Az elmúlt hónapokban több lehangolt, lógó orrú 30-as története tárult elém. Egy férfi kollegámat például azért vágta padlóra a kerek szám, mert idén nyárra volt kitűzve az esküvője, amelyet a menyasszony lefújt. Szertefoszlott álom… nyilván nem így képzelte az évtized indulását. A nők pedig attól szenvednek, hogy túl sok a társadalmi elvárás: legyen több diploma, de közben legyen munkahelyen eltöltött tapasztalat is, emellett férjhez is kéne gyorsan menni, mert kifutunk az időből. Ebben a rengetegben helytállni embert próbáló feladat, és bizony okot adhat egy nagy adag szorongásra.

„Ne menj még férjhez!” kontra „Mikor lesz már esküvő?”

A 20-as éveimben azt tapasztaltam, hogy a nálam idősebbek igyekeztek ellátni bölcs tanácsokkal. Egyes családtagok intelme szerint ezek az évek arra valók, hogy tanulj minél többet, építs karriert, utazz minél többet; és 30 előtt meg ne házasodj, mert onnantól az előbbieket bukhatod… Én meg rettenetesen utáltam ezeket az életbölcsességeket – annak ellenére, hogy pontosan így alakult az évtizedem –, szerintem ugyanis mindenkinél egyéni, hogy körbe akarja-e utazni a világot. Egyéni az is, hogy akar-e hivatást, karriert, vagy fiatal anyuka szeretne lenni és családot alapítani, hisz nem fűt mindenkit a karriervágy.

Nincs általános életmódrecept.

A másik oldalon drága nagymamám vitte a prímet, aki nagyon szomorú volt, hogy még mindig nem készülhetünk esküvőre. Később szerepét átvette az unokaöcsém, aki a hétévesek ösztönösségével szegezte nekem a kérdést: „Te egyedül élsz, dolgozol és felnőtt vagy. Miért nincs még férjed?”. A családi-baráti környezete, amelyben felnőtt, szerencsésen azt az ideális példát mutatta neki, hogy egy felnőtt emberhez tartozik egy társ is. Én pedig kakukktojás voltam neki.

Úgy voltam mindkét irányú okos tanácsokkal és sugallatokkal, hogy nekem igenis van még pár évem, amíg ráérek rosszul érezni magam. Egyáltalán, miért kéne valaha is rosszul érezni magam?

Harmincas bölcsesség

20 évesen nagyon felnőttnek láttam a 30 éveseket. Aztán hipp-hopp, idén eljött az a májusi nap is, amelyet a Bika jegy szülötteként két lábbal a földön, türelmesen és szívósan fogadtam. Szimbolikusan lezárult egy korszak, elindult egy új, és ezzel szétáradó boldogsághormon öntötte el a testem, amelynek ereje és lendülete azóta is kitart. Mint amikor az ember túl van egy félmaratonon, én is túl vagyok egy szakaszon. Végre elhagyhatom a 20-ast, és 30-as vagyok! Magam mögött hagyom a sok nyüglődést, az önbizalomhiányt, a szerelmi csalódások indokolatlanul hosszú, éveken át tartó feldolgozását, a „homokba dugom a fejem”-mentalitást, a konfrontáció kerülését és a félelmet az ismeretlentől.

Felnőtt lettem. Nem 18 évesen, amikor még az érettségin sem voltam túl, nem 21 évesen, amikor épp Londonban éltem, és már az angolszász országokban is legálisan koccinthattam alkoholos itallal. Most.

Egy nálam tíz évvel idősebb barátnőm mondta nekem pár éve, hogy ő a párkapcsolataiban a 20-as éveit végigszenvedte, a 30-assal kezdődött a boldogság szakasza. Három évtized után önismeretet szerzünk, ekkorra érik nővé a nő. Elkezdünk bölcsülni. Azt a tapasztalatot, amit ezalatt magunkba szívtunk, nem veheti el senki. Nem vágyom vissza a múltba, nem siettetem az időt, inkább élvezem a jelent, okosabban és tudatosabban élem a mindennapokat, de minden korábbi életállapotomnál lazábban.

Kép

Kép: Unsplash

A 30-as már nem egyetemista, már nem pályakezdő, már nem fél az első randitól, már nem akar mindenhol jelen lenni, csak hogy valamiről le ne maradjon, már nem veszi fel azt a soha sem volt kényelmes tűsarkút, fát lehet vági a hátán, tökéletesedik az orra, hiszen már messziről kiszagolja, ha valaki csalfa.

Vannak persze és lesznek is még kudarcok, mélypontok, botlások, de már jóval hamarabb felismeri és könnyebben tudja kezelni is a helyzeteket. Tudja, hogy kijön belőle, mert kijött akkor is, amikor elhagyta az első igazán nagy szerelme, kijött, amikor munkahelyet kényszerült váltani, amikor kártyavárként omlott össze a motivációja. Ismeri, milyen a gyász és az elengedés, milyen a hirtelen jött változás, milyen, amikor átveri a lakásfelújító brigád, milyen, amikor nincs egy fillérje sem, és szégyenkezve kell kölcsönkérnie – vagy tudja már, milyen egy életre elkötelezni magát valaki mellett és gyermeket vállalni. A 30-as nő önazonos.

Kiapadhatatlan motivációs forrás

Mindenkinek hiányozhat a fenti felsorolásból valami, ami eddig még nem jött össze. Valljuk be, mindannyiunknak van ilyen, minden egyszerre nem sikerülhet. Így sincs ok a szomorkodásra! Az élet már nem zöldfülű szárnypróbálgatás, hanem tudatos célok mentén haladás, fejlődés.

Tudjuk mi az, amiből egyáltalán nem kérünk az új évtizedben, s mi az, amire igazán vágyunk, amit még el szeretnénk érni.

Még mindig van számos gyengeségem, amin csiszolni kell: okosabban kell beosztani az időt, kiiktatni a halogatást (és ezzel párhuzamosan a saját magamnak okozott lelkiismeret-furdalást), több futás egy héten, több karitatív és önkéntes munka, kevesebb szeméttermelés. Hurrá, van motiváció az új évtizedre is! Minden rossz azért történik, hogy figyelmeztessen minket, felnyissa a szemünket, erősödjünk, s ha túl vagyunk a kihíváson, jöhet a jobb szakasz. Sosem vagyunk készen, élethosszig tanulunk és fejlődünk, mindig új helyzetekkel találjuk szembe magunkat. Milyen jó, hogy van, amit már ismerünk, és milyen jó, hogy van, ami még előttünk áll.

Az élet nem tud sosem unalmas lenni!

Mindehhez kell egy nagy csomag hit is. Ha hiszünk magunkban, másokban, ügyekben, a Gondviselésben, akkor tudjuk, hogy eddig is és ezután is minden úgy alakul, ahogy lennie kell, és előbb-utóbb minden, még ha nehézségek árán is, de rendben lesz.

Mary Poppins bezzeg ha séta közben kirakatot látott, önmaga tükörképét bámulta elégedetten. Pedig Mary, a leírások alapján, nem volt éppen szívdöglesztő szépség, a saját rendszerében viszont, láthatóan, tökéletes.

A Harry Potter-univerzum egyik mágikus tárgya Edevis tükre. Ebben a tükörben úgy látod magad, ahogy a szíved legmélyebb vágya szerint látszol. Csak a tökéletesen boldog ember az, aki aktuális önmagát látja a tükörben. Ezzel a tárggyal csak az a baj, hogy könnyen fogva tartja a használóját. Nem hogy fogadalmakat nem tesz, listákat nem ír, de többé nem tesz semmit sem, csak elmerül a látványban. Hétköznapi nyelven ez az állapot a krónikus álmodozás.

Egy röpke pillanatra azért mégis szívesen néznék Edevis tükrébe, hogy megtudjam, mi van valójában a szívem mélyén. (Vagy mégsem?) Rettentő kíváncsi vagyok milyen távolságra van a felettes énemtől.

A blogokon, vlogokon megjelenő januári listák tételei javarészt nem ennyire személyesek, hanem általános jóságok. Csupa norma, csupa lelkiismeret, minden, amiről tudjuk, hogy „kéne”. Egyúttal a hibáink beismerése: sportolni fogunk, egészségesen étkezni, óvjuk a környezetet, és pénzügyileg tudatosabbak leszünk. Többet törődünk a szeretteinkkel, és tanulunk valami újat. Csupa szuper dolog. Csak amikor megpróbáltam megírni a saját listáimat, akkor szembesültem vele, milyen pokoli nehéz ezt őszintén megtenni, és ezzel szemben milyen kényelmesek ezek az „instant listák”. Egy üres edényt könnyen teledobálok pozitív kavicsokkal. Nem tehetek róla, itt eszembe jutott Lehmann úr kocsmafilozófiája Sven Regner kultikus Berlin-regényéből:

Tetszetős filozófia ez mindaddig, amíg nem használjuk fel arra, hogy egyszerűen csak elkerüljük a kellemetlen kérdéseket. Ha ehhez mindennap kábítjuk magunkat valamivel – mint a regénybeli Lehmann úr piával – könyvvel, zenével, álmodozással, akkor megint csak gyanús, hogy valahol csalunk.

Kép

Kép: Freepik

Végül mégis megtaláltam a nekem való évkezdő motivációt. Böjte Csaba nem egy listát adott közre, hanem egy szempontot adott a megújuláshoz. A hegyekben csörgedező, játszó patakot figyelve az ember testét alkotó víz jutott eszébe, hogy milyen jó lenne, ha ilyen lelkesen és feltartóztathatatlanul engednénk áradni magunkban az életerőt.

És ez a belső patak, ha szabad folyást kap, ha nem béklyózzák meg a félelmeink, a lustaságaink, akkor tudja, merre menjen, megtalálja a medrét és eléri a tengert. Amikor Böjte Csabát hallgatom, olyan egyszerűnek tűnik: ne aggódj, csináld! Legyen bennünk élő víz, ne valami poshadt pocsolya. És akkor tényleg jöhetnek azok a részletek, amik mozgásban tartanak, ami nem cél, csak jó meder a pataknak: sportolni, egészségesen élni, óvni a környezetet… Jövő évi tervnek nekem ennyi elég is: ne aggódj, mozdulj, csináld!

