„Szeretnék bátorítást adni a nők számára, hogy nincs olyan, hogy itt a vége” – A szerelmi házasságtól a missziós hajón át a valódi hivatásig

Bagaméri Eszter a budapesti Vörösmarty Gimnázium drámatagozatán végzett, ahonnan sokaknak évtizedek óta egyenes út vezet a Színművészetire. Bár végzősként elnyerte a Magyar Filmszemle legjobb női főszereplőjének járó díját a „Mélyen őrzött titkok” című filmben nyújtott alakításáért, úgy érezte, nem vágyik klasszikus színészi karrierre. Agrármérnökként végzett, aztán a felnőtt élet hepehupás tájai őt sem kímélték.

– Nem mindennapi élettörténet a tiéd. Húszévesen már házasságban éltél, 27 évesen pedig már elváltatok. Nem lehetett egyszerű ilyen fiatalon elviselni egy házasság felbomlását, éppen akkor válhattatok, amikor a barátnőid sorra esküdtek.
– A tragédia ebben, hogy ez egy keresztény házasság volt, és még nagyobb tragédia, hogy én kértem a válást, így még el sem játszhatom az áldozat szerepét, hiszen én akartam, hogy legyen vége.

– Miért mondod, hogy tragédia volt?
– 27 és 29 évesek voltunk akkor, ott ültünk a polgármesteri hivatal folyosóján, ettük azt a szendvicset, amit ő hozott, ittuk a teát, amit én készítettem, és sírtunk. Ez nem az, amit elképzel magának az ember. Amikor az anyakönyvvezető megkérdezte, hogy szerelemházasság volt-e, összeszorult a szívem.

Világot megrengető nagy szerelem volt a miénk, és még az is el tud múlni anélkül, hogy átalakulna valami másba, ami szintén működőképes.

Számomra azért volt ez teljesen sokkoló, mert azt hittem, mivel ez egy keresztény házasság, ennek biztosan jól kell működnie: be van csomagolva, le van pecsételve, ezzel nem történhet semmi baj. De ez ugye nem így megy. Most, ennyi év távlatából már nagyon jól látom, mi hol lett elrontva. És ez csakis rajtunk, kettőnkön múlt. 

– A válás miatt a vallástól is eltávolodtál?
– Annak ellenére sem hagytam abba a gyülekezetbe járást, hogy nem vehettem úrvacsorát, vagy hogy eleinte nem szolgálhattam. Szörnyű bűntudattal éltem együtt, aztán sajnos belekeveredtem egy bántalmazó kapcsolatba, amiből sok év alatt tudtam csak kiszakadni. Amikor ennek is végre vége lett, bele akartam halni a fájdalomba. De már az első éjszaka arra jöttem rá, ahogy a zsoltárokat imádkoztam, hogy ebben a sötét kapcsolatban köztem és az Isten között volt egy fal, de most újra szabad utam van hozzá. Aztán persze évek kellettek még, mire teljesen kikecmeregtem, de Isten ezekből a romokból, amik az életem összedőlésével keletkeztek, szépen lassan elkezdett bástyát építeni bennem. Kellett is ez a belső bástya, mert harmincévesen vissza kellett költöznöm a szüleimhez, ami nem volt egyszerű, főleg, hogy tizennégy éves korom óta nem éltem már velük.

– Vallásos családban nőttél fel?
– Egyáltalán nem, fiatal felnőtt koromban tértem meg, annak hatására, hogy a férjem családja keresztény volt. Érdekes és nagy kegyelem az élettől, hogy a mai napig a volt anyósom és apósom amolyan hitbeli szüleim, és a volt sógornőmék a hitbeli testvéreim.

Kép

Logos Hope gépház, női osztag - Kép: Bagaméri Eszter

– Ezért is döntöttél úgy, hogy egy évre elmész önkéntesnek egy missziós hajóra?
– Nem, szerencsére már előbb sikerült talpra állnom, viszont nagyon is szükségem volt valamire, ami kiránt a mókuskerékből.

A koromból kifolyólag már nem dobálózom könnyen az évekkel, de a hajós misszióval célom volt: meg akartam találni, hol tudnék jobban szolgálni, mi az a terület, ahova engem elképzel az Isten.

