Lackfi János: Karácsonyi hüllőhorror

Kis keresztfiam terráriumába karácsonyra efféle lénykét kellett vásárolnom. Végül is nyomtatópatron vagy elefántkölyök, ásványvíz vagy rakétakilövő, gyufa vagy atomreaktor, darab-darab. Egyre megy. Profi szállító nem kérdez, hanem beszerez, fuvaroz, pikk-pakk, sec-pec. 

Keresztgyerekeinket vészesen elhanyagoltuk, állandó csúszásban vagyunk ajándékokkal, látogatásokkal.

Volt olyan születésnapi ajándékunk, amely karácsonyra érkezett meg, volt olyan karácsonyi, amelyik születésnapra. Jó esetben még abban az évben. Vagy évtizedben. Vagy évezredben.

Jó esetben nem ettük meg vagy adtuk valaki másnak a pakkot, legyintve, hogy úgyis reménytelen, a híd túl messze van. Némelyik csomag talán évek óta bújik nálunk rejtett zugban, polcon, padláson. Örököseink majd átadják őszülő, kopaszodó keresztgyerekeinknek. Vagy kivágják egy konténerbe, ha van egy kis eszük.
Mióta rájöttünk, milyen pocsék keresztszülő-típusok vagyunk, számos kedves felkérést utasítottunk vissza, nem egy esetben komoly bántódást okozva. Mert hát mivel különb az egyik ember gyereke a szemünkben, mint a másiké, hogy emezt bevállaljuk, amazt nem? Hiába magyaráztuk, hogy hüppögő keresztgyermekeink szomorú szemű csapatába tartozni kétes dicsőség, sok-sok csalódás, nekünk pedig újabb emelet frusztrációnk tortájában.

Időnként aztán fellángol kötelességtudatunk, és próbáljuk menteni a menthetetlent. Mindig feleségem az, akit a lelkiismeretesség tettekre sarkall. És ez esetben én lettem az ő meghosszabbított keze.

Ha már járok a városban így advent utolján, ő kipuhatolta, hogy a kisfiú mindennél jobban vágyik egy terráriumban tartható, cuki gyíkra. Efféle jószágokat legnagyobb választékban és legmegbízhatóbban a Leguán névre hallgató boltban lehet kapni, címét le is lestem az internetről. Nem nagy ajándék, de nem is kicsi, amolyan közepesféle, éppen keresztgyereknek való.
Kocsim szerelőnél volt, gyalogosan vettem hát nyakamba a várost, egyéb napi teendőim közé iktatva be a gyíkvásárlást. Menet közben többször futottam össze ismerősökkel, akiknek nevetve regéltem: épp őssárkány-nézőben kajtatok. Hogy is hívják már az effélét? Mondta feleségem, mégsem emlékeztem rá, felhívni meg kínos lett volna, hiszen akkor újfent bebizonyosodik, milyen nehezen fog az agyam, ha efféle köznapi ügyekről van szó. Különben is megvan már, ennyire azért nem szalaszt az emlékezetem! Egy leguánt kell vennem a Leguánban. Mintha egzotikus piát kérnék: egy leguánt, haver, tisztán!

A boltban számos szimpatikus, kevésbé szimpatikus vagy egészen antipatikus hidegvérű lény mászkál, bújkál, leskel, kúszik, csúszik az üveglapok mögött.

Ha betörne az összes terrárium, szép kis kavarodás lenne madárpókokkal, boákkal, mint egy közepesen gagyi horrorfilmben. Kivártam a soromat, és közöltem óhajomat az eladóval. Kiderült, az árfekvésben tévedtünk, dupla annyiba kóstál szegény pára, mint amire számítottam. Ugyan már, ennyi lelkifurdalás mellett ne garasoskodjon az ember! Vágassam talán félbe a gyíkot? Fasírtba úgy is jó lesz? Jöjjön, aminek jönnie kell! Jött is... Mondták, a téli hidegre tekintettel egy vászonzacskóba tennék a fenevadat, és zsupsz a kabátom alá, különben félő, hogy kihűl. Nana, mi vagyok én, máriás huncut? Tegyék csak dobozba, így is elég idegesítő belegondolni!
Látványra rusnyább volt a koma, mint számítottam. Kékre-zöldre-pirosra összekent, kábszeres, alkoholista pánkfej, horgos fogakkal. Kunkorgó farka csapdosott, az eladó szerint komoly sebeket ejt vele. Hát nem édes? Hazafelé, kebelemben a motoszkáló döggel, felhívtam állatorvos haveromat, aki humoránál volt: élettanilag legjobb, ha csupasz mellkasomba rejtem az állatot, dudorásszak neki altatót, nehogy sérüljön a pszichéje. Ha megrágcsálja a mellbimbómat, ne törődjek vele, csak természetes anyahiány. 
Zsákmányomat kizötyögtettem Zsámbékra a távolsági busszal, és csak otthon esett le a végzetes tévedés.

Pettyes gekkót kellett volna hoznom, ami húszcentis cukiság. Az én drága szörnyem ellenben egy méter húszra is megnő, sétáltatásával kellő tisztelet vívható ki egy vidéki városkában.

Keresztfiaméknak építeniük kellett egy fal méretű terráriumot. A srác örült az elcserélt gyíknak, mert ha a csípősen csapdosó biztiőrt szabadon engedte szobájában, öccse nem mert bemenni, és megenni a félretett csokikat. Őshüllő-haverom végül valahogy meglépett, s tartok tőle, hogy egy végzetes napon fészereket rombolva, helybelieket ropogtatva, autókat égbe hajigálva feltűnik a véres horizonton a Leguán. És minderről majd én tehetek. 

A cikk Lackfi János „Vízen járni tilos” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>