1958-ban Zircen, amely akkor még kis bányászfalu volt, egyetlen biztos pont volt az életünkben: a bánya. A húgomnak és nekem pedig: anya. Nemcsak a szomszédokat ismertük, hanem az utca összes lakóját, a falu összes arcát. Mindenki ismert mindenkit – persze nem a szó mély értelmében, csak felületesen. A napok legmegszokottabb, legbiztosabb pontjai voltak a reggelek, amikor a férfiak többsége, köztük apám is, a hajnal még sápadt órájában útnak indultak a bányába a bányászvonattal. Anyám édesapámmal együtt kelt, akit minden reggel friss reggelivel indított útjára, majd odaállt az ablakhoz, és nézte a távolodó alakot. Szinte minden reggel elbúcsúztatta apánkat. Sosem értettem ezt a szertartást, hiszen nyolc óra múlva apu újra itthon lesz, újra hazatér.

Ebben a csendes, otthonos, de kissé poros és korlátozó közegben nőttem fel, ahol megvoltak az előírt szabályok, amelyeknek én készséggel engedelmeskedtem. Sokáig voltam túl jól nevelt, engedelmes, a szüleinek megfelelni vágyó lány.

Nem volt téma, hogy milyen vagy, hogy mit szeretsz vagy tudsz csinálni, hogy mi leszel, ha nagy leszel. Ez a kérdés sosem hangzott el. Nem terveztünk előre. Most mégis üzletasszonyként tekintenek rám. Van bennem egy kettősség, és ennek a kettősségnek a jó egyvelege az, amit most itt látsz. (körülnéz, mosolyog)

14 évesen kerültem Sopronba gimnáziumba, onnan pedig Budapestre, a Közgázra. Vonzott az egyetem tág szellemisége. Majd ismét beálltam a sorba, belém rögzült, hogy kövessem a szabályokat: a rendszerváltás előtti generáció tagjaként, 22 évesen, az egyetem elvégzése után férjhez mentem – ahogyan akkoriban mindenki, aki megismerte a szerelmet… Nem tudom, hogyan mondhattam ki „egy életre hű leszek!” ha még magamhoz sem tudtam hű lenni… 22 évesen nem ismertem önmagam, de ennek akkor még nem voltam tudatában.

A házasság és az anyaság útja Salgótarjánba vezetett, ahol a gyes után a Salgótarjáni Ruhagyárba jelentkeztem. Az igazgatónő örült nekem, „remek, akkor te leszel a főkönyvelő!” De engem akkor már a marketing széles, színes világa foglalkoztatott, ezért az ösztöneimre hallgattam: „Engem a marketing és a kereskedelmi szféra érdekel. Ha van rá lehetőség, szeretnék ebbe az irányba indulni!” Hiába ajánlottak háromszor nagyobb fizetést a főkönyvelői állásért, én hajthatatlan voltam. Az igazgatónő nem értett, de elfogadta a döntésem, és állást kaptam mint sokadik üzletkötő.

Évekkel később bebizonyosodott, jó döntés volt, hogy mertem kérni és azt mondani, amiben ha haloványan is, de hittem, hogy jó lehetek. Ez az ösztönös döntés segített abban, hogy elkezdtem bízni a megérzéseimben.

Kép

Burján Kati 

Belekerültem egy rendkívül versengő iparágba, ahol nagyon gyorsan kaptam visszajelzést arról, ha valamit jól vagy rosszul csináltam. Állandóan a topon kellett lenni és figyelni. Az üzleti világ mentalitása belém égett. Azt hiszem bátran kimondhatom: egy rohanó, kontrollmániás nő lettem, akiből mégsem tudták kiölni a lelket és a lélekkel foglalkozást. Az életben mint egy sebes, csapongó, de mégis egyenesen haladó patakban sodródtam, néha odacsapódva egy-egy masszív, tiszta kavicshoz, amely formált és keményített.

1987-ben egy véletlen lehetőség Budapestre hívott. Az állami külkereskedelmi cég osztályvezetője adta az esélyt a váltásra. Nem a főváros, nem a váltás és nem is a pénz vonzott – mivel jóval kevesebb fizetést ajánlottak, mint amit ekkor már a ruhagyárban kerestem –, mégis azonnal igent mondtam, mert úgy éreztem, ez arra esély, hogy fejlődjek.

Kinyílt a világ. Az utazások során sok karizmatikus emberrel találkoztam, akiktől önkéntelenül is átemeltem magamba bizonyos mintákat, amelyek addig nem voltak a részeim, de meghatározóak lettek a további életem során. Ők többnyire nagy cégek vezetői vagy gyártási igazgatói voltak, hatalmas felelősségérzettel és kitartással, helyesen értelmezett szigorral, mégis végtelen életkedv jellemezte őket. Úgy tudták magukhoz ölelni az életet, hogy annak minden aspektusa külön csilingelt bennük. Erősek voltak, hittek magukban, és teljes életet éltek.

Kezdetben az irigyelt amerikai utak alatt, már a repülőgépen remegett a gyomrom az idegességtől, a magamba vetett bizalom hiányától, mégis teljesíteni akartam a feladatot. Folyamatosan azt kérdezgettem magamtól: „Mi lesz a tárgyalásokon? Mit keresek én itt? Elég vagyok én ehhez?”

Hibázni nem lehetett, és aki valaha is dolgozott együtt amerikaiakkal, az tudja, hogy Európa finoman szólva is inkább egy kellemes szanatórium a kinti üzleti morálhoz képest. Mélyen, magamban kellett megtalálnom az erőt ahhoz, hogy abbahagyjam a folytonos rettegést – mert különben sosem tudtam volna a tárgyalásokon egyenlő partnerként az asztalhoz ülni.

A rendszerváltás után felbomlott minden, ami állami volt, és elkezdtek létrejönni a magáncégek, így kerültem egy magán külkereskedelmi céghez, ahol az amerikai vevők rendeléseit helyeztük el Ukrajnában. Egy nap 100–150 e-mailt kaptunk és sokat utaztunk, hol Amerikába, hol Ukrajnába. Az amerikai piac ezerrel pörgött, úgy dolgoztunk napi 8–10 órát, hogy sokszor enni-inni is elfelejtettünk. Ez merőben új tapasztalat volt számomra, két teljesen idegen és ellentétes kultúrával. A ’90-es években a kijevi reptéren még kutyák és macskák, de főleg galambok grasszáltak az épületben. A vidéki gyárakba a legelképzelhetetlenebb közlekedési eszközökön – traktoron vagy iskolabusszal – jutottunk el.

Közben felnőttem… és egyedüli családfenntartóvá váltam. A válással lehullott rólam a megfelelési kényszer, mert egyszerűen nem maradt erőm ezeket tovább magamra erőltetni. A házasságom vége teljes anyagi és érzelmi sokk volt a számomra.

48 kg-ra fogytam. Az egyik reggel, amikor a tükörben egy beesett arcú, csontsovány, fáradt nőt láttam, azt a nőt, akivé váltam, rádöbbentem, hogy ennek vége, változtatnom kell!

