Külön vagy együtt? – Lányiskolák és fiúiskolák

„Itt értelmiségi nőket képzünk”

Rubovszky Rita, a Patrona Hungariae Általános Iskola, Gimnázium, Kollégium és Alapfokú Művészeti Iskola főigazgatója saját diákélményei közül leginkább a jó közösségre emlékszik. Az iskolaközpontban ma csak a gimnáziumban vannak lányosztályok, de ne gondoljuk, hogy csupán abban különböznek a többitől, hogy háztartástant tanulnak! 

– Koedukált gimnáziumból mentem át, és semmilyen pluszelőnyt vagy ‑hátrányt nem éltem meg, de a hetvenes évek vége és a nyolcvanas évek nagyon más világ volt. Sokat elmond az akkori közösségről, hogy most volt a 35 éves érettségi találkozónk, és idén, az őszi szünetben tizenketten az osztályból elmegyünk pár napra Prágába. Van egy különleges, sokáig tartó varázsa ezeknek az iskoláknak. Az a közösség, amelyet a Patrona megadott – testvérosztályi kapcsolatban a piarista és a pannonhalmi diákokkal –, teljesen elég volt. Igazgatóként sem tulajdonítok ennek a kelleténél nagyobb jelentőséget.

– Mekkora a különbség a koedukált és a lányosztály között szocializációban, közösségi életben és az oktatásban?

– A lánygimnázium jó homogenitást ad a tanuláshoz, mert kevésbé alakul ki rivalizálás. A jó lánygimnáziumok Európában mindenütt jól működő, szabályozott közösségek. A nők általában jól megszervezik a családjuk, a közösségeik életét, ebben erősek vagyunk anyaként, vezetőként, munkatársként. Osztott figyelmünk, erős közösségmegtartó erőnk van, a megérzéseinket kognitív szintre tudjuk emelni. Ha van jó diákönkormányzat, és tudják képviselni az érdekeiket, később majd egy civil szervezetben, egy munkahelyen már alkalmazni tudják ennek a technikáját. Hári Ildikó nővér jelenismeret óra keretében osztozó órát tart, ahol kommunikációt, emberi helyzetek megoldását tanítjuk, ez kemény tréning és meeting, bár nem osztályozzuk őket. Megismerik a saját szeretetnyelvüket, a családi értékeiket, feldolgozzák például a szégyen témáját.

Segítjük őket, hogy ne gyerekpozícióból kommunikáljanak egy férfival, például egy állásinterjún vagy munkahelyen – ahogyan ez még ma is nagyon gyakori –, mert abban a pillanatban vesztik el a tiszteletet és a vezetői pozíciójukat, amikor nem felnőtt–felnőtt kommunikációs helyzetbe kerülnek valakivel.

– Mindezt egy koedukált közösségben nehezebb lenne elsajátítani?

– Igen. A Barbie baba- és áldozatszerepből mindenképpen szeretnénk őket kiemelni, mert ez nagyon erős még Magyarországon.

– Úgy tűnik, van egy markáns női szerep a fejedben. Mondhatjuk, hogy ez az iskola víziója is?

– Tudatos döntés a részünkről, hogy itt értelmiségi nőket képzünk, és vezetőket is. És nemcsak a hagyományosan női hivatásnak tartott segítő szakmákba, hanem jogásznak, bölcsésznek, államigazgatási pályára is sokan mennek.

Tévhit, hogy a keresztény konzervatív nő csak segítő szakmában dolgozhat, és az is, hogy a karrier nem egyeztethető össze a családdal.

Az itt elsajátított kompetenciák segítségével a lányok a saját szakmájukban meg tudják védeni magukat ezek ellen, kovászai lehetnek fontos közösségeknek, magabiztosságra tesznek szert a konfliktushelyzetek kezelésében. 

