Éjszakai félelmek

Gy. maga sem érti, mi történik vele. Fiatal, erős, sikeres férfi, megjelenése tökéletesen komponált, s megvan mindene, amire valaha is vágyott. Apja cégét viszi tovább, hozzáértéssel és büszkeséggel. Van minden, pénz, paripa, csak egy homokszem került a gépezetbe.

Az álmatlanság. Egy hónapja nem alszik.

Rajta, aki életét akarattal, önuralommal, törekvéssel viszi, pont az alvás fogott ki, az embernek ez a tanulatlan sajátja. Alvásklinika, felírt gyógyszerek – semmi nem segít. Az éjszaka ébren töltött órák nem tudnak használható ajándékká válni, az álmatlanság olyan fenyegetővé vált számára, hogy pihenését, egészségét, az eddig felépített „struktúrát” fenyegeti. Éjszaka temérdek ideje jut a gondolkodásra, pedig ez az, amit szíve szerint elkerülne. A szembesülést az „éjszaka kísérteteivel”, félelmeivel, szorongásaival.

Az ősbizalom nélkül

A fény különös. A nappal, a sötétség, a hajnal más megvilágításba helyezi a dolgokat. Gy. a házát, a rátelepedő sötétben végtelen nagynak érzi, s a fény kivonulásával a teret mintha nyomasztó sűrűség töltené ki, talán a boldogtalansága. És a fáradhatatlan igyekezetet amivel a nappalokat éli, átkúsztatja az éjszakába, próbál elaludni, amely azonban az alvás megakadályozásának legbiztosabb módja. Álmatlansága mardosó tükör, ami áthatja nappalait is. Megvan mindene, de álmok, álmodozás nélkül maradt. Mintha a játékosság, a kedv veszett volna ki eseményekbe zárt életéből.

Ráébredt, mennyire egyedül van, hiába körötte a sok ember, valójában nem bízik senkiben, és fokozott aktivitása annak is szól, hogy mindent kézben tartson, ne kelljen rábíznia magát másra.

A ma emberének az álmatlanság az egyik leggyakoribb problémája, s úgy tűnik, személyiségünknek, magatartásunknak egyre ritkábban erőssége mindaz, amit az alvás, az éjszaka megkövetelne tőlünk: a bizalom, az odaadás képessége, a görcsösen szorongatott állandó kontrollálási vágyunk elengedése. Nagy bennünk a büszkeség dominanciánkra, eredményeinkre, racionalitásunkra, hétköznapi tudatunkra. Félünk a sötétségtől, az ismeretlentől, ami felett nincs hatalmunk.

Tudatos szembenézés

Az elalvási nehézségben, álmatlanságban szenvedő gyakran fél elengedni tudatos kontrollját, és emiatt nehezen tudja lezárni a napot és rábízni magát az éjszaka törvényeire. Az álmatlannak fontos lenne megtalálnia, mitől is fél valójában, hogyan viszonyul a bizalom, az odaadás, a mulandóság témáihoz. Az erős „én-tudattal” bíró emberek az elalvást veszélyként élik meg. Pedig az elalvásnak biztos módja, ha kedvező feltételeket teremtünk hozzá, megpróbáljuk tudatosan lezárni a napot, „kikapcsolni” tudatosságunkat, engedni dominanciánkból. Légzésünk figyelése, a „bárányok számolgatása”, bármely monotónia és a türelmes bizalom, hogy megtörténik, átkapcsolja az aktív bal agyféltekét a jobbra, a passzívabb, éjszakai pólusba. Az altató, átmenetileg, a testi-lelki egyensúly felborulásával fenyegető esetekben segítség lehet. De valójában nem tesz mást, mint „elmosottá” teszi életünknek azokat a területeit, melyek gondoskodást igényelnének. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>

„Sikerült egy jópofa mémet alkotnunk: egy olyan kis unikornis macskát Elton John szemüveggel, akit Eltonnak is hívunk”- ecseteli innovatív marketing projektjét az egyik nevező cég a Marketig Diamond Awards kapcsán készült videósorozatban. 

A díj történetében most először fordult elő, hogy az early bird jelentkező 24 versenyző bemutatkozó kisvideóban ismertethette cégét és a nevezett projekteket. A különleges kisfilmek egy helyre kerültek fel, a  https://lounge.hu/mda oldalra, hogy a marketing szakma iránt érdeklődők széles áttekintést kapjanak a kreatív munkákról és a pályaművek mögött álló cégekről.

A bemutatkozó kisfilmek azért is különlegesek, mert a nevezett projektek mellett egyedülálló képet adnak a járványhelyzet miatt változásra kényszerülő marketing szakmáról is. Volt, aki kozmetikai webkongresszust hozott létre (1700 kozmetikus online részvételével), míg más digitális diákcsere programot szervezett Hollandia és Magyarország között. A gyors és leleményes megoldásokról szólt tehát a 2020-as év - ez jól látszik a különleges bemutatkozó videókból. Ráadásul a kisfilm-sorozat itt még nem ér véget, ugyanis a nyertesekről újabb izgalmas anyagokat ígérnek a szervezők, ezért érdemes a lounge.hu és a marketingdiamond.hu weboldalát egyaránt követni.

A verseny fontos küldetése egyébként, hogy teret adjon a kisebb ügynökségek és a kisebb költségvetésből megvalósuló marketingprojektek számára egyaránt. Így a pályázók döntő többsége maga is a KKV szektort erősíti, éppen ezért hatalmas a verseny és az izgalom, hogy ezúttal kik vihetnek haza gyémántdíjat.

És amíg az eredményekre várunk, (tekintettel arra, hogy most kezdődött meg a zsűrizés időszaka) addig jó nézni a motiváló, kreatív kisfilmeket. Megtekintve őket ugyanis azt érzi az ember, hogy a magyar marketingesek még a legnehezebb helyzetben is meglátják a reményt és a pozitívumot, az így kapott lehetőségekből pedig hamar sikert kovácsolnak.

A konfliktushoz néha nem is kell a másik ember, elég vagyok problémának én, magam. Több pszichológiai és filozófiai irányzat szerint az ember egy rakás konfliktus. Sartre szerint Isten azzal indította el a lavinát, hogy szabad akaratot adott. Életünk során folyamatosan döntenünk, választanunk kell, s ez állandó konfliktushelyzetet teremt a személyiségen belül.

A fogyasztói társadalomból érkező ingermennyiség ma már olyan mértékű, hogy gyakran belefáradunk pusztán abba, hogy eldöntsük milyen mosóport vagy plazmatévét vegyünk, s kapcsolati döntéseinkre már nem jut energiánk. Ezért egyszerű, hétköznapi kérdések, vagy problémák napokig tartó vitát, veszekedést válthatnak ki, s hogy rövid úton eljutnunk a kommunikációs zsákutcáig.

