Fölösleges, de működik – Az elnyűhetetlen ventilátor története

Ha felgyújtjuk a villanyt, bekapcsol a motor, és kitartó brummogása végigkíséri a mellékhelyiségben töltött időnket. Önmagában nem lenne ördögtől való, de igazából nem szív el semmit, csak zümmög. Éppen akkora hang­erővel, hogy ki szinte nem szűrődik semmi, de a bent ülő nem hallja a lakásban lévők beszélgetését. Így aztán kikiabálni lehet, ha fontosat akarunk közölni a világgal, de a választ már csak akkor értjük, ha előbb megkérjük a családtagot, hogy oltsa el a villanyt. Fény és zaj, illetve csönd és sötétség együtt járnak. Emiatt nem tudunk egyszerre olvasni és figyelni a többiekre.

Úgy négy-öt év elteltével megfogadtam, hogy ha egyszer elromlik a műszer, nem fogom megjavíttatni. Rossz emlék lesz csupán, amikor – mint hajdan, a kert végébe telepített budik korában – kizárta magát a közösségből, aki a dolgát végezte.

Ehhez képest életem ötödét, de a legkisebb fiam teljes eddigi földi pályafutását abban a rendszerben töltötte, hogy a mosdóhasználat elvágja az embert a külvilágtól.
Már minden tönkrement abból, amit az eredeti felújításkor megcsináltak, kicseréltek, össze- vagy beszereltek. Valamennyi csaptelepet, izzót, sőt, a kádat is cseréltük (kilyukadt); a csengő az első héten bedöglött, azóta csak bejelentkezéssel vagy telefonos segítséggel lehet hozzánk bejutni, a nyáron a központi fűtés radiátoraitól is elbúcsúztunk, de a vécé ventilátora töretlen lelkesedéssel, elpusztíthatatlanul zúg minden villanygyújtásra. Néha arra gondolok, hogy fogok egy kalapácsot, és szétverem a pimaszt, de végtére is örülnöm kéne, hogy valami ennyire tökéletes. Milyen sok szükségtelen vagy idegesítő dolog vesz körül bennünket, amitől nem tudunk megszabadulni, miközben a szeretett vagy vágyott dolgok elkerülnek, elhagynak minket.
Hozzávetőleges számításaim szerint eddig nagyságrendileg százezerszer kapcsoltuk fel a villannyal összekötött légáramoltatót, öt-hat izzó már biztosan kiégett ez alatt, miközben a motor rá se hederít a megpróbáltatásokra; újra és újra fölzúg. Az autó önindítója, a mosógép bekapcsolója, a távirányító gombjai a töredékét sem bírják.

Ha tudnám a márkáját, remek reklám lehetne az elnyűhetetlensége, feltéve, ha bárki vágyna egy teljesesen felesleges gépre az otthonában.

Ha mégis az értelmet keressük mindenben (én hajlamos vagyok rá), abban foglalhatnám össze: tanuljunk meg együtt élni azokkal is, amiket nem kedvelünk vagy kifejezetten bosszantanak. És ne szomorkodjunk azon, ha végre valami rendesen működik, még akkor se, ha nincs semmi értelme. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>