– Kérdés, hol nevelődnek az ő párjaik, akik mindezt értékelik…

– Igen, mai társadalomban a magának mindent megengedő autokratikus férfiminta mellett az elnőiesedő férfiminta is megvan. Már a gimnazista párkapcsolatokban is látszik, hogy hol az nem jó, ha egy fiú macsó, hol az nem, ha nem elég férfias.

– Ez a rendhagyó képzés nem vesz el sok időt a tananyagtól, amiből majd a karrierhez szükséges jó érettségiket kell megírni?

– Komoly egyensúlyozást igényel, de a munkaerőpiac olyan mértékben az együttműködés felé tolódott, hogy ez néha fontosabb a tantárgyi tudásnál. Én sok olyan gyerek kudarcának voltam tanúja, aki nagyon jó tanuló volt, mindig megfelelt a tanárainak, mégsem tudott sikereket elérni, mert abban a pillanatban, amikor reagálni kellett egy kulturális különbségre, egy politikai helyzetre vagy finom emberi reakciókra, nem tudta a lexikális tudását alkalmazni. Komplexszé vált ez a világ, még a nevét sem sejtjük ma azoknak a szakmáknak, amelyekből a gyerekeink élni fognak.

– Az iskolaközpontban nem csak lányosztályokban szerzel tanári tapasztalatokat. Mennyiben más a lányok között?

– Semmi sem kerüli el a figyelmüket: kisminkeltem-e magam, milyen ruhában, milyen hangulatban vagyok. Nagyon nagy elvárásaik vannak a tanáraikkal szemben, kevésbé megbocsátók, mint a fiúk, nehezebben viselik el a szóbeli bántást.

Rettenetesen kritikusak a hiányos tudással vagy például az ápolatlansággal szemben. Mi viszont a fegyelemmel kapcsolatban nem vagyunk engedékenyek.

Mert ezt a programot nem lehet úgy csinálni, hogy nem adja mindenki magát hozzá. Felveszünk tehetséges vidéki kislányokat, esetleg olyanokat is, akik otthon hajnalban keltek, mert állatokat etettek, vagy gyerekük van, és ez az egyetlen esélyük, hogy kibontakozhassanak. Ha kell, anyagi segítséget is adunk, de nagyon szigorú vagyok a szabályok betartásában. Ez csak így működik. Viszont a lányok olyan szeretetet és hálát, annyi pozitív visszajelzést tudnak adni! Nagyon fontos nekik a partnerség, rosszul viselik az álszentséget, a konzerv válaszokat.

– Pedig a Patrona régi híre…

– Nehéz volt a diktatúrában a legálisan működő egyházi iskoláknak. Mint az Abigélben...meg is tartottak, de sokszor a félelem túl erős burkot szőtt szabályokból, aggodalmakból. Nehéz ezzel megküzdeni, ámulok és bámulok azon, ahogy velem egykorú nővérek mégis lépést tartanak a spirituális nevelés kihívásaival. Fontos nap mint nap felismerni, hogy ha egy 16-17 éves lány valamit kérdez, akkor arra válaszolni kell, és ha nincs válasz, akkor azt kell megmondani, hogy miért nincs. Sokszor a szülő támad minket azzal, hogy a mostani katolikus iskola nem ugyanaz, amelyikbe ő járt annak idején. Nekik a régi lelkigyakorlat kellene, a régi egyenruha. Pedig épp az ő gyereke nem fogadja már el azokat a válaszokat. Nem az értékeket lazítjuk fel, hanem a hagyományos értékeknek adunk új teret. Szent Benedek, az alapítónk, Gerhardinger Terézia anya meg Kalazanci Szent József sem volt tradicionális a maga korában.

„A nehézség nem a történet vége”

Egy napsütéses, őszi péntek délután szállunk ki a kocsiból a Pannonhalmi Bencés Gimnázium előtt. Sportoló fiúk az épület körül, néhány papucsban flangáló srác, a kapu nyitva, a környezet barátságos. A kedvesen fogadott vendég mégis érzi, hogy itt csak kívülálló lehet, legyen akár kíváncsi újságíró, vagy a gyerekének egy kis hazait hozó anyuka. És talán nem csak azért, mert nők vagyunk, és ez egy fiúgimnázium, ráadásul kollégiummal. Juhász-Laczik Albin OSB, a gimnázium és szakkollégium igazgatója az itt termesztett gyógynövényekből készült teával kínál. Mivel egykor ő is pannonhalmi diák volt, azzal kezdem, milyen volt kamaszként egy koedukált iskolából fiúgimnáziumba kerülni. 