Édesanyám példáján keresztül láttam: sehova nem jutsz azzal, ha feláldozod önmagad. Az ember minél inkább megismeri saját énjét, annál inkább megért másokat is. Elkezdtem látni és érteni, hogy édesanyám mit, hol és miért adott fel, hogy mi az, amivel nem tudott szembenézni. Megtanultam, hogy számára a szeretet azt jelentette, ha feláldozza önmagát másokért, ha mindenkit maga elé helyez, ha nem emeli fel a hangját, ha tűr, ha kiszolgál és mindig csak ad. Közben teljesen megfeledkezett önmagáról, és elveszítette az erejét… Tükröt tartott elém, amelyben láttam, hogy én nem tehetek ugyanígy.

A döntésem után egy kis idővel a céghez került egy fiatal lány, aki az asszisztensem lett. Ő gyakran mesélt nekem munka után arról, amiket az egyetemen tanult a pszichológiáról. Vele együtt kezdtem el járni egy önismereti csoportba, amit egy mentálhigiénés orvos tartott, akitől pszichológiát, meditációt és önismeretet tanultunk. 35 éves koromig rendületlenül alakítottam a jó kislány szerepét, de ekkor végre elkezdtem megérteni az érzéseimet, a vágyaimat, azt, hogy én mit szeretnék. A jól belém plántált viselkedési formák annyira a részemmé váltak, hogy nem is foglalkoztam azzal, hogy az életet, az érzéseket mélyebben megértve, átélve, önazonosan is lehet élni. Nem sejtettem milyen kardinális változásokat hoz majd az életembe ez az egyszerű, hirtelen jött felismerés…

Az oktató megismertetett bennünket a szerinte akkoriban érvényes és értékes spirituális irányzatokkal a világban. Érdekes volt, végighallgattam, de különösebben egyik sem ért el a szívemig. Az utolsó alkalommal viszont megismertem a Sziddha jógát. 1994-et írtunk, amikor az egyik előadás alkalmával az oktató betett egy dallamot – akkor megállt bennem az idő, és egy végtelenül bársonyos átható csend vett körül, amelyben életemben először éreztem: minden úgy jó, ahogy van, minden, ami velem és körülöttem történik, annak oka van. Mintha valaki gyengéden megsimogatott volna, azt üzenve: „Jól vagy, jó helyen vagy!” – mintha hirtelen Isten tenyerében pihentem volna meg. Ebben az állapotban nyoma nem volt a fáradtságnak, az aggódásnak, az önvádnak.

Nagyon fontos lett a számomra az elmélkedő, elmélyedő életmód, hogy legyen a napnak legalább egy szakasza, amikor csendben, önmagammal lehetek… Legyen ez reggel, ébredés után, vagy este egy teával a teraszon. Ha ez nincs meg, nem tudok tovább zakatolni. (mosolyog)

1996-ban Ferivel – akivel ma már több mint 20 éve élünk együtt – létrehoztuk az első saját külkereskedelmi cégünket, ahol magas minőségű konfekciót gyártottunk. Sokan azt hiszik, hogy egy öltöny elkészítése annyiból áll, hogy valaki leül, és szépen megvarr egy öltönyt, hát nagyon nem… legalább 164 művelet. (nevet) Mindazt, amit az évek során megtanultunk, kamatoztattuk és jól működtünk együtt. Feritől tanultam meg a helyes önérvényesítést, és azt, hogy lehet nemet mondani, mert attól nem leszek rossz. Ő hisz magában, én pedig benne. Ő adott oltalmat a jövőhöz. (mosolyog)

Kép

Gyári ruhák - Kép: Burján Kati 

Több mint 20 évig vittük a gyárat, majd eladtuk, és így lett tőkénk. Megvalósítottam azt, amire tudattalanul mindig is késztetést éreztem: egy helyet, ahol minden, ami számomra meghatározóvá vált, találkozik és jelen van – ilyen számomra a Középpont jógastúdió. Ehhez két dolog hiányzott mindig is az életemből: az idő és a megvalósításhoz szükséges anyagi fedezet. Hatvanéves lettem, mire mindkettő a rendelkezésemre állt.

Lehet, őrültség, de hatvanévesen vágtam bele az egyik legfőbb vágyam létrehozásába, ám ehhez a bátorsághoz kellett egy fontos találkozás két nagyszerű nővel, akiket nagyra becsülök, akiktől sokat tanultam.

Három nő… akiknek korábban semmi közük nem volt egymáshoz, és mégis, egymást biztatva, egymásba kapaszkodva másfél év múlva készen álltunk a nyitásra. Majdnem minden racionalitást mellőzve belevágtunk, mert jó volt az időzítés, egybeesett a három cél, és mindhármunkat áthatotta ugyanaz az erős meggyőződés: ennek most meg kell történnie. Közben körvonalazódott egy új ,,iskola” terve, ahol a hitelesség és a belső felismerések átültetése a gyakorlatba alapvető kritérium lett. Közös mezsgye számunkra a jóga szellemisége, az aszanák, a jelenségek, érzések mögötti valóság feltérképezése és megértése.

„Életem az üzenetem” – Gandhinak ez az egyik meghatározó mondata is benne van a négy kis füzetem egyikében, amelyekben azokat a mondatokat őrzöm, amiket valahol, valamikor olvastam, kaptam, hallottam, és kedvesek a számomra. Ha bánt valami, előveszem ezeket a füzeteket, olvasgatom a benne lévő sorokat, és máris azt érzem, hogy nem is olyan rossz az, ami éppen bánt, és helyette inkább: #countyourblessings (számold az áldásokat – a szerk.) Az említett csendben végiggondolom, hogy mi jó történt velem aznap, és hálás vagyok, akkor is, ha éppen csak annyi jó történt velem, hogy megsimogathattam a cicámat. (mosolyog)

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Túlélők podcast a Képmás magazin műsora. Tóth-Fazekas Andrea műsorvezető negatív fordulatok túlélőivel beszélget, akik tragédiájuk által erősödtek meg. Gyakran bosszankodunk azon, hogy az élet nem mindig felfelé ívelő változás. Ezért is fontos olyanokkal találkozni, akiknek egy- egy válsághelyzetben is megtalálták a lehetőségeket. Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Túlélők podcast Facebook-oldalán, a Képmás Podcast rovatában, a YouTube, a Spotify és a Soundcloud csatornáinkon és a legnépszerűbb podcast-applikációkban.

Szervezetünk normális esetben születésünkkor találkozik először baktériumokkal, a felnőttekre jellemző bélflóra pedig 2-3 éves korunkra alakul ki. Az ezt alkotó mikroorganizmusok jótékony hatással vannak az immunrendszerre, egyebek mellett antibakteriális anyagokat is termelnek, de előállítanak olyanokat is, amelyek a bélhámsejteknek adnak energiát.

A bélflóra szerepet játszik emészthetetlen anyagok, toxinok bontásában is, segíti a kalcium, a magnézium és a vas felszívódását, néhány vitamin szintézisét. Befolyásolja az anyagcsere-folyamatokat, így hatása van a testsúlyra is.

