Nemrég nyertem két jegyet a Rally Európa Bajnokság Nyíregyháza környéki futamára, amelyen Turán Frigyesék győzedelmeskedtek. Hihetetlen élmény volt egy napra belecsöppenni a száguldó versenyautók és a pálya szélén tomboló közönség különleges világába. Azonnal beindult az újságírói fantáziám: vajon hogyan lehet ezt a csöppet sem veszélytelen hivatást a családdal összeegyeztetni? A Turán házaspárral egy kávézóban találkoztam, azonnal összetegeződtünk, és észre sem vettük, de az egyórásra tervezett beszélgetésből kettő lett.   

Turán Frigyes (a feleségéhez): Éhes vagy, eszel valamit?

Turán Zsuzsanna: Nem, köszi, megettem a pirítóst, amit reggel készítettél.

– A reggelikészítés a te reszortod? Rendszeresen besegítesz az otthoni teendőkbe?

Frigyes: Nem mondhatnám (nevet). A reggelikészítést, azt, hogy együtt leülünk nyugiban enni, én is és a lányok is egyre jobban igényeljük. A rántottával már szerintem egész jól boldogulok, de a házimunkát alapvetően Zsuzsi intézi.

Zsuzsanna:

A hagyományos családmodell számunkra már az elejétől fogva egyértelmű volt, hiszen Frici már akkor is versenyzett, amikor megismerkedtünk.

– Hogy lett belőled autóversenyző?

Frigyes: Édesapám is autóversenyző volt. Kis túlzással a műhelyében nőttem fel, a hazai autóversenyzés hőskorában, amikor még mindenki maga bütykölgette, építette a kocsiját. Ez a szenvedély kisgyerekként engem is „megfertőzött”. A zsámbéki házunk szomszédságában volt egy dombos terület, alig értem el a pedálokat, de hétévesen már ott kerülgettem a bokrokat egyedül.

– Anyukád mit szólt ehhez?

Frigyes: Féltett, de úgy, hogy elfogadta.

– Hogyan emlékszel vissza az első autóversenyedre?

Frigyes: Nyolcéves voltam, amikor elmentünk egy gokartos tesztre Győrbe, ahol beülhettem egy profi csapat gokartjába és megtehettem pár kört. Olyan eredményt futottam, hogy kvalifikálhattam volna a mezőnybe. A szüleim igazából ekkor döntötték el, hogy ha szeretnék versenyezni, nem fognak vissza. Egy feltételük volt csak, hoznom kellett a 4,2-es tanulmányi átlagot. Ez nem mindig sikerült, ezért eleinte kénytelen voltam az utcai forgalomban próbálgatni a feltuningolt kocsijainkat. Ezt apukám egy idő után megelégelte, és jobbnak látta, ha zöld utat enged a versenyzésnek, hogy inkább ott éljem ki a sebességvágyamat. 1994-ben indultam először az Astra Kupa sorozatban, ahol a 42 versenyzőből, az első futamban, a harmadik helyen végeztem. Ekkor, mondhatni, eldőlt a sorsom.

– Édesapád büszke volt rád?

Frigyes: Igen, bár érdekes, hogy sosem terelt ebbe az irányba, talán mert tudta, hogy nagyon kemény pálya, rengeteg lemondással jár. Később aztán, amikor én is ezt választottam, teljes mellszélességgel támogatott benne.

Tudom, hogy apám mindig büszke volt rám, sokat dicsért, de főleg a hátam mögött, engem elsősorban nyugalomra intett, nem akarta, hogy túlzott kockázatot vállaljak.

Egy-egy sikeres futam után megveregette a vállamat, elismerte a teljesítményemet, de nem sokkal később azt is hozzá tette, hogy mit lehetett volna esetleg még jobban vagy máshogy csinálni. Maximalista volt. Azt gondolom, hogy az ő hozzáállása is kellett ahhoz, hogy idáig eljussak.

– Ti mikor és hol találkoztatok?

Zsuzsanna: 2000 április 1-jén találkoztunk egy versenyautó-kiállításon. Nekem akkor egy hostess cégem volt, az egyik lány lemondta a munkát, így nekem kellett beugranom. Azt gondolom, nincsenek véletlenek.

– Könnyen sikerült felvenned azt a fordulatszámot, amivel Frici már akkor is élte az életét?

Zsuzsanna: Igen, szerencsére egy könnyen alkalmazkodó, rugalmas személyiség vagyok. Bár az is igaz, hogy amikor megismerkedtünk, Frici még gyorsasági pályaversenyző volt, ami egy sokkal nyugalmasabb műfaj, mint a rally. Ott sokkal kevesebbet, egy hétvégén kétszer egy órát ülnek autóban, itt pedig több naposak a versenyek.

Frigyes: Beszállsz az autóba szombaton reggel 9-kor és vasárnap 17 óráig, kis túlzással, ki se szállsz. Folyamatosan történik valami: ha épp nem a gyorsasági szakaszon versenyzünk, akkor a közúton visszük a kocsit a következő állomásig, betartva természetesen a KRESZ szabályait. Szusszanunk picit, de pihenő nincs, ellenőrizzük a navigátorral a következő itinert, változtatunk a beállításokon, ha kell, és agyban már hangolódunk a következő szakaszra. Szóval ez egy elég strapás műfaj.

– Zsuzsi, lelkes szurkolóként rendszeresen kíséred Fricit és a csapatot?

Zsuzsanna: Igen, minden versenyen ott vagyok, voltam, még pocakosan is. Csak akkor nem tudtam menni, amikor még a lányaink kicsik voltak. Feleségként számomra egyértelmű, hogy a férjemet ott segítsem, ahol tudom, de szerencsére ez nálunk fordítva is működik. Biztos, hogy nem tudnék nyugodtan „otthon ülni”, amíg ő versenyez.

– A 20 év alatt nem okozott soha feszültséget köztetek, hogy Zsuzsi minden versenyen ott van, és esetleg vele is „kell” foglalkoznod?

Frigyes: Nem, szerencsére Zsuzsi ezt nagyon jól kezeli. Nemhogy nem zavar, kifejezetten támogat a jelenléte, ahogy annak a 6-8 fős baráti szurkolói csapatnak is, akik szintén jönnek velünk az összes versenyre. Sokat jelent, hogy Zsuzsi intézi, amit ilyenkor kell, foglalkozik a támogatókkal, amikor nekem nincs rá lehetőségem, vagyis rengeteg terhet vesz le a vállamról ő is, no meg az, hogy a csapatom tagjaiban is maximálisan megbízhatom. Precízek, felkészültek, hozzám hasonlóan szenvedélyesen szeretik ezt a sportot.

– Nem félted? Akkor sem próbáltad visszafogni, amikor megszülettek az ikreitek?

Zsuzsanna:

Féltem őt, persze, de tudom, hogy ez nála olyasfajta szenvedély, amitől, ha megfosztanám, nem érezné teljesnek az életét, azt meg nem akarom.

Frigyes: Most azt érzem, hogy amíg élek, így vagy úgy, de kötődni fogok az autóversenyzéshez. Társtulajdonos vagyok egy cégben, amely versenyautóabroncsok forgalmazásával foglalkozik, és amikor én épp nem versenyzek, akkor elmegyek mások versenyére technikai tanácsot adni.

– 2010-ben volt egy komoly baleseted. Mi változott azóta?

Frigyes: Spanyolországban, egy világbajnoki futamon történt, egyébként életem egyik legjobb versenyén. A rallyban ennél nincs magasabb szint. A hetedik helyen álltunk, egy nagyon nagy siker küszöbén. Az utolsó pillanatig egyébként, amíg le nem estünk az útról, emlékszem a történtekre, onnantól viszont megszakadt a film, két-három óra teljesen kiesett. 110–zel hagytuk el az utat, egy 10 méter mély szakadékba zuhantunk 50 méterre az úttól. Az autó kigyulladt, Gábor (a navigátor, Zsiros Gábor – szerk.) nehezen tudott kiszállni, mert a sisakja egyik alkatrésze beszorult az ajtó és a karosszéria közé. Végül megoldotta, és nekem is segített, mert a fájós vállammal a beszorult ajtómat nem tudtam egyedül kinyitni.

Zsuzsanna: Frici hívott, hogy balesetük volt, valószínűleg eltörött a válla, de nyugodjak meg, minden rendben. Letette a telefont, és utána még kb. negyvenszer hívott és ugyanezt a mondatot ismételgette. Tudtam, hogy baj van. Míg beértem a kórházba, az egy örökkévalóságnak tűnt.

