Nemrégiben egy bevásárlóközpont cipőboltjában vásároltam, de amit ott láttam és hallottam, egy életre belém égett. Egy négyéves kisfiú, aki édesanyjával érkezett a boltba, elkezdett nyöszörögni. Pár perccel később már a bolti padon feküdt és torkaszakadtából ordibált. Édesanyja rá sem nézett, mintha süket lett volna, csak a polcokon lévő cipőket vizslatta. Amikor a gyerek rájött, hogy még így sem figyelnek rá, a viszonylag könnyű kis padokat dühében tologatni kezdte. A szülő továbbra sem reagált, pedig a boltban már többen csóválták a fejüket, mellettem pedig egy hölgy azt mondta a barátnőjének: „Miért nem szól rá az anyja?! Ha én annak idején ilyet csináltam volna, az apám két nagy pofont kevert volna le.”  A kölyök felugrált a padokra, tombolva, állatias hangokat adva szaladgált (pont, mint korunk valóságshow-szereplői), és amelyik polcig elért a kis keze, minden cipőt levert, és egy idős úr földön lévő dobozait is szanaszét rugdosta, akár egy őrült.

Ez már az anyukának is sok lett, és rászólt, hogy fejezze be a cirkuszt. Ezt követően kijött a bolt vezetője, és finoman megkérte a szülőt, hogy távozzon gyermekével együtt, mivel a kölyök a vevők nagy részét elriasztotta a viselkedésével. Az anyuka kiakadt, hogy ő nem tehet arról, hogy a gyereke ennyire kezelhetetlen, és elpanaszolta, hogy már nem bírja idegekkel minden áldott nap ezt a hisztit, ezért inkább nem reagál. A nő a sírás határán állt, az erek kidagadtak a homlokán, a keze, amivel a halántékát masszírozta, remegett.

A kiegyensúlyozott, csinos nő, akiről tíz perce még senki nem hitte volna, hogy bármi gondja lehet, a boltvezető és a vevők szeme láttára hullott darabjaira.

Percekbe telt, mire összeszedte magát, megtörölte könnyes szemét, megmarkolta artikulálatlanul ordítozó kisfia kezét, és távozott vele a boltból.

Amikor Kati barátnőmnek elmeséltem az esetet, csak legyintett, és azt mondta, hogy ez semmi, ugyanis ő ismer olyan szülőt, akinek óvodás kisfia gyakorlatilag egy mini terrorista, s akinél sosem lehet tudni, min fog kiborulni. Az anya állítólag négy éve nem aludta át az éjszakát, kimerült, fáradt, egyre türelmetlenebb, de mindenekelőtt fél. A saját gyerekétől. Azt mondja, hogy nincs ereje naponta több tucat csatát megvívni a gyerekkel, így inkább meghajol az akarata előtt, vagyis, ha az nem akar fogat mosni, akkor nem kötelezi rá, ha játszani akar, akkor játszik vele, és ha kekszet akar az ágyban enni, akkor beviszi neki.

Kép

Kép: Freepik

Gengszterkedik, ural, rám telepszik

Hédi barátnőm hétéves lánya sem egyszerű természet. „Ez nem a kedvenc bögrém, a másikban kérem a kakaót! Inkább almalevet kérek, a kakaót nem iszom meg!” „Nem veszem be a gyógyszert.” „Nem veszek fel pulóvert, mert apán sincs pulóver.” „Ma nem megyek óvodába!” – ezek számára csak a bemelegítő mondatok. „Nem óvtuk őt túl, nem hagytuk rá a dolgokat, mégis a fejünkre nőtt. Mostanában félek vele elindulni, mert tudom, hogy jelenetet fog rendezni az utcán és ha netán egy ismerőssel találkozunk, akkor beleszól – pontosabban belekiabál – a beszélgetéseinkbe. Egyik hisztizős sétánk alkalmával jött egy férfi, és azt mondta neki, hogy ne légy rossz, mert elviszlek, erre a kis gonosz odament a bácsihoz, megfogta a kezét, és elindult vele, csak azért, mert ő eredetileg is abba az irányba akart menni, nem pedig hazafelé.

Néha nyugtatót kell bevennem, mert annyira ki tud hozni a sodromból, hogy sírógörcs vesz elő.  Nem az emberektől félek, hogy mit szólnak, hanem az aggaszt, hogy nem tudom kezelni őt és a dühét.

Ha hisztirohamot kap, minden azonnal kell neki, karmolja a tapétát, üti az asztalokat, gyakorlatilag bármit eltör, amit elér és ami erejéből kitelik. Ha beküldöm a szobájába, ott is talál magának valamit, például kipakol a szekrényéből, kidobálja a ruhákat. Orvosnál is voltunk vele, és nem ADHD-s, nem autista. Bújom a szakkönyveket, rendszeresen hallgatok gyerekneveléssel kapcsolatos előadásokat, de eddig egyetlen módszer sem vált be igazán.”

Elfogadni, ha ellenáll, de úgy terelni, hogy képes legyen kontrollálni önmagát

„Fontos különbséget tennünk a valódi érzelem és az érzelmekkel való manipuláció között. Utóbbi egyik formája lehet a hiszti, más néven önkontrollhiány, amely életkorhoz köthető, normális jelenség, minden 2–5 év közötti gyermeknél előfordul, de jobb időben leállítani – kezdi Balkuné Szűcs Emese klinikai gyermek- és ifjúsági szakpszichológus. – Egy csecsemőnek még szimbiotikus a viszonya az anyával, később azonban a gyermek érzékelni kezdi, hogy az anyjától különbözik, s hogy van saját akarata. Amikor a gyermek öntudatra ébred, elkezdi mondogatni, hogy nem. Ez jelenti, hogy ő valamit máshogy akar, mint az anyuka. Teljesen természetes és jó dolog, ha egy gyerek képes nemet mondani, vagy ha kimutatja a dühét, az ellenállását, a kérdés inkább az, hogy mi, szülők hogyan reagálunk erre, illetve arra, ha intenzívebben kezdi kifejezni az akaratát, például földhöz vágja magát, vagy dobál, lökdös másokat.”

Ignorálás, következetesség, kommunikáció

A szakember szerint, ha durván büntetjük a hisztit, nem biztos, hogy jó irányba tereljük a fejlődését.
„Első körben inkább próbáljuk meg ignorálni, szándékosan figyelmen kívül hagyni a kirohanásokat! Meg kell tanulnia, hogy ha valamit akar, azt nem agresszióval kell elérnie. Fontos, hogy a hiszti lecsengése után is következetesek maradjunk, és ne szolgáljuk ki az igényeit, mert ha így teszünk, azzal megerősítjük benne a követelőzési folyamatot. Ha az ignorálás nem segít, akkor próbálkozzunk játékos-viccelődő formában elintézni a dolgot (a gyerekeknél a dühöngés könnyen átfordulhat nevetésbe). Ha ez sem válik be, és erőteljes, tartós az őrjöngés, akkor próbáljuk meg a gyereket nagyon óvatosan átölelni és megnyugtatni, éreztessük vele, hogy megértjük őt, hogy elviselhető, hogy erős indulatai vannak. Ezek után értessük meg vele, hogy nem a hiszti az akarata érvényesítésének helyes módja. Ha télen jégkrémet akar, magyarázzuk el már jó előre (még a boltba menés előtt), hogy megfájdulhat a torka. Sose kapjuk fel a vizet, ne kezdjük el leteremteni a gyereket, és főleg ne bántsuk fizikailag (ezt egyébként a törvény tiltja is), mert ezzel nem leállítjuk az indulatait, hanem gerjesztjük!”

„Fontos, hogy a mi nyugalmunk nyerjen az ő indulatai felett.”

„Ehhez nincs jogod!”

Egyre több kamasznál fordul elő manapság, hogy elkezd érvelni a saját jogai mellett, s ha egy szülő/pedagógus nem eléggé felkészült, könnyen belesétál abba a csapdába, hogy a gyereket a végtelenségig kiszolgálja és mindent megad neki. A szakember úgy véli, hogy nem ez a helyes szeretési mód, ahogyan az sem, ha egy szülő mindig megmondja, hogy a gyereke mit hogyan tegyen, mert a gyereket így nem az önállósodás útján indítja el, hanem megtartja őt egy olyan érzelmileg infantilis élethelyzetben, amelyet a biológiai életkora valójában túlhaladott. Joggal mondja majd: „Te döntesz helyettem, anya? Akkor ülök a fenekemen, és nem csinálok semmit.” „A gyereknek arra van szüksége, hogy törekvéseink előre vigyék őt, cselekedeteink és szavaink által pedig fejlődjenek. Hogy tisztában legyenek azzal, hogy jogaik mellett kötelezettségeik is vannak.  A gyermeknevelés művészete abban rejlik, hogy egyrészt elfogadjuk gyermekünk ellenállását, ugyanakkor életképes felnőtté neveljük (az óvodával, iskolával karöltve).”

Sinkovits Imre nagy művész volt, Színészkirály, de hogy milyen ember, azt a Tinta Kiadó gondozásában megjelent „Az ember. Vallomások Sinkovits Imréről” című, 2008-ban megjelent könyvből tudhatja meg igazán az Olvasó. A Nemzet Színésze legnehezebb életszakaszaiban is egyenes gerinccel vállalta magyarságát, hitét. Nem törte meg a mellőzés, még abban a kiszolgáltatott helyzetében is feltalálta magát. A szilencium alatt is egyéni leleményességének köszönhetően gondoskodni tudott családjáról. Az ’56-os forradalomban vállalt szerepe miatt egy évre – öt lett belőle – „száműzték” a város peremére, a József Attila Színházba, ahol színpadi szerepeiben mindvégig arra törekedett, hogy az őt követő közönségének örömöt szerezzen. Ez az örömöt adni akarás jellemezte később mindvégig – már ismét a Nemzeti Színházban –, miközben egyik pillanatról a másikra pályája csúcsára jutott, s ezt a tökéletességet megőrizte élete végéig.

