Hogyan lesz egy bálnamániás kislányból cetbiológus, aki a Föld legnagyobb emlőseinek védelméért és megismeréséért dolgozik?

– Cetbiológia – mi vonzott ebben a hivatásban? És mi nyűgöz le téged ezekben a hatalmas állatokban?
– Éppen az, amit legutoljára mondtál, vagyis a méretük, de nagyon nehéz összefoglalni, hogy mit imádok bennük, mert ez az egész egy érzés, amit pontosan talán sosem tudtam még megfogalmazni. Gyerekként nagyon vonzottak az olyan bálnákról szóló alkotások, mint amilyen például a Szabadítsátok ki Willyt! vagy a National Geographic-epizódok, de akkoriban az érdeklődésem mögött még nem volt semmiféle tudományos motiváció. Egy ideig jártam a Táncművészeti Egyetemre, majd versenyszerűen lovagoltam, de közben folyton az járt a fejemben, hogy érdemes volna utánanézni annak, hogyan találhatnám meg a módját, hogy közelebb kerülhessek az általam csodált állatokhoz. Szerencsére a nővérem és az anyukám is támogatott – nálunk mindenki azt csinálja, amit szeret, mindenki megy az álmai után.

– Felvettek az ELTE Természettudományi Karának Állatrendszertani és Ökológiai Tanszékére. Milyen út vezetett a tengerbiológiáig?
– Az ELTE biológia képzésén az analitikai kémiától kezdve a természetvédelemig mindenen túl kellett jutni ahhoz, hogy biológus diplomát kapjon az ember. Ezekben az években megpróbáltam olyan kapcsolatokat kiépíteni, amik közelebb vittek a bálnamániámhoz – voltak, akik azt tanácsolták, menjek külföldi cetkutató csoporthoz önkéntesnek. Így is tettem, de közben szembesültem azzal, hogy akinek ilyen rendhagyó érdeklődési területe van, mint nekem, annak szinte mindent magának kell fizetnie, még akkor is, ha csak önkéntes munkára jelentkezik. Tengeri emlősökről szóló konferenciákon is voltam önkéntes (European, Cetacean Society éves konferenciáin) – ez elképesztően sokat segített a kapcsolatépítésben. Később rájöttem arra is, hogy a cetkutatás roppant alulfinanszírozott szakma, holott rengeteg a tennivaló, mert minimális, amit jelenleg a cetekről tudunk.

Egy-két faj több órán keresztül is képes a víz alatt maradni, éppen ezért nehéz róluk információt nyerni. Talán tele van az óceán olyan fajokkal, amikről még nem is tudunk.

Miután diplomáztam az ELTE-n, a Groningeni Egyetemen kezdtem tengerbiológiát tanulni. Választhattam volna egzotikusabb helyet is, de az anyagi kereteim ezt az iskolát engedték. Itt nyílt lehetőségem arra, hogy Kanadában részt vegyek egy cetgenetikával kapcsolatos kutatáson. Ez volt az első alkalom, hogy bálnát láttam testközelből. Csak álltam a hajón a Szent Lőrinc-öbölben, és néztem a sok hatalmas állatot, amint körülöttem úszkálnak. Fantasztikus volt! A groningeni diplomázást követően a Koppenhágai Egyetemre jelentkeztem doktori képzésre, jelenleg is itt élek és tanítok tanársegédként, illetve témavezetője vagyok egy diáknak. Ami a kutatásokat illeti, most egy kicsit áll az élet, állnak a kutatások is a pandémia miatt.

– Mi a kutatási területed?
– A környezeti DNS, más néven eDNS. Ez dióhéjban annyit jelent, hogy a cetekről vízből nyerünk genetikai információt, így nem kell kivenni belőlük kis darabot. A víz tartalmaz többek között cetfelhámot; olyan ez, mint amikor a mi bőrünk hámrétege ott marad egy törülközőn vagy egy ruhán.

Kép

Székely Dóra

– Tanulmányaid és terepmunkáid során bizonyára számos aha-élményben volt részed. Mondanál példákat? 
– Történeteket, tanulmányokat olvasva azt gondolja az ember, hogy nem is olyan nehéz a ceteket kutatni. Én is ezt gondoltam az elején. De igazából minden aspektusa kihívásokkal teli. Néha heteket kell várni, amíg megfelelőek a körülmények ahhoz, hogy ki lehessen menni a vízre. Fizikailag fittnek kell lenni, hogy kibírd a hullámzást 10–12 órán keresztül, és még közben a cetekre és a mintavételre is fókuszálni kell. A mintákat el kell szállítani, laborban kell feldolgozni (ahol számos hibát lehet véteni), elemezzük az adatokat különféle bioinformatikai módszerekkel, majd megírni a publikációt érthetően.