Ezek után nem meglepő, hogy egyensúlyának felborulásakor többféle tünet is jelentkezhet. Ilyen a hasmenés és a puffadás, a fáradékonyság és a levertség, az ingerlékenység, az anyagcsere-folyamatok megzavarodása, allergiás reakciók jelentkezése. Persze az egyensúly magától nem borul fel, mindig oka van. Ilyen lehet az antibiotikumok szedése vagy a szennyezett élelmiszerek fogyasztása, a nagyon egyoldalú táplálkozás vagy az olyan káros szenvedélyek, mint a túlzott alkoholfogyasztás és a dohányzás. A leggyakrabban amiatt történik baj, mert az antibiotikumok alaposan megtépázzák a bélflórát alkotó baktériumokat is. Ilyenkor jelentkezik a legklasszikusabb tünet, a hasmenés, amit bizonyítottan enyhít a probiotikumok szedése. Vannak viszont olyan esetek, amikor teljesen fölösleges ezek alkalmazása.
„Sokan olyan problémára akarnak probiotikumot szedni, amire az nem jó. Találkoztam például olyan anyukával, aki ilyen terméket keresett, és amikor megkérdeztem, pontosan milyen panaszok miatt, azt mondta, hányásra kell, a gyerekének. A probiotikum ilyenkor nem nyújt megoldást, ilyenkor a folyadék- és sópótláson túl a hányinger csillapítása az elsődleges, nem a probiotikumok szedése” – mondja dr. Katz Zoltán gyógyszerellátási szakgyógyszerész, a Pécsi Tudományegyetem oktatója. A gyógyszertárakban gyakran találkoznak ilyen esetekkel, rengetegen hiszik azt, hogy a probiotikumok csodaszerek, bármire jók lehetnek. Pedig valódi segítséget csak néhány problémánál jelentenek. Túl azon, hogy meg lehet előzni, illetve kezelni lehet velük az antibiotikum okozta hasmenést, segítséget jelentenek akut hasmenésnél, illetve akkor, ha a panaszt Clostridium difficile okozza (ez a kórházi fertőzések leggyakoribb kiváltója). Utóbbinál a Saccharomyces boulardii, a Lactobacillus rhamnosus, L. acidophilus és L. casei tűnik a leghatékonyabbnak. Ismert az is, hogy az ilyen készítmények bármely hasmenésnél jótékony hatást fejthetnek ki.

Sejtett vagy igazolt?

A probiotikumoknak sok egyéb hatását is vizsgálták, van, ahol az eredmények meg­győzőek, másoknál kevésbé. Például a csecsemőkori kólika kezelését kiegészíthetik ilyen készítmények, ott már konkrét baktériumtörzs jótékony hatását is igazolták klinikai kutatásokkal. Nem egyértelműen, de hasznosak lehetnek a probiotikumok Helicobacter-fertőzésnél és az irritábilis bél szindrómánál is, egyes kutatások pedig azt igazolták, hogy enyhítik a laktózintolerancia tüneteit. Több vizsgálatban nézték a Crohn-betegségre és a colitis ulcerosára (fekélyes vastagbélgyulladás) gyakorolt hatást is, de ezek eredményei nem egyértelműek: vannak olyan kutatások, amelyek igazolják az előnyös hatást, míg mások ellenkező eredményre jutottak.

Persze akármilyen problémáról legyen szó, a jótékony hatás nem azonnal jelentkezik, a probiotikumok nem úgy működnek, mint a fájdalomcsillapítók.

Például az antibiotikum okozta hasmenés akkor elkerülhető, illetve kezelhető, ha a probiotikumot a kúra alatt, és utána legalább 5–14 napig szedik, a colitisnél pedig 12 hónapos alkalmazást javasolnak.

Nem állunk jól

Ugyan nem mostanában vizsgálták ezt, de úgy tűnik, hazánkban a felnőttek bélflórájában a probiotikus mikroorganizmusok aránya – egyebek mellett a gyakori antibiotikum-használat miatt – átlagosan 12 százalékos, ami messze van az elfogadhatónak, illetve kívánatos alsó értéknek tartott 40–45 százaléktól (az anyatejjel táplált csecsemőnél ez az érték 95–98 százalékos). Külön gond, hogy a nem megfelelő bélflóra nem feltétlenül okoz tüneteket, vagy ha igen, azok nem specifikusak. Például az emésztési problémák, székrekedés vagy puffadás számtalan betegség tünete lehet. Puffadást okozhat epeprobléma és emésztőenzim-alulműködés, de állhatnak a hátterében bizonyos ételek is. Hasfájást nagyon gyakran valamilyen vírus vagy baktérium okoz. Látszik tehát, hogy pusztán a tünetek alapján nem lehet kimondani, hogy valakinek biztosan baj van a bélflórájával. Emiatt tartós panaszoknál fontos orvoshoz menni, kideríteni a tünetek valódi okát.

Évente egy-két probiotikumkúra persze mindenkinek ajánlott lehet, különösen akkor, ha valaki antibiotikumot is szedett. Ezek a készítmények ritkán ellenjavalltak, de akkor például igen, ha valaki immunszupresszáns kezelést kap.

Ennek oka, hogy ilyenkor a jótékony baktériumok képesek túlszaporodni, ami problémát okozhat.

Kép

Kép: Freepik

Mindegy melyiket?

A patikákban 40–60 különböző probiotikumot lehet beszerezni, így nem könnyű választani. A szempontokról dr. Kovács Márta szakgyógyszerész írt cikket a Gyógyszerészet című szaklapba, elemezve az ilyen készítményeket. Ezek főleg a csíraszámban különböznek, de van eltérés a baktériumtörzsek számában és típusában is. Egyes termékek csak egyféle törzset tartalmaznak, míg mások ötöt, hetet vagy akár annál is többet. Pusztán a számokat viszont nem szabad nézni, számít az is, hogy a törzsek közül hány bizonyítottan hatékony: van például olyan készítmény, amelyik 14 törzset tartalmaz, de abból csak 10 bizonyítottan hasznos. Más készítmények ugyan kevesebb törzsből állnak, de azok mind hatékonyak. Például sok vizsgálatot végeztek a Saccharomyces boulardii nevű élesztőgombával, amit 2 éves kor felett az Európai Gyermek-gasztroenterológiai, Hepatológiai és Táplálkozástudományi Társaság is ajánl, és számos kutatás igazolta a Lactobacillus reuteri hatékonyságát is.

A kevesebb több?

Nem árt tudni, hogy ugyan a probiotikumoknak számos klinikailag igazolt hatása van, de a legtöbb csak egy-egy konkrét törzsre vonatkozik. Azok együttes hatását nem igazán vizsgálták, így nem egyértelmű, hogy a kombinációk hasznosabbak-e, mint az önmagában adott típusok. A helyzetet az is bonyolítja, hogy a probiotikumok kevés kivételtől eltekintve étrend-kiegészítők, így jellemzően nem rendelkeznek olyan részletes tájékoztatóval, mint a gyógyszerek. Sokszor még a pontos összetétel – a törzsek egymáshoz viszonyított aránya – sem szerepel a dobozon, csak az összcsíraszám és a baktériumtörzsek nevei.