A könyvben neves közéleti személyiségek, egyházi vezetők, politikusok, orvosok, írók, költők, szobrászok, építészek, barátok, cserkésztársak elevenítik fel az igaz ember, a Nemzet Színésze emlékét. Meggyőződésünk, hogy a könyvben vallomást tevők szavain keresztül Sinkovits Imre szellemi végrendelete fogalmazódik meg a ma élők és a jövő generációja számára. Sok névtelen hőse volt a letűnt századnak, ám az ismertek közül az egyik legkiemelkedőbb hazafi Sinkovits Imre, aki egy napon, szeptember 21-én született – igaz, 137 esztendővel később – a legnagyobb magyarral, Széchenyi Istvánnal, s több mint véletlen, hogy ez a nap egyben a Magyar Dráma napja is.

Töredékeket közlünk a 2008-as kötetben megszólalók vallomásaiból, akik valamennyien ismert emberek, és közülük is már sokan elhunytak az elmúlt két évtizedben.

Antall Józsefné, a Magyar Köztársaság első szabadon választott miniszterelnöke, Antall József felesége:
„Istennek hála azért, hogy Sinkovits Imre magyarnak született, és azért, hogy kortársai lehettünk egy ilyen nemzetét gazdagító nagy művésznek.”

Bartis Ferenc, újságíró, költő, a Céh Lap- és Könyvkiadó főszerkesztő igazgatója, az Összmagyar Testület elnöke:
„Imre is, én is babonásan hittünk a magyarság feltámadásában, Az ő minden ténykedése, minden szava erre irányult.”

Beck Géza, közgazdász:
„Jó néhány év után szorosabb kapcsolatban csak 1956 után kerültünk ismét, amikor a József Attila Színházba száműzték. Látszott rajta, hogy bár nagyon nehéz a helyzete, nem tört meg, sőt, ha lehet, még egyenesebb gerinccel vállalta hitét, politikai nézeteit.”

Boross Péter, az Antall-kormány belügyminisztere, majd rövid ideig miniszterelnök:
„Imre az évtizedek folyamán ifjoncból, fiatal bravúrszínészből színészóriássá vált. Nagyságát, emberi monumentalitását Somlay Artúréhoz tudnám hasonlítani.”

Hámori József, neurobiológus, 1998-1999 miniszter:
„Különösen optimista volt a magyarság sorsát illetően Abban is reménykedett, hogy sikerül újra felfrissíteni az ország kereszténységét, hitét. Véleményem szerint a remény optimizmusa élt benne, hogy a cserkészmozgalom és az egyéb keresztény, illetve civil mozgalmakon keresztül sikerül újjáéleszteni azokat az értékeket, amelyek olyan fontosak voltak a magyarság és az ő számára.”

Kisida Elek, egyetemi magántanár, a Budai Irgalmasrendi Kórház sebészeti osztályának osztályvezető főorvosa:
„Ő olyan atmoszférát teremtett maga körül, ami tényleg ritka emberi nagyság jele. Jelenlétében úgy éreztem magam, hogy jobb vagyok, mint valójában. Igen, az embert jobbá tudta tenni, és el tudta hitetni, hogy szinte hasonlítunk hozzá.”

Makovecz Imre, építész:
„Imre nemcsak színész volt, hanem nagy lélek, aki jött, ment, és bármerre ment, aurája szinte úgy működött, mint egy lámpás. Bízom abban, hogy ezek a fényforrások nem hunynak ki. Adynak az a kívánsága, hogy őrzők, vigyázzatok a strázsán. Ezt továbbra is teljesíteni kell, Sinkovits Imrével, vagy ha másként nem megy, nélküle.”

Makranczy József, jogász:
„Amikor már vezető színészként főszerepeket játszott, mindig mondta, hogy ő a tisztes epizódszerepekkel is megelégedett volna. És ami a legmeglepőbb és legbecsülnivalóbb, egy mákszemnyi sztárallűr nem volt benne. Szerény és közvetlen gyerek maradt, és a maga módján igen gavallér.”

Müller György, római katolikus pap:
„Szerette az embereket, érdeklődött sorsuk iránt, nyitott szívvel közeledett feléjük. A lelke mélyén kínlódott, küszködött, mit lehet ezért az országért tenni. Nem hátrált meg a konfliktushelyzetek elől, nagyon hitt hazánk tiszta, szép jövőjében. Nagy tűz lobogott benne, és ez élő, mély hittel párosult.”

Nagy Gáspár, költő, a Hitel című folyóirat szerkesztője:
„Hogy a szakmának van még becsülete, az – többek között – neki köszönhető. S hogy van magyar színjátszás, annak egyik hiteles képviselője, megtestesítője az elmúlt fél évszázadban Sinkovits Imre volt. Féltettük is, meddig bírja ezt a hatalmas terhelést. Most aztán nagyon árvák vagyunk.”

Papp Lajos, szívsebész professzor, egyetemi tanár:
„Az első igazán nagy meglepetés akkor ért, amikor ez az idős ember a feleségéről, Gombos Katalinról beszélt. Amit és ahogyan beszélt a feleségéről és a családjáról, maga volt a tisztaság. Szinte minden mondat végén hálát adott az Istennek ezért az asszonyért, a gyerekeiért, a családjáért, akik körében élhette az életét.”

Peschka Alfréd, építész:
„Ha röviden kellene jellemeznem Sikit, azt mondanám, ő olyan, mint a törzsutas a vonaton. Robog tájakon át, s az állomásokon vannak felszállók. A vonat most is megy, az előző állomáson még ott integetett Imre, a következőn már hiába várjuk….”

Szabó Magda, író:
„Semmire nem emlékszem a férjem temetéséből, csak arra, hogy Imre énekel. De hogy honnan tudta a református Tebenned bíztunk eleitől fogva kezdetű éneket, arról sejtelmem sincs. Senkinek az arcára nem emlékszem, az övére sem, de a hangjára felfigyeltem…”

Szakonyi Árpád, író:
„Imre sikereit, hivatalos elismeréseit saját zsenialitásának, önmagának köszönhette. Nem lehetett ilyen erőt, tehetséget elnyomni: A fűszál annyit keresgél a betonkockák vagy a sziklák között, hogy valahogy ki tudjon jönni, mert neki ki kell jönnie onnan. Akárhogy akarja elnyomni a természet, az élet érvényesülni akar. Azok közé a nagy formátumú művészek közé tartozott, akik évszázadokra emlékezetessé teszik a magyar színjátszást.”

Szőnyi G. Sándor, rendező:
„Imre vérbeli színész volt, annak született. És tiszta embernek.”

Tarlós István, Óbuda-Békásmegyer polgármestere:
„Mindig elmehettem hozzá, mint második apához, megkérdezhettem a véleményét, s ő soha nem volt fáradt ahhoz, hogy fogadjon vagy beszéljen velem. Bíztatott a választások előtt, a kritikus időszakokban, akkor, ha valami nehéz kérdést kellett megoldani, vagy az újságokban valami kedvezőtlen hír jelent meg. Elmondtam neki azt is, ha úgy éreztem, valamit rosszul csináltam, és Sinkovits Imre ekkor is úgy kezelt, mint egy árpádistát, aki Óbuda sorsát bizonyos mértékig befolyásolhatja, és egyenrangú partnerként fogadott el.”

Tempfli József, nagyváradi megyés püspök:
„Nagyon sokat adott a magyar egységre, gyakran kereste fel az anyaország határain túlra szorult magyarokat, akár a Kárpát-medencében, akár a Nyugaton élőket. Lelkiismereti kérdést csinált abból, hogy ami képességet adott számára az Isten, azt mindenki számára kamatoztassa, mert talentumairól egyszer számot kell majd adnia. Sokszor látszott rajta, mennyire fáradt, de ha meghívták valahová, egyszerűen nem bírt nemet mondani…”

Tőkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke:
„Számomra ő volt a magyar színművésze pátriárkája. Lehetetlennek tartom, hogy meghalt. Azon emberek közé tartozik, akinek láttán és ismeretében jobban hiszek az Örök Életben. Kicsinyhitűségünk miatt gyakran kételkedünk, de vannak olyan emberek az életünkben, akikre ha rágondolunk, ránézünk, úgy érezzük: van Örök Élet. Ez egyben vigasztalást is jelent számomra.”

Wittner Mária, nyugdíjas, ’56-os halálraítélt:
„1993-ban, egyik vasárnap a Kereszténydemokrata Néppártban az MVSZ választmányi ülésén frissen sül pogácsát vittem be. Ott volt már Imre és jó néhány ismerős. Elkezdtem kínálni őket, így Imrét is. Ő kivett egy pogácsát, és megkérdezte: Megengeded, hogy Katinkámnak is vigyek egyet? Ahogy ezt a mondatot mondta, szívbemarkolóan megható volt. Ekkor éreztem és tudtam, hogy csodálatos, boldog házasságban él a feleségével, aki igazi társa.”

