„Alapvetés az, hogy a gyerek mindig jó” – Beszélgetés a három Bubnóval
Magyarország legnépszerűbb vokális együtteseként tartják számon a Szent Efrém Férfikart, amely bizonyos értelemben családi vállalkozás – hiszen ma már az alapító Bubnó Tamás mellett mindkét fia, Márk és Lőrinc is itt énekel. Hivatásról, zenei nevelésről, komoly- és könnyűzene kapcsolatáról beszélgettünk velük annak apropóján, hogy jövőre kezdi tizedik évadát az együttes „Orientale Lumen” című koncertsorozata. Családi interjú.
– Tamás, 2002 óta vezeted a Szent Efrém Férfikart, a Budapesti Énekes Iskolát pedig több mint harminc éve. Pedagógus, énekes és karnagy vagy, de alapítottál már zenei fesztivált is, és kutattad Kárpátalja görögkatolikus zenei hagyatékát. Honnan jön ez a hivatástudat és ez a munkabírás?
Bubnó Tamás: A családomból. Én még egy másik világba születtem bele: Homrogdon, ahol felnőttem, a Cserehát hegyei között, olyan rossz volt a telefonvonal, hogy teli torokból ordítani kellett a kagylóba, hogy a másik oldalon valami susogásszerűt lehessen hallani. El voltunk zárva a világtól, cserébe viszont a falu nagyon erős közösség volt. Ott édesapám volt a görög katolikus pap, és ott élt velünk nagyapám is, aki pedig őelőtte volt a pap.
Ennél erősebb szakrális vonalat aligha lehetne elképzelni: ennek a falunak a lelki vezetői 1932-től kezdve 55 éven át Bubnók voltak.
Anyám zongoratanár és tanítónő volt, apám pedig kiválóan hegedült és zongorázott, és amíg Pesten készült a papi hivatására, bejárt a Zeneakadémiára Bárdos Lajoshoz is, jó barátságban voltak. Apám később is hetenként járt Pestre, egyházzenészként részt vett a liturgikus megújulási mozgalomban, de otthon, Homrogdon is próbálkozott: termelőszövetkezeti kórust vezetett. Tehát egyértelmű volt, hogy vagy zenész leszek, vagy görögkatolikus pap. De ez utóbbi csak párszor villant át az agyamon, mert láttam, hogy papnak lenni rettenetesen strapás. Abban az időben egy falusi pap tényleg menedék volt, a bajban mindig hozzá szaladtak. Ezt pedig édesapám mindig komolyan is vette. Egyszer megkérdezte tőlem valaki, hogy apám családfő volt-e vagy pap. Mondtam, hogy pap volt. Óriási szeretettel szolgált. És Márk és Lőrinc voltak az első unokái.
– Így hát zenész lettél, a miskolci Zeneművészeti Szakközépiskola után a budapesti Zeneakadémián végeztél ütős és karvezetés szakon – és 1988 óta vagy Mezei Jánossal együtt a Budapesti Énekes Iskola művészeti vezetője, ahol a saját gyerekeid is kezdték a zenei pályájukat. Márk, te hogy élted meg gyerekként ezt a helyzetet? A te apád családfő volt vagy a zene papja?
Bubnó Márk: Hát, amikor tízévesen otthon külön fel kellett mondanom Buxtehude Das neugeborne Kindeleinját, annak nem örültem (nevet). Az Énekes Iskola koncertegyüttese igazi mélyvíz, ahol a legjobb diákok együtt énekelnek a tanáraikkal. Apa nagyon ambicionálta, hogy mi is ott legyünk – de azt hiszem, mindenekelőtt azt várta el, hogy vegyem komolyan, amit csinálok. Azt mondta, énekelgetni a magam örömére is lehet, de az Énekes Iskola egy másik szint. Komolyan is vettem, hiszen a zenét és a társaságot is nagyon szerettem. Persze azért voltak konfliktusaink is: el lehet képzelni, 14 évesen milyen nehéz volt azzal megbirkózni, hogy a tanár, aki tehát „esküdt ellenségem”, egyúttal az apám is.