A kapcsolati problémáink jó része abból adódik, hogy saját, belső konfliktusainkat sem rendeztük, így nem tudunk megfelelő empátiával fordulni a másik felé. Ahhoz, hogy a kollégáinkkal, vagy férjünkkel, fiunkkal beszélgetni tudjunk, akár csak hétköznapi dolgokról is, egymásra hangoltságra van szükség.

Nyitott kommunikációra, melyben próbáljuk megérteni a másikat, s reagálni arra, ami mondandójából számunkra fontos volt. Konfliktushelyzetben nagyon gyakori, hogy megszűnik a nyílt kommunikáció, az egymásra figyelés csatornái beszűkülnek, sokszor teljesen el is záródnak. Mindenki csak a magáét mondja, s a másik érvei előtt teljesen bezárja magát. Ezzel mintegy védi önmagát az újabb, számára befogadhatatlannak tűnő információ elől, ami, illetve aki, nem más, mint a másik ember.

Nagyapáink idejében majd’ minden faluban élt egy bölcs aggastyán, akit a tyúkpörökben békebírónak felkértek. A mediációs beszélgetések lényege is ilyesmi, fő célja az egyenrangú kommunikáció elindítása, hogy a vitatkozók kimozduljanak saját, megkövesedett álláspontjukból, megértsék egymás érveit, s rálássanak azok belső mozgatóira. Ehhez azonban először magunkat kell megismernünk, hiszen ha probléma adódik általában a „rosszabbik énünk” jön elő. A mediátorok négy alaptípust határoznak meg a konfliktuskezelés szempontjából. Koordinátarendszerük függőleges tengelyének csúcsán önmagunk elfogadása, legalsó pontján önmagunk elutasítása áll. A vízszintes tengely a világgal való viszonyunkat mutatja meg, elfogadjuk vagy elvetjük a környezetünkből érkező hatásokat. A koordinátarendszer négy tartománya határozza meg az alaptípusokat.

A manipulatív típus önmagát, és környezetét sem fogadja el. Zavarodottan áll a világban, nem érti, mi folyik benne és körülötte. Krízishelyzetben nincs önálló véleménye, sodródik a tömeggel, azt teszi, amit mindenki más, önálló véleményalkotásra képtelen.

A passzív ember a társadalmi konvenciókat elfogadja, de magát nem. Rendszerint negatívan ítéli meg önmagát, folyamatos lelkiismeret-furdalással küzd, saját megítélés szerint sohasem teljesít elég jól. Éppen ezért megpróbál kitérni a konfliktusok elől, inkább a munkájába, családjába menekül, s ha lehet, nem nyilvánít véleményt.

Az agresszív típus önmagát elfogadja, ám környezetét nem. Saját véleményét, és nézeteit tartja a legfontosabbnak, s ezt támadóan közvetíti, sokszor bántó vagy etikátlan eszközöket is bevetve. Véleményét tényként közli, ellenvetést nem tud, s nem is akar elképzelni.

A konfliktushelyzetek győztesei általában asszertív, kellő határozottságú emberek, akik önmagukat és környezetüket is képesek elfogadni, ám minden esetben mérlegelik a külső és belső tényezők egyensúlyát. Érdekli őket mások érzései, gondolatai, őszinték, egyenesek. Nyíltan kérdeznek, s meg is hallgatják a válaszokat. A megszerzett ismeretek birtokában döntenek, s a későbbiekben is felelősséget vállalnak döntéseik következményeiért.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>

Ó, drága szenvedélyek! Ha könyvelőalkat volnék, és összeadnám a cigire költött összegeket, falnak mennék tébolyomban. Egy cseles netes alkalmazással kikalkuláltam: tíz év dohánymentességemmel négymillió forintot sikerült megspórolnom az emberiségnek.
Egyik barátom nappalijában menő zsúrkocsi állt, rajta pár szál cigaretta csinos tartóban. Ha megkívánja, elpöfékel egy szálat, de nem többet.

Egyszer átbiliárdoztunk vele egy éjszakát, én hajnali négyig legalább egy-másfél dobozzal elszívtam, ő viszont, bár százszor kínáltam, beérte egy szállal. Imponáló önuralom! 

Nemdohányzó nagyanyám mindig tartott otthon kőkorszakinak számító Fecske-cigarettát, mert a polgári jómodorhoz hozzátartozott, hogy ha a vendég effélét kér, hát tessen parancsolni. Kertész lévén egyszerű, kétkezi emberek is gyakran látogatták, és bármilyen úri modora volt, öntudatosan megbecsülte a munkást. Bár azért nem fukarkodott csípős, vitriolos megjegyzéseivel. Akik szerették, ilyen karakánnak szerették. Dohányos-létem cifra nyomorúságában egyszer ráfanyalodtam, hogy nagyanyám fiókját megdézsmáljam. Kezdett már összezavarodni addig oly kristálytiszta elméje, reméltem, büntetlenül véthetek kétcigarettányit az emberség gyémánttörvényei ellen.
Otthon sosem gyújtottam rá, cigizni kettős életet jelentett. Ez a legszégyenletesebben akkor ütközött ki, mikor feleségem elment otthonról, az épp aktuális kicsi rám volt bízva, én pedig tizenegykor már remegtem a nikotinéhségtől. Iszonyúan vágytam az elképesztő jól eső NECre, azaz Napi Első Cigimre.

A nap felé forduló, füst-kacskaringókban gyönyörködő extázis helyett aztán sietősen szipákoltam el a dohányrudat, folyton csekkolva, nem veszi-e észre a drága csöppség, miként mérgezi magát édesapja.

A dohányzás vágya gyakran el is hajtott otthonról, könyvtárban dolgozgatva bármikor kilóghattam pár slukkra. Le voltunk gatyásodva, hát ócska dolgokat füstöltem. Nem volt még divatja a sodrós ciginek, anyagi okokból az úttörők közt jártam. Ritka nap meghívtam magamat egy-egy úri Kentre vagy Davidoffra, ám pöfögtetés közben mardosott a lelkifurdalás, amiért kisebb vagyont változtatok légneművé káros szenvedélyem vonzásában.

Nagyon szerettem esténként bagózni, brüsszeli szállásunk padlásablakából vagy zuglói erkélyünkről romantikus figyelemmel kísérve az emberek életét, konyhai, nagyszobai jeleneteket, szerelmet, gyereketetést, tévézést, teregetést. Kezemben a dohánymintával, a felfénylő parázzsal mintha őrködnék a csendes emberi egzisztenciák felett. Ez a kicsit gőgös, nagyon szeretetteljes emeleti pozíció megfelelt dédelgetett írói álmaimnak. Prométheusz ellopta az istenek tüzét, fényénél átérzi az összes örömöt, fájdalmat, vágyódást, dühöt, hogy papírra vetve mindet továbbadhassa olvasóinak! Ehhez miért kell magamat összebüdösíteni kátrányos növény termékekkel? Hát ööö, ez olyan művészi... Feleségemet nemigen győzte meg a magyarázat. Bárhogy fürödtem le, mostam hajat, fogat, borotválkoztam, illatoztam, minden mesterkedésemen keresztül érezte a gyűlöletes, idegen bagószagot.

