A Vuk illusztrátora egy perzsa herceg kérésére Irán állatvilágát is megfestette

A művészet a fogságba is elkísérte

„Nem művészet, amit csinálok, csupán mesterség, mihez viszont – úgy érzem – az egész életem kevés lesz, hogy megtanuljam” – vallotta Csergezán Pál egyik ismerősének, máskor „törvénytelen festőnek” definiálva magát. De ki volt a Vukot, Hút és sok más kedves regénybeli karaktert életre keltő illusztrátor valójában? 

„Csergezán Pál valóságos ikon vadászkörökben, aki a Nimród magazin művészeti vezetője volt, még az 1980–90-es években is. Nemzetközi és hazai vonalon egyaránt nagy elismertségre tett szert, sőt néhány évig még a perzsa sah festőjeként is dolgozott” – idézi föl Kőhalmy Tamás. A Soproni Egyetem címzetes egyetemi docense, aki a vadászat és a kultúra kapcsolatát oktatja a hűség városában és a gödöllői MATE-n (olykor Csíkszeredában is), hozzáteszi: sikerei ellenére idehaza a hivatalos művészeti körök negligálták, hiába bizonyította tehetségét számos fórumon. 

Hiszen a festészet mellett könyveket illusztrált, készített rajzokat diafilmekhez – például A dzsungel könyvéhez –, kerültek ki a kezei alól sokszorosított grafikai alkotások, sőt még képregények is. 

Gondolta volna az olvasó, hogy amikor gyermekével az említett diafilmet nézik, vagy Fekete István Hú, Lutra vagy Vuk című regényeit olvassák, Csergezán Pál illusztrációiban gyönyörködnek? 

Kép

Csergezán Pál Vukhoz készített egyik illusztrációja − Forrás: Kőhalmy Tamás

A vadak és lovak szerelmese 1924. június 28-án született Záhonyban, s minden bizonnyal már gyermekkorában szívesen rajzolt. Mint egy alkalommal nyilatkozta, a ló volt a mindene, ide vezethető vissza végtelen állatszeretete is.

Tehetségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy tizenöt évesen a budapesti Iparművészeti Főiskola építészeti szakára járt, belsőépítésznek készült. A második világháború pokla őt sem kímélte: a világégés végéhez közeledve a frontra került, ahol fogságba esett. Kelet-Ukrajnában, Szumiban tartózkodott, ám a művészet oda is „elkísérte”. A távoli vidéken ismerkedett meg a helyi múzeumban az orosz természetfestészettel. 

Akkor fedezte fel azokat a nüansznyi részleteket, amelyektől vibrálni kezd egy kép, megmozdulnak a vadak, megtelik illatokkal, hangokkal egy festmény.

Kép

Csergezán Pál arcképe (Kőhalmy Tamás munkája)

Nemcsak látta, értette is a természetet

Magyarországra csak 1948-ban térhetett vissza, és bár nem fogadták el a korábbi iskolai éveit, folytatni akarta a tanulmányait. 1950-ben fel is vették a Képzőművészeti Főiskola grafikai szakára, ahol 1953-ban sikerült a diplomát megszereznie. Grafikusként, illusztrátorként tudott elhelyezkedni, kedvelt témája lett a vadászat. Érdekes, de Csergezán soha nem vadászott, hiába festett vadász témájú képeket. 

Kittenberger Kálmán Kilimandzsárótól Nagymarosig című könyve (1956) jelentette az első állomást azon az úton, amelyen Csergezán Pál később sorra szemléltette neves szerzők műveit. Ezt követte Fekete István Vuk (1965) Hú, (1966), Barangolások (1968) című regénye, közben 1962-ben Bársony István Erdőn, mezőn vadásztörténetek című kötete.

A festészet mellett foglalkozott grafikával, mint fentebb írtuk, készített képeket diafilmekhez, valamint a médiának: jelentek meg grafikái a Nők Lapjában, az Ország Világban, a Magyar Vadászban, később a Nimródban. Illusztrált tankönyveket, ifjúsági és tudományos könyveket, továbbá Kittenberger Kálmán és Tasnádi Kubacska András műveit. Bevette magát a természetbe, vadászlakok, tópartok, nádasok gyakori látogatójává vált, még műteremre sem volt szüksége. 

„Csergezán olyan mester volt, aki nemcsak látta, hanem értette is a természetet” – mondták róla kortársai. 

Magyarországon több kiállításon is megjelentek alkotásai. Ekkor már a hazai és nemzetközi vadász és lovas körökben is elismert művész volt, mégsem alakult minden úgy az életében, ahogy tervezte, vagy ahogy a tehetsége alapján elvárható lett volna. 

