„Talán elmondható, hogy nem volt az életemnek olyan korszaka, amikor elvesztettem volna a hitemet, akármilyen nehézségek is adódtak; még a kamaszkori ingadozások is kimaradtak. Hétgyermekes katolikus családban nevelkedtem, nagybátyám bencés szerzetes, anyai nagymamám pedig rendszeresen megosztotta velünk misztikus élményeit – természetesnek tartottam, hogy Isten létezik és jelen van a hétköznapjainkban” – emlékszik vissza Júlia.

Mindössze tizennyolc éves volt, amikor kimondta a boldogító igent az akkor még felsőfokú tanulmányait végző ifjú költőnek. Egy éven belül megszületett első gyermekük, majd a többiek sorra érkeztek az egyetem időszaka alatt. A hivatását, az alkotóművészetet mélyen megélő nő idővel a nagycsaládosokat fokozottan érintő házimunka „rabja” lett. Önzetlen szolgálatában folyamatosan próbált Isten üzenetére, a neki küldött jelekre figyelni.

Rendszeresen imádkozott, Szentírást olvasott, miközben az évek múlásával szinte teljesen megfeledkezett saját magáról, személyes vágyairól és szükségleteiről.

A csodálatos gyógyulás

Júlia közel 38 évesen élte meg korábban „kimaradt” kamaszkorát, amikor gyermekei közül négyen már javában benne jártak. Többször került lelki hullámvölgybe, depresszióval és komoly fizikai fájdalmakkal is küzdött. E nehéz időszakban a családnak anyagi megfontolásból meg kellett válnia szeretett otthonától, majd külterületen építkezni kezdtek egy 500 négyszögöles telken, ahol gáz, víz és villany hírből sem volt. Júlia alkotói folyamatként tekintett az építkezésre, mégis saját „börtönt” teremtett a rengeteg teendő révén.

„Jobb kezemen súlyos ínhüvelygyulladás keletkezett, hónapokon át kínzó fájdalmat okozva házimunka közben. Még a kályhába is bedugtam a kezemet a parázs fölé némi enyhülés reményében… hasztalan.” Nem sokkal később Júlia részt vett a Cor et Lumen Christi közösség gyógyító imaalkalmán, ahol a közbenjárók csendesen, pár percen át imádkoztak a beteg keze gyógyulásáért, amely rögtön be is következett. „Lesütött szemmel, könnyek közt adtam hálát az Úrnak a jelenlévők előtt, hogy megszabadított e hosszú szenvedéstől. Betegségem lelkiállapotom kivetülése volt: folyamatosan csak adtam anélkül, hogy töltekeztem volna. Húsz évig jóformán csak a házimunkáról szólt az életem, közben nagyon vágytam már valami másra. A Jóisten megmutatta, hogy mennyire fontos a szolgáló szeretet, amely Szűz Mária lelkülete.

Rájöttem, hogy alapvetően a férjemnek és a gyermekeimnek a háttérembere voltam, ezt követően pedig meg kell tanuljam azt, hogyan lehetek Jézus háttérembere.”

Mélypont és felemelkedés

Nem csupán ez az egyetlen csoda, amely Júlia hitét sziklaszilárddá tette. A gyógyulását követő egy évben beiratkozott a Szentlélek szemináriumra, ahol két hónapon át azzal ismerkedtek a résztvevők, hogy Isten miként szól az emberhez. Akkortájt a Lackfi család kutat szeretett volna fúratni a hegyoldalban lévő új telkükön, amelyet a megbízott szakember teljes képtelenségnek tartott a helyszíni adottságokat ismerve. A kijelölt napon végül egy 33 méter mély, ragyogó minőségű vizet adó kutat sikerült feltárni, amely szintén nem a „véletlen” műve volt. „A Biblia nem egy többezer évvel ezelőtt keletkezett halott szöveg: Isten élő szava most is folyamatosan szól hozzánk, a kérdéseinkre Ő felel. Az első szentírási rész, amit a szemináriumon megkaptunk lecke gyanánt: Én ragadtam meg a jobb kezedet, s én fakasztottam vizet a száraz hegyoldalban. Szinte sokkolt… Onnantól fogva az adott szövegek mindig szóltak hozzám, Isten így mutatta meg az utat.”

A szeminárium 8. hetében, a záróalkalmon Júlia egyik társa egy hatodik gyermek képét vetítette előre az asszonynak úgy, hogy jóformán semmit nem tudott addig családi hátteréről.
„Valójában nem szerettem volna már hatodik gyereket, mert végre magamra találtam, újra festhettem… Komoly és fájdalmas döntés volt, hogy ismét elengedjek számomra fontos dolgokat, de tudtam, hogy Isten akaratának teret kell engedjek. A házasságunk is megújult ennek köszönhetően: először éreztem azt, hogy Jani beengedett egy olyan ajtón, ahová addig nem.”

Féléves várakozást követően fogant meg a várt gyermek, akit teljesen váratlanul, a 12. héten elveszített a házaspár.

Júlia azt gondolta, hogy tévedés történt. A tragédia kapcsán eljutott a mélypontra: sírva kiabált Istennel, akit azzal vádolt, hogy szereti kínozni a gyerekeit, hisz Jézust is feláldozta. „Miután kiadtam magamból az összes fájdalmat, vártam, hogy Isten szóljon hozzám a Szentíráson át. A Biblia János evangéliumánál nyílt ki. E részben Fülöp apostol azt kéri, hogy mutassa meg Jézus az atyát, aki így szól: Mikor fogjátok már megérteni, hogy az Atya és én egy vagyunk? Innentől számítom felnőttkori megtérésemet. Isten ugyanis saját maga halt meg a kereszten, kínozta halálra magát értünk. Mikor elsirattam a kisbabámat, ő is ott sírt velem… Éreztem, hogy ott van a kislányom az Atya ölében és értem imádkozik.”

Júlia életében a bútorfestés is lényegében Istenről szól, a felületekre bibliai igeverseket ír. Egyik kedvenc idézete Izajás prófétához kötődik: „Nézd, a tenyeremre rajzoltalak…”
„Tudom, hogy oda vagyok rajzolva Isten tenyerére. (…) Isten az élet ura. A legkisebb kislányunk küldetése az volt, hogy begyógyítsa az előző vetélés okozta sebeket. Megtanított arra, hogy aki meghalt, az továbbra is velünk él a szeretet által, amelynek nincsenek földrajzi és fizikai határai.”

A teljes beszélgetés meghallgatható itt: 

Az „Istenélmények sallang nélkül” Tóth-Fazekas Andrea műsora. Felekezetektől függetlenül mutat be személyes istenélményeket közszereplők, művészek, szakemberek vagy kevésbé ismert vendégek megszólaltatásával, akik saját maguk tapasztalták meg Isten létezését. Célja, hogy mások élményét befogadva a hallgató közelebb kerülhessen Istenhez és világképe formálódhasson.  

[…] Örömmel nézek a Biden elnökkel, adminisztrációjával és az új Kongresszussal való közös munka elébe. Mint minden adminisztrációval lenni szokott, lesznek olyan területek, amelyekben egyetértünk és szorosan együttműködünk, és lesznek olyan témák, amelyekben elvi alapon nem értünk egyet, és erősen ellenezni fogjuk.

Ugyanakkor különleges lesz a közös munka Biden elnökkel, hiszen az első elnökünk hatvan év után, aki a katolikus hitet vallja.

Most, amikor az amerikai kultúrában egyre inkább terjed az agresszív szekularizmus, amikor a vallásos hívek sok próbatétellel néznek szembe, üdítő lesz egy olyan elnökkel kapcsolatban állni, aki tisztán érti, mélyen és személyesen átérzi a vallásos hit és intézmények jelentőségét. Biden elnök vallásossága és személyes története, megindító tanúságtétele arról, hogyan adott neki vigaszt a hite a sötétség és a tragédiák idején, régóta tartó elkötelezettsége a szegények evangéliumi elsőbbsége mellett – mindezt reménytelinek és inspirálónak látom.

Lelkipásztorként azonban a nemzet püspökeinek az a kötelességük, hogy az evangéliumot hirdessék teljes igazságában és erejében, akár alkalmas, akár alkalmatlan, akkor is, ha az a tanítás éppen kényelmetlen, vagy ha az evangélium igazságai szembemennek a tágabb társadalom és kultúra irányaival. Ezért kénytelen vagyok rámutatni, hogy új elnökünk elkötelezte magát bizonyos irányvonalak mellett, amelyek morális értelemben rossz irányba vezetnek, és fenyegetik az emberi életet és méltóságot, legsúlyosabban az abortusz, a fogamzásgátlás, a házasság, a gender területein. Komoly aggodalmat jelent az Egyház és a hívők szabadsága, hogy lelkiismeretük szerint élhessenek.