Zelnik József, etnográfus:
„Imre szívügyének tekintette, hogy az egykori óbudai vízimalmok közül egyet helyreállítsunk. Akárhol találkoztunk, mindig érdeklődött, nosztalgiázott. A terv továbbra is terv, s ha ő odafenn hallja a beszélgetésünket, bizonyára dörmög: Miért nem csinálod, te csibész? Megígérted…”

Összeállította a könyv szerkesztő-riportere: Spangel Péter

Ez a cikk a Képmás magazinban 2002 februárjában megjelent cikk szerkesztett változata. A lapra előfizethet itt>

– Hogyan találkoztatok?
Gergő: A Műegyetemen ismerkedtünk meg 21 évvel ezelőtt. Egy kollégiumban laktunk, de csak néhányszor futottunk össze. Egy Mikulás‑napi bulin akadt aztán össze a tekintetünk. Ezután jött egy 3–4 hónapos nagyon intenzív időszak, amikor rengeteget beszélgettünk, róttuk esténként a várost.

Lujzi: Bonyolította a történetet, hogy én ekkor már el voltam jegyezve, ugyan nem volt még kitűzve az esküvőnk időpontja, de úgy tűnt, hogy ez lesz az út.

Derült égből villámcsapásként ért a Gergővel való találkozás. Nem tudtam, hogy ez csak egy fellángolás-e vagy komoly, ez a 3–4 hónap nekem nagy vívódásokkal telt. Végül úgy mentem el egy lelkigyakorlatra, hogy döntést kell hoznom, felborítom-e az akkori kapcsolatom Gergőért vagy sem. Próbáltam a jövőbe tekinteni, és nem láttam abban a kapcsolatban magam. Ebben sem pontosan, de Gergő mellett döntöttem, és ekkor kezdtünk el hivatalosan járni. 
Gergő: Innentől már nem telt el sok idő, amíg összekötöttük az életünket. Részt vettünk együtt egy csoportos erdélyi gyalogtúrán, nomád körülmények között, ahol szélsőséges, nehéz helyzetekben is láthattuk a másikat. Kiderült, hogy az így felmerülő konfliktusokat jól meg tudjuk oldani. Persze ez nem volt tudatos, nem ezért mentünk, de mind a ketten úgy érezzük, ez volt az igazi vízválasztója a kapcsolatunknak, itt derült ki, hogy működni fog. Ősszel már össze is házasodtunk.

– Az egyetemet közben elvégeztétek?
Gergő: Én műszaki menedzserként végeztem, Lujzi fizika szakon tanult, de időközben megérkezett az első gyermekünk, Bálint. Szerencsénk volt, mert tudtunk venni egy pici lakást, és a családi vállalkozásunkban dolgoztam az egyetem mellett, hogy kiegészítsem az ösztöndíjat.
Lujzi: Addig maradtunk csak Budapesten, amíg Gergő lediplomázott, én a fiunk mellett még jártam vizsgázni, de be kellett látnom, hogy az elméleti fizika ilyen szinten nem köt le, így végül félbehagytam a szakot. 
Gergő: Kaposvári vagyok, a vállalkozásunk is itt volt, így adta magát, hogy ide költözzünk. Fél év múlva már építkeztünk a közeli, gyönyörű kis faluban, Kaposszerdahelyen. Mire a lányunk, Léna megszületett, már be is költözhettünk.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Eredetileg is nagycsaládot terveztetek?
Gergő: Nem kifejezetten, nekem egy, Lujzinak két testvére van. Mindkettőnk szülei elváltak. Az mindenképpen bennünk volt, hogy nem csak egy vagy két gyereket szeretnénk – de ha így történik, azt is elfogadjuk. Igazából ez nálunk nem volt soha központi kérdés, a mi kettőnk egysége volt a lényeges.

Lujzi: Nagyon fiatalok voltunk még ekkor, tele energiával. A második és a harmadik gyerekünk között viszont csak egy év van: ez már kicsit sok volt, testileg is megviselt.

Ekkor már 5 éve otthon voltam, úgy éreztem, elég volt, nem szeretnék több gyereket, ki szeretnék végre mozdulni a négy fal közül. A legkisebbet, Bencét kétévesen már elvittük bölcsibe, így kezdtem el dolgozni a családi vállalkozásunkban.
Gergő: Egy ingatlanközvetítő irodában dolgoztam, de hamarosan ebből kinőtte magát a saját ingatlanos vállalkozásom, amibe korábban Lujzi is besegített. Fontos ugyanakkor, hogy bár szeretem a munkám, mi ketten, illetve a családunk a prioritás. A stratégiai döntéseket is mindig együtt hozzuk meg, hiszen azok hatással vannak a család életére is, nem mindegy, milyen feladatot, vagy éppen kockázatot vállalok. 
Lujzi: Igen, vagy például az is lényeges, mennyi idejét viszi el a munka. Korábban ebből voltak konfliktusok, de már régóta kialakítottuk azt a rendszert, hogy hétköznaponként délután 4-5 óra után már nem mutat ingatlant, hétvégén pedig egyáltalán nem.
Gergő: Vagy maximum a Balatonnál, de akkor oda jön a család is, és addig strandolnak. 

– Gergő, az, hogy ez a piac azért kiszámíthatatlan, jelent egy pluszterhet férfiként, családfenntartóként?
Gergő: Inkább kihívás, motiváció ez, mint teher. Nem érzem, hogy összenyomna emiatt a felelősség.
Lujzi: A járványhelyzetben, egyik napról a másikra nullára csökkent a bevételünk, be is zártuk az irodát. De nem estünk kétségbe. Még jól is jött, hogy jobban össze kellett húznunk a nadrágszíjat, és így a gyerekek is érzékelték, hogy nem lehet mindent, hogy minek mi az ára. Bíztunk a Gondviselésben.

Gergő: Szerintem ekkora családot már nem is lehet hosszú távon máshogyan fenntartani, csak bizalommal. „Ketten – hármasban”, mi ebben hiszünk.

Ez egyébként Gyökössy Endre egyik könyvének a címe, gyakran idézünk belőle az előadásainkban is.
Lujzi: Igen. Ez ugyanaz, mint a gyerekekkel való törődés. Sokszor megkapjuk, hogy milyen lazák vagyunk, mert a mi gyerekeink elsős koruktól fogva egyedül, busszal járnak be Kaposvárra. Nem aggódom azon, hogy odaérnek-e. Önállóságra neveljük a gyerekeinket, fontosnak tartjuk, hogy megálljanak a saját lábukon.

– Ha visszakanyarodunk oda, hogy három gyereknél megálltatok, hogyan folytatódott?
Lujzi: A legnagyobb gyermekünk iskolás lett, és beírattuk hittanra, mert volt egy ilyen rubrika. Gondoltuk, miért ne. Egy rendkívül agilis nővér volt a hittantanár, ahogyan a helyi pap, Nyéky Kálmán atya is: kérdezték, elvihetik-e misére is a fiunkat. Rábólintottam, a következő héten már én vittem. Kálmán atya amolyan „ajtóba kiállós” pap volt, észrevette, hogy újak vagyunk, beszélgetett velünk. Így keveredtem vissza az egyházhoz. Egyikünk sem származik hívő családból, de én Egerben az angolkisasszonyokhoz jártam 8 évig, így volt ebben egy jó alapom. Aztán az egyetemen légüres térbe kerültem ebből a szempontból. Később mivel Gergő nem volt megkeresztelve, egyházi házasságot sem köthettünk, a gyerekeinket sem keresztelték meg. Kálmán atyáék hatására elkezdtem újra templomba járni, miattunk pedig jött Gergő is. 
Gergő: Egy évig úgy jártam, hogy nem sok fogalmam volt róla, mi történik ott.

Évek alatt tértem meg, köszönhetően Kálmán atya közvetlenségének is.

Miután megtudta, hogy a mise után farakodással fogom tölteni a délutánt, megjelent nálunk, és segített a munkában, miközben beszélgettünk. Sosem volt erőszakos, az én gondolataimhoz kapcsolódott, nem erőltetett semmit. Végül a katekumenátust követően, 9 évvel a polgári esküvőnk után egyházilag is összeházasodtunk.
Lujzi: Ekkor még mindig csak 30-31 évesek voltunk, a legkisebb gyerekünk is nagycsoportos lett, elkezdtünk vágyni még egy babára. Samu az egyetlen „tervgyerekünk”. Aztán amikor ő kicsi volt, akkor gyűrűzött be az ingatlanpiacra a 2008-as válság.
Gergő: Igen, ráadásul ekkor újra építkeztünk is (igaz, csak egy utcával odébb költöztünk), hiszen kinőttünk az előző házunkat. Itt is megéltük a Gondviselést: hamar el tudtuk adni a régi házunkat, és kaptunk fél évet a kiköltözésre, ez alatt pedig felépült az új házunk.
Lujzi: Én közben, hogy átvészeljük ezt az időszakot, elmentem a plébániánkra dolgozni, a papunk már nem győzte egyedül a tennivalókat, szüksége volt adminisztratív segítségre. Pályázatokat nyertünk, rengeteg programot szerveztünk. Gergővel mindketten nagyon sokat dolgoztunk, későn értünk haza, amit a gyerekek talán kicsit megsínylettek. Az ötödik gyermekünk ilyen körülmények között született, ezért is lett a neve Johanna, vagyis „Isten megszabadít”. Az utolsó pillanatig dolgoztam, egy nyári gyerektábor után született meg a lányunk. Ahogy elkezdtem gondolkodni, hogy lassan vissza kéne menni, akkor jött a hatodik gyermekünk, aki nem sokkal anyukám halála után fogant. Ő mondogatta is, hogy „meglátjátok, lesz még nektek gyereketek”, de én elképzelhetetlennek tartottam. Utána neveztük el a lányunkat Ilonának.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Időközben elkezdett formálódni – egyelőre informálisan – a Csakazértis a Családokért Egyesület is.
Lujzi: 2012 egy sorsfordító év volt a házasságunkban, a plébániai munkám révén is ekkor kezdett elmélyülni a hitünk, és a házas hétvégéknek köszönhetően a kapcsolatunk is.

