„Nyolcbés” kapu a boldogsághoz – beszélgetés Versegi Beáta nővérrel

– A francia alapítás éve 1973. A hatvanas évek fiataljainak lendületével több katolikus és protestáns kezdeményezés született egy új, alternatív életforma megteremtésének igényével. A közösségi élet ötlete Montpellier-ben, egy pizzériában született.

– Egy szülinapi partin…
– Igen, egy szülinapon, és a mai napig létezik az a pizzéria, ahol elhangzott az ötlet: „Mi lenne, ha közösségben élnénk?” Eközben az idős Szent József nővérek imádkoztak, hogy jöjjön valaki, aki átveszi a helyüket, mert ők öregen már nem tudták fenntartani Cordes-ben a kolostorukat. Így aztán egymásra találtak az idős apácák és a helyet kereső fiatal közösség.

Magyarországon 1988-ban helyi fiatalok vállalták fel az alapítást, akik akkoriban már jártak a közösség római házában, részt vettek a közösség által szervezett több ezer fős lourdes-i lelkigyakorlaton. Felhívták Paskai bíboros titkárságát, és őket is meglepte, hogy szinte azonnal fogadta őket, családias hangulatban elbeszélgettek. Épp ezt megelőzően üresedett meg a bányásztanulóknak helyet adó régi szalézi rendház Péliföldszentkereszten. Abban a reményben, hogy egy új közösséget könnyebben elfogad a kommunista rendszer, megkapták a fiatalok a bedeszkázott tetejű, elhagyott házat, ahová a rókák is bejártak. Az egyik feltétel az volt, hogy legyen bejelentett munkahelyük, ezért a közeli termelőszövetkezetben kezdtek el dolgozni mint zacskóhegesztők. Beton atya (Balás Béla, a későbbi kaposvári püspök) vette őket szárnyai alá, aki akkoriban bajóti plébános volt, Esztergomból pedig Barsi Balázs ferences atya is kísérte a bizonyos értelemben szedett-vedett kis társaságot.

– Mitől voltak ők mégis katolikus közösség?
– Mindennap volt szentmise, egész nap szentségimádás, rengeteget imádkoztak, ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy napi 8 órában folyamatosan imádkozott valaki közülük. Ez volt benne hihetetlenül vonzó. A másik varázsa az volt, hogy mindig éltek szegények, értelmi fogyatékosok, elesettek a közösségben, akiket támogattunk.

– Te mikor jöttél ide?
– A közösséggel 1991-ben ismerkedtem meg, és pár hónap múlva beléptem, alig tizenkilenc éves voltam. II. János Pál pápa látogatásán a Népstadionban már a közösséggel együtt vettem részt érdeklődőként. Óriási erő volt abban a sok ezer fős együttlétben! Ébredt az egész ország.

Megérintett a szabadságnak a tágassága és ereje. Azt éltem meg, hogy most minden lehetséges. Igazi lendület jellemezte azt az időszakot.

– Vagyonközösségben éltetek?
– Igen, kezdetben teljes vagyonközösségben éltünk. De ennek is megvolt a szabályozott formája, hiszen már nagyon korán, 1979-ben pártfogónk, Robert Coffy érsek elfogadta a közösség első szabályzatát. A hatvanas-hetvenes években sok új katolikus közösség született, ami az egyház életerejének jele volt, ugyanakkor ezeket nem lehetett besorolni a hagyományos egyházjogi kategóriákba. Az egyház nagy bölcsességgel befogadta és kísérte e közösségek életét, fejlődését, várva azt, hogy megerősödjenek, kibontakozzanak sajátos adottságaikkal, még mielőtt kategóriákba sorolnák őket. A Laikusok Pápai Tanácsánál „várakozott” jó pár ilyen közösség, mint egy pályaudvaron, hogy aztán „sínre kerüljön” és elinduljon abba a szervezeti irányba, ami támogatni tudja és meg is jeleníti sajátos karizmáját.

