám a sorstársaim közül sokan elég „szűklátókörűek”. Nekem például fontos a jó megjelenés, hogy rám senki se mondhassa, hogy azért vagyok koszos, mert nem látok. Ha igényesen öltözködöm, mindenki jobban értékel. Egy barátommal szoktunk együtt vásárolni, akivel ismerjük egymás stílusát. A fazont, az anyagot én választom, a színvilágban kérek véleményt. A szekrényemből sem találomra veszek ki valamit, hanem tudom, mi mihez illik, s tapintással 99 százalékra eltalálom, amelyiket szeretném.

– A hölgyeket mi teszi számodra vonzóvá?
– Az illatuk, az ápoltságuk. És az emberek nem is tudják, a hangjuk milyen sokat elárulhat. Mondtam már haveromnak a villamoson, hogy „nézd, milyen jó az a baloldali csaj”. Azt mondja: „te nem vagy semmi”. Mert sokszor elég hallani, miről hogyan beszélgetnek, és a mosolygós, pozitív bűbáj egy női hangban euforikus érzést tud belőlem kiváltani.

– Mi az, amit a legjobban sajnálsz, hogy nem lehet részed benne?
– Egy ismerősöm nemrég egy hajókörútról jött haza, és azt mondta: olyan gyönyörű volt a tenger színe, amilyet még sosem látott…

Azt azért sajnálom, hogy nem tudok egy gyönyörű naplementét megélni! De nem ragadok le ennél. Ha holnaptól látnék, ki tudja, mit kezdenék vele, mert látni is meg kell tanulni.

Talán így többet használom az elmém, és sok olyasmit is megélek, amiről más csak álmodozik. Lehet, látóként a mai napig nem mozdultam volna ki otthonról.

– Miben változtál az évek során?
– Régen tartottam attól, hogy ha új helyre megyek, nem találom meg, amit kell, és ciki lesz, ha nekimegyek valaminek vagy felborítok egy széket. De már nincs bennem gátlás, megtanultam improvizálni, figyelni a környezetemre. Mert ha felemelem a fejem, az emberek is fel fogják emelni a fejüket körülöttem, és nyitottabbá válnak. S tán furán hangzik, de a térlátásom is fejlődött. Olyan is volt, hogy egy 75 éves, korábbi élsportoló nénit masszíroztam, aki panaszkodott, hogy elege van mindenből. Megkérdeztem: nincsenek gyerekei, unokái? Egyből lelkes lett. Mondom, csak gondoljon bele, mekkora bánatot okozna nekik, ha feladná! Megfogta a kezem, elhallgatott fél percre, majd megszólalt: „Csaba, ha csak ezért jöttem ma ide, már megérte.” Akkor még nem tudatosan, de sikerült olyat mondanom, amivel segítettem neki. Ma pedig már tudatosan figyelek arra, hogy ha van rá mód, másokat inspiráljak. Így magamat is mindig új oldalról ismerem meg.

Gyerekkorom egy részét egzotikus vidéken, Etiópiában és Kenyában töltöttem, ahol szebbnél szebb élmények értek, és ez a mai napig meghatározza hozzáállásomat a világhoz. De ott szembesültem először az igazi nyomorral, szegénységgel is, amely idővel dühvel és a tehetetlenség érzésével párosult bennem, mígnem úgy éreztem, hogy ha a világot nem is fogom tudni megváltoztatni, de talán megpróbálhatom egyes emberek életét egy kicsit színesebbé és szebbé tenni. Így döntöttem el, hogy visszalátogatok Afrikába.

Vissza Afrikába

Kapcsolatba kerültem a TAITA Alapítvánnyal, ami lehetővé tette, hogy 20 év után újra úton voltam Afrikába, ahol régi-új ismerősként köszöntött sok minden. Utazásom fő célpontja ezúttal egy árvaház volt, a Taita-hegy lábánál, Kenya déli részén, ahol hat hetet töltöttem el az ott élő gyerekekkel. Életem egyik legkülönlegesebb élménye volt ez! Az itt élő gyerekek, csecsemőktől a tinédzserekig, azért kerültek ide, mert szüleik valamilyen okból nem tudták/akarták őket felnevelni. Volt, akit az utcán találtak meg, volt, akit beadtak, és volt, akit el kellett választani szüleitől, hogy itt biztonságba helyezhessék a hatóságok. Szinte egytől egyig nagyon szegény sorsú családokból származnak, de sokan nem is igazán ismerik valódi családjukat, nekik már az árvaház az otthonuk és a többi gyerek a sok kis testvérük.