Kép

Kép: Unsplash

Néha próbáltam pipázni, de valami trükkről lemaradtam, mert az amúgy illatos tevékenység nálam ocsmány bűzzel járt. Találtam egy trafikot, ahol százhúsz forintért komoly szivarokat lehetett kapni. Ha napi eggyel beérem, az egészségesebb és olcsóbb bármi másnál. Nem jött be, elkezdtem letüdőzni a vastag füstöt, és hamarosan az adag is kevés volt.

Szenvedélyes alkat lévén vagy csinálok valamit, vagy nem. A józan mérték fogalmát nem nekem találták ki.

A sokadik figyelmeztető jel az volt, mikor egy borfesztivállal súlyosbított szlovéniai írótalálkozó öt napjára egy karton rémes világoskék Pall Mallt vittem, de már félidőben vennem kellett újat. Igaz, osztottam is. Ám kunyiztam is, ha elfogyott. Negyedik gyermekem, Johanna születésével egyidőben végül sikerült letennem a bagót. Már nemdohányzóként vártam egyszer a távolsági buszomra, és dobozos sört szürcsölgettem egy padon.

Hajléktalan fazon lépett oda, cigit kért. Buta büszkeséggel feleltem, nem dohányzom. Furfangosan vágott vissza:
– Akkor minek iszol?

A kérdés jogos, ezzel meg is volt a házi feladatom a rákövetkező tíz évre.
Immár húsz év dohánymentesség után rájöttem, az egész bagózásból azt az önzetlen gesztust sajnálom leginkább, amikor egyik dohányos tüzet ad a másiknak. Többször rákérdeztek az utcán, és mindig megszégyenülten feleltem: nincs tüzem. Aztán rájöttem: hiszen nemdohányzó is hordhat magánál gyufát! Vettem is öngyújtót, de azóta senki nem kért tőlem tüzet. Biztos nagyon nemdohányzó pofám lett azóta. Végül Ausztráliában sikerült elcsípnem rágyújtás előtt házigazdámat: várj, van gyújtó a kabátomban! És megkínáltam a föld túloldaláról hozott, hamisítatlan magyar tűzzel.

A cikk Lackfi János „Vízen járni tilos” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A történet nagyon kicsi, nagyon intim, nagyon egyszerű. Egy fiatal párról szól, akik születése után nem sokkal elveszítik újszülött gyermeküket. A bő kétórás játékidő első félórája után ennek utóhatásait látjuk, leginkább az anyáét, hiszen – noha ketten osztoznak örömben és bánatban – sokkal inkább az anya a film főszereplője, mint férje vagy bárki más. Azt látjuk, hogyan idegeníti el magától a világot fájdalmai közepette, hogyan nem tudnak együtt, egymást segítve túl lenni a tragédián, hogyan nem érti meg az ő bánatát senki. Leginkább azt, hogy a főszereplő nő mennyire nem is akar kikerülni a gyász folyamatából, mert akkor végleg elveszítené kislányát. A film végére persze kiderül, hogyan lehet mégis megtenni.

Ez a film Mundruczó Kornél első angol nyelvű munkája, ami minden nem angol anyanyelvű alkotó életében hatalmas lépés.

Korosztályában ilyen Jórgosz Lánthimosz, aki Kutyafog című görög filmjével még csak Oscar-díjra jelölt volt, A homár című disztópiája Colin Farrellel és Rachel Weisszel viszont már világhírt hozott számára. Vagy ott van Joachim Trier, aki érzékeny, depresszív norvég filmjei után Gabriel Byrne-nel és Isabelle Hupert-rel forgatta első angol nyelvű filmjét. Noha egy generáció velük, a magyar rendezőnek kicsit később jött az áttörés: amíg Lánthimosz három, Trier pedig két saját anyanyelvű film után tudott nemzetközi szintet lépni, addig Mundruczó nyolc filmet forgatott le itthon – igaz, a legutolsó, A Jupiter holdja már inkább nevezhető európai filmnek, azonban mégis magyarul forgott Budapesten, szinte kizárólag magyar színészekkel.

Egy ilyen lépés után a rendezők könnyebben elveszítik a rájuk jellemző, addig kialakult stílusukat, különösen az idegen környezet és a nem anyanyelvi munka miatt. Ez a veszély némileg itt is fennáll, hiszen a hazai élethelyzetek helyett most egy bostoni felső középosztálybeli családi drámát látunk, amihez nyilván nehezebb alkalmazkodni innen, Közép-Európából.

Ha talán annyira nem is mundruczós, mint a korábbi darabok, de az eddigiekhez hasonlóan a rendező ezen filmje is saját fejlesztésű történet, pedig az ilyen amerikai stúdiómunkáknál nagyon ritka, hogy valaki a saját forgatókönyvét valósíthassa meg.

Jelen esetben a rendező felesége és gyakori alkotótársa, Wéber Kata a szerző. Az eredetileg színpadra készült darabot először itthon szerették volna megvalósítani, de a Magyar Nemzeti Filmalap támogatói pályázatán nem ment át. Így, persze némileg másképp, áthajózott a tengerentúlra.

A „Pieces of a Woman” (merthogy nincs magyar címe a filmnek, nem is akarnak az alkotók, de szó szerint így fordítható: egy nő darabjai) ebben a fentebb leírt egyszerűségében találja meg szépségét. A női főszereplőt, Marthát alakító Vanessa Kirbyt – akit A korona című népszerű sorozat Margit hercegnőjeként ismerheti sok magyar filmkedvelő – elementáris erejét mutatja meg a színjátszásnak: néhol nagyon is hangosan nyílt, néhol extrém visszafogott, belül morzsolódó, emésztődő. Mellette a kontrasztot testesíti meg a kissé bumfordi, nyers, de hatalmas szívű férj, Sean (Shia LaBeouf).

A film legjobb részei is leginkább Kirbynek jutnak, ami az első félóra és az utolsó 15 perc. Ha a kettő közötti 80 percnyi játékidő nem volna ennyire laza és néhol nagyon széttartó, mestermű lehetne.

A film kezdetén látható nagyjából 25 perces szülési jelenet nagyon erős, elképesztő módon szippant magába a történet. A meleg otthoni fények, a szeretetteljes légkör, a megérkező bába, a fájdalom, az öröm, majd a baba elvesztése… Az első gondolatom: hogyan tud egy férfi egy ilyen jelenetet megrendezni egy olyan nővel a főszerepben, akinek még nincs gyereke?!