– Az általános iskolai volt osztálytársaim már akkoriban is kérdezgették, de nem éreztem furcsának. Abban az életkorban a legfontosabb a jó közösség. Ha arról kellene beszélnem, mennyiben volt más, mint például a későbbi koedukált egyetemi évek, meg tudom fogalmazni, persze lehet, hogy ez Pannonhalma egyéb sajátosságainak is köszönhető. Itt soha nem volt olyan, hogy egy program, amit elterveztünk – kirándulás, foci vagy filmnézés – érdeklődés hiányában elmaradt volna. Nyilván azért is, mert a változatos programokhoz van kialakítva az egész kollégiumi menetrend. Szerintem, ha a csapat fele lány lenne, az egy másik dinamikát hozna. Így vannak abszolút értékek, mint például a sport.

Kép

Juhász-Laczik Albin a tanteremben; kép: Pannonhalmi Bencés Gimnázium

– A tanulásban hol érhető tetten a különbség?

– Más a motiválhatóság. A fiúk általában nehezebben veszik rá magukat a tanulásra, de ha valamit megértenek, elkezdi őket érdekelni, utánajárnak, kutatnak. A fiúkat a belső rendszer, logika inspirálja, persze, gondolom, vannak ilyen lányok is.

Arra nagyon nehéz rávenni a fiúkat, hogy mondjuk a német rendhagyó igealakokat bebiflázzák, azonban izgatja őket, miért jöttek létre ezek.

– Sokan úgy vélik, hogy kamaszkorban szóbeli feleléskor plusz stresszt okoz az ellenkező neműek jelenléte. Ez később is megjelenhet, mondjuk az egyetemen vagy a munkahelyen egy prezentációnál, ráadásul számukra előzetes tapasztalat nélkül.

– A stresszkérdés nagyon összetett. Van, akinél a lányok jelenléte optimalizálná, van, akinél pont az optimumról mozdítaná el a koncentrációt. Mondok egy távolabbi példát: nagyon büszke voltam magamra, milyen modern vagyok, hogy okostelefonos applikációt használok a számonkéréshez. Aztán amikor kiértékeltük a diákokkal az új módszert, kiderült, hogy valakinek az okozott stresszt, hogy az applikációval adott időre kell válaszolnia a kérdésekre igennel vagy nemmel. 

– Tehát hasznos, hogy bizonyos érzelmi és hormonális indítékokat le lehet választani az iskolai jelenlétről. De a szocializáció nem sérül? Megtanulnak jól kommunikálni a lányokkal?

– Sok volt pannonhalmi diákkal vagyok kapcsolatban, esketek is, és rá szoktam erre kérdezni. Az összejöveteleken látszik, hogy a lányok kicsit kívül kerülnek az öregdiák csapaton, úgy érzik, mintha a fiúk más nyelvet beszélnének. De Pannonhalma benne él Európa és a világ virtuális valóságában, manapság ennek hihetetlen jelenléte van. Ezen keresztül sok kapcsolatot tartanak a kinti világgal, nincsenek elzárva a feminin résztől, bár a hétköznapjaink nagy része valóban egy maszkulin világban zajlik. Havonta utaznak haza hosszabb időre, kéthetes szüneteket kapnak, rengeteg barátnő van a háttérben.

Kép

Kép: Hajdú D. András

– Van azért minden fiúkollégiumnak bizonyos militarista jellege, és ebbe a rendbe be kell avatódnia az újaknak. Egy katolikus iskola szellemisége mennyire garancia arra, hogy ne legyenek kegyetlenkedő beavató rituálék?