Megdöbbentően egyszerű körülmények fogadtak az árvaházban. A szobákban emeletes ágyak, minden ágyrészen két gyerek osztozik. Alig vannak játékaik vagy bármi, ami sajátjuk lenne, mindenen osztoznak. A rengeteg gyerekre alig jut pár felnőtt, akik ellátják őket és a házimunkát is egyben, de olyan, aki játszana a gyerekekkel vagy mesélne is nekik, nem is igazán van, hiszen annyi az egyéb teendő a ház körül. Így hát a gyerekek nagyon kreatívan megtanulták magukat elfoglalni azzal, amilyük van, és hamar megtanulták, hogy a nagyobbak dolga segíteni a kisebbek ellátásában is.

Éhesek a szeretetre

Ezek után érthető, hogy engem mekkora lelkesedéssel fogadtak, és mekkora örömet jelentett, hogy most végre itt van egy látogató, aki csakis miattuk jött ide. Másfél hónapig éjjel-nappal azt lestem, hol tudok besegíteni, hogyan tudom minél színesebbé és könnyebbé tenni a mindennapokat. Pelenkáztam, etettem, orvoshoz vittem, ringattam, fektettem a babákat…

Nagy az igényük az ölelés melegére, attól nyugszanak csak igazán meg, egyébként meg folyamatos babasírás zengi be az épületet.

Aztán ott voltak a néhány évesek, akikkel naponta kimentünk a háziállatokat megnézni, gyerekdalokat tanítottam nekik. Az ovisokkal és kisiskolásokkal már lehetett mindenféle körjátékot, társasjátékot játszani vagy rajzolgatni, a felsősök pedig a házi feladatok megoldásában fordultak hozzám, vagy egyszerűen csak azzal, hogy beszélgessek velük. Az esti meséket azonban kortól függetlenül, mindenki szájtátva hallgatta. Ahol csak tudtam igyekeztem kedvükre tenni, főztem mindenféle finomat, főképp húsételt és édességet, ami különlegesnek számít. Elmentünk együtt strandra, kirándulni, kidekoráltuk a szobák falait, táncos bulit csaptunk, barkácsoltunk…

Adtam magamból, amit csak tudtam. Bevallom őszintén, fárasztó és kemény munka volt, de hatalmas energiákat adott cserébe vissza!

A hangzavart, az állandó felfordulást, a néha nehezebb pillanatokat, amikor fegyelmezni kellett, vagy amikor én magam merültem ki testileg vagy lelkileg, végül sokszorosan kárpótolták azok a pillanatok, amikor felhőtlennek és boldognak láthattam őket, amikor azt éreztem, na, ezért megérte!

Az afrikai emlékek azóta is kísérnek, mesélem a történetem, mert hiszem, hogy akit meg kell, azt meg fogja találni ez a történet, és talán egy nap maga is útra kel a gyerekekhez… vagy támogatóvá szegődik. Én magam szintén két gyermek támogatójává váltam, avagy ahogy azt kint emlegetik a gyerekek: „szponzor” lettem. Rendszeresen levelezek velük, és igyekszem mindig néhány fényképet, apró ajándékot is küldeni nekik, ők pedig szép kis rajzokkal, kedves beszámolókkal válaszolnak.

Itt természetesen felmerül, hogy vajon a sok különböző önkéntes felbukkanása a gyerekek életében milyen hatással van rájuk érzelmileg? Úgy gondolom, egyfelől nekünk, önkénteseknek fontos, hogy egyik gyerekkel se kivételezzünk és ne engedjük magunkhoz jóval közelebb, mint a többit.

Bár nem könnyű sem nekik, sem nekünk megszeretni, majd elengedni egymást, mégis maga az együtt töltött idő és a közös pillantok emléke által mindannyiunk élete színesebbé vált, és ez az, amitől összességében pozitív töltete van a történetnek.

Hogyan tovább Magyarországon?

Ennek már lassan három éve. Ahogy hazatértem, éreztem, hogy itt már nincs megállás. Ezt folytatni kell, mert rájöttem, hogy jó hatással tudok lenni a gyerekekre, értek a nyelvükön, és ez egy különös kiváltság. Hamar megláttam, nem is kell ehhez messze menni, számos lehetőség adódik itthon is. Így kerültem kapcsolatba a Menedék Alapítványon keresztül egy afrikai származású kisfiúval, akit eleinte korrepetáltam, majd látva, hogy milyen kevés lehetősége van családi helyzete miatt kimozdulni otthonról, kitaláltam, hogy mi lenne, ha élményeket szerveznék neki.