Amikor találkoztunk engem ugyan megismert, de nagyon rémisztő volt, hogy nem tudta, milyen évet írunk, melyik országban van, és azt sem, hogy milyen autóval versenyzik. Komoly agyrázkódást kapott, de tudtam, hogy ez sem fogja elvenni a kedvét a versenyzéstől.

– Várod már, hogy „nyugdíjba menjen”?

Zsuzsanna: Nem feltétlenül, benne van a pakliban, hogy nehezen fogja viselni, ha már nem versenyezhet.

Turán Frigyes: Igaz, hogy nem vagyok már 20 éves, de azt tűztem ki, hogy amíg örömöt nyújt, és sikerül jó eredményeket elérnem, versenyezni fogok. Azon viszont egyre intenzívebben gondolkodom, hogy ki lesz az, akinek az évek alatt felhalmozott ismeretet, tudást egyszer majd át fogom adni. Hosszú távon az utánpótlás-nevelésben látok fantáziát, perspektívát.

– A lányaid örököltek az autózás iránti szenvedélyedből?

Frigyes: Bár ikrek, teljesen más habitusúak. Zsófi kislányom művészi vénával van megáldva, Lotti fiúsabb, vagányabb. Ő gokartozott, szerintem brutálisan jó érzéke van hozzá, de az elhivatottság még nem alakult ki benne, én meg nem akarom erőltetni.

– A tavalyi szezonotok parádésan zárult, Bagaméri Lászlóval novemberben megnyertétek a rally EB záró, Nyíregyháza környékén szervezett futamát. Ez komoly mérföldkő a karrieredben? Maradt még kihívás az idei szezonra?

Frigyes: Igen, nagyon sokra értékelem ezt az abszolút 10. helyet az Európa Bajnokságon, beérett a munkánk gyümölcse. A magyar futamot ugye nagy, 4 és fél perces fölénnyel sikerült nyernünk, így összességében a hazai bajnokságon negyedikek lettünk. Természetesen idén is a győzelem a cél, úgy kell odaállnunk a rajthoz, hogy elsők leszünk, ezt máshogy nem is lehet.

Egy magyar rally bajnoki címet még szép lenne „behúzni”. Nagy bravúr lenne, de alapvetően nem ezért csinálom, a versenyzés öröme az, ami még ennyi év után is hajt.

Hiszek abban, hogy valaki fentről irányítja a sorsunkat. Megmagyarázhatatlan, de a tavalyi utolsó versenyen konkrétan éreztem édesapám közelségét az autóban. Már egy éve, hogy nincs velünk fizikailag, de továbbra is szerves része a hétköznapjainknak. A betegsége újra közelebb hozta egymáshoz a rokonokat. Emlékét őrizzük, amíg élünk, velünk lesz gondolatban az ünnepeken, a családi asztalnál és természetesen a versenypályán is.

– Olvastak önnek a szülei gyerekkorában? Milyen emlékei vannak erről?
– Nagyon sokat olvastak nekem a szüleim. Az esti mese a nap lezárásának része volt. Rengeteg diafilmet is néztünk, ezek közül a fő kedvencem az Öreg néne őzikéje és a Hamupipőke volt. Sok mesekazettát is hallgattam, ezeket a saját gyerekeimnek is megvettem. A Regélőt, ami zenés-verses meselemez, az Esti meséket Domján Edittel, a Kis Mukkot. 

Ezek a csodálatos mesék inspiráltak engem is, hogy készítsek egy mese CD-t dalokkal, mesékkel, mondókákkal: Mesékbe zárt titkok a címe, amelyhez a zenét Darvas Kristóf szerezte.

– Volt kedvenc története, egy olyan mesekönyv, amit százszor is átlapozott és megnézegette benne a képeket?
– A Hétszínvirág című mesekönyv volt az egyik kedvencem, amelyben a főhősnek megadatik, hogy hét kívánsága teljesüljön. Miután hat kívánságot átgondolatlanul elpazarol, a legutolsó kívánsága az, hogy egy sánta kisfiú lába meggyógyuljon.

– Melyik volt az első könyv, amit már saját magának olvasott? Emlékszik, miért ezt választotta?
– A legelsőre nem emlékszem, de Michael Ende-től A végtelen történetet és a Momót, valamint Edmond de Amicis „Szív” című gyönyörű regényét számtalanszor olvastam. Lélekemelő történetek, amelyeknek emberi erényekben és bátorságban gazdag főhősei példamutatók voltak számomra.

– Van kedvenc magyar írója?
– Móricz Zsigmond és Szabó Magda.

– Kedvenc külföldi írója?
– Carl Gustav Jung műveit nagyon szeretem. Ha egy könyvet kell említenem, akkor Francis William Baintől „A hajnal leánya”, amely indiai mesék varázslatosan szép átirata.

– Mi a mostani kedvenc könyve?
– Népmeséket olvasok a világ minden tájáról. Emellett örök kedvencem Sienkiewicz „Kereszteslovagok” című regénye.

– A saját gyermekeivel a napi rutin része a meseolvasás?
– Igen. A napunk bármelyik szakában, ha hozzák a könyvüket, leülünk olvasni. Mondok mesét fejből is, amikor ülünk a dugóban. Mondókázunk, amikor kirándulunk vagy megyünk az oviba. Nagyon fontosnak tartom a fantáziaképek kialakítását a fejükben, hiszen még egy racionális művelethez, mondjuk egy összeadáshoz is szükséges, hogy lelki szemeinkkel lássuk a számokat.

A közös mesélés megteremti az együttlétet egy időn és téren kívüli közös birodalomban, belső békét teremt, az ellenséggel szembeni közös harcokat és győzelmeket tesz átélhetővé. Ezek az együttlétek számomra ugyanolyan fontosak, mint a gyerekeimnek.

– Nekik mi a kedvenc meséjük?
– Mindenkinek más, és folyton változik. A nyolcéves fiam nagyon szereti Berg Judit Lengemeséit, valamint a Pancsatantrát, a legrégibb indiai mesegyűjteményt.

A négyéves gyerekem népmesékből a Csengettyűs lábú kecskemamát és a Három kismalacot szereti. Sokat nézegetjük Rotraut Susanna Berner Böngészőit, valamint Donaldsontól és Schlefflertől A legcsinosabb óriást és a Graffalót. Örök kedvencünk Döbrentei Ildikótól az Égbőlpottyant mesék.

Tizenhárom éves lányommal Az Ezeregy éjszaka meséit olvassuk. Emellett a mostani kedvence Thomas Malory: Arthur király és vitézeinek históriája, de egy évvel ezelőtt még a Harry Potter volt a kedvence.

– Van olyan mesekönyv vagy olyan szerző, amit/akit szívesen olvas nekik, mert Önt is szórakoztatja?
– A népmeséket nagyon szeretem. A műmesék közül Sven Nordqvist: Pettson és Findusz, Hova tűnt a testvérem, Kalapvadaszat. Jakab Martin Strid: Mimbo Jimbo és a hosszú tél, Mese az óriáskörtéről, és megunhatatlanok az Andersen- és a Grimm-mesék.

Számomra egy könyvben nem a szórakoztatás az elsődleges, hanem az a tanítás és útmutatás, amit a szerző át akar adni.

Fontosnak tartom azt, hogy mivel tudom a szívüket és lelküket megnyitni, és hogy milyen emberi értékekkel szeretném gazdagítani őket.

– Megnézi-e, fontosnak tartja-e, hogy ki illusztrálta a könyvet? Van valaki, akinek a képi világát különösen szereti?
– Igen, nagyon szeretem a szépen illusztrált állatos, természeti érdekességekről szóló könyveket. A mesék közül Ursula Jones–Sarah Gibb: A királykisasszony, akinek nem volt birodalma, Angelina balerina, Sven Nordqvist könyvei, Beatrix Potter képi világa áll közel hozzám. Pernilla Stalfelt Ne bánts-könyvét, Kakikönyvét és Halálkönyvét is szeretem, de a leginkább Vladislav Yerko: A hókirálynő és a Zöld lovag grafikái nyűgöznek le.

+1 Kérem, ajánljon egy könyvet szülőtársainak!
– Kettőt is ajánlok: Zalka Csenge Virág: Hősök és pimaszok és Boldizsár Ildikó: A királyné, aki madárnak képzelte magát.