Kép

Versegi Beáta nővér - Kép: Páczai Tamás

2007-ben aztán azt mondták, most már elég erősek vagyunk, itt van négy lehetőség, döntsük el, merre állítjuk a váltót. Például el kellet határoznunk, hogy a laikus élet vagy a megszentelt élet irányába megyünk. Az utóbbit választottuk, ami kicsit ellentmondásos, mert házaspárok alapították az egész közösséget; fel is merült a kérdés, hogy akkor ők most hogyan fognak részt venni benne.

Hiszen világos volt a karizmánk alapeleme: nálunk a házasok és szerzetesek egy közösséget alkotva, együtt élnek.

A Vatikánban a szerzetesek ügyeit intéző Szerzetesi Kongregáció felelősei egyértelműen abban támogattak bennünket, hogy egy közösségben maradjunk. Így egy intézményben három ágként folytatjuk a közösségi életünket: együtt a férfi szerzetesi ág, a női szerzetesi ág és a laikus ág. A vagyonközösség már csak a megszentelt életűekre érvényes, a laikusok a szolidaritás jegyében részlegesen vesznek részt az anyagi javak megosztásában. Mindannyian vállaljuk az elesettek segítését és az apostolkodást.

– Ez a fajta laikusok és szerzetesek közti együttműködés más katolikus közösségek számára is ideális minta lehetne…
– Igen, a neve is ezt mutatja: „a megszentelt élet egyházi családja”, vagyis az egyház közösségi jellegét fejezi ki. Nálunk a közös platform a lelkiség, de ezt másképp éli meg gyakorlatban egy házas, akinek például kisgyerekei vannak, vagy akinek kirepültek a gyerekei, és másképp egy szerzetes. A közösségünk különböző életállapotoknak és életkoroknak ad struktúrát.

– Mi segít, hogy teljességében összekapcsolódjon a három ág?
– Mindenkinek a maga elkötelezettsége az erőforrása és a keresztje is, és ezt a kettőt együtt vállalja. Egyszer azt mondta egy szerzetes, hogy ha benyitsz egy közösségbe, azonnal megmondod, hogy ez olyan ferences jellegű, ez olyan jezsuita, bencés vagy valami más. Egyszerűen mert olyan a „hangulat”, a „stílus”, a légkör.

Ha hozzánk benyitsz, érzed, hogy ez olyan „nyolcbés”. Az egyes közösségek az Evangélium csodálatos gazdagságába a saját karizmájuk, elhivatottságuk kapuján lépnek be.

Amikor együtt vagyunk imában, apostolkodásban, beszélgetésekben nővérek, papok, házasok, ez nem egy különleges dolog, mert mi éppen akkor vagyunk önmagunk, ha így együtt tevékenykedünk. A világiak nem a mi lelki gondozásunkra vannak bízva, nincsenek alávetve a szerzeteseknek. Közösen vagyunk azok, akik vagyunk, a magunk szakmájával, sajátos kezdeményezéseivel, a körülöttünk futkározó gyerekekkel. Vállaljuk, hogy szükségünk van kölcsönösen egymásra: családoknak, megszentelt életűeknek, egyedülállóknak, férfiaknak és nőknek ahhoz, hogy Krisztust kövessük.
Ma már egyébként nem Péliföldszentkereszt az otthonunk, hanem három másik helyen vagyunk jelen Magyarországon: 1990-ben a Zala megyei Homokkomáromba költöztünk, 2006 ősze óta a budapesti Örökimádás-templom és a hozzá tartozó ház is az otthonunk, Kecskeméten pedig ott élő laikus tagjaink központja a Szentcsalád plébánia egykori épülete. 

Kép

Kép: Nyolc Boldogság Közösség

– A boldogságkeresés korunk fontos fogalma. A ti „kaputok” a nyolc boldogság. Mit jelent ez?
– A boldogság kulcs, de ez nem az itt és most felhőtlensége, hanem az, hogy a feltámadás átragyog a nehézségeken, más távlatot ad nekik. A viseletünk színe a barna és a fehér: a barna a keresztre, a fehér a feltámadásra utal.