A folytatásban a gyászfeldolgozás, vagyis éppen hiányának feldolgozása tölti ki a film legnagyobb részét, és ez a leginkább veszélyes szakasz, ahol könnyen megbicsaklik az első félóra felépítménye. A kora ősztől tavaszig tartó történet magában hordozza a különböző életszimbólumok alkalmazásának lehetőségét, amelyekkel azonban néha túlságosan is élnek az alkotók. A befelé forduló főszereplők és kettejük párkapcsolati krízise a téli hónapokban éri el mélypontját, és a természethez hasonlóan tavasszal tér vissza itt is az élet, aminek azért mégis van jelentősége.

Mert akármilyen mély a fájdalom, és gyakran akármennyire is szájbarágó a megvalósítás, az élet így is, úgy is utat tör magának, és az utolsó szekvenciában néhány nagyszerű képpel mutatja meg éltető erejét. Hogy pontosan hogyan? Ez maradjon titok! A néző és a film titka.

A kislányom megszületése az egyik legnagyobb csoda volt az életemben. Amikor hazajöttünk a kórházból, nem volt kérdés, hogy éjt nappallá téve arra fogok törekedni, hogy mindent megadjak neki, hogy boldog és teljes gyermekkora lehessen. Aztán a lassan megszokottá vált pelenkázások, altatások, mondókázások, szoptatások, majd bébiétel-készítések közepette arra lettem figyelmes, hogy teljesen „elmerültem” a gondoskodásban.

Bár ennek tagadhatatlanul megvan a maga szépsége is, a babám féléves kora környékén elkezdett hiányozni a régi önmagam és a magamra szánt „énidő”.

Az anyai kötelességeimet továbbra is lelkiismeretesen elláttam, de a kedélyem szürkébb, a mosolyom halványabb lett. Aztán az édesanyámmal történő egyik telefonbeszélgetés alkalmával egy-két könnycsepp is kibuggyant, majd lelkiismeret-furdalással terhelten bevallottam, hogy jelenleg semmi másra nem vágyom annyira, mint egy szabad félórára, amikor végre magam lehetek – egy kicsit az imádott kisasszony nélkül. Szerencsére egy rendkívül empatikus édesanyával áldott meg az ég, aki azonnal tudta, min megyek keresztül – kijelentette, hogy mostantól a hét egy napját nálunk tölti, én meg kezdjek el programokat szervezni, amíg ő „unokázik”, így mindenki jól jár.

Az agyas szülők

„Mikor is van ennek a projektnek a leadási határideje? Ma ki viszi a kisebbiket a fociedzésre? Vajon reggel beraktam a fehér mosást, vagy csak előkészítettem?” A munkával, a gyerekekkel és a háztartással járó feladatok projektmenedzseri gondolkodást követelnek a szülőktől. Ez az igencsak fárasztó tevékenység – ahogy arra Beth Frates, a Harvard Egyetem orvosi karának adjunktusa is rámutat – az agyunk prefrontális kérgét mozgósítja, ami a racionális gondolkodásért és az önuralomért felel. Mi történik azonban, ha erőt vesz rajtunk a fáradtság – ami lássuk be, minden szülő életében elkerülhetetlen? Ilyenkor az amigdala aktivizálódik az agyban, ami evolúciós szempontból a hatékony menekülésért és küzdelemért felelős – ez rendkívül hasznos, ha egy kardfogú tigrissel találjuk szemben magunkat, ám korántsem annyira jó tomboló gyermekünk vonatkozásában.

Ahhoz, hogy a szülőséggel járó összes feladatot megfelelően el tudjuk látni, elengedhetetlen, hogy időnként pihenjünk.

Ahogy egy időnként túlterhelődő informatikai rendszernek, úgy az agyunknak is töredezettség-mentesítésre van szüksége, hogy utána újult kedvvel, feltöltődött energiatárakkal vethessük bele magunkat az élet egyik legnagyobb kalandjába, a szeretettel teli gyereknevelésbe.

A fránya bűntudat

Annak a hátterében, hogy ezt a mókuskerékből való kiszakadást miért nem sikerül a legtöbb szülőnek (és jellemzően anyának) megoldania, egy meglehetősen komplex képlet áll. Ennek jelentős hányadát a bűntudat teszi ki. Szerető szülőként valószínűleg mindnyájan éreztük már azt, hogy bármennyire is igyekszünk, az energiánk, az időnk és a lehetőségeink végessége miatt nem tudunk mindent megtenni a gyerekeinkért.

Ezért első lépésként el kell fogadnunk azt a tényt, hogy a feltétlen szülői szeretet nem egyenlő a teljes önfeláldozással és önfeladással.

Attól, hogy gyerekünk van, nem szűnünk meg egyéniségként, külön entitásként (is) létezni. Az alkalmanként önmagunkra szánt idő tehát egyáltalán nem luxus, amiért bűntudatot kéne éreznünk, hogy épp nem a kicsikkel vagyunk. Ez egy szükséges dolog, ami ahhoz kell, hogy igazán jó szülők lehessünk. Hiszen ahogy a mondás is tartja: „A baba is akkor van jól, ha anya jól van.”

További lépés, ha azt is felismerjük, hogy a gyermeknek elsősorban a megszakítatlan, fókuszált szülői odafordulásra van szüksége, és nem arra, hogy valaki állandóan mellette legyen. Egy napi rutinba belefásult, ingerlékeny és türelemre képtelen anya 0-24-es jelenléte sokkal kevesebbet ér ugyanis egy kisgyermek fejlődése szempontjából, mint az, ha a beiktatott feltöltődésünk után teljes gőzzel, néhány órára csak őrá figyelünk. Meghallgatjuk a gondolatait, beszélgetünk vele a világról, vagy épp feloldódunk a vele való játékban.

Önnek napi hány perc adatik meg saját magára?

Elméleti szinten persze könnyű a szülői „énidő” fontosságáról beszélni. De mi a helyzet a valósággal? Egy 2014-es brit kutatásban mintegy 2000 anyát kérdeztek meg a pihenési, kikapcsolódási lehetőségeikről. A válaszok döbbenetesen szomorú képet festettek fel: egy anya átlagosan napi 17 percet tud magára szánni, mindezt úgy, hogy a válaszadók 51%-a zéró „énidőről” számolt be, mert a hetük egészét a másokról való gondoskodás tölti ki.

Ez döbbenetesen kevés. Még ha a nagyon optimista napi 17 percet nézzük is: ez épp egy zavartalan fürdőszobai körre és egy csendben elfogyasztott teára elég. Az anyák nagy része ráadásul azt is jelezte, hogy az időnként felszabaduló percekben sem tudnak igazán leereszteni: a fejük zsong a rengeteg feladattól, és ilyenkor is rendszerint a következő napi teendőket gondolják át.

