| Képmás Ugrás a tartalomra
Képmás Magazin
Toggle navigation
  • English
  • magyar
  • Hírlevél
  • Termékek
  • Videók

Fő navigáció

  • Család
  • Életmód
  • Köz-Élet
  • Kultúra
  • Vélemény
  • Dunakavics
  • Podcast
  • Képmás-est
  • Előfizetés
  • Hírlevél
  • f_logo_RGB-Black_1024
  • yt_icon_rgb
  • Shape
  • linkedin_logo
  • Család
  • Életmód
  • Köz-Élet
  • Kultúra
  • Vélemény
  • Dunakavics
  • Podcast
  • Képmás-est
  • Előfizetés
  • Hírlevél
  • English
  • magyar
  • Hírlevél
  • Termékek
  • Videók
Előfizetés Támogatás
  • f_logo_RGB-Black_1024
  • yt_icon_rgb
  • Shape
  • linkedin_logo
hirdetés

„Ha újrakezdeném, akkor is a rögösebb utat választanám” – Mező Misit a családja és a hite inspirálja

2020. 07. 13.
Megosztás
  • Tovább („Ha újrakezdeném, akkor is a rögösebb utat választanám” – Mező Misit a családja és a hite inspirálja)
Kiemelt kép
mezomisi01fotolajtosistvan.jpg
Lead

A Magna Cum Laude zenekar frontembere egy Békés megyei településen, Dobozon nőtt fel, s mielőtt a zenei pályája igazán beindult volna, kosárfonó és faműves is volt. Nehéz kezdet után lett sikeres a több mint két évtizedes együttessel, amelynek élén ma már egy más embert látunk, mint az induláskor. Ebben a változásban fontos szerepe van annak, hogy a roma származását büszkén vállaló Mező Misi megtalálta Istent, elvégezte a teológiát, és nyíltan beszél a hitéről is.        

Rovat
Kultúra
Címke
Mező Misi
interjú
Magna Cum Laude
Szerző
Dr. Szász Adrián
Szövegtörzs

– Háromgyermekes édesapaként hogyan gondolsz vissza a gyermekkorodra? Milyen gyerek voltál, s az elmúlt évtizedekben mi mindenben változtál?
– Nagyon fontos, hogy az ember mit hoz magával otthonról. Bennem annak ellenére, hogy szegény családban nőttem fel, csupa szép élmény maradt meg gyerekkoromból. Mindent, amit tudok, otthon tanultam, és mindezt most nagyon jól tudom hasznosítani a saját otthonomban, a családomban. Azt vettem észre, a fiam ugyanolyan érdeklődő, mint én voltam, nem is kell megkérnem, hogy segítsen, ha dolgozom, hanem magától megteszi annak ellenére, hogy még csak nyolcéves. Jó ezt látni, jó felfedezni magam benne! Édesanyám elmondása szerint én is rendes gyerek voltam: szorgalmas, segítőkész. Ezek a tulajdonságok a mai napig bennem vannak, sőt, segítségnyújtásban sokszor át is esem a ló túloldalára, amit az emberek ki is használnak. Amit viszont megtanultam az utóbbi időben: tudni kell nemet mondani bizonyos dolgokra! Nagyon sokáig nem tudtam, és az felőrölt, bedarált.

– Mit jelent ma neked a környék, ahol felnőttél – milyen érzéseket hoz fel, ha arra jársz? Vannak-e dolgok, szavak, amiknek a jelentését csak azok tudják igazán, akik Békésből, Dobozról jöttek?
– Nagyon furcsa érzések kavarognak bennem, amikor hazamegyek Dobozra. Édesanyám halála óta inkább rossz érzés tölt el, amikor hazautazom, és akkor is, amikor a szülőházunkba be kell lépnem.

Otthon halt meg az édesanyám, nekem mindig ez a kép ugrik be, amitől nagyon nehéz visszatérnem. Amióta elment, nem is tudtam otthon aludni egyszer sem, minden megváltozott…

Hihetetlenül jó viszont, hogy Doboz díszpolgárává választottak, jólesik az elismerés, főként az, hogy büszkék rám és arra, amit elértem! Szavak pedig nincsenek, inkább helyszínek, amikre jó szívvel gondolok vissza. Szanazug, a Kettős-Körös fontos helyszín volt minden dobozi gyereknek, vagy akár mondhatom, hogy a gyulai, békéscsabai, békési embereknek is. Aztán jöttek a középiskolás évek Gyulán, amik kinyitottak egy új világot előttem, ez szintén mérföldkő volt az életemben. Rengeteg kapcsolatra tettem szert, barátságok alakultak ki, a zenei pályám is ott kezdett jó irányt venni.

– Amikor nehéz körülmények közt éltetek, milyennek képzelted el magad felnőttként, mik voltak a vágyaid? Mi adott erőt, hogy akkor se add fel, amikor nem látszott, hogy megvalósulhatnak?
– Gyerekfejjel fel sem tűnik az embernek, milyen áldozatokat hoz, mennyit kell nélkülöznie esetleg az álmaiért, vagy mennyi munkát, energiát fektet beléjük. Mert akkor nem ezt méricskéli, hanem hihetetlenül nagy elánnal, lelkesedéssel tesz azért, ami az élete, ami a legfontosabb számára. Hiszem, hogy ha valaki nagyon erősen szeretne valamit, azt előbb vagy utóbb bevonzza, persze ezt nemcsak a jó dolgokra értem, hanem a rosszakra is. Én nagyon meg akartam mutatni a világnak – elsőként a családomnak –, hogy különb vagyok mindenkitől, vinni akarom valamire! És ezért nem volt fáradalmas tenni. Tudtam, hogy zenészként lehetek a legjobb, amellett, hogy több mindenhez értek, több szakmám is van, de a zene, a színpad az igazi közegem, ahol igazán otthon érzem magam. A sikerek érkezése tudatosította bennem, hogy a helyemen vagyok, és nagyon megérte kitartani. Ha újrakezdhetném, valószínű, hogy akkor is ezt a nehezebb, rögösebb utat választanám, mert ez ad értéket az embernek, ez tanít alázatra, ez nevel igazán kitartónak.

Kép

Mező Misi – Kép: Tyukodi László

– Gondolom, ezt a fizikai munkával töltött éveidre és a zenei pályád kezdeti nehézségeire is érted.
– Mindkét időszak arra tanított, hogy semmit nem adnak ingyen, a sikerek nem hullanak csak úgy az ember ölébe. Mindenért nagyon meg kell dolgozni. Küzdelmes évek voltak, akár a kemény, melós napokat nézem, akár a zenei pályám korai éveit. Aki nincs benne, az nem tudhatja, mi mindenen kell keresztülmenni, és mennyi áldozattal jár az, hogy egyszer talán ünnepelt sztár lehess.

– A származásod mennyire határozta meg az életutadat? Mit tudsz mondani a hozzád hasonló helyzetből indulóknak, amikor beszélgettek, hogyan adsz át az erődből nekik?
– Szerintem két egyforma eset, egyforma sors nincsen. Van, akit az élete során sok atrocitás ér, de olyan is, aki szinte soha nem szembesül ilyennel. Ahonnan jövök, ott nekem soha nem volt gondom a származásomból. Békében megéltünk egymás mellett – igazából, ha dolgoztál, ha hasznos része voltál a közösségnek, nem éreztél semmilyen különbségtételt. Én így emlékszem a gyermekéveimre.

Azán jött a nagyvárosi élet, ahol már kikerültem a mikroközösségemből, és ahol már többször találkoztam megkülönböztetéssel. De én akkor is különb akartam lenni, és nem felvenni a kesztyűt, mert az erőszak erőszakot szül.

Azt szoktam mondani: nem siránkozni kell, hanem mindenkinek van esélye a próbára. Meg kell próbálni, mert ha nem teszed, sosem tudod meg, sikerülhet-e. Sokat kell tenni érte, bizonyos helyzetből indulóknak talán jóval többet, mint másoknak, de akkor is cselekedni kell a boldogulásért, és nem csak panaszkodni. A munkában hiszek, de abban nagyon!

– Új fordulatot jelentett az utadon, amikor édesanyád elvesztésének tapasztalatai is segítettek közel kerülni Istenhez. Mit találtál meg a hitben, a vallásban, ami addig hiányzott az életedből?
– Azt, hogy nem hiába élek a földön, hogy céljaim vannak és terveim. Hogy van egy Isten, aki olyannak szeret, amilyen vagyok, minden hibámmal együtt, aki képes megbocsátani a bűneimet. Aki akkor is szeret, ha sokan mások már nem. Akkor is nyújtja a kezét, ha már mindenki más ellökte. Akinek köszönhetően megváltottak vagyunk, és aki egy közösséget ajándékozott nekünk. Tudjuk azt, hogy tartozunk valakihez, tartunk valahová. Ez a tény nyugalommal tölt el, és erővel ajándékozza meg azokat is, akik már elfáradtak testileg, lelkileg, mert ilyen gondoskodó és szerető a mi Istenünk.

Kép

Mező Misi - Tyukodi László

– A baptista teológia elvégzése után mennyire áll ma egy más Mező Misi a színpadon, mint mondjuk tíz éve? Érzed azt is, hogy a körülötted lévők másként tekintenek, esetleg jobban figyelnek rád?
– Teljesen más ember áll ma a színpadon, ha nem így lenne, nem is lett volna hatása Istennek az életemre. Más lelkület van jelen, más értékrend, más jövőkép, sok minden változott. Az emberek gondolhatják, hogy ez a más lehet jó is, meg rossz is, de én csak a jót látom és tapasztalom meg benne, a legfontosabbnak azt élem meg, ami engem általa örömmel tölt el. Nem tudom, mások – például a zenekart kedvelők – mit gondolnak erről a változásról, ugyanis ők lehet, hogy épp tiszteletből nem vallják meg az igazat, mert nem szeretnének megbántani.

De azt tudom, hogy több rajongónk is követett engem a lelki, hitbeli változásban, és az ilyet nagyon jó látni!

– Az új lemezetek több dalából érződik a saját kis közösségeink, összetartozásaink fontossága. Lehet, hogy a te lelki változásod a zenésztársaidat is inspirálja, köztük a szövegíró Kara Misát?
– Ezt az átalakulást a családom mellett elsősorban természetesen a zenésztársaim érzékelték, akik elsőre inkább megmosolyogtak. Aztán ahogy teltek az évek, látták az egész dolog komolyságát, ami szerintem akkor tudatosult bennük igazán, amikor beiratkoztam a Baptista Teológiai Akadémia misszió szakára. És igen, Misa valahogy ráérez, mi lehet igazán hiteles az én számból. A „Piros az alma” című dal például egy bibliai utalás. Örülök, hogy nem szimplán a saját érzéseit, tapasztalásait veti papírra, hanem az én lelkületemet is belecsempészi a dalaink szövegébe.

