Ákos: „Három évtized alatt sokat változtam, de belül ma is huszonévesnek érzem magam”

– A Bonanza Banzai a rendszerváltás éveiben adta ki első albumait, és vált hihetetlenül sikeressé. Ön hogyan élte meg a sorsfordító ’89-90-es eseményeket, és miként hatottak ezek a művészi kibontakozására?
– Kitelepített, tönkretett polgárcsalád gyermeke vagyok, mint oly sokan Magyarországon. Egyetemista voltam akkoriban. A Marx Károly nevét viselő intézménybe vettek fel, amely a Dimitrov nevű kommunistáról elnevezett téren állt. Az érettségi után egyből elvittek katonának: sikerült elcsípni az egyik utolsó lehetőséget, hogy egy éven át üvöltve elvtársnak szólítsanak. Pár esztendővel később már a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen végeztem, a Fővám téren – ugyanott, ahova felvettek. Ez volt a számomra valóban sorsfordító évek kerete. Emlékszem a szüleim jeges rémületére a Nagy Imre újratemetésén elhangzott beszéd kapcsán, ezt meg is írtam egy rövid novellában, amely a rendszerváltás fotóit felvonultató könyvben jelent meg. Nem tudom, létezik-e művészi kibontakozás, de emberi biztosan van, és az enyém pont erre az időre esett.

Ekkor indult az előadói–szerzői pályám, ekkor ismertem meg a feleségemet, ettől az időszaktól kezdve adódtak lehetőségek világot látni, nyelveket és sok minden mást tanulni.

– Gimnazistaként, egyetemistaként számított rá, hogy belátható időn belül – gyakorlatilag mire elindul a hivatásában – fordulat következhet be az ország, a nemzet életében?
– Azt hiszem, bár sokan remélték, erre csak nagyon kevesen számítottak. Egyes elemzők Csernobilt tartják a gazdasági összeomlás kiindulópontjának, ezt követte a politikai csőd. Sajnálatos és a mai fiatalok számára figyelmeztető jel, hogy az elvtársak tehetetlensége, a rendszer tarthatatlansága, a katasztrofális belső feszültségek nem voltak ehhez elegendők. Az első lemezünknél még nem akart senki beleszólni a szövegeimbe, mert épp meg voltak szeppenve kicsit, de ’90-ben már volt vita arról, hogy jó cím-e az egy lemeznek, hogy 1984. De ez se volt vészes. Ma már vicces elmesélni, hogy életünk első turnéjára az Országos Rendező Irodától nemcsak egy kisbuszt és sofőrt kaptunk, hanem politikai felügyeletet is.

– Az ön számára melyek voltak a régi világ bukásának előjelei, és melyek az első élmények, benyomások a szebbnek, szabadabbnak remélt újról?
– Őszintén szólva én nem láttam látványos bukást: az ideológia kifáradt, kiüresedett, a Szovjetunió nem pénzelte tovább a helytartóit, ők meg kegyeskedtek kibújni a vezetés és az elszámolás felelőssége alól – közben buzgón nekikezdtek a gazdasági hatalomátmentésnek. Erről akkor rajtuk kívül nagyon kevesen tudtak, okkal.

Nehéz előkeresni az első szabadságélményt: talán azt lehetne megnevezni, amikor az első saját autómmal, egy romos állapotú kis 127-es Fiattal átléptem a nyugati határt.

– A környezetében mit tapasztalt: családja, barátai, ismerősei hogyan reagáltak a folyamatokra – mennyire érintette a kis közösségeket, illetve befolyásolta az emberi kapcsolatokat a változás?
– Tapasztalataim szerint óvatosan bizakodott, aki mert, hiszen tudtuk, hogy ravasz és agresszív társaság a kommunistáké. Azok a lazán szerveződő kisközösségek, ahova én jártam – például az egyetem vagy a filmklub – egyértelműen utálták őket. De senki nem hangoskodott ez ügyben. Én nem tekintem magam rendszerváltónak, diák voltam, és örültem mindennek, amit az ember 19-20 évesen megélhet.

Kép

Ákos - Kép: Emmer László

– Melyek a legszebb személyes emlékei a rendszerváltás időszakából: mire gondol vissza szívesen vagy büszkén, milyennek értékeli a saját szerepét egy friss értékrend kialakulásában?
– A személyes emlékeim a diákévek felszabadultságával kapcsolatosak: volt egy amerikai osztály az egyetemen, velük sokat jártunk össze, házibulikon beszélgettünk, főztünk, barátkoztunk. Az is megérne egy misét, hogy milyen tévképzeteik voltak ezeknek az amerikai diákoknak a korabeli Közép-Európáról. Elsőéves koromban tolmácsként is dolgoztam, a munka kapcsán, húszévesen találkoztam a leendő feleségemmel, négy gyermekem anyukájával. A romániai forradalom támogatására koncertet szerveztek ’89-ben, ezen én is felléptem az éppen induló zenekarommal, valamint részt vettem a véradási akcióban is. Komoly fegyvertény volt, hogy másodéves koromban aláírhattam életem első lemezszerződését a Hungarotonnal, és beindult a turnézás is.

Senki értékrendjét nem akartam alakítani: arról énekeltem és énekelek ma is, ami foglalkoztat, ami érdekel, mozgat, dühít vagy megnyugtat.

– Van, amit sajnál, elmulasztott lehetőségnek érez, vagy amiben csalódott?
– Szerencsére rengeteg személyes lehetőséget kaptam az élettől, megküzdhettem az álmaimért, és még akkor is szerencsém volt, amikor azt hittem, hogy nincs. Csalódást talán abban élhet meg az ember, hogy elmaradt az elszámoltatás, a lusztráció, ezért az előző, diktatórikus rendszer emberei, jogutódjai, haszonélvezői és bűnösei ma is hangoskodhatnak a magyar közéletben. Párttitkárok, besúgók, cenzorok oktatnak minket ártatlan pofával a demokráciára. Ezt nagy problémának látom.

Eljutottunk oda, hogy Lenin születésnapjára a bűneit mentegető cikk jelenik meg egy napilapban – 2020-ban, Magyarországon. Megáll az ész.

– Mennyit változott az elmúlt 30 évben Kovács Ákos? Mi az, amit a rendszerváltáskori életérzésekből sikerült megőriznie, ami akár örökre elkíséri? Átadható ez a mai fiataloknak?
– Remélem, hogy három évtized alatt sokat változtam, és azt is, hogy a lényeg ugyanaz maradt: ma is huszonévesnek érzem magam, belül biztos, a többit pedig megmutatja a tükör. Győzködni senkit nem akarok, mert átadni csak annak lehet bármit, aki nem elutasító, és esetleg érdekli is, amit átadna az ember. Amit az álságos szocializmussal szemben érzek, semmit nem változott, mert személyes tapasztalatból táplálkozik. Ezért is szörnyű látni, ha a ma fiataljai közül bárki számára elégségesnek bizonyul ez az olcsó, ideologikus, ezerszer megbukott világmagyarázat.

A cikk a Rendszerváltás 30 emlékév alkalmából a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával készült.