– Hol érte a József Attila-díj híre, és hogyan fogadta?
– A kitüntetések nem érik azért teljesen váratlanul az embert, ugyanis elég hosszadalmas procedúra előzi meg őket. Jelöltek engem már korábban is, úgyhogy erről már le is mondtam egy kicsit, ezért aztán különösen jólesett, hogy megint gondoltak rám. Az értesítés valójában azt jelenti, hogy az embert meghívják a díjátadóra – és ez az idén egy kicsit furán alakult. Megkaptam ugyanis a meghívót, aminek persze nagyon örültem, aztán néhány nap múlva a járványveszélyre tekintettel lemondták a meghívást, és bizonytalan időre elhalasztották a díjátadót. Természetesen örültem, amikor a hír hivatalosan is megjelent. Jó ideje beszélgetek a magyar kulturális-, tudományos- és sportélet legkiválóbbjaival a „Nagyok” című televíziós műsorban, olyanokkal, akik szinte mind magas állami elismerés birtokosai, és jó néhány történet igazolja, hogy a díjakat adják, és nem kapják. Félreértés ne essék, természetesen hálás vagyok, nagy megtiszteltetés.  Azzal együtt, hogy íróként vallom, mindig és elsősorban: éljen az olvasó!

– A műsorvezetői, közéleti tevékenység nem hátráltatja az írói pályáján?
– Kevesebb időm jut az írásra, nagyobb a zaj, kevesebb a tér körülöttem, ugyanakkor a televízióban is elsősorban íróként beszélgetek a műsor vendégeivel.

Figyelek, kíváncsi vagyok. Nem faggatózom, nem erőltetek témákat.

Hagyom, hogy a beszélgetőtársam a saját szemszögéből mutassa be önmagát. Megfigyelő álláspontra helyezkedem, ami az íróknak egyébként is gyakran sajátja.

– Elképzelhető, hogy egy-egy műsor közben elejtett félmondat később beépül egy novellába vagy egy regénybe?
– Mindenképpen! Ez hétköznapi helyzetekre is igaz, az írók tolvajok, lopott anyagból építkeznek.

– Nagyon felkapták azt a Facebook-posztját, amelyben arról írt, hogy az az önkéntes és viszonylagos egyszerűség, ami a koronavírus következtében ránk köszöntött, azzal az előnnyel is járhat, hogy több időnk lesz egymásra és a gondolatainkra. Nem ez az első megnyilatkozása, amivel a slow life, a lelassuló élettempó mellett tesz hitet, hiszen azt is megírta már korábban, hogy miért nem vásárol fast fashion üzletekben.
– Számomra nem a helyzet volt új, hanem az, hogy ezt így meg kell fogalmazni, hiszen mi mindig így éltünk: teljesen természetes volt például, hogy örökölt ruhákban növünk fel, nem pazarlunk, nem vásárolunk, ha kell, ha nem. Mint azt leírtam, nem történik más, minthogy megpróbálunk úgy élni, ahogy gyerekkoromban éltünk. Azt gondolom, hogy manapság mintha fordítva ülnénk a lovon, hiszen a természetes mégiscsak az lenne, hogy nem önmagáért való a fogyasztás, nem önmagáért való az utazás, az egyéni pillanatnyi jólétem nem veszélyeztethet másokat, akár generációkat.

Elég visszásnak érzem az online térben utazós posztokkal környezetvédelemért kampányoló „influencereket” vagy hírességeket, akik a zöld mozgalom jegyében újabb és újabb termékek vásárlására buzdítanak.

Ez az elképesztő, felgyorsult fogyasztás csöppet sem természetes. Agyrém, hogy lassan hajat mosni sem tudunk egyedül. Apai nagyanyám egészen kivételezett helyzetben volt fiatalon, remek díszletek között: nagy ház, személyzet, kényelem. Az azonban fel sem merült, hogy emiatt életképtelen lenne, ne tudná, hogyan kell a gazdaságot vinni. Az, hogy nevelőnője volt, nem jelentette azt, hogy nem tudja, hogyan kell hecsedlilekvárt főzni. A gyerekeinket is valahogyan meg kellene tanítanunk a természetközelibb életre. Ez sokszor nagy kihívás. Talán ez a szélsőséges böjti időszak, amikor kényszerűen le kell lassulnunk, át kell gondolnunk a valódi szükségleteinket, a valódi kapcsolatainkat, számba kell vennünk valóságos értékeinket, értékes tapasztalat is lehet. Azért is írtam abban a posztban, hogy ez egy viszonylagos és önkéntes lemondás, mert minden nehézségével együtt is azt gondolom, még mindig elképesztő luxus, hogy egy viszonylagosan kiegyensúlyozott időszakban kerülünk karanténba. Persze, mindenkinek fáj a személyes szabadság korlátozása, nekem is, hiszen energikus, örökmozgó embernek tartom magam, úgyhogy az otthonmaradás különösen nehezemre esik. De legalább volt némi időnk bevásárolni, a társadalom szélesebb rétegének ráadásul ehhez egyelőre az anyagi forrása is megvolt, a cégek a járvány kitörésekor még működtek, az emberek nagy részének volt munkája.

Azt gondolom, nem olyan nagy lemondás egy kicsit bezárkózni az otthonunkba internettel, televízióval, élelemmel, fűtéssel, meleg vízzel.

Nem sorolnám most a háború elől bujkáló, menekülő, ostromhelyzeteket, deportálásokat, kitelepítéseket túlélő nagyszüleink vagy a kommunizmus terrorját évtizedekig elszenvedő szüleink példáját. Ennek a helyzetnek a gazdasági következményei legalább önfegyelmet és szolidaritást követelnek majd mindenkitől, jó lenne akkor is észnél lenni, szívvel élni.

– Hogyan tölti otthon a gyerekeivel ezt a kényszerpihenőt?
– Két dolog derült ki önkéntes karanténunk első napján: az, hogy ez nem fog menni korlátlan internet és napirend nélkül. Kicsit később kelünk, mint amikor iskolába kell menni, reggeli torna, tanulás, tízórai, tanulás, ebéd, tanulás vagy kötelező szabadfoglalkozás – azaz rajzolás, zenélés, olvasás, tánc –, aztán lazulás, majd valami kötelező mozgás, én vagyok a tornatanár, ami nem lehet nagyon megterhelő két kamasznak. Közbe-közbe persze vannak olyan idősávok is beiktatva, amikor a barátokkal lehet beszélgetni, csetelni – aztán vacsora, alvás, esetleg valami társas. Igyekszünk azokat a tevékenységeket megtartani, amelyek eddig is hozzátartoztak az életünkhöz. A kisebbik lányomnak például eddig az édesanyám tartott csellóórákat – most már online. Azért az nagyszerű, hogy a barátokkal az interneten keresztül is lehet kapcsolatot tartani, létrehoztunk például egy olyan WhatsApp-csoportot a barátaimmal, amit úgy neveztünk el: „házibuli reggeltől estig”. Nyilván nem ilyen idilli ez sehol, mi is ahhoz vagyunk szokva, hogy kevesebb időt vagyunk együtt, ezért hordoz ez az összezártság feszültségeket is magában, de most még az elején kifejezetten jólesik, hogy tudunk nagyokat beszélgetni. Az persze kevésbé vicces, amikor én vagyok az egyes számú közellenség, mert nem lehet vakáció-üzemmódban lenni.

– Jut ebben a különleges helyzetben idő az írásra is?
– Nagyon remélem, hogy a napirend ebben is segíteni fog, azt nekem is be kellene tartanom.

– Megkezdett projekteken dolgozik, vagy teljesen új dolgok foglalkoztatják?
– Dolgozom egy novellásköteten, illetve van egy regény, ami még csak formálódik, de próbálok vele haladni. Ez nehéz ügy, mert a regényíráshoz nekem magányra van szükségem, és ez most szinte megoldhatatlan. Nagyon remélem, hogy ha egy hónap múlva beszélgetünk, már azt mondhatom, hogy sokat haladtam, az egyharmada már kész van a regénynek.

– Gondolt arra, hogy a járvány-adta helyzeteket felhasználja valamelyik írásában?
– Fiókban van egy régi drámatervem, a címe, hogy „Korona expressz”. Évek óta ez a címe, a Budapest és Székelyföld között közlekedő vonat a címadója, amin rengeteget utaztam. Most kellene előszedni.

– Főszereplői többnyire a történelem erős nőalakjai. Ezt a szálat továbbviszi?

– Mindig nagyon érdekeltek a női sorsok, és ez nem is nagyon változik egyelőre. Egy ideje az foglalkoztat egyre jobban, hogyan működik az egyén és a közösség kapcsolata kiélezett helyzetekben.

Ez azért különösen izgalmas a számomra, mert a kora újkorban vagy a középkorban, azokban a korszakokban, amelyek rendre a regényeim díszletei, a gondolkodás pályája nem a ma megszokott individuális síkon volt. Az egyén nemzetségben és családban, sőt, nagycsaládban gondolkodott, elődökben és utódokban. Egy másfajta koordinátarendszerben értékelődtek az ösztönök, vágyak, célok. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy változott az emberi természet, hanem azt, hogy változott a társadalom és az azt megalapozó személet. Mindenesetre ez nagyon jó terepasztal az egyén–közösség viszonyok modellezéséhez: ahhoz, hogy hogyan találkozik vagy éppen ütközik az egyéni akarat a közösség jólétével. Hogyan működik az árulás, és hogyan az önfeladás, és milyenek ezeknek a skáláknak az árnyalatai?