De azért visszatekintő felsorolást tudok írni, ami szigorúan nem összegzés, csak kisebb-nagyobb kövek, amik 2019-ben változtattak a folyásirányon:

2019-ben először…

…mentem edzőterembe, majd pedig jártam rendszeresen edzőterembe, ráadásul rögtön egy gigantikus, dizájnos fajtába, és tetszett! A feszélyezettség egy alkalom után elmúlt, a hatás pedig nem maradt el.

…iratkoztam fel egy YouTube-csatornára.

2019-ben újra…

…hallottam élőben szimfonikus nagyzenekari hangversenyt, és megint ledöbbentem ezen az emberi csúcsteljesítményen. Mindenkinek ajánlom, zenei ízléstől függetlenül.

…hallottam Csajkovszkij D-dúr hegedűversenyét, ezúttal Antje Weithaas és a Concerto Budapest előadásában. Ez megint olyan katarzis volt, ami az utolsó sejtig átvilágítja az embert. Az ajánlás ugyanaz: mindenkinek, mindentől függetlenül. Épp olyan univerzális, mint a természeti szépség.

…voltam vívóversenyen. Sajnos csak nézőként. Ez az a sport, amit élőben, közelről, sokkal jobban lehet érteni, mint a tévében. Ráadásul ebben mi, magyarok nagyon jók vagyunk. Menjetek vívóversenyre, ha tehetitek!

2019 legerősebb hatása…

…Kapolcson a klímaváltozással kapcsolatos előadások, beszélgetések. Szinte nincs olyan nap, hogy valamilyen döntésemben meg ne jelenne ez a szempont. Emellett kigondoltam a saját, aktuális válaszomat a klímaszorongásra!

2019 legmegrázóbb hatása…

…több, hozzám közeli és ismerős család felbomlása. Eddig sem éltem bekötött szemmel, de igazán ilyen közelről látszik, milyen mély és szerteágazó hatása van annak, ha egy házaspár szakít egymással. Iszonyú mély sebet ejt az egész család, a rokonság, a barátok és a társadalom szövetén.

2019 legfelemelőbb hatása…

…a fiam elsőáldozása. Maga az esemény csak néhány óra, de nagyon sok jó folyamat ért be azon a napon. Aznap mindenki ragyogott.

2019 legvidámabb hatása…

…az elmerülés a társasjátékok világában. Én pár éve még azt mondtam, hogy nem szeretek társasozni, mert unom, mert nem motivál, hogy szerezzek három hotelt vagy öt bárányt. Egyedül az activity-vonulat tudott magával ragadni. Ebből az állásból pár éve már kimozdultam, de igazán idén szaladt el velem a ló. Soha még ennyit és ennyiféle játékkal nem játszottunk, mint idén, és (majdnem) az egész családot sikerült játékosítani. Az említett első csatorna is, amire feliratkoztam, egy társasjátékos vlog.

2019 legfontosabb tárgyai:

- Az élelmiszerboltokban megjelenő sajátmárkás kis tüll anyagú zsákok, amikben a zöldséget, gyümölcsöt és péksüteményt lehet megvenni. Juhé, többé nem kényszerülök egyszerhasználatos kis nejlonzacskókat tépkedni! Tudom, hogy eddig is lehetett venni öko-bio boltokban, meg varrhattam volna magamnak, de ez az, ami könnyen, olcsón hozzáférhető mindenkinek.

- A dohányzóasztalunk. Egy jó méretű asztal, jó helyen, megváltoztatja az életet. Ebben az esetben tényleg a méret a lényeg. Ha nem jó a magasság, nem ültök le köré (a mienk 40 cm, mert szeretünk a földön, párnákon ülni), ha túl nagy, kitölti a szobát, ha túl kicsi, nem lehet társasjátékozni…

Hajrá, 2020!

Mónáéknál
úgy beszélnek a gyerekkel,
mintha nagy volna.
„Mit gondolsz?" kérdik
– Móna papája meg a mamája – 
„Mit gondolsz?
Szerinted hogy lenne jobb?
Szerinted hogy kéne csinálni?"
Aztán:
„Értem.
Azt mondod?
Lássuk csak.
Tényleg, tökéletesen igazad van!"
Vagy:
„Nem, azt hiszem,
ebben tévedsz . . ."
Szeretném, ha a Mónáéknál -
nálunk lenne.
(Siv Widerberg: Mónáéknál)

Fegyelmezés, de hogyan?

A gyerek véleményének, gondolatainak és jogainak tiszteletben tartása nem jelenti azt, hogy ő lesz a kiskirály a családban, aki bábként rángathatja a szüleit. A gyerekeknek nagy szükségük van a szeretetteljes és következetes határokra, hogy ezeken belül szabadon és biztonságban felfedezhessék a világot.

A megfigyelések szerint a gyerekek különbözőképpen játszanak a bekerített és a bekerítetlen játszótereken.

Ahol van kerítés, ott szabadon kihasználják az egész teret, míg ahol nincs, a gyerekek bizalmatlanok lesznek, és személyiségüktől függően óvatossá válnak, ezért csak a középső játékterületet használják, vagy nem törődnek azzal, hogy mi a jó nekik, és túlságosan vakmerőek lesznek. A másik véglet, amikor nagy igyekezetünkben a kerítést túl szűkre szabjuk, ami miatt a gyerekek vagy passzívvá válnak, vagy elkezdenek lázadni a felnőttek által felállított korlátokkal szemben. Szülőként talán az egyik legnagyobb kihívás, hogy olyan határokat szabjunk, amelyek között a gyerekek érzik a szeretetünket, törődésünket, segítenek nekik, hogy biztonságban érezzék magukat, és emellett fejlesztik a felelősségtudatukat, a problémamegoldó, illetve az együttműködési készségeiket is. Ráadásul a kutatások szerint az sem mindegy, hogy ezeket a határokat miként jelöljük ki, és mennyire vonjuk be a gyermeket ezek megbeszélésébe.

Fegyelmezési módszerek

A szociális fegyelmezési séma szerint szabályszegés esetén négy különböző módon reagálhatunk, attól függően, hogy milyen magas a kontroll (határok, fegyelmezés, ellenőrzés), illetve a támogatás (gondoskodás, biztatás) szintje. A szülők többsége a két véglet (túlzott kontroll, túlzott engedékenység) között kapkod, mivel egyikben sem érzi igazán jól magát, de nem tudja, hogy mi mást tehetne.

1. Büntető szemlélet – ELLENE

Amikor az ellenőrzés magas, a támogatás pedig alacsony, büntetésről beszélünk. Ilyenkor a gyerekeket nem vonjuk be a döntésbe, csak ismertetjük velük a szabályokat, illetve a be nem tartásuk esetén bekövetkező büntetéseket. Jane Nelsen, a pozitív fegyelmezés szakértője szerint, bár a büntetés rövid távon hatásosnak bizonyulhat, hosszú távon hatalmas károkat okoz. Amikor hibázunk, az esetek többségében tisztában vagyunk azzal, hogy nem cselekedtünk helyesen. A kirekesztés, megalázás vagy megbélyegzés hatására szégyellni kezdjük magunkat, de ez a fajta szégyen nem segít hozzá a pozitív változáshoz és a jóvátételhez. Nathanson szerint négyféle kimenetel lehetséges: elkerülés, mások megtámadása, visszavonulás vagy az én megtámadása.

Bár a folyamat rendszerint nem tudatos, a büntetés hatására a gyerekekben megszületik egy döntés vagy egy vélemény (pl. „Rossz gyerek vagyok.”, „Tökéletesen kell viselkednem, hogy kiérdemeljem a szeretetet.”), ami meghatározza a jövőbeli viselkedést.

Vannak gyerekek, akik elkezdenek neheztelni arra, aki a büntetést kiszabta, és úgy döntenek, hogy a felnőttekben nem lehet megbízni. Mások dühösek lesznek, és megpróbálnak bosszút állni az elszenvedett büntetésért, vagy úgy döntenek, hogy az ellenkezőjét fogják tenni annak, amit elvárnak tőlük, hogy megmutassák, nem kell az elvárások szerint élniük. Megint mások úgy döntenek, hogy megpróbálják elrejteni a szabályszegést a felnőttek elől, hogy ne kapják őket rajta. Sajnos vannak olyan gyerekek is, akik elkezdik rossznak látni magukat, csökken az önértékelésük, és teljesen elvesztik a hitüket, hogy képesek jól viselkedni.

Kép

Kép: Freepik

2. Megengedő szemlélet – ÉRTE

A büntetés másik véglete a túlzott engedékenység, ami a szociális fegyelmezés sémadimenziói szerint alacsony ellenőrzést és magas támogatást jelent. A túlzott engedékenység szabadságot jelent rend és szabályok nélkül, aminek számos kockázata van, hiszen alkalmazói elhanyagolják a gyerekek valódi szükségleteit, és hátráltatják, hogy a gyerek az életkorában megfelelő fejlődési feladatot végezze. Egy kutatópáros, Bredefort és Clarke olyan felnőtt válaszadókat kérdezett meg a tapasztalatairól, akiket gyerekként túlzott engedékenységgel neveltek. A kutatásban részt vevő személyek arról számoltak be, hogy számos kulcsfontosságú területen hátrányt szenvedtek. Elmondták, hogy gyakran hoznak rossz döntéseket, mert úgy érzik, kiváltságokkal bírnak, és nem kell felelősséget vállalniuk a tetteikért, vagy éppen ellenkezőleg, azt hiszik, hogy mindenért ők a felelősek. Néhány válaszadó arról számolt be, hogy alapvető ismereteik hiányoznak, mivel a szüleik nem várták el tőlük ezek elsajátítását.

Ezek lehetnek gyakorlati ismeretek (pl. telefonálás), de vannak, akik nem tanulták meg, hogy miként kell a céljaikért küzdeni, mert a szüleik folyton megoldottak helyettük mindent, vagy a túl sok különfoglalkozás mellett nem volt lehetőségük elsajátítani a kapcsolatok ápolásának művészetét.