Bubnó Lőrinc: Apu és a kórus másik vezetője, Mezei János nagyon hatékony párost alkottak. Folyton váltogatták, akár egyik pillanatról a másikra, hogy ki a „jó zsaru” és ki a „rossz zsaru”. Én szerencsés voltam, mert gyerekként nagyon könnyen ment az éneklés, és az, hogy „a főnök fia” vagyok, sosem érintett se pozitívan, se negatívan. A kihívások a mutálás után kezdődtek: férfihangon már nem ment többé magától jól az éneklés. Amikor a Szent Efrém Férfikar megalakult, még nem volt állandó tagság, és rengeteg énekeslegenda is megfordult az együttesben. Akkor úgy éreztem, hogy egyáltalán nem érem el az ő szintjüket.
– Sokáig nem is volt egyértelmű, hogy ti is hivatásos komolyzenészek lesztek. Márk, te popzenekarokban, például az Anna and the Barbies-ban doboltál, Lőrinc, te pedig a Petőfi Rádiónál voltál zenei szerkesztő. Tamás, hogyan élted meg, hogy a fiaid a könnyűzenével kerültek napi kapcsolatba?
Tamás: Semmi bajom nem volt ezzel.
Mi itt Európában nagy hibát követtünk el azzal, hogy ennyire elválasztottuk egymástól a klasszikus zenét és a könnyűzenét.
Édesanyám otthon felváltva zongorázta Bachot és a ’30-as évek slágereit, és a Budapesti Énekes Iskola sem lett volna ugyanaz, ha nem Mezei Jánossal vezetjük, akiről, ha nagy ritkán leült jazzt zongorázni, mindenki érezte, hogy sokkal többet tud a zenéről, mint egy átlagos zenetörténész-karnagy. Én úgy gondolom (talán nincs igazam), hogy a klasszikus zenei tudás valóban átfogóbb, nagyobbat merít, mélyebb rálátást ad a zenére – de ettől még a szembenállás inkább gőgből és előítéletből születik, nem zenei okokból. Steve Reich, az egyik legnagyobb kortárs amerikai komponista zenéjében számos elem egyértelműen a könnyűzenéből jön. A Zeneakadémián huszonévesként mégis azt az üzenetet kapod, hogy ha te a klasszikus zene avatott képviselője akarsz lenni, meg kell tagadnod azt a részedet, amelyik szereti a könnyűzenét.
– Miközben Palestrina komponált motettát és madrigált is – pedig ez utóbbi könnyűzenének számított volna, ha a reneszánszban már létezett volna ez a fogalmi megkülönböztetés.
Tamás: Pontosan. Az európai zenében évszázadokon át úgy tették fel a kérdést: melyik zene hangozhat el a templomban, és melyik nem? Szerintem ma is csak ez lenne az értelmes megkülönböztetés, annak ellenére is, hogy már 300 éve zajlik a szekularizáció folyamata. Európa egyre inkább kivonult a templomból, ami miatt a templomi zene elvesztette a termeit, illetve újakat kellett neki építeni: ezek lettek a koncerttermek.
Templomi zene a templomon kívül: tulajdonképpen ebből született a klasszikus zene fogalma.
Márk: A nálam öt-tíz évvel fiatalabb komolyzenészek körében már sokkal nagyobb a nyitottság és így az átjárás is a különböző műfajok között. Júniusig vezettem a Dr. Bubnó roll című klasszikus zenei ismeretterjesztő és interjúműsoromat a Klub Rádióban, amelynek a koncepciója egyébként Lőrinc fejéből pattant ki. A beszélgetésekből világosan kiderült, hogy egy bizonyos minőségi szint fölött a popzenészeknél is ugyanazok a zenei problémák merülnek fel, mint amik egy klasszikus zenei kisegyüttesnél. Egy rockzenei kvartettben és egy vonósnégyesben is az a kérdés, hogy mennyire vagy igényes, és mennyire tudod az egymásrautaltságot erővé formálni.
Lőrinc: Ez a gondolkodásmód egyébként a Szent Efrém Férfikart is meghatározza. A legutóbbi, Wings című lemezünk nyitószáma egy sotho gospel Dél-Afrikából, de spirituálékat is éneklünk, sőt, az első karantén alatt Pandémia címen feldolgoztuk a Viktória című Fonográf-dalt is. Egy gospel nem nyugati értelemben vett klasszikus zene, mégis templomi zene, hiszen oda készült és ott adják elő. A Viktória pedig egy jó popdal – persze sosem fogjuk templomban előadni, mert nem oda való. De ettől még van helye az életünkben.