Kérdés az is, hogy a probiotikum ellenáll-e az antibiotikumoknak és a gyomorsavnak: míg egyes készítmények eleve ellenálló törzset tartalmaznak, vagy pedig védelmet jelentő bevonatot kapnak, olyan termékek is vannak, ahol az ellenállóságot semmi nem garantálja.

Persze az önmagában nem gond, ha a probiotikum az antibiotikum ellen nem védett, viszont ilyen esetekben figyelni kell arra, hogy pár óra elteljen a gyógyszer és azok bevétele között.  

Kell mellé prebiotikum?

Fontos információ, hogy egy adott probiotikum a hasznos mikroorganizmusok mellett tartalmaz-e prebiotikumot, de önmagában az, hogy nem tartalmaz, nem jelenti azt, hogy a készítmény nem megfelelő. „Ez az összetevő olyan nem emészthető komponens, egyfajta szénhidrát-származék, ami a tápcsatornába, a vastagbélbe jutva segíti a baktériumok szaporodását, telepalkotását. Ilyesmit tartalmaz például a zabpehely is” – mondja Katz Zoltán. A gyógyszerész kiemeli, hogy a növényi rostokban gazdag étrend ebből a szempontból is kedvező hatású, van egyfajta prebiotikus hatása. A prebiotikum pluszban akkor lehet jó a probiotikum-készítményekben, ha valaki nem fogyaszt ilyen élelmiszereket kellő mennyiségben és rendszerességgel.

Kényes kérdések

A húgyúti fertőzések vagy nőgyógyászati problémák kezelésére használt antibiotikumok kifejezetten ártanak a hüvelyflórának. Károsíthatják a jótékony tejsavbaktériumokat a felsőlégúti fertőzésekre szedett antibiotikumok is, de azok hatása kevésbé drasztikus. Mindenesetre antibiotikus kezelés után célszerű hüvelyi probiotikumot, kúpot vagy hüvelytablettát használni. Ezek segítenek helyreállítani a kezelés miatt meggyengült, megfelelő pH-értéket is biztosító hüvelyflórát. Létezik probiotikus tampon is, probléma esetén az is segítheti a hüvelyflóra regenerálását.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. márciusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az, hogy az ember a levegőbe emelkedjen és repüljön, történelmünk legnagyobb részében még vágyakozásnak is elrugaszkodott volt. Mesékben és legendákban szerepelt ugyan, de magát komolyan vevő filozófus vagy természettudós még a gondolattal is nagyon ritkán játszadozott el. Persze volt, aki mégis ilyesmire adta a fejét, például Leonardo da Vinci. Ő nem érezte magát kötve a saját kora technológiai lehetőségitől. Zseniális meglátásai voltak: sárkányrepülőt, helikoptert, ejtőernyőt, madárember-felszerelést tervezett, bár sem neki, sem másnak nem lett volna esélye ezeket a valóságban kivitelezni.

Magasba emelkedett a Mars-mezőről

Azok, akik tényleg komolyan vették a repülést, sokkal földhözragadtabb elmék voltak. Rájöttek, hogy az Ikarosz által inspirált, szárnyas, tollas madárszárny-utánzatoknak nincs esélye. Azt tervezték, hogy a levegőnél könnyebb gázok segítségével emelkednek a levegőbe. Ilyen volt például a hidrogén, amelynek akkoriban már ismerték a legalapvetőbb fizikai tulajdonságait. Azt is tudták, hogyan állítsák elő. Így aztán egy kísérletező kedvű tudós, Jacques Charles és két élelmes vállalkozó, a Robert fivérek egy egész komoly projektet hoztak létre a terv megvalósításához. Selyemből készült lepleket ragasztottak össze terpentinben oldott gumival, majd az így elkészített ballonba hidrogént pumpáltak. A gázt úgy készítették, hogy több mázsa vashulladékra több hektoliter kénsavat öntöttek, majd a keletkező hidrogént ólomcsöveken vezették a ballonba.

A töltés sok ügyetlenkedéssel napokig tartott, aztán végre megtörtént a nagy csoda. A világ első hidrogénballonja 1783. augusztus 27-én a levegőbe emelkedett a párizsi Mars-mezőről, onnan, ahol ma az Eiffel-torony áll, aztán 21 kilométeres repülés után elegánsan földet ért.

A landolás egy Gonesse nevű falu mellett történt, ahol viszont csúnya vége lett a kalandnak: a helyi parasztok halálra rémültek, és meg voltak győződve róla, hogy a sátán keze munkáját látják. Így aztán az első hidrogénléggömböt vasvillával, kapával-kaszával aprították darabokra.

Repülő bárány és három bátor jelentkező

Egy hónap múlva színre léptek az azóta világhíressé vált Montgolfier testvérek. Ők már magasabbra helyezték a lécet. Aerostat Réveillon nevű ballonjukat a versailles-i palota parkjából, az uralkodópár jelenlétében indították útnak. XVI. Lajos és Marie Antoinette elragadtatva figyelték az előadást. A léggömb kosarában három állat is utazott: egy bárány, egy kakas és egy kacsa. Három kilométeres repülés után a ballon leszállt. Körülbelül négyszázötven méteres magasságig emelkedett, és nyolc percet töltött a levegőben.

Mint minden felelős tudós, a léggömb készítői is tudták, hogy a következő lépés az ember reptetése.

Ezt azonban a papírgyáros Montgolfier fivérek más technológiával oldották meg. A gondolában nedves szénát égettek egy vas serpenyőben, így töltötték meg forró füsttel a léggömböt. A forró gázok mennyisége a tüzelés szabályozásával tűrhetően szabályozható volt. Az első próbálkozáskor még hosszú kötelekkel pányvázták ki a járművet, de végül 1783. november 21-én tényleg felszálltak az első utasok: Jean-François Pilâtre de Rozier, a Montgolfier-féle papírmanufaktúra főnöke és François d'Arlandes márki a bátor nemesség képviseletében. A hőlégballon 15–20 méter magasban repült mintegy huszonöt percig, és nyolc kilométer távolságba jutott el.

Baljós találmányok

Ezek a merész és vállalkozó kedvű férfiak valóban történelmet írtak, de amint az lenni szokott, ők sem a semmiből léptek ki a tudománytörténet színpadára. Az első európai léggömböt ugyanis egy portugál jezsuita pap, Bartolomeu de Gusmão röptette 1709-ben, nem is akármilyen körülmények között. Az uralkodó, V. János és teljes udvartartása előtt, az egyik liszaboni királyi palotában tüzet rakott egy kis méretű léggömb szárnyakkal felszerelt, madáralakú kosarában, és azt útjára bocsátotta. A demonstráció majdnem nagy bajt okozott, ugyanis a ballon azonnal irányíthatatlanná vált, és össze-vissza röpködni kezdett a trónteremben. Mindennek nekiütközött, és majdnem felgyújtotta a helyiséget királyostul, udvaroncostul. Gusmão ennek ellenére kegyes dicséretben részesült, és rengeteg jól jövedelmező címet kapott V. Jánostól.