Az emberi szexualitás és a család kérdéseiben való elkötelezettségünk, mint minden más elkötelezettségünk – például a halálbüntetés eltörlése, vagy a valóban az emberi személyt szolgáló egészségügyi rendszer és gazdaság célja iránt – azon alapszik, hogy Krisztus a szeretet nagy parancsát adta nekünk, hogy szolidárisak legyünk testvéreinkkel, különösen a leginkább sérülékenyekkel.

A nemzet püspökei számára az abortusz továbbra is fennálló igazságtalansága marad a „kiemelt prioritás”. A „kiemelt” nem azt jelenti, hogy „kizárólagos”. Mélységes aggodalommal tölt el minket amiatt a számos tényező miatt, amelyek társadalmunkban az emberi életet és méltóságot fenyegetik. De, mint ahogy Ferenc pápa tanítja, nem maradhatunk némák, amikor az abortusz révén csaknem egymillió életet eldobnak minden évben ebben az országban.

Az abortusz közvetlen támadás az élet ellen, amely a nőt is megsebzi, és aláássa a családot. Nem pusztán magánügy; aggasztó és alapvető kérdéseket vet fel a testvériség, a szolidaritás, az emberi közösségbe való befogadás terén. Amellett a társadalmi igazságosságot is érinti.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az abortusz aránya jóval magasabb a szegények és a kisebbségek körében, és hogy rendszeresen folyamodnak abortuszhoz akkor, ha a gyermek fogyatékkal születne.

Remélem, ahelyett hogy – amint megígérte – még inkább könnyítené az abortuszhoz és a fogamzásgátláshoz való hozzáférést, az új elnök és adminisztráció az Egyházzal és a jóakaratú emberekkel való együttműködést választja. Azt remélem, párbeszédet kezdhetünk azokról az összetett kulturális és gazdasági tényezőkről, amelyek abortuszra ösztönöznek, és elbátortalanítják a családokat. Azt is remélem, hogy végre elkezdhetünk együtt dolgozni azon, hogy legyen egy koherens családpolitika az országban, amely elismeri, különleges jelentősége van a szilárd házasságoknak és a gyereknevelésnek a gyerekek jólléte és a közösségek stabilitása szempontjából. Amennyiben az elnök, az Egyház vallásszabadsága teljes tiszteletben tartásával, belekezdene ebbe a párbeszédbe, azzal nagyon sokat tenne a polgári egyensúly és az ország szükségletei helyreállításának érdekében. […]

Érdemes elolvasni a teljes közleményt a Magyar Kurír oldalán.

„Ha nem ismerem meg a természetes gyermekáldást elősegítő Creighton Módszert és a NaProTechnológiát, lehet, hogy nem jöttem volna rá, vagy csak már túl későn, miért nem fogant meg több mint két évig a kisbabánk” – meséli Carreno Bea, aki két tizenéves gyermek és egy – az interjú alatt még a pocakjában lévő, azóta viszont már megszületett – kisbaba anyukája.

– Többet vártatok rá, mint az első két gyermeketekre?
– Sokkal. A fiam 13, a lányom 10 éves. Mindketten tervezett, vágyott babák voltak, és meg is fogantak az első vagy a második ciklusban. Két gyermekünk közt elveszítettünk egy magzatot, ami nagyon megviselt bennünket. Szerettem volna a politológusi karrieremet is egyengetni, ezért úgy döntöttünk, hogy két gyermek után, „pihenünk” egy kicsit, mielőtt tovább bővülne a családunk.

Négy-öt év elteltével a férjem kezdte pedzegetni, hogy jó lenne, ha érkezne még egy vagy esetleg még két kisbaba a családunkba. 38 évesen éreztem azt, hogy újra készen állok a várandósságra. Mivel az első két gyermekünk szinte azonnal megfogant, tudtam, hogy valami nincs rendben, amikor a harmadikkal már fél éve hiába próbálkoztunk. Az akkori nőgyógyászom elküldött egy-két nagyon alap hormonvizsgálatra, azonban mindent rendben találtak. A férjemnek és nekem is javasolt még a doktor egyéb invazív vizsgálatot is, de én ezektől ódzkodtam. Bíztam abban, hogy a szervezetünk nem változott annyira drasztikusan az elmúlt évtized alatt, ami ezeket a vizsgálatokat indokolná. Ezért nekiálltam a neten olyan alternatív módszerek után kutatni, amelyek természetes úton segíthetik a fogantatást.

– A Creighton Módszerrel is ekkor találkoztál?
– Nem, már jóval korábban.

Nagyon szerencsés voltam abból a szempontból, hogy még 2005-ben, az egyik amerikai barátnőmtől – aki Creighton-oktató – azt kaptam nászajándékba, hogy beavatott ennek a természetes gyermekáldást ösztönző módszernek a rejtelmeibe.

Ezt megelőzően csak minimális tudásom volt arról, hogyan is működik a női termékenységi ciklus. A méhnyaknyák változásának jelentőségéről is akkor hallottam először. A kisfiam és a kislányom fogantatása is azért volt „sima ügy”, mert a testem jelzéseiből olvasva pontosan meg tudtam határozni, melyek a ciklusom termékeny napjai. Ez azonban a harmadik gyermekünk esetében már kevésnek bizonyult.
Az interneten bukkantam rá Schaffler Orsolyára, aki a Creighton Módszer magyarországi meghonosítója, és szerencsére vállalta, hogy újra megtanít nekem mindent ezzel kapcsolatban. Menet közben én is oktató lettem a Katolikus Szeretetszolgálat ösztöndíjasaként. Sokáig hezitáltam, hogy politológusként nekem való-e ez a tevékenység, de a képzésre jelentkezés utolsó napján végül beadtam a derekamat. 2019 januárjában, Madridban volt a 13 hónapos oktatási folyamat első fázisa, és épp ott derült ki, hogy várandós vagyok.  Ez a baba azonban sajnos az első trimeszterben elment. Akkor már több mint egy éve próbálkoztunk, de konkrét kezelést még nem kaptam, és bár nagyon szomorú voltam, az a tudat, hogy a szervezetem továbbra is képes a fogantatásra, bizakodással töltött el.

Azt tudtam, hogy a Creighton Módszer orvosi ága a NaProTechnológia. A veszteség után felkerestem egy napro-s orvost, aki egy sokkal alaposabb vérvizsgálatra küldött, mint a korábbi nőgyógyászom. Egyből ki is derült, hogy van egy gyulladásos folyamat a szervezetemben, ami egyfajta autoimmun reakciót vált ki, és ez támadja a pajzsmirigyemet (bár a pajzsmirigy-értékeim önmagukban rendben voltak). Erre létezik gyógyszeres kezelés is, de alapvetően a diéta az, ami segíthet – mondták. Az életmódváltoztatásnál egyszerűbb megoldásnak tűnt a gyógyszeres kezelés, így kezdetben ezt választottam.

Kimutatták azt is, hogy kritikusan alacsony a D-vitamin szintem, és progeszteron-pótlásra is szükségem van. Ez a sárgatest által termelt hormon ugyanis nélkülözhetetlen abban, hogy a ciklus második felében a méhnyálkahártya felkészüljön az esetlegesen megfogant új élet befogadására és táplálására. Ezt követően újabb fél év telt el sikertelenül. Aztán a tavaszi karantén elején egy szintén Creighton Módszert oktató kolléganőm kedves unszolására kötélnek álltam, és elkezdtem diétázni.

– Mi alapján? Honnan tudtad, hogy mely ételekről érdemes lemondanod?

– Allergiám semmire nem volt, hisz arról tudtam volna, annak komoly tünetei vannak. Az ételintolerancia sokkal alattomosabb.