– Mit értesz szolgálat alatt?
– Mondok inkább példákat, olyan szolgálatokat, amik ezelőtt is fontos részei voltak az életemnek. Tíz évig cserkészkedtem egy felekezetközi szervezetnél (Royal Rangers), keresztény gyerekszíndarabokat írtam és rendeztem, a dicsőítő csapatban énekeltem, és segítettem jótékonysági szeretetvacsorákon. Havonta egyszer szerveztünk ilyen alkalmakat anyagilag nehéz helyzetben lévő emberek számára, amikor megosztottuk velük az evangéliumot, majd egy jót ettünk együtt, beszélgettünk, imádkoztunk.

– Mindezt a munkádon felül végezted?
– A kérdés jogos, de a hajóút előtt egy logisztikai cégnél dolgoztam kereskedelmi pozícióban, teljes állásban. A munka utáni szabadidőmet fordítottam ezekre a tevékenységekre, és most, hogy belegondolok: szinte mindennap este kilenc-tíz körül értem haza.  

– Menekülés volt ez a hajóút?
– Ezt már mások is kérdezték. Lehet, hogy menekülés volt, tény és való, hogy akkor azt éreztem, a jelenlegi életemben nem tudok továbblépni. De miféle menekülés az, hogy az ember feladja a biztos multis munkahelyét, otthon hagyja a tizennégy és tizenegy éves öreg kutyáit, a családját, a gyülekezetét és az összes barátját, hogy elmenjen egy vadidegen helyre? Akkor azt gondoltam, lehet, hogy vissza se fogok jönni. Szerintem nem a könnyebb utat választottam, hanem belemenekültem az Isten kezébe.

– Hogy képzeljük el ezt a misszionárius hajót?
– Ez egy három-négyszáz fő befogadására képes óriáshajó, amely egy keresztény nonprofit szervezet tulajdonában áll, és mindenki önkéntesként dolgozik rajta. Nem nyaralni mentünk a hajóra, én a gépházban, a hajó szívében végeztem fizikai munkát. A legnagyobb kihívást az okozta, hogy hiába dolgoztam, a pénz közben nem gyűlt a számlámon, és nem tudtam elképzelni, hogy ha valami történne, hogyan jutnék haza.

Rájöttem, hogy a pénzkereset mekkora biztonságot ad az embernek, de aztán ezt elveszítve megéltem, hogy Isten a kezébe vesz, és azt mondja: „Én tartalak, akár elhiszed akár nem.”

– Éppen emiatt az ingyen munka miatt nincs egyöntetűen jó híre ennek a nonprofit szervezetnek. Jó szívvel ajánlod másoknak is, tisztességesen végzik a misszionáriusi tevékenységet a vezetők?
– Tudom, hogy furcsának tűnik ez a rendszer egy kívülálló számára. Az OM-esek (Operation Mobilisation) hatvanöt éve vették az első hajójukat, és ennek a sajátságos működésnek köszönhetően tudtak ilyen sokáig fennmaradni, egy ilyen hajó fenntartása ugyanis horribilis összeg. A mi munkánk az élelmezésünk árát sem termelte ki, arra és az orvosi ellátásunk fedezésére ún. „támogatók” álltak mögöttünk, az összköltség harmadát ők adták össze. Egy másik harmad a hajó fő bevételének számító könyvesbolt forgalmából jön be, a harmadik harmad pedig cégek szponzorációjából lesz.

Kép

Úton Jamaicából Curracaóba - Kép: Bagaméri Eszter

– Hogyan zajlik az evangelizációs munka?
– A hajón egy teljes szintje tele van nagyon jó árú, nemcsak keresztény tematikájú könyvekkel. Igazság szerint ez a „mézesmadzag”, amiért a helyi lakosok feljönnek a hajóra. Van egy kávézó is a bolt mellett, ott le lehet kicsit ülni, és ha valaki nyitott rá, beszélgethet Jézusról, esetleg imádkozhatunk érte. Itt zajlik tulajdonképpen az evangelizáció. Olyan is akadt már, aki könyvvásárlóként érkezett, aztán már pár hónap múlva önkéntesként dolgozott a hajón. Mindemellett látogatjuk a helyi keresztény szervezeteket, és velük karöltve különböző karitatív munkákat is végzünk, legyen szó házépítésről, egy vízszűrő megszerzéséről vagy fogászati szolgálatról. Az én kintlétem érdekesen indult, mivel akkor kezdődött a koronavírus-járvány, ezért a könyvesboltot be kellett zárni, és négy hónapig nem hagyhattuk el egyáltalán a hajót.