Mindez sajnos nem sokáig volt a hasznára. A bemutatónak híre ment, és a jezsuita hamar boszorkányság hírébe keveredett. Nemsokára csalódottan elégette minden tervrajzát és leírását, majd Spanyolországba menekült, ahol nyomorogva, magányosan halt meg.

Egy másik jezsuita, az itáliai Francesco Lana de Terzi 1670-ben rukkolt elő egy megvalósíthatatlan ötlettel. Egy hajó alakú gondolát tervezett, amelyen négy árbócon négy, rézfóliából készült gömböt képzelt el. Ezekből kiszivattyúzta volna a levegőt, és azt gondolta, hogy a gáz súlyától megszabadulva a gondola a magasba emelkedne. Sajnos soha nem próbálhatta ki az ötletét, mert akkoriban senki nem tudott volna vékony fóliát gyártani rézből. De hiába is tudtak volna, mert a levegő kiszívásával párhuzamosan a gömbök összeestek volna. És a légritka tér egyébként sem emelte volna fel a gondolát. Arról nem is beszélve, hogy az egész alkotmány majdnem egy tonnát nyomott volna.

De Terzi ezt nem is bánta. Maga is megrémült a saját ötletétől, mert ördögi találmánynak tartotta. Ahogy megjegyezte, „Isten soha nem engedné, hogy egy ilyen szerkezet megépüljön… mert mindenki beláthatja, hogy egyetlen város sem lenne biztonságban a légitámadásoktól. Vasból készült súlyokat, tűzgolyókat és bombákat hajíthatnának rájuk a magasból”.

Ez a cikk a Képmás magazin 2017. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A Black Lives Matter egy olyan mozgalom, amely valós társadalmi problémákra telepedett rá, és most olyan hullámokat vet, amelyek cunamiként söpörnének el olyan demokratikus alapértékeket, mint a véleményszabadság és az egyenlőség. A klasszikus zene rasszistának bélyegzése nem újkeletű dolog, már jóval George Floyd brutális halála előtt születtek olyan írások, amelyek szerint a komolyzenének eredendő rasszizmusa miatt „meg kell halnia”.  

Lehet-e a zene rasszista?

Wynton Marsalis Pulitzer-díjas afroamerikai zeneszerző, klasszikus- és dzsessztrombitás a következőt nyilatkozta a dzsesszről: „A dzsessz olyasmi, amit a feketék találtak ki a legbensőbb gondolataik kifejezésére.” Alapvetően fekete műfaj, hiszen szerzői, művelői és közönsége is zömében fekete. Ettől még van sok tehetséges nem fekete dzsessz-zenész (Harcsa Veronika kiváló példája ennek), sok nem fekete rajong a műfajért, s bár a feketék találták ki, a dzsessz ettől még nem rasszista.

Az európai klasszikus zene olyasmi, amit a fehérek találtak ki a legbensőbb gondolataik kifejezésére. Alapvetően fehér műfaj, mert a nyugati világban a legszélesebb körben elfogadott és kedvelt zeneszerzők egy olyan Európában éltek és alkottak, ahol nagyon kevés színesbőrű élt akkoriban. Ettől még vannak tehetséges nem fehér művészek, zeneszerzőket is találhatunk a zeneirodalomban (pl. Ignatius Sancho 1729–1780), vannak nem fehér rajongói a műfajnak, s bár a fehérek találták ki, a klasszikus zene ettől még nem rasszista.

Szerencsére a komolyzene eredendő rasszizmusának elmélete csak az idegborzoló fázisig jutott, s bár sokan hírt adtak erről a buta ötletről, alig találni olyan hozzászólót, aki egyetért vele.

Mintha az egész „rasszista klasszikus zene” dolgot néhány aktivista és publicista találta volna ki, valós társadalmi támogatottság nélkül. A kisebbségekhez tartozó kommentelők szavaiból inkább az tűnik ki, hogy szeretik a klasszikus zenét, de az oktatása költséges és csak egy szűk réteg számára elérhető.

A kisebbségek nehezebben férnek hozzá minőségi zeneoktatáshoz

Az Amerikai Zenekarok Ligájának 2016-os jelentése szerint a zenekarokban játszó zenészeknek mindössze 1,8 százaléka fekete és csak 2,5 százaléka latino, arányuk 2002 óta alig változott. Az ázsiai zenészek száma ezzel szemben arányaiban nagyot emelkedett az elmúlt években, bár gondolom, ez nem olyan érdekes, hiszen nem illik a „fehér felsőbbrendűség” narratívájába. Sheku Kanneh-Mason csellistától is megkérdezték, hogy rasszistának tartja-e a klasszikus zenét. A művész szerint a problémát nem faji-előítéletek okozzák, hanem az, hogy alapvetően kevés fekete fér hozzá a zeneoktatáshoz.

Vagyis az őrült „rasszistázás” helyett arra kellene fektetni a hangsúlyt, hogy ha egy baltimore-i gettóba születik egy tehetséges művészpalánta, ne kokódílerként végezze a sarkon, hanem legyen esélye bejutni a Julliardra.

Kép

Kép: Freepik

Világszerte problémát jelent, hogy a minőségi zeneoktatás csak egy szűkebb réteg számára érhető el, így nem minden tehetség kap egyformán lehetőséget. Ezen a helyzeten akart változtatni Venezuela, amikor elindította El Sistema nevű programját, amelynek mottója „Zenével a társadalmi változásokért”. Ez egy olyan államilag finanszírozott projekt, amely a ’70-es évek óta a klasszikus zene segítségével ment meg fiatalokat a bűnözéstől. 2015-ig több mint 400 zenei központ tagozódott a programba, ami mostanáig több mint 700.000 fiatal zenészt karolt fel.

A rasszizmusnak nincs színe

Rasszizmus sajnos minden területen előfordulhat, így azt mondani, hogy egyetlen zenekar sem válogat soha bőrszín alapján, legalább akkora butaság, mint azt állítani, hogy a feketék között nincsenek raasszisták.

A rasszizmus minden kultúrában megjelenik, nem a fehérek sajátossága. Érdemes megvizsgálni, hogy milyen megkülönböztetéssel kell szembenéznie például a fehér rappereknek az USA-ban.

Johnatan McCollum (ismertebb nevén Rittz) White Rapper című számában számol be arról, mennyi akadályba ütközött a bőrszíne miatt, amikor megpróbált előrébb haladni a pályán. A kommentek is beszámolnak érdekes személyes tapasztalatokról: van olyan hozzászóló, aki leírta, hogy egy fekete társaságban valaki megjegyezte, mennyire szereti Eminemet, erre mindenki nevetni kezdett, és azzal cukkolták, hogy egy fehér rappert szeret („whitewannabe”). Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ahogy a színesbőrű klasszikus zenei előadóművészeknek is vannak fehér tisztelőik, a fehér rapperek tehetségét is sok fekete elismeri. A sok cikk, esszé, elemzés és társadalmi reakció áttekintése után az látszik, hogy az emberek többsége nem törődik a művészek színével, inkább csak élveznék a zenét. Ha a publicisták és az aktivisták ezt hagynák!

