Miért hidegültünk el egymástól? – A „Végtelen” című filmről pszichológusszemmel

A történet 

Mostani történetünk egy spanyol dráma (a film eredeti címe: Sin fin), amelyben Javier (Javier Rey) és María (María León) találkozása sorsszerű, de ami később velük és az életükkel történik, már egyéni döntéseiknek a következménye. Az eleje könnyű: csak fent maradnak a buszon, tovább utaznak és megcsodálják a napfelkeltét. Nem is különbözhetnének ennél jobban: a szigorú menetrendet követő, matematikai érdeklődéssel bíró, visszahúzódó tudóspalánta, és az élettel teli, vibráló, kalandvágyó színésznő. Kölcsönösen kizökkentik egymást a hétköznapok rutinjából, mégis María kifogyhatatlan energiája és lazasága az, ami lendületet ad kettejük kapcsolatának. Egy kalandos, mégis egyszerű napot töltenek el együtt, ami tele van az élet apró meglepetéseivel: kinek kavics, kinek drágakő. Nehéz elhinni ezt a lebegősen könnyű kezdést, amikor a legelső filmkockák 15 évvel későbbről kezdenek el peregni: ugyanis egy elidegenedett, elhidegült pár hálószobájából jutunk vissza a megismerkedésük napjáig. A kontraszt nem is lehetne élesebb.

Útközben valahogy sikerült szerepet cserélniük: Javier magabiztos, munkamániás robottá változott, María pedig önmaga árnyékává alakult át,

miközben az elszalasztott lehetőségek feletti keserűség, illetve a párja szemében való láthatatlanság felőrli az életét. 
Mielőtt minket nézőket is agyonnyomna a realitás, megérkezik a jövőbeli Javier egy időgéppel. Valamiféle csendes letargiát, ugyanakkor erős elszántságot hordozva most ő az, aki kibillenti Maríát a fásultságból, és újraéli vele az első találkozásukat. A párhuzamos történetvezetés mentén próbáljuk velük együtt megérteni, mi vezetett odáig, hogy szép lassan mindkettejükből kiveszett az életkedv. Mikor váltak teljesen idegenekké egymás számára, és van-e innen tovább? 

Múlt, jelen és jövő 

Életünk legnagyobb részében a munkánkkal, illetve az emberi kapcsolatainkkal vagyunk elfoglalva. Mindkettő nagy hatást gyakorol arra, hogy kikké válunk az utunk során, mégis inkább az utóbbi az, amihez a legtöbb megbánás és elszalasztott lehetőség kapcsolódik. 
Szeretünk a múlton merengeni és a jövőbe révedni, de közben gyakran elfelejtkezünk arról, hogy mindkettő a jelenben épül. Múltbeli tapasztalásaink befolyásolhatják, milyen módon viselkedünk a jelenben, a jövővel kapcsolatos gondolataink pedig hatással vannak arra, mit teszünk az itt és mostban. Végső soron mi vagyunk a felelősek érte, hogy merre fordítjuk a tekintetünket, minek vagy kinek szenteljük a legnagyobb figyelmet. 

A múlt gyökeret ad az életünknek, ebből táplálkozik a folyamatosság és önazonosság érzésünk, de a fogságába ragadva lehetetlen a jelent megélni vagy a jövőt építeni. 

A jövőt sem téveszthetjük szem elől, hiszen az előttünk álló céljaink határozzák meg, hogy milyen úton haladjunk. A túlságosan erős jövőorientáltság viszont ellopja a színt a mindennapokból. A siker nem ér annyit, hogy feláldozzuk érte a családunkat, a barátainkat és azokat a pozitív élményeket, amiket átélhetünk velük. Olykor érdemes felülvizsgálni a prioritási listánkat, és azt, hogy mire fordítjuk az időnket és elég időt szentelünk-e azoknak az embereknek, akiknek szükségük van ránk. 

A múlt és a jövő mellett fontos szerepet kap a jelen is, de nagyon nem mindegy, miként viszonyulunk hozzá. Zimbardo a jelenorientáltságnak háromféle fajtáját különbözteti meg: jelenhedonista, jelenfatalista és holisztikus. A hedonisták belevetik magukat az élvezetekbe, és a sok pozitív élmény mellett gyakran sodorják veszélybe magukat. A fatalisták aktív cselekvés helyett inkább a passzív sodródást választják, a sorsnak vagy épp a véletlennek tulajdonítva a dolgok alakulását. Úgy gondolják, hogy az életüket rajtuk kívül álló erők befolyásolják, ők pedig igen csekély hatással bírnak az életük alakulására. Alkalmazkodnak, asszimilálódnak a jóhoz és rossz­hoz egyaránt, természetesnek veszik a dolgok állandóságát, és sokszor még akkor is ragaszkodnak a másik emberhez, amikor a kapcsolat már nem építi őket, hanem fokról fokra lerombolja. A holisztikusok pedig az adott pillanatra koncentrálnak, elmélyednek és alámerülnek a pillanatban, illetve a külső és belső élményekben. 
Nehéz lenne megmondani, hogy ha lenne egy időgépünk, melyik idő választása tenne a legboldogabbá bennünket. Valószínűleg azért, mert nem létezik egyetlen időperspektíva, ami mindent megadna nekünk. Zimbardo szerint az ideális időperspektíva az, amikor tiszteljük a múltat és tanulunk belőle, erőt merítünk a jelenből, hogy képesek legyünk a reményteljes jövő felé venni az irányt. 