Kiss Csaba, az előadás rendezője még húszévesen olvasta a Tajtékos napok című regényt, és lenyűgözte őt az az életszeretet, ami sugárzott a műből. „Vian jómódú családba született, a villájuk külön tengerparttal rendelkezett. Kilencéves volt, amikor a szülei mindezt elveszítették, és 12, amikor kiderült, hogy egy szívbetegség miatt valószínűleg nem fogja megérni a 40 éves kort. 1944-ben az apját megölték, soha nem tudta meg, hogy kik és miért. A regényei is megbuktak, a Tajtékos napokat 1000 példányban nyomtatták, de ennyit sem tudtak eladni belőle. Amikor később Szívtépő című regénye sem lett sikeres, úgy döntött, inkább dalokat ír.

Ez a férfi a rengeteg tragédia ellenére derűs életet élt” – mondta Kiss Csaba rendező, és az előadással ezt a példát szeretnék felmutatni.

Annyi biztos, hogy a derűs légkört sikerült megteremteni a sanzonest kapcsán rendezett sajtóeseményen. Frédéric Rauser, a Francia Intézet igazgatója lelkesen beszélt erről a szórakozott különcről, aki féktelen rohanással élte 39 évig tartó életét. Kiss-B. Attila, az Operettszínház főigazgatója üdvözölte az ötletet, hogy megmutassanak valamit ebből az életérzésből. Müller Péter Sziámi, a dalok egy részének fordítója pedig arról beszélt, hogy már egyetemistaként, francia szakosként megismerkedett Vian munkásságával, illetve jelezte, hogy szerinte szinte lehetetlen lefordítani a dalokat, de azért megpróbálta – volt, amikor egy-egy szón, mondaton hosszasan vitatkoztak Kiss Csabával.

A Vian által szerzett mintegy 500 dal egyike sem hangzott még el soha magyarul, most az előadáshoz tizenegyet fordíttatott le a színház.

A legnagyobb életszeretet pedig abból áradt, ahogyan ez a négy férfi és négy nő énekelt egy zongorista kíséretében. Földes Tamás, Pálfalvy Attila, Kocsis Dénes, Cseh Dávid Péter, Györgyi Anna, Kékkovács Mara, Gubik Petra és Széles Flóra daloltak vidáman a sajtóesemény elején, a végén pedig egy olyan dalt is elénekeltek, amely békeszerető mondanivalója miatt máris a kedvencem lett.

A feltaláló 1972-ben alkotta meg legendás cseppjeit, mely ma Magyarország vezető egészségvédő készítménye. A szocializmus időszakában újszerű nézeteiért kuruzslónak kiáltották ki, és számtalan nehézséget kellett leküzdenie, elviselnie, amíg találmánya a rendszerváltozást követően elismertséget szerezhetett. A Béres Részvénytársaság 1989-es megalapítását követően készítménye hatalmas erővel robbant a köztudatba, és a vállalat következetes munkája meghozta a hivatalos elfogadást és elismerést.

A cseppeket 2000-ben gyógyszerré minősítették és 2013-ban az elsők között választották hungarikummá. Id. dr. Béres József 1997-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztjét, 2002-ben Magyarország legrangosabb tudományos elismerésével, a Széchenyi-díjjal tüntették ki.

Életművét a Magyar Örökség részeként tartják számon, nevét intézmények, utcák, terek viselik, életútját könyvek, dokumentumfilmek, színdarabok, televíziós játék- és mozifilm is feldolgozta.

– Mi adta meg a kezdő lökést ahhoz, hogy a drámapedagógiát és a rendezést válaszd hivatásodnak?
– Mindig is nagyon izgatott a színház. Indiában, ahol a gyermekkoromat töltöttem, színjátszó csoportba jártam, és nem volt ez másképp hazaköltözésünk után itthon sem. Nem akartam színész lenni, de szerettem volna olyan hivatást választani, ami szorosan összefügg a színészettel, a színházcsinálással. Magyarországon 1992-ben indult el a színházi nevelési mozgalom, amikor Kaposi László megalapította a Kerekasztal Színházi Nevelési Központot, én 1998-ban kapcsolódtam ehhez. Innentől kezdve nem volt kérdés, merre haladjon tovább az életem. A színházi rendezés, a drámapedagógia, az iskolai színházi nevelés egyszerre van jelen az életemben. Ez utóbbi a drámapedagógiai tevékenység azon ága, amelyben más dramatikus tevékenységformáktól eltérően nagyobb teret kap a színházi formanyelv alkalmazása.

– Számodra miben rejlik az iskolai színházi nevelés varázsa?
– Többek között abban, hogy azok a gyerekek, akik az iskolában vagy az osztálytársaik között nem találják a helyüket, és valamiért nem tudnak közösséghez kapcsolódni, egy színjátszó csoportban befogadó közösségre találnak. A gyerekek képesek együtt gondolkodni és együtt dolgozni egy adott projekten.

A drámaórák örömöt adnak a fiataloknak, mégpedig az alkotás örömét, hosszútávon pedig rögzül a vele átadott ismeret is. Az órák fejlesztik az önismeretet, a kreativitást, az alkalmazkodóképességet, a kommunikációt.

Itt bátran ki lehet lépni a formális keretekből, feloldódhat a tanár–diák viszony, megváltozik a tantermi dinamika. Például lehet konkrét irodalmi művekre is drámafoglalkozásokat tervezni, és itt a tananyagban lévő problémák kapcsán a diákok saját véleményt, esetleg megélt tudást, vagy számukra fontos kérdéseket fogalmazhatnak meg. A drámaórákon együtt keressük a szereplők cselekvésének mozgatórugóit, így az órákon megismert szituációk könnyen átélhetővé teszik a tananyagot.

– Sokat ingázol Budapest és a debreceni Csokonai Nemzeti Színház között – február 5-én mutatjátok be Romankovics Edit Para című előadását, amely a felső tagozatos általános iskolásoknak ajánlott ifjúsági dráma, és te vagy a rendezője.  Mi adja ennek a történetnek az erejét?

– Edit a színház kérésére írta a darabot. Témája az iskolai zaklatás (bullying), ami nagyon leegyszerűsítve arról szól, hogyan szerezhet valaki mások megalázásával egy közösségen belül hatalmat, pozíciót.

A munkafázis elején rá kellett jönnünk, hogy erről a témáról nem tudunk csakis önmagában beszélni – az egész iskoláról, az iskola különféle közösségeiről, klikkjeiről is kell szólni. Merthogy a csicskáztatás, a bullying hatalmi dolog, nem csak diák–diák, hanem tanár és diák, főnök és beosztott között is zajlódhat. Az előadás az iskola küzdelmes világát kutatja, többek között olyan kérdéseket feszeget, mint például, hogy mit vállalunk be azért, hogy ne legyünk kirekesztve, mitől függ, hogy egy diák vagy egy tanár hogyan érzi magát az iskolában. A történetünk több aspektusból mutatja meg a csoportdinamikák működését. Ettől lesz izgalmas. A felnőtt színészek gyerekek élethelyzeteit játsszák el: hol tanárt, hol tizenéves jó tanulót, hol rosszfiút alakítanak. A célunk az, hogy 75 percben minél több gondolkodási lehetőséget kínáljunk a gyerekeknek és a pedagógusoknak. Reméljük, hogy az előadás után tovább beszélgetnek azokról a témákról, amiket felvetettünk.

– Felmerült a Para kapcsán, hogy az általa generált kérdésekről a helyszínen, közösen gondolkozzatok a nézőkkel?
– Még nem tudom, hogy mit tervez a színház, de az már biztos, hogy lesz úgynevezett tanári csomag, ami tulajdonképpen egy netről letölthető tanári segédlet a Para című előadáshoz. Lehetőséget ad a központi probléma átgondolására, és élményszerű tapasztalatokat adhat a látott darab mélyebb megértéséhez. A fiataloknak szórólappal készültünk, amelyeken az előadás témáival kapcsolatos, gondolatgeneráló kérdések szerepelnek.

– Az iskolai szekálás, vagyis bullying, valamint az internetes zaklatás, azaz a cyberbullying olyan méreteket ölt szerte a világon, hogy nemcsak nem lehet elmenni mellette, de fontos minél többet beszélni is róla, tenni ellene.

– Szerintem a tanár, a szülő, a gyerekek, a törvényalkotók és az oktatási intézmények fenntartói rengeteget tudnak tenni azért, hogy az iskola élhetőbb, békésebb hely lehessen.