De ők nem a zene összetartó erejével foglalkoznak, inkább hangulatkeltő propagandával próbálják a zenekarokat belezsarolni abba, hogy a művészeket a bőrszínük alapján is szelektálják.

A New York-i Metropolitan Opera (MET) kórusának a tagjai még június 9-én közleményben álltak ki a Black Lives Matter mozgalom mellett. Azt javasolják, hogy a MET alkalmazzon színes bőrű zeneszerzőket és karmestereket, illetve lehetőség szerint valamennyi évadban léptessen fel nem fehér szólistákat a híres Carnegie Hall koncertkomplexumban, valamint a felső vezetésben is több színes bőrűt akarnak látni. A MET pont azt csinálja, ami ellen fel akar lépni: letette a voksát amellett, hogy mostantól hivatalosan nem csak a tehetség, hanem bőrszín is számít a választásban.  

Sajnos amíg ilyen bolsevik módszereket idézve megy a „rasszistázás, kvótázás, cenzúrázás”, és az intézmények egymásra licitálva próbálják látszatintézkedéssel bizonygatni sokszínűségüket, elvesznek a zajban azok a fontos kérdések, mint például hogyan lehetne szélesebb körben népszerűsíteni a komolyzenét, milyen programokkal lehetne a magasművészetet elvinni a gettóba, milyen ösztöndíjakkal lehetne felemelni a tehetségeket, és hogyan lehetne elősegíteni azt, hogy a fiatalok a Mozart-hatástól „tépjenek be”, ne a cracktől.

Hiszen a cél mégiscsak az kellene hogy legyen, hogy aki szereti a zenét és jól csinálja, bőrszíntől függetlenül ki tudjon bontakozni, nem pedig az, hogy a fehér zenészek attól féljenek, mikor küldik haza őket a zenekari árokból, mert fel kell tölteni a „színesbőrű” kvótát.

És hogy miért nem szabad hagyni, hogy a „klasszikus zene meghaljon?” Nincs még egy olyan műfaj, ami ilyen jó hatással lenne az élő szervezetre! Fejleszti az agyat, javítja az alvást, mérsékli a krónikus fájdalmat, stresszoldó, hangulatjavító hatású, sőt, még a bűnmegelőzéshez is hozzájárulhat. Sokan cikkeztek arról, hogy London számos metrómegállójában elkezdtek klasszikus zenét játszani. Másfél évre rá itt megritkultak a lopások, támadások, és a vandalizmus is visszaszorult. Még a növények is jobban nőnek tőle, és ez – Beethoven afronémet származásával ellentétben – tudományosan bizonyított tény.

A Jószolgálat-díj ünnepélyes díjátadója idén a kialakult vírushelyzet miatt nem kerülhetett megrendezésre. A kezdeményezés meghirdetője, a Twickel-Zichy Mária Terézia Közhasznú Alapítvány kuratóriuma ugyanakkor a szociális ágazatban tevékenykedők iránti társadalmi felelősségvállalás jegyében úgy döntött, rendezvény nélkül is igyekeznek minél előbb eljuttatni a jutalmakat a nyerteseknek, ezzel is segítve tevékenységüket, munkájukat. Főként, hogy ezek a szervezetek, személyek – saját területükön – jelentős feladatot vállaltak a koronavírus időszakában is a rászorulók megsegítésében.

„Megható volt látni, hogy ezek a szervezetek, közösségek, önkéntesek ebben a nehéz helyzetben is iránytűként jártak előttünk, példaértékűen fordultak embertársaik felé. Ilyenkor sokszor eszembe jut édesanyám, aki szeretetével és alázatával gondoskodott a rászorulókról. Ezért is fontos számomra, hogy ebben a nehéz időszakban adjuk át – ha ilyen keretek között is – ezt a rangos elismerést, észlelhetővé téve mindazt a jót, amit megtehetünk egymásért” – emelte ki Báró Twickel György, a Twickel-Zichy Mária Terézia Közhasznú Alapítvány alapítója.

A Jószolgálat-díjat 2016 őszén hirdették meg először azzal a céllal, hogy elismerjék és minél szélesebb körben megismertessék a szociális szektorban dolgozó szervezeteket és önkéntes segítőket, civil közösségeket. A kezdeményezés évről évre egyre népszerűbb, ezt bizonyítja az idei igen magas jelölésszám és a beérkezett közönségszavazási voksok mennyisége is.

A 2019/20-as évadtól kezdődően bevezetésre került a külhoni vándor-díj kategória, amely tágította az országhatárokat. A hazai és a határon túli jelölésekkel együtt több, mint 800 javaslat érkezett, ezek közül választhatta ki a szakmai zsűri az idei nyerteseket. Az önkéntes kategóriákról ismét a közvélemény határozhatott. A szakmai zsűri által felterjesztett jelöltek közül a lakosság dönthette el, kik legyenek a kategória nyertesei. A tavaszi online voksolás keretében több, mint 17 000 szavazat alapján került kiválasztásra az év önkéntes segítője és civil közössége – hangsúlyozta Gáspár Judit, a Twickel-Zichy Mária Terézia Közhasznú Alapítvány szóvivője.

A szakmai zsűri által odaítélt díjak esetében az életműdíj 1.000.000 forintos, a szervezeti kategóriák díjai 2.000.000 forintos, míg az egyéni és külhoni kategóriák fejenként 500.000 forintos anyagi elismeréssel járnak. A közönségszavazás keretében kiválasztott díjazottak az önkéntes közösség kategóriájában 1 000 000 forintos, míg az egyéni díjazott kategóriájában fejenként fél-fél millió forintos elismerésben részesülnek. A pénzbeli díjak mellett a szervezők médiakampánnyal (szervezett sajtómegjelenéssel) is segítik a díjazott szervezetek és önkéntesek megismertetését és tevékenységük népszerűsítését.

– Július 9-én, csütörtökön egy francia tematikájú irodalmi-zenés esten találkozhatunk veled a Várkert Bazár szabadtéri színpadán. Várhatóak személyes történetek, versek és dalok is. Ha három fogalmat lehetne említeni, mit jelent neked Franciaország, a francia világ, mit mondanál?
– Franciaország a lelkem egy része. Amikor sikerül eljutnom az országba, mindig „hazaértem” érzés fog el. Gyerekkoromtól így van, ezért már akkor elhatároztam, hogy tanulni fogom a nyelvet, és elő úti célom Párizs lesz. Valamiért úgy alakult, hogy a nevemnek is van jelentése franciául, pedig a családomban senki nem élt francia nyelvterületen. Szóval előbb-utóbb rájöttem, hogy nincsenek véletlenek.

– Hosszabb várakozás után ez az első színpadi est a Várkertben, nemrég indult újra a kulturális élet. Milyen hatással volt rád, az életedre a kényszerű leállás? Alkotóként, előadóként hogy élted át a „szünetet” és az újrakezdést?
– A hirtelen váltás szerintem mindenkit megrémisztett az elején, hiszen ilyesmit még sosem kellett átélnünk. De egy-két hét elteltével átállítottam az agyamat arra az oldalra, hogy mi a jó nekem ebben a helyzetben. És rengeteg mindent találtam! Eddig a hétköznapjaim leginkább a szakmai életem körül forogtak, és most rengeteg lehetőség adódott más dolgokra is, amikben annyira elmerültem, hogy a szakmai visszarázódás – hogy már újra koncertezhetünk – nem volt olyan egyértelműen egyszerű, mint ahogy azt kívülről elképzelné az ember. Kimerítő gyakorlás és próbák előzték meg, de végre lett miért újra gyakorolni.

