Gulyás Anna: „A muzsika egy szárnytalan madár”

– Honnan fakad a zene iránti szereteted?
– Az édesapám imádott énekelni, így már egészen kiskoromban körülölelt a muzsika. Elkezdtem dalokat írni, szólamokat találtam ki rájuk, és meg voltam róla győződve, hogy mindenki így csinálja. Őszintén meglepődtem, amikor felhívták rá a figyelmem, hogy ez egy adottság, amivel megajándékozott a Jóisten.

Palya Beával együtt jártunk jazzéneket tanulni, és amikor megmutattam neki a szerzeményeimet, megkérdezte tőlem: „Nahát, te ilyen csodálatos dalokat tudsz írni?”

Meghökkenve válaszoltam: „Miért, nem mindenki?” (nevet). Bár nekem teljesen természetesnek hatott, hogy örömömben és bánatomban is énekelek, Bea bátorított arra, hogy ezt a „kincset” osszam meg másokkal is. 

– Milyen élmény volt az első nyilvános szereplésed?
– Csodálatos, örök emlék marad. Huszonötévesen házasodtunk össze a férjemmel, és épphogy elvégeztük az egyetemet, szülők lettünk. Egy nap Budapesten sétáltunk a pici gyermekeinkkel, amikor a játszótereket figyelgetve megfogant bennünk egy ötlet: milyen jó lenne, ha népmese-játszótereken mókázhatnának a gyerekek. Ezt az álmot 2001-ben egy másik házaspárral közösen meg is valósítottuk: a Millenáris Parkban kapott helyett a Zöld Péter játszótér, amelyet Palya Beával és Róka Szabolccsal hármasban avattunk fel 2001-ben. Ez volt az első énekes mesemondásom, amiből később egy egész életpálya bontakozott ki. Először Róka Szabolccsal létrehoztuk az Évkerék Társulatot, majd jött a belső hang, hogy a néprajzi színház és a muzsikás mesemondás mellett a saját dalaimat is megalkossam. Négy gyermek édesanyjaként, babázás közben is folyamatosan íródtak a dalok, így alakult meg a Holddalanap zenekar.

– Rendkívüli gyermekkorod volt; több egzotikus országban is éltél. Milyen hatást gyakoroltak a különböző kultúrák a zenei ízlésedre?
– A szüleim munkájának köszönhetően, több országban nőttem fel: voltam gyermek Brazíliában, Peruban és Afrikában is. Számos olyan – ma már jól ismert – áramlata van a világzenének, amelyeket külföldi tartózkodásaim során megismerhettem – teljesen beleszerettem a latin, portugál, andoki és afrikai hangzásvilágba. A magyar népzene mellett különböző népek muzsikái hatottak rám, ezen élményeimet pedig örömmel fűztem bele a saját dalaimba.

Sokáig nem is tudtam eldönteni, hogy melyik műfajban kössek ki; végül a népzenében mélyültem el a leginkább.

Autodidakta módon, a saját tapasztalásaimból táplálkozva fejlesztettem magam, mert a zene mellett a magyar szakos kulturális antropológiai pályámat is egyengettem. Remekül összefonódott a két terület, hiszen a hagyományokat a színházon és a zenén keresztül csodálatosan lehet közvetíteni – a muzsika egy szárnytalan madár, ami nagy kapukat nyit meg előttünk.

Kép

– Fontos számotokra a közönségetekkel való kapcsolódás. Miként teszitek interaktívvá az előadásaitokat?
– Több, mint húsz különböző zenés-dramatikus előadást alkottunk meg az Évkerék Társulattal, amelyekben a közönséget is bevonva moldvai, roma, afrikai, ausztrál és dél-amerikai népmeséket dolgoztunk fel. A szerepek eljátszásában a nézők is segítségünkre vannak, együtt játszanak velünk. Nagyon jó érzés kapcsolódni a közönséggel, ezért a zenekari előadásunkba is igyekszünk beépíteni ezeket az interaktív eszközöket és a dramatikus színház felé nyitni: óriásbábok, maszkos táncok, azaz szertartás jellegű elemek jelennek meg a koncertjeinken, a néphagyományok szellemében. Néha még illatot is „viszünk”, például egy rózsáról szóló történetnél. A „Tánc a Mindenséggel” című lemezünk bemutató koncertjén a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola növendékei angyalruhába öltözve kis dobozkákat tartottak a kezükben – csupán a koncert végén derült ki, hogy virágszirmok bújnak meg bennük. Ezeket aztán nézőink egy-egy áldó szó kíséretében szétosztották egymás között.

– Mesélj nekem picit a formációtókról! Kikből áll a zenekar?
– Velem együtt összesen nyolcan vagyunk. Draskóczy Lídia táncház-díjas hegedűművészünk, Szlama László, a Zeneakadémia kobzát és citerát oktató ifjú tanára, aki énekel is a zenekarunkban, Balogh Guszti, a roma muzsika jeles képviselője, Alex Torres pedig gitárosunk, aki a perui gyermekkorom emlékeit öltözteti zenei köntösbe. Vajdovich Árpád nagybőgőn, Tarr Gergely és Ölvedi Gábor ütőhangszereken játszanak. Nagyon büszke vagyok erre a fantasztikus gárdára!