A felmérésben a résztvevők 71%-a jelezte, hogy nem tudja mi az elég, vagy mi a normális („Nem vagyok elég.” „Mikor elég az embernek a pénze?”). További nehézséget jelent számukra a határok felismerése és tiszteletben tartása/tartatása, mivel gyerekkorukban nem szereztek tapasztalatot erről. A válaszokból az is kiderült, hogy a túlzottan engedékenyen nevelő szülők gyakran kommunikálnak úgy, hogy az üzenet bizonyos részei ellentmondanak egymásnak, ami összezavarja a gyereket és dühöt vált ki belőle (pl. „Mindent megadtam neked. Miért nem boldogulsz egyedül is?” „Az elégnél többet is adtam neked. Hogy lehet, hogy nem tudod, hogy mennyi az elég?). A vizsgálat résztvevői szerint az egyik legnehezebb dolog, hogy a környezet általában értetlenül áll a problémájuk előtt, és nehezen érti meg, hogy nemcsak a bántalmazás vagy az elhanyagolás, hanem a túlzott engedékenység következményei is szenvedést okoznak. Mivel az emberek többsége inkább irigy rájuk, így elkezdik nevetségesnek érezni a problémájukat, nem beszélnek róla, hanem eltemetik magukban az ehhez fűződő fájdalmat.

3. Elhanyagoló szemlélet – NINCS FEGYELMEZÉS

Amikor egyaránt hiányzik a korlátozás és a támogatás is, akkor elhanyagolásról van szó. Az elhanyagolt gyerekek gyakran gondolják úgy, hogy nem méltóak a szeretetre, ezért mások elismerését úgy próbálják megszerezni, hogy folyton a kedvükben járnak, a figyelmet magukra irányítják, gyakran bohóckodnak. Nagyon bizonytalanok a kapcsolatokban, nehezen ismerik fel mások érzéseit és a saját érzéseikkel sincsenek tisztában.

4. Helyreállító szemlélet – VELE (resztoratív)

A helyreállító szemlélet alkalmazása során a rossz cselekedetek korlátozása és a magas támogatás egyidőben van jelen.

A szemlélet az új-zélandi maorik és a navajo indiánok hagyományaiból ered, akik konfliktus esetén nem rekesztették ki az elkövetőt, hanem a közösség teljes jogú tagjaként a megbocsátáson és a jóvátételen keresztül helyreállították a kapcsolatban keletkezett sérülést.

A békés konfliktusrendezés során a felnőttek nem tesznek semmit a gyermek helyett vagy ellen, hanem hisznek abban, hogy ha vele együtt cselekszenek, akkor képes lesz pozitív irányba változtatni a viselkedésén. Amikor szabályszegés történik, nem döntenek a gyerek feje fölött arról, hogy milyen büntetést érdemel, nem zárják ki a problémamegoldási folyamatból, hanem az összes érintett részvételével közösen dolgozzák fel a sérelmet. A büntető és resztoratív szemlélet közötti különbség a kérdezés technikájában is megjelenik. A módszer alkalmazói konfliktus esetén nem arra kérdeznek rá, hogy ki tette, miért tette és mit érdemel, hanem a konfliktus nyomán keletkező érzelmi szükségletek feltárása van fókuszban. A kérdések különbözhetnek a szerint is, hogy az elkövetőtől vagy a sértett féltől kérdezünk. (1. Mi történt? Milyen sérelem történt? 2. Mi volt benne a Te részed? Szerinted kit érintett mindez? Miként hat rád, a többi gyerekre/felnőttre? Mi volt ebben számodra a legnehezebb? 3. Mit gondolsz, mit kellene tenned, hogy a dolgok rendbe jöjjenek? Mit tudnál tenni, hogy mindezt jóvátedd? Mire lenne szükséged, hogy mindezt le tudd zárni magadban? Minek kellene történnie, hogy a dolgok rendbe jöjjenek?)

A folyamat során a kárt okozó gyerek szembesül a tette következményével, illetve a másokra gyakorolt hatásával, ami arra indítja, hogy felelősséget vállaljon a cselekedetéért és megpróbálja jóvátenni.

Ezáltal meggyógyulnak az érzelmi sérülések, és átalakulnak, helyreállnak a kapcsolatok. Mivel mindez nem a büntetés, hanem a bizalom és a segítőkészség légkörében zajlik, ritkán fordul elő, hogy a gyerekek ne vállalnának felelősséget a tetteikért. A módszer segít abban, hogy a családban felbukkanó konfliktusokat is úgy kezeljük, hogy mindenki megnyugodjon, és ne fokozódjon tovább a konfliktus.

Testvérviták

Tipikusan ilyen eset a testvérek közötti veszekedés.

Amikor a „ki kezdte, miért csinálta és a mit érdemel” játszma elindul, a gyerekeknek gyakran az a céljuk, hogy a saját oldalukra állítsák a szülőt, a másik lurkó pedig kapjon büntetést.

Ha ilyenkor az egyik ellenében a másik oldalára állunk, a vesztes úgy fogja érezni, hogy ő húzta a rövidebbet és az első adandó alkalommal bosszantani kezdi a testvérét, hogy megtorolja a történteket. A helyreállító konfliktuskezelés módszerével viszont a „Ki jön ki győztesként ebből a konfliktusból?” kérdés elveszti a jelentőségét, a gyerekek azonos oldalra kerülnek, a kapcsolat pedig gyakran egy magasabb szinten áll helyre. Bizonyos idő után a gyerekek képesek lesznek arra, hogy konfliktusok esetén maguk oldják meg a problémáikat. Különösen igaz ez azokban a családokban, ahol alkalmazzák a családi kör/gyűlés nevű technikát, ami lehetőséget ad a kapcsolatok ápolására, az érzelmi kommunikáció erősítésére, a pozitív közösségi élmények átélésére és a közös felelősség vállalásra.

Családi gyűlés

A családi gyűlésen a család tagjai megbeszélhetik a felmerülő problémák lehetséges megoldásait, és ezáltal a gyerekek folyamatosan fejleszthetik a problémamegoldó készségüket.

Ez a fórum nem a prédikálás, a lelkifröccs, vagy a gyerekek álcázott formában való túlkontrollálásának a helyszíne, a döntéseket a családtagok közmegegyezéssel hozzák meg (egy „beszélő” tárgy körbeadásával mindenki elmondja a véleményét, javaslatát).

A családi gyűlést nemcsak a problémák megoldására, hanem megelőzésre is használhatjuk. Közös program előtt például átbeszélhetjük, hogy miként kell viselkedni: Hogy viselkedünk? Mi kell (mire van szükséged) ahhoz, hogy ez jól menjen? Milyen aggályok vannak? Mit kell elkerülnünk, és hogyan? Ki fog jelezni, kinek? Utólag megbeszélhetjük azt is, hogy kinek mi volt a szerepe abban, hogy jól sikerült az adott dolog. A módszer ahhoz is hozzájárul, hogy a gyerekek érezzék, hogy tartoznak valahová, fontos személyek. Ennek érdekében a családi gyűlésen megbeszélhetjük azt is, hogy ki mit tud a családban a jó hangulatért vagy az együttműködésért tenni, vagy miért jó ehhez a családhoz tartozni. A családi gyűléseket kezdhetjük azzal is, hogy mindenki gratulál minden családtagnak, vagy megosztjuk egymással, hogy miért vagyunk hálásak.

Daniel,
aki az osztályunkba jár
a vacsorát Sóderpartinak hívja.
„Sódert esztek vacsorára?"
kérdeztem egyszer
(mert szerintem ez a
Sóderparti
olyan lükén hangzik).
„Frászt" mondta Daniel,
„húst eszünk,
és mindenki nyomhatja a sódert,
és senki se mondja,
hogy fogd be a szád,
és mindig kipakolhatod,
ami a szívedet nyomja"
mondta Daniel, és nevetett.
Mégiscsak lükén hangzik, hogy Sóderparti.
De Ami a Szívedet Nyomja, az már igen!
Nálunk csak olyan közönséges Vacsora van.
(Siv Widerberg: Sóderparti | Tótfalusi István fordítása)

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Házasságpártiak vagyunk

A KINCS 2019 októberében megjelent intergenerációs kutatása során ugyanazon kérdéseket tették fel a 18–25 éveseknek és a 65–75 éveseknek. A kutatás előtt 2500 határon túl élő, 18–49 év közötti nőt és férfit, valamint 3200 kisgyermekest és várandóst kérdeztek meg.

Az eredményekből egyértelműen kiderült, hogy a magyarok számára a házasság vonzó perspektíva és legnagyobb többségük, 10-ből 9-en a házasságot tartják a legjobb párkapcsolati formának.

2002–2010 között a házasságkötések számának folyamatos csökkenése megállt. Köszönhető ez egyebek mellett annak is, hogy az elmúlt években megváltozott a házassághoz és a gyermekvállaláshoz való viszonyulás: egyre többen vallják, hogy érdemes összeházasodni, szülővé válni és elköteleződni egy életre, hiszen ez megbecsültséget is jelent. Ezt a folyamatot nagy mértékben támogatja számos családbarát intézkedés is, amelyek fókuszában a család mint legfőbb érték áll.

A házasodási kedv növekedése számokban is igen látványosan megmutatkozik: csak a 2019. január–október időszakban 57 774 pár kötötte össze az életét, ami 24%-kal, pontosan 11 023-mal több mint az előző év azonos időszakának házasságkötései, és 63%‑kal több, mint a teljes 2010-es év házasságkötései. 2019 egyértelműen a házasságkötések éve volt, hiszen 30 éve nem kötöttek annyian házasságot, mint tavaly!

A KINCS intergenerációs kutatásában megkérdezett 18–25 éves fiatalok többsége tervezi, hogy a jövőben házasságot köt (59,5%), a 65–75 éves korosztálynak pedig 97,8%-a házasságban él vagy élt élete során. Az idősek 63,2%-a fontosnak tartja, hogy ha valaki gyermeket vállal, akkor az házasságot kössön, míg a fiatalok fele vélekedik hasonlóan.

Kép

Az idősek 95,5%-ának van gyermeke, míg a fiatalok közül, akik házasságot terveznek, 97,1%-a szeretne gyermeket is (a házasságot nem tervező fiatalok esetében viszont csak 35,8% tervez gyermeket).

A 3200 kisgyermekes és várandós megkérdezésével készült Baba-mama kutatásban a válaszadók 52%-a vallotta, hogy a házasság fontos a gyermekvállaláshoz, és 48%-uk szerint jó, ha már a gyermek megszületése előtt összeházasodnak a szülők.

Mi kell a jó házassághoz és a gyermekvállaláshoz?

A KINCS kutatásai azt mutatják, hogy a gyermekvállaláshoz elengedhetetlen a stabil párkapcsolat, ami hűségen, tiszteleten és szereteten, szerelmen alapul.