– Hogy fog telni a nyár, lesznek koncertek, vagy pihenéssel, töltekezéssel telnek az elkövetkező hónapok?
– A pihenésen, töltekezésen túlvagyunk, és a nyarat kihasználjuk zenélésre, amennyire csak lehet, és ameddig lehet. Az év legjobb dolgai nekem amúgy is a nyári időszakhoz kötődnek. Örülök, hogy ki lehet már mozdulni, és személyes találkozókat is lehet szervezni.

– Hangolódásképp a július 9-i estre, játsszunk picit. Mondj nekünk egy olyan dalt és egy olyan verset, amely nagyon jellemez téged.
– A karantén ideje alatt akadtam rá Földes Lívia: Isten tenyerén ébredtem című versére, és ez a vers rengetegszer eszembe jut! Ebben az elmúlt időszakban muszáj volt elgondolkodni azon, hogy milyen viszonyban vagyunk önmagunkkal, más emberekkel és a Földünkkel, ahol élünk. Ez a költemény jól kifejezi mindezt. Így szól:

Egyetlen dalt nehéz kiemelni, de az én repertoáromban van egy olyan dal Jacques Breltől, ami nagyon nagy hatással volt rám drámai mondanivalója miatt. Nem gondoltam volna, hogy valaha én is el fogom énekelni, de végül is összejött az Óbudai Danubia Zenekarral a 2018-as „Párizsi Szimfónia” című estünkön. Itt meghallgatható.

A többit nemsokára élőben, az Öntőház udvaron! Mivel a belépőjegyek hamar elfogytak, az estet élőben közvetítjük a Várkert Bazár és a Várkert Irodalom Facebook-oldalán, július 9-én, 19.00 órától!

„Volt egy eset, ami Lengyelországban újságok szalagcímeiben szerepelt. Egy Patryk nevű, 19 éves körüli fiúról szólt, aki papnak adta ki magát három hónapon keresztül – meséli Jan Komasa rendező a film történetét inspiráló, megtörtént eseménysorról. – Mi csak a srácot kereszteltük át Danielre, a többi karakter és a főhős faluba vezető útja a valóságot tükrözi. Ez a fiú esküvőket tartott, keresztelőket és temetéseket bonyolított le. Lenyűgözte az egyház, és ő maga is pap szeretett volna lenni, ahogy a mi Danielünk is” – mondta a 39 éves direktor, akinek a filmje tavaly ősszel a Velencei Filmfesztiválon debütált, majd alig négy hónap alatt összesen 34 díjat gyűjtött be, sőt, a legjobb nemzetközi film kategóriában Oscarra is jelölték, ám az aranyszobrot végül a dél-koreai Élősködők kapta meg.

Daniel a történetben egy javítóintézetből jön a faluba, ahol egyrészt erőszakos bűncselekmény miatti büntetését töltötte – már csak a múltja miatt sem lehetne tehát hivatalosan is pap –, másrészt a zárt falak között további erőszakra szocializálódott. Belül, a lelkében viszont vezekelt, szentmiséken ministrált, kitartóan imádkozott, ami segítette a benti pokol túlélésében, és közel hozta a valláshoz, azaz a mennyországhoz – amely számára már csak a földön érhető el, vagy pont, hogy ott nem?

A faluba érkezve valaki papnak nézi, s onnantól egyre mélyebben bele is merül ebbe a szerepbe.

Azért is érdekes ez a szerepazonosulás – amire a rendező is felhívta a figyelmet –, mert időnként úgy tűnik: sokkal jobban meg tudják szólítani a hívők tömegét azok, akiket nem korlátoznak az egyházi előírások, akik nem az egyházból valók – szemben például a Danielnek esélyt adó helyi plébánossal, akit neki egy ideig helyettesítenie kell.

Kép

Részlet a Corpus Christi c. filmből

A falu közössége a formabontó, meghökkentő módon gyóntató és miséző új atyát már csak azért is befogadja, mert egyfelől szinte meglepődni sincs idejük, olyan hirtelen előttük áll, és karizmatikus egyéniségénél fogva hatással van rájuk a titokzatos jövevény; másfelől súlyos közösségi traumától, egy számos helyi emberéletet követelő baleset következményeitől szenvednek. A gyászban pedig minden váratlanul friss, új nézőpontot kap, a feloldozást segítő impulzus pedig úgy kell az embereknek, mint egy falat kenyér. Daniel ezt mindenfajta számítástól mentesen, ösztönből, a saját bűnös lelkén is könnyítendő ismeri fel, és próbál rendhagyó módszereivel mások terhein is enyhíteni. Az őt alakító színész, Bartosz Bielina szuggesztív tekintetében ott vibrál a kettősség: a bűné és a vezeklésé, ha úgy tetszik, az ördögé és az angyalé, akik őt már egy életen át elkísérik. Egyedüli mentsvára az Istenbe vetett hite, ahogy mindenki másé is, akit pótolhatatlan veszteség ért.

Ez az egymásra – és Istenre – utaltság nagyon fontos eleme a filmnek, hiszen kapcsolatok dinamikáját, jellemfejlődéseket alapoz meg. A karakterek egy percre sem válnak komikussá, de a drámájuk sem eltúlzott, hanem átélhető.

A saját közösségeinkben szerzett tapasztalatainkból tudhatjuk, kit milyen motiváció mozgat, mi az, amit érez, ám igyekszik elrejteni; s talán azt is, hogy ez az őszinte meggyőződését a világba kiáltó fiatal mitől képes minden előképzettség és allűr nélkül végig hiteles maradni. De leléphet-e úgy a színről, hogy a falu életében káosz helyett egyfajta modern értelemben vett „megváltást” hagyjon maga után? Ha igen, ha nem – milyen irányt vehet az ő további sorsa? Lehetnek illúzióink, de ne feledjük: a prófétai tudattal élő emberek elsősorban nem a saját sorsukon segítenek, sokkal inkább a körülöttük élők felé teljesítenek küldetést. Ahogy küldetést teljesít a Corpus Christi című film is, amely úgy fogalmaz meg egyházkritikát, hogy a vallási alapokat még véletlenül sem kérdőjelezi meg, sőt, megerősíti. Segít szembefordulni a tettetéssel, helyette felvállalni a valós érzéseket. Nem titkolja: sokszor épp bűnök, hibák, tévedések árán jutunk közel az Istenhez, amire a főhős személye a legerősebb példa, aki számára a javítóintézet nélkül talán soha semmit nem jelentett volna a keresztény hit. Így viszont már ő erősíti meg másokban a hitet – milyen sorsszerű!