– Miért „A leghosszabb perc” lett az album címe? Az albumé, amin több olyan nóta is szerepel, amelyeknek az üzenete felerősödött, új értelmet nyert a járványidőszakban...
– Egy zenekar mindig megérzi egy lemez elkészültekor, hogy melyik dal a legerősebb, amire mindenki egyöntetűen azt mondja: úúú, ez mindent visz! Mi is érezzük, bár nyilván elfogultabbak vagyunk, ezért a visszajelzések is nagyon fontosak. Most ez a dal kapta a legtöbb szavazatot, plusz a szövege is talán a legjobban tükrözi egy 21 éves zenekar komolyságát. Azért lehet minket komolyan venni, mert vannak még üzeneteink. A járványidőszak sok mindenre megtanította az embereket, de bennünket is mint közösséget. Egy dolgot kérek az Istentől: ezek a felnyitott szemek maradjanak nyitva, ne csukódjanak vissza, hanem tényleg tanuljunk a dolgokból, és ne térjünk vissza a régi kerékvágásba! Figyeljünk valóban oda a környezetünkre, ne csak önző módon magunkra koncentráljunk. Ha így tudnánk élni, nagyobb esélye lenne az emberiségnek a túlélésre.

– Az elején a gyermeki vágyaidról kérdeztelek, a végén pedig arról: mik a felnőtt vágyaid?

– Nekem nincsenek különleges igényeim. Szeretném látni a gyermekeimet békében, boldogságban, szeretetben, egészségben felnőni.

Legyenek boldog emberek, találják meg önmagukat abban, amit csinálnak, és legalább annyira tiszteljék, szeressék az embertársaikat, mint saját magukat. Az egészségnél és a szeretetnél, a békességnél számomra nincsen fontosabb. Isten áldjon mindenkit!

Háttér szín
#f1e4e0

[Podcast] Tanárnő, kérem 18. – Pornó, tabuk nélkül

2020. 07. 13.
Megosztás
  • Tovább ([Podcast] Tanárnő, kérem 18. – Pornó, tabuk nélkül)
Kiemelt kép
tanarnokerempodcast18.png
Lead

E heti vendégem olyan segítő szakember, akinek az a kiindulópontja, hogy annál jobban vannak az emberek és annál kevésbé lelki betegek, minél jobbak, erőszaktól mentesek és egyenlőségre épülnek a kapcsolataik. A pornó jelenségét, kulturális hatásait kutatja, szerinte a szex tabusítása, magánügyként keretezése vagy mocskosként említése nagyon káros, mert így a szexiparra marad a gyerekek szexuális felvilágosítása. Vendégem Halász Sári.

Címke
Tanárnő kérem podcast
Halász Sári
Joós Andrea
Szövegtörzs

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

 
 

A Tanárnő, kérem! podcast olyan emberekről szól, akik a jövőért dolgoznak. Innovátorokról, akik nem valamilyen jól menő vállalkozás formájában, hanem az oktatás és a pszichológia területén tesznek azért, hogy közös jövőnk olyanná váljon, amilyennek legszebb álmainkban látjuk. Joós Andrea inspiráló, bátor és eredményes vízionáriusokkal beszélget a műsorban. Tanárokkal, pszichológusokkal, segítő szakemberekkel, akik egyre jobbá és jobbá teszik a világot – majdnem észrevétlenül. De most övék a mikrofon.
Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Képmás Podcast rovatában, a YouTube-, a Spotify- és a Soundcloud-csatornáinkon. A Képmás-podcast megtalálható a legnépszerűbb podcast-applikációkban is: Google Podcasts, Breaker, Pocket Casts, Radio Public. (Az applikáció letöltése után keressen rá a Képmás-podcastra, és iratkozzon fel a csatornára.) Hallgasson minket takarítás, főzés vagy kertészkedés közben, tömegközlekedésen, autóvezetés közben, vagy amíg a gyermekére vár a különóra vagy az edzés alatt!

 

Háttér szín
#eec8bb

Ökológiai lábnyom és égi lábnyom

2020. 07. 13.
Megosztás
  • Tovább (Ökológiai lábnyom és égi lábnyom)
Kiemelt kép
hajra01profimedia.jpg
Lead

Az ökológiai lábnyomról már minden művelt ember hallott, online kalkulátorokkal sokan ki is számolták sajátjukat, mégis kevesen tudják vagy próbálják csökkenteni. A globális számok nemcsak elrettentőek, de sajnos, hihetőek is: lassan két bolygó által megtermelhető erőforrást használunk el évente. További rossz hír: az egyén – éljen bár szuperzölden és tudatosan – a fejlett országokban keveset tehet lábnyoma csökkentésére, a struktúrák rabságában. Hogyan lehetünk mégis optimisták és tevékenyen idealisták ebben a látszólag vesztett helyzetben?

Rovat
Köz-Élet
Címke
ökológiai lábnyom
Szerző
Tóth Gergely
Szövegtörzs

Az ökológiai lábnyom (röviden ökolábnyom vagy ÖL) egy globális hektárban (gha) kifejezett érték, amely megmutatja, mekkora földterületre van szüksége egy társadalomnak a fogyasztásához és megtermelt hulladékai, szennyezése elnyeléséhez. Hat értékből (ún. számlaosztályból) tevődik össze, ezek: a szén(dioxid elnyelő)-, legelő-, erdő-, halászati, szántó- és beépített terület-lábnyom. Az ÖL párja a biokapacitás (BK), vagyis a rendelkezésre álló termékeny földterület.

Hogy állunk ma?

A 2019-es Nemzeti Lábnyom Elszámolások szerint 1961-től napjainkig évente átlagosan 2,1 százalékkal nőtt az emberiség ökológiai lábnyoma, az akkori 7 milliárd gha-ról háromszorosára. Közben a technológiai haladás miatt a biokapacitást is kiterjesztettük – ám csak évente fél százalékkal. 20,6 milliárd gha fogyasztás áll szemben tehát 12,2 milliárd fedezettel, ami 70%-os túlhasználatot jelent. Az ÖL legaggasztóbb részét a szén‑dioxid-kibocsátás jelenti, amely kezdetben szinte elhanyagolható volt, ma azonban a teljes érték 60%-a.

Az emberiség 1970-ben lépte át az „egy bolygó határt”, 2018-ban augusztus 1-re tették az ún. túllövés napját, amikor is elfogyott az egész évre való természeti erőforrás (számunkra, s nem mellesleg a többi faj számára is).

Kutatótársammal, Szigeti Cecíliával megbecsültük történelmi távlatokban az ÖL korrelációját a GDP-vel, s ez alapján az emberiség ökolábnyomát az elmúlt 12 ezer évre. Ez a mai egy főre jutó 2,8 globális hektárral (gha) szemben az ipari forradalomig 1,3 gha alatt maradt, azaz az ún. növekedési paradigma áttörésekor (1800 körül) még csak a bolygó erőforrásainak 5, legfeljebb 10%-át használtuk ki.

Kép

Kép: Pixabay

Lábnyomdivat és égi lábnyom

Az ökológiai lábnyom rendkívüli nemzetközi elismertségre tett szert, s ma már a fő alternatív indikátornak számít a GDP-vel szemben. Vagy mellette? Az ÖL szerepel az EU, a WWF és szinte minden ország, statisztikai hivatal jelentéseiben, stratégiájában, vállalatok ezrei tűzték ki célul saját lábnyomuk csökkentését. Az ÖL divatot teremtett! Ma már beszélünk a termékek vízlábnyomáról, amelyet literben, s a karbonlábnyomról, amelyet szén‑dioxid-egyenértékben mérünk. Utóbbi a nagy cégek számára kötelező például Franciaországban és az Egyesült Királyságban, de jól ismertek az EU‑tagállamok üvegházhatásúgáz‑csökkentései céljai is: 2030-ra 40% az 1990-es szinthez képest. A legérdekesebb új felvetés azonban egy magyar kutatótól, Kocsis Tamástól származik, aki kidolgozta az ún. égi lábnyom koncepcióját. Az égi lábnyom (az Ehrlich-Holdren féle IPAT-egyenletből kiindulva) a boldogság nem anyagi dimenzióit számszerűsíti, azaz boldogsághatékonyságnak is nevezhető.

A Föld-túlhasználat legismertebb és legrettegettebb következménye a globális klímaváltozás. Hogy 48 deficites év után még egyáltalán itt lehetünk, az bolygónk felhalmozott természeti erőforráskészleteinek (pl. kőolaj), visszacsatolási mechanizmusainak (pl. Golf-áramlat), nem utolsósorban pedig az adaptív emberi találékonyságnak köszönhető.

Böjte Csabát szabadon idézve: Isten bámulatosan jól felszerszámozta a bolygót s gazdáját. S hova is fordulhatnánk jobb helyre reményért, mint a Szentíráshoz: Noénak megígérte az Úr, hogy nem lesz több óriási árvíz. Később Ábrahám Szodoma és Gomorra megmentéséért fordult Teremtőjéhez, aki végül tíz jó ember kedvéért megkönyörült volna. Aki tenni akar tehát Isten kedvére, a teremtés művének megóvásáért, próbáljon bekerülni a „biomókus-élcsapatba”, amelynek földi lábnyoma szinte láthatatlan, de erőfeszítéseiket az égben annál inkább ­nyilvántartják!  

Az ökolábnyomot a kanadai William Rees professzor és svájci doktorandusz tanítványa, Mathis Wackernagel dolgozták ki az 1990-es évek elején. A ma 75 éves professzor munkásságának ez csak kis szelete, ám a tanítvány a szó legnemesebb értelmében karriert csinált belőle: 2003-ban megalakította és ma is vezeti a Global Footprint Network-öt (GFN), amely az ökolábnyom-adatok fő kiszámítója és terjesztője, így mind tudományos, mind tudatformáló hatása felbecsülhetetlen. Wackernagel a Google Tudós adatai szerint 59-es Hirsch-indexével a világ legidézettebb kutatója a „mérések” területén, de a „társadalmi változás” kategóriában is bronzérmes. Alapkönyvnek számít a hazánkban 1991-ben megjelent Ökológiai lábnyomunk című műve. ÖL persze azelőtt is létezett, hogy felfedezték volna. A GFN 1961-től közöl ÖL- és BK-adatokat.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Háttér szín
#dcecec

A nyelvész, aki muszlim szerzetesnek tettette magát: Vámbéry Ármin élete

2020. 07. 12.
Megosztás
  • Tovább (A nyelvész, aki muszlim szerzetesnek tettette magát: Vámbéry Ármin élete)
Kiemelt kép
vamberyarmin.jpg
Lead

Vámbéry Ármin, a neves orientalista, nyelvész karrierje igazolta, hogy ha a tehetség szívóssággal és fanatizmussal párosul, autodidakta úton is el lehet jutni a tudomány szentélyébe. Magával és másokkal szemben is maximalista volt, amit a tanítvány Germanus Gyula története igazol. Germanus lakásán kereste fel, hogy törököt tanuljon a mesternél. Vámbéry felmérte az ifjú szándékának komolyságát, majd azzal kísérte ki az előszobába, hogy „ha bele akar vágni a tö­rök­be, menjen haza, tanuljon meg arabul, és utána, úgy két hét múlva jöjjön vissza.”

Rovat
Köz-Élet
Kultúra
Címke
Vámbéry Ármin
nyelvész
Dunaszerdahely
Magyar példaképtár
Szerző
Horváth Pál
Szövegtörzs

Szabóinas és házitanító

Dél-Németországból származó zsidó család gyermekeként született a Pozsonyhoz közeli kisvárosban, Szentgyörgyön 1832-ben. Eredeti neve Wamberger Hermann volt, ő azonban magyarságát hangsúlyozva fiatal korától a Vámbéryt használta. Születése idején apja, a Talmudban járatos ortodox zsidó iparosember már nem élt, az 1831-es kolerajárvány vitte el. Ármin, akit édesanyja nagy szegénységben nevelt, három esztendősen bal lábára megbénult, egész életére sánta maradt. Édesanyja rövidesen ismét férjhez ment, Dunaszerdahelyre költöztek.