Orbán Viktor miniszterelnök tegnap délelőtt bejelentette, majd az éjszaka megjelent Magyar Közlönyben is megjelent (tehát hatályba lépett) a rendelet, miszerint senkinek nem kell amiatt nyugtalankodnia, hogy a karantén hónapjai alatt jár le valamely gyermekgondozással kapcsolatos jogosultsága. Nem kell tehát egy édesanyának sem aggódnia, hogy hogyan talál lejáró gyede, gyese után munkát egy olyan időszakban, amikor napról napra rohamosan nő a munkanélküliek száma.

Egyúttal a munkáltatóknak sem kell azzal számolniuk, hogy a gazdasági válság közepén bizonyos munkavállalókat kötelezően vissza kell állítsanak a munkába, miközben a többieknek sem tudnak munkát adni.

Mindazok, akiknek a járvány okozta veszélyhelyzet idején járna le a gyesre, gyedre vagy gyetre való jogosultsága, továbbra is megkapják ezeket a juttatásokat a veszélyhelyzet napjaiban. A járvány időszaka alatt nem vizsgálják azt sem, hogy saját háztartásában neveli-gondozza-e a nagyszülő az unokát. Ezzel is elősegíti az új szabályozás, hogy a koronavírus által legveszélyeztetettebb, idős emberek minél kevesebb lehetséges vírushordozóval találkozzanak vagy éljenek egy háztartásban.

Ez azért különösen hasznos, mert jósolni lehet a járvány kiterjedését. Emlékezzünk Washington példájára, ahol két vírus rokonsági foka rendkívül szoros volt, de 6 hét eltéréssel vették a mintákat – ez utalt akkoriban a járvány észrevétlen és nagyobb kiterjedésére.

Be lehet vonni továbbá az állami cselekvési tervekbe is ezeket az adatokat: Finnországban például akkor döntöttek a szigorúbb határigazgatási ellenőrzések mellett, amikor a vírusok genomikai vizsgálata folyamatos és ismételt behurcolásokat jelzett, több földrajzi régióból, helyi belföldi terjedés helyett.

Lássuk tehát a hazai adatokat (képmelléklet). Leszögeznénk, hogy ez a jelenlegi legvalószínűbb földrajzi becslés, nem országokra, inkább régiókra kell gondolni, újabb adatok alapján még változhat. Folyamatosan töltjük fel a friss adatokat, átfutási időtől függően várhatóak még, ez színesítheti a képet – az itt bemutatott következtetés a két vizsgált genomra érvényes.

Hazánkban egyelőre azt láthatjuk, hogy a nyugat-európai gócpontokból származnak az eddig megismert szekvenciák. Hollandia, Svájc és Spanyolország – amennyiben a háttéradatokat is vizsgáljuk, ezekből az országokból ismertek a magyar vírusok legközelebbi rokonai.

Interaktív térkép formájában itt látható a világ összes ismert vírusgenomjának hasonló elemzése, jó böngészést!

A cikk a Virológia Pécs közösségi oldalának bejegyzése alapján készült.

– Milyen volt az a gyerekkor, milyen volt az a család, amely világjárásra csábított és kalandozni engedett?

– Izgalmas és szép gyerekkorom volt, de amikor benne éltem, néha azt hittem, nekem a legszörnyűbb a világon. Édesanyám óvónő volt, nemcsak otthon, de az oviban is éber és szeretetteljes figyelemmel kísérte apróbb-nagyobb lépteim, a nővérem mindenben az élen járt, és nehéz lett volna a nyomába érnem – később aztán a gimiben is megkaptam a tanároktól, hogy „bezzeg a nővéred”. A szüleim nagyon tudatosan próbáltak terelgetni a biztonságos úton, de el kellett jöjjön az az idő, amikor kibújok a saját árnyékomból és a magam útját járom.

A gimnázium után, ahogy elkezdett nőni a szakállam és a bajszom, nőtt a bizonyosság is, hogy lesznek dolgok, amiket máshogy szeretnék.

Amit én akartam, nem volt homlokegyenest más, mint amit ők akartak, de akkor mégis mélybe ugrásnak tűnt a bábszínház, az utcaszínház, a gólyalábazás. Olyan nyarak, amikor cirkuszokhoz, utcaszínházakhoz jártam tanulni külföldre.

– A cirkusz már tényleg veszélyesen hangzik…

– ...főleg szülői szemmel. De ez egy csodavilág, fiatalként pedig még annál is csodálatosabbnak láttam, Tetétlenből ráadásul elképzelhetetlen messzeségnek tűnt. Aztán beszippantott, megölelt, fölemésztett, megrágott és kiköpött. Egyszerre tanultam meg, hogy hol vannak a fizikális határaim és azt, hogy mennyi mindent tanulhatok meg kitartással és szorgalommal. Teljesen más emberként jöttem ki a cirkusz szájából és már nemcsak álmodoztam, hanem kézzelfoghatóan tudtam is, hogy mi minden várhat még rám, ha ezen az úton indulok el. A szüleim eközben – bár nem tiltottak el ettől a világtól – azt szerették volna, hogy diplomám legyen és kétkezi munkám, hogy akármi történjék velem és a világgal, talpon tudjak maradni. Ez meg is történt, csak nem egészen úgy, ahogy ők gondolták, mert a póklábakat én másfelé növesztettem. A színház, a zenélés, az utazás, ezek jelentették a biztonságot. Mindenhol újabb ajtókat és tükröket találtam, elsőként akartam rajtuk belépni, mindent kipróbálni és közben megismertem bennük a határaimat, magamat.

– Minden váltás, továbblépés szakítás és elengedés is. Könnyen magad mögött hagytad a régi álmokat az újakért?

– Először gyorsan ment és nem bántam, de amikor eltelt az első pár nyár úgy, hogy már nem jártam külföldre ezekre a továbbképzésekre, rájöttem, hogy mekkora lehetőség is volt az, hogy Franciaországba, Csehországba, Portugáliába mehettem hónapokra, hogy szerte a világban mennyi művésszel találkozhattam és inspirálódhattam, és hogy nagy dolgok voltak ezek. De más idők jöttek, más kalandokkal.

Muszáj volt határt szabnom annak a tudáséhségnek is, ami bennem van, úgy éreztem, hogy mindenbe csak belekapok, így viszont semmiben sem tudok igazán elmélyülni.

Ezért bizonyos értelemben nem is baj, hogy átrendeződtek a dolgok, hogy elengedtem például a cirkuszt és a bábszínészetre, a zenélésre kezdtem fókuszálni. De sok a különös emlék abból az időből, egyszer például hazavittem zsonglőrködő barátokat Brüsszelből, és fantasztikus volt látni megtelni az udvarunkat a cirkuszosokkal…

– Ez akár egy gyerekkori álmod is lehetett volna.

– Igen, bár én akkor űrhajós, katona, hosszútávfutó akartam lenni, sokat rajzoltam és festettem, a szüleim el is vitték megmutatni a rajzaim hozzáértő tanárokhoz, hogy érdemes-e ezzel többet foglalkozni. De azt gondolták, a művészi véna majd egyfajta segítő, kikapcsolódást jelentő hobbi lesz. Életem első koncertjén is büszkén ültek ott a suliban, ahol Ady Endre‑, Juhász Gyula‑ és saját verseket énekeltem, a tőlük kapott első komoly gitárommal, de azt nem is sejtették, hogy később ez lesz a foglalkozásom. Támogattak és persze tetszett nekik, amit csinálok, csak féltettek és nagyon izgultak értem, a jövőmért. Édesanyám volt akkoriban egyébként az első ember, akinek megmutattam a dalaimat, izgultam is mindig, hogy majd mit szól hozzá, de hamar rájöttem, hogy neki igazából minden tetszik, amit játszom és mindenben a jót keresi. 

– Azért ma is benned van, amikor kész egy dal, hogy anyukád mit szólna?

– Már messze nem úgy, mint régen és ma már máshogyan vannak benne az alkotásban. Akarva‑akaratlan beleszövődnek a dalszövegeimbe, önkéntelenül jöttek ki a sorok például akkor is, amikor édesapámról írtam az „Apám a vadludakkal” című dalt. Mindig az ilyen ösztönös kiírásokból lesznek a legjobban működő dalok, de persze néha nagyon meg kell nyirbálni ezt a szabadon burjánzó világot. Amikor a Magyar Állami Népi Együttessel az „Apám ablakából az ég” című előadáson dolgoztam, annak is úgy álltam neki, hogy felmásztam a „családfánkra” és naplószerűen elkezdtem összeírni a gyerekkori emlékeket, de a végeredményhez persze az túl személyes lett. Azt szerettem volna, ha ez az előadás mindenki édesapjáról szól és nem az enyémről, ezért nagyon sok ollózás, átalakítás következett. Figyeltem közben azt is, hogy mi az, ami a táncosoknak és a koreográfusoknak is ismerős élmény, mi az, ami velük is megtörtént, kutattam a „közös” emlékeinket apáinkról. Azt akartam, hogy mindenki találkozhasson ebben az előadásban a saját apjával, akár él még, akár sajnos már elvesztette. Úgy érzem, ezt sikerült is megteremteni. Szóval alig van olyan lemeze, vagy koncertje a zenekarnak, vagy nekem olyan előadásom, ahol valamilyen formában ne kerülne elő a család, vagy valamilyen gyerekkori emlék. 

