Lackfi János: Sehonnai bitang ember

Az iskolában két fokozatom volt, akár a traktoroknak. Ha megnyomjuk a teknőc-gombot, akkor nagyon erős lesz, egy házat is elvontat, ha viszont a nyuszit, akkor akár huszonöt kilométer per órával is képes száguldani. 
Az egyes sebességem az volt, amikor a pad alatt olvastam. Ilyenkor nemcsak a vesztfáliai béke, a mitokondrium vagy a hajszálcsövesség elmélete nem érdekelt. Még az is hidegen hagyott volna, ha furcsa tömegvonzás következtében a tanár kiszakad a helyéről, a plafonon keresztül kisüvít az űrbe, és bolygóközi pályára áll odafenn. Nem érdekeltek a köpőcsővel rizst lövöldözők, pedig jó kis csatákat vívtak. Sem a körzővel szurkálók meg a szerelmes leveleket küldözők meg a madzagra kötött legyeket kínzók. Hidegen hagyott az ablaknál ülők helyszíni közvetítése, hogy az előbb elhajtott egy fószer vadiúj Mercédesszel, tutira csajokkal kereskedik, abból futja ilyenre. 

Más időben és térben mozogtam. Egy rejtjeles térkép üzenetét fejtettem meg az Atlanti-óceán kellős közepén.

Matrózaim fele a kötélzetbe kapaszkodva, üvöltve himbálózott ég s föld között, mert a vihar újra és újra lesodorta őket a hajó fedélzetéről. Másik felük rémületében kiitta a rumoshordók tartalmát, és részegen fetrengett a fedélközben. Vasra veretem ezt a mocskos bandát, morogtam a sárgás agyaraim közé szorított pipa csutorája mellett. 
Nem is, mert azt vártam, hogy mikor tér vissza némi elemózsiával a vadul kavargó hóesésben családunk öreg szolgája, Tarasz Nyikiforovics. A farkasvonyítás mind erősödött, a petróleumlámpa kormolt, az utolsó fahasábokat dobtam a tűzre. Elszántam magam, hogy flintámmal a kézben kilépek a kertbe fáért, mikor kivágódott az ajtó, és az öreg egy ellilult szájú, valószínűtlenül szép arcú, ismeretlen fiatal lányt támogatva toppant a fapadlós szobába: „Forró vizet, Petyuska lelkem, és egy ibrik teát, de tüstént!” 
Nem is, mert Larcenac markotányosnőnek álcázva surrant végig a lángokban álló Párizson, szája csiricsáré pirosra festve, szemöldöke szénnel kihúzva, frissen borotvált képén kényszeres dévaj mosoly. Durva obsitosok, bérkocsisok és tolvajok erőteljeseket csíptek a fenekébe. A bögyörészésre pofonnal válaszolt, féltette rongyokkal kitömött dekoltázsát. Az érseki palotáig kellett eljutnia, de az őrszemek miatt csak sikátorokon, girbe­gurba mellékutcákon át közlekedhetett, ahol is hamar villant a tőr. Maga is tartott egy hosszú kést rokolyája ujjába rejtve, de a hideg vas se tudta lehűteni izgalomtól forró vérét. 

Ha éppen nem olvastam a pad alatt, akkor „a tananyagba szervesen nem illeszkedő megjegyzésekkel szórakoztattam osztálytársaimat, ezért megintenek. Aláírás: Lné, Bné, Fné”. Egyszer jártam Kamcsatkában, elestem egy tankcsapdában, olyan szép a lábikrája, hogy a szívem vágyik rája. 
Feltűnési viszketegségem mellékhatásaként önként és dalolva jelentkeztem szavalni. Szavalóversenyen Kosztolányit zengtem: „én öngyilkos leszek, mondom kesergőn”. Vagy Berzsenyit: „Isten, kit a bölcs lángesze fel nem ér, csak titkon érző lelke ohajtva sejt”. Érdekes, sose küldtek tovább ezekkel a destruktív szövegekkel. Gyanúm, hogy szüleim rajtam és klasszikusainkon keresztül törtek borsot a szocialista tanerők orra alá. 
Gyakoribb gond volt, hogy ünnepélyeken is felléptem.

Zsibbasztóan ismerős az érzés, ahogy ott állok a pódiumon, épp „könnyeimnek sűrű fátyolán csillan át a vörös hadsereg”, aztán... Filmszakadás.

Vörösödöm, zsizseg a fejem, hallásom megszűnt, hiába súg bárki bármit. Aztán magamhoz térek, két perc vagy egy örökkévalóság után valahonnan folytatom, és gyorsan kimenekülök a versből. Ahogy egy IFA-rakomány sóder alól kecmereg ki az ember, teljesen összetörve. A legérdekesebb az amnézia, amely aztán elfelejtteti velem ezt a nyilvános megszégyenülést. És ismét ott állok egy verssel, „hősi anyáknak zengjen ősi vivát”... És megint filmszakadás. Így telt a gyerekkorom. 

Kép

Kép: Freepik

Ugorjunk egyet, huszonhárom éves vagyok, viszonylag friss apuka, gyerekestül, feleségestül Brüsszelben kötök ki egy egyetemi ösztöndíjnak köszönhetően. A Magyar Katolikus Misszió épületében lakunk, és március idusa közeledtén nyilván ajánlkozom, hogy érces hangomon elszavalom a Nemzeti dalt.

A Nemzeti dalt, ugye, mindenki tudja. Én is, csak hát... „Rabok tovább nem leszünk”... Filmszakadás, a világ összeomlik, és ott izzadok kokárdával ékesített fehér ingemben, szép szál anyaországi ifjú, talpig belesülve a nemzeti dicsőségbe.

Feleségem utólag mesélte, hogy az ilyesmiben tréfát nem ismerő külhoni magyarok felháborodva sziszegték egymásnak: „Ki ez a fiatalember?... Mit képzel magáról?... Sehonnai bitang ember”. A súgást most se hallottam. Két perc vagy egy örökkévalóság elteltével kivágtam a rezet: „Hol sírjaink domborulnak, / unokáink leborulnak”. Azóta legalább nem szavalok fejből nyilvánosan.   

A cikk Lackfi János „Vízen járni tilos” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>