Az persze dilemma, hogy vajon van-e a tanárnak a munkája és a tananyagleadás nyomása mellett még elegendő energiája, ideje arra, hogy a közösséggel érdemben foglalkozzon, s hogy a gyerekekkel a mindennapi problémákról kommunikáljon. Ha pedig szülőként tudjuk a bullying pontos meghatározását, akkor könnyebben el tudjuk dönteni, hogy a gyerekek közötti vita meddig normális, mikor lépi át azt a határt, amikor már beavatkozásra, a többi szülővel való nyílt kommunikációra van szükség.

– Színházi berkekben köztudott rólad, hogy Edward Bond-kutató, a Bond-módszer elkötelezett meghonosítója vagy. Azok számára, akik esetleg nem ismerik az angol dráma- és forgatókönyvírót, mondanál róla pár szót?
– Bond a hatvanas évek Angliájának egyik botrányos szereplője volt, a nevéhez kapcsolják az angliai színházi cenzúra eltörlését. Később sok szálon kapcsolódott a TIE (Theater in Education) mozgalomhoz is. Munkássága a kilencvenes évek óta a birminghami Big Brumhoz köthető. Színészként, majd drámatanárként két évig volt szerencsém tagja lenni a társulatnak, ahol első kézből ismerkedhettem meg színház elméletével és ennek a gyakorlati megvalósításával. Nagyszerű élmény volt számomra vele dolgozni, mély nyomot hagyott bennem az, ahogyan ő a társadalomról, színházról és a kettő kapcsolatáról gondolkodik.

Bond azt vallja, hogy a kultúránkat és az abban megjelenő értékrendet kötött valóságként kezeljük, a színháznak pedig az a dolga, hogy ezt megkérdőjelezze és az értékrendünk újragondolására késztessen minket.

– Humán tárgyakat tanító pedagógusoknak drámapedagógia tematikájú nemzetközi nyári egyetemet is szerveztél az elmúlt években.
– Democracy through Drama néven futó projektünket az Erasmus+ programnak köszönhetően hozhattuk létre. Az angol nyelvű képzés arra készítette fel a tanárokat, hogy miként lehet drámapedagógiai módszereket alkalmazni a tantárgyi tanításban, annak érdekében, hogy nőjön a diákok demokratikus érzékenysége, érdeklődése társadalmi kérdések iránt. Az utolsó többnapos foglalkozásunk 2019 nyarán volt az Örkény Színházban. A nyári egyetem oktatói között neves intézmények munkatársai voltak: az angliai Birmingham City University, az olaszországi Roma Tre Egyetem MimesisLab, az itthoni, általam vezetett InSite Drama és a belgiumi Children’s Rights Knowledge Centre képviselői.

– Milyen munkák várnak rád a Para premierje után?
– Kezdődik a szemeszter a Károli Gáspár Református Egyetemen, ahol oktatok. Izgalmas, kihívásokkal teli óráim lesznek, amelyekre készülnöm kell. Február 12. és 16. között a Trafó Kortárs Művészetek Házában lesz egy különleges, művészek, pedagógusok, művészetközvetítéssel foglalkozó és civil közösségekkel dolgozó szakembereknek szóló projekt: a Gondolat generátor program felelősei ötnapos, nemzetközi összművészeti képzést szerveznek színházi, táncos, zenei és vizuális művészeti nevelés témakörben. Az első négy nap során az egyes művészeti ágak egy-egy elismert külföldi képviselője vezet egész napos módszertani képzést, bemutatva saját, művészeti nevelési eszközeit. Az utolsó napon pedig a korábbi napok tapasztalataiból dolgozunk, a résztvevőkkel lehetséges opciókat keresünk összeművészeti-nevelési (mini)projektek tervezésére.

Boglárka: Zsófi hároméves lehetett, Kata hat, Dani kilenc, amikor felmerült, hogy jó lenne egy negyedik gyerek. Egy újabb babavárás azonban nagy terhet jelentett volna. Veleszületett betegségem miatt eleve nem volt biztos, hogy szülhetek, így már a házasságunk elején tisztáztuk, ha úgy alakul, örökbe fogadunk. Három gyerek után úgy éreztük, elbírunk még egyet.

János: Egy évig tartott, amíg beszereztük a hivatalos papírokat. A felkészítő tanfolyamot az Ágacska Alapítványnál végeztük el. A képzésen az örökbefogadásnak olyan aspektusai kerültek elő, amikre korábban nem is gondoltunk volna. Az ember hajlamos legyinteni: örökbe fogadjuk és kész, mi olyan bonyolult ebben? A rózsaszín szemüveget azonban levették rólunk, és ez nagyon hasznos volt.

– Mire gondolsz?

János: Sokat beszéltek a motivációról.

Ha például valaki helyett akarunk örökbe fogadni egy gyereket és nem csak simán valakit, az már veszélyes. Ahogy az is, ha csak karitatív célból gondoljuk így, ha nem érezzük zsigerből a vágyat, nem szabad igent mondani.

Olyan gyerekeknek keresnek családot, akik nemkívánt terhességből születtek, ezért még az újszülöttek is sérülnek, a nagyobbak meg pláne. Ám az örökbefogadás örökre szól, benne van a nevében. Itt nincs olyan, hogy ha nem jövünk ki jól, visszaküldöm és kérem a következőt, hátha az jobb lesz.

Boglárka: Aki eleve kizárja a cigány származású gyereket, annak el kéne gondolkodnia azon, hogy tényleg kész-e az örökbefogadásra. Mert ha csak faji hovatartozás alapján kizár valakit, akkor nem lesz képes arra sem, hogy elfogadja a gyerek kevésbé tetszetős személyiségjegyeit. A kötődési képességről is sokat hallottunk, ami nagyon fontos ahhoz, hogy sérülés nélkül be tudjon illeszkedni a családunkba. Az a gyerek például, aki első látásra odaszalad hozzád, átkarolja a lábadat, és könyörög, hogy „Vigyél haza!”, valószínűleg nem tud kötődni. Megvan annak a veszélye, hogy abban a pillanatban, amikor konfliktus jön, a következő emberrel elmegy, illetve felnőttként képtelen lesz tartós párkapcsolatra.

– A folyamat tehát elindult. Mi jött azután?

Boglárka: 2015 októberében megkaptuk az összes papírt. November legvégén jött a telefon, hogy van egy kisfiú az ország másik felében. Először egy előnytelen fényképet meg egy félreértett anamnézist láttunk, erre kellett igent vagy nemet mondanunk. A kórképet tisztáztuk, és azt gondoltuk, hogy egy fotó alapján nem lehet ítéletet mondani. Jeleztük, hogy szeretnénk vele találkozni.

János: Zsoltot otthagyta a szülőanyja a kórházban, onnan előbb egy nevelőszülőhöz, majd öt hónaposan egy másikhoz került. Az örökbefogadás az ő esetében titkos, vagyis nem ismerhetjük a biológiai szülőket, de azért valamennyire sikerült összerakni, mi történt korábban. Az biztos, hogy nagy törés volt Zsoltnak, amikor alig félévesen átkerült az egyik nevelőszülőtől a másikhoz.

Azt is tudjuk, hogy akiktől átvettük, nagyon szerették és úgy nevelték, mintha a sajátjuk lett volna, de mivel az örökbefogadás után nem jár anyagi támogatás, csak a nevelőszülői státuszért, önként lemondtak róla.

Boglárka: December legelején találkoztunk velük egy vidéki gyámhivatalban. Ekkor esett le nekik, hogy Zsoltot elviszik tőlük. Akkor meg már mindent elkövettek, hogy ez ne történjen meg. A belépőjük rögtön ez volt: „Ugye látják rajta, hogy cigány?” Egyébként ők maguk is azok voltak. Ez nem rettentett el minket, mert biztosak voltunk benne, hogy az lesz. Utána volt még egy kis huzavona, de mivel Zsoltot mindenképpen elvették volna tőlük, nem akartunk visszalépni. Az első alkalommal összesen félórára találkoztunk. Tudtuk, hogy nem erőltethetjük a játékot vagy a közeledést, hanem el kell fogadnunk, hogy a gyereknek idegenek vagyunk.