– Az utazások és színházas cirkuszos évek alatt sokat tanultál színpadról, előadóművészetről. És a zenéről? Sejtem, hogy azt sem valami iskolában szívtad magadba…

– Jártam én sokféle zenei iskolába, de egyet sem fejeztem be. Népzenét főleg idősebbektől és nálam ügyesebb muzsikusoktól tanultam táncházakban, mellettük ülve. Közös munkákból, emberi találkozásokból táplálkoztam. Nálam ez mindig is jobban működött, jobban, mint amikor mondjuk a kántorképzőbe jártam főiskolára. 

– A Debreceni Református Gimnázium után van olyan iskola, amit elvégeztél?

– Nincs.

– Ez valamiféle kamaszos lázadás? Hogy ne papír bizonyítsa, mit tudsz?

– Nincs bennem ilyenfajta direkt lázadás, hogy elveszíteném azt, aki én vagyok, ha papírom lenne arról, amivel foglalkozom. Azt érzem és látom, hogy az agyam másképp működik: csodálattal nézem azokat, akik bejárták a másik utat, de nekem sokkal természetesebb volt így. Persze némiképp bánom, hogy a gyerekkori zongoraórákat abbahagytam, vagy a kántorképzőt nem végeztem el, de sok minden mást is kaptam cserébe akkoriban, így ezt nem lehet mérlegre tenni. Amikor például az Accord Quartettel, vagy a Four Bones Quartettel dolgozom és összeállítjuk a műsorokat, mindig csodálattal nézem őket is: rendkívül képzett, zeneművészetin végzett zenészek, megtisztelő és izgalmas velük dolgozni. Kicsit más nyelvet beszélünk, mivel én gyakorlatilag minden hangszeren autodidakta módon tanultam meg játszani, de egyértelműen inspiráljuk egymást.

Az én utam haszna talán az, hogy vannak olyan ötleteim, amelyeket lehet, hogy lesöpörnének egy iskolában, de végül valahogy mégis működik. Néha persze az ellentéte is igaz, a nagy zenei dzsungelemből érdemes értelmezhető ösvényt vágni.

– Milyen példát mondanál a szokatlan ötleteidre?

– Itt van például „Az ember itt” c. Pilinszky-melléklemez, amely az „Átjárók” mellett jelent meg. Szokatlan módon teljesen egyedül vettem fel, a saját szobámban az esti színházi előadások után. Két hét alatt készült el, a maga hibáival és erényeivel, egyfajta önismereti út volt Pilinszkyn keresztül. Ma már másképp csinálnám, persze, de talán pont az a jó, hogy már nem tehetem meg. A későbbi Radnóti-lemezhez már több zenésztársam hozzászólt, kiegészítették, a csellistánk, Ölveti Mátyás például sok vonós szólamot írt hozzá. Más lett az íze, de a két költő különbözősége miatt is természetes ez.

– Ezek szerint nem zavar, ha egy olyan zenei lábnyomot hagysz, ami már nem egészen te vagy?

– Nem, mert mindig az adott dal a legfontosabb és minél több ember muzikalitása csatlakozik hozzá, azt hiszem annál mélyebb és különlegesebb lesz a muzsika. A mondanivalóm lényege és gyökere viszont, azt gondolom, kiirthatatlanul megmarad, bármi is legyen a végső zenei „külcsíny”, szóval teljesen önazonosnak érzem.

Az első gondolatok és a dallamok ugyanis mindig magányosan íródnak, csak aztán merítjük meg őket a közös fazékban. Onnantól meg van, hogy néha leállítani nehéz a munkát nálunk és azt mondani például a stúdiózás végén, hogy most már itt a vége, mert mindig van újabb ötlet, újabb meglátás.

Nekem, a menedzsernek, a zenekarnak inkább elengedni nehéz a „közös gyereket”, ezért sem szoktunk kapkodni két album között, szeretjük késznek érezni.

– Ha a bandát nem csak zenei kvalitásaival kellene bemutatnod, hogy hangozna?

– Az első „bandatag”, akit bemutatnék, az a szobám, ahonnan minden indul. A félelmetes fehér papírokkal, amiket úgy kell megtölteni sorokkal, hogy arra épülhessen minden. Aztán ott van a csendes, székely humorú, egyszavas emberünk, Acsády Soma, aki keveset beszél, de amikor megszólal, annál frappánsabb és pontosabb, és annál viccesebb is, ő a mélytengeri hangfaragónk, kitűnő basszusgitáros, a legendás pofonosztó, Bud Spencer nagy tisztelője. Ferencz László dobos a pontos ellenpontom, a tempó lovait igyekszik megültetni velem, hogy ne essek le róla, jó ötletei és meglátásai vannak, és rendkívül jó humora van. A gitáros, Harangozó Sebestyén nagyon jól képzett, sokféle stílusban jeleskedő muzsikus, zeneszerzői vénával is megáldott vidám figura, mindemellett nagyon tájékozott és olvasott ember, ha aktuális hírekre vagyunk kíváncsiak, elég csak őt kérdeznünk. Ölveti Mátyás a csellista, aki nagyon sokat segít a hangszerelésben, sok-sok szólamot álmodik tovább és az én felvázolt ötleteimet sokszor ő valósítja meg egészében, ami nem mindig a hálás része a munkának. Nagyon tisztelem a tudásáért és kreativitásáért és nemcsak zenésztársam, de az egyik legjobb barátom is, együtt járunk kosarazni, amúgy pedig a bográcsozás nagymestere. Az idei koncertjeinken állandó vendég Pestalits Ambrus, őt gyerekkora óta, még Kecskemétről ismerem, háromhúros brácsán játszik, de mellette hegedül és szaxofonozik is a zenekarban ez a bajszos betyár. Ő abban a hangzásban segít, ami közelebb kucorodik a népzenéhez és a népzenei hangszereléshez, emellett pedig mindig nagyszerű zenei válogatásokkal lepi meg a zenekart a turnébuszban. És végül, bár nem utolsósorban, aki nem zenész, de kihagyhatatlan ember a bandában, a zenekar motorja, Petráki Lilian, aki nemcsak a Szabó Balázs Bandája körüli teendőket látja el, mint menedzser, hanem egyben a tyúkanyója is a bandának, mindent megold körülöttünk, rengeteg kreativitással és ötlethegyekkel van megáldva. Nélküle is minden más lenne, szeretem a mindig lángoló energiáit. A teljesség igénye nélkül így tudnám bemutatni a bandát. 

– Milyen lenne egy zenélés nélküli nap a bandával?

– Ülnénk egy lócán egy kapu előtt és a beszélgetések alatt nagyokat nevetnénk a bajuszunk alatt.

Nagyon különbözőek vagyunk, mindenkinek megvan a maga élete, mindenki játszik más zenekarokban is, valaki sportol, valaki egyáltalán nem, valaki kutyás, valaki macskás, valaki metált hallgat, valaki klasszikus zenét, szóval rengeteg minden lenne a közös nevetésekbe dobva. 

– És az üldögéléshez nem is tartozik más kellék?

– Biztos jókat ennénk és innánk is, férfiak vagyunk, persze hogy szeretjük a hasunkat. Azonkívül meg mindenkinek megvan a maga szeánsza a kikapcsolódáshoz: én például jeles alkalmakkor pipázom, ez valahogy régtől hozzánőtt az ünnepi pillanatokhoz. 

– És a lóca mellett hever egy kutya is, nem? Borgó már nem az első kutyatársad.

– Felnőttkorom legmeghatározóbb kutyusa Alíz volt, aki egy kecskeméti menhelyről lett a társam, de sajnos sok közös esztendő után egy betegség miatt év elején magunkra hagyott minket, örökre elaludt. Aztán most több hónapos csönd után egy szintén örökbefogadott, Borgó nevű kutyus gyógyítja a sebeket és lett a család új tagja. Fontos számomra az a feltétel nélküli szeretet, ami egy kutyából árad, akkor is, ha neveled, ha le akarod törni a szarvacskáit, vagy otthon hagyod, úgy vár haza, és úgy tud mindent elölről kezdeni, mintha mi sem történt volna. Erre én nem vagyok képes. Ez a fajta ölelés és szeretet olyan része a világnak, amit jó nem elfelejteni. Ha fáradt vagyok és elrángat sétálni, utólag mindig rájövök, hogy ezzel is nekem tett jót. Sokat tanít az emberi kapcsolatokról. Ráébreszt dolgokra, a hibáinkra, az egónkra, a tehetetlenségünkre, a következetlenségünkre, életünk végéig tanulhatunk tőlük.