A kis Ármin itt kezdte az iskolát, kezdetben a helyi zsidó, majd a református kisiskola diákja volt. A tanulás mellett hamar dolgozni kezdett, szabóinasnak szegődött, majd a nyéki kocsmáros gyermekei mellett házitanítóskodott. A 40-es évek elejétől, mint fogékony, tehetséges gyermek, a gimnázium első két osztályát Szentgyörgyön végezte, mellette tanított, korrepetált, hogy eltarthassa magát. Ebben az időben szakított végleg ősei zsidó hitével, megkeresztelkedett, a református egyház tagja lett, bár különösebben nem vonzották a hit dolgai, zsidó identitását pedig a kor asszimilációs gyakorlatának megfelelően egy életre maga mögött hagyta.

Annál büszkébb volt ekkor már magyarságára, amelyet csak erősített 1848 élménye, amelyet Pozsonyban élt át, a szabadságharc leverése pedig mély ellenszenvet ültetett el benne a cári orosz birodalom iránt. Ekkor már a pozsonyi bencés gimnázium diákja volt.

Hamar megmutatkozott rendkívüli nyelvtehetsége, sorra tanulta a klasszikus és a világnyelveket.

1851-ben, miután anyagi okokból úgy döntött, abbahagyja a gimnáziumot, Pestre költözött szerencsét próbálni.

Tudós, iskolák nélkül

Mivel tandíja egy részével adós maradt, korábbi gimnáziumi bizonyítványát sem tudta kiváltani, az érettségiig pedig soha nem jutott el. A következő években házitanítóként járta az országot, közben sokat olvasott, képezte magát, további nyelveket sajátított el. Még 1851-ben, amikor a szlavóniai Kutyevóban kapott munkát, beleszeretett tanítványába, a lány anyja azonban egy év után eltávolíttatta a fiatalembert, akinek annyi haszna volt ebből a kalandból, hogy a sokadik nyelvet, a horvátot is elsajátította és belefogott az orosz nyelv tanulásába is.

A magántanítóskodás szünetében Bécsbe ment, ám a császárvárosban nem sikerült semmilyen állást szereznie. Megismerkedett viszont a neves turkológussal, Hammer-Purgstall báróval, aki a török nyelvre irányította a figyelmét. Pestre visszatérve ágybérlőként szűkös körülmények között tengődött, főleg angol és francia nyelvleckék adásából tartotta fenn magát. Szinte minden szabadidejét az Egyetemi Könyvtárban töltötte, ahol a könyvtár őre, a költő Garay János vette szárnyai alá.

Tudósokkal, irodalmárokkal ismerkedett meg, olyanokkal, mint Vörösmarty Mihály vagy a nyelvész, történetíró Teleki József, vidéken járva felkereshette Arany Jánost.

További élete meghatározó eseménye volt az az egy esztendő, amelyet Kecskeméten töltött. Itt is házitanítóskodott, közben azonban tökélyre fejlesztette török és arab nyelvtudását. A városban Ballagi Mór volt a mentora, aki könyvekkel látta el az ambiciózus fiatalembert, és felhívta rá báró Kemény Zsigmondnak, a jeles politikusnak és publicistának a figyelmét. Kecskemét után rövid ideig még tanítóskodott, közben azonban már a perzsa nyelvet tanulta, korábbi tudását gyarapította. Akkor nyílt meg a nagy lehetőség előtte, amikor pártfogói báró Eötvös József figyelmébe ajánlották, aki az ifjú karrierjének egyengetését két jeles tudósra, Hunfalvy Pálra és Teleki Józsefre bízta.

Rasid Effendi

Így történt, hogy némi anyagi támogatás ­birtokában Vámbéry 1857-ben elindulhatott álmai úti célja, Isztambul felé. Négy évet töltött itt, találkozott 48-as emigránsokkal, török főember házában volt nyelvtanár, majd egy helyi politikus titkára, közben azonban török, arab, perzsa kéziratokat gyűjtött, török–német szótárt készített, beszámolókat küldött haza az Akadémiának, és ekkor kapta egy alkalmazójától a muszlim világban később is használt Rasid Effendi nevet. Hazatérve 1861‑ben lett az Akadémia levelező tagja, a következő évben pedig a magyarság rokonainak keresésére indult Közép-Ázsiába.

Muszlim dervisnek öltözve, a helyi nyelvek és kultúrák biztos ismeretének birtokában, de inkognitóban ment, hiszen az ott élők az orosz hódítás és az angol befolyás árnyékában ellenségnek tekintették az európaiakat.

Bejárta Híva, Bokhara, Szamarkand városát, a belső-ázsiai kánságokat nyelvészeti, néprajzi, földrajzi adatokat gyűjtve, amelyek alapján 1864-ben Londonban angolul adott ki könyvet, előadást tartott a Királyi Földrajzi Társaságban, sőt, még Lord Palmerston miniszterelnök is fogadta. Az angolokat elsősorban politikai megfigyelései érdekelték, informátoruknak, tanácsadójuknak tekintették, idővel évjáradékot folyósítottak a számára, de későbbi isztambuli útjai során II. Abdul Hamid szultán is a barátságába fogadta.

Itthon még 1865-ben kinevezték a pesti egyetem keleti nyelvek tanszékére, kezdetben – diplomája, érettségi­je sem lévén – csak nyelvtanítónak, 1868-tól azonban már egyetemi tanárként, a török tanszék alapítójaként dolgozott. 1876-ban lett az MTA rendes, majd tiszteleti és igazgatósági tagja, és alapítója, majd elnöke a Magyar Filológiai Társaságnak. Híres tanítványokat nevelt, akik közül Goldziher Ignác és Germanus Gyula a legismertebbek. Bár ekkor már elismert tudós, jeles nyelvész, úti beszámolói révén közkedvelt író volt, úgy nyilatkozott, hogy „céhen kívüli műkedvelő vagyok csupán”. Máshol pedig így vallott önmagáról: „Minden vagyok inkább, csak tudós nem vagyok és nem is lehettem azzá, a szónak ismeretes értelmében. Ahhoz, hogy tudós legyek, nem volt meg az előképzettségem, iskolázottságom és a vérmérsékletem”.

Az ugor–török háborútól az élet alkonyáig

1882-ben, amikor A magyarság eredete című tanulmányát közreadta, amelyben a magyar nyelv és nép kettős, egyszerre finn–ugor és török eredete és rokonsága mellett érvelt, viták kereszttüzébe került.

Ez volt a nevezetes ugor–török háború, amelyben a finn–ugrista nyelvészek, Budenz, Hunfalvy és mások kígyót-békát kiáltottak rá, Vámbéry kettős rokonság-elmélete azonban máig nem nyert végleges cáfolatot. De a rokonság kérdése mellett számos más is foglalkoztatta, így a nyugati kultúrának a Kelet világára gyakorolt hatása, a török filológia problémái vagy a belső-ázsiai, ekkorra már orosz megszállás alá került népek és kánságok története, 1905-ben pedig megírta önéletrajzát is.

A tudósi munka mellett keveset tudunk magánéletéről. 1868-ban nősült, egy orvosprofesszor lányát, Rednitz-Arányi Kornéliát vette el, akitől egy fia, a későbbi neves jogász és polgári radikális politikus, az 1948-ban amerikai emigrációban elhunyt Vámbéry Rusztem született. Élete alkonyára Vámbéry itthon és külföldön is a turkológia elismert szaktekintélyének és népszerű útleírások jó tollú szerzőjének számított. Termékeny, hosszú élet után a halál 1913 szeptemberében szívér-elmeszesedés következtében érte, végső nyughelye, síremléke a Kerepesi temetőben van, és különösen Dunaszerdahely őrzi emlékét, leghíresebb fiaként.

Ez a cikk Horváth Pál „Magyar példaképtár” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Háttér szín
#d0dfcb

Mit üzen a sok csupasz női bőrfelület? – Nem az Audrey Hepburnök korát éljük

2020. 07. 12.
Megosztás
  • Tovább (Mit üzen a sok csupasz női bőrfelület? – Nem az Audrey Hepburnök korát éljük)
Kiemelt kép
noinyaridivat1.jpg
Lead

Nyáron mindenki lengébben, szabadabban öltözködik, több bőrfelület villan elő a ruha alól, alul és felül is. De vajon hol a határ a közönséges és az érzéki öltözködés között? Vajon számít még, hogy bizonyos testrészek rejtve maradjanak, vagy ez már maradi felfogás?

Rovat
Életmód
Köz-Élet
Címke
öltözködés
divat
stílus
Soós Katalin stílusszakértő
Szerző
Jónás Ágnes
Szövegtörzs

Épp a buszra várok a harmincöt fokban, a belvárosi beton szinte izzik, a levegő párás, a kezemmel legyezem magam. Elhalad előttem egy húsz év körüli lány. Tangapapucsot és pici farmer sortot visel, amelynek a zsebei kifordulva lógnak rá combjára. Egyik kezében dobozos itóka szívószállal, másikban papírzacskó, vállán pici „Louis Vuitton” táska. Bézs színű ujjatlan, mélyen dekoltált trikója alól kissé kilátszik rózsaszín melltartójának csipkéje.

Jön a busz, előkotrom bérletemet a táskám aljából. A sortos lány elém áll. Neki is melege lehet, mert percenként a vállához érinti a hideg üdítőt, fel-felemeli derékig érő, szögegyenes barna haját, strasszköves, hosszú körmeivel pedig tincsei közt matat. Felszáll a buszra, leül a székre, és leveszi sötétszürke, tükröződő lencsés napszemüvegét. Láthatóvá válik szép, szív alakú arca, mandulavágású barna szeme és hosszú, dús műszempillája. Eddig csak a kozmetikusom mesélt 5D-s pilláról, de én nem csináltatok, mert néha sajnos szinte a csikorgásig szeretem dörzsölni a szemem.

A lány fülhallgatót dug a fülébe, lábait keresztbeteszi, előrehajol, hogy megigazítsa lábujja közt a papucsa pántját. Így már én is látom, amit a párja lát, amikor este lekerül róla az a falatnyi top. De hát ki vagyok én, hogy ítélkezzek, pláne 2020-ban, amikor az „élj úgy, ahogy neked jó” és a „légy, aki szeretnél” szlogenek szövik át életünket! Nem vagyok prűd nő, nincs érzékem a divathoz, de mivel rendelkezem némi esztétikai érzékkel, azért eltöprengek azon, hogy ez a lány vajon hogyan festene kevesebb alapozóval, kicsivel rövidebb műszempillával, egy lezser fazonú ujjatlan overálban, kontyba fogott hajjal, szandállal. Szerintem úgy is szép lenne, de elhessegetem a gondolatot, elvégre tényleg nem az én tisztem ezzel foglakozni, és nincs jogom senkit megítélni – még gondolatban sem – az öltözéke miatt. Pontosan tudom, hogy nem az Audrey Heburnök, hanem a Kim Kardashianok korát éljük.