– Számos előadás van mögöttetek. Merre jártatok eddig a világban?
– Évente körülbelül száz fellépésünk van, és számos külföldi koncertet is adtunk. Bejártuk Európa legtöbb országát – Finnországtól kezdve, Lengyelországon át, egészen Spanyolországig. Éppen a chilei és indiai turnénkra készültünk, amikor a vírushelyzet keresztülhúzta a számításainkat. Ennek ellenére nem tétlenkedtünk, hanem megtaláltuk annak a módját, hogy miként is tudunk az online térben eljutni a hallgatóságunkhoz. Általában online koncerteket adunk a közösségi oldalunkon, nyáron pedig élőben is felléptünk. A nyelv sem akadály, hiszen a zene segítségével bárkihez szólhatunk.

– Milyen projekteken dolgoztatok az elmúlt időszakban?
– Az Emberi Erőforrások Minisztériuma pályázatának köszönhetően valósíthatjuk meg a „Népek Karácsonya” és az „Ének a Természetért” címet viselő koncertjeinket, amelyekhez hozzákapcsoltuk a „Világ Virág” online koncertsorozatot, amely tizenkét héten keresztül lesz nyomon követhető a Facebookon.

Célunk, hogy a Teremtőhöz, a teremtéshez és az egymáshoz fűződő kapcsolatokat erősítsük a zenén keresztül.

Hasonló kezdeményezés valósult meg az adventi időszakban is, amikor minden reggel közös zenével indítottuk a napot: egy negyedórás karácsonyi népzenei etappal kedveskedtünk az embereknek, bízva abban, hogy összehozzuk a családokat. Általában egy-egy ilyen koncertet passzívan hallgatnak a nézők, mi viszont szerettük volna őket bevonni az örömzenélésbe, együtt énekelni, tapsolni velük. Büszkeség számunkra, hogy több mint 30 ezren hallgattak bennünket és számos pozitív visszajelzés érkezett: sokan beszámoltak arról, hogy a karácsonyi ünneplésük során ezeket a dalokat énekelték.

Kép

Gulyás Anna

– Mit gondolsz a természet és az ember kapcsolatáról?
– Érdemes elgondolkodni, hogy ezekben a terhes időkben merre induljunk tovább, hiszen, ha megerősödünk a hitünkben, úgy minden nehézség áldássá lesz. Annyira eltávolodtunk a természettől, hogy a vírushelyzet rávilágított arra, hogy az emberiség mekkora összefogásra képes. Félelemből vissza tudunk húzódni, viszont most belátásból és bölcsességből is cselekedhetnénk, így adva esélyt a természetnek arra, hogy fellélegezhessen, gyógyulhasson. Ez számunkra ugyan fájdalmas, viszont rengeteget tanulhatunk belőle, így talán a klímavédelemre is más szemmel tekintünk majd a jövőben.

– Nem vallásos családból származol. Hogyan kerültél kapcsolatba Istennel?
– A szüleim értékrendje és a példa, amit magam előtt láttam, olyanná formált, mintha mindig is hívő lettem volna. A cselekedeteik tették igaz emberré a családtagjaimat, mely mintát tiszta szívből követni kezdtem. Tizennégyéves voltam, amikor egy improvizációs zenélés során dudorászva pengettem a gitáromat otthon. Ahogy hallgattam ezeket a dallamokat, elgondolkodtam, hogy milyen gyönyörű, kiművelt rendszer szerint működik a muzsika.

Ráébredtem, hogy ahogy a zenében, úgy az élet minden területén létezik harmónia és diszharmónia, amelyet biztosan egy felsőbb erő irányít.

Tulajdonképpen a zenének köszönhetem Istent, akit szeretnék jobban megismerni. A férjem nagypapája református lelkész, így kerültem kapcsolatba a kereszténységgel. Ő volt az első keresztény ember, akit egészen közelről láthattam, és akihez bátran fordulhattam a kérdéseimmel. A gyermekeink is ebben a szeretetteljes, hívő közegben nőnek fel – a Gazdagréti Református Gyülekezetben gyakoroljuk vallásunkat.

– A gyermekeitek számára is sokat jelent a zene?
– Abszolút. A férjemmel nemrég ünnepeltük a 25. házassági évfordulónkat, és ez alkalomból a négy gyermekünkből hárman megleptek minket azzal, hogy egy zenekart alapítottak. Írtak nekünk egy „Anya és apa 25 éves” című slágert, melyet előadtak nekünk. Megküzdött, ám nagyon boldog házasságban élünk: két autonóm művészemberről van szó, így idő kellett ahhoz, hogy megtanuljuk megadni egymásnak a kellő teret. Nagy szeretetben, örömben és békességben töltjük mindennapjainkat, a legnagyobb fiúnknak köszönhetően pedig már nagyszülők is vagyunk. Hálás vagyok a Jóistennek a családomért, a hivatásomért és a gyülekezetünkért; hatalmas ajándéknak tartom az életemet.