Ebben az évben indult a Schönstatt képzése, a Családakadémia is, ez teljesen átváltoztatott. Négy gyerekünk volt ekkor, amiről azt gondoltuk, hogy sok. Itt láttunk példákat hét- és nyolcgyermekes családokra is – ez akkor még szürreálisnak tűnt.

Azt láttuk rajtuk, hogy boldogok, hogy nekik „bejött az élet”, nem azt, hogy meg vannak nyomorítva, hogy húzzák az igát. Tudat alatt ugyan, de vonzóvá vált a nagycsalád. Ettől még nem akartunk több gyereket, de azt, hogy mégis így lett, én az ő „rovásukra” írom.
Gergő: Az első év egyébként teljesen a saját házasságunkra fókuszált, a második évben kezdtük el tanulni, hogyan segíthetünk más párokat. Ahogy vége lett ennek a képzésnek, a másik 5 házaspárral nem engedtük el egymás kezét, hanem elkezdtünk intenzív jegyeskurzusokat tartani együtt, illetve a Házasság hetébe is bekapcsolódtunk, ekkor már mint egyesület. Célunk a családok életének jobbá tétele, rendszeresen hívunk országosan is ismert előadókat, illetve egyre inkább a (tizenéves) fiatalokra fókuszálunk. 

– Másfél éve még egy taggal bővült a családotok.
Gergő: Igen, ráadásul úgy, hogy Lujzi Iluska születése után elkezdte a lelkipásztori munkatárs-képzést Pécsen, tavaly diplomázott.
Lujzi: Az oktatás szombatonként van, ami nekem igazi lelki-szellemi feltöltődés. Gergő vállalja ezeken a napokon az összes gyereket. Sőt, abba is belement, hogy folytassam a teológiát. Habár közben megérkezett Mirkó is, az itthon töltött időt még inkább szeretném kihasználni a tanulásra. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. szeptemberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Tanárnő, kérem! podcast olyan emberekről szól, akik a jövőért dolgoznak. Innovátorokról, akik nem valamilyen jól menő vállalkozás formájában, hanem az oktatás és a pszichológia területén tesznek azért, hogy közös jövőnk olyanná váljon, amilyennek legszebb álmainkban látjuk. Joós Andrea inspiráló, bátor és eredményes vízionáriusokkal beszélget a műsorban. Tanárokkal, pszichológusokkal, segítő szakemberekkel, akik egyre jobbá és jobbá teszik a világot – majdnem észrevétlenül. De most övék a mikrofon.
Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Képmás Podcast rovatában, a YouTube-, a Spotify- és a Soundcloud-csatornáinkon. A Képmás-podcast megtalálható a legnépszerűbb podcast-applikációkban is: Google Podcasts, Breaker, Pocket Casts, Radio Public. (Az applikáció letöltése után keressen rá a Képmás-podcastra, és iratkozzon fel a csatornára.) Hallgasson minket takarítás, főzés vagy kertészkedés közben, tömegközlekedésen, autóvezetés közben, vagy amíg a gyermekére vár a különóra vagy az edzés alatt!

Margó lányom születése és a koronavírus-járvánnyal érkező bezártság számomra is új távlatokat nyitott a hobbik felfedezése terén. A hölgyemény érkezése után alig két héttel kezdtem bele egy színátmenetes babatakaró horgolásába, ami az egyszerű technika ellenére is csaknem 6 hónapba telt. A hosszú ideig tartó munka azonban ahelyett, hogy lelombozott volna, épp hogy feltüzelte a lelkesedésem, így a mosható pelenkázás új szintjeként éjszakai gyapjú bebújósok gyártásába kezdtem, majd hamar elkészült egy babakardigán és -turbán is.

Nem volt megállás: további ötleteket és támogató közösséget keresve beléptem egy releváns Facebook-csoportba. Itt érdeklődve figyeltem fel arra, hogy a lelkes kézműves művészek igen jelentős hányada nem ruhadarabokat, terítőket vagy takarókat, hanem különböző formákat, figurákat horgol. És hogy ennek a sajátos technikának külön neve, története is van: amiguruminak hívják. Nem kellett sok, egy karácsonyra kapott mintagyűjtemény alapján én is belekezdtem a – sokak által a horgolás csúcsának tartott – játékkészítésbe.

Jelenleg a világtörténelem nagy nőalakjait készítem el néhány gombolyag fonalból és tömőanyagból.

Japánból érkezett

Ahogy a nevéből sejthető, az amigurumi technika a felkelő nap országából szivárgott át nyugatra. A szó két részre bontható: az ami a készítés technikáját, a horgolást vagy a kötést fedi, míg a nuigurumi a kitömött játékot takarja. És bár a módszer felvirágoztatásában, majd elterjesztésében valóban japán jeleskedik, az amigurumi gyökerei Kínáig nyúlnak, hiszen itt találtak először feljegyzéseket háromdimenziós formában horgolt majd kitömött gyerekjátékokról, méghozzá a Shang dinasztia korából (Kr. e. 1600–1046).

Az amigurumi alapjait jelentő horgolás valószínűleg a Meiji korszakban érkezett a felkelő nap országába, amikor is a tradicionális japán berendezkedés egy modern irányt vett, megkezdődött az iparosodás és az oktatás forradalma: japán fiatalok százai mentek nyugatra tanulni, valamint 3000-nél is több külföldi tanító telepedett le az országban. Ahogy arra az amigurumi történetét vizsgáló Dai Watanabe is kitér, ekkor jelent meg a nyugati kézimunka tanítása a japán háztartásokban, illetve az 1920-as években az első amiguruminak tekinthető motívum is. Ez volt a Seiyo-keito-amimono-kyouju, ami egy levelekkel és gyümölcsökkel díszített, kitömött ágat takart.

Kép

Kép: Petz Anna

A „cukiság” varázsa

Az amigurumi reneszánszát azonban a 1970-es évek és azzal érkező kawaii esztétikum hozta el. Az ártatlanságot, bájosságot, aranyosságot középpontba állító trendet a nyugati ember leggyakrabban a copfos, térdzoknis diáklány-öltözékkel azonosítja, de valójában jóval túlmutat egy puszta divatirányzaton.

A kawaii életérzést, tárgyi kultúrát, esztétikumot takar, ami a gyermeki ártatlanságba való visszavágyódást, az erőszakkultúra ellenpontját képviseli a japán fiatalok körében.

Ehhez kapcsolódott az amigurumi is, amely az 1970-es években még főként a szándékosan „cukira” formált figurák (pl. Hello Kitty) horgolását takarta. Fontos kiemelni, hogy ezeket nemcsak gyerekjátékként, hanem esztétikai megközelítésből, mintegy dísztárgyként is készítik és adják-veszik a mai napig.

A kézműves termékekre szakosodott online webshopon, az Etsy-n például egy amigurumi figurát általában kb. 3 000-30 000 Ft közötti áron értékesítenek. 

Az amigurumi a kawaii esztétikum farvizén, 2003 körül robbant át a nyugati világba, amikor a mangák, animék és a jellegzetes japán popkulturális ikonok mellett a horgolt figurákra is nagyobb igény mutatkozott. A hobbi térnyerésének természetesen az egyre széleskörűbben elérhető internet is kedvezett, hiszen százával kerültek fel az ingyenesen letölthető, különböző nehézségű minták. És ahogy a nyugati kultúra magáévá tette az amigurumi technikáját, úgy szép lassan kiveszett belőle a korábban szükségszerűnek tekintett kawaii-ihletettség: ma már az állatoktól kezdve a zöldségeken, gyümölcsökön át az antropomorf figurákig mindent el tudunk készíteni. Vigyázat, súlyos függőséget okoz!

Miért érdemes belevágni?

Amikor elkezdtem amigurumizni, már ismertem a horgolás alapjait, ami szerencsére tökéletesen elég ahhoz, hogy bárki belevágjon.

A térben horgolás művészete alapvetően rövidpálcákra, szaporításra és fogyasztásra épül, és a hagyományos formákkal ellentétben spirálban, nem körönként kell horgolni. Az egyetlen nehézséget az okozhatja, hogy a legtöbb formát vékony tűvel és fonallal kell készíteni, amihez nem árt némi gyakorlat.

Kép

Kép: Petz Anna

1. Egyszerű és hamar kész

Az amigurumizáshoz a teljesen alap pálcák elsajátításán kívül néhány egyszerű trükköt kell még megtanulni (pl. magic ring), de ezek után bárki nyugodtan elkezdheti. A neten számos ingyenes és pontosan megfogalmazott mintát vagy oktatóvideót lehet találni, amik alapján meghorgolhatjuk a saját kis figuránkat. Ezek elkészítése – a méretükből adódóan – nem igényel olyan sok időt, mint mondjuk a pulóvereké, takaróké, azaz hamar sikerélményt hozhatnak a kezdő horgolóknak is.