Így kezdtünk el együtt vagy ismerősök gyerekeivel közösen állatkertbe, cirkuszba, moziba, bringóhintózni, hajózni, koncertre járni. Mivel ritkán találkoztunk, általában nehezebben ment az elején a feloldódás, néha én is éreztem, hogy a sok egyéb teendő mellett nem mindig könnyű erre is időt szakítani… de a végén mégis úgy éreztem, ha csak ennyivel is gazdagabbá tudtam tenni a kis életét, már akkor is megérte.

Nehéz sorsok, önfeledt nyári táborok

Az önkénteskedés egy adok-kapok folyamat, amelyből nagyon sokat kaphatunk lelkileg, és beleadott erőfeszítéseink eredménye kézzel foghatóvá válik! Számos területen lehet önkéntes tevékenységet végezni, legyen szó idős vagy beteg emberekről, társadalmi ügyek melletti kiállásról, bajba jutott állatok megsegítéséről vagy bármi másról.

Az idei nyáron, az Ökumenikus Segélyszervezet felhívására jelentkeztem önkéntesnek az egyik nyári gyerektáborba a képzett szociális munkások mellé. A nyaranta megrendezett egyhetes táborok különböző turnusaiba az ország elmaradottabb településeiről érkeznek gyerekek, akiknek év közben a szervezet helyi alkalmazottai tartanak foglalkozásokat vagy segítenek nekik a mindennapi boldogulásban.

Sok gyerek számára ez a tábor jelenti az igazi nyaralást, és sokuk számára már a meleg étkezés vagy az angol WC is különlegességnek számít.

A tábori foglalkozások során sok különböző sorsot ismertem meg, de ami a leginkább meghatott, hogy egytől egyig mindenkin látszott, mennyire sokat jelent számára, hogy eljöhetett táborozni.

Tekintve, hogy ez volt életem első táboroztatása bevallom, kicsit tartottam tőle, meg fogom-e találni a hangot a gyerekekkel.

Később rájöttem, valójában attól féltem a legjobban, hogy vajon teljes szívemmel át fogom-e tudni magam adni a feladatnak. A félelmeim azonnal eloszlottak abban a pillanatban, ahogy a gyerekcsapat megérkezett a kastélyosdombói táborba, mivel a gyerekek kitörő lelkesedése és öröme azonnal magával ragadott.

Egyszerre voltam én nekik Vera néni (igen, ehhez azért még fiatalnak érzem magam… de meg kellett szoknom), akire felnéznek és akitől tanácsot kérnek, vagy akivel a napi kiscsoportos foglalkozásokon megvitatták az élet nagy kérdéseit. És egyszerre voltam társuk az önfeledt játékban, az akadályversenypályán, a strandon, szalonnasütéskor vagy a táncos buliban. Sokat tanultam tőlük: mik a menő tánclépések ma, vagy mi a mai gyerekek körében a szleng, de azt is, hogyan kell belefeledkezni egy jó játékba úgy, ahogy azt csak a gyerekek tudják. Az ottani közös élmények nemcsak számukra jelentenek egész évre kitartó feltöltődést és szép emlékeket, hanem számomra is! Büszke voltam, amikor a kamaszok engem is társuknak tekintve bevontak abba, hogy kinek ki tetszik, vagy éppen egy nagy sírásba fulladt veszekedés után sikerült hosszas lelki beszélgetéssel kibékítenem két gyereket.

Nem tudom azt a vallomást sem felejteni, amikor ez egyik kisfiú szomorúan elmesélte nekem, hogy otthon sokat van egyedül, mert sajnos nem nagyon játszik vele senki, és felnőttként kell a háztartásban besegítenie.

Azt sem fogom elfelejteni, amikor az önfeledt gyerekzsivajban a strandon egyszer csak átölelt ugyanő, és annyit mondott: „Vera néni, én most olyan boldog vagyok itt!” Ezért éri meg ezt csinálni…

 A gyerekek pontosan megérzik, ha valaki szívesen van velük és örömmel játszik velük. Csak arra az egyre kell tudnunk őszintén válaszolni nekik, hogy: „A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, / akarsz-e mindig, mindig játszani…”. Ha pedig egyre többen mondjuk azt, hogy igen, akkor el lehet hinni, hogy boldogabb gyerekekből boldogabb felnőttek válnak, és szentimentálisan hangzik, de talán a mi bolygónk is kicsit jobb hellyé válhat.