Ma már megszokott, hogy a nők többsége utcán, szórakozóhelyen, közösségi oldalakon egyre több mindent mutat meg magából.

Egyébként is, láttam én már jártamban-keltemben sok mindent lányokon, nőkön, asszonyokon: nyáron combcsizmát és cicanacin fehérneműt, szűk pamutruha alatt kirajzolódó alsónemű-körvonalakat, szandált harisnyával vagy zoknival, céges megbeszélésen mellbimbót, mely átütött a selyemblúzon, elit étterem mosdójában köldökvillantós fűzőben csücsörítős szelfizést, de volt szerencsém nadrágkosztümbe, farmerbe, térd fölé érő szoknyába, egyszínű pólóba bújt emberekhez is. Elfogadom az egyedit és a szokatlant éppúgy, mint a klasszikust és a hétköznapit, mert tudom, hogy a sokszínűség és a befogadás életünk része kell hogy legyen, mégis zakatolnak a kérdések a fejemben: vajon mit mond el rólunk, ha túl mély a dekoltázsunk? Ha alul is sok húst láttatunk magunkból, akkor komolyan vesznek minket?

Amilyennek látszunk, úgy fognak bánni velünk

Soós Katalin stílustanácsadó szerint a stílus az a ránk jellemző külső megjelenési forma, amely az öltözködésünk, a sminkünk, a frizuránk és viselkedésünk összességéből áll. A stílusos megjelenés kifejez minket, és összhangban áll a személyiségünkkel. Az öltözetünknek mindig üzenete van a külvilág felé, és a külsőnk elmond rólunk egy történetet. Nagyon nem mindegy, hogy mit viselünk, ráadásul az emberek elsőre a külső alapján ítélnek meg minket, és aminek öltözünk, amilyennek látszunk, olyannak fognak gondolni, és úgy is fognak bánni velünk.

Természetesen lehet viselni sortot, miniszoknyát, tangapapucsot, leggingset rövid felsővel, csak nem biztos, hogy érdemes. Mivel a popsztárok és filmsztárok többsége sokat mutat a testéből a nyilvános szereplésekkor, a nők – legfőképp a tízen-huszonévesek – joggal gondolhatják, hogy ez a trendi, ez lehet a követendő. Ha sok csupasz bőrfelületet mutatunk, illetve erotikus jelzéseket teszünk magunkra (például feltűnően piros rúzst használunk), az nem biztos, hogy túl szerencsés ránk, érvényesülésünkre és céljainkra nézve. Sajnos a mai, szabados világban a nők nagy részének erről a rossz üzenetről fogalma nincsen.

A férfiak csömört kaphatnak

Az üdítős lánnyal a metróban is „együtt” utazom. Feltűnik, hogy csupán egy-két férfi pásztázza őt végig a tekintetével, a többi a telefonjába mélyed vagy észre sem veszi. Immunisak lennének a magukból túl sokat mutató nőkre? Lehetséges, hogy egy libbenő, térd alá érő szoknya vonzóbb és érdekesebb lehet egy férfinak, mint egy félcombig sem érő sztreccs szoknya vagy egy picike sort?

A szakértő szerint valóban lehet csömört kapni a sok „villantástól”.

„Ha egy nő a terített asztalon kínálja a portékáját, akkor elképzelhető, hogy egy idő után már semmiféle komolyabb izgalmat és érdeklődést nem vált ki a férfi ösztöneiből. Persze megbámulja a mély ruhakivágásban látható melleket vagy a csupasz combokat, és elcsámcsog rajta kissé, de a vadászösztönét nem kelti fel az ilyesfajta megjelenés. Csak azoknak a férfiaknak mozgatja meg jobban a fantáziáját, akik könnyű prédára vágynak. Egy komoly gondolkodású férfi – ha hosszú távú, komoly kapcsolatot akar – általában olyan partnerre vágyik, aki csak neki mutogatja magát.”

Kép

Kép: Unsplash

„Szuperférfi” a metrón

A metrókocsi pár megálló után megtelik, a sortos lányt már sehol se látom. A szerelvénybe egy harminc év körüli férfi furakodik. Haja alul felnyírt, a maradék a feje tetején gumival pár centis copfba van összekötve. Bal és jobb karján gyöngykarkötők, ujjain gyűrűk, vállán szürke kisméretű táska. Testhez simuló, szaggatott, világoskék farmert visel, köldökig „V”-ben kivágott, bicepszben hasadó, mályvaszínű pólóval (az AJ felirat hirdeti, hogy Armani Jeans). Mintha a pasi Richard Gere és Jared Leto keveréke lenne. Csupán egy méterre áll tőlem. Magamba szívom édeskés parfümjének illatát. Az általános iskolai tanárnőmnek volt hasonló illata. Imádtam! Azon kapom magam, hogy a Stayin’ Alive dallamát dúdolom alig hallhatóan. Leállítom magam, és inkább a telefonomba mélyedek, de ettől persze még látom a férfi cipőjét: belebújós kékszínű velúr, díszfűzőkkel. A következő megálló már az enyém lesz – lassan felkászálódom az ülésről. Még egy utolsó pillantást vetek a férfire, ezúttal az arcára. Elszégyellem magam, mert az ő szemöldöke szebben van kiszedve, mint az enyém.

A lógó gatya borzasztó

A leggyakoribb, főleg nyáron elkövetett hiba, hogy a férfiak egy része a férfias testalkati jellemzőket eltorzító öltözéket visel.

– véli a stílusszakértő. Gyakori hiba, hogy tapadós csőnadrágot és cuppanós pólókat hordanak, emiatt a megjelenésük inkább tűnik femininnek, mint férfiasnak. Továbbá rettenetes látványt nyújt, amikor egy férfi kissé letolt gatyával jár, amelyből a boxeralsója egy része a derekánál kilátszik, vagy ha zakót, inget és nyakkendőt párosítanak össze farmerrel és edzőcipővel. „A férfidivatot sem kerülte el a szaggatott nadrágok trendje. Annak ellenére, hogy egy foszlott szélű, szakadt nadrágot 20 évvel ezelőtt maximum a hontalanok hordtak, miután kihúzták a kukákból, most mindenki lelkesen viseli. Érdemes lenne a férfiaknak és a nőknek is feltenni maguknak a kérdést: a külső megjelenésem méltó ahhoz, aki belülről én vagyok? Ennek megfelelően nem volna szabad hordani olyan ruhákat, amelyek méltatlanok hozzánk, amelyek lehúznak lelkileg, és lerontják a megjelenésünk minőségét!”

Hogyan ne keltsünk „olcsó” hatást?

Ha szeretnénk, hogy komolyan vegyenek bennünket, ne vegyünk fel gyűrődős vagy korunkhoz nem illő ruhát, ne villantsunk melltartópántot, ne lógjon ki a csípőfazonú nadrágból a bugyink. Véssük az eszünkbe: a melltartó nem top! Ne viseljük szoknyával, megfelelő felsőruházat nélkül! Ügyeljünk arra, hogy ne legyen festéktől lenőtt a hajunk, méterekre érződő parfümünk, mossuk le a lekopott körömlakkot, kerüljük a túl erős szemfestéket, az extra nagy karika fülbevalót, a bőr agyonszoláriumozását. „Ha kerüljük a harsány vagy éppenséggel túl sokat mutató darabokat, akkor a megjelenésünk kifinomultabbá válik. Az ilyen ruhadarabok beszerzése több időt, több utánajárást igényel, de mindenképpen megéri befektetni az energiát önmagunkba.”

„Ha képzeletbeli zászlónkra az ápoltság, a rendezettség, a minőség és az ízlésesség szavakat írjuk, nagy baj nem lehet” – biztat a szakértő.

A kifinomult stílus tanulható!

Jó hír, hogy a stílusosság egyáltalán nem pénz kérdése és – a szakértő szerint – tanulható. Turkálós ruhákat is lehet gondosan válogatva megvásárolni, ízlésesen párosítani, megteremtve a stílusok és színek harmóniáját. Ha a kiegészítőket a ruházat stílusában választjuk meg, akkor máris „össze lesz rakva” a megjelenésünk. Szerinte Magyarországon megvolna az igény a nőkben a szépre és minőségre, csak az öltözködési szabályok ismeretének hiánya és a boltok silány kínálata az, ami olykor megakadályozza őket abban, hogy csinosan és stílusosan öltözzenek. A szakember szerint a felnőtt generáció felelőssége, hogy megtanítsa a fiataloknak, hogy mi a szép, mi a jó, mi az erkölcsös vagy éppen esztétikus – az öltözködés terén is.

Háttér szín
#dfcecc

„Sosem feledem a romániai gépfegyverek hangját” – Beszélgetés Kiss Csaba rendezővel

2020. 07. 12.
Megosztás
  • Tovább („Sosem feledem a romániai gépfegyverek hangját” – Beszélgetés Kiss Csaba rendezővel)
Kiemelt kép
kisscsabarendezo.jpg
Lead

Marosvásárhelyen született, 1985-ben huszonöt évesen települt át Magyarországra Kiss Csaba rendező, drámaíró, egyetemi tanár. A Miskolci Nemzeti Színház korábbi igazgatója, Györgyi Anna Jászai Mari-díjas színésznő férje ugyan a rendszerváltás idején már a határ innenső oldalán élt, ám az 1989-es romániai forradalom hatása alól nem vonhatta ki magát. Sőt, egyenesen az események sűrűjébe került. Harminc évvel ezelőtti emlékeit idéztük fel vele. 

Rovat
Köz-Élet
Kultúra
Címke
Kiss Csaba
rendező
interjú
rendszerváltás30
rendszerváltás
Szerző
Dr. Szász Adrián
Szövegtörzs

– Testközelből ismerhette az akkori romániai helyzetet – mennyire volt előrelátható a fordulat?
– Egyáltalán nem volt az, épp ezért a rendszer sem készített elő semmiféle menekülőutat magának. A vezetők a váltás pillanatában tanácstalanul álltak, hogy most mit kellene tenni. A tömegbe lövetni vagy parlamenti választásokat tartani? Meglepte őket, hogy egy olyan paranoiás alaknak, mint Ceaușescu – aki amúgy mindenre fel volt készülve, külön ételkóstolója is volt, hogy meg ne mérgezzék –, nem állt egy helikopter készenlétben, amelyikkel el tudott volna menekülni. Ami pedig engem lepett meg: az, hogy ennyire mélyen belekerültem a történelembe. Az ember máskor csak éli az életét, közben pedig valahol máshol történnek az események, valahol valami eldől, ám ennek csak hullámai jutnak el hozzá. Akkor viszont kifejezetten az volt az érzésem, hogy – ilyen patetikusan és kézzelfoghatóan – benne élek a történelem sodrában. Hogy valahogy így történhettek a híres forradalmak, például az 1848-as is, amikor a tömeg megmozdul, kinyilvánítja az akaratát. Nem tárgyalóasztalnál, kabinetek mélyén történnek a történelmet meghatározó események, hanem velünk, körülöttünk.