Látszólag nem okoz problémát, így nem is tudunk róla, hogy bizonyos ételekre érzékenyek vagyunk, hisz egy kis fáradtságnak, puffadásnak nem szoktunk különösebb jelentőséget tulajdonítani. Laborvizsgálatra a Covid-járvány kellős közepén nem jutottam el, így követtem a NaPro általános iránymutatását: el kell hagyni a tehéntejet, a glutént és a cukrot, aztán meglátjuk, mi történik. Szerencsére nem vagyok édesszájú, így a cukorról egyszerű volt lemondanom. A tejtől való megválás se okozott nehézséget, hiszen korábban sem igazán fogyasztottam, sajtot viszont annál inkább, ez nagyon hiányzott. Nehezen tudtam elképzelni a gluténmentes diétát is, annak ellenére, hogy ma rengeteg „mentes” készítmény létezik már. A cél érdekében azonban ez egy szükséges lépés volt, és szerencsére volt erőm lelkileg meghozni ezt a döntést. Így egyik napról a másikra radikális változtatást hajtottam végre a táplálkozásomban. Hihetetlen, de rögtön az első ciklusban meg is fogant a baba. Általában egy-két ciklusnak azért el kell telnie a változáshoz, de nekünk óriási szerencsénk volt.

A pajzsmirigyellenes anti-TPO szintem az első vizsgálat idején a nyolcszorosa volt a normál értéknek. Diétával és a NaPro által adott gyógyszerrel ezt az eredeti negyedére sikerült csökkenteni. Ez is elég volt a fogantatáshoz, de az ideális persze az lenne, ha a normál szintre sikerülne beállítani. Azt gondolom, hogy lehet még valami, amire érzékeny az emésztőrendszerem, de ezt majd csak egy átfogó ételintolerancia-vizsgálat fogja kimutatni. A diétát persze azóta is tartom.

– Két babát már elveszítettetek. Mennyire féltél, amikor megtudtad, hogy ismét életet hordasz a szíved alatt?
– A vitaminokat és a szükséges gyógyszereket akkora már egy jó ideje szedtem, tudtam, hogy a szervezetem sokkal felkészültebb a baba fogadására. Folytattam a diétát is, az orvosom pedig folyamatosan ellenőrizte és optimumon tartotta a progeszteron-szintemet. Mindezek mellett a hitem segített, hogy ha a Jóisten is úgy akarja, érkezik hozzánk még egy gyermek. Amíg nem éreztem a baba mozgását, az első négy hónap azért lelkileg nehéz volt, de nagyon bíztam benne, hogy minden a legnagyobb rendben zajlik odabent.

Abból a szempontból nyugodt voltam, hogy én amit csak tudtam, megtettem.

– Creighton-oktatóként hol, kiknek kezdtél segíteni?
– Budapesten a Pasaréti plébániához tartozunk, ott érdeklődtem először, hogy segíthetek-e meddőséggel küzdő pároknak, és jó szívvel fogadtak. A Covid előtti időszakban személyesen tartottunk ott bemutatókat. Szerencsére az oktatás online is remekül megoldható, így a járvány sem jelentett különösebb akadályt.

– Említetted, hogy eleinte bizonytalan voltál, való-e neked ez a tevékenység. Hogy alakult ez azóta?
– Ma már biztosan tudom, hogy nekem ezzel dolgom van, és nagyon élvezem is. Eddig 27 párral foglalkoztam. Körülbelül a felük a természetes fogamzásszabályozás vágyával tanulta meg a Creighton Módszert. Másik felüknél valamiféle termékenységi probléma áll a háttérben. A legnagyobb siker mindig az, amikor valaki várandós lesz, majd egészséges babának ad életet. Nemrég egyikük 43 évesen lett először anyuka a módszernek köszönhetően.  Hihetetlenül jó érzés látni a boldogságot, hogy segíteni tudok a hozzám fordulóknak. Egy kizáró ok van: a mesterséges megtermékenyítés. Az a hormonális beavatkozás, amivel ezek az eljárások járnak, összeegyeztethetetlen a ciklus-táblázat vezetésével, ami a Creighton Módszer alapja. A méhnyaknyák napi szintű megfigyelésével arra vagyunk ugyanis kíváncsiak, hogyan működik vagy nem működik a szervezet a maga természetességében, és az adatokból levont következtetések nyomán tudunk elindulni egy bizonyos irányba.

Vannak párjaim, akik sikertelen mesterséges megtermékenyítés (inszemináció vagy lombik) után kezdték el a módszert. Náluk a NaPro eddig mindig talált kezeletlen problémát, a bakteriális fertőzéstől kezdve az autoimmun folyamatokig. Ezeket a rendellenességeket a mesterséges megtermékenyítés során nem kezelték, hiszen fel sem fedezték, pedig ezek mindegyike eleve gátat szab a fogantatásnak, illetve a várandósság sikeres kimenetelének. A lombik módszer jellemzően a terméketlenség okainak megkerülésével, a természetes ciklus hormonális folyamatait kikapcsolva igyekszik elérni a várandósságot.

A NaPro célja ezzel szemben, hogy feltárja a terméketlenség okait, majd ezeket a női ciklussal összhangban kezelje, gyógyítsa.

Az sem mindegy, hogy a megfogant élet aztán milyen állapotú anyai szervezetben fog fejlődni kilenc hónapig. A NaPro a fogantatáson túl ezért is fordít gondot arra, hogy helyreállítsa a szervezet egészséges működését. A fogantatási statisztikák alapján a két módszer hatékonysága egyébként hasonló. Az alapvető különbség a módszereknek a női szervezetre gyakorolt hatásában van, és persze a lombikkal kapcsolatos etikai aggályok mellett sem lehet elmenni szó nélkül.  

Számos vizsgálat igazolja, hogy a vallásukat gyakorló párok elégedettebbek a kapcsolatukkal, mint nem vallásos társaik. A közös hit megtartó erő. A közös elkötelezettség különösen a nehézségek idején jelenthet segítséget – a konfliktusok könnyebben viselhetők, ha a kapcsolatunkat egy magasabb valóság részének (is) látjuk. A külsődleges vallásosság azonban ilyenkor nem erőforrás, mivel könnyen a problémák előli elmeneküléshez, azok tagadásához vezethet: „Mit szólnának a gyülekezetben?”. A látszat fenntartása könnyen a kapcsolat kiüresedéséhez vezethet.

Legrosszabbul azok járhatnak, akik között nincs összhang az élet nagy kérdéseit illetően. Sok praktikus nehézség is együtt jár egy ilyen helyzettel: ütközhetnek a programok (lelkigyakorlat vagy nyaralás), nincs átfedés a baráti társaságok és közösségek között. A gyerekek születésével, növekedésével a problémák új dimenziója jelenhet meg: a feldolgozatlan különbségek könnyen a gyereknevelés konfliktusaihoz vezethetnek – a gyerekek ráadásul megtanulhatják, hogy előnyökkel jár ez a fajta különbözőség: „Apát jobban szeretem, mert nem kell vele mindig templomba menni.”

A vallási ellentétek önmagukban már ritkán jelentenek válóokot, mégis megjeleníthetnek mélyebb ellentéteket, a világszemlélet különbségeit.

A vallási fejlődés fokozatos, sok egyéni útja van. Nem lehet siettetni, viszont könnyű elé akadályokat gördíteni, és az egyik legnagyobb akadály éppen a győzködés, (el)térítés lehet. A kételyek és a bizonytalanság elviselése nem könnyű sem önmagunkban, sem a másikban, mégis ez az érett személyiség egyik legfontosabb képessége, ami segíthet egymás megértésében is.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Csak őt szereted?

Az együttjárási jótanácsok közt legtöbbször az hangzik el, hogy a másikban mit kell kifürkészni, de bőven van mit megfigyelnünk önmagunkon is. Ha magamat nem ismerem kellőképpen, mást sem fogok tudni igazán megismerni. Egy párkapcsolatban érdemes megismernem az érzéseimet, a reakcióimat, azt, hogy milyen helyzet mit vált ki belőlem, a párom viselkedésére hogyan reagálok. Persze, túlzásba sem kell esni, nem kell minden egyes apró történés után leülni, hogy a saját és a másik érzéseit és gondolatait végigvegyük. Önmagam ismerete mellett pedig nagyon fontos önmagam szeretete. Egyre gyakrabban találkozunk olyan párkapcsolatra vágyó vagy döcögős párkapcsolatban élő fiatallal, akinél probléma az énszeretet. Hogyan tudnám megszerettetni magam úgy, ha önmagammal is nehéz mit kezdenem? Az önmagunk szeretetének mély gyökerei vannak, ha ezzel probléma van, érdemes kiemelten figyelni rá, mert a tapasztalatok szerint számtalan egyéb házassági problémához vezethet, kezdve a különböző függőségektől a mély depresszióig.

Épülés vagy leépülés?