2. Nem kell rákölteni a világ pénzét

Mielőtt Margó lányom megszületett, a szappanfőzés volt a hobbim, és bátran állíthatom, hogy annak az elkezdése jóval nagyobb befektetést igényelt, mint az amigurumizás. A figurák elkészítéséhez ugyanis csak egy horgolótűre, különböző színű fonalakra, tömőanyagra és még néhány apróságra van szükségünk. Ezeket nagyjából egy-két mozijegy árából be tudjuk szerezni, így a pénztárcánkat sem terheljük túlságosan.

3. Napi 30 perc meditáció

Nem véletlenül mondják, hogy a kötés és a horgolás „az agy jógája”. A szemek minta szerinti egymásután horgolása gyakran fel tud érni egy meditatív állapottal, miközben a kezünk munkája során egy kis térbeli forma keletkezik. Az csak hab a tortán, hogy ez az elfoglaltság kiválóan fejleszti a képzelőerőt és a koncentrációt, hiszen a kézügyességet kombinálja a kreatív alkotással.

4. Az alkotás csodája

Bár a kezdőknek még javasolt a pontosan megírt – akár magyar, akár angol nyelvű – minták követése, még ők is megválaszthatják, hogy milyen színeket használjanak a figurájukhoz.

A technika alapos elsajátításával pedig teret engedhetünk a fantáziánknak, és gyakorlatilag bármilyen formát megalkothatunk pusztán egy fonal, egy horgolótű és némi tömőanyag segítségével. Például a kedvenc filmes karakterünket, gyermekkori állatunkat vagy éppen saját magunkat.

5. Remek ajándék

Saját tapasztalatból mondom, hogy ahogy a szappanfőzés, úgy az amigurumizás is „függőséget” tud okozni: az ember szeretettel gyártja az újabb és újabb darabokat, amelyek előbb-utóbb vagy szétrobbantják az ember lakását, vagy tovább lehet őket ajándékozni bárkinek, akit szeretünk. A figurák pedig – mindamellett, hogy személyesek – aranyos díszei lehetnek bármilyen háztartásnak.

– Mit gondol a magyarországi családpolitikáról, mennyiben hasonlítható a brazilhoz?
– Azt gondolom, sok szempontból hasonló úton haladunk. A tavalyi év végén elfogadott nemzeti stratégiánk fókuszában ugyanúgy ott vannak a családok, ahogy Magyarország is különös figyelemmel támogatja őket. Ráadásul bár akad, aki extrémnek vagy radikálisnak próbálja beállítani az önök alaptörvényét, Brazília alkotmánya is hasonlóképp védi a házasság intézményét. Nálunk létezik egy stable union nevű kategória, amely az élettársakat vagyonjogilag a házaspárokkal azonos módon kezeli, ám az alkotmányunk egyértelművé teszi: a házasság egy nő és egy férfi között köttetik.

– Magyarország többek között adókedvezménnyel, otthonteremtési programmal is segíti a nagycsaládosokat. Ezt az irányt helyesnek tartja?
– Ezeket az intézkedéseket mi is örömmel átvennénk, csak sajnos a költségvetésünk nem teszi lehetővé. Azt gondolom, mindez valódi támogatás a családoknak, nem pedig afféle atyáskodás felettük, hiszen önállóságot biztosít nekik a kormány. Tudom, hogy Magyarország a kommunista rezsim után mélyről kezdte újra, s még a kétezres évek elején is gazdasági problémákkal küzdött. Csak az utóbbi évtizedben tűzték ki célul a nagycsaládosok felkarolását, és ezt hatékonyan meg is valósítják. Olyan alapot adnak nekik, amelyre egy hosszú távon is sikeres társadalom épülhet. Sokan vannak, akik fentről lefelé próbálnak társadalmat építeni, de én sokkal helyesebbnek gondolom azt, amit önök tesznek: alulról adnak esélyt a fejlődésre.

Maximálisan egyetértek azzal az elvvel, amikor egy kormány nem csak úgy ad valamit egy társadalmi rétegnek, hanem munkára is ösztönöz, hiszen így lesznek az emberek autonómok, szabadok, felelősségteljesek.

Magyarország azokat támogatja, akik építik a nemzetet. Az adópolitikájuk is abba az irányba mutat, hogy a családoké a jövő.

– Brazíliában jelenleg mik a legnagyobb családpolitikai kihívások?
– Az előző kormány túlzottan beavatkozott az emberek életébe, ráadásul az egyéneket részesítette előnyben, de őket sem a megfelelő irányba terelte. Mi ennek ellensúlyozására kampányt indítottunk például a nem kívánt tinédzserkori várandósság megelőzésére, a szexuális tudatosság növelésére. Hogy a szülők családon belül is jól világosítsák fel ez ügyben a gyermekeiket. Úgy hiszem, túl lett pörgetve már egészen kiskorban a genderideológia, a szexualitással a gyerekek túl korán és nem a megfelelő módon találkoznak. Az normális, hogy az emberek vágynak a szeretetre, érzik a család fontosságát, senki nem akar egyedül megöregedni, de a „túlszexualizálás” pont, hogy szétesett családokhoz vezet. Az, hogy a megoldásban az emberek hajlandók velünk együtt gondolkodni, jó hír. Ezért is indítottuk el az „erős családok” programot, amely a családon belüli kapcsolatokat hivatott erősíteni, újragondolni. A szülők együttműködése, a generációk közötti szolidaritás is a célunk.

Kép

Angela Gandra

– Mennyire könnyű vagy nehéz megvalósítani az önök hatalmas országában egy ilyen szemléletformáló programot?
– Valamennyi államunk és kerületünk szabadon dönthet arról, hogy helyi szinten milyen módon csatlakozik a központi programhoz. Egy másik, ugyancsak az egész országra kiterjedő kampányban pedig nagy hangsúlyt helyezünk az internetes, főleg a közösségi médiában olvasható tartalmak tudatos kezelésére. Azt igyekszünk bemutatni, a technológia milyen hatással lehet a gyerekekre, és hogy a szülők miként előzhetik meg a káros hatásokat.

Mert mind a televíziós, mind az internetes tartalmak is eltúlzottan szexuális töltetűek, ami hozzájárul a családon belüli erőszak, a pedofília, az öngyilkosságok, sőt akár az öncsonkítás elterjedéséhez.

Úgy látjuk, az emberek izgatottan fogadják a kezdeményezéseinket, ugyanakkor a legnagyobb kihívás a médiazaj csökkentése, mert éppen azok a sajtótermékek a leghangosabbak, amelyek kétes – például pont a szexiparból származó – pénzekből működnek. Sportszerűtlenül elferdítik a híreket, direkt negatív szenzációkat keltenek, szavakat ragadnak ki a szövegkörnyezetükből. Ez nem fair, de mi megyünk tovább, tesszük a dolgunkat. És hiszem, hogy az emberek velünk vannak, ahogy a magyarok is a magyar kormánnyal.

– Minisztériumuk a nők ügyeiért is felel – milyennek látja a brazil nők helyzetét?
– Túl sok esetben kell erőszakkal szembenézniük. Pedig az alkotmányunk azt is kimondja, hogy a nők és a férfiak egyenlők. Ennek így kell lennie az otthonokban is! Harcolnunk kell azért, hogy a nők hangja is meghallgatásra találjon, hogy méltó helyre leljenek a társadalomban, akár a politikai életben. Ezen is dolgozik a minisztériumunk, de nem háborúként fogjuk fel ezt a küldetést, hanem igyekszünk elegáns módon tenni az ügyért. Nem negatív üzenetekkel, hanem párbeszédet építve a nők és a férfiak között, egyeztetve a társadalom különböző rétegeivel, a törvényhozással, a munkaadókkal. Egyenlők vagyunk, a társadalom gazdagságát mégis különbözőségünk adja. Együtt kell működnünk, mert együtt a legszebb a kép, ha kiegészítjük egymást, nem pedig szemben állunk. Épp ezért nem is kiabálva vagy magunkból kivetkőzve követeljük a jogainkat, hanem hozzánk méltó, finom módon. Mert a nőkkel és a férfiakkal együtt lehet mestermű az a felépítmény, amelyben élünk. Ha mindenkitől ugyanazt a szerepet várnánk el, lerombolnánk a társadalmat. Sok mindenben egyezünk, de a boldogság titka, hogy megéljük azt, akik vagyunk, a saját adottságainkat.

– Ha már mindkét nemet említette, mit gondol a férfiak családon, társadalmon belüli szerepéről?
– Az ő szerepükhöz is igazságosan, méltányosan kell közelíteni, ami többet jelent, mint egyenlőséget. Mindig az adott körülményekre tekintettel kell tiszteletben tartani a szerepeket. A férfiak rendkívül fontosak a gyermekeik életében, példát adnak, igazodási pontot jelentenek. Épp ezért fontos, hogy otthon is töltsenek időt családjukkal, ne csak a munkájuk foglalja le őket. Ne csak pénzt keressenek, hanem a ház körül is legyen felelősségük.

Nem azt tartom követendőnek, hogy a nő gondoskodik a gyerekekről és vezeti a háztartást, a férfi meg keresi hozzá a pénzt. Ebben is próbáljuk tudatosabbá tenni az embereket.

A háztartás is közös felelősség. A jó anya és a jó apa pótolhatatlan a gyerekek életében, senki nem töltheti be helyettük a szülői szerepüket. Mindkét feladat különleges, ezért fontos, hogy a nő és a férfi is a legjobbját adja. A kormány pedig megteremtse ehhez a feltételeket.