– Teológiát is hallgattál. A feltétel nélküli szeretet Isten szeretetének titka is…

– A teológia a mai napig nagyon meghatározó számomra, rengeteget tanultam a szellemi dolgokról, a Bibliáról, az Isten–ember‑viszony ezerféle formájáról és nem bújhattam ki ennek a lelki része alól sem. Ezen a mai napig rágódom, és cipelem magammal. Nem vagyok templomba járó ember, és azt is tudom, ha megkérdezik, hogy hiszek-e, nincs olyan, hogy részben vagy kicsit. Számomra azt hiszem, nem feltétlenül jelenti ugyanazt az Isten szó, mint másoknak, de érzem, hogy az a világ, amelyben utazom, nem pusztán emberi. Erről Pilinszky sorai jutnak eszembe: „… Ha megkérdezik és egy szóban kell válaszolnom, hogy hiszek-e, azt mondom, hogy hiszek. Pontosabban azt, hogy igyekszem hinni. De ez egy olyan igen, amin a sírig el lehet vitatkozni…Önmagammal is…”

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– „Báthory–Balassi–Bem–Balatonboglár – népzenével és régizenével a magyar–lengyel barátságról”: ez az új FolkEmbassy-lemez címe. Mi inspirálta az albumot?
– A zenekar megalapításának fő célja volt, hogy a magyar diplomácia üzeneteit a népzene eszközeivel segítsük közérthetővé tenni. Ilyen a magyar kultúra és gondolkodás európai beágyazottsága, a közép-európai összetartozás és a magyar–lengyel barátság is. Az albumra szöveges történelmi források is rákerültek, amelyekben felvillan a magyar–lengyel összetartozás egy-egy ikonikus eseménye, illetve személye. Sokak neve ismert, de az például kevésbé köztudott, milyen fontos volt Báthory István szerepe a lengyel történelemben, vagy hogy Bem József mellett négyezer lengyel honfitársa harcolt magyar lobogók alatt 1848–49-ben. A második világháború elején Magyarország több tízezrével fogadott be lengyel menekülteket. Az effajta ismeretek átadásához szükséges érzelmi csatornákat a zene által szeretnénk megnyitni, számos kiváló vendégzenész és színész közreműködésével.

– Mennyire hasonlók vagy eltérők a lengyel és a magyar népzene gyökerei, jellegzetességei?
– Térségünkben a népzene kéz a kézben jár a magas művészettel, nem választható el a magyar népi műveltség az európaitól. A somogyi kanásztáncok, ugrósok például az olasz saltarello magyar néplélekre szabott változatai.

Nem tudunk másképp gondolkodni, mint magyarságunkban és európaiságunkban egyszerre.

Ugyanez jellemzi a lengyel népzenét: hasonló a dallamkincs, a hangszerhasználat. Akadnak persze különbségek is: a magyar táncok virtuózabbak, sokrétűbbek. A lengyelek a 19. században korábban kezdtek népzenét gyűjteni, mint mi, a 20. században viszont a magyar táncházmozgalomról ők vettek mintát. Janusz Prusinowski, ismert revival népzenészük sokszor elmondja, hogy Gyimesközéplokon csodálkozott rá ennek a kultúrának a létére.

– Közkeletű vélekedés, hogy a lengyel és a magyar rokonlélek. Miben gyökerezhet ez a hasonlóság?
– A közös történelmi sorsban, hiszen mindkét nép önmeghatározásának fontos eleme a szabadságért vívott folyamatos küzdelem. A lengyel államot a szomszédos hatalmak a 18. század végén több mint 100 évre letörölték Európa térképéről, s mi is a forradalmainkat, szabadságharcainkat tartjuk nemzeti ünnepnek. Barátságunk új fejezetét az a körülmény is erősíti, hogy évszázadok óta nem volt példa az önrendelkezésnek olyan magas szintjére, amely a szocializmus vége óta jellemzi mindkét országot.

– Ön gyermekként évekig Lengyelországban élt – hogyan gondol vissza azokra az időkre?
– Szüleim történészek, édesapám egész életét a lengyel–magyar barátságnak szentelte: a varsói nagykövetségen dolgozott, így én négy éven át lengyel óvodába, majd iskolába jártam. 1994-ben költöztünk haza Budapestre, és nem értettem az osztálytársaim egy részét, akik itt kissé lesajnálva emlegették a lengyeleket és a szocializmus utolsó éveinek lengyel piacát. Pedig az 1960-as, 1970-es években is sokan jártak ki autóstoppolni, s aki magyar zászlót lengetett, azt hamarabb felvették. Fontos feladata a generációmnak ezt a kisebb „törést” orvosolni. Nagy öröm, hogy a Wacław Felczak Alapítvány kurátoraként én is részt vehetek ebben a munkában. Szakmai és kulturális programjaink mellett tavaly 1200 magyar diák lengyelországi osztálykirándulását tettük lehetővé, és úgy érzem, hogy a két társadalom valamennyi rétegében erősödik az érdeklődés egymás iránt.

– Mi húzta a szívét három fő érdeklődési köréhez: a népzenéhez, az idegen nyelvekhez és a történelemhez? Kezdjük a népzenével.
– Varsóban kezdtem zongorázni, volt, hogy még házibuliból is hazaszöktem komolyzenét hallgatni. Később jött mellé a hegedű, közben néptáncoltam a Bihari János Táncegyüttesben, ahol elvarázsolt a táncházak felszabadult közösségi élménye.

Egyetemistaként egy magyarvalkói szilveszteren hallottam Varga István „Kiscsipás” kalotaszegi prímást muzsikálni, s leesett az állam, hogy ezt így is lehet!

Ekkor indult igazán a népzenészi létem, örök hivatássá pedig akkor vált, amikor ösztöndíjjal Tübingenben tanultam, és nem értettem, miért van napok óta rossz kedvem. Majd rájöttem, hogy rég volt a kezemben hangszer, elővettem a hegedűt, és helyre állt a világ rendje. Később a FolkEmbassy-vel és az oláhcigány zenét játszó Romengóval 4 kontinens 40 országában léptem fel, de még ezeknél az élményeknél is többet ad egy-egy táncház, ahol közösen teremtjük a táncossal, az énekessel, a zenésztársakkal a pillanatot, amit ki-ki hazavisz. A közösségi élménynek ez a magas foka nehezen élhető meg máshol.

– Mi a helyzet a nyelvekkel és a történelemmel?
– Diplomatacsaládban felnőve mindig figyeltem, hogyan lehet nemcsak az egyének, hanem a nemzetek között is jó viszonyt kialakítani. A nemzetközi kapcsolatok és kommunikáció miatt mentem történelem–angol szakra, később beleszerettem az olasz nyelvbe, és elvégeztem az olasz szakot is. Ha le kellene szűkítenem, mi jelenti esztétikailag a legnagyobb örömöt számomra, azt mondanám: a kalotaszegi zene és az olasz nyelv.

A húszas éveim elején, amikor kérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, rávágtam: népzenész-diplomata.

Mostanra ez a hivatás szép egyensúlyba került a politikai elemzői léttel. A Nézőpontnál dolgozom Közép-Európa szakértőként, de követem az olasz politikát is. Szeretem az intellektuális és művészi kihívások kettősségét, és ezek sokszor segítik is egymást. 

– A népzene és a diplomácia párosítása mennyire számít egyedülállónak a világban?
– Természetesen nem az, vannak történelmi példák a zene tudatos használatára a diplomáciában. A hidegháborúban az Egyesült Államok például a dzsesszdiplomáciát alkalmazta, vagy a 16. században IV. Keresztély dán királynál fal mögé rejtett zenészek szólaltattak meg finom muzsikát a tárgyalások egy-egy előre meghatározott pillanatában. A források szerint ez nagy hatással volt a fogadott küldöttségre. Hogy egy közelebbi példával éljek: a Queen zenekar 1986-os budapesti koncertjén a Freddy Mercury által elénekelt „Tavaszi szél vizet áraszt” élménye a magyar emlékezetben összekapcsolódik a szovjet béklyótól való megszabadulás reményével. Az pedig, hogy jelenleg az Andrássy Gyula Budapesti Német Nyelvű Egyetemen végzek kultúrdiplomáciai mesterszakot, a folyamatosan fejlesztett népzene-diplomáciai módszereimet segít nemzetközi szakmai kontextusba helyezni. Természetesen önmagában az, hogy létrehoztam a FolkEmbassyt, nem sokat érne, ha nem adnának hitelt neki a hivatásos magyar diplomaták, amit ezúton is köszönök nekik.

– Mit tapasztal, hogyan tekintenek a magyar népzenére külföldön, és hogyan kezeljük itthon?
– Külföldön kevésbé találjuk magunkat szembe előítéletekből felépített falakkal, amelyeket a magyar közönség egy része esetében először le kell bontanunk.

Bár az utóbbi másfél évtizedben itthon is javult a helyzet, még ma is sokan összekeverik a népi kultúrát a népieskedéssel. Egyesek politikai állásfoglalással kötik össze, holott a táncházmozgalom nagy értéke, hogy nem kapcsolható politikai oldalhoz.