Fontos jelzés hosszabb távon, hogy a párkapcsolat építő jellegűen hat-e rám vagy kevésbé. Nehéz feladat ezt objektíven megítélni, a szerelem köde többek között ezt is jótékonyan eltakarja, de azért nem lehetetlen kideríteni. Érzem-e azt, hogy jobb vagyok, több vagyok ővele? Vagy éppen ellenkezőleg, inkább visszahúz, hátráltat? Nem népszerű kérdések ezek, mert önzőnek hatnak, valójában egyáltalán nem azok. A feltétlen szeretet, a teljes önátadás nem azt jelenti, hogy hagyom magam sodorni – főleg rossz irányba nem. Ha hosszú távon gondolkodunk, nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne fejlődjünk! Egy viszonylag könnyen tetten érhető szempont lehet ehhez a barátainkkal való találkozásunk gyakorisága. Amióta együtt járunk, van-e változás a meccsnézős sörözések, vagy éppen barátnős esték rendszerességében? Sokszor látjuk fiatalokon, hogy egy várva-várt párkapcsolat kezdetén úgy belefeledkeznek egymásba, hogy teljesen leépül a többi társas kapcsolatuk. Az ilyen elszigetelődés veszélyforrás, kitől kaphatunk visszajelzést a családon túl – akár pont a párkapcsolatomról is –, ha nem a jóbarátoktól?

Kicsit zavar...

A választottal kapcsolatban is van azért bőven kifürkésznivaló. A már említett rózsaszín köd például általában elfedi a másik hibáit, legidegesítőbb tulajdonságait. Nem rosszindulatú kukacoskodásról és kárörvendő hibakeresésről van szó, hanem annak eldöntéséről, hogy ami most is zavar egy kicsit, az évekkel később, a házasságban – sokkal jobban felerősödve – tolerható-e még jó szívvel? Például ha a párom szerintem túl sokat foglalkozik a telefonjával, de most még elfogadom, képes leszek-e erre hosszútávon is?

A családban marad

Előfordul, hogy valaki a párja családját, szüleit, testvéreit hagyja figyelmen kívül az együttjárás során. Bár igaz, hogy házasságkötéskor egy emberrel kötjük össze az életünket, de az ő nagy családjának is tagjaivá válunk, ennek minden örömével és nehézségével. Minden családban vannak olyan emberek, akiket – bármi oknál fogva – nehezebb szeretni és elfogadni, de a házasságban ezt is vállalni kell valamelyest, pont a társunk miatt. Az együttjárás időszakának feladata ezt is feltárni, hogy képes lesz-e erre mindkét fél a másik nagycsaládjával kapcsolatban. Melyek azok a kritikus pontok a családba való bekerülésnél, amelyre már most érdemes figyelni?

A családtagjai körében tudjuk megismerni társunk családi működését, amit alapértelmezetten hoz magával. Arra kell számítani, hogy a saját, új család megszületésével is hasonlóan fog működni. Például ha a férjem eredeti családjában a férfiaknak szigorúan tilos volt bármilyen házimunkát végezni a konyhában, be se tehették a lábukat oda, akkor elég nehezen fogom tudni rávenni (vagy inkább sehogy), hogy segítsen az ebéd előkészítésben. Hasonlóan van ez a szülői szerepekkel, jó eséllyel be lehet jósolni, hogyan fog a társam viszonyulni a születendő gyermekeinkhez apaként vagy anyaként. A boldog házasság esélyét nagyon nagy mértékben növeli, ha ezeket a pár az együttjárás során (érdemes még jóval a jegyesség előtt) őszintén, részletesen meg tudja beszélni.

Ha tudtam volna...

Szintén nagy súllyal mérlegelendő, hogy milyen mértékben tudom megbeszélni a párommal az élet minden terén felmerülő problémáimat, kezdve az egyetemmel, munkával, a közösségemmel, a családommal, vagy életvezetésemmel, vallásosságommal való gondjaimmal. Mennyire nyitott, fogékony ezekre? Tudja-e, mikor kell csak figyelmesen meghallgatni támogatólag, és mikor van szükség válaszra, megoldási javaslatokra, aktív segítségre? A felmerülő problémák közös megoldása – az akár aktív, akár passzívan támogató társ – hatalmas közös erőforrást, erős összekötő kapcsot jelent már az együttjárásban is. Ebből már következtetni lehet, hogy a párom házastársként hogyan fog részt venni a problémáim megoldásában. Sok olyan házaspárral találkoztunk, akik elmondták, ha tudták volna, mennyire egyedül maradnak a gondjaikkal a házasságkötés után, lehet, hogy másképp döntöttek volna.

Együtt vagy egymás mellett?

Végül, de nem utolsósorban ki kell deríteni, hogy az életünk fontosabb tervei egybevágnak-e, vannak-e közös céljaink. Főleg tőlünk nyugatra láthatunk nagyobb számban olyan házaspárokat, akik valamilyen konkrét tervre „szerződnek“, például mindketten tájfutók és a sportolásban támogatják egymást, vagy a gyermekeik egyetemi tanulmányainak költségét előteremtik, de ezen kívül élik a saját életüket egymás mellett. Azt gondoljuk, hogy annál sikeresebb egy házasság, minél több közös tervet, együttes célt tud kitűzni a pár. Minél inkább az élet egészét átszövő területekről érdemes gondolkodni és beszélgetni, nem csak néhány részterületről, mint az anyagiak, vagy a közös hobbi. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Kristóf, Isten ajándéka

Kati és szerelme, Vidor 2014 nyarán egy külföldi szakmai úton ismerkedtek össze, majd egyre több időt töltöttek egymás társaságában.  Több éves kapcsolat után mindketten úgy érezték, jöhet a baba. „Akkoriban épp nagyon stresszes időszakot éltem meg a munkahelyemen, ezért egy ismerősöm javaslatára elmentem akupunktúrás kezelésre. A szakember kérte, hogy végeztessek terheléses cukortesztet, mert az a gyanúja, hogy azzal lehet a probléma. Igaza volt, inzulinrezisztenciát állapítottak meg nálam, amelyet diétával kellett karbantartanom.”

Kati még csak három hónapja tartotta a diétát, amikor kiderült, hogy babát vár. Mivel a 37 évével már „túlkoros” kismamának számított, szükség volt számos plusz vizsgálatra, de a szakemberek mindent rendben találtak, a terhesség problémamentesen haladt a maga útján. A pár az ötödik hónapban még az esküvőjét is megtartotta, hogy a kis jövevény egy igazi családba érkezhessen.

A 32. héten azonban Kati vérezni kezdett. Az orvosa rögtön berendelte a kórházba koraszülés gyanújával, de mire beért, addigra az ultrahangos ügyeletes orvos részvéttel közölte, hogy nincs szívhang, és a kisbaba elment.

Kati és párja várták a válaszokat a kérdéseikre, de nem találták, mint ahogy az orvosok is tanácstalanul álltak a tragikus eset előtt, és azt tanácsolták, idővel próbálkozzanak újra. Bár minden ilyenkor szokásos vizsgálatot elvégeztek, semmilyen kóros elváltozást nem találtak. A babának már elég nagy volt a súlya, a szervei egészségesen működtek. „A sors fintora, hogy éppen akkor kezdtem újra dolgozni, amikorra ki voltam írva. A munkámba menekültem, és megpróbáltam az eddig bevált módszerrel feldolgozni a traumát: egyedül, makacs kitartással.” Aztán Kati lelkileg teljesen padlóra került, és akkor döbbent rá, hogy szüksége van szakember segítségére.

Az életvezetési tanácsadóval rengeteget beszélgettek, és előkerültek a Kati lelke mélyén megbújó félelmek. „Alapvetően realista vagyok, de a beszélgetések hatására kezdtem azt érezni, hogy valójában nem voltam még felkészülve a babára, tudat alatt rengeteg félelmem volt, amire nem is gondoltam, hogy számít. Ma már úgy emlékszem vissza a kislányunkra, hogy elaludt, és valószínűleg nem akart (még) világra jönni.”

Bár az orvosok azt javasolták, fél év elteltével újra próbálkozhatnak, Kati úgy érezte, lelkileg nem lesz rá képes, csak jóval később. Igyekezett a lelke mélyéről felhozni minden félelmet, szorongást és elindítani egy jótékony – bár igen fájdalmas – tisztulási folyamatot. Ám ekkor egy újabb tragédia várt a párra: Kati édesanyjának a gyomrán rákot diagnosztizáltak, amely több irányú áttétet képezett és már nem volt remény a gyógyulásra. Kati végig ott volt édesanyja mellett, ápolta és rá irányította minden figyelmét, a babakérdés pedig lekerült a napirendről.