János: Ez hosszú távon jó, hisz azt mutatja, hogy képes a kötődésre. Zsolt nem volt bújós, nem menekült a nevelőszülők ölébe, hanem autót tologatott a szőnyegen. Később nálunk is megvolt még egy ideig az a szokása, hogy ha baja volt, állt egyhelyben, nem szaladt hozzánk. Figyeltük az első benyomásainkat, azt, hogy zsigerileg el tudjuk-e fogadni őt vagy sem. Jól tudtuk a tanfolyam óta, ha csak az egyikünk is úgy érzi, hogy nem, akkor az nemet jelent. De ez nálunk szerencsére nem így alakult. Zsolt egy kifejezetten mosolygós, vidám kisgyerek volt, és sokkal helyesebb, mint a fotókon. A szemeivel azonnal levett minket a lábunkról. Nem volt kérdés tehát, hogy újból szeretnénk látni, de másnap telefonon is vissza kellett szólnunk, hogy lássák, nem csak pillanatnyi felindulásunkban gondoljuk így.

– A gyerekeitek tudtak már róla?

János: Amikor először említettük nekik, már intéztük a papírokat, és meg kell mondanom, nem örültek. Az első reakciójuk azt volt, hogy elegen vagyunk, de ha lesz még egy, akkor legalább ne örökbefogadott legyen. A legnagyobb állt ellen a leginkább, akkor kezdett kamaszodni, és foglalkoztatta, vajon mit szólnak hozzá mások, ráadásul – az ő fogalmazásában – már „végigszenvedett” két kistesót. A tanfolyamon azt is hangsúlyozták, hogy az örökbefogadás sikeressége azon múlik, a szülők mennyire képesek ezt elfogadni, és hogyan kommunikálják a külvilág felé.

Az édestestvér érkezésénél is így van: nem a testvérek kompetenciája, hogy legyen-e még egy gyerek, hanem a szülőké. Elhívtuk őket, hogy jöjjenek megnézni Zsoltot, ha bármi gondjuk van, megbeszéljük, de tudatosítottuk bennük, hogy ebben nem ők döntenek.

Addig tartott csak a negatív hozzáállás, amíg nem találkoztak Zsolttal. Abban a pillanatban leomlott a fal.

Boglárka: Decemberben egyre sűrűbben és egyre hosszabb időre mentünk látogatni, hiába a 200 km-es távolság. Eleinte a nevelőszülők csak a másik szobába mentek át, aztán kimentek az épületből, végül már mi vittük el Zsoltot egy kis időre. Addigra megértette, hogy valami történik, tehát egyre többet sírt. Azt viselte nehezen, hogy nem tudta, kihez tartozik pontosan. Aztán eljött annak is az ideje, hogy három napra hazahozhattuk, már a két ünnep között. Miután visszavittük, újra jeleztük, hogy biztosan szeretnénk örökbe fogadni, és mivel sokat sírt, jeleztük azt is, hogy mielőbb magunkhoz szeretnénk venni. Január 14-én végleg elhoztuk.

– Hogy ment az összekötődés folyamata?

János: A gyerekeink rögtön megbarátkoztak vele. Akkoriban a hűtőnk ajtaján mágnesekből készült betűk voltak, amiből a nagyok már korábban kirakták hármójuk nevét. Egyszer Dani odahívott, hogy nézzem meg: nem volt elég betű, de kitalálta, hogyan tegye ki keresztrejtvény formájában mind a négyükét. Akkor éreztem, hogy Dani elfogadta az öccsét. Zsoltnak hosszabb időre volt szüksége a kötődéshez. Az a tapasztalat, hogy ez akkor alakul ki mélyen, amikor már legalább annyi időt töltött a családdal, mint máshol. Ez nagyjából igaz is volt. Amikor elkezdte az óvodát, még szólnunk kellett az óvónőknek, hogy figyeljenek rá, mert ha nyitva van az ajtó, vagy ha valaki kedvesen rámosolyog, fennáll a veszélye, hogy elmegy vele.

– Nem lehetett könnyű rögtön egy hullámhosszra kerülni úgy, hogy semmit sem tudtatok Zsoltról.

János: Egyik rokonunk azt mondta, olyan ez, mint amikor az ember elkezd nézni egy sorozatot, de csak a második évad közepén. Az előzmények jó részét csak kikövetkeztetni lehet.

Boglárka: Az első időkben utálta a vizet, valószínűleg egy korábbi traumatikus élmény miatt, tehát az esti fürdetés kínszenvedés volt, hónapokig. Az evéssel is akadtak problémák. Amikor megérkezett hozzánk, cumisüvegből fogyasztott kakaón élt. Szilárd ételt szinte nem is tudott nyelni. A tiltakozás egyik formája az volt, hogy szó nélkül visszaöklendezte az ételt. Elég volt, jóllakott, de ezt addig nem mondta ki. Végül megtanítottuk, hogy inkább beszéljen, és mondja el, mi a baj, ahelyett, hogy visszahányná az ennivalót.

János: Ráadásul rögtön az elején belebotlottunk egy nagy feladatba: mivel a nevelőszülők nem mondták el neki, hogy ők nem a szülei, ránk hárult a feladat. Elmondtuk, milyen hányattatáson ment keresztül, és azt is, hogy most már örökre nálunk lesz, ő a mi fiunk, és innen soha többé nem megy el. Addig kifejezetten sírós volt, de ezzel a beszélgetéssel ezt mintha elvágtuk volna. Meglepődtünk, hogy egy két és fél éves gyerek ezt megértette.

– Éreztétek-e valamiből, hogy nem kívánt terhességből született?

János: Igen. Az elején ő láthatatlan-hallhatatlan volt a házban. Ösztönösen megbújt, mert így nem zavart senkit. Hónapokig nem lehetett tudni, hol van, mert nem volt hangja. Akkor láttuk, hogy kezdi jól érezni magát, amikor belépve a házba lehetett hallani, hol van.

– A környezet felé mennyire volt könnyű a cigányságát vállalnotok?

Boglárka: Emlékszem, amikor kiderült a származása, a családban volt olyan, aki próbált figyelmeztetni, sok bajunk lesz vele. Mondtuk, hogy ez a mi problémánk, vállaljuk. Zsolt viszont azóta annak a családtagnak a kedvence. Ha mi kitartunk amellett, hogy ez nem gond, akkor ezt a környezet is átveszi. Szerencsére az óvoda és az iskola, ahova a nagyok járnak, befogadó.

Tudjuk, hogy Dani is felvállalja, mert amikor egyszer régebben az egyik osztálytársa elkezdett egy cigányviccet, ő odaszólt neki: „Ugye tudod, hogy az öcsém cigány? Na, most mondd tovább!” Nem titok, hogy cigány, és nem is sértés.

Azt kellett magunkban tisztába tenni, hogy mi az előítélet és mi a valóság. Hajlamosak vagyunk-e egy-egy észlelés mögé látni valamit, ami esetleg nincs is, és képesek vagyunk-e disztingválni? Volt, hogy Zsoltot füllentésen kaptuk, és erre azonnal felkaptuk a fejünket, mert ott volt bennünk is az előítélet. Át kellett gondolnunk, nem reagáljuk-e túl, attól félve, hogy azért csinálja, mert cigány.

Zsolt ingerszegény környezetből jött, ilyen körülmények között két és fél év nagy idő. Amikor megkaptuk, nem figyelt a beszédre, a mese nem érdekelte, nem tudott másokkal játszani, a környezetével nem foglalkozott. Most már kétségbeesik, ha elmarad az esti mese. Feltűnően jó a memóriája, talán jobb is, mint a többieké. Más területeken rohamléptekben hozza be a lemaradásait, és közben sok öröm ér bennünket. Sokan vonakodnak idősebb vagy nem fehér gyereket örökbe fogadni. Nem kell ettől annyira félni, a nehézségek nem ebből fakadnak.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Molnár Dórával, a This is Redy magyar menstruációs bugyi fejlesztőjével négy hónapja próbáljuk összehozni a találkozót, mire sikerül. A fiatal vállalkozó rendkívül elfoglalt, különösen amióta a fürdőszobából indult ötletével elkezdte megváltoztatni a világot. „Mindig tudtam, hogy nekem lesz egy ötletem. Vagy több. Meggyőződésem volt, hogy ezt a saját valamit nagyon fogom szeretni, és erre építek majd egy vállalkozást” – mesélte a kezdetekről.