Kép

Angela Gandra

– S mit jelent önöknek a hazájuk szeretete, mennyire fontos a braziloknak egy szélesebb közösség, a nemzetük szolgálata?
– A hazaszeretet elengedhetetlen jellemzője egy jó polgárnak, aki tenni akar az országáért. Ahogy az elnökünk fogalmaz: a nemzet felettünk áll, Isten pedig mindenek felett. Ebben a szellemben dolgozunk a kultúránkért, a sok szép hagyományunkért, ezek továbbadása a generációk között a családok feladata is. A nemzeten belül mind egy nagy család vagyunk azonos háttérrel, de nem más kultúrák ellenében definiáljuk magunkat. Tiszteletben tartunk másokat, mert ha nem tennénk, az már nem hazaszeretet lenne, hanem nacionalizmus. Nincs olyan, hogy az én nemzetem jobb, mint a tied. Meg kell értenünk, el kell fogadnunk egymást. Az ellenkultúrák nem bizonyos kultúrák, hanem az emberiség, emberiesség ellen hatnak. A hazaszeretet ugyanakkor jó dolgokat hoz elő, szép ajándék. Az identitásunk része, amit nem mi választottunk, hanem beleszülettünk. Nyitott szívvel, mások jogait tiszteletben tartva kell élnünk vele. A brazilok ezzel együtt talán túlzottan is kozmopoliták, ezért próbáljuk az elnökkel együtt hangsúlyozni a hazaszeretet fontosságát.

– A koronavírus miatt sok minden változik a világban. Mit gondol, milyen irányba tartunk?
– Hiszem, hogy az individualizmus irányából a szolidaritás felé mozdulunk. Erre szükség van, ahogy a generációk közti összefogásra is. Így talán emberibbek leszünk. A szűk családok most többet vannak együtt már csak a home office miatt is, meg kell hát találniuk az egyensúlyt a munka és a magánélet között. Rájövünk, kik azok, akiknek szükségük van ránk. Sajnos el is veszítünk sokakat, de talán ez is emberi dolgokat hoz elő belőlünk.

Meg kell próbálnunk a nehézségeket is előnyünkre fordítani, mert a szenvedés jobbá is teheti az embert, ha tanul belőle. Komoly lecke ez szolidaritásból.

A média egy része persze most is a negatív híreket sulykolja, de ne törődjünk vele! Keressük inkább azt, hogyan segíthetjük egymást, miként lehetünk felelős polgárok, családtagok. Ha így lesz, egy jobb világ jöhet.

Névjegy: Angela Vidal Gandra da Silva Martins
Brazília nőkért, családügyekért és emberi jogokért felelős minisztériumának államtitkára jogi diplomáját a University of São Paulo-n, jogfilozófia mesterdiplomáját és doktori fokozatát a Federal University of Rio Grande do Sul-n szerezte. A Harvard University-n vendégtanárként és kutatóként tevékenykedik, kutatási területe a jogi és filozófiai antropológia. A római jog és a jogfilozófia bevezetése tárgyak oktatója, a Gandra Martins Ügyvédi Iroda korábbi partnere. A FECOMERCIO Legfelsőbb Jogi Tanács, a Brazil Filozófiai Akadémia és a Sao Paulo-i Legal Letters Academy tagja. Tanít a CEU jogi karán, az Ives Gandra Institute of Law, Philosophy and Economy intézet elnöke.

A növények efféle jeleiről, úgynevezett szignatúráiról állítólag a legendás svájci orvos, Paracelsus (1491–1541) írt először bővebben, ám a szignatúrák részletes tanát a 16. század végén az olasz természettudós Gianbattista della Porta, illetve a német misztikus Jakob Böhme terjesztette el Európa-szerte. Böhme szerint Isten a dolgokat eleve úgy formálta meg, hogy jelezzék számunkra céljukat és hasznukat.

Ha tehát egy növény levele vagy szirma a szívre hasonlít, jó szívgyógyszer lesz, a tüdő alakú levél a tüdő bajára jó, a vese alakú a vesére, a répa alakú a....  és így tovább.

Ám a szignatúra néha nem magában a növényben, hanem annak környezetében, termőhelyének alakjában ismerhető föl. A kerek tavak körül termő páfrányokból például remek szemgyógyszer készíthető, míg a köveken tenyésző moha a húgykő ellen lesz hatásos.

A szignatúra-tan a 17. században élte fénykorát. A marburgi alkimista-orvos, Oswald Kroll például teljes könyvet szentelt a témának, amelyben egyebek közt leírta, hogy az agyra emlékeztető dióbél a fej bajait gyógyítja, a herékre hasonlító fokhagymagerezdek az impotenciát, a lyukacsos levelekből általában a pórusos bőr számára készíthető orvosság vagy kozmetikum, míg a tüdő alakú orvosi tüdőfű a tüdőbaj, a fül alakú júdásfülgomba a fülbaj, a vese alakú kapotnyak pedig a vesebajok kezelésére alkalmas. Számos növény az európai nyelvekben valóban valamilyen testrészhez, szervhez hasonlóságáról kapta nevét, ez azonban persze nem jelenti azt, hogy egyéb köze is lenne az adott dologhoz.

Természetesen akadtak olyan gyógynövények, amelyek igazolták ezt az elméletet, például az egyes epebajok ellen hatásos borsmenta levele tényleg hasonlít valamennyire az epehólyagra, a (mint latin neve is mutatja) lépbajok ellen hatásos asplenium trichomanes (madárfészek-páfrány) leveleinek fonákján pedig tényleg némi fantáziával lépre emlékeztető dudorok, spóratokok láthatók. Csakhogy az esetek többségében a növény alakja és hatása közt sehogyan sem fedezhető föl kapcsolat. A szív legjobb gyógyszere, a digitalis (gyűszűvirág) virága például inkább gyűszűre, harangra vagy ujjra emlékeztet, mintsem szívre, míg az aszpirin eredeti alapanyagának, a fűzfának egyetlen része sem hasonlít emberi szervekhez.

Mindenesetre azt ajánlom, hogy mielőtt bármilyen növényt formája alapján használnánk orvosságnak, kérdezzük meg előbb orvosunkat, gyógyszerészünket.

A szignatúra-tan később szerepet játszott a 19. század elején különösen népszerű, ám máig is széles körben használt homeopátiában is, Indiában pedig az ájurvédikus orvoslás szintén tartalmazza elemeit. És bevallom, ha folyik az orrom, én is szívesen fogyasztok orvosságként folyékony gyógyszert, ha lehet, legalább negyvenöt-ötven fokosat.

Olvasd el!

„Anyuuuu! Mi van ideírva?” – kérdezi a négyéves kislány az egyik könyvére bökve. – „Mese, mese, meskete” – válaszolja az anyukája. - „Nem látom.” „De, látod, csak még nem tudsz olvasni.” „Anyu, én mikor tudok már olvasni?” „Legkésőbb elsős korodban, ne aggódj!” „Jó, addig olvass nekem te, anyu!” 
És eltelik húsz év. 
„Kislányom, elolvasnád, hogy ez a kettő mikor jár le?” – nyújt az idősödő anya két tejszínhabos flakont a felnőtt lánya felé. – „Az egyiknek márciusban, a másiknak júliusban jár le a szavatossága” – válaszolja a lánya. – „Milyen jó, hogy itt vagy, mert én már olvasni se tudok...”. „Ne túlozz, csak a szemüvegedet kéne elővenned az apróbetűkhöz!” „Jó, akkor a márciusit bontjuk fel előbb.”

Rágd meg jól! 

„Kisfiam, lassan edd az ételt, és rágd meg jól, ne lapátold magadba! Ha félrenyelsz, nem bírlak már el, hogy csak úgy felkapjalak és kirázzam belőled!” – mondja apuka mérgesen a nyolcéves, nagy étvágyú fiának. 
Eltelik negyvenöt év. 
„Papa, könyörgöm, egyél lassabban, folyton megköhögtet az étel, rám meg a frász jön, hogy félrenyelsz! Nem ér ám ki olyan hamar a mentő, mint ahogy megfulladnál! Én meg nem tudlak felkapni, hogy kirázzam belőled az elakadt falatot!”

Ne fürdess!

„Anya, ne fürdess, már nagylány vagyok, tudok egyedül fürdeni!” – hárítja anyját a kislány. – „Tudom, nagy óvodás vagy, de a múltkor is koszosan maradt a nyakad, amikor egyedül fürödtél. Most az egyszer még megmutatom, hogy kell magad megmosni, jó?” 
Negyven évvel később: 
„Anya, segítsek a fürdésben?” „Nem, köszönöm, van épp elég dolgod, elboldogulok egyedül.” „De hát látom, hogy alig tudod kinyújtani a karod, a múltkor se érted el a tarkódat, még mosdókesztyűvel sem. Engedd, hadd segítsek, jó?”

Ne ficánkolj! 

„Ne ficánkolj a kádban, fiam! A vízben könnyű elcsúszni! Már csak az hiányzik, hogy betörd a fejed, és rohannunk kelljen veled a Heim Pál Kórházba, éjszakai ügyeletre! Épp elég volt múltkor a térdzúzódásod, órákba telt, mire bejutottunk a sebészetre, és egy hétig nem mehettél iskolába.” 
Harmincnégy év múlva:
„Apuka, vettem egy tapadókorongos műanyag szőnyeget, ezt tegyük be a kád aljára, mielőtt megereszted a vizet. És óvatosan másszál bele, légy szíves, rögtön ülj le, ne csoszogj a vízben! Nem hiányzik egy combnyaktörés, épp elég volt újévkor a Honvéd ügyeletén órákat ülni a trombózisgyanúddal!”