Így nem adatik meg nekik a valós pihenés, ami szükségszerűen kimerüléshez vezet, a folyamatos, éveken át tartó túlterheltség pedig a keserű frusztráltsághoz – ha úgy tetszik, a „házisárkányság” kialakulásához.

A család egy csapat

A fenti kutatás az anyák általános leterheltsége kapcsán a házimunkára is kitért: korunk üdvözölendő emancipációs törekvéseinek ellenére ennek a 78%-át még mindig a nők végzik. Sajnos ez a heti/napi rendszerességgel vitt „láthatatlan munka” nem hasonlítható össze az időnként felmerülő karbantartási, szerelési munkákkal (de még a fűnyírással sem), amiket a klasszikus családmodell a férfi feladatkörrel azonosít.

Ahhoz, hogy az anyáknak is több idejük legyen magukra – és így a gyerekeikkel és a párjukkal való kapcsolatukban is kiegyensúlyozottabbak legyenek – elengedhetetlen, hogy mindenki kivegye a részét a teendőkből. Ahelyett, hogy társadalmi diskurzusként is azt erősítenénk, hogy egy nőnek minden terhet illik elcipelnie (mások helyett is), inkább a csapatmunka, a hatékony együttműködés fontosságát kéne közvetíteni a „jövő anyái és apái” számára is.

Summa summarum: bármennyire is nehéz megoldani, megküzdeni a szülői bűntudattal és nem ritkán a kívülről érkező anyaszégyenítéssel, egyszerűen a saját magunk és családunk egyben tartása érdekében muszáj időt szánnunk önmagunkra.

Ne habozzunk külső segítséget kérni (akár a gyerekekre való felvigyázásban, akár a takarításban), időnként ételt rendelni, vagy csak megtanítani a már nagyobbakat arra, hogy legalább napi negyedórát hagyjanak anyának csak saját magára. Nagy és égbekiáltóan „önző” dolgokra természetesen nem kell gondolni: elég, ha hetente kétszer elmegyünk sétálni, néha találkozunk a barátainkkal, áldozunk a testmozgásnak, a kedvenc sorozatunknak vagy a hobbinknak. A lényeg: csak töltődjünk fel!

Mindannyiunk életében előfordulnak kihívások, bonyodalmak, ezekkel pedig megjelenik a stressz is. Sokan úgy tekintenek az optimizmusra, mint egy ecsetre, amellyel a nehézségek sötét foltjai rózsaszínre festhetők, és segítségével a fájdalom, a problémák, valamint a bonyodalmak egy pillanat alatt eltüntethetők.

Az optimista személyek titka azonban nem abban rejlik, hogy mindent kizárólag pozitív fényben látnak, hanem abban, hogy képesek reálisan felmérni a különböző élethelyzetek jellemzőit, és így megfelelő válaszokat adni a problémák megjelenése esetén is.

Életünk során számos különféle kihívással találkozhatunk, ezek közül van olyan, amit képesek vagyunk befolyásolni, míg más esetben egyáltalán nem a mi kezünkben van az irányítás. Az optimista szemléletmód mind a kontrollálható, mind a kontrollálhatatlan helyzetekben pozitív hatású.

A siker víziója

A kontrollálható nehézségek felbukkanásakor a derűlátó emberek bíznak a pozitív végkifejletben és a céljaik elérésében. Mivel hisznek abban, hogy képesek hatást gyakorolni az őket érintő eseményekre, ezért hajlandóak erőfeszítést tenni a megoldás előmozdítása érdekében. Ezzel szemben a kevésbé optimista személyek nem bíznak a pozitív kimenetelben, ezért inkább elterelik a figyelmüket, és elmenekülnek a nehéz helyzetek elől. Ha például azzal szembesülünk, hogy egy hét múlva vizsgáznunk kell egy nagyon nehéz tantárgyból, akkor két dolgot tehetünk: elképzelhetjük, hogy sikeresen teljesíteni fogjuk a vizsgát, vagy akár azt is, hogy meg fogunk bukni. Az optimista hozzáállás, vagyis a siker elképzelése előmozdítja, hogy bízzunk a cél elérésében, ezért hajlandóak leszünk erőfeszítést tenni, időt és energiát fordítani a tanulásra. Ezzel szemben a bukás víziója ellentétes hatást ér el, hiszen teljesen felesleges olyasvalami miatt fáradozni, ami eleve kudarcra van ítélve. Mindazonáltal előfordulhatnak olyan esetek is, amikor nem a derűlátás, valamint a pozitív kimenetelre való összpontosítás vezet a sikerhez.

A magas szorongásszinttel jellemezhető személyek esetében a negatív kimenetelre való felkészülés hatékony szorongáscsökkentő és teljesítménynövelő stratégiaként működik.

Másoknak pedig az segít a nehézségekkel való szembenézésben, ha a negatív és a pozitív végkifejletre egyaránt felkészülhetnek.

Optimista újratervezés

Életünk során számos olyan helyzet is adódhat, amikor az irányítás nem a mi kezünkben van. Az optimizmus ezekben a kontrollálhatatlan helyzetekben is kifejti pozitív hatásait, méghozzá úgy, hogy hozzájárul az új körülmények elfogadásához, a probléma pozitív átkeretezéséhez, illetve ahhoz, hogy a humort megküzdési stratégiaként alkalmazzuk. Ezen módszerek segítenek, hogy könnyebben birkózzunk meg a megváltozott élethelyzettel, illetve hogy feltérképezzük azokat az információkat, amelyek hozzájárulhatnak az új körülményekhez való alkalmazkodáshoz. Ezzel szemben a borúlátó személyek hajlamosak a negatív aspektusokra koncentrálni, és a tagadásba menekülni, ami hátráltatja a továbblépéshez szükséges információk megszerzését, valamint a tudatos megküzdést a kihívásokkal.

Naivitás vagy derűlátás?

Annak ellenére, hogy az optimista szemléletmódnak megvannak a maga előnyei, egyesek igen negatívan tekintenek arra a határtalan derűlátásra, amikor valaki a saját életében alábecsüli a negatív történések előfordulásának valószínűségét. Azért ítélik rendkívül kockázatosnak az effajta szemléletmódot, mert úgy gondolják, hogy csökkenti a személy veszélyérzetét, aki így nem tesz meg mindent a rá leselkedő veszélyek elkerülése érdekében. Például ha valaki úgy gondolja, teljesen valószínűtlen, hogy autóbalesetet fog szenvedni, akkor kevésbé lesz óvatos, a figyelme lanyhul, így a baleset kockázata megnő. Ugyanakkor bizonyított tény, hogy az optimista elvárások nem szakadnak el olyan mértékben a valóságtól, hogy galibát okozzanak.