Míg a babatervezés időszakában Kati folyamatosan figyelte ciklusát, tudta, hogy mikor vannak termékeny napjai, most erre már egyáltalán nem maradt energiája. 2018. januárjában – pont egy évvel a vetélés után – jött rá, hogy elmaradt a menstruációja. Még aznap este csinált egy tesztet, negatív eredménnyel.

Ám másnap reggel, amikor ki akarta dobni, futtában ránézett, és elakadt a lélegzete: a kijelzőn két csík virított. Újra várandós volt.

Mivel nem lehetett tudni, hogy anyukájának hónapjai, hetei vagy talán csak napjai vannak hátra, nem várta meg a három hónapot a nagy hírrel, elmondta neki, és az első ultrahangos felvételt is ő látta először, miközben a család többi tagja – a férje kivételével- mit sem tudott áldott állapotáról. „Március egyik éjszakáján egyszer csak felébredtem, és úgy éreztem, oda kell mennem anyukám ágyához. Mintha valamilyen belső hang jelzett volna, hogy elérkezett az idő, el kell búcsúznom. Édesanyám akkor távozott el közülünk, a kezemben tartva a kezét.”

Az események közepette Kati még félni és szorongani is elfelejtett, nem aggódott terhessége miatt, korábbi félelmei sem jutottak az eszébe, a tragédia elterelte a figyelmét. Persze amikor a család megtudta, hogy Kati újra kisbabát vár, felerősödtek az aggodalom hangjai, pedig Katival és a babával minden rendben volt. „Az utolsó trimeszterben ismét előjöttek a félelmeim, főként, ha egy-egy nap a pici kevesebbet mozgott, de megtanultam kezelni és kontrollálni ezeket a negatív gondolatokat, és azt mondtam, hogy ez a baba nem véletlenül fogant, élni akar, egészséges lesz, és rendben fog megszületni.”

Kép

Kép: Pixabay

És valóban így lett: 2018. szeptember 9-én megszületett Kristóf, akit a nagypapája azóta is Isten ajándékának tart. Kristófot nem tántorította el semmi, meg akart születni, és mosolyával, szeretni való lényével gyógyírt hozott családja még sajgó sebeire.

Angyali üzenet

Inez 2004-ben született, a család nagy örömére. Ő lett mindenki kedvence szépségével, meglepő bölcsességével. A boldog éveknek Inez betegsége vetett véget. A kislány kiscsoportos óvodásként rendszeresen járt balettra, ahol egyre többször elesett, és szédülésre panaszkodott. Ezek a tünetek aztán folyamatos hányással párosultak, és két hét leforgása alatt teljesen legyengítették a szervezetét. Az orvosok először vírusra gondoltak, majd Inez állapotának romlása miatt agyi CT-t javasoltak. A diagnózis: agydaganat. Az elkövetkező másfél évben Inezt kétszer műtötték, de a tumor növekedését nem tudták megállítani. „A harmadik műtétnél az orvosok azt tanácsolták, adjuk fel, mert itt már csak csonkolásról lehet szó. Az utolsó hónapokat a kislányom hihetetlen türelemmel és bölcsességgel csinálta végig, és azzal vigasztalt, hogy majd küld nekem fentről egy kislányt, aki újra mosolyt csal az arcomra.”

„Inez halálát követően a férjemmel úgy döntöttünk, elválunk, és megpróbálunk új életet kezdeni. Ő végigjárta a Caminót, én édesanyámmal összefogva igyekeztem újra lábra állni” – idézi fel emlékeit Kriszta.

Másfél év múlva Kriszta ismét párra lelt, és ezúttal úgy érezte, hogy az igazira. „Bár Zoli bíztatott, hogy vállaljunk közös babát, sokáig nem éreztem magam képesnek rá. Ráadásul az első szülésem császárral zárult, amely után a méhemmel nagyon elbántak. Az orvosok akkor meddőnek nyilvánítottak. Persze próbálkoztunk, de nem jött össze, amikor pedig mégis, akkor elvetéltem.”

A mesterséges megtermékenyítést nem akarták. „Egy kis életet nem kényszeríthetek rá, hogy megszülessen, mert az csak tragédiához vezetne.”

Kriszta belevetette magát az örökbefogadás intézésébe, és végre úgy érezte, ezzel új irányt vehet az élete, amikor kiderült, hogy terhes. „Azt sem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek, hiszen egyáltalán nem számítottam rá. Az öröm és a félelem érzései váltakoztak bennem. A párommal sokat beszélgettünk, s azzal, hogy kimondtuk a félelmeinket, mintha elvettük volna az erejüket. Rárezegtünk a boldogságra.”

Kép

Kép: Pixabay

Arwen-Hella 2013. november 12-én látta meg a napvilágot egészségesen. „Inez, az én kis angyalkám, beváltotta az ígéretét, és nem is egy, hanem kettő új élettel ajándékozott meg bennünket. Az orvosok igazi csodaként tartják a mai napig számon, hogy Arwen után pár évvel megszületett a mindig mosolygós Alfonzina is.”

Csillag született

Bár Kata mindig szerette a gyerekeket, akart is, sőt, háromról álmodozott, NB1-es röplabdásként, a világot járva sokáig mégsem gondolt családalapításra. A sport, később a tanulás és saját vállalkozásának építése teljesen kitöltötte mindennapjait. „Féltem a felelősségvállalástól és minden kötöttségtől, miközben mindent kontroll alatt akartam tartani, és naponta kellett fontos döntéseket meghoznom” – meséli.

Később, már gyermekkel, hosszadalmas önismereti munka árán ismerte fel Kata, hogy az elköteleződési képtelensége és a gyermekvállalással szembeni tudatalatti ellenállása a gyermekkorában gyökerezik. Akkor döbbent rá erre, amikor fel kellett idéznie emlékeket egészen kicsi korából és nem jelent meg semmi. „Egyszerűen alig vannak emlékeim a gyermekkoromból, máig kutatom, mi lehet ennek az oka, mit akarok ezzel elnyomni és hárítani” – mondja Kata. Ám éppen ezek a hiányzó láncszemek ösztökélték arra, hogy a miértekre megkeresse a válaszokat.

„37 évesen éreztem azt először – a párommal összhangban –, hogy gyermeket szeretnék, és azt gondoltam, biztosan nem lesz probléma a megfoganással” – meséli Kata. Ám hiába próbálkoztak párjával, Lacival, a várva várt gyermekáldás csak nem akart megérkezni. Amikor elment nőgyógyászához egy kivizsgálásra, a szakember petesejtserkentő készítményt írt fel, de Kata úgy vélte, hogy nem azzal lehet a baj. „Rákérdeztem az orvosnál, hogy nem lehet-e petevezeték-elzáródásom, mert az ösztöneim azt súgták, de ő csak legyintett: egy egészséges élsportolónak mitől lenne ilyen problémája.” Bár logikátlan érvelésnek tűnt, Kata mégis elkezdte szedni a felírt gyógyszert, és csak majdnem egy év sikertelen kísérletezés után derült ki, hogy igaz, amit sejtett: kétoldali petevezeték-elzáródása van. Ebből a helyzetből viszont csak egy kiút maradt: a lombikprogram.

Nem volt egyszerű megtalálni a megfelelő lombik központot sem. „Az egyik intézetben azt mondta a kezelő orvosom, hogy én egy selejt vagyok, aki csak rontaná a statisztikáját, és az ilyenekkel csak év végén foglalkozik, amikor már teljesítette az elvárt szintet.” Annyira megalázónak érezték ezt az orvosi hozzáállást, hogy továbbálltak. 2008 márciusában aztán sor került a lombik-beavatkozásra, amely sikerrel járt. De nem örülhettek sokáig, mert Kata szervezete ellenállt: folyamatosan hányt, kiszáradt, és infúzióval kellett visszapótolni az elvesztett tápanyagokat. Ekkor újra befelé kezdett figyelni, pszichológus segítségét is igénybe vette, és ekkor kezdtek előjönni a gyerekkori emlékei.

2008 decemberében megszületett Dorci, akit Kata Csillagnak is nevezett, mert zigóta állapotában, a beültetés utáni ultrahang-képen látva azonnal egy kis, fénylő csillag jutott róla eszébe.