Szakmája ifjúságsegítő, azaz olyan szociális munkás, aki a 14 és 25 év közötti fiatalokra fókuszál. „Mindenképpen valamilyen segítő szakmában szerettem volna dolgozni. Viszont amikor elvégeztem a képzést, egy olyan intézetbe kerülhettem volna nevelőnek, ahol 14–18 év közötti lányok éltek. Alig voltam 21 éves, és átláttam azt, hogy nincs még annyi élettapasztalatom, hogy lányotthonban dolgozzak nevelőként.” Dóra ezután reklámügynökségekhez került, ahol kifejezetten jól érezte magát a kreatív feladatokban. „Hamar ráláttam az adott vállalkozás gyengeségeire, illetve hogy hogyan lehetne hatékonyabb. Tettem is javaslatokat, amiket általában tetszéssel fogadtak, de aztán mégsem történt semmi. Ezek az érzések megerősítettek abban, hogy nem az alkalmazotti lét az én világom.” Webshop-asszisztensként dolgozott, ahol főleg hírleveleket és termékleírásokat kellett készítenie, tovább is képezte magát ebbe az irányba. Hamar Magyarország legnagyobb szövegíró ügynöksége kereste meg, ahova már szabadúszóként csatlakozott. Így kezdődött a vállalkozói létforma. „Ezért is szoktam biztatni az embereket, hogy ha már nem érzik jól magukat a munkahelyükön, merjenek változtatni. Nekem is nagy lépés volt közölni a munkáltatómmal, hogy szabadúszó szövegíró szeretnék lenni, viszont egy hét múlva jött is a megkeresés ettől a nagy cégtől.”

„Amint megnyitod a kaput, a lehetőség bejön az életedbe. De ha zárva tartod, akkor nincs hol bejöjjön.”

A nagy ötlet Helsinkiben született, egy téli, sötét délelőttön.

„Egy nagyon egyszerű, hétköznapi problémából indult az egész. Otthon voltam, megjött, nem számítottam rá, így nem volt otthon semmi. Ahogy mostam ki az alsóneműmből a vért, azon gondolkodtam, hogy miért nincs ilyen speciális bugyi, amit ilyenkor felvehetünk. Meg hogy miért csak két lehetősége van a nőknek: a tampon meg a betét. A kehely és a mosható betét később terjedt el, de ezekkel együtt is még mindig csak négy alternatíva van, miközben a világon minden nő menstruál. Nagyon lelkes lettem, hónapokig csak ezzel foglalkoztam. Később társult hozzá az a felismerés, hogy egy ilyen termékkel rengeteg hulladéktól is meg tudjuk menteni a bolygót.”

Dóra itthon folytatta a munkát piackutatással. Arra volt kíváncsi, hogy a nők hogyan állnak a menstruációjukhoz: mennyire kezelik tabunak, és mennyire szeretnék, hogy ne legyen az.

„Eldöntöttem, hogy a vállalkozásban nemcsak a termékre fókuszálunk, hanem természetessé tesszük az erről való beszédet is. Annak ellenére, hogy a menstruáció egy biológiai folyamat, a termékenység velejárója, a világ legtöbb részén máig a tisztátalanság, a szégyenérzet, vagy akár egészen komoly társadalmi stigmák kapcsolódnak hozzá. Miközben ez egy szép és jó dolog. Fontos, hogy szeretettel gondoljunk rá, hiszen a nőiességünk alapja.” Az önelfogadásnak egy másik fontos kifejezése lett a menstruációs bugyi fotókampánya, amit szándékosan nem profi modellekkel készítettek, illetve a képekről nem retusálták a bőrhibákat vagy éppen a karon lévő szőröket.

„Sohasem értettem, miért alkalmaznak kizárólag idealizált, szétretusált, ránc nélküli, bőrhiba nélküli fotókat a reklámokban. Hogy mennyire rosszat tesz ez a nők önképének! Miközben a valóságban ilyen nincs!”

Dóra számára a termék egy harmadik ügynek is fontos kommunikációs platformja. „Azt látom, hogy az üzleti élet egy nagyon férfias világ. Tele van a BME és az Óbudai Egyetem vállalkozó férfiakkal, viszont lányok nagyon kevesen vannak. Pedig én hiszem, hogy nekik is nagyon sok jó ötletük van, csak nem merik magukat úgy prezentálni. Nekem sincs sem textiles, sem varró tapasztalatom, de ma már ott van az internet, ahol mindennek utána tudunk nézni. Vannak továbbá szakemberek, akik az adott területekhez értenek; őket meg kell találni, és akkor együtt tudunk tovább építkezni.”

Dóra teljesen laikusként kutatta fel azokat a textilgyártókat, akik olyan speciális anyagokat készítenek, amelyek alkalmasak egy ilyen fehérnemű összeállításához. „Elképesztő, mekkora fejlődés történt a textiliparban is, csak ezekről nem tudunk, mivel nem olyan menő dolog, mint az okostelefon és az egyéb technológiai fejlesztések. Pedig ez az iparág ugyanúgy okosodott, ilyen például az ezüst ionos, antibakteriális textil, amit mi is használunk.” Akadnak olyan hozzászólók, akik – mivel ezekkel a technológia fejlesztésekkel nincsenek tisztában – visszalépésnek tartják a bugyit. Ahhoz hasonlítják, amikor még rongyokat használtak a nők. „Már csak azért sem akarok meggyőzni senkit arról, hogy csak ez a jó, mert például én a tampont nem szeretem, és a kehely sem jött be, viszont elhiszem, hogy másoknak meg ezek váltak be.”

„Szerintem az a lényeg, hogy van választásunk. Legyenek fenntartható menstruációs eszközök, és legyenek eldobhatók is, mert vannak helyzetek, amikor az egyik jobb, és van, amikor a másik. Fontos, hogy az emberek tudjanak róla és érezzék a döntés szabadságát.”

A terméket én is öt hónapja használom, teljesen megváltoztatta a „nehéz napokat”, ha nem fáj a hasam, szinte el is feledkezem róla. Szuperlatívuszokban dicsérem Dórának. „Pedig ez egy egyszerű ötlet szerintem, bárkinek eszébe juthatott volna. Engem az különböztet meg a többiektől, hogy hozzáértés nélkül is bele mertem vágni.” Dóra minden pénzét erre tette fel, és a kihívások sem tántorították el soha. „Mindig azt kérdeztem magamtól, hogy vajon azt sajnálom jobban, ha megcsinálom, és nem tetszik senkinek, elbukik az egész; vagy ha nem csinálom meg, mert elegem van abból, hogy még a harmadik típus sem úgy néz ki, ahogy szeretném. Természetesen az fájt volna jobban, hogy ha ezeknél a kis apróságoknál abbahagyom, majd évek múlva visszagondolok, hogy volt egy jó ötletem és nem csináltam meg.”

A marketingen tudott spórolni, mivel volt már kellő tapasztalata, egy lelkes csapata, illetve a barátai segítettek. Varrodát Szarvason találtak, ami mára alig tudja kiszolgálni a folyamatosan növekvő megrendelést. „A This is Redy egy startup, olyan, mint egy kiscsikó, rohan előre, és mindenki rohanjon utána. Tervezhetetlen volt, hogy milyen növekedést fog elérni. Most új fazonokat, anyagokat tesztelünk, és a jövőbeli célok is ki vannak tűzve, és nyitott vagyok arra is, ha egy befektető érkezik egy ajánlattal, hiszen mindig van miről beszélni. Főleg ha az ember a világot akarja megváltani azzal, hogy több tonna hulladéktól óvja meg a bolygót, miközben nők millióinak életét is könnyebbé teszi.”

A valóság a következő. A Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) 2020-ban alkotói ösztöndíjprogramot hirdetett 35 és 65 év közötti, magyar nyelven publikáló szerzők számára, hogy megfelelő anyagi hátteret biztosítson a pályakezdés nehézségein átesett íróknak, költőknek. A támogatást a tavaly fiatalon elhunyt Térey Jánosról nevezték el.

Kizárólag szépíróként ma kevesen tudnak megélni Magyarországon, ők is inkább jogdíjakból, külföldi fordításokból és akadémiai életjáradékból. A legtöbb író szerkesztő egy lapnál, tanít középiskolában vagy egyetemen, de akad köztük orvos, közgazdász vagy éppen tehenész.

A PIM 2018 utáni működésére ritkán jellemző, egyedülálló gesztussal szólította meg a széles irodalmi nyilvánosságot (beleértve a kiadókat, folyóiratokat, egyetemeket), hogy tegyenek javaslatot a támogatandó írók személyére. Végre megmozdult az irodalmi szakma, hogy összedobja a szerzők albérleti díját és rezsiköltségét, devizahitelét egy kis hétvégi zsebpénzzel megspékelve – öt évig havi bruttó 320 000 forinttal.