A határon túl élő 18–49 év közötti megkérdezettek szerint a jó házassághoz leginkább hűségre, kölcsönös tiszteletre, egymás iránti szeretetre van szükség.

Idősek és fiatalok (ugyan némileg eltérő sorrendben, de) ugyanazokat a jellemzőket tartják szükségesnek a gyermekvállaláshoz: első helyen a testi-lelki egészség, második helyen a biztos munkahely szerepel, harmadik helyre az idősek a szerelmet, a házasságot, a fiatalok a lakás meglétét és a megfelelő anyagi feltételeket sorolják.

A Baba-mama kutatásban megkérdezettek közel kétharmadának (64,4%-nak) a testi, lelki érettség, 57,2%‑nak a házasság, a stabil párkapcsolat, 51,5%‑nak pedig a szerelem a rendkívül fontos motiváció a gyermekvállalás kapcsán.  

Készült a Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) együttműködésével. 

– Producerként indult, filmet, majd színházi előadásokat rendezett, közben hatalmas állami ünnepségeket vitt színre. A projekt monumentalitása miatt érthető, hogy miért rendez éppen az Arénában, de a témához hogyan került közel?
– Mindig izgatott, hogy a saját filmes, színházi, rendezvényes pályámat hogyan lehetne közösségépítésre hasznosítani abban a közegben, amit egyháznak nevezünk. Fiatal koromban sokat küzdöttem az egómmal, és lehet, ha már akkor elkezdem járni ezt az utat, csak önmegvalósításra futotta volna, így inkább elengedtem a vágyat, ami még gondolatban sem állt a konkrétumok szintjén. Évekkel később egy lelkigyakorlaton kaptam ajándékba a felismerést, hogy csináljunk misztériumjátékokat a templomunkban.

– Ezt hogy kell elképzelni, hallott egy hangot?
– Az erdőben sétáltam, és ima közben tisztázódtak irányok, hogy merre kell tovább haladnom az életemben. Innentől kezdve felgyorsultak az események, és villámgyorsan eljutottunk a Passió 2020-ig. Először elkezdtem megírni és megrendezni egy misztériumjátékot Szent Ferenc életéről. Ez nagy siker volt Pasaréten, így a következő évben már kicsit nehezebb témát dolgoztunk fel a társulattal: az ötvenes évek ferences vértanúinak életét vittük színre. Az előadásokban 70–80 ember szerepelt, és kialakult egy fixen működő színjátszókör. Szépen fokozatosan elkezdtünk polgáribb darabokat is játszani, így mutattuk be az Irgalmasság évében a Tizenkét dühös embert férfi és női változatban is. Az utóbbi években nyári színházi előadásokat is készítettünk, nemrég pedig bemutattuk Csehov Három nővér című drámáját, tavaly pedig Molnár Ferenc Üvegcipőjét is.

– Azért itt már olyan darabokról van szó, amikhez nem árt hivatásos színésznek lenni. Ezek is jól álltak az amatőr színészeknek?

– Nagyon erős a társulat. Azt vettem észre, hogy a színjátszóképesség mindenkiben benne van, csak elő kell hozni és csiszolni kell, ehhez pedig egy bátorító, alkotó közegre van szükség.

Évszázadokon át sokkal jobban része volt az emberek életének a templomi közösségi színjátszás, mint ma. A passió- és misztériumjátékok több száz éven át meghatározták az európai színjátszást. A klasszikus európai színház is ezekből a műfajokból nőtte ki magát. 1945-ig minden magyar templom eljátszotta a maga passiójátékát, majd a kommunizmusban ezeket az alkalmakat gyülekezési gócpontoknak titulálták, így a lázítás, lázadás veszélyétől tartva megtiltották a hagyomány folytatását. A karácsonyi pásztorjáték kivétel volt, azt a rendszer ebben az időszakban is eltűrte, és bár nem régi fényében, de ma is hagyomány a templomainkban.

– Igen, ugyanakkor az utóbbi évtizedekben talán a színházat inkább kissé „bűnös műfajként” tartották számon egyházi körökben.
– Én ezt a papok körében egyáltalán nem tapasztaltam. Az első előadásaink után viszont tüntető hívők egy csoportja bement a plébánoshoz, és követelték, hogy szüntessük be a színjátszást a templomban, mert meggyalázzuk a helyet, megszentségtelenítjük Isten házát. Még a plakátjainkat is felrúgták a templom előtt. Amikor vitába szálltunk velük, és megkérdeztük, hogy a betlehemi pásztorjáték nem zavarja-e őket ugyanígy, azt felelték: az más. Persze kérdés, hogy melyik hagyományt tartjuk követendőnek: azt, amit a kommunizmus teremtett, vagy ami előtte több száz éven át gyümölcsözően működött.

A művészet ugyanazt teszi velünk, mint a hitünk: a hétköznapiból felemel a transzcendensbe, képes olyan irányba vinni a lelkünket, ahol Istennel is találkozhatunk. Minket is meglepett, de több olyan misztériumjáték-előadásunk is volt, ami után százak sírtak a templomban, szinte a teljes nézőtér.

– Ez tényleg hihetetlenül hangzik. Nehéz elképzelni, hogy felnőtt emberek vállalják egymás előtt a zokogást.
– Éppen amiatt engedték meg ezt maguknak sokan, hogy látták, körülöttük mindenki sír. Amikor láttam, hogy ez ilyen jól működik, lélekcsiszoló és közösségformáló egyszerre, elkezdtem írni egy tervezetet, aminek segítségével a jövő papjait és hittantanárait meg lehetne tanítani az egyetemen, hogyan építsék a drámapedagógia segítségével a közösséget. Három vezető hittudományi intézményben is elutasítottak egy kedves mosoly kíséretében, mondván, erre ott nincs szükség. Miközben tudom, hogy nem egy iskolában szenvednek a kezdő papok és a diákok a frontális hittantanítási módszerektől. Évszázadokon keresztül beletartozott a magyar papok eszköztárába, hogy misztériumjátékot, passiójátékot vittek színre a hívek épülésére. Manapság a templomi pásztorjátékokat olyan emberek rendezik, akiknek fogalmuk sincs a színházról, de ez fel sem merül mint feltétel, mert közhiedelem, hogy ehhez mindenki ért. Egy betlehemes pásztorjátékot bárki tönkretehet, a gyerekek lelkébe – mély nyomokat hagyva – beleültetheti a giccset.

Eleve miért nincs a magyar katolikus egyháznak egy kulturális központja, vagy legalább egy színházterme? Számomra dicséretes, hogy egy másik egyház vezetése több milliárdos költségvetéssel épít kulturális központot. A magyar katolikus egyház is léphetne ebbe az irányba.

– Gondolom, a heves reakciók elég löketet adtak ahhoz, hogy kilépjenek a pasaréti katolikus templom keretei közül. Viszont a templom és az Aréna között van még néhány helyszín, ami szóba jöhetett volna… 
– Az Aréna ötlete nem tőlem származik, ezért is szeretem annyira. Egy ateista barátom vetette fel, amikor hírét hallotta, milyen nagy sikerű volt az előadásunk Pasaréten. „Miért nem viszitek el egy nagyobb helyre, mondjuk az Arénába? Ha egy templomban több mint 2000 embert érdekel, akkor Budapesten biztos lesz 10 000 nézője!” Én egy darabig hitetlenkedtem, majd olyan ütemben záporoztak felém a konstruktív ötletek, hogy elkezdtem én is bízni az ügy sikerében.

Kép

– Sikerült támogatókat szerezniük? Az Arénát nem kis összeg kibérelni.
– A Passió 2020 produkció megvalósítója a Családbarát Ország Nonprofit Közhasznú Kft., illetve számítunk majd az adományokból vagy a jelképes, 2020 forintba kerülő belépőkből is némi bevételre. Az előadás kulcseleme a 2020 önkéntes szereplő. Reményeink szerint Európa legnagyobb passiójátéka születik meg a részvételükkel. A jelentkezés folyamata már elindult a www.passio2020.hu oldalon.

– Bárki jelentkezhet?
– 12 és 99 éves kor között mindenkit szeretettel várunk, színházi tapasztalat sem szükséges. Római katonáknak, a főtanács tagjainak, római előkelőknek és a jeruzsálemi nép tagjainak keresünk szereplőket.

Nagy örömmel fogadjuk, ha a férfiak vállalják, hogy szakállt növesztenek, hogy hitelesebben tudják megjeleníteni a korabeli Jeruzsálem hangulatát. Természetesen szüleikkel együtt 12 évnél fiatalabb gyerekek is jöhetnek, és várjuk teljes gimnáziumi osztályok jelentkezését is. Aki részt vesz a programban, annak önkéntes óráit is igazolni tudja a produkció.  A www.passio2020.hu oldalon lehet jelentkezni február 26-ig.

– Hány próbájuk lesz az önkénteseknek?
– Március 21-én, március 28-án lesz egy-egy próba, ezen kívül április 3-án délelőtt és délután is próbálunk, április 4-én pedig már be is mutatjuk a darabot. A hosszú próba-, illetve előadásnapon meleg ételt kapnak a résztvevők, és meglepetés ajándék is vár az önkéntesekre.

– Ez a tömeg szinte egy olimpia megnyitóünnepségével vetekszik!
– A próbáktól nem félek, mert a 2020 embert 72 fős csoportra fogjuk osztani, majd őket további 12 fős csoportokra bontjuk. Még az első próba előtt mindenki meg fogja kapni a teljes forgatókönyvet. Az első alkalommal mindenki megismerkedhet majd a kis csoportjával, kiderülhet kit, milyen szándékok vezettek ide, és minden kiscsoportnak választania kell majd egy vezetőt. Az összes nagyobb, 72 fős csoportnak lesz egy profi asszisztense, aki irányítja és segíti őket a jelmezek kiosztásában, koordinációban, és közvetíti feléjük a rendező gondolatait.