Vele Kata új életfeladatot kapott: felül kellett írnia azt a mintát, amit a család női vonalától örökölt. Míg ő gyermekkorában attól szenvedett, hogy hiányzott az édesanyja fizikai jelenléte, ölelése, ő ezt a hibát nem akarta elkövetni, és sikeres vállalkozása mellett is gondoskodó, babusgató anyukává vált. Ez mégsem volt elég: Dorcin kétévesen súlyos pszichoszomatikus tünetek jelentek meg: kóros székletvisszatartás, fejtikkelés. Sok helyen jártak, míg végül az egyik szakember szembesítette Katát a valósággal. „Azt mondta, hogy a kislányomat én magam neurotizálom a saját, fel nem dolgozott múltbeli sérelmeimmel. A gyerekek gyakran, de főleg hétéves korukig édesanyjuk tükörképei. Ha az anya nincs rendben, az a gyereknél jelenik meg.” Kata elkezdett dolgozni önmagán. Ennek eredményeként született meg a CsillagKuckó Alternatív Termékenységi Központ, amely pszichológiai és alternatív módszerekkel gyógyítja az átmenetileg meddővé vált lelket, testet. Mert már a fogantatásnál is fontos a szülők, de főleg az anya lelkiállapota, hogy babázás előtt saját terheit letegye és ne adja tovább. Katának élete és hitvallása lett a meddőnek tartott nők védelme és felkarolása, megtalálta életfeladatát, amelyhez kislánya csillagként vezette el.

Minden helyzet és kapcsolat más, nem lehet mindig érvényes szabályokat megfogalmazni, de vannak árulkodó jelek. Például, ha azt érzi az ember, hogy nem épül, nem fejlődik a párkapcsolatban.

Intő jel, ha nem tudjuk elképzelni a másikkal az életet, nem tudunk felelősséget vállalni a másik álmaiért, vagy ő nem osztozik a mi terveinkben. Mindenképpen fontos jel lehet, ha egyik vagy másik fél végérvényesen úgy gondolja, hogy ebből a kapcsolatból nem lesz házasság. Ebben az esetben a legjobb döntés, ha azt a társat keressük, aki kész lesz az elköteleződésre.

Gyakran érkezik el oda a kapcsolat, hogy választás előtt áll a pár: vagy összeházasodnak, vagy megszakítják a kapcsolatot – úgy érzik, köztes út nincs. Bár nem minden pár jut el ebbe a stádiumba, ez mégis normális kapcsolati élethelyzetnek mondható. A kapcsolat az adott elköteleződési keretek között már nem tud tovább fejlődni, ám a körülmények nem adottak, vagy a felek döntése még nincs meg a házassághoz. Sokan ilyenkor sodródnak a „megszabadító“ házasságba, pedig ez a nyomás nem kedvez a helyes döntésnek.

Hasznos figyelmeztető a baráti kör hiánya: ha azt tapasztaljuk, hogy baráti kapcsolataink gyengülnek, sokkal ritkábban találkozunk a többiekkel, mint azelőtt, és ennek oka a párkapcsolattal van összefüggésben. Érdemes végiggondolni: bemutattam a páromat a baráti körömnek? Esetleg nem jöttek ki jól? Ha így van, inkább a barátaimhoz húzok, vagy inkább a párkapcsolatban vagyok önmagam? Ugyanez igaz a család és párkapcsolat viszonyára is.

Fontos jelzés az is, ha minden vita parttalannak tűnik, ha úgy érezzük, mi igazán soha nem oldjuk meg a problémáinkat, konfliktusainkat. Ha nem tudunk hatékonyan beszélni egymással, úgy, hogy társunk értse az érzéseinket, mindig csak átmeneti megoldásokat fogunk találni. Ez a házasságban csak erősödni fog, idővel valószínűleg kibírhatatlanná vagy idegen-érzéssé válik.

A párkapcsolat, a házasság nem a változtatások színtere. Ha nagyon fontos kérdésekben nem tudjuk elfogadni a másik véleményét, esetleg magát a személyiségét, jobb átgondolni a kapcsolatot.

Egyrészt azért, mert nem lehet csak úgy megváltoztatni egy embert, másrészt pedig ha sikerül, kiderülhet, hogy az átváltoztatott társ mégsem az, akire vágytunk – és milyen alapon gyakorlunk ekkora hatást egy másik emberre egyáltalán?

Főleg lányokra jellemző a félelem, hogy ha most szakítanék, akkor talán sose találok jobbat, és örökre magányos maradok. Ilyenkor a legtöbb esetben önbizalomhiánytól szenved a fiatal, alacsony önértékelése azt dörömböli: „örülj, hogy jó vagy valakinek!“

Hasonlóan veszélyes, ha tudom, hogy nem ezzel az emberrel szeretnék házasságot kötni, de addig sem akarok egyedül maradni, amíg a nagy ő megérkezik. A tűrt kapcsolat egyrészt szemellenzőként gátolja a valódi társ megérkezését, másrészt miért rabolom más idejét, ha nem akarok házasságot kötni vele?

Az együttjárás során még sokszor elnéző az ember, a „rózsaszín köd“ jótékonyan ellepi párunk kisebb majd akár egyre nagyobb őszintétlenségeit. Ez nem az elnéző szeretetet jelenti, hanem a sokszor tudatos vakságot.

Amennyiben a párunknál azt tapasztaljuk, hogy eltitkol dolgokat, hogy „van egy másik élete is”, nem őszinte velünk, érdemes meggondolni a kapcsolat folytatását, mert ez később nem javul, mint sokan remélik, hanem rosszabb lesz.

Azonnal gyulladjon ki a piros lámpa, sőt, el se kezdődjön a kapcsolat, ha mással együtt járó emberrel vagy házassal találkozol! Ezeknek az embereknek a „kapcsolati rutinja“ elbűvölő tud lenni, de gondolj arra, hogy ez az ember utánad mást is ugyanígy meg szeretne hódítani. Mindenképp várj, amíg nem rendezi korábbi kapcsolatát. Az, hogy hogyan teszi meg, sok információt ad róla.

Ha párkapcsolatban élünk, érdemes fontolóra venni a körülöttünk élő és számunkra fontos emberek véleményét, mert ők tudnak tiszta fejjel visszajelezni. Sokszor azt halljuk, a szülők vagy legjobb barátok arról panaszkodnak, hogy a szerelmes mennyire hátrányára változott a kapcsolatában. Nagyon fontos, hogy olyan emberekkel vegyük magunkat körül, akiknek számíthatunk az őszinte véleményére, akkor is, ha nem éppen azt mondják, amit hallani szeretnénk. Magunknak is éreznünk kell a felelősséget azokért a párokért, akik számítanak – olykor kijózanító, olykor bátorító – őszinte véleményünkre.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Az előzetes tervekhez képest kicsit csendesebben és egyelőre csak közönség nélkül indult a kettős jubileumi év a magyar kultúra napján a Corvin téri Budai Vigadóban.

20 éves a Hagyományok Háza

Kárpát-medencei néphagyomány átörökítésének kiemelt nemzeti intézménye 2001-ben alakult. A Hagyományok Háza küldetése a magyar nemzeti kultúra részét képező letűnt vagy eltűnőben lévő kisközösségi kultúra elemeinek visszajuttatása a ma és a holnap kulturális közéletébe, azok életben tartása és élővé tétele. Az élő népművészet otthonaként sokféle tevékenységével – a színpadi néptáncművészettől a kézműves szakoktatásig, a népi iparművészettől a folklóranyagok archiválásáig, az élőszavas mesemondás népszerűsítésétől a népművészet megismertetéséig – arra törekszik, hogy elődeink öröksége a XXI. századi mindennapok szerves része legyen.

Az év során számos kiemelt eseményt terveznek székhelyükön, a budai Corvin téren és Budapest más kiemelt kulturális helyszínein, de országszerte és a határon túli helyszínekre is elviszik ünnepi programjaikat.

A szervezők bíznak abban, hogy nyáron már megrendezhetik a határon túli professzionális néptáncegyüttesek fesztiválját a Corvin téren. A néphagyomány jeles napjai köré, az ünnep jegyében szervezik meg az egész éven át futó tematikus napok sorozatát. Az elmúlt évtizedek különböző generációit ültetik majd egy asztalhoz, hogy egy-egy területet különböző korokból és nézőpontokból megismerhessen a közönség.

Ősszel a három nagy területet (színpadi néptáncművészet, néphagyomány átörökítése és folklórdokumentációs tevékenység) felölelő szakmai konferenciát, szüreti bált terveznek szokásos programjaik mellé. A kerek évfordulót igyekeznek nem csupán a visszatekintés jegyében megünnepelni, hanem a múlt tapasztalatain új projekteket építeni. Így a szűk szakmán túlmutató együttműködések, pályázatok, hazai és nemzetközi kezdeményezések egyaránt várhatóak.