– Mit csinált, amikor kitört a forradalom?
– Másodéves dramaturghallgató voltam a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, és Szophoklésztől Beckettig tanulmányoztam a nagy elődöket, előadásokat néztem, készültem a hivatásomra. Osztovits Levente osztályfőnökkel és egy szuper osztállyal, amely az élet nagy ajándéka volt. 1989. december 10. után azonban felhívott egy rádiós ismerősöm, hogy „Romániában mozognak a dolgok”. Akkor már a napi hírekben szerepelt Tőkés László, Temesvár. Megkértek, hogy erdélyiként, aki románul is értek, menjünk be a barátaimmal a rádióba, figyeljük a Romániából érkező híreket. Három napig ki sem mozdultunk. Sűrűsödtek az események, a média egyre feszültebben követte a történéseket. Hallgattuk a román Szabad Európát, a román Amerika Hangját.

Egyszer csak kitört a forradalom – így hívom, mert egyértelműen az volt. Egy erős tömegmegmozdulás halálos áldozatokkal, amelynek a hatására egy diktatórikus, szocialista berendezkedésből lett aztán egy ügyetlen, de mégiscsak kapitalizmus.

– Tehát a Magyar Rádió épületében – mindenről frissen értesülve – a békés diáklétből hirtelen egy forradalom „közepén” találta magát. Hogyan élte meg?
– Miután december 22-én Ceaușescu elmenekült, felgyorsultak az események, és pánik tört ki több romániai városban annak kapcsán, hol bujkálhatnak még orvlövészek, akik az emberek közé lőnek. Megkérdezték a rádiónál, kimennék-e a helyszínre, és nem hezitáltam! Kaptam egy magnót, pár akkumulátort, és elindultam egyedül kocsival a határ felé. Nem lehetett tudni, mi lesz a kaland vége, de annyira lenyűgözött, hogy így benne vagyok a történelem sodrásában, és én tudósíthatok másoknak arról, ami történik, hogy csak pillanatokra volt időm félni. Például amikor beértem Nagyváradra, s hallottam a repülőtérnél az éles gépfegyver-sorozatokat. Az úton megállított egy rendőr, nem lehetett tudni, melyik oldalon áll, bevisz vagy lelő. Erre ékes angolsággal csak annyit mondott a letekert ablakon át: „How do you do, sir?”.

– Mi történt Nagyváradon?
– Bevittek az ideiglenes forradalmi tanács elnökéhez interjút készíteni. Sosem feledem, egy föld alatti folyosón át vezettek, és hallottam a gépfegyverek závárzatát, ahogy közeledtünk. Nem tudták, ki jön. Az a fémes hang most is a fülemben van… Ceaușescu kivégzését Kolozsváron, Kántor Lajos irodalomtörténész barátom lakásában, a tévében néztem. Ránk ült a történelem, el sem hittük, de éreztük, hogy az igazság esetlen és torz módon jelenik meg abban a tárgyalásnak álcázott kivégzésben. Egyszerre volt bennünk sajnálat egy másik ember iránt és a történelmi igazságtétel érzése.

Egy 40 perces élő adásban végeztek ki két embert, két szörnyeteget, de volt ebben valami félelmetesen komplex. Valahogy így képzeltem azt, amikor a középkorban valakit fővesztésre ítéltek, és végrehajtották.

– Hogyan viselkedtek az emberek a felfordult Romániában?
– Felborultak a szerepek, előtérbe kerültek, akik addig sehol nem voltak, legfeljebb őrizetben vagy megfigyelés alatt. Mi első kézből szállítottuk a híranyagokat Erdélyből, románokat is kérdeztünk. Elképesztő nyitottság kísérte a munkánkat, éreztük, hogy az emberek óriási nyomás alól szabadulnak fel, és a jobbik énjük kezd hatni. Ellenségeskedést, gyanakvást nem tapasztaltam, persze azokban a körökben mozogtam, amelyek a forradalom pártján álltak. Pár hónappal később pedig egy magyar politikai delegációt is elkísértem tolmácsként Bukarestbe, az akkori új miniszterelnökkel, Petre Romannal és a román értelmiség színe-javával tárgyaltunk. Hihetetlen élmény volt látni, hogyan próbálják megfogalmazni egy új világ kereteit.

A következő évek eseményei – a marosvásárhelyi fekete március vagy a bányászverések Bukarestben – persze lebontották a forradalom eufóriáját.

Szomorú volt megélni, ahogy az egész elveszíti az erejét, ahogy a pénz hatására az emberek kezdenek másként gondolkodni, s elfogynak az ideálok. Maradt egyfajta ügyeskedés a régi figurákkal, amelyben nem lehetett tisztázni semmit. Márciusban visszamentem az egyetemre dramaturghallgatónak, csak egy pár hónapos epizód volt az életemben, amikor ilyen közel kerülhettem a történelemhez.

– Az viszont más szempontból is történelmi pillanat volt, amikor románok és magyarok összefogtak – a változás reményében…
– Minden társadalomnak egy bizonyos százaléka radikális, türelmetlen, félti a jogait. Egy másik része viszont nyitott a párbeszédre, kíváncsi a másik félre. Az határozza meg egy ország belső kommunikációját, melyik tud inkább hatni a közéletre. A román emberekben is ott volt az, hogy kezdjük újra, higgyünk egymásnak. Az értelmiséget partnernek éreztem. A legnagyobb gyanakvást érdekes módon a román papoknál tapasztaltam: volt egy találkozóm a marosvásárhelyi püspökkel és a paptársaival, ott minden egyes szót mérlegeltek, háromszor visszakérték az interjút újra átrágni. Nyilván ennek is történelmi okai vannak. De a forradalom első napjaiban valóban egy euforikus egymásra találást éltünk meg!

– Közben a magyarországi rendszerváltást is a saját bőrén tapasztalta. Ezt – a románhoz képest – milyennek érezte?

– Magyarországon a ’80-as évek végén – egy-két területet leszámítva – viszonylag szabadon lehetett már létezni, csak vigyázni kellett, hogy az ember hol mit mond. A romániai helyzet azonban olyan mély elnyomásból indult, hogy vér nélkül talán nem is lehetett volna megoldani.

Onnantól, hogy Ceaușescu titkosrendőrsége a tömegbe lőtt, visszafordíthatatlanná vált a folyamat. Magyarországot viszont felkészültebben érte 1989, amiben nagy szerepe lehetett ’56-nak és a ’68-as prágai tavasznak, a ’81-es lengyelországi szükségállapotoknak. A társadalom nagy része tudott ezekről, az átlagos magyar polgár politikailag felvilágosultabb volt, mint az átlagos román.

Az átmenet itt, Magyarországon ezért sokkal inkább hasonlított egy alkufolyamathoz, aminek utána bizonyos fokig meg is ittuk a levét, mert az új berendezkedés azt is elfogadta, hogy a múlt bűneit ne dolgozzuk fel, ne tegyük tisztába, néhány szimbolikus próbálkozást leszámítva.

Gazdaságilag és a politikai elitet tekintve is előrébb tartottunk. Amikor gyerekkoromban iskolába jártam, minden teremben volt egy Ceaușescu-portré, amelyet egyszer csak kicseréltek másikra. Kérdeztük, miért. „Mert azon csak egy füle volt” – jött a válasz. Nálunk a személyi kultusznak ez a szintje Rákosival elmúlt…

– Sajnál vagy bán esetleg valamit abból, ami és ahogyan történt?
– Soha nem tudjuk meg, mi lett volna, ha a történelmi váltás másképp zajlik. Amit nagyon sajnálok a folytatásban, az az, hogy az ideálok igen gyorsan aprópénzre váltódtak. Olyan szintű gazdasági-kulturális alkalmazkodás, nyugat felé fordulás indult el, amit semmi nem indokolt. Leegyszerűsítve: a világútlevél kezdetben arra kellett nekünk, hogy elmehessünk világgá –bevásárolni, de nem járt együtt belső gazdagodással, fejlődéssel. A szellemi élet jelenlegi színvonala – nálunk és nyugaton is – szerintem jóval alulmúlja a nyolcvanas évek második felét. Rövid lejáratú gondolataink vannak, túl sok energiát vesz el a túlélés, mi büszkébbek voltunk valaha. És ezt nem kötöm politikához, pártokhoz. Talán mértéken felül hasra estünk a külföldi pénz előtt. A csehek, a lengyelek, ahol nem volt ilyen kritikátlan kiárusítás, véleményem szerint előrébb tartanak.

– Mit üzenhet a mai generációnak 1989?
– A rendszerváltás ma már történelem, nem ahhoz kell visszanyúlnunk. A mai generációnál – köztük az én gyerekeimnél, akik most indulnak az életben – azt érzem a legfontosabbnak, hogy egészséges tudással lépjenek be az európai körforgásba, és reálisan szemléljék magukat. 

Egy olyan nemzethez tartozzanak, amely büszke az értékeire, de másokra is nyitott.

Egyetemi oktatóként arra a korszerűbb európai gondolkodásra kellene felkészítenem a jövő értelmiségét, aminek a titkát én sem tudom, csak sejtem, keresem.

A cikk a Rendszerváltás 30 emlékév alkalmából a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával készült.

 

Háttér szín
#c8c1b9

Falfirka vagy utcai művészet: mire jó a graffiti?

2020. 07. 11.
Megosztás
  • Tovább (Falfirka vagy utcai művészet: mire jó a graffiti?)
Kiemelt kép
graffitistreetart.jpg
Lead

Sokan vandalizmusnak gondolják a graffitit, a művészi ágáról megfeledkeznek. Pedig csodaszép tűzfalak már nálunk is vannak, a portugál fővárosban pedig komoly hagyománya van a street artnak. És közben szó sincs rombolásról.

Rovat
Kultúra
Címke
graffiti
falfirka
street art
Lisszabon
Banksy
Szerző
Szabó Emese
Szövegtörzs

Múlt hónapban nyílt Budapesten a Banksy‑kiállítás, amely a személyazonosságát harminc éve sikeresen titkoló művész műveit mutatja be. Az illegálisan – hivatalosan vandálként – alkotó Banksy politikai és társadalmi témájú kommentárjai a világ különböző városainak utcáit, falait, hídjait díszítik. Az alkotó semmiféle, a neve alatt futó kiállításhoz nem járul hozzá, de erre nincs is szükség: a nagy valószínűséggel bristoli graffitis sokszorosítva adta el nyomatait, a tárlatokon világszerte azokat mutatják be.

A kortárs művészetben őt tartják a fogyasztói társadalom, az elitizmus, a kapzsiság, az erőszak, a hadiipar, a társadalmi kirekesztettség egyik legnagyobb kritikusának.

A művész nemcsak a street art területén mozog, vannak olajfestményei, stencilezett technikájú képei is. Ezek rendszerint hihetetlen áron kelnek el aukciókon: tavaly ősszel Devolved Parliament című munkájáért 8,5 millió fontot adtak, az elhíresült, a leütést követően azonnal félig ledarált Lány luftballonnalt pedig 1 millió font fölötti áron vitték el.

Bár Banksyból, még ha személye nem is beazonosítható, csak egy van, a világ nagyvárosait számtalan művész alkotása díszíti. A street art nem egyszerű falfirkálás, rendszerint tervezett munka. Nemcsak a nyugati világban, hanem például Irán városaiban is gyönyörű falfestmények láthatók. Sok közülük része az állami propagandának, de a legtöbb aranyos csendéletet, gyerekeket, portékat ábrázol.

Művészi graffitik minden európai nagyvárosban láthatók, a street art itthon is nagy divat. Tavaly decemberben saját tűzfalat kapott Budapesten a Macskafogó is.

