Lackfi János: Így szereztem pénzt az eljegyzési gyűrűre

Arrafelé hiánycikk a gatyarohasztó hőség. A tenger lehelete állandó szürkeségbe borítja „lapályországot”. Itt tanultam meg ezt a magyarra lefordíthatatlan szót: „éclaircie”. Pillanatnyi napsütés, leginkább így körülírható. Villanatnak nevezném, ám a helyesírás-ellenőrző program aláhúzza. Homlokát morcolva dünnyögi: o-ó, kedves Lackfi János, ilyen szó nem létezik!

A villanatot mint kedélyjavító propaganda-ígéretet hangoztatta folyton az időjárás-jelentés. Élő ember nem látta kibukkanni a napot a porcicás vattagomolyból. Vagy mindenki dolgozott, míg ez a röpke csoda bekövetkezett.

Mi azért kifogtunk pár nap negyvenfokos kánikulát a melankólia földjén, le is égtem pecsenyevörösre, mert póló nélkül húzkodtam a felmagzott cukorrépákat. Belgiumban leégni, több mint vicces. Őrjítő viszketésbe torkolló bőrirritációt szereztem be, félmeztelenül fetrengtem a lakókocsink mellett kallódó trágyásszekér érdes deszkáin. A vakarózás révén nyert enyhület átmenetinek bizonyult: a foszló bőrbe beletapadó famorzsalék miatt annál jobban zsizsegett a hátam.
Steril, egyetemi franciatudásommal ijesztő volt nap mint nap anyanyelvűek közt mozogni, és magabiztosan előadni a tolmácsot. A parasztfiúk néha vallonra váltottak, és olyankor az öblögetős „kvak-kvak-kvak”-hangzatok közül semmi értelmeset nem tudtam kibogozni. Tejfehér bőrű szőke lévén egyesek helyinek néztek, és bensőségesen rám vakogtak. Magyarázkodhattam: nem vagyok bennszülött, de még csak belga vagy nyugati sem.
Csapatunk hölgytagja hasmenéssel küzdött, indulhattam bevetésre: irány a patika. Flegmán rávágtam, hogy rutinfeladat, de azért izgultam, nemigen voltam otthonos a szakzsargonban. A gyógyszertárban nagy levegőt vettem, kiböktem kényes természetű mondandómat. Kérdések záporoztak rám:
– Napi hányszori székelésről van szó?
– Milyen a széklet állaga?
– Társul-e a tünetekhez hányinger?
– Egyéb rosszullét, esetleg láz?
Bámultam, mint borjú az újkapura. A patikus félreértette bambaságomat, átállt bevándorló-üzemmódba, tetű lassan szótagolta:
– Naa-pii hááány-szoo-rii széé-kee-lés...
Észbe kaptam:
– Értem én, de fogalmam sincs! Nem nekem kell!
A nő vihogásban tört ki, nevetve adta át a gyógyszert.

Az otthonról hozott szárított szójakockákat főzögettük, porlevest és löncshúst falatoztunk, meg szivacsos állagú szeletelt kenyeret Nutellával. Megfeküdte gyomrunkat a monoton menü.

Nagyon nem ugrálhattunk, a valutával spórolni kellett. Közben étvágygerjesztő, friss borsót szüreteltünk, és bár a helyszínen elropogtattunk egypár szemet, kedvünk szottyant némi főzelékre. Magyar lévén fel sem merült bennünk, hogy engedélyt kérjünk borsó hazahozatalára, pedig biztos rábólintottak volna. Á, a felsőbbség úgyis csak gátolja az efféle maszekolást, a tetejébe meg is aláznak, kiröhögik a csóró keletieket. Az ilyesmit mi odahaza megoldjuk okosban. Hipp-hopp elmoccantjuk azt a zacsi borsót, ki veszi észre annyi közt! Szélsebesen megfőzzük, két pillantás alatt ham-ham, kész. Ki látta, mit? Még hogy lopós magyarok? Kikérjük magunknak!
A lakókocsi ablaktábláit behúztuk a lámpafénynél folyó szupertitkos művelethez, kopogott a borsó a tálba. A háziak kíváncsi gyerkőcei hozzá voltak szokva, hogy örömmel játszom velük, így most az ablaktáblákat kitárva egyszeriben rajtunk ütöttek:
– Hát ti mit csináltok?
Később valaki feljelentett a szakszervezetnél, hogy rontjuk a helyi dolgozók piaci esélyeit. Ezután már csak apróbb munkákat kaptunk, sebaj, összegyűlt a gyűrűre való, meg is vettem mindkettőt egy ékszerésznél. Hazafelé kitérőt tettünk Párizs felé, az éjszakát egy kempingben töltöttük.

Hálózsákban aludtam a csillagos ég alatt, rettentően kombinálva, nehogy ellopják a frissen szerzett eljegyzési holmit.

Az ékszertokot hol a nyakamba akasztottam, hol a gatyámba tettem, hol a párnám alá. Végül úgy döntöttem, a zoknimban lesz a legjobb helye, onnan csak nem metszi ki valami rafinált tolvaj. Reggel jó hangulatban robogtunk már vagy húsz kilométert, mikor belém hasított: Úristen, a gyűrű? Nyargaltunk is vissza nyomban.
Rohantam a szomszéd lakókocsiban időző hollandokhoz, és alig jutott eszembe a gyűrű angolul. 
– Ring, ring! – ordítottam, a kedves hölgy meg mosolyogva mutatta fel az eltűnt dobozkát. 

A cikk Lackfi János „Vízen járni tilos” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. márciusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>