70 éves a Magyar Állami Népi Együttes

Rábai Miklós, aki idén áprilisban lenne 100 éves, 1950-ben kapott megbízást az Állami Népi Együttes tánckarának megszervezésre. Az első fellépésre 1951. április 4-én került sor az Operaházban, a Mojszejev együttessel közösen. A Magyar Állami Népi Együttes Ének-, Zene- és Tánckarának első önálló bemutatója 1951. május 14-én, a Városi Színházban (későbbi Erkel Színház) volt, műsorán ez Ecseri lakodalmassal. A járványhelyzet miatt egyelőre bizonytalan, hogy a 70 évet felölelő gálaműsort hol és mikor tudják megtartani, de nyáron már remélhetőleg több helyszínen is lehet találkozni a Magyar Állami Népi Együttes nagyszabású produkcióival. A tervek szerint fellépnek többek között a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon és a Szegedi Szabadtéri Játékokon, őszre pedig már van meghívásuk Strasbourgba és Londonba is.

A Magyar Állami Népi Együttes jubileumi székházi előadásaira a tánc- és a zenei élet kiemelkedő előadói közül hív vendégeket, az együttes mindennapjaiba bepillantást engedő fotóalbum jelenik meg. A hét évtizedet feldolgozó szabadtéri dokumentum- és fotókiállítás nyílik majd, valamint az együttes jelenkorát bemutató mozifilmet is vetítik az év során.

A magyar kultúra napján a Folkstúdió ünnepi adásával indul a jubileumi év, Kelemen László alapító-főigazgatóval, a Magyar Állami Népi Együttes táncművészeinek és az intézmény kollégáinak részvételével.

Amíg lehetővé válik a közönséggel a személyes találkozó, az online térben követhetőek a programok a Hagyományok Háza weboldalán: www.hagyomanyokhaza.hu

– Cetbiológia – mi vonzott ebben a hivatásban? És mi nyűgöz le téged ezekben a hatalmas állatokban?
– Éppen az, amit legutoljára mondtál, vagyis a méretük, de nagyon nehéz összefoglalni, hogy mit imádok bennük, mert ez az egész egy érzés, amit pontosan talán sosem tudtam még megfogalmazni. Gyerekként nagyon vonzottak az olyan bálnákról szóló alkotások, mint amilyen például a Szabadítsátok ki Willyt! vagy a National Geographic-epizódok, de akkoriban az érdeklődésem mögött még nem volt semmiféle tudományos motiváció. Egy ideig jártam a Táncművészeti Egyetemre, majd versenyszerűen lovagoltam, de közben folyton az járt a fejemben, hogy érdemes volna utánanézni annak, hogyan találhatnám meg a módját, hogy közelebb kerülhessek az általam csodált állatokhoz. Szerencsére a nővérem és az anyukám is támogatott – nálunk mindenki azt csinálja, amit szeret, mindenki megy az álmai után.

– Felvettek az ELTE Természettudományi Karának Állatrendszertani és Ökológiai Tanszékére. Milyen út vezetett a tengerbiológiáig?
– Az ELTE biológia képzésén az analitikai kémiától kezdve a természetvédelemig mindenen túl kellett jutni ahhoz, hogy biológus diplomát kapjon az ember. Ezekben az években megpróbáltam olyan kapcsolatokat kiépíteni, amik közelebb vittek a bálnamániámhoz – voltak, akik azt tanácsolták, menjek külföldi cetkutató csoporthoz önkéntesnek. Így is tettem, de közben szembesültem azzal, hogy akinek ilyen rendhagyó érdeklődési területe van, mint nekem, annak szinte mindent magának kell fizetnie, még akkor is, ha csak önkéntes munkára jelentkezik. Tengeri emlősökről szóló konferenciákon is voltam önkéntes (European, Cetacean Society éves konferenciáin) – ez elképesztően sokat segített a kapcsolatépítésben. Később rájöttem arra is, hogy a cetkutatás roppant alulfinanszírozott szakma, holott rengeteg a tennivaló, mert minimális, amit jelenleg a cetekről tudunk.

Egy-két faj több órán keresztül is képes a víz alatt maradni, éppen ezért nehéz róluk információt nyerni. Talán tele van az óceán olyan fajokkal, amikről még nem is tudunk.

Miután diplomáztam az ELTE-n, a Groningeni Egyetemen kezdtem tengerbiológiát tanulni. Választhattam volna egzotikusabb helyet is, de az anyagi kereteim ezt az iskolát engedték. Itt nyílt lehetőségem arra, hogy Kanadában részt vegyek egy cetgenetikával kapcsolatos kutatáson. Ez volt az első alkalom, hogy bálnát láttam testközelből. Csak álltam a hajón a Szent Lőrinc-öbölben, és néztem a sok hatalmas állatot, amint körülöttem úszkálnak. Fantasztikus volt! A groningeni diplomázást követően a Koppenhágai Egyetemre jelentkeztem doktori képzésre, jelenleg is itt élek és tanítok tanársegédként, illetve témavezetője vagyok egy diáknak. Ami a kutatásokat illeti, most egy kicsit áll az élet, állnak a kutatások is a pandémia miatt.

– Mi a kutatási területed?
– A környezeti DNS, más néven eDNS. Ez dióhéjban annyit jelent, hogy a cetekről vízből nyerünk genetikai információt, így nem kell kivenni belőlük kis darabot. A víz tartalmaz többek között cetfelhámot; olyan ez, mint amikor a mi bőrünk hámrétege ott marad egy törülközőn vagy egy ruhán.

Kép

Székely Dóra

– Tanulmányaid és terepmunkáid során bizonyára számos aha-élményben volt részed. Mondanál példákat? 
– Történeteket, tanulmányokat olvasva azt gondolja az ember, hogy nem is olyan nehéz a ceteket kutatni. Én is ezt gondoltam az elején. De igazából minden aspektusa kihívásokkal teli. Néha heteket kell várni, amíg megfelelőek a körülmények ahhoz, hogy ki lehessen menni a vízre. Fizikailag fittnek kell lenni, hogy kibírd a hullámzást 10–12 órán keresztül, és még közben a cetekre és a mintavételre is fókuszálni kell. A mintákat el kell szállítani, laborban kell feldolgozni (ahol számos hibát lehet véteni), elemezzük az adatokat különféle bioinformatikai módszerekkel, majd megírni a publikációt érthetően.

Szóval egyszerre kell biológusnak, hajóskapitánynak, sportolónak, labortechnikusnak, bioinformatikusnak, grafikusnak és persze írónak lenni, mert az egésznek semmi értelme, ha nem tudod továbbadni az eredményeket a nyilvánosságnak vagy a szakmának.

Egyébként, amikor először eljutottam egy tengeri emlős konferenciára, és megtapasztaltam, hogy ez a szakma jellemzően nyitott gondolkodású, lelkes, a természetért és a tengerért rajongó embereket vonz, végre azt éreztem, hogy nem vagyok ezzel a rajongással egyedül, és senki nem néz rám furcsán. Ez egy fontos mérföldkő volt.

Aztán eléggé meglepett, hogy hajóval milyen jól meg lehet bizonyos bálnákat közelíteni, mert egyáltalán nem menekülnek el – pedig a kékbálnák hatalmas méretük ellenére nagyon ijedősek. Ilyenkor szoktunk biopsziát és egyéb mintákat venni, és a legtöbbször ez sem zavarja őket, nyugodtan tűrik.

Fontos tapasztalatokat szereztem akkor is, amikor Észak-Norvégiában próbáltunk mintákat gyűjteni egy bálnanéző turistahajó segítségével, és először tapasztaltam meg, mit is jelent egy „bálnales-szezon”. Egy csoport kardszárnyú delfinre jutott akár négy-öt hajó is, kisebbek és nagyobbak (ehhez vedd hozzá még azokat, akik az együttúszásra fizettek be), és ezeknek a kisebb hajóknak néha nagyon gyorsan kellett manőverezni a delfinek körül, hogy megtalálják azt a pillanatot, amikor elég közel kerülnek, és az emberek beugorhatnak hozzájuk a vízbe. Naivan azt gondoltam, hogy szigorú szabályok betartásával lehet csak ezeket a tevékenységeket megvalósítani, de tévedtem.