– Vannak jellegzetesen „nyolcbés” liturgikus alkalmak?
– Csütörtök estétől vasárnapig sajátos lelki íve van a hetünknek. Csütörtökönként este közbenjáró szentségimádást tartunk, ilyenkor a világ gondjaiért imádkozunk. Pénteken keresztényként a zsidó hagyományból kölcsönzött elemekkel sabbatot (szombatot) ünneplünk, ezzel a megemlékezéssel a Názáreti Jézus heti imádságához kapcsolódunk, hiszen az ő életében a sabbat volt a heti istentiszteleti alkalom. Mi az Atya–Fiú–Szentlélek sabbatját ünnepeljük: megemlékezünk a teremtésről, majd arról, hogy Jézus, a Messiás beteljesítette a megváltás művét, elpihent a kereszten és a sírban, és a Szentlélek művének beteljesedését is várjuk, hogy egyszer Isten legyen minden mindenben.

Ezzel a hármas ünneppel hétről hétre „elhelyezzük magunkat az univerzumban”: visszafelé is nézünk, a jelenben is ünneplünk, és reménységgel nézünk előre.

Szombat esténként hétről hétre a feltámadási vesperást imádkozzuk a bizánci liturgikus hagyományból merített dallamokkal, ezzel a lelkülettel lépünk be a vasárnap ünneplésébe.

– A zsidó hagyományhoz kapcsolódás azt is jelenti, hogy fontos szerepetek van a vallások közötti párbeszédben?
– Magyarországon kezdetektől volt kapcsolat a két közösség között, többen közülünk jártak Schweitzer József rabbi előadásaira. Tiszteletben tartjuk egymás identitását. Az a tudás, hogy egy Isten felé fordulunk, növeli egymás iránti tiszteletünket, még ha Jézus személyéről mást is gondolunk.

– Egyszer elmesélted már nekünk, mi a te személyes történeted a Nyolc Boldogság Közösséggel. Szerinted miért kötődtél hozzájuk?
– Beátának hívnak, a nevem jelentése „boldogság”. Ez a közösség épp akkor jött szembe velem, amikor nagyon kerestem a helyemet a világban. Az egységben megélt sokszínűsége nagyon közel áll a hozzám.

Kép

Kép: Nyolc Boldogság Közösség

– Keresztény antropológiából doktoráltál. A szupervizor és coach képesítésed hogyan segíti a közösségben megélt hivatásodat?
– Nagy hatással volt rám az emberrel kapcsolatos életigenlő, előre vivő megközelítés, vagyis az a keresztény antropológiai szemlélet, amelyet a nyolcvanas-kilencvenes években fejlesztettek ki a Nyolc Boldogság Közösségben. Később Rómában, a Teresianum egyetemen tanultam, és doktoráltam keresztény antropológiából. Szupervizor és coach szakmámat közvetlenül nem gyakorlom a közösségen belül, ugyanakkor ezeknek köszönhetően tudok időnként hátrább lépni az aktuális nehézségek, szervezeti bonyodalmak, csoportdinamikai turbulenciák teréből, és feltenni a kérdéseket magamnak: „Mi is történik most éppen? Milyen felesleges nehézséget húztam magamra? Hol lehet az én helyem egy-egy helyzetben, ami a másikat is építi és engem is előre visz? Hol és miként tudok áldozatot hozni a közösségért, a közös jóért?”

Természetesen érzelmileg nem tudok kívülálló lenni, és ez így normális, de a szupervizor-coach szakmai tudásomból segítséget kapok, hogy ne vesszek el az aktuális helyzetekben, nehézségekben.

Szupervizorként ugyanis azt gyakoroljuk, hogy madártávlatból nézzünk rá a helyzetekre, ezáltal új megoldási lehetőségekre találjunk. Coachként pedig egy meghatározott cél irányába igyekszünk változásokat előmozdítani. Ez az attitűd hasznos, ha egy komolyabb változás segíti a fejlődést, a megújulást, az élet kibontakozását.