A falfestést Forgács Simon és Illés Hajnalka grafikusok készítették a Színes Város Csoport felkérésére, és a szervezet művészei festették fel Orosz Richárd képzőművész vezetésével. Az alkotás a rajzfilm 1986-os moziplakátja alapján készült Ternovszky Béla engedélyével. Sokak által ismert mű az a kócsag is, amely egy újbudai társasház tűzfalát díszíti. A 300 négyzetméternél is nagyobb falfestményt tavalyelőtt készítette Zsuffa Zsanna Lídia, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hallgatója, szintén a Színes Város közreműködésével.

Bár szép példák Budapesten is vannak, a street art egyik legismertebb központja Lisszabon, ahol a graffitik nemcsak legitimek, hanem támogatottak is.

A portugál fővárost egyfajta szabadtéri múzeumként is végig lehet látogatni, történelmi központjában, széles körútjain, külső területein egyaránt láthatók utcai művészeti alkotások, falfestmények, rajzok, graffitik. Átalakítás vagy bontás előtt álló romos épületek falai, egyszerű falfelületek, aluljárók, hídpillérek egyaránt helyszínei ezeknek, közülük több nemzetközileg is elismert alkotóktól származó munka.

Kép

Az utcai művészet már régóta része a lisszaboni kultúrának. A városban a 18. századig tradicionálisan fehérre festett házak álltak, a színes, csempézett falak csak az 1755-ös nagy földrengés után jelentek meg a gazdagabb területeken. A szegényebbeknél ennek alternatívája volt a graffiti, ők azzal díszítették házaikat. Később, az 1974-es demokratikus forradalom után a falfestmények egyre inkább az önkifejezés eszközei lettek.

Ma már a graffitik egyedivé teszik az egész várost, az alkotást az önkormányzat is támogatja. Egy-egy városrészben időnként graffitifestő kampányokat, kiállításokat és versenyeket is szerveznek, azokra külföldi művészeket is meghívnak.

Létrehoztak egy városművészeti galériát is azért, hogy felkutassa azokat az épületeket és falfelületeket, amelyekre – megállapodva azok tulajdonosaival – festmények kerülhetnek. A művészek elhelyezhetik alkotásaikat nagy méretű kukákon, tárolókon is. Ennek eredményeként a város sok érdekes alkotással gazdagodott.

Graffitik a város belső területein is szép számmal láthatók. A Szent György vár szomszédságában, a híres 28-as villamos vonalán az Ebano kollektíva segítségével irodalmi sétát is lehet tenni. Ők felkérésre készítettek olyan falfestményeket, amelyek a szomszédságukban élt portugál írókat ábrázolják. Az egyik legismertebb művész a Bordalo II néven alkotó Artur Bordalo – akinek nagyapja híres festő volt – városszerte készít olyan alkotásokat, amelyekhez mindenféle szemetet, lökhárítót, gumiabroncsot, kidobott számítógépes alkatrészeket is fölhasznál. Egyik legismertebb műve egy róka, amely ezen elemek miatt nem mindenhol simul a fal síkjába. Az alkotás 2017-ben készült, kapcsolódva a művész egyik kiállításához. Ugyancsak híres az a falfelületből kiemelkedő méhszobor, amely szintén hulladék felhasználásával készült a város művésztelepén. Az alkotó életpályája nem így kezdődött, kezdetben festőművész nagyapja árnyékában készített illegális graffitiket.

Lisszabonban népszerűek azok a műhelyek is, amelyek időseket is bevonnak az utcai alkotások elkészítésébe. A The Guardian brit lap pár évvel ezelőtti riportjában például olyan nyugdíjas csapatot mutatott be, amelynek legfiatalabb tagja 59, legidősebb pedig 90 éves volt. A Lata 65 nevű nonprofit szervezet pedig kifejezetten 65 év felettieknek szervez graffiti workshopokat, ezzel is enyhítve a generációs szakadékot. Ötletgazdája egy fiatal építész, aki kollégájával, egy harmincas street art művésszel tart műhelyfoglalkozásokat. A csapat a város lepusztult részein szervez akciókat, azokat dobják föl színes festményeikkel.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. márciusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Háttér szín
#fdeac2

Az érintés elveszett becsülete

2020. 07. 11.
Megosztás
  • Tovább (Az érintés elveszett becsülete)
Kiemelt kép
azerintesfontossaga.jpg
Lead

Érintésmentes lázmérő és kapcsoló, vásárlás és szállítás, sőt, érintésmentes gazdaság is van – írja egy népszerű üzleti magazin. A pandémia árnyékában a kézfogás, az ölelés, az érintés hivatalosan is veszélyesnek nyilváníttatott, de valójában már korábban kikezdte a gyanakvás, ahogy sorban napvilágra kerültek a zaklatásokról szóló médiasztorik.

Rovat
Életmód
Család
Címke
érintés
ölelkezés
emberi kapcsolatok
Szerző
Szám Kati
Szövegtörzs

„Kérem, ne fogdossák az árut”, olvasom az uborkahalomba szúrt táblát. Tudom, hogy az eladó csak az áruja épségét félti, s hogy jogom sincs megtapogatni azt, amit még nem birtoklok, mégis bennem van az ősi késztetés és az aggódás a leendő kovászos uborka minőségéért. Éreznem kell a szúrós héj érdességét, a megfelelő keménységet és rugalmasságot, ha tudni akarom, hogy friss-e. És igen, talán bennem van valami a gyermeki megismerés vágyából is, amihez a szem, a látás sosem elég alapos.

„Csak finoman!”, „Simogasd meg!” – intjük szeretettel a nagyi virágait tépdeső, a kutya fülét cibáló, a kistesó fejét csapkodó gyerekkezek gazdáit.

A tárgyak és élőlények érintése közben tanulgatják, hogyan kell mozdulataikat irányítani, érzéseiket kifejező, mégis a másik számára is befogadható gesztussá formálni. Aztán, de csak ha mindez már sikerült, azt is meg kell tanítanunk, hogy vannak érintések, amelyeket nem kell, nem szabad elviselniük.

Húsz évvel ezelőtt egy katolikus rendház játszóudvarán beszélgettünk mi, ovis hittanos szülők, és valaki megkérdezte, hol van X atya (a gyerekek az egyszerűség kedvéért a szerzetes testvéreket is atyának nevezték), miért nem jött ki a foglalkozás után a szokásos gyerekpörgetős játékra. Akkor valaki hangját lehalkítva azt mondta: azt rebesgetik, a médiában megjelent „ügyek” miatt a rend körlevelet adott ki, hogy a félreérthető szituációk megelőzése érdekében ne simogassák meg a gyerekek fejét, ne tegyék a kezüket a vállukra, ne érintsék meg őket. Mert nemcsak jónak kell lenni, jónak is kell látszani. Értetlenül, csöndben ültünk a homokozó szélén, éreztük, hogy abban a pillanatban nemcsak az „atya” kezében repülő, kacagó gyerekek látványát veszítettük el.

Amikor egyik gyermekünkkel iskolakezdés előtt a nevelési tanácsadóban voltunk, a pszichológus az elalvási szokásainkról érdeklődött, elmeséltük, hogy én mesét olvasok, a férjem pedig masszírozza a gyerekek talpát, akik versengenek azért, hogy ki legyen az első, a második, a harmadik. A pszichológusnő rosszallóan kérdezte, szerintünk mégis nem furcsa-e, hogy egy apa simogatja az ötéves fiát. A férjem a következő hetekben igyekezett ürügyet találni, miért nem marad a szobában az esti simizésre, de végül mégis a gyerekek győztek. Ma is előfordul, hogy a lányok megkérik az apjukat, masszírozza meg a talpukat.

Nemrég a szüleimnél ültünk az asztalnál, és a fiam minden különösebb ok nélkül átölelte a nagyanyját. Az anyukám csak ült ott, mint egy szobor, tűrte, nem viszonozta.

Anyám egyévesen család nélkül maradt egy légópincében, ahol az anyját és kis nővérét is elvesztette, miközben apja a fronton volt. Szeretetlen gyerekkora volt, egy korán meghalt nagymamával, az egyetlennel, akiről olyan emléke volt, hogy becézte és ölbe vette; egy mostohaanyával, akit fiatalon a testvére özvegy férjéhez adtak, ezért az egész világgal hadban állt; és a magányos, kényszerből újranősülő apával. Aztán apuval kapaszkodtak egymásba, de valójában többnyire csak átvitt értelemben, mert apám hihetetlenül prűd polgári nevelést kapott, és azt hiszem, csak az intellektusával tudott érzelmeket kifejezni. Verseket, filozofikus leveleket írt, komponált, de emlékszem, úgy puszilt meg minket (ma is így van,) hogy éreztem a kemény arccsontját az arcomhoz ütődni, és nagy ritkán úgy simogatta meg a fejünket, hogy a frufrunkat letolta az orrunkig. De éjszakákon át rótta a köröket velem, a nyugtalan, pólyába burkolt, síró csecsemővel.

Szóval anyukám, akit az érintés árvájának is nevezhetnék, úgy ült ott, amikor a fiam átölelte, mintha valami illetlen dolog történt volna, amit jobb körökben nem szokás észrevenni… de hónapokkal később, egy félmondatban, csak úgy mellékesen, mégis megemlítette, hogy az ő unokája milyen szeretettel tud ölelni.

Azt hiszem, sokáig számomra is csak a szerelem adott jogot az érintésnek, a szerelem, amelyről addig csak regényekben olvastam, a szüleim sosem adták árulkodó jelét annak, hogy van köztük gyengédség vagy intimitás.

De amikor átéltem a tapintható, körülölelő biztonságot a férjem ölelésében, amikor rájöttem, hogy néha csak a kézfogása is a teljességet tudja adni, emlékezni kezdtem anyu kicsi kezének száraz melegére is: amikor praktikus ürügy adódott, mert jó voltam, ezért meg lehetett simogatni a fejem, amikor megfogta a kezem, mert vezetett az utcán. Vagy amikor összemértük, hogy az enyém lassan nagyobb lesz, mint az övé, és a körmünk a fehéren ívelő félholdakkal ugyanolyan…

Kép

Kép: Freepik

Az első lányomat úgy sikerült megnyugtatnom újdonsült anyaként a „nem tudom, miért sír” sokkoló rémületében (amikor már minden praktika csődöt mondott), hogy hirtelen ötlettől vezérelve homlokomat az övéhez érintettem. Varázsütésre elhallgatott.

A kisebbik lányom dackorszakbeli, földre fekvős hisztijekor (ma már szégyellem, de kétségbeesésemben akkor, életemben egyszer, még a pohár vízzel leöntős módszert is kipróbáltam, amit anyu velem is megtett gyerekkoromban) semmi sem használt. Végül szorosan magamhoz öleltem. Bár még hüppögött egy kicsit, de izmai elernyedtek, fejét a vállamra hajtotta, megnyugodott. Három nap múlva, amikor valamiért feszülten megemeltem a hangomat, odalépett hozzám, és némán, szorosan átölelt.

A párhónapos kisfiammal hosszú perceket töltöttünk azzal, hogy a kezünk ujjait finoman összeérintgettük. Ő hol áhítattal, hol kacagva nézte a tíz kicsi és tíz nagy ujjat, ahogy játszottak, incselkedtek, ölelkeztek.