Kép

Székely Dóra

– Melyek ma a ceteket leginkább veszélyeztető környezeti hatások?
– Az egyik például a zaj, úgy is fogalmazhatnék, hogy a cetek élete soha nem szűnő zajban telik ott, ahol intenzív a hajózás. A kardszárnyú delfinek a szokottnál jóval magasabb frekvencián kényszerülnek már kommunikálni egymással bizonyos területeken. „Túlkiabálják” a tenger zaját azért, hogy hallják egymást. Emellett ott van a kémiai szennyezés, a bálnavadászat, a cetek ütközése nagyobb hajókkal, a műanyaghulladék, a turizmus, de említhetjük az ipari halászatot is, amivel nem elég, hogy túlhalásszák a halakat, de még sajnos a ceteket is kifogják elég sokszor, hatalmas vonóhálókkal. Ez több fajt a kipusztulás szélére sodort már.

– A koronavírus-járvány miatti leállás hozott bármiféle tisztulást a bálnák élőhelyében?
– Sok hír látott napvilágot arról, hogy egyes állatfajok, így a delfinek is elkezdtek felélénkülni, hiszen a vizek tisztábban lettek, kevesebb a zaj, és az is jót tett nekik, hogy a turizmus kicsit leállt. Jó volna tanulmányozni, hogy a leállásnak pontosan milyen hatásai vannak a cetekre, csak hát, mint említettem, sok kutatócsoport, köztük az is, amelyikkel én dolgoztam, leállt a járvány miatt. Erre húsz éve nem volt példa.

– Roppant lelkesen beszélsz a hivatásodról, csillog a szemed, amikor a bálnákról beszélsz. De csüggedtél már el? Úgy értem, volt olyan pont a karrierépítésed során, amikor kételyek merültek fel benned azt illetően, hogy az út, amin jársz, tényleg neked való-e?
– Sosem inogtam meg, inkább úgy fogalmaznék, hogy az utam nem volt éppen akadálymentesnek mondható. Szerencsésen alakult a helyzetem, mert a mesterszakos diploma után sikerült megcsípni a doktori pozíciót – a kutatási témám a környezeti DNS –, de a kettő közötti időszak eléggé „fájdalmasan”, ételkihordással, éttermekben mosogatással, ruhabolti munkákkal telt.

Sajnos az sem garancia semmire, ha megvan a doktorim. Nem tudhatom, hogy lesz-e munkám. Én mindenesetre bizakodó vagyok, mert az nem lehet, hogy ennyi energiabefektetés ne térüljön meg!

Jó néhány kutatást finanszírozó pályázatot fogok leadni a közeljövőben, idén májusban pedig, ha minden jól megy, sikerül eljutnom Grönlandra is.

Az iskolában két fokozatom volt, akár a traktoroknak. Ha megnyomjuk a teknőc-gombot, akkor nagyon erős lesz, egy házat is elvontat, ha viszont a nyuszit, akkor akár huszonöt kilométer per órával is képes száguldani. 
Az egyes sebességem az volt, amikor a pad alatt olvastam. Ilyenkor nemcsak a vesztfáliai béke, a mitokondrium vagy a hajszálcsövesség elmélete nem érdekelt. Még az is hidegen hagyott volna, ha furcsa tömegvonzás következtében a tanár kiszakad a helyéről, a plafonon keresztül kisüvít az űrbe, és bolygóközi pályára áll odafenn. Nem érdekeltek a köpőcsővel rizst lövöldözők, pedig jó kis csatákat vívtak. Sem a körzővel szurkálók meg a szerelmes leveleket küldözők meg a madzagra kötött legyeket kínzók. Hidegen hagyott az ablaknál ülők helyszíni közvetítése, hogy az előbb elhajtott egy fószer vadiúj Mercédesszel, tutira csajokkal kereskedik, abból futja ilyenre. 

Más időben és térben mozogtam. Egy rejtjeles térkép üzenetét fejtettem meg az Atlanti-óceán kellős közepén.

Matrózaim fele a kötélzetbe kapaszkodva, üvöltve himbálózott ég s föld között, mert a vihar újra és újra lesodorta őket a hajó fedélzetéről. Másik felük rémületében kiitta a rumoshordók tartalmát, és részegen fetrengett a fedélközben. Vasra veretem ezt a mocskos bandát, morogtam a sárgás agyaraim közé szorított pipa csutorája mellett. 
Nem is, mert azt vártam, hogy mikor tér vissza némi elemózsiával a vadul kavargó hóesésben családunk öreg szolgája, Tarasz Nyikiforovics. A farkasvonyítás mind erősödött, a petróleumlámpa kormolt, az utolsó fahasábokat dobtam a tűzre. Elszántam magam, hogy flintámmal a kézben kilépek a kertbe fáért, mikor kivágódott az ajtó, és az öreg egy ellilult szájú, valószínűtlenül szép arcú, ismeretlen fiatal lányt támogatva toppant a fapadlós szobába: „Forró vizet, Petyuska lelkem, és egy ibrik teát, de tüstént!” 
Nem is, mert Larcenac markotányosnőnek álcázva surrant végig a lángokban álló Párizson, szája csiricsáré pirosra festve, szemöldöke szénnel kihúzva, frissen borotvált képén kényszeres dévaj mosoly. Durva obsitosok, bérkocsisok és tolvajok erőteljeseket csíptek a fenekébe. A bögyörészésre pofonnal válaszolt, féltette rongyokkal kitömött dekoltázsát. Az érseki palotáig kellett eljutnia, de az őrszemek miatt csak sikátorokon, girbe­gurba mellékutcákon át közlekedhetett, ahol is hamar villant a tőr. Maga is tartott egy hosszú kést rokolyája ujjába rejtve, de a hideg vas se tudta lehűteni izgalomtól forró vérét. 

Ha éppen nem olvastam a pad alatt, akkor „a tananyagba szervesen nem illeszkedő megjegyzésekkel szórakoztattam osztálytársaimat, ezért megintenek. Aláírás: Lné, Bné, Fné”. Egyszer jártam Kamcsatkában, elestem egy tankcsapdában, olyan szép a lábikrája, hogy a szívem vágyik rája. 
Feltűnési viszketegségem mellékhatásaként önként és dalolva jelentkeztem szavalni. Szavalóversenyen Kosztolányit zengtem: „én öngyilkos leszek, mondom kesergőn”. Vagy Berzsenyit: „Isten, kit a bölcs lángesze fel nem ér, csak titkon érző lelke ohajtva sejt”. Érdekes, sose küldtek tovább ezekkel a destruktív szövegekkel. Gyanúm, hogy szüleim rajtam és klasszikusainkon keresztül törtek borsot a szocialista tanerők orra alá. 
Gyakoribb gond volt, hogy ünnepélyeken is felléptem.

Zsibbasztóan ismerős az érzés, ahogy ott állok a pódiumon, épp „könnyeimnek sűrű fátyolán csillan át a vörös hadsereg”, aztán... Filmszakadás.

Vörösödöm, zsizseg a fejem, hallásom megszűnt, hiába súg bárki bármit. Aztán magamhoz térek, két perc vagy egy örökkévalóság után valahonnan folytatom, és gyorsan kimenekülök a versből. Ahogy egy IFA-rakomány sóder alól kecmereg ki az ember, teljesen összetörve. A legérdekesebb az amnézia, amely aztán elfelejtteti velem ezt a nyilvános megszégyenülést. És ismét ott állok egy verssel, „hősi anyáknak zengjen ősi vivát”... És megint filmszakadás. Így telt a gyerekkorom. 

Kép

Kép: Freepik

Ugorjunk egyet, huszonhárom éves vagyok, viszonylag friss apuka, gyerekestül, feleségestül Brüsszelben kötök ki egy egyetemi ösztöndíjnak köszönhetően. A Magyar Katolikus Misszió épületében lakunk, és március idusa közeledtén nyilván ajánlkozom, hogy érces hangomon elszavalom a Nemzeti dalt.

A Nemzeti dalt, ugye, mindenki tudja. Én is, csak hát... „Rabok tovább nem leszünk”... Filmszakadás, a világ összeomlik, és ott izzadok kokárdával ékesített fehér ingemben, szép szál anyaországi ifjú, talpig belesülve a nemzeti dicsőségbe.

Feleségem utólag mesélte, hogy az ilyesmiben tréfát nem ismerő külhoni magyarok felháborodva sziszegték egymásnak: „Ki ez a fiatalember?... Mit képzel magáról?... Sehonnai bitang ember”. A súgást most se hallottam. Két perc vagy egy örökkévalóság elteltével kivágtam a rezet: „Hol sírjaink domborulnak, / unokáink leborulnak”. Azóta legalább nem szavalok fejből nyilvánosan.   

A cikk Lackfi János „Vízen járni tilos” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>