Nagy kincs, hogy a népzene, a néptánc része a nemzeti minimumnak, lehetőséget ad együtt mulatni olyanokkal, akikkel akár homlokegyenest mást gondolunk a világ és a nemzet dolgairól. A zene magától értetődő előnye a kultúrdiplomáciában, hogy nincsenek nyelvi akadályai. A külföldiek is átadják magukat a mezőségi zene erejének, a bonchidai muzsika finom eleganciájának. Ritka, hogy egy szépérzékkel rendelkező, kíváncsi embert ne ragadjon magával a zenénk. Járnak a lábak, csillognak a szemek. Amikor milánói expó megnyitóján zenéltünk, és szemléltettük az itáliai táncok továbbélését a magyar paraszti kultúrában, egy idős olasz úr odajött hozzám és azt mondta: „Köszönöm, hogy azt is megmutattátok, hogyan lehet szépen szeretni a saját hazátokat”.

– Említette a táncházmozgalmat – ha jól tudom, a magyar néptánc világszintű népszerűsítésére is elindított egy programot…
– Itthon több százezerre tehető azok száma, akik akár a szeretteiken keresztül aktív viszonyban állnak a néptánccal és a népzenével, s a világon még több tízezren kapcsolódnak így a magyar nemzethez. Rájuk gondolva hoztuk létre a Vízi E. Szilveszter által vezetett Magyarország Barátai Alapítvánnyal az I Dance Hungary programot és honlapot, amely a magyarul nem beszélőkhöz szól. Kovács Norbert „Cimbi” szakmai felügyeletével revival táncos mesterek online tánckurzusait rögzítettük, adjuk közre feliratozva. Énekek is tanulhatók a honlapról, meg lehet ismerni egy-egy tájegység rövid történetét. Talán itt jelenthetem be először, hogy az eddig statikus honlapból idén elkezdünk globális közösséget felépíteni.

Észak-Amerikában, Kelet-Ázsiában sok, magyar családi kötődéssel nem bíró ember tölti magyar néptáncokkal a szabadidejét, őket szeretnénk összefogni.

Országimázs-építés szempontjából minden olyan ember kincs a világban, aki tudja, hol van Magyarország, és időt, lelkesedést áldoz arra, hogy egy tőle távoli nemzet kultúrájával foglalkozzék. Őket a táncaink szépsége, virtuozitása, intimitása fogja meg először, de később olyan kapcsolatuk alakulhat ki az országgal, hogy tanulási, turisztikai vagy befektetési céllal is idecsábulnak. Egy a magyarság, a magyar kultúra iránt elkötelezett népes csoporthoz szólunk tehát, aminek a táncházmozgalmon jóval túlmutató hozadéka lehet.

– Poznańban születtem, és ott is diplomáztam. Először lengyel filológiát, majd filozófiát hallgattam, majd tanítottam az egyetemen, és ott ismertem meg a férjemet is. Eleinte nem nagyon akartam Magyarországra jönni, mert egyrészt kevés ismeretem volt róla, másrészt akkoriban Lengyelországban nehéz időket éltünk, reformokkal, gazdasági krízissel.

Annyit tudtam erről az országról, amit mindenki: csárdás, paprika, szabadságharc. Az elején többször döntöttem úgy majdnem, hogy visszamegyek, de aztán sikerült ezen túllendülnöm, és maradtam.

Ma már nyitottabb a világ, mindenkinek könnyebb a kapcsolattartás az anyaországgal, mégis más a nyelv, más a kultúra, így ma is sokan érezhetik azt a magányt, amit én. Ráadásul, ha valaki idegenként csöppen ide, és még a házasság se úgy működik, akkor hajlamos általánosítani, hogy a magyarok a bűnösök. Ami nem igaz! Én nagyon óvatos voltam: azt mondtam, hogy addig nem jövök ide, amíg a férjem nem beszél lengyelül.

– Kitalálom: hamar megtanulta a nyelvet!
– Persze! Összesen hét nyelven beszél, és nagyon gyorsan tanult lengyelül is, úgyhogy eldöntöttem: jövök! Egyébként ő a Kereskedelmi Minisztériumban dolgozott Budapesten, és egy konferencián találkoztunk. Szerelem volt első látásra, mindkettőnk részéről. Ez is segített felülkerekedni az utazási és egyéb nehézségeken. Ugyanazokat a könyveket olvastuk, ugyanolyan politikai nézeteket vallottunk, és ugyanazt a klasszikus zenét szerettük, így röviden mondva a politika és az opera összekötött minket. Nagyjából négy év után döntöttem el, hogy jövök, 1985-ben.

– Az ottani kulturális közegből nehéz lehetett kiszakadni.
– Nehéz volt a váltás, az új élet. A legnehezebb az volt, amikor az utcán jártam, és olyan könyveket láttam a könyvesboltok kirakatában, amikre nagyon vágytam, hogy elolvashassam, de nem tudtam, mert nem ismertem ezt a nyelvet. Megkérdeztem, mit jelent ez meg ez a szó egy-egy könyv címében, így tudtam, hogy nagyon érdekel, de hiába. Úgy éreztem magam, mint éhes gyerek a cukrászda előtt: ott van, de nem nekem – párszor még sírtam is. Nem volt más választásom, elkezdtem tanulni a nyelvet. Igaz, nehezítette a helyzetemet, hogy a férjem beszél lengyelül, a barátaim lengyelek, a munkahelyemen is lengyelül vagy oroszul beszéltem. De azért boldogultam! Moszkvában is éltünk, először négy évig, majd később rövidebb ideig. Ott tudtam könyveket olvasni és emberekkel beszélni. Ott valahogy minden simán ment. Nagyon büszke voltam, amikor Dosztojevszkijt kezdtem eredetiben olvasni.

– Budapesten milyen közeg vette körül?
– Nagyon gyorsan rájöttem, hogy a magyarok nem annyira nyitottak. Illetve azok, csak ki kell várni.

Én ahhoz voltam szokva, hogy mi, lengyelek azonnal nyitunk mások felé, gyorsan összebarátkozunk, rögtön meghívjuk az új ismerőseinket, ami hosszú távon talán nem jó. Ehhez képest hidegebbnek tűntek a magyarok. Aztán rájöttem, hogy mi túl korán mutatjuk az érzelmeinket. A magyarok nem, de ettől még nem hidegek. Mert bármikor, amikor kellett, nagy szívvel segítettek nekem.

A taxissztrájk idején volt, hogy 8–10 ember is becsöngetett hozzám a házból, mert gondolták, biztosan nem nézem a tévét, hisz úgyse értem, jöttek hát figyelmeztetni, hogy gond lehet a bevásárlással, sőt, ajánlották, hogy elintézik helyettem. Szívmelengető, fantasztikus érzés volt!

– Most is ugyanezt gondolja a magyarokról?
– Igen. Nagyon határozottan.

– Magyarországon eleinte mégis izolálva volt. Hogy sikerült először kinyitni az ajtót mások előtt, kapcsolatokat építeni?
– Valahogy rátaláltam olyan velem egykorú nőkre, akik annyira okosak és toleránsak voltak, hogy megértették, amit magyarul próbáltam mondani nekik. Aztán lassan-lassan rátaláltam itt élő lengyelekre.

– Nem érezte úgy, hogy a tudása süllyesztőbe került? Végül is otthon egyetemen tanított.
– Amikor munkát kerestünk nekem Budapesten, hamar szembesültem azzal, hogy az egyetemi diplomámmal házmesterkedni vagy takarítani tudtam volna csak. Bármennyire is szeretek takarítani, és becsülöm is ezt a munkát, jól látszott, mennyit érek abban a percben. Próbáltam az egyetemen munkát találni, akár angolul is, de politikai okokból Lengyelországból nem akartak senkit, főleg nem filozófia vagy szociológia szakirányban. A moszkvai munka ezért is jött jókor, mert irodavezetőként alkalmaztak. Az oroszokkal gyorsabban meg tudtuk érteni egymást, hisz egy nyelvcsaládba tartozunk, a kultúrájukat amúgy is különösen szeretem, így gyorsan találtam barátokat, amely kapcsolatok a mai napig megvannak. A férjem révén diplomatákkal laktunk együtt, és a szomszédaink magyarok voltak, így erről a nyelvről se kellett lemondanom teljesen.

– Budapesten végül hogyan állapodott meg?
– Ahogy tudom, sok lengyel nő magyar férje úgy gondolkodott, hogy te csak ne aggódj, a pénz az én dolgom, maradj otthon! Én ezt károsnak gondolom. Hagyni kell, hadd menjünk, hadd illeszkedjünk be. Én szerettem volna dolgozni, és szerencsére a férjem támogatott ebben. Abban azonban biztos voltam, hogy a hiányos magyar tudásom miatt nem lesz könnyű dolgom. Így inkább lengyel munka után néztem. Így kerültem a Bem Egyesületbe, ahol nemsokára alelnök lettem. Majd megalapítottuk a Lengyel Nemzetiségi Önkormányzatot a II. kerületben, amit most én vezetek, aztán bekerültem az Országos Lengyel Önkormányzatba, majd megalakítottuk a kulturális egyesületünket, a Polonia Novát 2006-ban.