– Tamás, te több mint harminc éve pedagógus vagy, a Szent Efrém Férfikar pedig rengeteg interaktív énekórát tartott az ország különböző pontjain. Mit tapasztaltatok, milyen a mai gyerekek viszonya a zenéhez? Ha egyszer a fiaid gyerekeit is tanítanod kell majd, mit kell majd másképp csinálnod, mint az ő esetükben?
Tamás: A legfontosabb alapvetés az, hogy a gyerek mindig jó – ez semmit sem változott, akkor sem, ha sok pedagógus tévesen az ellenkezőjét állítja. Ami sokat változott, az a világ, ami a gyerekeket körülveszi. Nincs értelme olyan álmokat kergetni, hogy „a zene az olyan erős dolog, hogy ma is pont úgy működik, mint régen”. A ‘80-as években egy háromperces zeneművet még minden gyerek végig bírt hallgatni. Ma ez már nem biztos – de nem azért, mert a gyerekek nem jók, hanem mert a három perc ma már mást jelent.
Szerintem nem kell mást tanítani, mint régen, viszont másképp kell a gyerekekkel kommunikálni – és ez nem könnyű, sokszor nekem is vannak küzdelmeim.
De a lényeg nem változott: hitelességgel, őszinte pillanatokkal fel lehet kelteni a figyelmüket, és a saját pártodra lehet állítani őket.
Márk: Az interaktív énekórákon is azt tapasztaljuk, hogy ha hiteles a „tálalás”, kiderül, hogy sokkal jobban szeretnek a gyerekek énekelni, mint ahogy azt mi gondolni szoktuk, vagyis lenne bennük igény az éneklésre. A gond talán inkább az oktatási rendszerrel van, amelyben – nálunk is, de világszerte ezer helyen – csak a mérhető tudás számít. Emiatt a készségtárgyak: az ének, a rajz, a testnevelés vagy mellékessé válnak, vagy elkezdődik egy teljesen értelmetlen és igazságtalan versenyeztetés, ahol aki hátrányból indul, annak sosem lesz sikerélménye. Pedig az oktatásnak nem erről kellene szólnia.
– Jövőre indul az „Orientale Lumen” koncertsorozatotok 10. évada, négy koncertetek lesz a Belvárosi Főplébániatemplomban. Hogy készültök most, a koronavírus idején? És hogy látjátok a jövőt?
Lőrinc: A tízéves „Orientale Lumen” sorozat most nem éppen a legszerencsésebb helyzetből startol, de megpróbáljuk ezt is a javunkra fordítani: ha máshogy nem, otthonról mindenki követheti majd a januári nyitókoncertet. Szerencsére nagyon profi stábbal dolgozunk, ezért biztos vagyok benne, hogy valódi koncertélményt élhet át, aki követi majd a live-streamet. Persze minket is rosszul érint a sok elmaradt koncert, de szeretjük, amikor néha van egy-egy nyugodtabb időszak. A Szent Efrém Férfikarnak 2019-ben átlag heti három próbája és százhúsz koncertje volt. Ez rengeteg szervezést is igényel, aminek egy részét én csinálom – szóval nekem ez egy teljes állás. Marcival most mindketten kisgyerekes apukák vagyunk, ezért egy átlagos nap körülbelül mindkettőnknek úgy néz ki, hogy felkelés, bölcsi, Efrém-próba, délután szervezés, este pedig koncert vagy altatás. Hétvégén ugyanez, csak akkor nincs bölcsi (nevet).
Tamás: Idén, 63 éves koromra sikerült elérnem, hogy a Budapesti Énekes Iskola, amely már évtizedek óta a Deák Diák Általános Iskolában működik, zenei tagozattá váljon. Ami azt jelenti, hogy a zenés osztályba járó gyerekeknek elsőtől fogva heti négy énekórájuk van. Ilyen még sosem volt. Ezzel egy másik világ tárult fel most előttem – bár lehet, hogy már nem a megfelelő időben. De soha nem ugrottam el a feladatok elől, és most sem teszem. Eközben pedig a Szent Efrém Férfikar is egyre jobban szól. És ahogy Lőrinc mondta, unokáim is lettek. Úgyhogy bizakodó vagyok.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>