Igyekeztem tanulni azoktól, akiket a legjobban szeretek, mégis 20 évbe telt, amíg feszengés nélkül, őszintén bele tudtam engedni magam gyerekkori barátnőm széles ölelésébe. Még többe telt, hogy meg mertem érinteni a kolléganőm vállát, amikor gyászolt. És még tízbe, hogy találkozáskor bátran megöleljem a lányaim párját is. Aztán még évekre volt szükség és két teniszkönyökre, ami miatt már a párnámat sem tudtam megemelni a fájdalomtól, hogy a masszázs alatt átengedjem magamat a másik, az idegen ember gyógyító érintésének. És csak mostanában merem bevallani, hogy igenis fájt elhárítani az iskolába készülő fiam ölbe kéredzkedését a villamoson, azt gondolva – s ami még rosszabb, ki is mondva –, hogy túl nagy ő már ehhez.

Mert soha, de soha nem lehetünk túl nagyok ehhez. És soha, nagyszülőként és dédszülőként sincs késő újat tanulni.

Én is éltem át kamaszként kellemetlen, traumatizáló érintéseket egy távoli, idősebb férfirokon jóvoltából, gondolni sem merek arra, hogy a gyerekeimmel ilyesmi megtörténhetett, hisz az jut eszembe, hogy én sem meséltem el a szüleimnek soha. Elképzelhetetlen volt, hogy ilyesmi szóba kerüljön köztünk. Volt tehát elég okom az óvatosságra, a félrehúzódásra. De azt is megtanultam, hogy aki nem tud az érintések nyelvén kommunikálni, valójában fogyatékkal él. Aki nem tanul meg beszélni az érintések nyelvén, elnémul, amikor elfogynak a szavak.

Háttér szín
#eec8bb

Kell-e nyáron fejleszteni a leendő elsősöket? – Kemény vélemények szakemberektől az elsősök szüleinek

2020. 07. 10.
Megosztás
  • Tovább (Kell-e nyáron fejleszteni a leendő elsősöket? – Kemény vélemények szakemberektől az elsősök szüleinek)
Kiemelt kép
iskolakezdes12.jpg
Lead

A szünidőből hátralévő időt a leendő elsősök nagyon sokféleképpen töltik, attól függően, hogy szüleik mumusként vagy pozitív érzésekkel tekintenek-e az iskolakezdésre. Lehet-e, kell-e már a nyáron felkészíteni a kicsiket a sulira? Mitől lesz simább az iskolakezdés? Mit javasol a tanító néni és a fejlesztési tanácsadó?  

Rovat
Család
Címke
iskolakezdés
fejlesztési tanácsadó
gyermekek fejlesztése
iskolai fejlesztés
Szerző
Németh Szilvia
Szövegtörzs

– Kell-e a vakáció alatt „trenírozni” a leendő elsősöket az iskolára, vagy inkább engedjük szabadon játszani őket?

Süvegesné Rudan Margit fejlesztési tanácsadó, logopédus: Ahogy nyáron a szülőknek is szükségük van a pihenésre, ugyanúgy a gyerekeknek is. A családi szabadság időszaka – amikor több lehetőség van önfeledten együtt lenni, közösen tevékenykedni, játszani, kirándulni, beszélgetni – már önmagában fejleszti a gyerekeket. A gyerekek nyáron spontán is rengeteget érnek, gyarapodnak, növekednek. Nem szükséges az íróasztalnál betűket formázni vagy éppen olvasni tanítani a leendő elsősöket.

Ha csak lehet, érdemes elkerülni azokat a helyzeteket, amikor az anya vagy az apa a szülői szerep mellett más szerepekbe is belekényszerül, és gyermekének tanítójává, fejlesztőjévé válik, mert ez óhatatlanul is rengeteg feszültséggel terheli meg a szülő–gyerek kapcsolatot.

Kovács Krisztina, tanító, alapozó mozgásterapeuta, a Vitamaxi iskolaelőkészítő pedagógusa: Nagyon ellenzem én is az otthon tanító, folyton nyüstölő szülői bánásmódot. Teljes mértékben elveszi az iskolába készülő gyerek motivációját, csak azért, hogy a szülő a saját egóját növelhesse. Ezek a szülők nem gondolnak bele abba az egyszerű ténybe, hogy ez az iskola feladata. Unatkozó, unalmában önmagát elszórakoztató és ezáltal az órát megzavaró gyereket nevelnek.

Süvegesné Rudan Margit: Természetesen nem azt mondom, hogy a sok játék mellett ne lehetne óvatosan az iskolára készülni, de a direkt tanítgatás helyett sokkal eredményesebb lehet, ha például bevonjuk a gyereket a hétköznapi teendőkbe. A saját feladatok során, amilyen mondjuk a csipeszekkel teregetés, a borsópucolás, a felsöprés vagy a zoknipárosítás, rengeteget fejlődik a lurkó önállóságban, felelősségvállalásban, amely készségek az iskolához feltétlenül szükségesek. Egy séta alkalmával is lehet mondjuk az irányokat és az arányokat játékosan gyakorolni, hosszabb autóúton játszhatunk szójátékokat, de tényleg csak akkor, ha a gyerek vevő rá, és élvezi, amit csinál.

– A nagycsoport végeztével a gyerekek ugyan papírt kapnak arról, hogy iskolaérettek, mégis hatalmas különbségek lehetnek közöttük. Van, aki épphogy elmúlik hatéves, amikor kezdi az iskolát, mások csaknem nyolcévesen ülnek be az iskolapadba. Van, aki folyékonyan olvas, a másikat csak most kezdik érdekelni a betűk. Van, aki már szépen összehajtogatva teszi el a ruháit, és vannak olyanok is, akik folyton elhagynak ezt-azt… Az aggodalmaskodó szülőknek mit javasolnának?

Süvegesné Rudan Margit: A szülők általában pontosan érzik, tudják, ha a gyereküknek tényleg lemaradása van bizonyos területen. Örülök, ha minél korábban megkeresnek, mert fejlesztési tanácsadóként tudom, hogy akár már a kéthónapos nyári szünet alatt is sokat lehet lendíteni a gyerekeken. Segítek értelmezni, hogy mi állhat az elakadások hátterében, hogy mekkora súlyuk van ezeknek az eltéréseknek, majd tanácsot adok arra vonatkozólag, hogy mivel lehetne leginkább ösztönözni a felzárkózást. Sok esetben megnyugvást is tudok nyújtani, hiszen a szülővel beszélgetve gyakran kiderül, hogy nem is akkora a baj, mint amekkorának ő véli. A korkülönbségből nem vonhatók le törvényszerűségek, hiszen rengeteg az olyan hatéves gyerek, aki érettebb akár a hét pluszos társainál is. Az életkor egyetlen tényező a sok másik mellett, amelyek befolyásolhatják, hogy mire képes egy elsős kisgyerek. Nyilvánvalóan nagy szerepük van a tanítóknak ezen a téren, hiszen ha ügyesen differenciálnak a gyerekek között, senki nem fogja kevesebbnek érezni magát a másiknál, és a „nagyon elöl lévők” sem fognak unatkozni.

Kép

Kép: Freepik

Kovács Krisztina: A gyermekek fejlettségi szintje közötti különbség iskolába lépéskor a legnagyobb, mert akkor van az egyik fejlődéstani nagy érés, ami egyénenként nagyon változó, és a testi érettségen kívül a szellemi, érzelmi, idegrendszeri érettségben is megmutatkozik. Éppen ezért nagyon nehéz egy általános, mindenkire érvényes iskolaérettségi tesztnek megfeleltetni a gyerekeket. Mindenképp óriási a szülő és az óvónő felelőssége, aki iskolába engedi a gyermeket.

Amit nagyon jó lenne, ha minden szülő, pedagógus és tanmenetíró tudna, hogy alsó tagozat végére érnek össze a gyerekek. Ebben a négy évben az egyenlőtlen haladás teljes nyugalommal belefér, éppen ezért minősíteni, beskatulyázni egy kisiskolást véleményem szerint fájdalmas és igazságtalan dolog.

A rendkívül magasra tett társadalmi elvárások miatt sajnos a szülők már a baba megszületése után hasonlítgatnak és versenyeztetnek, ahelyett, hogy egy elfogadó, támogató, nyugodt környezetben hagynák kibontakoztatni a babájuk képességeit. Onnantól kezdve, hogy egy kisgyermek fejlődése lemaradást mutat, a szülő a szégyenérzetével és szorongásával még inkább visszahúzza őt a fejlődésben.

– Mi a helyzet azokkal a gyerekekkel, akik nagycsoportban sem szeretnek rajzolni, a színezéstől meg ki tudnának rohanni a világból?

Süvegesné Rudan Margit: A „nemrajzolásnak” nem a direkt rajzoltatás az „ellenszere”, hanem ha egy szintet visszalépünk a fejlesztésben. Elrakjuk a papírt és a ceruzát, és jöhet a gyöngy- és tésztafűzés, a gyurmázás, a homokban turkálás és a hasonlók. Azt, hogy pontosan hová kell visszalépni, személyre szabottan szoktuk megbeszélni. Ebben tudok fejlesztési tanácsadóként segíteni.

– Azt mondják, a „nagymozgások” fejlesztése jótékonyan hat a finommotorikára, a kézügyességre. Sok szülő éppen ezért speciális tornafoglalkozásokra járatja a gyerekét. Ezek hatásosak lehetnek?

Kovács Krisztina: A legjobb, amit egy szülő tehet – de egyre ritkább ez a mai rohanó, túlhajszolt világban –, hogy a szabadidő eltöltése valóban a „szabad” játékról szóljon. Az az ideális, ha mindez kortársakkal történik, de a közös, felhőtlen családi élmény is pótolhatatlan. Igenis bandázni kell, egymástól tanulni, konfrontálódni, kibékülni, átélni és magunkban kezelni esetleges igazságtalanságokat és óriási örömöt okozó sikereket. Semmilyen mozgásfejlesztésre nem lenne szükség, ha a gyerek „gyerek” lehetne és megismerhetné a saját határait: túlféltés nélküli fára mászással, patakon átkeléssel, kergetőzéssel, hintázással, dombról legurulással stb., a feszültséget önfeledten, visítva kiadva magából, terápiák helyett! Ezeket a hatalmas hiányosságokat próbáljuk tanszobai keretek között pótolni, a gyerekek szabadidejét elvéve, keserves munkával. Nagyon pedagógusfüggő ezeknek az óráknak is a hangulata, és a gyerekek mellett mi is sokat dolgozunk azért, hogy élményként, motiváló hatással tudjuk végigcsinálni, hogy legközelebb is szívesen érkezzenek az órára.

– Igaz az, hogy a szülői félelmek hátterében gyakran a saját gyerekkori rossz élmények állnak?

Süvegesné Rudan Margit: Gyakran előfordul, igen. Ha valakiben kellemetlen érzéseket kelt, amikor visszaemlékezik a saját iskolájára vagy az egykori tanítójára, akkor ezek az ösztönös viszonyulások a gyermeke beiskolázásakor is „bekapcsolhatnak”.

Ami még gondot szokott jelenteni, az a maximalizmus. Sokan 200%-ot várnak el a csemetéiktől, és persze szülőként önmaguktól is, és rettegnek attól, hogy nem fog úgy teljesíteni a gyerek az iskolában, mint ahogy a „nagykönyvben” meg van írva.