Egy alkalommal például azért zárták be rekordgyorsasággal a tárlatát, mert a kiállítótér, a Képcsarnok Vállalat Pál László-terme üzletként is működött, ám a Csergezán képeit látni akarók tömegétől a vásárlók nem, vagy csak hosszas várakozás után jutottak be. A vállalat meg akarta venni a művésztől a képeket, hogy a forgalom helyreállhasson, ám Csergezán nem akart megválni festményeitől, ezért a Képcsarnok, hogy megoldja a problémát, egyszerűen levette azokat a falról.

Perzsa kaland

Csergezánt 1971-ben meghívta a perzsa sah öccse, Abdorreza Pahlavi herceg. Az utazás célja az volt, hogy a művész az iráni vadászkultúrát és állatvilágot tanulmányozza, majd megörökítse festményein. Az iráni meghívás komoly elismerést jelentett Csergezán számára, aki így világszinten is megmutathatta tehetségét és a természet iránti elkötelezettségét. 

Az utazás során a festő (bár sohasem vadászott) a perzsa vadászat különleges világába nyerhetett betekintést, amely később több munkájában is szerepet kapott. 

Festményein a perzsa természet és állatvilág olyan hitelességgel jelent meg, hogy az az iráni elit körében is nagy tiszteletet váltott ki. 

„Másnap nagy örömömre felkutattam Csergezán Pál festőművész barátomat, aki a perzsa sah öccsének, Abdorezza hercegnek a személyes meghívására két héttel előttem érkezett Perzsiába. Célja és munkássága volt, hogy Irán állatvilágát és csodálatos lovait megörökítse. Együtt csináltunk utazási programot, először Irán északi részére, a Kaspi-tenger mellékére. Harmadnapjára már útban is voltunk Bandhar Pahlavi-ba, a tenger melletti kikötővárosba, amely kaviártermeléséről híres” – írta Studinka László közös iráni élményeikről évekkel a látogatás után (1978) a Nimródban. Mindeközben, 1975-ben a párizsi Természeti és Vadászati Múzeumban állították ki a magyar művész képeit.

A vidék és a gyűjtők is értékelik

Miután visszatért Magyarországra, műtermet rendezett be a Budakeszi Erdőgazdaságban, és a közeli Telkiben telepedett le. Élete vége felé sok időt töltött Gemencen, ott készült róla film Balogh István jóvoltából. 1985-től haláláig a Nemzetközi Vadászati és Vadvédelmi Tanács (CIC) Kulturális Bizottságának tagja volt. Életében művészeti díjat nem kapott, munkássága során a Német Vadászszövetség nagydíját, a Pro Natura és a Pro Cultura Venationis emlékplaketteket vehette át. 

Nyughelye Telki határában található az erdőben, szeretett vadjai közelében, az Anna-lakon. A halála utáni évben, 1997-ben tisztelői létrehozták a Csergezán Pál Alapítványt, amely minden éveben Csergezán-díjjal jutalmaz egy természetábrázoló művészt. 

Ilyen különleges életút kiállításért kiált, amit a közelmúltban a soproni Esterházy Palota Erdészeti Múzeum „Csergezán 100 Emlékkiállítás” címen meg is rendezett. A tárlat 2024. december közepéig volt látható, most utazik tovább, és hamarosan Keszthelyen tekinthetik meg a természet szerelmesei. A centenárium alkalmából jelentős műtárgyegyüttest – egy olajkép mellett ötven nyomatot – bemutató grafikai kiállítással emlékeztek meg a vadak ábrázolójáról. 

A soproni Erdészeti Múzeum hangsúlyozta: Csergezán a magyar természetfestészet, a grafika és az illusztrációs művészet terén egyaránt hatalmas értékű életművet hagyott az utókorra, aminek egy szeletét tekinthették meg a látogatók. 

„A vadászközösség, illetve azok, akik kedvelik ezt a tematikát, tisztában voltak és vannak az alkotó zsenialitásával, és értékelik Csergezán Pál tehetségét” – véli Kőhalmy Tamás, a kiállítás kurátora. A nemzetközi műtárgypiac nagyra tartja Csergezán Pál művészetét. Nem véletlen, hogy egyes alkotásaiért a gyűjtők milliós árat sem sajnálnak fizetni egy-egy aukción.

Kilátó is őrzi a művész nevét

A Pilisi Parkerdő Zrt. 2006 szeptemberében avatta fel a természetszerető kiváló grafikus tiszteletére a Csergezán Pál-kilátót a Nagy-Kopasz-hegy 559 méter magas csúcsán. A különleges alakú, a túrázót vitorlára emlékeztető alakú kilátó 23,5 méter magas, a legfelső szint 18 méteren található, ahová száz lépcsőfok megtétele után érhetünk fel. Megéri a kis fáradságot, mert az építmény tetejéről pompás kilátás nyílik a Budai-hegységre. 

Kép

A Csergezán Pál-kilátó − Forrás: Kőhalmy Tamás