Alkalom nyílt a közeledésre irodalmunk két szekértábora között, hiszen a kortárs magyar literatúra a rendszerváltás után nem poétikai, hanem politikai alapon szerveződik. Voltak és vannak jobb- és baloldali írószervezetek, folyóiratok, rendezvények, szerzők és nyilatkozatok. Régen nem érdekli már a legtöbb magyar írót, hogy az olvasó miről és hogyan szeret olvasni, van-e létjogosultsága a hexameternek, a kötött formáknak vagy csak a szabadvers dívik.

A magyar írót a leggyakrabban kizárólag az érdekli, hogy azokon a bizonyos napokon a szavazófülkében ki hova tette az ikszet, és ki mit gondol a regnáló hatalomról.

A magyar írók egy részének nem kell a széles egyetértéssel megítélt ösztöndíj, mert szerintük ma támogatottnak lenni politikai bélyeg. Nincs szükségük a gesztusra, mert ők az Örök Megbántottak, akik inkább összébb húzzák a nadrágszíjat becsületből, minthogy továbbra is szabadon, nagyobb létbiztonsággal alkossanak annak az állami intézménynek (PIM) a jóvoltából, amelytől a hideg futkos a hátukon. Az ilyen helyzetekből lehet sok-sok verset faragni a „harmadnapja nem eszek” mintájára. Pedig ösztöndíjasként senki nem írja elő nekik, mit és hogyan írjanak. Gondolatuk szabadságát senki nem akarja tőlük megvásárolni az ösztöndíjjal.

Bartók Imre prózaíró nem így gondolta, amikor a közösségi oldalon bejelentette: főként Demeter Szilárd, a PIM főigazgatójának politikai meggyőződése miatt zárkózik el a lehetőségtől. Bartók a díjat visszaadta, de közben érkezett felülről a megtorlás. A külügyminisztérium kivette őt az Irodalom Éjszakája programjából. Részben ennek köszönhetően az ösztöndíjat visszautasítók táborához csatlakozott még néhány író: Csehy Zoltán, Keresztesi József, Szőcs Petra és Zoltán Gábor. Az ösztöndíjasok pedig közös nyilatkozatban álltak ki Bartók mellett.

Az ösztöndíj visszaadóinak sikerült ismét két táborra szakítaniuk a 35 és 65 közötti, tehát szívinfarktus tekintetében legveszélyeztetettebb korosztályt (ennyit a támogatás biztosította nyugalomról). Vannak az Ösztöndíjat Elfogadók és az Ösztöndíjat Visszautasítók.

Közülük eddig az utóbbiak véleménye érvényesült, miközben tettükkel azokat is kényelmetlen helyzetbe hozták, akik elfogadják a támogatást. Ezért is kérdeztem meg őket, akiket inkább irigylek és sajnálok, hiszen széles szakmai egyetértéssel hátuk mögött várják a lassan körvonalazódó erkölcsi ítéletet.

Kollár Árpád író, költő, szerkesztő, a támogatás egyik érintettje kérdésemre elmondta, hogy „az ösztöndíjasok elfogadhatatlan támadásoknak lettek kitéve, köztük azok is, akik végül visszamondták a díjat”. Válaszában kiemelte, hogy „tisztességes embereket fenyegetnek, zsarolnak, mocskolnak, elképesztő, zsigeri indulattal”, még azok is, akik „korábban elfogadták az ösztöndíjra való jelölést, most viszont támadják azt”. Ez a helyzet olyan feszültséget teremtett, amelyben – Kollár szavaival élve – „írni és dolgozni nehéz”. Hász Róbert író is csatlakozott Kollár véleményéhez, és megemlítette: „egzisztenciák függnek a háború fenntartásától”.

Sok megszólított ösztöndíjas nem kívánt érdemben válaszolni, mert – ahogy írták – szeretnének túl lenni a hisztin, unják a hajcihőt, dolgoznának. Ironikus, hogy éppen a kialakult helyzet miatt nem sikerül nekik. Elmondásuk szerint őket eddig egyetlen újságíró sem szólította meg (azóta a Magyar Hangban néhányan nyilatkoztak a kérdésről), hiszen a hazai sikernek felénk kevés a hírértéke, a botrány pedig eltereli a figyelmet a díj valódi értékéről. Közben a közösségi oldalak semleges szemlélői arra figyelmeztetnek, hogy a vita a két tábor képviselői között kezd verbális zaklatássá válni.

Elkezdtem szorongani korábbi apróhirdetésem miatt. Nehogy valaki komolyan vegye, és tényleg azt gondolja, hogy én ezt szeretném. Elbizonytalanodtam. Alkotok tovább vidéken, 35 fölött egy kicsivel, tanári fizetéssel és csekély honoráriumokkal. Talán csak így lehet nyugodtnak és boldognak maradni.

Sir Arthur Conan Doyle – bár nem tartozik a világ nagy írói közé – egy halhatatlan figurával járult hozzá az emberiség közös kincséhez: Sherlock Holmes a világirodalom egyik karakteres alakja. Ahhoz képest, hogy csak kitalált személy, a történelem egyik legtöbbet idézett mondása kapcsolódik hozzá: „Ha egyszer kizártuk a lehetetlent, ami marad, akármilyen valószínűtlen is, csak az igazság lehet”.

Ez magának a tudományos gondolkodásmódnak a mottója is lehetne, éppen ezért érdekes, mennyire nem eszerint élte az életét maga az író.

Már a 19. század végétől kezdve elkötelezett híve volt mindennek, ami titokzatos és túlvilági. Szellemidézésekre járt, kopogó szellemekre vadászott, paranormális jelenségek kutatásában vett részt, szabadkőművesnek állt, ráadásul mindezt alaposan összevegyítette valamiféle egyéni felfogású keresztény miszticizmussal. Ezekben a zavaros gondolatokban egyáltalán nem akadályozta, hogy praktizáló orvos volt, és hogy más tekintetben kiváló logikai készségét jogászként is kamatoztatta ártatlanul elítélt emberek megmentésében.

A 20. század elején egyébként is nagy divatja volt a spiritiszta szeánszoknak, a misztikus élmények hajszolásának. Az első világháború borzalmas sokkja ezt a jelenséget csak tovább erősítette. Conan Doyle körül is megszaporodtak a halálesetek, beleértve a saját fiát is, aki megsérült a somme-i csatában, majd lábadozás közben meghalt tüdőgyulladásban. Conan Doyle mindennél jobban reménykedett abban, hogy kapcsolatot lehet teremteni a meghalt emberekkel, és ennek érdekében rengeteget tevékenykedett, vitatkozott, sok konfliktust vállalt.

És itt jön be a képbe Harry Houdini, azaz Weisz Erik, a magyar származású amerikai bűvész, szabadulóművész, sportember, showman.

Ő ugyanis éppen az ellenkező oldalon állt. Mint illuzionista, pontosan tudta, hogyan kell becsapni az embereket, és mélységesen felháborította a sok sarlatán gátlástalansága. Rendszeresen tartott bemutatókat, amelyeken pontosan ismertette a spiritiszták ravasz technikáit, sőt, nyilvánosan le is leplezett többet közülük. A közös érdeklődés a különbségek ellenére összehozta a két embert. Arthur Conan Doyle és Harry Houdini barátok lettek, és a vitáikat elintézték intellektuális síkon.

Ez azonban váratlan hirtelenséggel szakadt meg, amikor Houdini anyja, Weiss Cecilia 1913-ban meghalt. Conan Doyle rávette a sokat tapasztalt szabadulóművészt, hogy vegyen részt egy szeánszon, ahol megidézi az anyja szellemét. Houdini valami oknál fogva belement a játékba. A médium alaposan felkészült a csalásra, és jól bevált módszerekkel előadta a palatáblára író szellem üzenetét. A szellem azonban sajnos nem tudott néhány dolgot Houdini anyjáról, ezért kiváló angolsággal írta meg az üzenetet, és a kereszt jelét rajzolta a táblára. Cecilia ilyeneket nem csinálhatott, mert Budapestről, a VII. kerületi Rákosárok utca 1-ből vándorolt ki Amerikába, és egy rabbi feleségeként legfeljebb németül, magyarul vagy jiddisül beszélt. Nyilvánvalóan a kereszt sem játszott fontos szerepet az életében.