Kép

Meglátni magunkat a másik szemében 

María és Javier életének apró darabjait összeillesztgetve, azon gondolkozunk, hogy vajon létezik-e a párkapcsolatok dementora, aki kiszívja a békét, a reményt és a boldogságot a pár életéből? És létezik-e olyan bűbáj, ami megvéd ellene? Mi a titka azoknak a pároknak, akik hosszú idő után is képesek magukat meglátni a másik szemében? 
A pszichológia szerint a mély érzelmi kapcsolódás nemcsak az érzéseinkben fejeződik ki, hanem a sejtjeinkben is érezzük. A neurológiai kutatások szerint, amikor két ember egymásra hangolódik, az agy prefrontális kérgében lévő tükörneuronok aktiválódnak, és ugyanúgy tüzelnek, mintha mi magunk végeznénk a tevékenységet, élnénk át a történéseket. Ez segít abban, hogy létrejöjjön az empátia, vagyis átérezzük a másik lelkiállapotát, szándékait és érzelmeit, és ezáltal szeretetteljesebben viszonyulunk hozzá.

A közöny, az érzelmi válaszaink és igényeink elnyomása épp ezért nagyon veszélyes: a társunk elkezdi úgy érezni, már nem érdekel minket, és talán nem is szeretjük.

A negatív érzések elnyomása helyett jobban járunk, ha megosztjuk a társunkkal a bennünk dúló érzelmeket, miközben arra is vigyázunk, hogy ne szabaduljanak el az indulataink. 
A tükörneuronok mellett az érzelmi elköteleződés másik felelőse az oxitocin, ami akkor termelődik a szervezetünkben, amikor mély és intim kapcsolatba kerülünk egy számunkra fontos személlyel. Mivel az oxitocin csökkenti a stresszhormonok termelődését, ezért elősegíti a bizalom alakulását és a kapcsolódást. Az ölelés, az összebújás, az együtt töltött minőségi idő, a másikra figyelés mind olyan varázslat, amelynek segítségével elkészíthetjük a szerelmünket megőrző „neurokémiai bájitalt.” 

Kép

Meggyógyíthatja a szerelem a lelki sebeket? 

Mostani történetünk talán egyik legnagyobb kérdése, hogy két traumát hordozó ember számára elég-e a szerelem, hogy begyógyítsák lelki sebeiket?A kérdés azért is izgalmas, mert mindnyájunknak van érzékeny, sebezhető és fájó pontunk, a párkapcsolat pedig pont az a terep, ahol ezek a sebek összeérnek és horzsolják egymást. Érzékeny pontjaink kora gyermekkori kötődési mintákon és későbbi kapcsolati mintákon keresztül alakultak, amikor elutasítottak minket, nem adták meg azt az érzelmi támogatást, amire szükségünk lett volna, semmibe vették az érzéseinket, cserbenhagytak vagy becsaptak minket.

Azoknak, akiknek már kora gyermekkorban megrendült a biztonságos és szeretetteljes világba vetett hite, a sebei értelemszerűen mélyebbek és nehezebben gyógyulnak, mint a szeretetteljes, elfogadó családok gyermekeinek.

Sue Johnson párkapcsolati szakértő szerint amikor a biztonságérzet meggyengül, és nem kapunk érzelmi választ, két módon próbáljuk megvédeni magunkat és a kapcsolatunkat. Vannak, akik bezárkóznak, nem mutatják ki az érzéseiket és inkább elmenekülnek a kapcsolat elől, míg mások követelőzve, csimpaszkodva és vádaskodva próbálnak érzelmi választ és kapcsolatot kicsikarni. A párterapeuta szerint: „A házasságot nem az elhatalmasodó konfliktus teszi tönkre. Hanem a szeretet és az érzelmi reakciókészség csökkenése.” Ugyanakkor a helyzet nem reménytelen. Joanna Davila pszichológus kutatási eredményei szerint a szerető társ segítségével a mély sebek is begyógyíthatóak. Az érzelmileg válaszra kész társ mellett elsajátíthatjuk a biztos kötődés alapérzését, és ezáltal könnyebben kezeljük a fájdalmas érzéseinket is. 
Egy szerető társnak és a biztonságos kötődésnek hatalmas ereje van, a legerősebb védőhálót biztosíthatja az élet viharaiban. Ugyanakkor egyetlen társtól sem várható el, hogy begyógyítsa a sebeinket, nekünk is dolgoznunk és tennünk kell érte. 
A menekülő vagy üldöző szerepéből úgy tudunk kilépni, hogy beismerjük a sebezhetőségünket, megtaláljuk a sebezhető pontjainkat, és kezeljük, illetve engedjük kezelni őket. Ennek fontos lépése, hogy a felszínen lévő düh és tehetetlenség helyett megfogalmazzuk a mélyben meghúzódó érzéseket („Fontos vagyok neked? Mert te nagyon fontos vagy nekem.” „Elég jó vagyok neked? Megfelelek neked?”). Az igazán mély sebekből való gyógyulás útján érdemes szakember segítségét igénybe venni, akinek a tükröző kísérése mellett képessé válunk arra, hogy a kötődési igényünket konstruktívan fejezzük ki, úgy, hogy azt a másik is megértse és válaszolni tudjon rá.    

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>