– Kiket várnak az előadásra? Gondolom, főképp hívő emberekre számítanak.
– A kolléganőm ateista, mégis lelkes nézője az előadásainknak, így ismerkedik meg a bibliai történetekkel, és megfogalmazódnak benne alapvető kérdések. Bárkinek sokat adhat ez a történet, hiszen alapjaiban meghatározta a történelmünket, hogy mi volt a viszonyunk Jézus szenvedéstörténetéhez, a szeretethez, a saját keresztutunkhoz. A magyar nyelvben olyan szép kifejezés, hogy mindenki hordozza a maga keresztjét. A passiótörténet minden egyes eleme bármelyikünk életére vonatkoztatható, és ehhez nem kell vallásosnak lenni, hiszen itt egy alapvető emberi életút főbb fordulópontjai jelennek meg. Ezért nem hagyja nyugodni az emberiséget 2000 éve.

A mi passiónk főszereplője nemcsak Jézus, hanem egy kortársunk, egy 25 éves egyetemista fiú, akinek a szemüvegén keresztül látjuk az eseményeket.

Számomra a passió egy mai dráma. Nyers, a húsunkba vágó történet, amelynek az inspirációjára válaszoknak kell születniük bennünk akár résztvevőként, akár nézőként.

Az egyéni útkeresésünkön túl ez egy közösség története is: nem választható el egymástól Jézus, Pilátus, Júdás, a korbáccsal ütő római katona, a Barabást kiáltó tömeg. Mind összetartozunk, mind egyek vagyunk, minden szereplő mi vagyunk ebben a passióban.

A Passió2020 előadást – amely a tervek szerint Európa legnagyobb passiójátéka lesz, egyben a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus előrendezvénye – 2020. április 4-én 15:00 és 19:00 órakor rendezik a Papp László Budapest Sportarénában. Az esemény fővédnöke Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek. Jegyvásárlás itt. További információk a rendezvény honlapján.

Rendkívül sok nyilatkozatot adtunk munkatársaimmal az elmúlt időszakban. Ebben a cikkben arról lesz szó, amit általában nem kérdeznek meg a riporterek, vagy túl kevés idő marad az ismertetésre. Talán segítek a jelenleg zajló járvány eredetének megértésében, egyúttal segítek (megpróbálom) cáfolni az őrült összeesküvés-elméleteket is.

Denevérektől ered?

Igen, a mostani járvány minden bizonnyal denevérektől indult. A hozzám hasonló, velük foglalkozó virológusokat ez egyáltalán nem lepte meg. Ez a harmadik ismert, denevér eredetű koronavírus, ami járványt okoz az emberek körében (SARS, MERS, 2019-nCoV). Egyébként a denevérek számos vírus rezervoárjaként (tünetmentes természetes gazda) szolgálnak a természetben, amelyek hasonlóan kiemelt figyelmet érdemelnek, mint a koronavírusok. Ilyen az afrikai Ebola vírus vagy a szintén afrikai Marburg vírus, de ide tartozik az India/Banglades térségére jellemző Nipah vírus is. Ezek a vírusok mind zoonózisok, állatról emberre terjedő kórokozók, hasonló jelentős járványos potenciállal – biztosan sokat hallunk még felőlük. A denevérek évmilliók óta élnek a földön és fejlődnek együtt az ökoszisztéma szerves részeként saját vírusaikkal. Ezek szintén a természet részei és évmilliók alatt kialakult ökológiai térrel rendelkeznek.

Mi a baj a denevérekkel?

SEMMI, leginkább az emberi térnyerés a baj. Mindenki hallott a klímaváltozásról, a fajok kihalásáról, a túlnépesedésről és úgy általában a bolygó erőforrásainak feléléséről is. Ezek mind-mind összefüggő és egymásra szövevényes utakon ható folyamatok – nem képez kivételt ez alól a fertőző betegségek felbukkanása sem. Ez is egyre gyakoribb jelenség, ami talán nem kap akkora figyelmet, mint más, hasonlóan vészjósló folyamatok, de a területtel foglalkozó tudósok számára ismert és mérhető tény.

A denevéreket kiszakítva természetes közegükből, vagy esetenként felszámolva természetes élőhelyüket, egyre gyakrabban és egyre közelebb engedjük az emberi populációhoz. Ez hozza létre a lehetőséget az olyan extrém ritka eseményeknek, mint a mostani, új koronavírus megjelenése.

Mire jók a denevérek?

Az ökoszisztéma szerves részei, több mint 1300 fajuk ismert. Akkora pillérét képezik a természetnek, hogy fontosságuk vetekszik a rovarokéval, akár a trópusi növények beporzásában akár pedig a biodiverzitás megóvásában.

Kutatói szemmel pedig éppen ők vezethetnek el a megoldáshoz, hogy a jelenlegihez hasonló betegségeket a távoli jövőben kivédhessük, hiszen ők maguk olyan speciális immunológiai adottságokkal rendelkeznek, amelyeket a tudomány csak most kezd megérteni. Ezek a tulajdonságok teszik őket alkalmassá, hogy ne pusztuljanak el, ne betegedjenek meg olyan vírusoktól, mint az Ebola vagy akár a koronavírusok.

A denevérek halálos gonosztevők?

Nem, extrém ritka az ilyen fertőzési (gazdaváltási) esemény és jó eséllyel a sűrűn lakott, emberi térnyerés epicentrumaiban fog megtörténni (Ázsia, Afrika).

Kép

Kép: Pixabay

Mi van a hírekben emlegetett kígyóval?

Semmi, a járvány a denevérekből indult. De miért tudjuk ezt ennyire biztosan? A SARS világjárványt követően gőzerővel megkezdődött a forrás felderítése. Pár év alatt világszerte sikerült felfedezni a SARS-hoz hasonló koronavírusok evolúciós elődjeit denevérekben (kígyókban nincsenek). Évek során megismertük e vírusok rendkívüli diverzitását és azokat a mechanizmusokat is, amelyek genetikai változásaikat hajtják/jellemzik. Az ilyen felfedező alapkutatásoknak hála, számos védelmi jellegű kutatás (antivirális szerek, vakcina, stb) gyorsulhat fel most.

Mit kutatunk mi, magyar virológusok?

Pontosan ezt. A denevérekben található vírusok felfedezését és kutatását végezzük, sok más, úgynevezett felbukkanó fertőző betegséggel együtt, amelyek más élőlénycsoportokhoz köthetők (szúnyogok, rágcsálók, kullancsok). Ez azért különösen hasznos, mert segít megérteni a kockázatot, amelyet bizonyos vírusok jelentenek, és segít megérteni az ezeket mozgató genetikai háttérfolyamatokat is.

Különleges helyzetben vagyunk, mert olyan egyedülálló laboratóriumi hátterünk van, hogy itt Magyarországon képesek vagyunk a felfedezéstől az alkalmazott, közvetlenül hasznosítható kutatásokig eljutni (pl. antivirális szerek vizsgálata), bármilyen kórokozóról is legyen szó.

Itt meg kell említenem azt a pótolhatatlan szaktudást, amit a Magyar Természettudományi Múzeum kiváló kutatóitól kaptunk a denevérvirológiai vizsgálatainkhoz. Az elmúlt évek során számos trópusi expedíción vettünk részt közösen, kényelmi zónánkat finoman szólva is magunk mögött hagyva. Válaszokat kerestünk olyan kérdésekre, amelyeket még fel sem tett az emberiség – de minden bizonnyal egyre sűrűbben fel fog tenni: „mi ez az új járvány és honnan jött?”

Laborban gyártott vírus?

Nem, a természet része, amely emberi hatások sokasága miatt lehetőséget kapott, hogy járványt okozzon. Felesleges lenne „gyártani”.

Túl jól halad a vakcinafejlesztés, és ez gyanús?

Nem gyanús, évekkel ezelőtt megindult a vakcinafejlesztés, több tudományos műhelyben és szövetség keretein belül (például: https://cepi.net/), prioritást élvező betegségcsoportokra. A koronavírusok is ide tartoznak.

Bill Gates áll minden mögött, mert az ő pénzén gyakorlatoztak 2019-ben koronavírus-szimulációval?

Valóban koronavírussal végeztek járványügyi szimulációt, de a cikkben ismertetett tények és tudományos ismeretek mentén/okán.

Elkapom a sarki kínai étteremben?

Erre akkora az esély, mint hogy én nyerjek a lottón (pedig nem is lottózom). Ha el is kezdene terjedni a világban, akkor sem mellékes, hogy ez milyen méreteket ölt majd. Valószínűleg akkor is ehetünk majd a sarki kínaiban.

Hogyan védekezzek a koronavírus ellen?

Sehogy, ne a koronavírus ellen védekezzünk (ez egyelőre a járványügy feladata), hanem a szezonális influenza ellen, ami jelenleg valóban terjed hazánkban. Egyébként pedig sűrű kézmosás és a cseppfertőzés/fertőződés kerülése ajánlott.

Mi a legfőbb kihívás most?

A beteg emberek gyors felismerése és annak megakadályozása, hogy átadják a vírust másoknak (transzmissziós hálózat minél gyorsabb megtörése). A probléma most leginkább az, hogy egyelőre úgy tűnik, a SARS vírusnál sok esetben enyhébb megbetegedések jelentkeznek. Az enyhe tünetek kevésbé felismerhetőek, a betegek sokszor orvost sem keresnek fel jelentéktelen tünetekkel. Így nehéz időben izolálni őket és visszakövetni, hogy kivel kerültek kapcsolatba.

Ezért van az, hogy az enyhe tünetekkel járó járványok megfékezése sokkal nagyobb feladat, mint egy súlyos tünetekkel jelentkező fertőző betegségé.

Amennyiben sikerül minden Kínán kívüli esetet gyorsan izolálni, nem jönnek létre külföldi, újabb fertőzési láncolatok, hamar túl lehet jutni a járványon – ez lenne a cél. Ami még rendkívül fontos lenne most világszerte, hogy az egészségügyi dolgozók megfelelő védőfelszerelésben dolgozzanak a gyanús betegekkel. A SARS idejében úgynevezett szuperterjesztőként számos egészségügyi dolgozó játszott kulcsszerepet a járvány kiteljesedésében, mivel egymaga (munkájából adódóan) számos emberrel érintkezve jóval több embert fertőzött meg, mint egy átlagos beteg.

Jobban reagált a világ, mint korábban?