Houdini először úriember módjára elhallgatta mindezt, de miután Conan Doyle diadalmas írást közölt a sajtóban a szkeptikus bűvész állítólagos megtéréséről, dühödten válaszolt. Leleplezte a csalást, és ettől kezdve még kíméletlenebbül „üldözte” a spiritisztákat. Az 1920-as években a mutatványai mellett ez töltötte ki az életét. Nyilvánosan bemutatta például, hogy neki nincs szüksége kísértetekre a palatáblás trükk előadásához.

Az előadás azonban olyan jól sikerült, hogy Conan Doyle még biztosabb lett a dolgában. Egyszerűen nem hitte el, hogy Houdini egy közönséges bűvészmutatványt adott elő, mert meg volt győződve róla, hogy a szabadulóművész valójában misztikus varázsképességek birtokosa.

A kapcsolatuk elmérgesedett, és teljesen megszakadt. Houdini 1926-ban meghalt, mert egy elhanyagolt vakbélgyulladással nem tudott megbirkózni a szervezete. A spiritiszták, asztaltáncoltatók, önjelölt varázslók világát persze nem sikerült megingatnia. Ma, majdnem száz évvel később, valóságos reneszánszukat élik a hasonló szeánszok, és gyanítható, hogy semmivel sincsenek kevesebben azok, akik hisznek is bennük.

A cikk a Képmás magazin 2017. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Sok tanító társamhoz hasonlóan negyedikeseim vannak, akiket négy éve ugyanekkor kaptam ajándékba szüleik bizalmával. Négy év alatt aprócska ovisból központi felvételit író, nálam magasabbra nőtt, akár a fél világot bejárt okos kiskamasz gyermek lett belőlük. Nem egyszerű ismét a legkisebbekre hangolódni. Előre is köszönöm a türelmet!

A nagy találkozóra készülve újraolvastam négy évvel ezelőtti jegyzeteimet: az anyuk és apuk akkori kérdéseit, megjegyzéseimet írogattam fel. Ezekből válogatok, hátha segítek néhány gondolattal a kaland előtt állónak.

Ide mindenkivel!

Igazából nemcsak egy gyermek jön elsőbe, hanem egy egész család. Főleg akkor, ha az első iskolás a családban. A kisgyermeket elhozzák majd, tanulás után hazaviszik, foglalkoznak vele, szeretik. Az iskolában várom, és a többi tanító is, aki segíti őt. Olyan ez, mint az a kis fémháromszög énekórán: ideális esetben mindenki mindenkivel kapcsolatban lesz, és csudaszépen csilingelünk együtt.

Gyermek + család + tanító néni az iskolával = remek iskolakezdés!

Tisztelet és bizalom

Ha egyszer valaki engem választ kisgyermeke tanító nénijének, jogos elvárás a részemről, hogy megbízzon bennem. Ezért öröm, ha személyesen, az üzenőfüzetben, elektronikus naplóban vagy más, közösen kiválasztott módon úgy tartjuk a kapcsolatot, hogy megadjuk egymásnak a tisztelettel teljes bizalmat. Tehát tisztelet és bizalom!

A gyermek a közösség része

Amikor a gyerekek óvodába, majd iskolába mennek, egy csoport vagy osztály részévé válnak. Ez alkalmazkodást kíván. Az iskolában minden gyermek más, mint otthon. Ez teljesen természetes, hiszen mi, felnőttek sem viselkedünk úgy a munkahelyünkön, mint lakásunk falai közt. Tessék csak elképzelni! (Aki nevet, tud valamit…)

Az eddig megszerzett tudomány

Sok ovis ismerkedik már a betűkkel, számokkal. Ez nem baj. A kisgyermeket rengeteg dolog érdekli, a macskák, a felhők, autók, miért maradnának ki a betűk? Nem kell aggódni, nem fog unatkozni az iskolában. Az iskola előtti ismerkedés a betűkkel addig egészséges, amíg valaki erőltetni nem kezdi, mert akkor vége a varázsnak. Nincs szomorúbb, mint egy betűk ellen beoltott gyermek.

Az is megnehezíti a kapcsolatomat egy kisgyermekkel, ha valaki velem vagy az iskolával ijesztgeti.

„Na ott nem ugrálhatsz, édes fiam, majd a tanító néni megnevel!” Nem, nem nevelem meg, főleg nem pálcával és kukoricával a sarokban.

Írjak vagy rajzoljak? Esetleg mást is lehet?

Az írás megtanítása és elsajátítása művészet, sok gyakorlást igényel. Nem válik nyűggé és szenvedéssé, ha edzésben tartjuk az apró kezeket. Az óvó nénik remek ötleteket adnak erre a zoknitekeréstől a kirakózáson át a festegetésig. Feladatlapokból csak keveset adnék. Érdemes kihasználni ezt az ajándék félévet az iskoláig!

A mindenféle kütyük, tabletek használatáról tengernyi a szakirodalom. Mint őszülő és kissé régimódi tanító néni csak annyit mondanék: keveset és igényesen!

Anyu és apu nem írt rondán, nem rajzolt pálcikaemberkéket, és nem utálta a matekot!

Nem kell a gyermeknek azt füllenteni, hogy a szülei tökéletesek voltak! De ha kezdetben nehezen mennek majd azok a fecskefarkak és hullámvonalak, ne is mentsük őt fel, hogy „apu is rondán írt, és lám, mégis felnőtt”! Biztatni kell a jövő mérnökét! A kezdeti lelkesítés megalapozza a képességeknek megfelelő igényes munkát. A kulcsszó: játékosan!

Jelszó: Jó reggelt!

Iskolába jövet nincs jobb reggeli indítás, mint egy szép köszönés. Ha valaki túlságosan álmos, vagy más okból nem köszön, mindig megkérdezem a bejárati ajtónál: Mi a jelszó? Néhány nap után mindenki tudja. Hazafelé pedig egy kedves elbúcsúzás szépen zárja a napot.

A köszönés kincs! Nagyon jó, ha úgy jön egy kisgyermek az iskolába, hogy birtokában van ennek a kincsnek.

Kérdezni és dicsérni jó!

Nem vagyok elsős (majd leszek…), mégis jólesik, ha munkám során vagy a tanítás végén megkérdezik: Sütött-e a nap? Voltatok-e levegőn? Történt valami érdekes, valami vidám dolog?

Sok elsős egy virág, öntözni kell, hogy kinyíljon. Öntözzük, kérdezzük!

Keressük az alkalmat, hogy megdicsérhessük! Ennek legyen azért indoka, úgy értékesebb. Beszélgessünk! BESZÉLGESSÜNK!

Napirend, következetesség – ez a legnehezebb!

A jó és kiegyensúlyozott tanulás titka a kipihent gyermek. Sokkal könnyebb velük jó légkört kialakítanom az osztályban. Muszáj megoldani, hogy időben menjen aludni, fontos az ágyban fekvő kisgyermeknek olvasott mese és a nyugodt körülményű alvás. Fontos, hogy másnap az ember csemetéje időben érjen iskolába, hogy ott még tudjon csevegni egy jót, pakolászni, mosdózni. Induljon jól a napunk!

Volt egy pulóverem…

Nem árt, ha egy elsős felismeri a saját holmiját. Már a második tanítási napon rendezhetnénk ruhavásárt, ha nem lennének megjelölve a kabátkák, pólók (főleg az egyenpólók, sok helyen ilyen kell testnevelésre). Az ugyanabban a sportboltban vásárolt szandálok felismerése teljesen lehetetlen, ha nincs benne jel és monogram az esetleg hat körte és négy házikó jelű lábbeli miatt. Ugyanez igaz a tolltartókra, uzsidobozokra is.

Masni vagy nyuszifül?

Mindegy, fő, hogy a kisgyermek be tudja kötni a cipőjét. Akinek ez még nem megy, átmenetileg praktikus a tépőzáras cipő, de az a csomózás bizony másutt is szükséges, a varázsmozdulatot gyakorolni kell. Mi is a jelszó megint? Csak játékosan!

Mindent csak játékosan, nem komolytalanul, úgy, hogy a második héttől egy gyors puszi után szinte repüljön az iskolába, mert az jó hely!

Utolsó tanács: Érdemes bátran kérdezni, nincs rossz kérdés.

Jó készülődést!  

Gabi néni