– Négy hónap bezárva egy kikötőben! El sem tudom képzelni, milyen lehetett. Leginkább negatív jelzők jutnak eszembe.
– A hajó vezetősége jó érzékkel reagált a kialakult különleges helyzetre, és különböző tréningeket indítottak a számunkra, így a nyolcórás munka végeztével általában képzésekre jártam, este pedig csak beájultam az ágyba. De voltak más nehézségek is: a külvilággal a kapcsolattartást szinte teljesen ellehetetlenítette, hogy nem volt internetünk jóformán, a WhatsAppon néha egy-egy üzenet bejött, nagyjából ennyi.

Lassan olyan érzésem lett ebben az elszigetelődésben, hogy az otthoniak elfejtettek, de pont ebben a magányban hallottam meg Isten szavát az elhívásommal kapcsolatban.

Ez arra ösztönzött, hogy kezdjem el összeírni, amit még nagyon szeretnék csinálni az életemben, találjam ki, melyik az a képességem, amit hosszú évtizedekig is szívesen használnék. Mert Isten olyan dolgokra akar elhívni minket, ami a zsigerünkből jön, amit szeretünk csinálni. Természetesen olyan nincs, hogy Isten rábök valamire, hogy akkor Eszter, te ebben vagy jó, csináld ezt életed végéig. Arra jöttem rá, hogy amit tehetségként kaptunk, azt épp azért kaptuk, hogy használjuk.

– És téged Isten mire hív, ez kiderült végül?
– Annyiszor eszembe jutott az a nehéz időszak, amikor felnőttként haza kellett költöznöm, és mivel a szüleim nem keresztények, lelkileg nem tudtak mellém állni. Emberileg maximálisan megtettek mindent, amit lehetett, de a hitéletemben nem tudtak partnerek lenni. Már otthon is megfogalmazódott bennem, hogy jól és könnyen rezonálok a fiatal felnőtt lányok problémáira. Én már semmin nem lepődöm meg, ha már ennyi hülyeséget csináltam, és jól összetörtem benne, akkor a tanulságokat szívesen megosztom a hasonló cipőben járókkal.

Egyébként arra is rájöttem, hogy csak Isten tud ilyet, hogy összetörik valami, és amikor megjavítják, jobb lesz, mint volt.

Szeretnék bátorítást adni a nők számára, hogy nincs olyan, hogy itt a vége; pont az ilyen helyzeteket tudja úgy használni az Isten, mint senki más. E célból szeretnék létrehozni egy „Házat”. Egy olyan különleges atmoszférával rendelkező helyet, ahol néhány szoba fent lenne tartva vendégek számára, mint egy klasszikus vendégháznál, mindemellett üzemelne benne egy úgynevezett Menedékház. Az itteni lakrészekben akár egy-két évig is élhetnének olyan nők, akik valamilyen krízisből érkeznek. Képzéseken keresztül, illetve szakmailag felépített lelkigondozási tervvel segítenénk őket, hogy újra önmagukra találjanak. Hogy azok lehessenek, akiknek Isten megálmodta őket! A folyamat része lenne, hogy megtanulják a helyes pénzkezelést, illetve már a házban megtapasztalhatnák, hogyan tudnak pénzt keresni, így sokkal eredményesebben kezdhetnének új életet, de már nem egyedül, hanem Istennel együtt járva. Tudom, hogy van több ilyen ház a világon, de itthon egyelőre pont ilyen még nincs.

– És mi a következő lépés a megvalósítás felé?
– Most visszamegyek dolgozni, hogy elkezdjem előteremteni az anyagi hátteret, és amint lehet, szeretnék megvenni egy lepukkant épületet, amit majd szép lassan, szobáról-szobára felújítok. Lehet, hogy húsz-harminc év múlva tudom csak megvalósítani ezt a tervet, de legalább van egy irány, ami felé elindulhatok. Amit nagyon fontosnak tartok, hogy ez az álom ne az én álmom legyen, hanem Istené. Mert ha az Övé, akkor nem akadályozza igazán semmi sem. Ha pedig az enyém? Akkor jobb is, ha nem válik valóra. Úgy látom, Isten mindig csak egyetlen lépést világít meg előttem, én pedig igyekszem hűségesen meglépni azt. Mondanám, hogy mindig ilyen ambiciózus voltam, de ez nem igaz. A hajón formálódtam így át, hogy már nem a saját céljaimat akarom elérni. Önmegvalósítás helyett „mi-megvalósításban” gondolkodom: Isten és én.