Igen, határozottan. Napokon belül ismert és elérhető volt a vírus genomjának adata, ennek hatására gyakorlatilag napokon belül elkészült az első diagnosztikai teszt, amelyet világszerte elérhetővé is tettek. A WHO egész sor eljárásrendet és technikai javaslatcsomagot dolgozott ki a járvány kezeléséhez. Világszerte számos kutatói hálózat jött létre korábban, éppen az ilyen helyzetek kezelésére és váltottak „éles üzemmódba”. Megismertük a vírus receptorhasználatát, elindult a vakcinafejlesztés, klinikai tüneteit hetek alatt megismertük, evolúciós változásait gyakorlatilag betegről-betegre követhetjük. Folyamatos kockázatelemzés és adatközlés zajlik több tudományos műhelyből is világszerte.

Minden fegyver a kezünkben van, kérdés, hogy jól használjuk-e.

– Mitől függ a stressztűrő-képességünk? A genetika felelős pusztán azért, hogy valaki félvállról képes venni, más meg belebetegszik ugyanabba a nehézségbe?
– Úgy gondolom, hogy az ember életének első három éve ebből a szempontból is nagyon meghatározó. Az ebben a korai időszakban átélt valós vagy vélt lelki traumák alapvetően befolyásolják, hogy később hogyan fogunk reagálni különböző helyzetekre. Az is bizonyított ma már, hiszen mérhető, hogy a túlzottan stresszes nők magzatainak kortizolszintje eltér a normálistól. A szüleink, nagyszüleink traumái is minden bizonnyal hatással vannak a személyiségünk alakulására, az egészségi állapotunkra. A meddőségi problémák hátterében is gyakran a női felmenők gyermekvállalással, szüléssel kapcsolatos korábbi tragédiái, félelmei állnak.

– Milyen káros biokémiai folyamatokat indít el a szervezetben, ha valaki tartósan fennálló stressznek van kitéve?
– Az emberi szervezetben kétféle stresszreakció jelenhet meg. Az egyik, amikor hirtelen történik valami nem várt esemény, például egy baleset, amelynek során adrenalin és noradrenalin szabadul fel, és ez akár életmentő is lehet.

Ami viszont hosszú távon betegséget okoz, az az, ha tartós stresszben éljük az életünket, folyamatosan szorongunk, például meg akarunk felelni másoknak.

Ilyenkor a mellékvesekéregben termelődő kortizol nevű „stresszhormon” szintje kezdetben emelkedik, majd a mellékvese kifárad, és a hormon szintje lecsökken, nem tud annyi termelődni, mint amennyire szükségünk lenne, és ez aztán generál egy csomó más problémát. A mellékvese ugyanis, kimerülése következtében, „lopja” a többi hormont, például a progeszteronból is kortizolt állít elő, és ez többek között nőgyógyászati problémákat, akár meddőséget is eredményezhet. A mellékvese szoros kapcsolatban áll a pajzsmiriggyel, kifáradása pajzsmirigy-alulműködést okoz. Gyakran azt látjuk a vérképben, hogy emelkedett a koleszterinszint, de sok esetben kiderül, hogy ez nem a helytelen táplálkozás következménye. Ez a jelenség is a szervezet védekező mechanizmusával függ össze, ugyanis a kortizol és más hormonok előanyaga a koleszterin, vagyis nem koleszterincsökkentőt kellene felírnunk, hanem sokkal inkább a mellékvese működésének helyreállításával lesz dolgunk.

Van még két olyan, kevésbé közismert tényező, ami szintén jelentős stresszreakciót indít el a szervezetünkben: az egyik a túlzott cukorfogyasztás és a különféle étel-intoleranciák, a másik, ha krónikus, hosszú ideje fennálló vírusfertőzéssel, például Epstein-Barr-vírussal, Human papilloma-vírusal kell küzdenie az immunrendszerünknek.   

Kép

Dr. Csomai Zita

– A szervezet nem felejt? Elképzelhető, hogy ha valaki huzamosabb ideig komoly stresszben élt, csak évek múltán – már egy nyugalmasabb időszakban – betegszik meg?
– A szervezetet érő stresszhatások, ha 21 nap alatt nem sikerül megoldanunk a kiváltó problémát, átkerülnek a tudatalattinkba, és ott folyamatosan terhelnek, gyengítenek bennünket. A mellékvese „tartja magát”, amíg csak tudja, de egy idő után teljesen kimerül.

Több páciensemmel is előfordult, hogy amikor végre fellélegeztek, megoldódott egy feszültséggel terhes élethelyzetük, akkor betegedtek meg.

Az emlődaganat például sok esetben azoknál a nőknél jelentkezik, akik hosszú ideig küzdenek nehézségekkel, kifelé igyekeznek azt mutatni, hogy minden rendben, de valójában nagyon nincsenek jól lelkileg. A magas vérnyomás, a szív- és érrendszeri problémák is sok esetben a stressz alattomosan romboló hatásának a következményei.

– A mindennapi munkával, gyerekneveléssel járó stresszt nyilván nem lehet teljesen kiiktatni az életünkből. Melyek azok a jelek, amikor már gyanakodhatunk, hogy a „stressz-szintünk” meghaladta a normálisnak mondhatót?
– Van, akinek a reggeli készülődés is komoly stresszt jelent, az, hogy időben beérjenek a gyerekek az iskolába és minden szükséges felszerelésük be legyen pakolva. Ez alkati kérdés. Ahogy az is egyénfüggő, hogy ki milyen fokú rendetlenséget képes elviselni maga körül, vagy éppen mennyire lelkiismeretesen végzi a munkáját. Ha valaki krónikus fáradtság-szindrómával küzd, nem alszik jól, soha nem ébred kipihenten, a hétköznapi teendőkhöz is alig van energiája, folyamatosan lehangolt, ingerült, ezek mind-mind intő jelek lehetnek arra, hogy csökkentenünk kellene a stresszt.

– Milyen stresszcsökkentő megoldásokat szokott javasolni a betegeinek? Mostanában több ismerősöm, akik korábban éjt nappallá téve dolgoztak, vidékre költözött azért, hogy sokkal nyugalmasabb életet éljen. Ez működhet?

– A nagyvárosi lét, a fokozott zajhatások, az, hogy egy mesterségesen megvilágított irodában töltjük a napunk túlnyomó részét, rengeteg plusz stresszel terheli a szervezetünket, szóval a környezetváltozás mindenképp sokat segíthet.

A táplálkozásunkon is rengeteg múlik. Azt szoktam tanácsolni a stresszes pácienseimnek, hogy iktassanak ki az étrendjükből mindent, ami feleslegesen terheli a szervezetüket, tehát a cukrot, a finomított szénhidrátokat, és egyenek több zöldséget. A zellernek például kifejezetten jótékony hatása van a mellékvese működésére, és az indiai ginzeng szedését is általában javaslom. Ha van bármilyen idült vírusfertőzésünk, azt sem szabad elhanyagolni, hisz az is stresszt okoz a szervezetben.

Kép

 Kép: Freepik

– Ha valakinek sikerül jelentősen csökkentenie a stresszt az életében, az beindítja a szervezet öngyógyító mechanizmusait?
– Én azt gondolom, hogy a szervezet mindenre képes, ha megkapja azokat a tápanyagokat, amikre szüksége van, ha megszabadítjuk a káros anyagoktól és egyensúlyba kerülünk lelkileg, energetikailag. Egy kifáradt szervet, ami jelen esetben a mellékvese, kellő odafigyeléssel körülbelül 3–6 hónap alatt lehet regenerálni. Már apró dolgok is jelentős változást hozhatnak: az ölelésnek például bizonyítottan oxitocin, „boldogsághormon”-termelő hatása van. Azt is halljuk sokszor, hogy a gondolatnak teremtő ereje van. Szerintem már azzal is sokat tehetünk a saját egészségünkért, ha a negatívumok, nehézségek mellett vagy inkább helyett sorra vesszük az életünknek azokat a momentumait, amelyekért hálásak lehetünk. A félig üres helyett a félig tele pohárra kellene összpontosítanunk, a kifogások helyett megoldásokat kéne igyekeznünk találni, és minden picit könnyebb lenne.

– Mi a helyzet a gyerekekkel?
– Sokszor, nem akarattal persze, de mi felnőttek tesszük tönkre a gyerekek alapvetően egyébként nagyon jól működő stresszmenedzsmentjét.

A túlzott szülői elvárásoknak, a megterhelő különóráknak, a rengeteg digitális ingernek mind-mind romboló hatása van. Hatalmas probléma, hogy a szülők sem pihennek eleget, nem törődnek tudatosan a saját regenerálódásukkal, és ezt a mintát örökítik tovább.

Sokan azt gondolják, hogy minél többet dolgoznak, annál sikeresebbek lesznek, de ez egy téves feltételezés, hiszen az ember sokkal kreatívabb és hatékonyabb kipihenten, mint túlhajszoltan. Fontos lenne már a kisgyermekek otthoni napirendjébe, iskolai órarendjébe is beiktatni a tudatos kikapcsolódást, egy nyugtató mese, relaxáció, vagy akár egy frissítő fürdő, masszázs vagy kirándulás formájában. Azt javaslom mindenkinek, hogy napi, heti, havi és éves szinten is tudatosan iktasson be az életébe valódi pihenést nyújtó programokat, és alapjaiban fog megváltozni az élete.  

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Képmás podcast egy interneten közzétett, kéthetente jelentkező, rádióadásszerű műsor. Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Képmás Podcast rovatában, a YouTube, a Spotify és a Soundcloud csatornáinkon. A Képmás podcast megtalálható a legnépszerűbb podcast-applikációkban is: Google Podcasts, Breaker, Pocket Casts, Radio Public. (Az applikáció letöltése után keressen rá a Képmás podcastra, és iratkozzon fel a csatornára.)

Hallgasson minket takarítás, főzés vagy kertészkedés közben, tömegközlekedésen, autóvezetés közben, vagy amíg a gyermekére vár a különóra vagy az edzés alatt!

Az első botrányt keltő megnyilatkozásában az anyákat ekézte a tréner: nagyon rossz úton jársz, ha szülés után hagyod ocsmánnyá válni a tested, mert a férjednek – pusztán fiziológiás alapon – egyszerűen nem fogsz kelleni. Jön a pornó, aztán a válás, és mindez azért, mert te, anyuka, igénytelen voltál. Sokan kikérték maguknak a minősítést, és elszidták mindennek Norbit, de nem ez a lényeg.

Az esetnek az a társadalmi haszna, hogy beszélni kezdtünk a női testről – arról, hogy milyennek kell lennie, ha kell, és elfogadható-e, ha nem olyan.