Sőt, azok a személyek, akik bizakodóak a jövőjükkel kapcsolatban, általában több óvintézkedést tesznek a problémák elkerülése érdekében.

Vagyis az a személy, aki alábecsüli az autóbaleset kockázatát, azért teszi ezt, mert betartja a sebességkorlátozást, nem hajt át a piroson, lassít a zebra előtt, nem előz szabálytalanul, és általában véve odafigyel arra, hogy mindent megtegyen a baleset megelőzése érdekében.

Különbözőek vagyunk, ezért a kihívásokra adott válaszaink sem egy kaptafára készülnek. Ne nyugtalankodjunk hát, ha nem látunk mindig mindent pozitív fényben, a lényeg az, hogy ne roppanjunk bele az élet nehézségeibe, ne meneküljünk el előlük, és ne adjuk fel a harcot, hanem nézzünk szembe a problémákkal, hisz számos erőforrásunk van ahhoz, hogy megbirkózzunk velük.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>

Iustitia vagy Aequitas?

Az ókori Rómában nem kedvelték túlzottan az igazság és igazságszolgáltatás istennőjét, Iustitiát. Vonzóbbnak találták a jogegyenlőséget és méltányosságot megtestesítő alakot, Aequitast, akit kezében mérleggel ábrázoltak. Később a zord Iustitia magába olvasztotta társát, mely nemcsak növelte népszerűségét, de a korrektség istennőjévé válva autentikusabb lett, hiszen eltekintve minden kontextustól és körülménytől, nem létezik „mezítelen igazság”. Inkább számtalan valóság állítható párhuzamosan egymás mellé, amelyek közül mindenkinek a magáé jelenti az igazságot.

Mi a hazugság?

Alapvetően a másik szándékos megtévesztését gondoljuk hazugságnak. Nem mindegy azonban, milyen célból döntünk a valóság torzítása mellett. A fehér vagy kegyes hazugság mások érzéseinek védelmét, vagy a konfliktus elkerülését szolgálja, jellemzően a nők vetik be. A férfiak elsősorban saját önbecsülésük fenntartása érdekében füllentenek. A fekete hazugság a saját érdekeink szem előtt tartása mellett, illetve haszonszerzés végett a másik fél megkárosítása. A közvélekedés az előbbit elnézi, az utóbbit elítéli. De valóban jó-e a kegyes hazugság?
Ha egy viszonyban a békességet, a másikkal való kapcsolat fenntartását helyezzük előtérbe, választhatjuk az őszintétlenséget.

Sok párkapcsolat, barátság marad fenn az egymásnak kölcsönösen elnézett, apró megtévesztéseknek köszönhetően.

Például tudom, hogy a barátnőm kibeszél, mégsem szembesítem vele, helyette inkább nem tárok fel előtte igazán fontos érzéseket és gondolatokat, cserébe viszont jól érezzük magunkat együtt. Fogalmazhatok magamnak így: ő a pletykás, de szórakoztató barátnőm. Hogy mikortól válunk hiteltelenné a kapcsolatainkban, azt a saját magunkkal szembeni őszinteségünk határozza meg. 

Ez a gyerek hazudozik

A gyerekek nagyotmondása vagy meseszövése a felnőttkori hazudozástól különbözik. A totyogók átlátszó ferdítésein még legtöbbször együtt nevet a család. Mintha éreznénk, hogy a kicsi értelmi fejlődésével áll kapcsolatban, amikor az apa szintetizátorán éktelenkedő festéknyomok gazdájának a szomszédot nevezi meg, aki persze nem is járt ott.
A kognitív fejlődés során az ovisok fantáziatevékenysége egyre élénkebben bontakozik ki, ami ún. fantáziahazugságokhoz vezet. Egy szülinapi zsúron a fiam a legnagyobb komolysággal állította a kisállatai iránt érdeklődő anyukának, hogy neki otthon 50 cápája van az akváriumában, abból egy rózsaszín, ami a nővéréé. Néha egész csoportok közös meseszövése okoz fejtörést a pedagógusnak, mint abban az óvodában, ahol bármilyen csínytevés eredetét kutató kérdésre kórusban kiabálták a leleményes középsősök: „a láthatatlan gyerek volt!”

Az ovis fantáziálás azért nem minősül hazugságnak, mert nincs meg benne a megtévesztés szándéka.

Nem tudják pontosan szétválasztani a vágyaikat a valóságtól, és legtöbbször saját magukat buktatják le, mivel senkit sem akarnak igazán becsapni.

Büntessem vagy hunyjak szemet?

A hazugság és csalás képessége az érzelmi és szociális intelligencia fejlődéséhez is kapcsolódik. A társasjáték során csaló kisiskolás saját ügyességét próbálgatja: vajon lebukom vagy át tudom verni a többieket? Ebben az időszakban kezdenek érdeklődni a szemfényvesztés művészete, a bűvészet iránt is.

Ahhoz, hogy valakit becsapjunk, el kell tudnunk képzelni, mi játszódik le a fejében, előre kell vetítenünk a reakcióit, ami jelentős empátiás készségeket igényel. Nem véletlenül képtelenek a hazugságra az autizmus spektrumzavarral élők.

A kisiskolások kialakult szabálytudatuk miatt egyre inkább szembesülnek a normák áthágásának következményeivel. Legtöbbször azért nem mondanak igazat, mert meg akarják úszni a büntetést. Ha értékeljük az őszinteséget, és nem csapunk le kegyetlenül minden apró kihágásra, akkor jó eséllyel becsületességre szoktathatjuk őket. A súlyos megtorlással olajat öntünk a tűzre! Sok, később notórius hazudozó szülei kíméletlen, autoriter nevelési stílust alkalmazó, merev normákat követő személyiségek voltak. Viszont semmiképp ne hunyjunk szemet! Egyszerűen öntsünk tiszta vizet a pohárba: tudunk a valótlanságról, a kommunikáció alapját ez nem képezheti tovább.

Kép

Kép: Unsplash/Eric Muhr

Titkolózás, hallgatás, kamuzás

A serdülő a leválás során a hallgatással, titkolózással teremti meg a távolságot saját maga és szülei között. Ahogyan szobájába zárkózva kirekeszti őket intim szférájából, úgy a nem kommunikálással jelzi: „ne gyertek közelebb!” Az élmények megosztásának gátlása a határképzést szolgálja.

A kíváncsiskodás, tolakodás kényszeríti a serdülőt hazugságra: akkor kamuzik, amikor veszélyben érzi függetlenségét, bontakozó autonómiáját, személyes életét.