Nagyothallasz? 

„Kisfiam, szedd össze a földről a legókat! Mindjárt jön hozzánk családlátogatásra a tanító néni, és kificamodik a bokája, ha rálép egy széthagyott játékra.” „Kisfiam, neked szelektív a hallásod?! Előbb kértelek, hogy szedd össze a legókat, mozdulj már meg! Mit fog rólunk gondolni a tanító néni, ha ilyen kupiba kell bejönnie?” 
Eltelik huszonöt év. 
„Anya, halkítsd le a tévét légy szíves, mindjárt megérkezik a főnököm, meghívtam egy kis Ballantine’s-ra.” „Anya, az előbb szóltam, hogy ne bömböltesd a tévét! Tudom, hogy nagyothallasz, de akkor ülj közelebb ahhoz a nyavalyás készülékhez, veszek majd neked fülhallgatót! Mondtam, hogy jön a főnököm, ettől függ az előléptetésem!”

Csoki helyett túrórudi 

Anya három kisgyermekével a szupermarketben: „Szó sem lehet róla, hogy megvegyük azokat az édességeket! Ha hisztiztek, akkor meg juszt se! Azok káros vacakok, egészségtelenek, kilyukad miattuk a fogatok!” „De a papa a múltkor adott nekünk csokit, amikor elvitt minket sétálni!” „A nagypapa régiesen gondolkodik, ő nem tudja, mi egészséges, mi nem! Csokit csak vasárnap kaptok, csak egy sort és csak ebéd után, tudjátok! De azért veszek nektek egy túrórudit, az talán még valamennyire egészséges édesség.”
Húsz évvel később: 
A gyerekek otthon vannak, édesanyjuk home office-ban dolgozik. „Anyu, láttuk ám, amikor a fiókodba csempésztél egy egész tábla csokoládét! Igazán példát mutathatnál nekünk, hogy nem eszel ennyi csokit, csak egy héten egyszer, akkor is ebéd után.” „Szerencsére már felnőttek vagytok, és ebben nem kell nektek példát mutatnom. Különben is nyolc órája gyűröm az internetet, egyszerűen nem fogna már az agyam, ha nem ennék csokit.” „Ha ennyire szükséged van az édességre, legalább azokat az egészséges müzliszeleteket edd, amiket a múltkor vettünk neked, nem véletlenül!” 

Nem való neked!

„Kislányom, ne vegyél fel ilyen rövidnadrágot, nagyon előnytelen. Ebben az is kövérnek néz ki, aki egyébként teljesen jó súlyban van, mint te. Ha gondolod, szívesen elmegyek veled vásárolni valami rendes nyári nadrágot” – ajánlja az anyuka tizenéves lányának. – „De anyu, most ez a divat. Csak nem gondolod, hogy veled megyek vásárolni? Milyen gáz lenne, amikor a barátnőim már mind egyedül veszik a cuccaikat!” 
Tizenöt évvel később: 
„Anyu… khm… inkább ne vedd fel ezt a térd fölé érő szoknyát. Tudom, hogy jó a lábad, meg minden… de ez nagyon előnytelen rajtad. Kövérít. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy kövér vagy, csak ez a szoknya, tudod, szélesít” – méregeti a huszonéves lány a változókori molettségtől és a stresszevéstől szenvedő anyját. – „De hát nem hordhatok hosszú szoknyát, amikor az most annyira nem divat!” – hárítja az anya csalódottan. – „Mikor néztél te utoljára szét az utcán, hogy mi a divat? Elmenjek veled vásárolni valami neked való cuccot?”  

– A 18–19. században a tudomány nyíltan a vallás helyébe akart lépni, és ez sok tekintetben sikerült is, ma nagyon hasonló szerepet tölt be a társadalomban, megvannak a dogmái, a hierarchiája.

– Beteg ismerőseim gyakran igyekeznek titkolni a betegségüket, mintha szégyen lenne fertőzöttnek lenni.

– Ennek is van történelmi előzménye. A korai kereszténység szerint a betegség nem bűn és nem Isten büntetése, hanem alkalom az erkölcsi javulásra. De az 1520-as években Németországban jött egy teológiai fordulat, hogy az ember a testét Istentől használatra kapja, ezért hitbeli kötelessége vigyázni rá. Aki vét a teste ellen, és emiatt beteg lesz, bűnt követ el. A protestáns országokból indult el az az egészségkultusz, amely a 19. századtól számos egészségmozgalmat generált (svédtorna, sport, természetgyógyászat, vegetarizmus, életmódreformok… egészen a mai wellnessig). Persze rengeteg jó hatásuk is volt, de általánossá vált az a nézet, hogy aki beteg, vétkezett a teste ellen: nem mozgott eleget, rosszul táplálkozott, dohányzott, ivott, túl sokat stresszelt vagy nem tartotta be az orvosi utasításokat, vagyis bűnös.

–A vágyott hosszú élet és az egészség biztosítékai az orvosok lettek az emberek szemében. Ezt erősítette a társadalmi fejlődésbe vetett hit: előbb-utóbb legyőzünk minden betegséget, egyre magasabb életkort érünk meg.

– Jól példázza ezt, hogy meghalt nemrég egy ismert személyiség 72 évesen, és azt írták a nekrológjába, hogy „tragikusan fiatalon hunyt el”.

Az emberek többségének fejében a legfőbb érték, az élet célja a minél hosszabb és egészségesebb élet, amiért semmi nem drága. Holott ez nem az élet célja, hanem csak feltétele.

– A feltétel lett a cél, és ha ezt valami veszélyezteti, attól félünk. A járványok történelmi távlatban nemcsak fájdalmat és halált, hanem fejlődést és épülést is hoztak, bár ez nyilván nem teszi semmissé a szenvedést, amelyet okoztak… Háborúk kimenetelét döntötték el, gazdasági változásokat és lelkiségi mozgalmakat indítottak el, felfedezésekre és a közegészségügy kiépítésére ösztönöztek. Betegnek lenni rossz, de az egyénre is lehet jó hatása: például, a hétköznapok hálásabb átélésére ösztönözhet.

– Amíg jól megy az embernek, könnyű jónak lenni, és ugyanez érvényes a társadalmakra is. Egy nagy járvány rávilágít: a globális problémákat nem lehet regionálisan kizárni vagy csak helyben megoldani, mert akkor nem érnek véget sosem.

– A legutóbbi globális járvány a poliomyelitis, vagyis a járványos gyermekbénulás volt, amire a ma 70 évesek még jól emlékezhetnek, mert a szüleik nagyon féltették őket. Azóta abban a hitben éltünk, hogy a nagy járványokat már legyőztük. De a már kihaltnak hitt kórokozók és betegségek innen-onnan visszalopóztak az életünkbe.

– Több sokkot is átélnek mostanában azok, akik a tudományba vetették feltétlen hitüket. Ma is hasonlóan védekezünk, ahogyan a pestis ellen több száz évvel ezelőtt: karanténnal, maszkkal és elzárkózással. Régen is ruhadarabbal takarták el a szájat és orrot a rossz kigőzölgések elől, az orvosok pedig bőrmaszkot viseltek és teljes védőruhát, előrelépést igazán a higiéniai ismeretek jelentenek. Egyelőre korlátozott, amit a tudomány nyújtani tud a mostani járvány prevenciójában és terápiájában. A legfőbb életcél, az egészség nagyon sebezhető ma is.

Úgy tűnik, a fejlődés vonala nem egyenesen emelkedő, ahogy hittük, hanem legjobb esetben is hullámzó.

– A mostani gyerekek belenőnek ebbe a helyzetbe, és lehet, hogy sokkal természetesebben viszonyulnak majd hozzá.

– Ez fontos, mert valószínűleg sokáig adott lesz még az a három feltétel, amely a nagyobb járványok kialakulásához szükséges: egy kórokozó, kellően nagy sűrűségben élő népesség és népességmozgás, például turizmus, migráció vagy kereskedelem. Ezért bele kell nyugodnunk, hogy a járványokkal sokáig együtt kell élnünk.
Vigasz viszont, hogy míg a diftéria- és a poliomyelitis-járványban gyerekek tízezrei haltak meg, a pestis, a himlő, a kolera válogatás nélkül vitte el áldozatait, város- és országrészek néptelenedtek el – ezekhez képest 2020 októberéig enyhe járvánnyal állunk szemben. 

A cikk a Képmás magazin 2020. novemberi számában jelent meg.

– Tartalmasan telt az utóbbi 25 éve, ha az első fuvolaórájától számoljuk…
– Tartalmasan, de remélem, ez még csak a kezdet! Hiszem, hogy a folytatásban is nagy dolgok várnak rám. Már a Zeneakadémiára bekerülni is hihetetlennek tűnt, magyarként megméretni a tudásom külföldön, s megállni a helyem a világ színpadain szintén. A Zürichi Zeneművészeti Egyetem egyéves Erasmus-tanulmányi ösztöndíját nyertem el 2008-ban, majd rendkívül gyümölcsöző időszak vette kezdetét. Kiváló tanárom volt Prof. Dr. Matthias Ziegler, a modern fuvola megalkotója. Általa mélyíthettem el tudásomat a modern fuvolatechnikák világában, amiről később a szakdolgozatomat is írtam. Fő gondolataként azt vetettem fel, hogy már kisiskolás korban elsajátíthatók azok a modern és újító technikák, amelyek csak a felsőbb osztályos tanulók tananyagában szerepeltek. Ez forradalmi változást hozott, és mára a dolgozatomat tananyagként oktatják a svájci zeneiskolákban. Egy évre terveztem a külföldi létet, a fordulatot az jelentette, hogy a svájci egyetem felajánlotta, felvételi vizsga nélkül átvesz a magyar Zeneakadémiáról.