Kép

Részlet a Corpus Christi c. filmből

A lengyel és a magyar néplélek sok szempontból igen hasonló, ezt régóta tudjuk. A lengyelországi faluban játszódó eseményeket épp ezért úgy tudhatjuk szinte észrevétlenül is a magunkénak, mintha szó szerint a szomszédban történtek volna. A mi környezetünkben is akad a hatalmával bűvészkedő kiskirály, a vallás jegyében manipuláló helyi szenteskedő, bosszúra vágyó, bűnbakot kiáltó haragos, és persze vívódó, de jólelkű, helyes értékrendű fiatal is. Őket kivétel nélkül emlékezetes alakítást nyújtó színészek formálják meg Komasa mozijában, általuk válhat a mást megalázóból alázatos, a gyűlölet szítójából megbékélő, a zavart lelkű tinédzserből jó ügyért kiálló szövetséges, az új identitását valótlanságra építő bűnözőből az isteni szikra és igazság hordozója.

Mert „lehet, hogy hatalma van, de én vagyok az, akinél az igazság lakozik” – hangzik el a filmben a főszereplő szájából egy igen fontos ember felé, aki ezt nem is vitatja.

Egyetlen értékes alkotás nyilván kevés bármilyen téren is a lelki megújuláshoz, de a Corpus Christi közelebb vihet az istenhit lényegéhez, a megbocsátás természetének megértéséhez. Az egyetlen esélyhez, amellyel a végzetesnek tűnő hibát elkövetők élhetnek. Ez a film él a maga 116 percnyi esélyével, és jól kihasználja azt. Érdemes a magyar nézőknek is esélyt adniuk a filmnek, az újranyitott mozikban.

Pedig különösebben nem vagyok az a sellő típus, kis koromban nagyon sovány voltam, emiatt reszkettem a vízben. Igaz, akkoriban hűvösebb is lehetett a tó; emlékszem, ha 24 fokra melegedett, mindenki lelkendezett, hogy ez már döfi, mostanában viszont a 26-27 fok sem ritkaság, sőt! Úszni is viszonylag későn tanultam meg, bár ez a déli parton nem számított létszükségletnek. Pesten, a Dagályban majdnem belefulladtam egyszer a medencébe, mert úgy képzeltem, hogy az egymással szemben lévő, a mély vízbe vezető lépcsősorok között át tudok evickélni, és végül persze sikerült is, de az a két-három méter életem talán leghosszabb szakasza volt. Hogy mindeközben a szüleim, a felnőttek és úgy általában a strand népe merre figyelt, arról fogalmam sincs.

Szóval, ha fáztam, vacogva felültem a gumimatracra, vagy kiültem egy stégre a zsebpecámmal, és paprikás kenyérgalacsinnal horgásztam snecikre és keszegekre. Nem is teljesen eredménytelenül.

A felkavart vizű, zöldes-szürkés, sekély Balatonban kétségtelenül van valami kisstílű az azúrkék, végtelen tengerhez képest, de a tengerrel úgy vagyok, mint Petőfi a Kárpátokkal. Tán csodálom, ámde nem szeretem.

Így aztán negyven éve, szinte azonos koreográfia szerint bandukolunk (esetleg biciklizünk) kis homokos strandunkra. Engem ez a változatlanság nem zavar, sőt, kifejezetten szeretem. Bizonyára ezt nevezik konzervativizmusnak, amikor az embernek úgy jók a dolgok, ahogyan vannak, örökkön örökké.

Ha van fogalom, ami tökéletesen hidegen hagy, az a divat. (Emlékszem, a nyolcvanas évek elején jöttek divatba az úgynevezett digitális órák. Ezeken nem mutatók haladtak körbe a tizenkettestől a tizenkettesig, hanem egyszerűen megjelentek a számok: 12:23. Hónapok alatt az egész osztály (de talán az egész ország) lecserélte a karóráit ezekre az új fajtákra, csak én ragaszkodtam Rakéta gyártmányú szovjet karórámhoz, nem is annyira elvből, mint inkább praktikusság miatt. Minek újat venni, ha a régi is tökéletesen működik. Ki is vártam, amíg 8-10 év alatt szépen lassan ismét visszatértek a hagyományos analóg időjelzők, igaz, ezeket már nem kellett felhúzni, mert elemmel működtek, akár a digitális forradalom termékei annak idején.

Hasonló divatként jelentkezett kábé tíz éve, hogy a férfiak elkezdtek térdig érő fürdőnadrágokat hordani. Kevés bosszantóbb érzés van annál, mint amikor az ember testére nedves ruha tapad, így én megmaradtam a mindig is viselt, úgynevezett fecskénél, és egy idő után elégedetten konstatáltam, hogy – ahogy a karórával is történt – egyedül én nem viselek ilyen lengő, hosszú gatyát a fürdéshez. Újabban egyébként már rövidülnek a nadrágok, szép lassan megint menő leszek…

Szintén trendi (az azonos című film óta feltétlenül) a bakancslista, ami azt jelenti, mit akarunk megtenni, megnézni, átélni, mielőtt meghalunk. Ezzel persze – mint általában a divatokkal – addig stresszelik az embert, amíg azt nem érzi, kimarad valami lényegesből. Az élet persze sokkal bonyolultabb (másrészt pedig sokkal egyszerűbb) annál, mintsem kipipálandó feladatként teljesíthetnénk.

Hosszas tusakodás után végre megértettem, hogy számomra a legfontosabb: minél több időt eltölteni azokkal (azon kevesekkel), akiket szeretek.

Így aztán minden izgalom és kényszer nélkül múlatjuk a napokat, heteket a Balatonnál, ahol a közös lubickolásokon, étkezéseken, biciklizésen és focizáson kívül semmi nem történik.

 „Mit tudtok csinálni ott egész nyáron?”, kérdezik ismerősék, akik nem bírnak egyhelyben maradni. Mindig mennek, hétvégén, nyáron, szabad délutánon; nincs otthon maradásuk. „Hát semmit”, mondom. Nekem ez a semmi a legjobb.

Ez a cikk a Képmás magazin 2016. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Tanárnő, kérem! podcast olyan emberekről szól, akik a jövőért dolgoznak. Innovátorokról, akik nem valamilyen jól menő vállalkozás formájában, hanem az oktatás és a pszichológia területén tesznek azért, hogy közös jövőnk olyanná váljon, amilyennek legszebb álmainkban látjuk. Joós Andrea  inspiráló, bátor és eredményes vízionáriusokkal beszélget a műsorban. Tanárokkal, pszichológusokkal, segítő szakemberekkel, akik egyre jobbá és jobbá teszik a világot – majdnem észrevétlenül. De most övék a mikrofon.
Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Képmás Podcast rovatában, a YouTube-, a Spotify- és a Soundcloud-csatornáinkon. A Képmás-podcast megtalálható a legnépszerűbb podcast-applikációkban is: Google Podcasts, Breaker, Pocket Casts, Radio Public. (Az applikáció letöltése után keressen rá a Képmás-podcastra, és iratkozzon fel a csatornára.) Hallgasson minket takarítás, főzés vagy kertészkedés közben, tömegközlekedésen, autóvezetés közben, vagy amíg a gyermekére vár a különóra vagy az edzés alatt!