A kamaszkor a különböző szerepek próbálgatásának időszaka is. Néha úgy tűnhet, a serdülő nem önmagát adja, amikor a kortárs csoport normáit követve más arcát mutatja, mint amit a szülő ismer. Átmeneti jelenségről van szó, amely során a fiatal fontos viselkedésformákat sajátít el, identitását formálja. Ugyanakkor a túlzott alkalmazkodás akár a szülők, akár a kortársak elvárásaihoz az egészséges személyiségfejlődés rovására mehet, megakadályozva az érett, felnőtt önazonosság kialakulását. Sok kamasz szeretne népszerű lenni, aminek érdekében énidegen magatartással, érzésekkel, gondolatokkal és értékekkel azonosulhat. Mindez hiteltelen kapcsolatokhoz, életformához és személyiséghez vezethet. A gyógyír a fiatal valós önmagának elfogadása és támogatása lehet.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>

Ravasz istenek, győztes halandók

A megpróbáltatásokon át diadalmaskodó szerelemről szóló történetek őstípusát a görög-latin mondákban találjuk meg: közülük is talán a legszebb Ámor és Psyche (Psziché) legendája, amely később rengeteg költőt és írót ihletett meg, modern korunkban például Weöres Sándort. A sorsokat itt még az istenek igazgatják, igaz, nagyon is emberi érzületektől vezérelve. Vénusz féltékenységből küldi el fiát, a félisten Ámort, hogy íjával sebezze meg, és így bocsásson szenvedélyes, de méltatlan szerelmet a gyönyörűséges királylány, Psziché szívébe, aki szépségében vetélkedni merészel vele. De Ámor maga sebződik meg a lány szépsége láttán, akivel aztán éjjelente titokban szerelmeskedik, anélkül, hogy láthatná őt. A királylány irigy nővérei nem nyugszanak: felbiztatják Pszichét, lesse meg szerelmesét. A sötétben meggyújtott lámpás forró olajcseppje azonban megégeti Ámort, aki anyjához menekül. Vénusz bosszúból számtalan próbának veti alá a szerelmes és gyereket váró királylányt, aki – bár a próbákat kiállja – kíváncsiságból újabb nagy hibát vét: beletekint az alvilág királynőjének varázsszelencéjébe, és ezért halálos álomba merül. A happy end azonban nem marad el.

Ámor szerelmének erejével felébreszti hősnőnket, akit Jupiter, a főisten végül a halhatatlanok közé fogad.

Nem nehéz felfedezni az ókori legendában az igencsak változatos műfajú világirodalmi utódokat: akár a mesék világát, például Hamupipőke vagy Hófehérke történetét, akár a Szentivánéji álom holdvilágos erdejét, ahol az istenek helyébe lépő manók és tündérek játszanak a halandó emberekkel, akiket a kiszámíthatatlanul lesújtó végzet bolondabbnál bolondabb kalandokba sodor. Ám a végén minden a szerencsésen alakul, és az összeillő párok újra egymásra találnak. De beleillik a sorba a mi János vitézünk is, aki számtalan próbatétel után Tündérországban találja meg újra az ő Iluskáját, és ekkor íródnak le „országában a szerelemnek” a sorok az érzésről, amire mindnyájan vágyunk: „Tündérfiak és tündérlányok/ Halált nem ismerve élnek boldogságnak/ Nem szükséges nekik sem étel, sem ital/ Élnek a szerelem édes csókjaival.”

Türelmes asszonyok, kívánatos férfiak

Sajnos, a szerelem édes csókja kevés a materiális léthez. Ezt leginkább a nők tapasztalták meg hosszú-hosszú évszázadokon át, amikor is a függetlenséget biztosító kenyérkereső foglalkozás helyett egyetlen dolgot tehettek: igyekeztek minél előbb jól férjhez menni. De a 18. század Angliájában akadt közöttük valaki, akinek férjhez menni ugyan nem sikerült, ám női okossággal és bájjal előadott történeteiben szerencsésen alakuló kapcsolatok egész sorát örökítette meg, hogy a mai napig élvezettel olvassuk szereplőinek félreértéseken alapuló szerelmi kergetőzéseit.

Jane Austen regényeinek hősei – írta Szerb Antal, a világirodalom kitűnő ismerője – úgyszólván helyet foglalhatnának egy teázó asztal körül, hiszen itt alig esik másról szó, mint ifjú hölgyekről, akiknek már igazán férjhez kéne menniük, és titokzatos fiatalemberekről, akiknek titokzatossága abban áll, hogy valamilyen félreértés miatt mégsem akarják elvenni az ifjú hölgyet. Volt ebben tapasztalata magának az írónőnek is: húgával való levelezéséből tudjuk, hogy egy Tom (Lefroy) nevű férfiúval folytatott flörtje nem vezetett eredményre, a lánykérés elmaradt, és Jane Austen „vénkisasszonyként” (mai szemmel nézve persze igen fiatalon) halt meg.

De a világ mégsem feledkezett meg róla, sőt… 1995-ben a BBC bemutatta a Büszkeség és balítélet című regényéből készült adaptációt, és mi újra felfedeztük az írónőt, számtalan szerencsés kimenetelű (azaz: házassággal végződő) szerelem krónikását.

Azóta Jane Austen-lázban ég a világ, a legenda szerint kiürülnek Londonban az utcák, amikor a sorozat epizódjait ismétlik.

Később akadt egy ügyes írónő, aki ráült e divathullámra: a szerencsés Helen Fielding lett 1996-ban megjelent regényével a 20. század egyik legolvasottabb írója. A Bridget Jones naplóját –1997-ben az Év könyve címet is elnyerte – 40 országban 15 millió példányban adták ki, két film is készült belőle, természetesen világsztárokkal, ahogy illik, és sokan a 20-21. század szingli-problematikája első fontos megjelenéseként értékelik. A szerencsés szerelmesek a végén persze itt is (többször is) egymásra találnak…

Kitartó párok, örök szerelmek

Van egy ugyancsak görög-római legenda az örök szerelem mítoszáról. Philemon és Baucis az a ritka hűséges és szerető házaspár, akiknek megadatik, hogy férj-feleség együtt, egyszerre haljon meg. Egyikük hárssá, másikuk tölggyé válva, egy törzsből kinőve faóriásként hirdetik a szerelmet megőrző házasság diadalát. A történetet – pikáns módon – az a latin költő, Ovidius emelte a görög hitvilágból szépirodalommá, akinek egyik főművét, a szerelem művészetéről írt tankölteményét sokáig piruló arccal olvasta az utókor, és még ma is meglepődünk a testi szerelem technikáját részletező költő bátorságán, ha sok újat már nem is tudunk meg tőle.