Úgy éreztem, ha már másodszor hív Svájc, ott a helyem.

– A lehetőséggel csak azt követően élt, hogy előbb itthon is lediplomázott. Miért?
– Mert büszke és hálás vagyok mindazért, amit magyarként a hazámtól, a tanáraimtól kaptam, így természetes volt, hogy először Budapesten zárom le a tanulmányaimat, csak azután élek az elismerő svájci meghívással. Svájcban klasszikus zenei tanulmányaim mellett jazz tanszakot is végeztem.  Sokat jelentett az is, hogy már a tanulmányaim alatt lehetőségem nyílt a zürichi Tonhalle zenekarral játszani, közös CD-t vettünk fel a Winterthuri Szimfonikusokkal, Hans Zender dirigálása alatt játszhattam, az Operaház művészeivel dolgozhattam. A Rorbas-i Zeneoktatási Központ tanára lettem, megnyertem a Winterthuri Szimfonikusok fuvola-próbajátékát. Tagja lettem egy olyan művészkörnek, amelyben otthonosan mozogtam, s amelyhez a mai napig hű vagyok.

Svájcban nagy kultúrája van a mecenatúrának, hatalmas büszkeség, ha egy mecénás felkarol egy művészt. Több ismert családdal is baráti kapcsolatot ápolok.

Rengeteget köszönhetek mind szakmailag, mind emberileg a mecénásaimnak: a hangszereimet, számos házikoncertet, szívmelengető meghívásokat. Például amikor koncertsorozat miatt nem volt lehetőségem hazautazni a családomhoz az ünnepekre, az Esterházy-család meghívott magához karácsonyozni. Ma már Esterházy Pál herceg feleségének az unokahúgát tiszteletbeli anyukámnak tekinthetem, és a híres Jacobs-família támogatását is élvezhetem.

– Hogyan kell elképzelnünk egy olyan házikoncertet, amit említett?
– A tehetős, kultúrakedvelő családok látogatják a koncerteket, színházakat, operaházakat, hangversenytermeket. A teltházas koncertek mellett Svájcban nagy népszerűségnek örvendenek a házikoncertek, amelyeket egy-egy jól szituált, klasszikus zenét kedvelő mecénás otthonában tartanak. A házikoncertek zártkörűek, a házigazda rokonai, barátai kapnak meghívást ezekre.

– Jól sejtem, hogy csak az juthat ilyen magasra a hivatásában, akiben nemcsak mások hisznek nagyon, hanem ő is magában?
– Sajnos nem tartozom az önbizalommal teli művészek közé, ellenben maximalista vagyok. Mindig a tökéletesre törekszem, ezzel a sikereim megélését is megnehezítem. De talán ennek köszönhetem, hogy komoly, kihívásokkal teli célokat tűzök ki magam elé. Mindig is fontos volt számomra, hogy ne csak szólistaként álljak a színpadon, hanem a megszerzett tudásomat átadhassam a tanulóimnak, ezzel párhuzamosan segítsem őket a pályájukon. A rangos Zürichi Zenei Verseny zsűritagja, a zürichi zeneiskolák éves fuvolavizsgáinak vizsgaelnöke vagyok. Emellett az Aargaui Kuratórium Kultúra Díja odaítélésének bizottsági tagja is, klasszikus és jazz szakterületen.

Kép

Kerekes Blanka

– Már gyerekként is maximalista volt?
– Igen, ez családi vonás. A szüleim mindig arra tanítottak, hogy ne legyek elégedett. Nem voltam könnyű eset, az élet számos területe érdekelt. Atletizáltam, kézilabdáztam, zeneiskolába, nyelvórára jártam, annyi minden érdekelt, hogy nehezen kötött le a hagyományos zeneiskolai metódus. Szerencsém volt, hogy rögtön Kövi Szabolcsnál kezdtem zenét tanulni, aki szabad szellemű, kreatív, fiatalos lendületű tanárom volt. Amellett, hogy jól megtanította az alapokat, sokat improvizáltunk és zenét is szereztünk. Neki köszönhetem a hangszer szeretetét. Tizenegy évesen már közös CD-t jelentettünk meg, koncerteket adtunk többek között a budapesti Merlin Színházban és a Kertészeti Egyetemen. Már akkor belekóstolhattam a zene csodálatos világába, ami a mai napig inspirál és motivál.

– Hogyan élte meg olyan kicsiként a népszerűséget?
– Könnyen, mert élveztem. Játéknak fogtam fel, szórakoztatott.

– Nem járt mindez túl sok lemondással? Vagy a tehetség csak így bontakozhat ki?
– Túl sokkal nem.

Már a tanári tapasztalatom alapján mondhatom, hogy a tehetség ritka, és olyan, mint egy csodálatos virág. Kivételes, de ha nem locsolja, gondozza az ember, elszárad.

– Kitől örökölte a művészi hajlamot, és hogyan esett a választás éppen a fuvolára?
– Édesanyám divattervező, stylist, képzőművész-tanár. Ő tervezi a fellépőruháimat, többszörös divatolimpia-különdíjas. A nagyszüleim is művész beállítottságúak. Édesapám az Operaház kórusában énekelt, hegedűn és brácsán játszott, polihisztor, a hivatását tekintve orvos. A fuvolát ő választotta nekem. Ösztönösen ráérzett, melyik hangszer illik hozzám, melyikkel tudom kifejezni önmagam.

– Egy ilyen összetartó családból kikerülve nehéz volt megszokni a svájciak ridegebb mentalitását?
– Igen, nehéz volt. A svájci közeg távolságtartó, nehezen befogadó. Én meleg, szerető, ölelgető családban nőttem fel. Magyarországon a szakmai elismeréseket is hálás, az érzelmeiket kifejezni akaró közönség adta. Svájcban ezzel szemben a közönség igen tartózkodó és visszafogott. Mostanra rájöttem, hogy mely szavakkal, jelzőkkel fejezik ki az elismerésüket.

– Azért tud a sikerei kapcsán felhőtlenül boldog is lenni?
– Nagyon jó a kérdés, ez nekem igen nagy probléma. Az előadás után végigpörgetem magamban az eseményeket, és mindig van, amit már másként csinálnék.

– Milyen volt más műfajokban is kipróbálni magát, például Török Ádám mellett?
– Nagy élmény volt a blues királyával együtt muzsikálni, számos felejthetetlen pillanatot éltem meg. Otthon a szüleimmel rengeteg lemezt hallgattunk Török Ádámtól Aretha Franklinen és Miles Davisen át a The Doors-ig. A különböző műfajok nagyjain nőttem fel. Szívfájdalmamra itthon nem volt lehetőségem ezekbe az irányzatokba belekóstolni. Akkoriban az egyirányú szakmai képzés volt elfogadott, így vagy klasszikus, vagy jazz-zenésszé vált valaki, nem nagyon volt átjárás.

Svájcban tárult elém a lehetőség, amikor a klasszikus zenei tantárgyak mellé a jazzt választottam kiegészítésként. A diplomakoncertemen klasszikus és jazz ötvözetével álltam a bizottság elé, ami még kint sem volt megszokott.

– Említette, mennyire büszke a magyarságára. Hazánkat ön képviselte 2020-ban a World Economic Forum online koncertvideójában, amelyen Beethoven Örömódájának előadásához minden EU-s országból egy neves művészt választottak ki. Érzi, hogy a magyaroknak is fontos?
– A hazámmal szoros a kapcsolatom, fontos számomra a gyakori hazalátogatás. Szerencsésnek mondhatom magam, mert Magyarország nemcsak magánemberként hív, hanem szakmailag is megtisztelő felkéréseket kínál. Veszprémben A Tánc Fesztiválja – Országos és Nemzetközi Kortárs Összművészeti Találkozó zsűritagja vagyok, több közös koncertet adtunk a Mendelssohn Kamarazenekarral. Szülővárosom elnyerte 2023-ra az Európa Kulturális Fővárosa címet. Izgatottan állítom össze az erre az eseményre tervezett koncertfellépésem programját, ahogy Roby Lakatossal is tervezünk újabb közös koncerteket.

– Mi az, amire még nagyon büszke, vagy nagyon fontos önnek, de még nem beszéltünk róla?
– Szakmailag nagy büszkeség számomra, hogy 2019-ben Örményországba, Jerevánba kaptam meghívást egy nemzetközi fesztiválra, ahol szólókoncerttel mutatkozhattam be a világ legnagyobb zenekarainak első szólóhangszeresei mellett. Örülök annak is, hogy édesapám nyomdokain a gyógyítás jegyében rendszeresen adhatok koncerteket klinikákon a betegeknek. Számos jótékonysági koncerten léptem fel, a befolyt összegből iskolák építésébe kezdtek, tanszereket és edukációs lehetőségeket teremtettek hátrányos helyzetű országokban élő családoknak. Fontos megemlítenem, hogy a tanulmányaimat sporttagozatos általános iskolában kezdtem, a sport szeretete az egész életemet végigkíséri. A Zürichi Sportakadémia tenisz-, sí- és spinning-oktatója vagyok. Meggyőződésem, hogy a sport elengedhetetlen egy zenész számára, fizikuma, állóképessége fenntartásához. A tanítványaimat is erre buzdítom.