Norbi véleménye egy tünet, a jele annak, hogy sokak szemében a női test egy megformálandó anyag, amit „lányszerűre kell gyúrni”, hogy a férfinak megfeleljen. (Ezzel szemben a férfié alapjogon test, bármilyen is.)

A hasonló vélemények olvastán mindig arra jutok, hogy nagyon elszálltak az álmaink. Túlzottan átformálódtak a média képei alapján, hagytuk egysíkúvá válni azt, hogy mit is látunk szépnek. És gyakran elgondolkozom, hogy a férfiak többségénél miként alakul ez: túlsúlyos feleség, és aztán pornó, vagy valahogy éppen fordítva? Hiszen tudvalevő, hogy már nem létezik a pornóban olyan, hogy „túl fiatal lány”, és a nézők többsége nem adja alább a kiskorú Lolitáknál.

Nincs az a 30–40 éves nő, aki – szülés ide vagy oda – produkálni tudna egy 15–16-éves testet…

Nagyon kíváncsi voltam, mit fog nyilatkozni az ügyben Rubint Réka, Norbi felesége. Nekem az igazi pofon valójában ekkor következett. Mert ha ebbe nőként, anyaként is beleállunk, akkor nagyon hosszú lesz a visszaút. Réka szerint a stílus lehetett volna cizelláltabb, de a lényegen nem változtatott volna: sok házasság megy szét harmadik miatt, és a probléma gyökere az, amit Norbi mondott.

Hogy is van ez? Ez a gyökere, mélyebbre ásni nem lehet?

Akárhogy keresgélünk, minden csapás csak a lefogyni képtelen asszony hibájáig visz?

- Nem a férfi komplexusaiig…

- Nem is a párkapcsolat válságáig, amelyben talán mindketten küzdenek a másik és önmaguk elfogadásával…

- És nem is az a hedonista képzet a probléma gyökere, amely szerint tovább kell menni, ha már nincs meg a kapcsolatban a lángolás…

Miért nagyon-nagyon félelmetes ez? Mert az ő szavaik gyökere viszont az az alapállás, hogy a testünk egy az egyben kirajzolja a boldog párkapcsolatra való esélyünket. Ha a mérleg túl sokat mutat, akkor bizony széteshet a házasság. Ez van, ez pusztán fizika. Kihal a férfiból a vágy, fuccs, és csak egy harmadik iránt lángolhat fel.

Kép

Kép: Freepik

De ezzel még nem ért véget az ügy, kaptak az anyák még egy hidegzuhanyt az életmód-forradalmártól.

Egy interjúban Schobert többek között elemzi, hogy hány megtört nőt látott a kórházban, amikor a felesége szült. Ott ültek a mosatlan hajukkal hálóingben; ezzel szemben „nagyon jó érzés, ha a feleségem a szülészetről kilépve, frissen mosott hajjal, szépen kisminkelve, magassarkúban ott vár engem.”

Elgondoltam, hogy engem is láthatott volna megtörve, és hogy milyen teher lett volna abban a helyzetben – kitéve a kórházi dolgozók sokszor különben is alázó megjegyzéseinek – megkapni még a fitneszguru lesajnáló tekintetét is. Hiszen nyilván azért fekszem ott a nyomorult kis hálóingemben, a rendezetlen hajammal, mert nem elég fitt testtel vágtam bele a várandósságba és a szülésbe! Kerestem, hogy milyen érzéseket találok magamban ezek hallatán. Elég hamar megtaláltam a dühöm alatt valahol – a hálát. A férjem iránt, aki minden nap eljött hozzám, míg a kórházi kényszerpihenőimet töltöttem, hogy kisírhassam magam a vállán. Aki mellett lehettem megtört.

Aki nem méregette a derékbőségemet, míg ott toltam az újszülött-tároló zsúrkocsit a köntöskémben, hanem átölelt. És valószínűleg egyáltalán nem töprengett azon, hogy szép vagyok-e most éppen vagy sem, mert nem kívülem volt ebben, hanem együtt voltunk benne.

Együtt voltunk a szülés és szülővé születés drámájában, az emberi történések egyik legmélyebbikében, evilág és túlvilág mezsgyéjén, ahol elvész minden kilószámolgató ostobaság…

Talán azért is szólt nagyot ez a pár mondat, mert sok nő számára a pont az „i”-n a „frissen szült fittség” témaköre, amelyet a brit királyi család nőtagjai kapcsán sokat elemeztek már. Engedtük a szülést az otthonainkból a kórházba kényszeríteni a biztonságért, engedtük orvosok kezébe kerülni – olyannyira, hogy már mi magunk is alig látjuk, hogy veszítettünk is ezzel. De ha abban a tökéletesen elidegenedett közegben nem érezzük magunkat nőiségünk virágában – na, ezért már végképp ne vegyenek elő minket!

Míg hazánkban a császármetszések száma még mindig egyre emelkedik, én változatlanul bátorkodom azt kívánni, hogy bár élhetnénk meg minél többen a diadalmas szülést. Azt a fajtát, ami után úgy érezzük, hogy a kezünkben tartjuk a világmindenséget, mert kapuk lehettünk itt és odaát között. (És bár ne lennének, akik ezután három nap alatt inkompetens, összetört szerencsétlenekké töpörítenek minket…) Kell, hogy érzékeltessünk valamit abból az erőből, ami a mi többletünk; kell, hogy legalább mi, nők szentnek tekintsük azt a változást, ami a testünket az anya testévé formálta.

Akkor van baj, ha elhiszed, hogy a 78 kilóddal te csak döngő léptekkel becsörtetni tudsz a hálószobába, hogy nincs igazából helyed a férjed ágyában. Hogy a súlyodon múlik a szexualitásod, mert az élvezetre csak a – társadalmi értelemben – szép test ad jogot.

Ismerek anyákat, nem keveset, akiknek magányt és önértékelésvesztést hozott a szülés. Meg ismerek olyanokat, akik mintha hazaérkeztek volna a megváltozott testükbe – abba a puha, asszonyos testbe, amelyet háromszáz éve még a női szépség non plus ultrájaként jellemeztek.

Ez rajtunk, anyákon is múlik. Hogy azt az újjáteremtő eksztázist, amit a szülés jelent, elsorvasztjuk magunkban, vagy tovább sugározzuk mindenfelé. Az anyatest csak akkor viszi magával az „asszony” többletét, ha mi értéknek látjuk ezt a megváltozott minőséget. Ha eszünkbe se jut versenyre kelni a tizenévesekkel, mert meg tudunk érkezni a magunk korába. Engedjük magunkat érni, sőt, majd élemedetté válni is.

Az ilyen asszonyról nem az jut eszünkbe, hogy csörtet. Hanem, hogy ragyog.

– Erős párként ismeri önöket a környezetük. Hogyan alapozták meg a kapcsolatukat?

Varga Judit: Pontosan emlékszem, hogy 2005. április elsején egy jogászbuliban leült velem szemben egy srác barna zakóban – ő volt Péter. Egy közös barátunk mutatott be minket egymásnak, beszélgetni kezdtünk, és pillanatok alatt kiderült, hogy azonos értékrend szerint képzeljük el az életünket.

Meglehetősen ritka volt már akkor is, hogy valaki többek között azzal udvarolt egy nőnek, hogy fiatalon szeretne házasodni és szülővé válni – Péter ezeket nem rejtette véka alá, és ez nagyon imponált nekem.

Magyar Péter: Szerintem jó dolog fiatalon gyereket vállalni, egyrészt akkor még rugalmasabb az ember, könnyebben veszi az akadályokat, másrészt, ha hamar túl vagyunk a kisgyerekes korszakon, akkor rengeteg lehetőség áll még előttünk.

– Az is mindig evidens volt, hogy az anyaság mellett szeretne más területeken is kiteljesedni?

Judit: Igen. Mindig úgy gondoltam, hogy szülés után nem kell hogy megálljon az élet – gyerekek nélkül viszont megállna! Amiatt sosem aggódtam, hogy nem lesz érdekes munkám, mindig éreztem, hogy az életemnek ez a része rendben lesz. Viszont ha nincs családom, akkor az egésznek nincs értelme, úgyhogy az foglalkoztatott inkább, hogy társat találjak. Ügyvédjelöltként több nemzetközi irodában is nagyon megbecsültek, csak éppen nem volt se hétvégém, se szabad estém. Szakmai szempontból nagyon hasznos időszak volt, rengeteget tanultam, de nem maradt időm a magánéletemre. Péter ekkor a bíróságon dolgozott fogalmazóként, mindennap végzett délután négykor, én meg valamikor késő este estem haza, úgyhogy ő várt engem meleg vacsorával. Éreztük, hogy hosszú távon ez nem fog így működni. Egyre komolyabbá vált a kapcsolatunk, 2006 augusztusában Péter megkérte a kezemet, és életmódot váltottunk.

Péter: Sokat beszélgettünk akkoriban arról, vajon mi az egészséges női-férfi szerepfelosztás egy kapcsolatban, ha létezik egyáltalán ilyen. Végül döntöttünk, és egy helycserés támadással én ügyvédjelölt lettem, Judit pedig a bíróságon fogalmazóként folytatta. Ekkor egyértelműen ő lépett hátra a kapcsolatunkért.

Judit: Aztán jött 2008 és a „kismama-underground”, amit nagyon szerettem. Élveztem a hosszú délelőtti sétákat a kisfiunkkal a Sas-hegyen, és arra gondoltam, mennyivel jobb ez, mint halálra dolgozni magam az irodában. Nagyon jó ez is a női létben, hogy több szerepben kipróbálhatjuk magunkat. Esténként persze már nagyon vártam, hogy Péter személyében találkozhassak a civilizációval. Nagyon szép a kisbabával otthon töltött időszak, de egyben nehéz is, és erről is beszélni kell.

Nem tartom szerencsésnek, amikor csak a szépségeiről van szó, mert a monotonitás, a felnőtt kommunikáció hiánya sokaknak frusztráló lehet – pláne, ha mindenhol csak azt hallja az édesanya, hogy ez gyönyörű, neki meg minden pillanatban boldognak kellene érezni magát.

Levente egyéves kora körül már vágytam arra, hogy valami mást is csináljak.

– Ekkor Péter lépett hátra: Judit brüsszeli karrierje érdekében feladta az ügyvédkedést, és otthon maradt egyéves gyermekükkel egy idegen városban. Nehéz döntés volt?

