– Tudtam, hogy van egy jóindulatú daganat a méhemben. Akkoriban Ausztriában dolgoztam nővérként. A magyarországi kezelőorvosom azt tanácsolta, hogy ameddig nem okoz gondot, ne műtsék meg, mert – egy csecsemőkori életmentő hasi beavatkozás miatt – sok az összenövés a belekben, és ez a hasi műtét nagy kockázattal járhat. Az osztrák kezelőorvosom is figyelemmel kísérte a mióma növekedését, és amikor már az életminőségemben is gondot okozott a nagysága, a műtét mellett döntött.
Nem kérdőjeleztem meg az orvos döntését. Letettem Isten kezébe az egészet.
A műtét során megsértették, kilyukasztották a vékonybelemet, amit sajnos nem vettek észre. Az egyre fokozódó rosszulléteim ellenére nem nagyon foglalkoztak velem, csak amikor harmadnap reggelén már a tüdőm- és vérkeringésem is összeomlott – akkor aztán kapkodtak. Sajnos addigra hashártyagyulladást kaptam. A genny és a béltartalom felszivárgott a mellkasomba, bejutott a tüdőbe és a szívbe, így kaptam egy vérmérgezést is egyszerre. A műtét során kétszer leállt a szívem, először öt percre, másodszor hét percre. Mind a kétszer újraélesztettek. A mellkasom mindkét oldalát becsövezték, hogy a genny ki tudjon ürülni, és mesterséges kómába helyeztek.
– Azt gondolná az ember, hogy ilyen tőlünk nyugatabbra nem fordulhat elő.
– Igen, én is azt gondoltam: hihetetlen, hogy a 21. században, Ausztriában ez megtörténhet, ott, ahol azt mondják, nagyon jó az egészségügyi ellátás – és épp egy nővérrel esik ez meg. Másnap Grazba szállítottak mentőhelikopterrel, a fertőző intenzív osztályra. A hasamat nem varrták össze, hisz mindennap átmosták a gennytől, hanem csak vákumosan lezárták. Később még egy gégemetszést is végeztek, és lélegeztető gépre kapcsoltak. Értesítették a hozzátartozóimat, hogy az életkilátásaim nagyon kicsik, nem tudják őket semmi jóval „kecsegtetni”. Jöjjenek, amint lehet!
– Hogyan élte meg a családja ezt a sokkot?
– Először biztos átmentek az ilyenkor szokásos fázisokon. Döbbenet, kétségbeesés...
Összeszorult szívvel és aggodalommal ült másnap az autóba a két nővérem és az egyik sógorom. Ott lebegett a kérdés kimondatlanul: vajon életben találnak-e engem?
Emese nővérem később elmesélte, hogy útközben csendben könyörgött az Úrhoz: „Uram, kétségben vagyunk Márta felől, de kérlek, mielőtt a kórházba megérkezünk, adjál olyan Igét, amiből tudjuk, hogy ezt neki üzennéd, ha tudná most olvasni.” Aztán kinyitotta az Útmutatót, és az aznapi Igét hangosan felolvasta a többieknek is: „Bizonyosan megszabadítalak, és életedet ajándékként kapod, mert bíztál bennem.” (Jer 39,18) Nővérem ezt az Igét komolyan vette, és teljes hittel meg volt győződve arról, hogy az Úr meg fog tartani engem. Nem ismertek rám, amikor megláttak: mindenhonnan csövek sokasága lógott ki belőlem, iszonyatosan fel voltam dagadva, gépek, monitorok körülöttem, én meg csak mozdulatlanul feküdtem öntudatlanul…
– Hogyan ébred fel a kómából?
– Ahogy lassan elkezdték csökkenteni az altatót, úgy kezdtem én is eszmélni. Először percekre érzékeltem valamit a külvilágból, de keveredett a valóság a nyomasztó álmokkal. Mondták a nővéremnek, hogy beszéljen hozzám. Állandóan szólítgatott, és egyszer azt mondta, hogy ha hallom, akkor szorítsam meg a kezét, vagy nyissam ki a szememet. Szerettem volna, de nem tudtam. Viszont az fogalmazódott meg bennem, hogy ha most nem szólalok meg, akkor elmegy örökre, és én abban az űrben, sötétségben maradok, amelyben akkor voltam. Amennyi erőm csak volt, minddel próbálkoztam, és megrebbentettem a szempilláimat. Három-négy napon át tartott az ébredés, de az időérzékemet teljesen elveszítettem.