A lengyel diaszpóra Magyarországon főleg nőkből áll, kevés a férfi. Mi vagyunk a szív-emigráció: csupa feleség.

A konzervatív modell szerint oda mész, ahol a férjed lakik. A polgári mozgalmakban a legtöbb aktivista nő. A néptánccsoportok és kórusok főleg nőkből állnak, ahogy a kulturális egyesületekben is hölgyek serénykednek. Persze vannak tevékenységek, amikben zavaró a férfiak hiánya, például a népi táncban. Ráadásul ők kicsit másképp gondolkodnak, mint mi, és néha jó, ha nem csak a mi szempontjainkat vesszük figyelembe.

– Mi a Polonia Nova küldetése?
– Célunk a lengyel–magyar kapcsolatok ápolása és a lengyel kultúra terjesztése. Találtunk egy hiányt a palettán, ugyanis míg más egyesületek a lengyel történelemmel, a keresztény kultúrával foglalkoznak, addig mi különféle társadalmi problémákra fókuszálunk – például a nők helyzetére –, és erre szervezünk konferenciát. Az egyik fő célunk, hogy demokráciára és együttműködésre tanítsuk az embereket.

A polgári mozgalom azért fontos, hogy lássák: ez a világ a mienk, a polgárok világa, sokat is tudunk tenni, és erre rá kell ébredni.

A szabadegyetem ennek szellemében működik már egy ideje, kitűnő előadókkal, főleg a női szerepekről. A témaválaszték széles: például a társadalmi változásokat, az informatikai forradalom hatásait, a különféle vallásokat, a génmanipulációt vagy az abortusz kérdését járjuk körbe. Az előadásaink lengyelül hangzanak el, hisz a szaknyelvet nem mindenki érti magyarul, másrészt mivel a nyelv is változik, az itt élő lengyelek kontaktusba kerülhetnek az anyanyelvük korszerű változatával. Nekem a tanítás nagyon fontos az életemben. Szeretném arra nevelni az embereket, hogy vegyenek részt a saját életükben. Mindannyian részei vagyunk a társadalomnak, és mennyivel jobb, ha mindezt nem passzívan, tétlenül nézzük, hanem aktívan, mi magunk is teszünk a változásokért. Rendszeresen előfordul, hogy akkor hívok meg valakit egy rendezvényre, ha aktívan részt is vesz annak az előkészítésében. Ez a világ a mienk, és van benne dolgunk!

– Titkos terv?
– Van! Próbálom lefordítani a kedvenc magyar íróm egyik könyvét lengyelre, de sajnos kevés rá az időm.

– Szabó Magdára tippelek…
– Nevetni fog! Rejtő Jenőtől először angolul, majd magyarul olvastam a Tizennégy karátos autót. A fehér foltot már félig lefordítottam, mert nagyon szeretem, jó a dramaturgiája. Jó lenne, ha több időm lenne rá, mert szívesen bemutatnám a lengyeleknek Rejtő munkásságát, hisz fantasztikus humorú író. Őt nagyon érzem. Szabó Magdát nem tudnám szépen fordítani, de Rejtő a szívemben van, csak most nincs időm, mert ez nem olyan, hogy ha van fél órám, akkor megcsinálok egy oldalt…

– Mióta érzi magát itthon nálunk?

– Minden évben ültetünk 1000–1500 fát a Pilisi Parkerdőben. „Gyökereket eresztünk” – így hívjuk ezt az akciót, már 12 éve. Igaz, ezek jelöletlen fák, de ha odanézünk, tudjuk, hogy azok a mi csemetéink. Mi ezeket hálából ültetjük az országnak, hiszen befogadtatok minket, etettek, mindent megadtok nekünk.

A nemzetiségi önkormányzatok ajándékba kapnak pénzt, hogy ápolhassák saját hagyományaikat. Ezért hálásnak kell lenni, főleg, mert nem láttam magyart, aki tiltakozna, hogy 13 nemzetiség van itt, önkormányzatokkal, egyesületekkel és pénzbeli támogatással. Szerintem ez nagyon szép, hogy a magyarok ennyit szánnak ránk. De hogy végre válaszoljak: már itthon vagyok. Ha beszélgetek az itt élő lengyel barátaimmal, és azt a szót használjuk, hogy „nálunk”, akkor mindig rákérdezünk, hogy jó, de pontosan hol? Itt vagy ott? Odáig jutottunk, hogy a „nálunk” az inkább itt, mint ott. Persze mindenki, aki más országban telepszik le, először küzd a honvággyal, de tíz év múlva, ha visszamegy, észreveszi, hogy a régi barátságok elmúltak, az élet és a környezet megváltozott, a kötődés fellazult. Ezért nekem már Magyarország a hazám, hiszen itt élek, itt dolgozom, itt érzem jól magam.

– Mit a legnehezebb megszokni az otthonülésben?
– Olyan keveset töltöttem az elmúlt időkben otthon, hogy a kényszerű karantén egyelőre nagyszerű lehetőség az elmaradt teendők rendezésére. Úgy vagyok ezzel, mint az a friss nyugdíjas, aki az elején még nagyon örül a megnyert szabadidőnek és mindent pótolni akar, amit rég szeretett volna megcsinálni. Így hát nem sokat „ülök”. Ha igen, akkor éppen írok valamit, aztán az okosórám csipog és jelez, hogy ideje egy kicsit felkelni és mély lélegzeteket venni. Levezényli a légzőgyakorlatokat, majd folytathatom a maximum egy órás „gépezést”.

Rendezve az összegyűjtött jegyzeteimet már látom, hogy ha a karantén tovább tartana, meg is írnám azt a könyvet, amit régóta tervezek. Élvezettel kertészkedem a zsebkendőnyi kertben, virágokat ültetek, amiket átteleltettem. Mindig kevés volt az erre fordítható időm, ezért most élvezem, hogy tehetem.

Régóta szoros napirend szerint élek. Reggel imádkozom, tornázom, meditálok, fürdök, reggelizem, szeretteimmel telefonon beszélek és következnek a betervezett feladatok. Nekem ez rendszer, ami fontos. Nem esik szét az időm.

Vannak pszichoterápiás óráim Skype-on, másként most nem tudok rendelni. Nagyon sok hívást kapok, és felhívogatom a barátaimat. Tévém nincs, végre szépirodalmat is ráérek olvasni, sőt, a kora délutáni napsütésben szunyókálok is olykor a teraszon. Nagyon szabadnak érzem magam. Fontos kimondanom, hogy nem pánikolok. Mindnyájan a Gondviselő kezében vagyunk.

– Mi az, ami furcsa mód egyáltalán nem okoz nehézséget?
– Hát bizony nem hittem volna, hogy a tárolóm rendbe rakásához valaha is hozzáfogok, féltem tőle. Egyedül élek, nem szívesen gondoltam erre a feladatra, de tudtam, most itt van az idő. A nehéz tárgyak, képek, dobozok, bőröndök ijesztő halmaza riasztott, de nekilendültem.

Úgy tettem, mint a fóbiás ember, aki nekimegy annak, amitől fél, és ráámul, hogy eltűnik a félelme.

Most nagyon megkönnyebbültem, kész a munka, ragyog, én is ragyogok, hogy legyőztem önmagam. Mire is jó egy karantén (ha már muszáj)?

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Tanárnő, kérem! podcast olyan emberekről szól, akik a jövőért dolgoznak. Innovátorokról, akik nem valamilyen jól menő vállalkozás formájában, hanem az oktatás és a pszichológia területén tesznek azért, hogy közös jövőnk olyanná váljon, amilyennek legszebb álmainkban látjuk. Joós Andrea  inspiráló, bátor és eredményes vízionáriusokkal beszélget a műsorban. Tanárokkal, pszichológusokkal, segítő szakemberekkel, akik egyre jobbá és jobbá teszik a világot – majdnem észrevétlenül. De most övék a mikrofon.
Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Képmás Podcast rovatában, a YouTube, a Spotify és a Soundcloud csatornáinkon. A Képmás podcast megtalálható a legnépszerűbb podcast-applikációkban is: Google Podcasts, Breaker, Pocket Casts, Radio Public. (Az applikáció letöltése után keressen rá a Képmás podcastra, és iratkozzon fel a csatornára.) Hallgasson minket takarítás, főzés vagy kertészkedés közben, tömegközlekedésen, autóvezetés közben, vagy amíg a gyermekére vár a különóra vagy az edzés alatt!

 

Nem lehet elégszer ismételni, mit szükséges tenni annak érdekében, hogy segítsük megfékezni a koronavírus-járvány terjedését: otthon kell maradni. Erre a tanácsra mégis sokan legyintenek, nem ritkán egyetlen liter tejért ugranak át a boltba. Pedig éppen az ilyen kiruccanások számát kellene minimalizálni.

Még egy nagyobb család esetén is elégnek kellene lennie heti egy, maximum két bevásárlásnak.

Arról, hogy járvány idején mit kell beszerezni, táplálkozástudományi szakemberek is adtak már ki ajánlást, érdemes azokat követni (a slide-ok itt külön is elérhetők). Ha követjük az ajánlásokat, fölösleg élelem nem lesz otthon, és olyan termék sem fog hiányozni, ami viszont szükséges.