Péter: A döntés maga nem volt nehéz, hiszen tudtam, hogy – a mélypontok ellenére – Judit is szeretett otthon lenni Leventével, és alapvetően ez egy jó dolog. A karrierem itthon éppen beindulóban volt, viszont mindig szerettünk volna néhány évet külföldön dolgozni, és Judit kapott egy jó lehetőséget Brüsszelben, úgyhogy belevágtunk. Az első hetek után maga az otthonlét – rokonok, barátok nélkül – már nagyon nehéz volt, érezhetően beszűkültem. Azóta értem és tudom értékelni igazán a nők által hozott áldozatot.

Egészen más a dinamikája a gyermekkel otthon lévő fél és a munkába járó házastárs életének – ekkor értettem meg, hogy miért tud rámenni erre az időszakra sok házasság.

Egészen más az, amikor reggel belibbenek az irodába, és vannak nehéz pillanataim, de bármikor meg tudok inni egy kávét egyedül, szóval alapvetően szabad ember vagyok. Otthon egy kisgyerekkel egy fél pillanat alatt is történhet baj. Mindkettőnk jellemét formálta ez az időszak, tanulságos volt és összekovácsoló. Szerintem néhány otthon töltött hét vagy hónap igen fontos lehet minden férj, édesapa számára, és olyan erős apa–gyermek kötelék alakulhat így ki, ami „távmunkában” elképzelhetetlen. Egyébként Judittól mindig megkapom, milyen igazságtalan az, hogy amikor a férj jár el dolgozni, akkor elvárja, hogy ha este hazaér, otthon rend legyen, felesége csinos ruhában, meleg vacsorával várja, a gyerekek lehetőleg már aludjanak – vagy legalábbis csöndben legyenek. Amikor viszont a férfi van otthon a gyerekkel, akkor ezek az elvárások fel sem merülnek – legalábbis az ő tapasztalatai alapján. Csinos ruhában biztos nem vártam (nevet).

– A megszokott női-férfi feladatmegosztást önök felülírták, de hogyan viselte ezt a környezetük? Nem sajnálták Pétert, amiért a feleségéért férfiként hátralépett? Vagy nem szólták meg Juditot, amiért nem bír otthon maradni a kicsi gyerekekkel?

Péter: Én ezt nem éltem meg áldozatként, a házasság csapatjáték, és egyébként is Belgiumban a játszótéren nagyjából ugyanannyi édesapával találkoztam, mint édesanyával, úgyhogy ott ez nem volt kirívó.

Néha ugratnak persze a barátaim, amióta Judit miniszter lett, olykor megkérdezik, hogy nálunk ki viseli a nadrágot. Ilyenkor mindig Margaret Thatcher férjét idézem, aki erre a kérdésre nevetve csak annyit válaszolt: „A nadrágot természetesen én viselem, de én is vasalom.” De ha komolyra fordul a szó, akkor én inkább tiszteletet érzek, amiért mindketten hagyjuk egymást érvényesülni. Meggyőződésem, hogy a választás szabadságát kell biztosítani mind a nőknek, mind a férfiaknak, és a lényeg, hogy mindkét fél elégedett legyen a felállással – ha valódi demográfiai fordulatra vágyunk, akkor van ezen munkálkodnivalónk.

Judit: Én az anyaságot, a hagyományosnak mondható női feladatokat mindig úgy élhettem meg Péterrel, mintha egy nyitott ajtajú kalitkám lenne: tudtam, hogy ha szeretnék kiteljesedni más területen is, akkor kirepülhetek. Péter sosem várta el tőlem, hogy feladjak bármit is abból, aki én vagyok. Ha zárva lett volna a kalitka ajtaja, akkor nem biztos, hogy annyira jól éreztem volna magam benne, így viszont mindig szívesen repültem vissza.

Ugyanakkor nagyon becsülöm – és néha még irigylem is – azokat a nőket, akik kiteljesednek abban, hogy őrzik az otthon melegét, és nagyon zavar, amikor ezt a munkahelyi karrierhez képest alacsonyabb rangú vagy értékű munkaként állítják be. Ez egy kőkemény és felelősségteljes munka, aki szülő, az tudja ezt.

Viszont fontosnak tartom, hogy a választás jogát megadjuk minden nőnek, és ne ítéljük el azt se, akit nem teljesít ki az anyaszerep önmagában.

– Az nem nehéz, hogy Péternek – férfi cégvezetőként – szüksége lenne egy támogató feleségre, aki minden bizonnyal nem tudja minden protokolláris eseményre elkísérni?

Péter: De, ez valamennyire Fülöp herceg-szindróma. Legtöbbször, ha az egyik házastárs egy nagy céget vezet, akkor az ő napirendjéhez igazodik a család élete. Nálunk ez kicsit másképp történik, hisz Judit Deák Ferenc székében ül, ez pedig egy magyar jogász számára a létező legnagyobb megtiszteltetés és egyben a legnagyobb felelősség is. De nem akarom elhallgatni, hogy igen, agilis férfiként nehéz ez a szerep, és néha egyfajta társadalmi kísérletként tekintek magunkra: izgalmas meg szép, de miért velünk történik? (nevetnek) Mert azért szívszorító tud lenni, ha könnyezik a gyereked, amikor újra meglátja az édesanyját egy bőrönddel – Juditnak talán még nehezebb, hogy ebben a tudatban kell tárgyalnia. Aztán mindig arra jutok, hogy „a haza minden előtt”, mi ezt a szolgálatot elvállaltuk. Ha a mi példánk is hozzájárul ahhoz, hogy néhány év múlva Magyarországon sem lesz kirívó az, ha egy nő az anyaság mellett, akár nagycsaláddal is vállal vezető közéleti szerepet, akkor már nem éltünk hiába. A kulcs szerintem a megfelelő társ megtalálásában keresendő, de fontos, hogy a szerepek újraértelmezése, átalakulása ne hozzon káoszt.

– És Juditnak milyen érzés az, hogy nem tud minden alkalommal támogató feleség lenni, sőt, most Péteré a támogató szerep?

Judit: Az olyan eseményeken, ahol különültetnek minket, nem szívesen időzöm sokat. Természetesen nehéz, hogy Péter sokszor támogató státuszban van, és sajnálom, hogy nem mindig tudom őt elkísérni egy-egy fontos rendezvényre. De mi nemcsak kívülről tűnünk erős párosnak, hanem belülről is edzettek vagyunk (nevetnek). Fontos nekem, hogy a férj férfi legyen, a feleség meg nő. Hogy hogyan egészítik ki egymást, az szerintem páronként változik. Én azt tartom fontosnak, hogy közösen tartsuk a ritmust, és mindig az lépjen előre vagy éppen oldalra, akitől a helyzet ezt elvárja.

– Judit, mikor tudja megélni a hagyományos női szerepet?

Judit: Nagyon szeretem például leszedni az asztalt egy baráti vacsora után, hogy a férfiak tudjanak beszélgetni, szeretek elmosogatni, én tisztítom a foltokat, és szeretek csinosan felöltözni. És persze az egyik leghangulatosabb dolog, ha a balatoni házunk konyhájában elkészíthetem a nyáresti vacsorát.

Nagyon fontosnak tartom a családban a rendet, hogy a gyerekek tudják, mit hol találnak – szerintem ez a lelki stabilitásukhoz is alapvető. És fontos a rend a hétköznapjaikban is: hogy a zeneórák és a sporttevékenységek, amiknek fontos jellemformáló szerepük van, sínen legyenek.

Nem feltétlenül az iskola, hanem sokkal inkább ezek tanítják őket fair playre, alázatra, csapatjátékra, hogy mindig kevesebbnek látszódjunk, mint amik vagyunk – ha ezek kimaradnak gyerekkorukban, akkor felnőttként nem lesznek meg az eszközeik arra, hogy boldogok legyenek. Ha úgy kell részt vennem egy kormányülésen, hogy nem sikerült ezeket megszerveznem a gyerekeknek, akkor nem tudok olyan magabiztos lenni, mint amikor tudom, hogy a hátországom stabil. Mert akkor már nagyon komoly baj nem érhet, és „csak” az a dolgom, hogy a kormányülésen megválaszoljam a felmerülő kérdéseket.

Péter: Egyébként brüsszeli tartózkodásunk alatt született meg a két kisebbik fiunk, ekkor újra Judit lépett egyet hátra, miközben én lépkedtem előre a diplomáciai ranglétrán.

Judit: Igen, évekig gyakorlatilag takaréklángon égtem. Péter sokat utazott, úgyhogy azokban az években én tartottam otthon a frontot, de ez is egy nagyon szép időszak volt. Kicsi gyerekek mellett ideális munkám volt, mert délután már én vittem őket fociedzésre meg zeneórákra, sőt, egy évig a szülői munkaközösséget is vezettem a brüsszeli iskolában. Sokszor nosztalgiával gondolunk vissza ezekre a boldog és a mai életünkhöz képest bizonyosan nyugodtabb évekre, de közben úgy vagyunk vele, hogy a Jóisten mindenkire akkora feladatot ró, amekkorát el tud végezni.

– Miniszterként miben más, mint egy férfi?

Judit: Számomra a hivatásomban sem az a fontos, hogy egy vita során a másik felet macsósan megsemmisítsem, hanem hogy valamiféle kompromisszumra jussunk. Azt tapasztalom, hogy mi, nők életünk során annyiszor megtapasztaljuk a fizikai és érzelmi mélységeket – gondoljunk a várandósságra, a szülésre, az otthonlétre –, hogy kevésbé vagyunk hajlamosak elszállni, több alázat van bennünk. Érzelmesebbek vagyunk, ebből adódóan más a szemléletmódunk, mint a férfiaké. Erre is szükség van a közéletben. Persze nem kvóta‑, hanem alkalmassági alapon.

A statisztikák szerint átlagon felül hatékony munkaerők a többgyermekes anyukák. Persze anyaként nehéz, hogy sokat vagyok távol a gyerekektől – nekik viszont ez a normális, mert ebbe nőnek bele. Mi vagyunk a szüleik, és azt tartom a legfontosabbnak, hogy önazonosak maradjunk.

Hiszem, hogy ha összekapaszkodunk, akkor közösen boldog felnőtteket nevelhetünk a három fiunkból.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. januári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>