Szóval egyszerre kell biológusnak, hajóskapitánynak, sportolónak, labortechnikusnak, bioinformatikusnak, grafikusnak és persze írónak lenni, mert az egésznek semmi értelme, ha nem tudod továbbadni az eredményeket a nyilvánosságnak vagy a szakmának.

Egyébként, amikor először eljutottam egy tengeri emlős konferenciára, és megtapasztaltam, hogy ez a szakma jellemzően nyitott gondolkodású, lelkes, a természetért és a tengerért rajongó embereket vonz, végre azt éreztem, hogy nem vagyok ezzel a rajongással egyedül, és senki nem néz rám furcsán. Ez egy fontos mérföldkő volt.

Aztán eléggé meglepett, hogy hajóval milyen jól meg lehet bizonyos bálnákat közelíteni, mert egyáltalán nem menekülnek el – pedig a kékbálnák hatalmas méretük ellenére nagyon ijedősek. Ilyenkor szoktunk biopsziát és egyéb mintákat venni, és a legtöbbször ez sem zavarja őket, nyugodtan tűrik.

Fontos tapasztalatokat szereztem akkor is, amikor Észak-Norvégiában próbáltunk mintákat gyűjteni egy bálnanéző turistahajó segítségével, és először tapasztaltam meg, mit is jelent egy „bálnales-szezon”. Egy csoport kardszárnyú delfinre jutott akár négy-öt hajó is, kisebbek és nagyobbak (ehhez vedd hozzá még azokat, akik az együttúszásra fizettek be), és ezeknek a kisebb hajóknak néha nagyon gyorsan kellett manőverezni a delfinek körül, hogy megtalálják azt a pillanatot, amikor elég közel kerülnek, és az emberek beugorhatnak hozzájuk a vízbe. Naivan azt gondoltam, hogy szigorú szabályok betartásával lehet csak ezeket a tevékenységeket megvalósítani, de tévedtem.

Kép

Székely Dóra

– Melyek ma a ceteket leginkább veszélyeztető környezeti hatások?
– Az egyik például a zaj, úgy is fogalmazhatnék, hogy a cetek élete soha nem szűnő zajban telik ott, ahol intenzív a hajózás. A kardszárnyú delfinek a szokottnál jóval magasabb frekvencián kényszerülnek már kommunikálni egymással bizonyos területeken. „Túlkiabálják” a tenger zaját azért, hogy hallják egymást. Emellett ott van a kémiai szennyezés, a bálnavadászat, a cetek ütközése nagyobb hajókkal, a műanyaghulladék, a turizmus, de említhetjük az ipari halászatot is, amivel nem elég, hogy túlhalásszák a halakat, de még sajnos a ceteket is kifogják elég sokszor, hatalmas vonóhálókkal. Ez több fajt a kipusztulás szélére sodort már.

– A koronavírus-járvány miatti leállás hozott bármiféle tisztulást a bálnák élőhelyében?
– Sok hír látott napvilágot arról, hogy egyes állatfajok, így a delfinek is elkezdtek felélénkülni, hiszen a vizek tisztábban lettek, kevesebb a zaj, és az is jót tett nekik, hogy a turizmus kicsit leállt. Jó volna tanulmányozni, hogy a leállásnak pontosan milyen hatásai vannak a cetekre, csak hát, mint említettem, sok kutatócsoport, köztük az is, amelyikkel én dolgoztam, leállt a járvány miatt. Erre húsz éve nem volt példa.

– Roppant lelkesen beszélsz a hivatásodról, csillog a szemed, amikor a bálnákról beszélsz. De csüggedtél már el? Úgy értem, volt olyan pont a karrierépítésed során, amikor kételyek merültek fel benned azt illetően, hogy az út, amin jársz, tényleg neked való-e?
– Sosem inogtam meg, inkább úgy fogalmaznék, hogy az utam nem volt éppen akadálymentesnek mondható. Szerencsésen alakult a helyzetem, mert a mesterszakos diploma után sikerült megcsípni a doktori pozíciót – a kutatási témám a környezeti DNS –, de a kettő közötti időszak eléggé „fájdalmasan”, ételkihordással, éttermekben mosogatással, ruhabolti munkákkal telt.

Sajnos az sem garancia semmire, ha megvan a doktorim. Nem tudhatom, hogy lesz-e munkám. Én mindenesetre bizakodó vagyok, mert az nem lehet, hogy ennyi energiabefektetés ne térüljön meg!

Jó néhány kutatást finanszírozó pályázatot fogok leadni a közeljövőben, idén májusban pedig, ha minden jól megy, sikerül eljutnom Grönlandra is.