De vajon kell-e félni az ételektől, amiket a boltokban veszünk? És mit kell velük tenni, miután hazavittük őket, vagy kiszállította a futár?

Leginkább meg kell enni. Félni nem ezektől kell, a koronavírus nem ilyen módon terjed, hanem alapvetően cseppfertőzéssel. Emiatt kell kerülni a tömeget, a boltokban kellő távolságot tartani a többi vásárlótól, a házhozszállítással rendelt ételt pedig bankkártyával fizetni, nem készpénzzel a futárnak. A vírus a gyümölcsökre, zöldségekre rákerülhet, ha valaki a boltban rájuk köhög, de terjedése alapvetően nem a gyomron, hanem a légutakon keresztül történik. Ételrendelésnél is csak arra kell figyelni, hogy az ételhordót letöröljük, amire megfelelnek az alkoholos fertőtlenítők vagy a zsíroldó vegyszerek. De a legegyszerűbb az ételeket egyből saját tálakba áttenni, a csomagolóanyagot kidobni, majd kezet mosni. A boltokban a csomagolatlan élelmiszereket, zöldséget ideális esetben letakarva kell, illetve kellene kínálni.

Mi a helyzet a telefonnal? Tényleg veszélyes?

A telefon klasszikusan olyan eszköz, amit mindig magunknál tartunk, sokszor a bevásárlólistát is azon vezetjük. Mivel rengetegszer megfogjuk a kézmosások, kézfertőtlenítések között is, róla a vírus akkor is visszakerülhet a kezünkre és az arcunkra, ha amúgy figyelünk a higiéniára. A telefont a járványtól függetlenül is érdemes törölgetni, és erre az orvosoknak is fokozottan figyelniük kell, hiszen magukkal viszik a kórházakba is. A készüléket alkoholos fertőtlenítővel lehet áttörölni, vagy olyan vegyszerrel, ami zsíroldó hatású. Azok a vírust tönkreteszik.

Fontos figyelni a számítógép billentyűzetére és a szemüveg keretére is: azokat is fontos rendszeresen fertőtlenítővel áttörölni.

A kocsi biztonságos? Vagy csak azt hisszük?

A járvány kitörése óta sokan kizárólag autóval közlekednek, a tömegközlekedést egyáltalán nem használják. Viszont a személyes higiéniára ez esetben is törekedni kell, hiszen a kocsival sem vagyunk beljebb, ha a boltból kijövet egyből megfogjuk a sebváltót és a kormányt, állítgatni kezdjük a tükröt, tekergetni a rádiót. Ilyenkor hiába mosunk kezet otthon, mert a kocsiban a következő beszálláskor is ott lesz a vírus. Emiatt van szükség arra, hogy a kormányt és a kocsi gyakran megfogott felületeit fertőtlenítsük, és vásárlás után is csak a kézfertőtlenítő használata után érintsük meg őket. Ha így teszünk, minimalizálhatjuk annak esélyét, hogy a vírust esetleg széthurcoljuk. Amúgy pedig lehetőleg egyszer használatos kesztyűben menjünk el otthonról.

Mikor kell a kezeket fertőtleníteni? És mikor fölösleges?

A kézfertőtlenítést fontos kötni bizonyos cselekményekhez, például tömegközlekedéshez, készpénzhasználathoz, vásárláshoz, levélátvételhez. Arra is figyelni kell, milyen kézfertőtlenítőt használunk: az alkoholtartalmának meg kell haladnia a 60-70 százalékot (emiatt nem egyszerű ilyen készítményt szeszes italból házilag kotyvasztani).

A koronavírus elleni védekezést könnyíti, hogy a vírus lipidburokkal rendelkezik, emiatt az egyszerű szappanos kézmosás is tönkreteszi. Emiatt teszi működésképtelenné az általános mosópor és a mosogatószer is, hiszen azok is zsíroldószerek.

Kell félni az utcai ruhától?

Minimális az esélye annak, hogy valaki utcai ruha miatt fertőződjön meg, így arra semmi szükség, hogy egy kabátot, pulcsit vagy nadrágot egyetlen használat után a mosógépbe tegyünk. Erre egyedül akkor lehet szükség, ha valakit közelről leköhögnek, véletlenül leköpnek.

Szabad utcai sétára indulni?

Ha valaki figyel arra, hogy ne menjen másokhoz két méternél közelebb, akkor semmi akadálya egy sétának. Viszont ehhez érdemes kevésbé forgalmas területeket, szélesebb, egyenes utcákat választani. Ha így teszünk, a kanyarokban sem kell másokhoz közel mennünk, és nem gond az sem, ha többen jönnek szembe. Aki még ez esetben is fél, az védekezésként viselhet kesztyűt és szemüveget, illetve az arcába húzhatja a sálját. Ha így teszünk, a kockázat kisebb, de most az a legfontosabb, hogy ha nem nagyon fontos, akkor lehetőleg ne lépjünk ki a lakásunkból.

Mi a baj a játszótérrel?

Egyre több helyen zárják be a játszótereket, de mint a volt tiszti főorvos is kiemeli, erre elsősorban nem a gyerekek védelme miatt van szükség, hanem azért, hogy minimalizálják a mászkálást, a szülők találkozását egymással. Ezzel lehet elkerülni, hogy egy tünetmentes vagy enyhe tüneteket mutató fertőzött észrevétlenül terjeszthesse a vírust.

Mivel fizessünk?

Ahol csak lehet, törekedni kell az érintésmentes fizetésre, készpénz helyett bankkártyát kell használni, vagy ha van rá mód, mobilfizetést. Nem véletlen, hogy a koronavírus terjedése miatt egyebek mellett a kínai, a dél-koreai, a brit és a magyar jegybank is készpénz-fertőtlenítésbe kezdett. Itthon ez azt jelenti, hogy az MNB logisztikai központjában a készpénz-forgalomból naponta milliárdos nagyságrendben – zárt konténerekben – beérkező bankjegyeket a vírus becsült túlélési idejéig pihentetik. Két hét után zsugorfóliázzák őket, amelynek során egy 160-170 fokos alagúton haladnak át. Viszont amint kikerülnek forgalomba, újra befertőződhetnek.

Az ilyen veszélyek miatt a WHO is a készpénzhasználat kerülésére kéri az embereket.

Persze még a kártyás fizetés sem teljesen biztonságos, hiszen az 5 ezer forint feletti fizetéseknél a mindenki által nyomkodott terminálokba kell bepötyögni a PIN-kódot, de azt meg lehet tenni egy ujjal is – amit utána azonnal fertőtleníthetünk –, vagy akár gumikesztyűvel is. A mobilfizetés azért jobb, mert ott az azonosításra a telefon feloldása ad lehetőséget, így nem szükséges idegen eszközt nyomkodni. A telefon biztonságosabb is, mint a bankkártya, hiszen ujjlenyomattal vagy az arcunkkal azonosítjuk magunkat, nem egy egyszerű kóddal.

Húszévesen, egy hátizsákkal indultam neki Budapestnek Somogy megyéből. Ennek egyetlen oka volt: rájöttem, hogy otthon nem maradhatok. Felismertem, hogy mindaz, ami körülvesz, nem épít, csak rombol. Minden más kétséget és kérdést elvetettem, mert különben sosem mertem volna útnak indulni. A pesszimizmust vittem magammal, de abban hittem, hogy a mit és a hogyant majd megoldják a napok, az élet és én.

Érzelmileg és anyagilag is nehéz körülmények között nőttem fel. Egyetlen dolgot tudtam: én más leszek!

Olyan emberré akartam válni, aki szereti az életét, aki adni tud másoknak. Mindössze ennyi volt a célom.

Emlékszem, apukám nagyon szép dolgokat faragott fából. Az utca gyerekei mindig köré gyűltek és figyelték, hogy mi készül, akárcsak én. Csodáltam, ahogy egy egyszerű farönkből valami gyönyörű alkotást hoz létre. Ő előre látta, mit fog kihozni a kezébe akadó kis semmitmondó fadarabból, ami néhány órán belül csak emléke volt régi önmagának. Ez volt számomra a kézzel fogható változás és fejlődés művészete. Szeretem ezt az emléket, ekkor találkoztam először az alkotás örömével. Apuban ott élt a kreativitás, akárcsak a lányában, bennem! (mosolyog)

Amikor moziba mentek anyuval, én otthon rögtön feltaláltam magam! (nevet) Odamentem anyukám szekrényéhez, és kiválasztottam a számomra egyik legkedvesebb ruháját. Úgy gondoltam, hogy én ebből készítek valami szépet. Ennek az lett az eredménye, hogy szegény édesanyámnak szinte az összes ruháját szétvágtam, új ruhát és ékszert készítettem belőlük. A fehér-kék kockás asztalterítőt sem kíméltem, abból kantáros szoknyát varrtam, amit büszkén hordtam a középiskolában. Egyértelmű volt a számomra, hogy az Iparművészeti Főiskolára kell jelentkeznem, de ez a lehetőség nem adatott meg. Végül közgazdasági főiskolát végeztem. Ekkor született meg bennem az elhatározás: megváltom a „jegyem” egy új életre. Egy meleg őszi napon indultam el, és meg sem álltam Budapestig. Otthon csak annyit mondtam: majd jelentkezem! Nehezen mondok búcsút, akkoriban sem és most sem vagyok jó benne. A nagymamámnál kötöttem ki, aki befogadott, amíg talpra álltam. Ebben az időszakban nem voltam túl optimista, sőt, a pesszimizmus egész gyerekkoromat végigkísérte. Sokáig azt hittem, hogy nekem semmi sem sikerül. Az önsajnálat és a világra haragudás központi szerepet töltött be a gondolataimban, akárcsak a visszatérő kérdések: én miért indulok hátránnyal, másoknak miért könnyebb?