– Ez egy óriási, időszerű kérdés. A kamasz többnyire a felszínen lázad, de mélyen hihetetlenül konzervatív, a leggyilkosabb számára az, ha nincs kiszámíthatóság és következetesség. Ilyen szempontból Pannonhalma egy szerencsés hely. A beavatás szent dolog, rítusokra szükségünk van, ezeknek meg is vannak az iskolai keretei; sok osztály ír fogadalmat, amelyet 12-ben fölolvasnak, hogy megtartották-e? Van bencés jelvényünk, ünnepi viseletben, öltönyben megyünk misére.

Viszont az a fajta rituálé, amelynek során megalázzuk, úgymond „férfivá avatjuk” a kisebbet, tűrhetetlen. Ez ellen mindenféle közösségnek fel kell lépnie. Az első négy hét után csinálunk egy programot külső szakemberekkel.

Elsősorban azt magyarázzák el, hogy ha neked egy helyzet nem tetszik, akkor abból kiléphetsz; ha rossz érzés kezd benned kialakulni, ne nyomd el! Szent Benedek is azt írja, ha egy rossz gondolat alakul ki benned, azt már az elején csapd Krisztushoz, a sziklához. Ez néha még a felnőttek számára is nagyon nehéz. Ilyenkor addig menj, amíg valaki meg nem hallgat, komolyan nem veszi, nem kezd el segíteni. Ezt negyedik éve csináljuk, így a mobbing ellen erősen felvérteződhet egy-egy osztály. 

– A szülők elhozzák ide a kiskamasz fiukat, és pár év múlva egy felnőtt férfit kapnak vissza. Könnyű visszailleszkedni a családba?

– Pannonhalmán megtanuljuk, milyen nem otthon lenni vagy otthon vendégnek lenni. Ennek is megvan a művészete. Sokszor egy kamasz elmenekül otthonról, érthetően, de tapintatlanul és szeretetlenül. Nekünk felelősségünk van a kapcsolatainkért. Amikor a kis kilencedikesek először hazamennek, mindig elmondom nekik, hogy az első hazautazás nagyon fontos, mert akkor tanulunk meg vendégként otthon lenni. Majd mindenki a lábatok elé borul, hogy fiam, pihenj, egyél, pihenj, egyél; de akkor is vigyétek le a szemetet, mosogassatok el, vigyétek le a kutyát, lássák, hogy jó fiúk vagytok. 

– Az egyik legkritikusabb s egyben legfogékonyabb korban négy évig a családtól távol vannak. Zajlik az iskolában családi életre nevelés?

– Tantárgyként nem tudnám elképzelni, vagy szakkörként, mint például az autószerelést vagy a fafaragást. De minden osztálynak van olyan lelkigyakorlata, ahol ez a téma. Én az osztályaimnak például meghívtam egy házaspárt, akik beszéltek hűségről, szexualitásról, veszekedésről, és mindenről, ami felmerült a diákokban kérdésként.

A krízisekkel való szembenézést és a kitartást itt, ebben a szoros közösségben mindenki megtanulhatja, hogy a nehézség nem a történet vége, hanem olyankor mélyebbre juthatunk a kapcsolatainkban és ez a házassághoz, a hűséghez nagyon fontos.

Az otthontól való távolság egyébként meg is növelheti az igényt a valódi kommunikációra. Az a diák, aki a várköröket róva telefonon beszél az édesanyjával, talán közelebb kerül hozzá, mint otthon, a családi hétköznapokban, amikor megkérdezik, mi volt a suliban, és azt feleli, hogy semmi. 

– Mi az, ami mára a legtöbbet változott itt?

– Ma már a diák választ iskolát, nem a szülő. Mi azt mondjuk a szülőknek, ne hozza ide a gyereket, ha a fiú maga nem akarja, mert akkor annyi energia elmegy fölöslegesen! A nehézségeken többnyire átsegít a szabad döntés: ezt én akartam, az én választásom.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. novemberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>