De Philemon és Baucis történetét mégis csak meg kell köszönnünk neki, hiszen egyik ihletője lett a 20. század talán legcsodásabb regényének, amely kimondja: a szerelem nemcsak a fiatalok előjoga. Gabriel García Márquez regénye, a Szerelem a kolera idején egy életen át tartó vonzalom története: főhőse, Florentino beleszeret a tizennégy éves Ferminába; az érzés elkíséri hosszú évtizedeken át, hogy végül happy enddel végződjék. Kritikusai szerint a könyv egyszerre állítja és kérdőjelezi meg az örökké tartó szerelem lehetőségét, ugyanakkor hitet tesz az élet mellett a halállal szemben. „Az életet az öregedéssel együtt kell elfogadni”. „Nem annyira a halál, mint inkább az élet határtalan” – mondják a könyv szereplői, és a konklúzió is egyértelmű:

„Az egyetlen dolog, amit a szerelemről tudni lehet, hogy az élet megtanulhatatlan.”

García Márquez életrajzírói nem felejtik el megemlíteni, hogy az író a feleségét tizenhárom éves korától ismerte, akkor esküdtek örök hűséget egymásnak, ám csak tizennégy évvel később házasodtak össze. Az idilli képen aligha ront az a tény, hogy a pofozkodással végződő botrány a két dél-amerikai íróóriás, García Márquez és a vetélytársának tartott Vargas Llosa között egy nő miatt robbant ki, és az a nő nem García Márquez hitvese volt. A Szerelem kolera idején írója ugyanis – állítólag – túl gyengéden vigasztalta Vargas Llosa válni készülő feleségét. Amiből az a tanulság, hogy a való életnek és az irodalomnak igen csak áttételesen van közük egymáshoz.

Az élet és az irodalom

„Oliver Mandeville fiatal angol nemes Olaszországban utazgatva eljut Veronába, és találkozik egy öreg páterrel. Padre Ippolito nem fogy ki Verona dicséretéből, de nagyon elcsodálkozik, amikor azt hallja, hogy Angliában Veronát Rómeó és Júlia városának nevezik. – Capulet Júlia és Montague Rómeó – ismételgeti elgondolkozva, majd a fejére csap. – Hallja, csak nem arról a Júliáról beszél, aki férjhez ment Páris grófjához, és nyolc gyereket szült neki…?! És csak nem arról a csélcsap, szoknyavadász Rómeóról, aki egy márki lányát szöktette meg?! A fiatal angol nemes a szívéhez kap, és közli, hogy Shakespeare drámájában mindez ezerszer szebben van. – Szebb, szebb – mérgelődik a bölcs páter. –  Nem tudom, mi szép van abban, ha két ember megöli magát, ahelyett, hogy összeházasodnának, és boldogan élnének, amíg meg nem halnak.”
Így, ilyen kedves iróniával ír Karel Čapek Apokrifek egyik történelmi miniatűrjében, apokrif elbeszélésében Rómeóról és Júliáról, a tragikus szenvedély apoteózisáról – a boldog, szerencsés szerelmesek és a happy enddel végződő szerelmek védelmében.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>

A történelem első fecskendőjét a hagyomány szerint vízimadarak találták föl. „Egyiptomban egy ibisznek nevezett madár görbe csőre segítségével azon a fertályán öblítgeti magát, amelyen át egészségünk érdekében táplálékunk maradékától szoktunk megszabadulni” – jegyezte fel idősebb Plinius történetíró az I. században. Akár igaz azonban, hogy az ibisztől tanultuk a beöntés módszerét, akár nem, annyi bizonyos, hogy a beöntés (latinul: iniectio) ismeretére már ősi egyiptomi, indiai vagy éppen perui ábrázolások is utalnak.

A legősibb beöntési mód egyszerűen abból állt, hogy az orvos a szájába vett folyadékot egy csövön át a beteg végbelébe fújta. A régi magyarok klistélynek, klistírnek nevezték a belek tisztítását a végbélen keresztül és a hozzá használatos eszközt is. A klistély a görög klüdzó (mosok) szóból ered, és a latin clyster (allövet) magyarosított változata. A magyar beöntés, allövet, illetve az eszközt jelölő fecskendő vagy csőre szó csak 19. századi fejlemény.

Leggyakoribb anyaga a víz vagy valamilyen vízben oldott gyógyszer volt, ám beöntésként alkalmaztak később gőzt, gázt, füstöt, sőt a betegtől vett vizeletet is. A klistély alkalmazási köre egykor sokkal szélesebb volt, mint manapság. Például a bonyolult szerkezettel adagolt dohányfüst-klistélyt egykor újraélesztésre is használták!

A beöntéshez használt jókora fecskendő egyébként egészen a 19. század közepéig az orvosok jelképe volt, míg a sztetoszkóp föl nem váltotta.

A mai bőr alá vagy érbe szúrható injekció szintén a klistély leszármazottja. Ezt a klistélyfajtát – a német Elsholtz 17. századi próbálkozásai ellenére – csak az 1850-es évektől kezdte alkalmazni az orvostudomány. A francia Magendie 1809-ben kísérletei során kihegyezett nyárssal juttatott nyílmérget kutyák szervezetébe. Az első injekciós tűt G.V. Lafargue konstruálta, de ez még tömör fémtű volt, amelyet fájdalomcsillapítás végett morfinoldatba mártottak, majd a beteg bőre alá szúrtak. Az első, bőrdugóval és üreges tűvel ellátott fecskendőt a lyoni sebész, Charles G. Pravaz (1791–1853) csak 1850 körül szerkesztette, és ez az eszköz egy időre világszerte ismertté tette a nevét: ugyanis a 19. században az injekciós fecskendőket egyszerűen pravaznak nevezték.

Emil Erlenmeyer (1825–1909) német orvos1865-ben nagy hatású könyvben propagálta a bőr alá szúrható injekciót. Az ő injekciós szerkezete már üreges tűjű, fémdugattyús és sterilizálásra is alkalmas eszköz volt. (Erlenmeyer könyve egyébként már két évvel később magyarul is megjelent).

Sokáig csak kábítószereket fecskendeztek bőr alá, ráadásul gyakran szennyezett eszközzel. Az 1880-as évektől azonban egyre szélesebb körben és egyre higiénikusabb körülmények közt alkalmazták már az injekciós fecskendőt, ekkortól használták gyógyszerek adagolására is.

Ekkoriban jelentek meg az első kifőzhető, cserélhető tűkkel, milliliteres beosztással és adagoló csavarral ellátott Luer-féle üvegfecskendők, amelyeket az orvosok kis, rozsdamentes acél dobozkában hordoztak magukkal.

Mára a fecskendők egyszer használatos eldobható eszközökké váltak: ilyenekkel kapjuk majd a koronavírus elleni védőoltást is. Vajon mit szólt volna egy íbisz, ha minden beöntés után el kellett volna dobnia a csőrét?