Ma már tudok nevetni régi önmagamon, de ehhez hosszú utat kellett bejárnom.

Már az első nap nekiindultam a belvárosnak, a főváros nagyobb üzletközpontjainak – kerestem, hol van szükség eladóra. Végül egy helyes kis boltban kaptam állást. Majd két-három hónap múlva rám talált egy jó ismerős: „Segítek megírni az önéletrajzodat, és küldjük be egy fejvadászcégnek!” Csodás érzés, amikor valaki önzetlenül segít! Jó lenne, ha mindig ilyen jók tudnánk lenni egymáshoz, nem csak akkor, ha érdekünkben áll. (mosolyog) Így kerültem egy multicéghez titkárnőnek.

Egy nagy multinacionális cégben az ember sokszor érzi: ő csak egy szám. Én ennek az ellenkezője voltam. Hittem, hogy fontos a munkám, és hogy számítok. (nevet) Hálát éreztem a feladatokért, amiket kaptam. Ahogy egy kicsit kezdtem stabilabbá válni, és lett erőm ahhoz, hogy másra is figyeljek, elkezdett fejlődni a személyiségem. Az öltözködésemben volt a legszembeötlőbb a változás.

Amikor felköltöztem a fővárosba, csak szürke és barna ruhákat viseltem, a tipikus „bocsi, hogy élek”, „ne vegyetek észre” stílust képviseltem. Akkoriban még hosszú hajam volt, amit sokszor azért nem tűztem fel, mert azt gondoltam, ha kibontva hagyom, jobban el tudok bújni. (nevet)

Sokáig ment ez így. Majd amikor már nekem is elegem lett a saját kishitűségemből, döntést hoztam: változtatok. Másnap egy egyszerű, de jó szabású piros ruhában mentem dolgozni. Kis dolog, de nekem hatalmas előrelépést jelentett. Rengeteg dicséretet kaptam aznap, és nagyon boldoggá tettek ezek a kedves szavak. Egy új embernek, igazi nőnek éreztem magam!

Az egyik kolléganőm, egy idősebb hölgy, akivel nagyon jóban lettem, sokat segített a fejlődésemben. Ő bíztatott, hogy bátran hordjak színeket, merészebb fazonokat. A férfiak is elkezdtek észrevenni, én pedig fokozatosan egyre inkább kinyíltam. Ma már simán felveszek hétköznap is egy alkalminak tűnő ruhát, olyat, amiben más színházba megy – mert örömet okoz. Annyi időt vesztegettem el azzal, hogy nem mertem, hogy féltem és elbújtam, hogy végre élni akartam, és ezt a ruháim is reprezentálták. Tele voltam színnel, ünneppel, kreativitással, és végre nem fogott vissza a félelem, az, hogy mit gondolnak rólam mások, és az a téves önkép, amit én gondoltam saját magamról annyi éven keresztül… Élveztem a visszajelzéseket, még a rosszakat is. Láttam az arcokon a dicséret pillantását, a rosszalló tekinteteket, az igenlő mosolyokat. Láttam a szemek üzenetét: „Na, ezt én biztos nem venném fel”, „Azta, de bátor”, „Ú, de jó ez az ing, én is szeretnék”! Sokszor kommunikálták felém a munkatársaim, hogy nem vagyok odavaló, de hát igazuk volt, én is éreztem, hogy így van! (mosolyog)

Az egyik kolléganőm ebédszünetekben tanított horgolni, amibe aztán annyira belejöttem, hogy az első ékszereim textilből készültek, majd továbbfejlesztettem a technikát, kerámiát rakosgattam rájuk.

A kerámia közelébe véletlenül jutottam. Ráleltem egy édes kis boltra, ami tele volt színekkel, formákkal, fényekkel – később derült ki, hogy a boltot a főnököm felesége vezeti. Amikor ott voltam, a sok törékeny színes kerámia között, életemben először éreztem: jó helyen vagyok, tele van a szívem. Ekkor készítettem el az első fülbevalómat, ami egy végtelenül egyszerű darab volt, mégis igazi flow-élményt éltem át a készítése közben. Hatalmas öröm volt, hogy létrehoztam valamit, ami még viselhető is. Azt éreztem, hogy ebből az érzésből még többet szeretnék átélni. Innentől kezdve nem volt megállás. Úgy akartam magamba szippantani a tudást, mint egy fuldokló a levegőt. Első körben kerámiából, bőrből készítettem ékszereket magamnak. Aztán rájöttem, hogy másoknak is tetszik, amit csinálok, ezért munka mellett eladásra is készítettem egy-két darabot.

Elkezdtem tanfolyamokra jelentkezni, és közben beleszerettem a vörösréz ékszerekbe. Boldog lopott óráknak tekintettem azt az időt, amit az új szenvedélyemmel tölthettem.

A napi nyolc óra munka után sokszor hullafáradtan estem haza, és csak vágyakoztam az alkotás öröme után. Szóval lassan fejlődtem, és apránként araszoltam a felismert célom felé. (mosolyog)

Amikor csak tudtam, gyakoroltam. Egyik nap arra ébredtem (de szó szerint), hogy meg akarok tanulni életfa-medált készíteni. Ismét elmentem egy tanfolyamra, és elkészült az első életfám. Boldog voltam! A mai napig őrzöm az első darabom, mert amikor ránézek, megmutatja, honnan indultam! Emlékeztet arra, hogy minden változik.

15 évig napi nyolc órában dolgoztam, és nem is mertem belegondolni abba, hogy ez másképp is lehet. A harmincas éveim közepén hasonlóan erős belső késztetést éreztem, mint ami fiatal lányként útnak indított: szeretni akarom az életemet. Ehhez pedig egy kulcskérdés vezet:

Miben leled örömöd? Mikor érzed jól magad? Te már feltetted ezt a kérdést magadnak?

Talán csak néha-néha merül fel bennünk, majd elhessegetjük. Én azt tapasztaltam, ha valaki úgy dönt, hogy azt teszi, ami jó neki, akkor ezért nagyon komoly, felelősségteljes döntéseket kell meghoznia. Ehelyett pedig inkább csak álmodozunk… Mindig könnyebb lesz a másikat okolni azért, hogy nekem miért nem jó. Én sokáig az életem szinte mindegy egyes nehézségéért valaki mást hibáztattam. Ha minél több dolgot kipróbálsz, akkor tudsz rájönni, mi a jó neked. Én például tudtam: a kreativitás, az alkotni vágyás itt él bennem, de azzal már nem voltam tisztában, hogy ez milyen módon tud megnyilvánulni.

Ha a régi életfa medáljaimat nézem, látom, hogy milyen gyérek és gyámoltalanok a kis gyökerei. Amikor a közösségi oldalon egy kreatív csoportba feltöltöttem róluk képeket, egy hölgy mindig ugyanazt kommentelte a fotók alá: „A gyökérzetet sűrűbbre kellene készítened!” A gyökér a stabilitás jelképe, ami az én életemből sokáig hiányzott, ezért az életfáimnak sem tudtam biztos gyökereket adni. Ahogy fejlődött a lelkem és az önmagamba vetett hitem, a fáim gyökerei is erős, életrevaló, szilárd alapokon kezdtek el létezni.

Azóta sok kedves visszajelzést kaptam már az életfa-medálokkal kapcsolatban. Az egyik legkedvesebb nekem, amikor valaki azt írta, hogy elsírta magát, amikor meglátta az életfáimat, mert annyira a magáénak érezte őket. Hiszem, hogy bár mindenkinek más és más az útja, valahol mégis egyformák vagyunk, mert mindenki ugyanarra vágyik: szeretetre és megértésre. Az életfáimban benne vagyok én, a fejlődésem útja. Idén lesz harmadik éve, hogy az alkotásból, az ékszer- és ruhatervezésből és azok készítéséből élek. Muszáj megemlítenem: pár évig Shaolin kung-fut tanultam, ami alázatra, tiszteletre és arra tanított, hogy a befektetett munka mindig megtérül. „Ahol az akarat, ott a mód is”. Egy medál elkészítése kezdetekben egy teljes napig tartott, ma két-két és fél óra. Az első fácskám ma is ott van az asztalomon, szemben velem, és az bizonyítja: ha gyakorlod, menni fog, mert a fejlődés útja mindnyájunkban ott van! Előbb-utóbb rá fogsz lelni!