Amikor nagyjából már felfogtam mindent a külvilágból, és a nővérem elmondta, hogy mi történt velem, hol vagyok, akkor lélekben teljesen padlóra kerültem.
A gégecső miatt hang nem jött ki torkomon, csak az ajkaimat mozgattam, nem tudtam megértetni magam. Harmincnyolc fokos lázzal, állandó verejtékezés és elviselhetetlen hátfájás mellett még mocorogni sem tudtam. Úgy éreztem, nem bírom tovább, fel akartam adni.
– Miért nem tudott mozogni?
– A hetekig tartó mozdulatlanságban a teljes izomzatom leépült, a sok antibiotikum és szteroid ödémássá tette a bőr alatti kötőszövetet. Tele voltam vízzel, a bőröm majd’ kirepedt. A szervezetemet ért belső trauma teljesen elvette minden erőmet. Hosszú szenvedésnek néztem elébe, de olyan közelinek még sosem tapasztaltam meg Isten jelenlétét, mint akkor!
– Isten-tapasztalat volt ez a betegség?
– Volt időm csendben lenni, gondolkodni az eddigi életem felől. Bár gyerekkoromban a szívemet átadtam Jézusnak, mégis az évek során langyossá vált a hívő életem. Most megállított, es elkezdett beszélgetni velem. Nem ítélt el, hanem szeretetével vett körül. De a Kísértő támadt a gondolataimon keresztül: „Meg fogsz halni! Add fel! Látod, hogy nem erősödsz, sőt, itt van az újabb rossz diagnózis…” Nagy mélypontjaim voltak, amikor az tűnt az egyetlen lehetséges tettnek, hogy feladjam. Ilyenkor erősítésért az Úrhoz fordultam, és mindig meghallgatott. Az Útmutatóból szinte mindennap egyes szám második személyben kaptam bátorítást. Hadd emeljek csak egyet ki ezekből: nem volt elég, hogy ilyen ramaty állapotban voltam, még kiderült, hogy találtak három tályogot is a hasüregemben. Elkeseredtem megint: „Uram, ha te megígérted, hogy meggyógyítasz, akkor meg minek adsz most még három tályogot?” És mi volt az aznapi Ige, szinte válaszként erre? „Én vagyok az Úr, a te Istened, erősen fogom a te jobb kezedet, és azt mondom neked: »Ne félj, én megsegítelek!«” (Ézsaiás 41,13) Azon az éjszakán, amikor már kibírhatatlanná vált a hátfájásom, szinte sírni tudtam volna a mozdulatlan fekvéstől (de sírni sem mertem, mert a kezemet nem tudtam felemelni, hogy az orromat megtöröljem), ezt az Igét többször, minden egyes szavát átgondolva ismételtem magamban. És akkor egy pillanatra úgy éreztem, hogy valaki megáll az ágyam mellett. Arra fordítottam a tekintetemet, de nem volt ott senki… de úgy éreztem, hogy az Úr ott megérintett.
– Mikor vették ki a gégecsövet?
– Egy jó hónap múlva. Addig nem is tudtam beszélni. Ilyenkor tanulja meg az ember, hogy vannak dolgok, amiket nem is olyan fontos elmondani. Úgyis annyit beszélünk feleslegesen…
Azt is megtanulja az ember, hogy amiről azt hitte, természetes, magától értetődő, az egyáltalán nem az. Az, hogy nyelni tudok, járok, hallok, beszélek, hogy egyedül zuhanyozom, hogy oldalamra tudok fordulni segítség nélkül... Elkezdtem megköszönni mindezt.
– Tényleg úgy éljük az életünket, hogy mindent természetesnek tartunk.
– Igen, ez így van. A betegségem és gyógyulásom óta teljesen más szemmel látom a világot. „Mindenért hálát adjatok” – írja a Biblia. Ha ezt őszintén gyakorolnánk, akkor nem futkosna annyi zúgolódó, elégedetlenkedő ember az utcán.
– Tapasztalatait papírra is vetette. Miért éppen az a könyvének a címe, hogy „A sötétségben elrejtett kincsek”?
– Az ember csak visszafelé tekintve látja helyesen az eseményeket. Mindenféle megpróbáltatás, fájdalom, szenvedés kincsé is válhat. Életemnek ezt a szakaszát nem cserélném el senkivel. Nagy csoda az élet, nagy ajándék, és én megajándékozott vagyok. Ezt osztottam meg a könyvben, talán mások is gazdagodnak általa.
A könyvet meg lehet rendelni a 06 30 588 3116 telefonszámon, B. Zsuzsánál.