A sokszor teljesen természetes elakadásokat a saját szülői kudarcukként élik meg. Azt azért érdemes lenne tudatosítanunk, hogy „nagykönyv” nem létezik, és nem szerencsés, ha a gyermek teljesítményétől tesszük függővé, mennyire tartjuk magunkat jó szülőnek… Lazíts, lazíts, lazíts! Alapvetően ezt javasolnám a leendő elsősök szüleinek a nyárra, és persze amennyire lehet, a következő tanévre is. Nem lehet a gyerek útját faltól falig kikövezni! A csalódások, a kudarcok az élet velejárói, hagyni kell a gyerekeket is megtapasztalni a saját határaikat. Természetesen a nehézségekben álljunk mellettük, de alapvetően támogató módon, nem pedig mindenható megmentőként.

Háttér szín
#d0dfcb

„Mindig az erősebbnek van esélye odalépni a gyengéhez” – Interjú Vecsei Miklóssal 

2020. 07. 10.
Megosztás
  • Tovább („Mindig az erősebbnek van esélye odalépni a gyengéhez” – Interjú Vecsei Miklóssal )
Kiemelt kép
vecsei01.jpg
Lead

Vecsei Miklóssal, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnökével, a diagnózisalapú felzárkózási romastratégiáért felelős miniszterelnöki biztossal többek között az újonnan kidolgozott tervezetről, és az abban érintett háromszáz legszegényebb település helyzetéről beszélgettünk. 

Rovat
Köz-Élet
Címke
Vecsei Miklós
Máltai Szeretetszolgálat
Szerző
Ayhan Gökhan
Szövegtörzs

– Súlyosabb a helyzet, mint a feladat vállalása előtt gondolta?

– Nem ért meglepetés. Kevés olyan hely van Magyarországon, ahol ne fordultam volna meg korábban, a nyomorúság számos arcát láttam már, és sokszor hallottam a hívást, hogy nekem itt személyesen is dolgom van. Az igazi kihívást azonban nem az jelenti, hogyan indítsunk el segítő programokat, hanem az, hogyan osszuk meg a teendőket másokkal. Az emberek döntő többségének ugyanis van egy kényelmes alapállása, amely szerint ez a kormány, illetve néhány segítő szervezet dolga. Ez azért nem ilyen egyszerű. Sem a kormány, sem a Máltai Szeretetszolgálat nem tud befogadni, erre kizárólag a társadalom képes.

Ha egy karitatív szervezet figyel az elesettekre, adományokat gyűjt, az erősítheti azt a hitet, hogy a segítők majd úgyis megoldják. Ez nagy tévedés.

Most azonban egy hosszú folyamat elején járunk, és az én feladatom, hogy dolgozni kezdjünk, olyan elvek mentén, amelyeket mindenki ért. A társadalomban egyetértés van arról, hogy a kisbaba nem tehet arról, hova, milyen körülmények közé születik. Ebben a programban az élet első pillanatától kezdve elkísérjük őt addig, amíg fiatal felnőttként munkába nem áll. 

– Személyes érintettség miatt tekint missziós ügyként a cigányság felzárkóztatására?

– Soha nem volt ilyen elhatározás bennem, bár a hat gyermekem közül az egyik, akit örökbe fogadtunk, épp cigány származású. Hétvégeken vigyáztunk rá, és arra gondoltunk, jó lenne, ha nálunk maradhatna. De ez személyes történet. Ami a missziót illeti, előbb köteleztem el magam a hajléktalan emberek mellett, és csak később mélyültem el a roma felzárkózás kihívásaiban. 

– A szegénység és a cigányság mintha kéz a kézben járna… 

– Sajnos, a cigány szavunk mintha elvesztette volna önmagában való jelentését, gyakran előítéletek és negatívumok tapadnak hozzá, és ha valakire ezt mondják, legtöbbször azt is hozzáértik, hogy az illető nyomorúságos körülmények között él. 

– Jelenleg mik a cigányság legnagyobb problémái?

– Már az is gond, hogy azon kell gondolkodnom, mit mondhatok erre a kérdésre, és mit nem. Az is eredmény lenne, ha őszintén tudnánk beszélni a cigányság helyzetéről. De tegyük fel praktikusan a kérdést: hogyan lehet elkezdeni egy ilyen programot? Olyan ez, mint amikor egy profi sakkozó sok táblán játszik, ott van a fejében az összes lehetséges variáció, de hogy mi lesz a következő lépése, az attól függ, milyen állást talál a következő táblán.

Nekünk is megvannak az általános érvényű szabályaink, ha egy településen évente harminc csecsemő születik, ott bölcsődét kell majd nyitni. De ha minden kismama veszélyeztetett, akkor előbb a védőnői szolgálatot kell megerősíteni, hogy a várandósság során jelentkező problémákat megelőzzük.

Közel kell lennünk az eseményekhez, hogy pontos diagnózist adhassunk, éppen ez a Jelenlét program lényege. Persze, meglepetések mindig érhetik az embert. Az is nyilvánvaló, hogy az összes meccs nem megnyerhető, bármennyire is szeretnénk. 

– Hogyan írná le a települések nyomorát egy olyan embernek, aki még soha nem fordult meg hasonló helyen?

– Amikor villanyoszlopokat fűrészelő kisfiúkról, kiégett ágymatrac rugóin ugráló lányokról vagy házromok között játszó gyerekekről mutatunk képeket, sokaknak az a reakciója, hogy ez csak elszigetelt jelenség, nem lehet sok ilyen hely az országban. Egyik nagy missziónk, hogy a véleményformálókat, vagy ahogy én hívom magunkat, a jóléti erkélyen élőket szembesítsük ezzel a valósággal. De ez nem valamiféle számonkérés, még akkor sem, ha sokan úgy érezzük, hogy a jóléti világ tartozik valamivel a leszakadó, hátramaradó közösségeknek. Mindenki ismerje fel magában, milyen sok ajándékot kapott az élettől! Vegye észre a társadalom, hogy mindig az erősebbnek van esélye odalépni a gyengéhez! Az integráció egészséges útja, amikor az erős eldönti, hogy elindul a gyengébb felé, és közös erővel, a másik megismerésének örömével térhetnek vissza együtt. Mostanáig sok közös visszatérésnek voltam tanúja. 

Kép

Kép: Magyar Máltai Szeretetszolgálat/Kovács Bence

– Az eddigi romastratégiák azért fulladhattak kudarcba, mert túl nagy lépésekben gondolkodtak, hirtelen várták a pozitív eredményt?

– A nagy egész szempontjából az integráció nem vezetett eredményre, de azért azt sem mondanám, hogy semmi jó nem történt. A Máltai Szeretetszolgálat hosszú évek óta dolgozik az ország harmincegy legszegényebb járásában, az ott zajló gyerekesély programokat mentoráljuk, eközben hétszázötven település mindennapjait kísérjük figyelemmel. Ebből mintegy százötven a pályázatok és fejlesztések ellenére sem tudott előrelépni. Sok település azonban jól használta ki a lehetőségeket, és elindult valamiféle fejlődés, nem szorult rá arra, hogy beavatkozzunk. Lehet, hogy szegények, de van határozott céljuk, jövőképük. Más kérdés, hogy generációkon átívelő problémákat nem lehet néhány év alatt felszámolni.

– Mondana személyes történetet az elmúlt időszakból, ami nagyon meghatotta?

– Rengeteg történetem van.

Gyakran kérem a döntéshozói pozícióban lévő embereket, látogassanak meg velünk egy-egy ilyen települést. Sétáljunk körbe, igyunk meg egy kávét a helyi kocsmában. Ez nem egy rémisztő világ, ha az ember elfogadóan megy.

Egy ilyen alkalommal a telepről kifelé menet megállt velünk szemben az ötszázforintos órabérért dolgozó asszony, és azt mondta: „Kocsit, sofőrt hol hagyták?” Nyers és fájdalmas kérdés volt, de a beszélgetés végén az asszony megölelt és elnézést kért. Tulajdonképpen ezek a találkozások tartják meg az embereket a terepen. Muszáj találkoznunk velük és az ő történeteikkel. A különböző árnyalatokban megjelenő fájdalmak és reménytelenségek erősítik bennünk az elhatározást, hogy nem lehet nem folytatni. 

– Vannak azért apró sikerek is?

– A falvakban létesített kisüzemeink termékei nagyon jó minőségűek, iskoláink jó irányba változnak, a megjelenésünk által kicsit már pörög az élet a településeken, láthatóak a fejlődés jelei. A sportegyesületünk helyi csapatai és a zenei programjaink közösségeket építenek; a gyerekek átélik a siker és az összetartozás élményét; felismerik, hogy ők is különlegesek valamiben; megtanulnak célokat kitűzni maguk elé, és tenni azok eléréséért. Nem a jövő élsportolóit vagy előadóművészeit keressük bennük, csak a bennük rejlő képességeknek szeretnénk esélyt adni. A velünk zenélő vagy focizó gyerekeknek jelentősen javulnak az iskolai eredményei is, hiszen már megtapasztalták, hogy képesek eredményeket elérni. 

– A kilátástalan miliőben van helye Istennek? 

– Egyszer romákkal beszélgetve azt mondtam, minden cigány közösségben az az érzésem, hogy majdnem mindenkinek élő hite van. Egyikük kijavított: ott mindenkinek van hite. Nem feltétlenül olyan hite, amit a katolikus gimnáziumok vagy a történelmi egyházak tanítanak, de van. És amikor egy cigány ember a Teremtőtől számonkér valamit, akkor nem valami figurával, hanem az élő Istennel vitatkozik. Azt gondolom, a felzárkózást segítő programokban a civil szervezetek mellett az egyházaknak is fontos szerepe kell, hogy legyen. 

– És nyitottságot tapasztal?

– Nemcsak az egyházi berkekben, hanem bármely közösségben igaz, hogy a fiatalok a legnyitottabbak. Rajtuk azt látom, hogy hajlandóak energiát fektetni abba, amiben hisznek. Nagy felelősségünk, hogy a fiatalok higgyenek abban, hogy képesek vagyunk megváltoztatni a nyomorban élők életét.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Háttér szín
#dcecec

Oldalszámozás

  • Első oldal « Első
  • Előző oldal ‹ Előző
  • …
  • Oldal 520
  • Oldal 521
  • Oldal 522
  • Oldal 523
  • Jelenlegi oldal 524
  • Oldal 525
  • Oldal 526
  • Oldal 527
  • Oldal 528
  • …
  • Következő oldal Következő ›
  • Utolsó oldal Utolsó »
Képmás

Lábléc

  • Impresszum
  • Kapcsolat
  • Hírlevél
  • Médiaajánló
  • ÁSZF előfizetők
  • Adatvédelem
  • Erdélyi előfizetés
ESET
A szerkesztőségi anyagok vírusellenőrzését az ESET biztonsági programokkal végezzük, amelyet a szoftver magyarországi forgalmazója, a Sicontact Kft. biztosít számunkra.
MagyarBrands - Kiváló fogyasztói márka Média kategória, Az Év Honlapja, Minőségi Díj

© 2014-2025 Képmás 2002 Kft. Minden jog fenntartva. Szöveg- és adatbányászatot nem engedélyezünk.

Barion logo