Mégis Montague? Mégis Capulet? – Mennyire befolyásolja házasságunkat a családi háttér?

A szerelem vak?

Persze bizonyára elhangzottak óvó szülői, baráti szavak. Ott voltak az ismerős közmondások is, például „Nézd meg az anyját, vedd el a lányát!” Miért nem látjuk előre a különbségeket, miért nem látjuk, amit mindenki más lát? Szerencsére nem mindig tragikus a végkifejlet – de a mindennapokat gyakran megnehezíthetik az eltérő neveltetésből, szokásokból adódó konfliktusok, a megszokotthoz való túlzott ragaszkodás.

A szerelem és egymásra találás állapota sokban hasonlít ahhoz, amit a csecsemő él át anyukájával. A kapcsolat egy szimbiózis, ahol elmosódnak, nem léteznek a baba számára az én és a te között határok, nincs kritika, kétség, és együtt minden lehetséges. Talán éppen ezek az élmények idéződnek fel, amikor szerelmesek leszünk. Az sem véletlen, hogy az első szerelmek akkor találnak ránk, amikor egyre inkább elszakadunk az eredeti szülőktől és önálló életünket, énünket szeretnénk kialakítani. Az elszakadás észrevétlen fájdalmát pótolja az új rátalálás. A másikban gyakran öntudatlanul azt keressük, ami hiányzott az eredeti családban – vagy amit javítani szeretnénk gyermekkori élményeinken.

Nem esik messze az alma…

Ez a szimbiotikus egység, vagy legalábbis az illúziója nem tartható fenn sokáig. Egyre könnyebben visszatérünk saját énünk védelmezéséhez – ma az általános kultúra is egyre inkább erre csábít – látszólag önálló énünk pedig nagyrészt eredeti családunk tapasztalatait hordozza.

Különösen igaz ez, ha úgy lép valaki a felnőttkorba, hogy pszichológiai ételemben nem dolgozta fel a szüleihez fűződő viszonyát, és a benne élő gyermek tovább küzd a lojalitás és elszakadás kettősségével.

A közös felnőtt élet rengeteg problémát zúdít ránk, melyek megoldására sem idő, sem lehetőség nem lenne, ha nem használnánk lépten-nyomon azokat a mintákat, ismereteket, melyeket gyerekkorunkban sajátítottunk el szüleinktől, családunktól. Gazdaságos megoldás, valóban, de mi történik, ha párunk másféle megoldási módokat „tanult”? Ha lényegében hasonló a két fél családi háttere, akkor is számos ponton lehetnek apró, de olykor lényegesnek tűnő ellentétek. Hát még, ha jelentős a különbség. Hogyan viszonyulunk a rendhez, a pénzhez, hogyan bánunk az intimitással, a közelséggel és az érzésekkel, szeretjük-e a kockázatot, milyen pályát szánunk gyermekünknek – a lehetséges konfliktusok tárháza hosszan folytatható lenne.

Ahány ház, annyi szokás

A jó házastársi kapcsolatok sikeresen kezelik ezeket az óhatatlanul előkerülő különbségeket. A legfontosabb talán, hogy tudatosan ápoljuk a „Mi” élményét és érzületét. Fontos az én családom, fontos a te családod, de legfontosabb a mi közös családunk. Ez sajnos éppen a konfliktusok idején a legnehezebb, amikor különösen erős a kísértés, hogy saját énünket az eredeti családunkhoz való tartozással erősítsük meg – és talán arra is, hogy a másikat a saját családján keresztül támadjuk.

Ahhoz, hogy ezt lehetőleg elkerüljük, egyénileg és közösen is minél jobban szembe kell nézni a saját és egymás családi örökségével, annak pozitív és negatív oldalaival együtt. Tekintsünk úgy magunkra, mint ennek az örökségnek a közös gondnokaira, akik felelősen gazdálkodhatnak, gyarapíthatják, amit kaptak, de új hagyományokat, új megoldásokat is létrehozhatnak, ha valamit nem találnak időtállónak és megfelelőnek.

A mindennapokban ehhez sok beszélgetés, egymásra való nyitottság szükséges. Jó, hogyha megismerjük egymás családjának, felmenőinek történetét is.

Végül fontos, hogy gyerekeinket ne úgy tekintsük, mint egyik vagy másik család hagyományainak örökösét – ők maguk nem tudnának ezzel úgysem mit kezdeni, hiszen ösztönösen érzik, hogy mind génjeik, mind családi hagyományaik két irányból érkeztek, és az ő feladatuk ebből egységet teremteni. Ha erre képesek lesznek, akkor boldog felnőttekké válnak –, ha mi magunk is a „Mi” érzületét ápoljuk, akkor sokat segítünk nekik ebben. Már csak ezért is megéri.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>